Néhány hete gondoltam egyet, és (a húgom
szakértelmének kikérése után) beneveztem az idei Run in Lyon félmaraton távjára. Ebben a bejegyzésben leírom a
felkészüléstől a célba érésig tartó utat.
Mivel a verseny előtt nem sokkal döntöttem el,
hogy indulok, nagyjából 3-4 hetem maradt felkészülni. Nyáron semmit nem
edzettem/futottam, úgyhogy először kicsit mission
impossible-nak tűnt a dolog, de ha Bori azt mondja, meg tudom csinálni,
akkor biztos úgy van. Igazából nulla önbizalmam volt, mert emlékeztem az első
félmaratonomra ami iszonyatos küzdés volt, és nagyon féltem, hogy most is
kicsit belehalok.
Az edzéseken viszont várakozáson felüli távokat mentem, az
első lyoni futásomon egyből lenyomtam 12 km-t például. Ez elég sok erőt és
reményt adott, de aztán a verseny előtti hetekben nagyon keveset tudtam menni:
az utolsó előtti hétben a hasgörcseim miatt, az utolsó héten pedig azért, mert
Magyarországon voltam, és ott nem volt annyi időm végül, amennyit szerettem
volna erre áldozni.
A verseny előtti napokban elvileg nem nagyon szabadna
futni, én azért csütörtökön még elmentem utoljára, csak hogy lássam, hogy
állok. Őszintén szólva, nagyon nem bíztam magamban. Abban nem kételkedtem, hogy
lefutom (soha nem adjuk fel), de hogy 2,5 órán belül (ez lett volna az idei
cél), ahhoz nem sok reményt fűztem.
 |
| Ez volt a félmaraton útvonala forrás: Run In Lyon |
Már
pénteken elmentem átvenni a rajtszámomat és a pólómat, nagyon okosan, mert már
akkor is rengetegen voltak, nem is akarom tudni, szombaton mennyit kellett
volna sorban állni. Szombaton nagyon odafigyeltem a folyadékbevitelemre, arra,
hogy mit eszem, hogy eleget aludjak.
És vasárnap
eljött a várva várt nap. Reggel korán keltem, minden fontos energia-bevitelről
(almás zabkása, banán, zöld tea, stb.) gondoskodtam, felöltöztem, összepakoltam,
és indulás. Sajnos az eső szemerkélt, de az időjárás-jelentő applikációm azt
írta, 10-re eláll, akkor csak fél órát kell esőben futni, ugyanis a rajt
9.25-kor volt. Egy órával a rajt előtt ajánlott volt odaérni, és még milyen jó,
hogy így tettem, ugyanis a táskámat is le kellett adnom és a wc-nél is hatalmas
sor volt, így pont végeztem mindennel 5 perccel a mi rajtunk előtt. Én az
utolsó mezőnyben indultam, akik 2:05:00 vagy annál több idő alatt futják le a
21,097 km-t. Az eső még mindig esett, és elég hideg is volt (13 fok), ezért
egészen a rajtig magamon hagytam az esőkabátot. Utána a derekamra kötöttem és
úgy futottam, mert nagyon belefülledtem volna.
Az első
párszáz méter elég gördülékenyen ment, de a második kilométernél elkezdtem
észlelni, hogy lassulok, ezért kénytelen voltam valami taktikához folyamodni.
Mellettem egy pár futott, és pont meghallottam, ahogy a pasi azt mondja a
nőnek: „drágám lassulsz, gyere, tartsd a
tempót!”. Nagyjából az én ritmusomban futottak, úgyhogy kitaláltam, hogy
őket fogom követni, bármi történjék, nem szakadok le, minimum az első 5-10
kilométeren. Így is volt, hol könnyebb, hol nehezebb volt velük tartani a
lépést, de a tizedik kilométernél még mindig a nyomukban voltam, nagyjából
07:00/km-es átlaggal, ami magamhoz képest elég jó. Ekkor már elkezdtünk
lehagyni egy csomó embert, akik lassabban futottak, ez is egész sok erőt adott.
Viszont az eső még mindig esett. Sőt, nem esett, a tizedik és a tizenötödik
kilométer között konkrétan zuhogott. Csurom vizesen értünk a tizenötösnél lévő
frissítő-ponthoz (amúgy minden ötödik kilométernél volt egy), bevágtam egy fél
banánt, kockacukrot és egy kis vizet, és irány tovább, meg se álltam jóformán.
A futótársaim közben leszakadtak, a nő nem bírta tovább tartani a tempót. Nekem
itt már nem jutott eszembe lassítani, egyrészt rohadtul elegem volt a zuhogó
esőből és a hidegből, a térdem elkezdett fájni, minden bajom volt. Másrészt ránéztem az időre és konstatáltam, hogy sokkal jobban megyek,
mint két éve, tehát ha nem nagyon lassulok, még a 02:30:00-n belüli időre is
van esélyem. Persze ez még mindig álom-szerű volt kicsit, az utolsó 6
kilométeren még bármi történhet, úgyhogy kizártam minden fizikai fájdalmat és a szemembe zúduló esőt, és mentem előre.
Nem gondoltam volna, hogy a gyűlölt 2 km
hosszú alagút lesz az idei félmaratonon a kedvenc részem, de kétségtelenül ez volt,
mert ott legalább nem esett az eső. Mire onnan kiértem, már csak 3 km volt
hátra nagyjából, az utolsó szakaszt nagyon megnyomtam. Ez amúgy a félmaraton
legszebb része, Lyon belvárosán keresztül, a városházától a Bellecour-ig. Itt már rengetegen állnak
az út szélén és mindenki szurkol, nagyon jó érzés, még így ismeretlenül is.
A
célegyenesbe csuromvizesen érkeztem, de a fülemben üvöltött a Linkin Parktól az
In the end, ez pedig még rengeteg
plusz energiát szabadított fel, amitől szinte berepültem a célba. Végre vége. Megcsináltam,
másodszorra is. Az alkalmazásom 02:26:27-et mért, aminek már alapból
iszonyatosan örültem, hiszen 2,5 órán belül voltam, de nagyon kíváncsi voltam a
hivatalos időmre is.
Miután
kipihegtem magam elindultam átvenni a verseny utáni energiabombákat, kaptunk banánt,
müzli szeletet és quinoa-salátát. Az ebéddel én vártam hazáig, minden vágyam
volt, hogy egy jó nagy adag Carbonarat benyomhassak. Még szerencse, hogy vittem
magammal két pulóvert is, ami a hátizsákomban várt rám, különben biztosan
nagyon fáztam volna a teljesen átázott pólómban. Az eső természetesen nagyjából
2 perccel a célba érésem után elállt, de ezen már nem bosszankodtam.
A nap
maradék részében már nem nagyon tudtam semmi értelmeset csinálni azon kívül,
hogy az ágyamban feküdtem – onnan kikelni is nehezemre esett. Délután aztán
megkaptam a hivatalos időmet sms-ben: 02:25:52, ami iszonyatos fejlődés az első
(2016-os) félmaratonomhoz képest, 12 perccel gyorsabban futottam! Ez a
megállapítás annyi motivációt adott, hogy legszívesebben már másnap elmentem
volna újra futni. Persze nem mentem, a lábaim valószínűleg az első 50 méter
után összecsuklottak volna. Mindenesetre nincs megállás, futok tovább, mert life is better when you’re running (az
élet jobb, amikor futsz).
