Le 9 Septembre 2014

Újabb korán kelős nap, 9 előtt pár perccel már az egyetem elsőszámú campusán (Campus Bergers du Rhone) keringtem, és kerestem az Agence Comptable-t, ahol be tudom fizetni a beiratkozásomhoz szükséges pénzt (ez inkább TB és sport hozzájárulás, mint tandíj). Némi kérdezősködés után sikerült elintéznem, és megkaptam a Certificat de scolarité-t is, amely igazolja, hogy én a 2014/15-ös tanévben erre az egyetemre járok, és ez szükséges a diákigazolvány kiváltásához is.

Sikerült már annyira kiismernem a várost, hogy nem kerülővel (azaz az ismert útvonalon) indultam a másik campusra, hanem a plusz fél óra bolyongást kockáztatva nekivágtam a városnak abban az irányban, amerre a villamost sejtettem. Csodák csodája, megtaláltam és pont beestem a 10-kor kezdődő órámra (elég necces volt, mert csak a villamos 40 percig megy).

Nem mondom, hogy sok hasznosat mutattak a Documentation, chercher, trouver! c. előadáson, leginkább azt magyarázták, hogyan kell használni az elektronikus könyvtárat – úgy, mint bármelyik másikat, vagy mint a google-t –, de szerencsére fél óra múlva elengedtek minket, mert látták, nem nagyon köt le a dolog. Így pont volt annyi időm, hogy odaérjek a diákigazolványos irodába. Szerencsémre előttem három olyan iszonyatosan idegesítő srác állt, hogy a fél óra sorban állás minimum háromnak tűnt. Délre a kezemben tartottam a francia diákomat, a kép borzalmasra sikeredett, de hát c’est la vie.

A Bellecour-ról írtam egy sms-t Jeremynek, hogy hol és mikor találkozunk, és mire megettem az ebédre szánt szendvicsemet, ott is termett. Mivel ő még nem evett (és úgy gondolta, együtt fogunk) meghívott egy Bouchon lyonnais-be, ami tipikus lyoni étterem. A hely picike, plat du jour van, kockás terítők, régi falak. Hét itt töltött nap után máris összeszűkült a gyomrom (hiába, egyetemi élet), szóval egy falat sem ment volna le a torkomon, úgyhogy vörösbort iszogatva néztem, ahogy Jeremy ebédel, és megpróbáltam szóval tartani. A desszertnél azért becsatlakoztam, és ettem egy tarte au citron-t, aztán egy café noir-ral zártuk az ebédünket.

Délután 2-re járt már, mikor elindultunk felkutatni a bankot, de kiderült, hogy 14-15 között keddenként pont zárva van. Szerencsére „bonne observatrice” azaz jó megfigyelő vagyok, ahogy Jeremy mondta, mert tegnap láttam egy másikat a környéken. Így hát kölcsönöztünk két biciklit, és visszatekertünk a Bellecour-ra. A (második) bankban nagyon-nagyon kedves fiatal lány volt, mindent elmagyarázott, megvárta türelmesen, amíg én és Jeremy is végigolvassuk a szerződést. Nem találtam benne semmi kivetni valót, nagyjából ugyanazt adta, amit az itthoni OTP-s számlám. Feltettem a rengeteg eurót (végre!) a számlára, most már biztonságban van. A kártyámat pedig valószínűleg egy hét múlva küldik.

Miután kiléptünk a bankból, elköszöntem Jeremytől, ő ment dolgozni, én mentem a tegnapi szökőkúthoz (azóta kiderült, hogy a teret Place des Jacobins-nak, Jakobinusok Terének hívják), hogy megvárjam Lu-t. Küldtem neki két sms-t is, egyikre sem érkezett válasz, hívtam, ki van kapcsolva. Így hát egyedül mentem a Little café-ba vissza, és kértem útbaigazítást a mobiltelefon-vásárláshoz. A srác – miután nagyjából negyedórán keresztül nem bírta elhinni, hogy 3 évig leszek Lyonban – eljött velem a boltba, ahol kiderült, hogy csakis akkor vehetek mobilt (internetet és vezetékes telefont is), ha már francia bankkártyám van, nem elég a számla. Úgyhogy, minden csúszik egy héttel későbbre.

Kissé csalódottan elsétáltam a metróhoz, itthon megsütöttem a maradék 3 tojást rántottának – és ez most jobb lett, mint a tegnapi –, aztán belevetettem magam a virtuális egyetemi életembe, hogy rátaláljak az órarendemre. Nem kellett sokat keresgélni, elég könnyen kiismerhető a rendszer.

Emploi du temps pour la premiere semestre

Mindenesetre, eltelt egy hét, összegzek: még mindig imádok itt lenni, és változatlanul nagyon otthon érzem magam; a franciák nagyon kedvesek – meg bárki más is, akivel itt eddig kapcsolatba kerültem; a tömegközlekedés szuper; örülök, hogy találtunk lakást; az egyetem meg biztos jó lesz.
+1: ha bárkiben felvetődött volna a honvágy kérdése: nyilván hiányzik a családom (nagyon!), de mivel két éve konkrétan erre várok, a boldogság egyelőre nagyobb, mint az, hogy pityeregjek.