November utolsó hétvégéje: 25-27 Novembre 2016

Vendredi (25/11): Ma délelőtt felhívtam gyorsan Katit, mert ma van a nemzetközi Katalin-nap (ahogy Nagyapó nevezte el régen), napközben képtelenség elérni, mert folyton foglalt a vonal – most is fél órán keresztül próbálkoztam, mire sikerült. Felköszöntöttem, aztán meséltem neki kicsit arról, hogy mi történik velem mostanában. Miután letettük, elmentem futni, még pont volt rá egy órám nagyjából. 

ez volt  a mai gyors (haza)futás

Utána aztán tényleg rohannom kellett, mert nem sok időm maradt fürdeni és ebédelni, már mennem is kellett a csoporttársaimmal találkozni fél 2-re. Megint a bolond tanárunk szervezte ilyen lehetetlen időpontra és lehetetlen helyre, úgyhogy csak öten voltunk ott a tízből, a többiek dolgoznak, vagy órájuk van. Nekem kezd elegem lenni, hogy mindig ott vagyok ezeken a megbeszéléseken, és mindig engem csesznek le (a többiekkel együtt, akik jelen vannak), hogy nem haladunk eléggé. Hát azért nem haladunk, mert a többiek nem bírnak eljönni.

A megbeszélés után még egy darabig beszélgettünk mindenféléről a csoporttársaimmal, aztán mindenki hazaindult. Nekem még volt egy kis időm itthon, rendezgettem a dolgaimat.

Öt körül aztán elmentem a lányokért az iskolába. A nagyobbik azzal fogadott, hogy nem megyünk haza, hanem moziba megyünk, anyukája adott neki pénzt rá. Oké, elbuszoztunk a Bellecour-ra, de sajnos péntek este 7-8 körül egy gyerekfilmet sem adnak, úgyhogy hazamentünk végül. A két gyerek teljesen el volt keseredve, meg fáradva, mire hazaértünk, rossz volt rájuk nézni. Úgy volt, hogy sokáig kell maradnom, mert mindenki bulizni ment a családból, de végül a nagyobbik testvérük otthon maradt, így eljöhettem, miután lefektettem a kicsiket.

Samedi (26/11): 

a futásunk eléggé alkonyatba fulladt,
 ilyen volt a park

Ma próbáltunk nagyon tanulni Danival. Délután elmentünk futni a parkba, egész jó idő volt, sütött a nap, le is nyomtunk 5 km-t. 

Este én sütöttem egy brownie-t, Dani elszaladt az egyik ismerőséhez valamit elintézni, aztán egy gyors apéro (ezt a franciák azokra a before-partykra használják, amikor egy buli előtt egy lakásban összegyűlnek, és chipset, vagy olívabogyót, vagy sajtot esznek vörösborral), és indultunk moziba. 

JB múlt héten hagyott nekünk itt két kupont, amivel 6 euróért lehet moziba menni (nem szabad átszámolni forintba az árat, mert nagyon fáj), úgyhogy most azokat felhasználtuk. Nagyon jó filmet láttunk, a címe I, Daniel Blake…, vagyis Én, Daniel Blake…, egy angol munkásemberről szól, akinek szívinfarktusa volt, ezért az orvosa megtiltotta neki, hogy dolgozzon, de nem kaphat munkanélküli segélyt sem, mert „nem elég beteg”. Belekerül a brit adminisztráció ördögi hálójába, ahonnan nem tud kikeveredni, az ő csatájáról szól a film. Nagyon érdekes volt, a 444-en láttamróla egy cikket, az is elég jó. De az előzetesét itt meg tudjátok nézni, ha érdekel.

Elég későn értünk haza, Danival végigbeszélgettük az utat, annyira megérintett minket a film, nagyon nehéz volt feldolgozni.

Dimanche (27/11): 

ez a tegnap sült brownie, de csak
ma kezdtük el enni - isteni finom!

Elkezdtem még egészségesebben reggelizni, mint eddig, most zabkását eszem, valamennyire Jamie Oliver receptjét követve, egy kis kakaóporral, így egész finom íze van. Ha gyümölcsöt is tesz bele az ember, akkor egyszerűen isteni finom. Úgyhogy mostanában ilyesmit reggelizek, vége a jó kis croissant/pain au chocolat/pain au lait-féle időknek… Nem lehet egész héten francia péksüteményt reggelizni, mert aztán olyan leszek, mint egy nagy labda – és akkor nem futok majd, hanem csak gurulok mindenhova. Belegondolni is rossz.  

Mondjuk futni nem mentem ma, úgy ítéltem meg, ideje pihenőnapot tartani, mert a héten elég sokat futottam egymás utáni napokon, és holnap is menni szeretnék azért. És nem utolsó sorban, egyre hidegebb van, ilyenkor őszintén szólva. sok kedve sincs az embernek abban a néhány fokban futkosni.

Úgyhogy ma egész nap itthon voltunk Danival, tanultunk, főztünk. Én délután átszaladtam az Hotel de Ville-hez egy kávézóba a csoporttársaimmal találkozni, mert Julie mindenképp meg akarta beszélni, hogy hogy csináljuk a filmet, és a beadandókat, mert nemsokára le kell adnunk. Végül nem tartott sokáig szerencsére, és legalább ittam egy forró csokit.

Este Dani hazament, én meg egyedül maradtam most, mert JB csak holnap este jön, azt mondta. Nem baj, nagylány vagyok, azért egy éjszakát kibírok egyedül az üres lakásban – még ha félóránként azt is hiszem, hogy betörtek, mert valami zaj behallatszik az utcáról, vagy a felettem lévő lakásban recseg a parketta, és azt hiszem, nálunk járkálnak… Legalább megtanultam, hogy SOHA nem fogok egyedül lakni.  

Közeledik a félév vége: 21-24 Novembre 2016

Lundi (21/11): Mivel tegnap Dani volt olyan rendes és itt aludt, hogy ne legyek egyedül, sajnos ma reggel 6:30-kor kellett kelnünk. Én azt terveztem, hogy elmegyek futni, mikor ő az INSA-ra indul, de egyrészt még sötét volt (igen, itt még reggel fél 8-kor is sötét van), másrészt még mindig nagyon fújt a szél. Úgyhogy, futás helyett a szobámban maradtam és nekiálltam tanulni. Nemsokára megjött JB is, hozott megint egy csomó kaját. Én komolyan visszafogom magam most a vásárlással, egyrészt azért, mert eléggé le vagyok égve (jön a karácsony, ugye), másrészt azért, mert JB annyi kaját hord ide, hogy soha nem fogjuk tudni mindet megenni.

Délután tanulgattunk, én próbáltam valami lelkesedést magamba önteni, mert így, hogy a hétfői futásom elmaradt, nagyjából semmihez nem volt kedvem. Nem mertem kimenni, mert JB is azt mondta, hogy a szélvihar még mindig tart.

Nagyjából 5 körül mentem el a portugál órámra, ahol visszakaptuk (végre) a beadandónkat, amit még őszi szünet előtt adtunk le. Sajnos, a jegyet nem mondta meg a tanár, de az enyémet külön kiemelte, hogy „Très bien!” (Nagyon jó), ez legalább pozitívum. Két hét múlva lesz a vizsgánk, sajnos azt még nem tudjuk, hogy ott mit vár el.

Mardi (22/11): Ma borzalmas volt felkelni. Nagyon nem bírok télen, sötétben, reggel 6-kor felkelni, ennél rosszabb dolog szerintem kevés van. De muszáj volt, ma be kell adnunk egy fontos beadandót a csoportmunkával kapcsolatban – igaz, hogy nem én viszem, de azért jó, ha ott vagyok. És milyen igazam volt, ugyanis Anne-Elisabeth elaludt, és nem hozta a papírt, végül nekünk kellett Julie-vel rohangálni az egyetemen egy nyomtató után, hogy oda tudjuk adni a tanárnőnek, amit csináltunk. Végül azért sikerült szerencsére.

A második óránk elmaradt, úgyhogy helyette én elmentem a Centre des langues-ba (Nyelv-központ) az egyetemen, hogy kérjek egy formanyomtatványt, amit alá kell íratnom a portugáltanárommal a Brazíliába való jelentkezéshez. Természetesen náluk ilyen nem volt, úgyhogy elküldtek a Bureau des Relations Internationales-ba (Nemzetközi kapcsolatok iroda). Ott sem volt, a hapsi csak annyit tudott mondani, hogy kérdezzem meg a portugáltanáromat, vagy a tanszékvezetőmet – köszi. [Végül a portugáltanárom átküldte emailben a papírt, úgyhogy ez el lett intézve.] Ezzel jó sok időm elment, a maradék fél órában olvastam kicsit, aztán mentem órára.

Délután 4-ig órán voltam, aztán siettem a város másik végére a szerb lányokért. Ma nem volt annyira könnyű velük, főleg a lefekvés a kritikus pont. A kisebbik például elkezdte a „nem” szót ismételgetni végtelenítve, mikor közöltem vele, hogy „na, most már ideje aludni menni”. Végül sikerült ágyba dugni őket (még mesét is meséltem!), és 10-re otthon is voltam. Hosszú nap volt.

Mercredi (23/11):  Ma reggel úgy döntöttem, hogy megspórolok magamnak majdnem két órányi szenvedést, és inkább alszok a kommunikációantropológia szeminárium helyett – ez az az óra, ahol activityztünk múltkor. Eddig úgyis minden órán ott voltam. Nagyon jól tettem, mert egészen kipihenve ébredtem, jó kedvem volt – sokkal jobb világosban órára menni, mint vaksötétben. Bementem az egyetemre, ott voltam egészen fél 5-ig. Sikerült beszélnem a tanszékvezetővel is Brazíliáról, nagyon sok dolgot kell még elintéznem, de ha minden jól megy, jövő héten beadhatom a jelentkezést. Aztán elzarándokoltam a LIDL-be egy mosószerért, ami csak 4 euró és kb. 3 hónapig elég – mondtam, hogy le vagyok égve, ilyeneket csinálok mostanában, hogy pénzt spóroljak. Vettem egy pizzát is, az pont jó lesz vacsorára.

Este Borival együtt írtuk a motivációs leveleinket, ő Franciaországba szeretne jönni jövőre Erasmus-szal (de nem ide Lyonba, hanem Észak-Franciaországba), én pedig a brazil jelentkezésemhez raktam össze a dolgokat. (Majd erről az egészről bővebben akkor fogok itt írni, amikor már nagyjából biztos lesz, hogy kimehetek, vagy legalább sikerült beadni a jelentkezésemet.)  Elég sokáig beszéltünk, már nagyon késő volt, mire ágyba kerültem. Nem baj, holnap aludhatok sokáig.

Jeudi (24/11): 

Ma nem bírtam felkelni reggel 8-kor, de annyira, hogy még az ébresztőórámra sem emlékszem, pedig elvileg csörgött. Fél 10 körül ébredtem fel végül, JB-vel nagyjából egy időben, így együtt reggeliztünk. 

egy kis statisztika

A mai napom iszonyatosan nagy kudarc volt, azon kívül, hogy elmentem futni végre. Már nagyon hiányzott, úgyhogy konkrétan nem tudtam megállni, csak mentem és mentem, és végül 10 km lett belőle. Futottam a Rhone-parton, aztán a parkban is. Nagyon szép idő volt, legalábbis én annak láttam ezt a novemberi szürkeséget. Még az eső is esett, de azért néha kisütött a nap, és meleg is volt, aminek én nagyon örültem. 

Főleg az tett nagyon boldoggá, hogy végre ki tudtam kapcsolni, mert a futás az egyetlen stressz-oldó módszerem itt kint, és ha nem tudok menni, egy idő után elkezdek megőrülni a saját gondolataimtól. A vizsgák és a leadási határidők közeledtével nagyon durva hangzavar van a fejemben, ha arra gondolok, hogy mit kell még csinálnom. Az idő pedig hihetetlen gyorsasággal telik, már csak pár hét és repülök haza.

Most pedig megyek is aludni, mert holnap rengeteg dolgom lesz, és korán kellene kelnem. Bonne nuit!

a nagyon elnyűtt futócipőm az esőben

Egy lyoni hét történései: 14-20 Novembre 2016

Na, most kicsit lemaradtam a bloggal, úgyhogy egyben írok mindent, ami a héten történt. Nagyon pörgős volt ez a hét (is), azért nem volt nagyon időm közben írni ide.

Lundi (14/11) : 

mai útvonal

Hétfőn szokás szerint reggeli, délelőtt tanulás, aztán futás. Ez most már nagyon bejáratott hétfői rutin, minden hetem így kezdődik. Közben hazajött JB is, de egyből órára rohant, csak délben jött haza. Kis eltolódással ebédeltünk, mert én később értem haza a futásból, úgyhogy végül nem együtt. 

Délután folytattam a tanulást, JB is. Igazi tanulószobát csinálunk már a lakásból, egész nap semmi mást nem csinálunk. Néha összetalálkozunk a konyhában, mikor kimegyünk kávéért. Neki is durva ez a jog mester-szak, nekem is kemény ez az év most.

ma ilyen volt a park

Mardi (15/11): Kedden egész nap egyetemen voltam. Reggel mondjuk nem mentem be az első órámra, mert beadandót kellett volna adnunk a tanárnak, és képtelenség volt kinyomtatni reggel 8 előtt. Meg kellett várnom, amíg kinyit a COREP (ahol nyomtatni tudok), 9-kor, és végül így is csak a második órámra értem be, háromnegyed 10-re. Szerencsére ezt is ugyanaz a tanárnő tartja, úgyhogy oda tudtam neki adni az etnográfiai leírásomat. Remélem, nem kapok rá nagyon rossz jegyet, sajnos senki nem tudta pontosan, mit kell csinálni, mert a tanárnő nem volt képes érthetően elmagyarázni. Annyit mondott, írjunk le egy helyet/szituációt a terepünkön, és elemezzük, de például azt nem mondta, milyen arányban kell leírni és elemezni. Én szerintem kicsit túlzásba vittem az elemzés részét, de remélem, emiatt nem fogja lepontozni. A következő órákon Julievel brainstormingoltunk, mert holnap este interjúzunk egy szociológussal, és össze kellett állítani a kérdéseket.

Délután 4-kor, az óráim után aztán elindultam a szerb gyerekekért az iskolába, de a Bellecour-on elakadtam, ugyanis a busz nem járt. Ki volt írva, melyik buszmegállóból indult. Átmetróztam a Saone másik oldalára, aztán futottam kb. 500 métert, vártam a megadott megállóban, de semmi. Akkor már 17:10 volt, és nekem 17:30-ra oda kellett volna érnem. Végül felhívtam az anyukát, és kiderült, hogy valami felújítás miatt teljesen áthelyezték a busz útvonalát, ki kell metrózni a város szélére, a Gare de Vaise-hez, onnan megy. Visszarohantam a metróhoz, 17:15. Bemondják, hogy a metró 15 percig áll. Oké, itt feladtam minden reményemet, és visszahívtam az anyukát, hogy csak fél 6-kor tudok innen elindulni, kb. legjobb esetben is 6-ra érek csak oda. Így ő bepattant a kocsiba, és elment a gyerekekért, nekem pedig fel kellett sétálnom a lakásukig. Elég sokat vártam rájuk, mert hatalmas dugó volt hazafelé. Végül hazaértek, én játszottam velük jó sokáig, aztán még gyorsan megfürdettem a kicsit, és megpróbáltam ágyba dugni őket – nem sok sikerrel. A kicsi ugrált az ágyon, a nagy nem volt hajlandó fürödni menni. Végül jött az anyukájuk és rendet tett, én pedig hazamehettem.

Mercredi (16/11): Ma megint reggel 8-tól az egyetemen voltam. Egészen délután 2-ig órám volt, aztán rohantam is a Place des Terreaux-ra, ugyanis oda beszéltem meg egy interjút az egyik kutatásommal kapcsolatban. A Conseil de Quartier („Kerületi Tanács” szó szerinti fordításban) alelnökével találkoztam. Szimpatikus volt, egy nyugdíjas szociológus, mint kiderült, és nagyon szívén viseli a kerület sorsát, rengeteget mesélt arról, hogy szerinte mi nem működik, mit hogyan kéne csinálni inkább. Nagyon szeretnék, ha jövő félévben folytatnánk velük a munkát, egy szociológiai kutatást akarnak csinálni, amit igazából nekünk kéne lebonyolítani, azoknak a lakóknak a véleményét szeretnék megtudni a kerületről, akik nem járnak a közgyűlésekre. Nekünk ez iszonyatosan jól jönne jövőre, mindig sokkal könnyebb egy kutatást folytatni, mint egy újat elkezdeni, ez pedig elég komolyan hangzik, elég jól mutatna az egyetemi munkáink között is. Remélem, sikerül.

Miután befejeztük az interjút, én hazaszaladtam gyorsan egy fél órára, aztán már mentem is a Part-Dieu-be, mert ott találkoztunk Julieékkel. Előtte gyorsan elszaladtam nyomtatópatronért, és végre találtam – elhoztam az utolsót, ami az egész plázában maradt. Ez az interjú nem ment olyan csodálatosan, mint az előző, mert ez a pasi iszonyatosan gyorsan beszélt és nagyon sokat, így én nem is nagyon tudtam kérdést feltenni, mert nem szeretek az emberek szavába vágni. Meg aztán fáradt is voltam nagyon, hosszú volt ez a nap. Nagy nehezen azért 9 körül hazaértem.

Jeudi (17/11): Ma reggel úgy volt, hogy találkozom néhány csoporttársammal és elmegyünk az egyik parkba, ahol kutatni szeretnénk, és még nem voltunk. Végül mindenki lemondta, úgyhogy egyedül voltam kénytelen menni. Nagyon sok teteje nem volt a dolognak, mivel reggel 10-kor nem sokan mászkálnak egy átlagos parkban. Nem baj. Utána rohantam órára, de természetesen megint probléma volt a buszokkal, úgyhogy végig kellett metróznom a fél városon, és végül fél órás késéssel estem be órára. Szerencsére nem volt baj, mert ez csak egy ilyen kis csoportos megbeszélés volt, nem „rendes” óra, így a tanár sem volt mérges. Nem volt túl pozitív ez a megbeszélés, csak négyen voltunk a tízből, és leginkább csak arról szólt, hogy mi mit nem csinálunk jól, miért nem haladunk. Hiába próbáltuk magyarázni a tanárnak, hogy egyrészt azért, mert 10 embert egyszerűen képtelenség egyszerre összegyűjteni és mindenben megegyezni, másrészt azért, mert ő folyamatosan változtat az elvárásain, és így nehéz akármit is csinálni. Természetesen nem értette meg a problémánkat, csak továbbra is cseszegetett, hogy ez így nem jó, úgyhogy végül olyan idegesen jöttünk ki Juliaval, hogy csak na. A többiek kicsit lazábban vették, de ők sem voltak feldobva. Nem baj, megbeszéltük, hogy hétfő estére megpróbálunk mindenkit összegyűjteni, és dűlőre jutni, mert pénteken prezentálnunk kell. Óra után hazajöttem, ebédeltem, aztán tanultam. Olyan 5 körül felhívtam Danit, hogy akar-e futni. Akart. Úgyhogy én is elindultam, ő is elindult, a park közepén találkoztunk, futottunk egy nagy kört (6 km), közben megbeszéltük a napunkat, aztán mindenki ment haza. Nagyon jó volt így, sokkal jobban szeretek vele futni, mint egyedül.

Vendredi (18/11): Ma megint tanultam, aztán elmentem futni. Sajnos a park be volt zárva (nagyon fúj a szél), úgyhogy a Rhone-parton futottam. Nem volt hideg, de az biztos, hogy a szél nagyon fújt, így nem volt túl kellemes a futás. Öt kilométer után haza is jöttem, de legalább nagyon szép képeket csináltam.

ilyen gyönyörű volt a Rhone-part, még ilyen csúnya időben is

Este mentem a szerb gyerekekért az iskolába, most annyira hamar indultam, hogy kb. 20 perccel előbb odaértem, mint kellett volna, úgyhogy ácsorogtam kicsit a szürkületben az iskola előtt. Aztán hazamentünk, otthon vacsoráztam velük, játszottunk sokat. Nagyon szerették volna, hogy jöjjek hétvégén is, de nincs időm sajnos.

Samedi (19/11): Szombat délelőtt, végre van időm takarítani – illetve most sincs, de muszáj. Már két hete nézem a koszt a lakásban, leginkább lekapcsoltam a villanyokat, hogy ne is lássam, de ma már nem bírtam tovább. Úgyhogy ma, amíg Dani tanult, én takarítottam. Sokáig tartott, de legalább most egy ideig megint csak porszívózni kell, mert a fürdőszoba és a konyha csillog-villog. Ebédre csináltunk sajttal töltött pulykamellet és gyorsan összedobtam egy brokkoli-krémlevest is. Utána rohantam is Juliehez, végül gyalog mentem, de így is egy bő negyedóra volt, el is késtem kicsit. Három órát voltam velük, de nagyon sokat haladtunk. Felosztottuk a munkát, ki milyen cikkeket keres jövő hétre, aztán elmentünk a belső udvarokba (oda már csak Julie és én, a többiek hazamentek) videózni. Nagyon szuper felvételeket csináltunk a kisfilmhez, már csak össze kell majd vágni.

Délután el akartunk menni futni, de mire hazaértem már besötétedett, és a hideg széltől sem volt túl sok kedvem, úgyhogy itthon maradtunk és tanultunk tovább Danival.

Dimanche (20/11): 

A vasárnapokat nagyon szeretem, ez az egyetlen nap a héten, amikor tényleg nem kell sehová mennem. Reggel Dani elment tortillát csinálni az egyik egyesülettel, amiben benne van, mert tortilla árulással akarnak pénzt gyűjteni maguknak. 

Én itthon maradtam, tanultam kicsit, aztán elkezdtem sütni-főzni. Először megmelegítettem az ebédet, aztán nekiláttam a heti sütinek. Most almatortát csináltam, Dani azt kért, de kipróbáltam egy új receptet, fordított almatorta, Tarte Tatin, francia desszert. Egészen jól sikerült, mindkettőnknek nagyon ízlett.

Délután folytattuk a tanulást, a lakásban maradtunk, ilyen hidegben egyikünknek sem volt kedve kimozdulni. A ma esti edzést is lemondta a futós csoport, mert akkora szélvihar van, hogy nem biztonságos a park, és azt is írták, hogy szerdáig ne menjen senki futni, mert veszélyes. Van benne valami, mert amikor reggel elmentem a boltba, egy locsolókannát lefújt a szél egy erkélyről, bele se merek gondolni, mi van, ha egy cserép esik így le. Vagy futásnál a fák ágai tudnak veszélyesek lenni. JB ma nem jött este, holnapig otthon marad, úgyhogy Daninak megesett rajtam a szíve, és itt maradt éjszakára, hogy ne legyek egyedül.

Nagyjából ennyi minden történt a héten, most megyek vissza  a dolgaimhoz, még mindig sok van. 

Hosszúhétvége, ami mégsem olyan hosszú: 11-13 Novembre 2016

Péntek (11/11): Ma elég nehezen ment az ébredés, főleg nekem, mert iszonyatos migrénem volt megint. Annyira rosszul voltam, hogy amíg a két darab nurofen nem hatott, addig mozdulni sem bírtam, csak feküdtem az ágyban, Dani meg aggódva nézett, és kérdezgette, tud-e segíteni, de nem nagyon tudott. Nagy nehezen jobban lettem, és ki tudtam menni a konyhába reggelizni. JB nagyon helyes volt, vett nekünk pain au chocolat-t , ami az asztalon várt minket. Ő már hazament, de a barátai még aludtak a szobájában. Megreggeliztünk Danival – közben JB barátai is elmentek haza –, én egyre jobban lettem, de a hányingerem nem múlt, úgyhogy kitaláltuk, elmegyünk futni, hátha a friss levegő rendbe tesz. Nem sokat futottunk, egy kiskört, 4 km-t, de nem lett jobb, sőt. Mikor hazajöttem már szédültem is, a fejfájás már nem hasogatott, de olyan volt mégis, mintha valami szorítaná a fejemet, a hányinger maradt. Délután 1-kor kellett volna találkoznom a csoporttársaimmal, hogy megnézzük megint a belső udvarokat, de le kellett mondanom, ilyen állapotban képtelen voltam elmenni. Inkább ledőltem egy kicsit pihenni, beborogattam a fejemet és zenét hallgattam, Dani tanult mellettem.

Szépen lassan tényleg jobban lettem, olyan 3-4 körül már egyáltalán nem volt semmi bajom, úgyhogy el tudtam indulni babysitterkedni, a szerb családhoz kellett mennem. Ma nem volt nekik sem iskola, mert munkaszüneti nap van Franciaországban, úgyhogy a házukhoz mentem. Rengeteget játszottam velük, egészen este 8-ig ott voltam, aztán még tovább is akartak marasztalni, de rohantam haza Danihoz, vacsorázni.

Szombat (12/11): Ma nem történt túl sok érdekes dolog, délelőtt leginkább tanultunk, vásároltunk és főztünk. Délután Dani visszament az INSA-ra, én át akartam ugrani megnézni a két belső udvart, amit tegnap kellett volna a többiekkel, de végül annyi más dolgom volt, hogy itthon maradtam.

ilyen volt ma a naplemente a parkban

El akartam menni futni is, mert gyönyörű idő volt, azt is beiktattam a délutánomba, egy parkkört csináltam, 5 km-t. Még futás előtt, a park előtti zebrán váratlanul megszólított egy néni, hogy hány kört fogok futni. Én rávágtam, hogy egyet, ő megdicsért, azt mondta, bravo, aztán már ment is tovább, mire feleszméltem. Ez az igazi motiváció, amikor a járókelők megdicsérnek, hogy te még ilyen hidegben is sportolsz. Ezek után persze sokkal könnyebben ment minden, hatalmas mosollyal az arcomon futottam.

Este átjött Dani, gyorsan megvacsoráztunk együtt, aztán ő elindult egy barátjához, én meg mentem a kedvenc barátnőmhöz, Monához. Megint vigyázni kellett rá, mert az anyukájának programja volt este. Most nem fáradtam ki annyira durván, mint múlt héten, de azért nem volt könnyű, mert Mona nem volt hajlandó vacsorázni, elég sokat kellett könyörögni, hogy egyáltalán egy kis kompótot egyen. Végül olyan 11-12 körül értem haza, még tanultam, amíg Dani haza nem ért.

Vasárnap (13/11): Ma valahogy teljesen elhúztuk a felkelést, ugyanis az ébresztő óra 10-kor csörgött, de nekünk csak 11-re sikerült a reggeliző asztalhoz kerülni, így délelőtt nem sokat tudtunk tanulni. Fél 1 körül gyorsan elszaladtunk a boltba, aztán őrült főzésbe kezdtünk, mert én kitaláltam két-három dolgot is, amit meg akartam csinálni, és kapóra jött, hogy Dani tud segíteni. Végül tényleg össze is dobtuk ketten, így megcsináltuk a mai és a jövő heti vacsoránkat is (majd lefagyasztom addig). Délután találkoztunk Dani anyukájának egy barátnőjével, Nathalie-val, aki szintén Lyonban lakik, lehet már írtam róla, egészen gyakran találkozunk vele, nagyon helyes nő. Kávéztunk egyet ebben a borzalmas, szürke időben. Vacsora előtt még volt időnk gyorsan futni egyet a parkban, de hideg volt és az eső is elkezdett esni, úgyhogy 3 km után haza is jöttünk. Majd holnap elmegyek egyedül egy nagyobb körre. Este Dani visszament az INSA-ra, én pedig vártam JB-t, később kiderült, hogy hiába: csak holnap jön. Így most egyedül tanulgattam kicsit.

ez volt a mai vacsink: töltött káposzta Jamie Oliver
receptje alapján, némi változtatással

Tudom, hogy ezek a bejegyzések elég gyorsra sikerültek, de egyszerűen tényleg nincs időm blogot írni. Az egyetemi határidők nagyon kezdenek szorítani, nemsokára jönnek a vizsgák is (azoknak még mindig nem tudom az időpontját), közben a jövő évemre is készülni kell, babysitterkedni is járok sokat mostanában, rohanás az életem. Alig várom, hogy karácsony legyen, és kicsit kiszakadjak ebből a mókuskerékből. 

Lyoni hétköznapok : 07-10 Novembre 2016

Hétfő (07/11): Ma reggel felkeltem időben, délelőtt tanultam. Szokásos menetrend. De ma különösen büszke voltam magamra, mert megint beadandót kell írnunk az egyik tanárnak egy csoportmunkával kapcsolatban, és én ma reggel szépen megírtam a felét, mivel a többiek eddig nem csináltak semmit, és szerdára kell. Legalább így látják, hogy aktív vagyok.

Ebéd előtt gyorsan elmentem futni, tartanom kell az edzéseket, így Berlinből visszatérve. Igaz, ott is futottam, de nem az edzéstervemhez hűen, úgyhogy igazából nem sokat számít ebből a szempontból. Nagyon szép idő volt ma, sütött a nap ezerrel, úgyhogy a jókedvem is megjött futás közben, lenyomtam 7,5 km-t.

Ebédre hazaért JB, együtt főztünk. Illetve ő főzött, én pedig néztem, mert nem nagyon lehetett mit csinálni, paradicsomos tésztát csináltunk, ahhoz nem nagyon kell két ember.

Délután is tanultam, aztán elmentem portugálra. Még mindig nagyon jó kedvem volt, a buszon odafelé olvasgattam, nagyon örültem, hogy megint megyek az egyetemre – ilyen is ritkán van velem. Hát nem nagyon remekeltem órán, pedig ma a filmekről volt szó, el kellett mesélni, hogy milyen filmeket láttunk, mit szeretünk, stb. Nekem valahogy egyáltalán semmilyen szó nem jutott eszembe portugálul, alig bírtam kinyögni egy-egy mondatot. Na, nem baj, majd belejövök.

Kedd (08/11): Megint egy hosszú nap. Reggel 6-kor keltem, aztán nem volt túl sok időm készülődni, nem késhettem le a buszt, mert a 8-kor kezdődő órán nekünk (is) kell prezentálnunk. 

Szerencsére pont időben odaértem, Julievel még a terem előtt összefutottam, neki se volt sok kedve a mai naphoz, csak odamorgott egy sziát, de többet nem lehetett belőle kihúzni. Jó lesz ez a prezentáció. Anne-Elisabeth lelkesebb volt kicsit, de ő is most ébredezett. A prezentáció amúgy egyáltalán nem volt nagy dolog, csak el kellett mesélni a csoportnak, hogy min dolgozunk, és hol állunk – ez a része elég simán ment. Aztán néhányan kérdeztek, és teljesen rákattantak arra, hogy mi hogyan fogunk a zajokkal dolgozni (mivel azt mondtuk, hogy a belső udvarokon nagyon érdekesek és fontosak a különböző zajok, azokra is figyelni kell). Főleg egy olasz srác volt nagyon idegesítő, mert valamin megakadt, de mi nem értettük a kérdését, és így fél órán keresztül vitatkoztunk vele, aztán kiderült, hogy totál félreértésről van szó. Na, nem baj, a tanárnak nagyon tetszett a témánk, az egyszer biztos.

A második óránk is ezzel a tanárnővel volt, őt néha bírom, néha nem, elég hullámzó. Ma jó napja volt (vagy neki, vagy nekem), mert a mai óráit nagyon bírtam, érdekesek voltak. Főleg ez az előadás, Mondes urbains (városantropológia), ezt a részét amúgy is nagyon szeretem az antropológiának. Az óra vége felé pedig a tanárnő idézte a kutatásunkat (amit előző órán prezentáltunk) az egész szak előtt, hogy mennyire érdekes, és milyen jól bemutatja a város lényegét, mi pedig dagadtunk a büszkeségtől. Így már 90%, hogy jó jegyet kapunk, akármit is írunk erről.

A harmadik óra borzalmasan unalmas volt, mert nem olvastam el a szövegeket, amiket kellett volna (rajtam kívül szerintem a csoport 80%-a így volt vele), így a többiek prezentációját sem értettem nagyon. Mondjuk, nem is volt túl jó, mert egy jó prezentációt akkor is élvezel, ha nem tudod miről van szó, de ez nagyon unalmas és össze-vissza volt.

Az utolsó órámon filmet néztünk, ráadásul egy magyar rendezőtől, egy Erdélyben játszódó dokumentumfilmet, Kocsis Tibor Új Eldorádó című filmjét. Mivel ezt a filmet már tavaly is levetítette nekünk ez a tanárnő, én nagyrészt aludtam rajta, eléggé ki voltam merülve. Attól még nagyon érdekes film, ITT lehet olvasni róla.

Délután mentem a szerb lányokhoz, alig vártam, hogy lássam őket. Valószínűleg ők is így voltak ezzel, mert ma olyanok voltak, mint a kisangyalok. Lea nem hisztizett, hogy fogni kell a kezemet hazafelé, a nővére nem piszkálta, sőt, este ők kérték, hogy olvassak mesét, és mindenféle veszekedés nélkül egész este mesét olvastunk a kanapén, hárman. Tényleg varázslatos volt. Miután ők elmentek lefeküdni, én még ott maradtam kicsit beszélgetni a legnagyobb testvérrel, akit szintén Sárának hívnak, és nagyon jól kijövünk, mert rengeteg dologban hasonlítunk. Meséltem neki Berlinről kicsit, aztán hazamentem JB-hez, mert szegény vacsorával várt. 

Szerda (09/11): Tegnap nagyon későn értem haza, úgyhogy nagyjából 5 óra alvás után felkeltem, és reggel 8-kor már megint órán ültem. Ez a „kedvencem” volt, kommunikációantropológia szeminárium, ahol a borzalmasan béna tanárunk van, és múltkor activityztünk. Most neki kellett prezentálnunk a kutatásunkat, ráadásul úgy, hogy ő alig bírta elmondani, mit szeretne (idézem: osszátok be az időt, mindenki egyenlően beszéljen, és a kutatás fő pontjait mutassátok be – mintha nem minden prezentáción ezt csinálnánk). Várt valami pluszt is elvileg (ezt írta egy emailben), de nekünk nem sikerült rájönnünk, hogy az mi volt, így, instrukció nélkül. Szerintem azért jól sikerült a prezentáció, mi voltunk az elsők (Julie hamar le akarta tudni), nagyjából ugyanannyit beszéltünk, és nem is húztuk sokáig. A tanár viszont elég béna volt, azt mondta, hogy a turizmusról keressünk cikkeket, mert az érdekes lehet – hát pont ez a legérdektelenebb rész antropológiai szempontból abban, amit csinálunk, de mindegy. Neki úgyis csak egy kisfilmet kell majd beadnunk egy kis 2-3 oldalas beadandóval, az nem nagy dolog.

A második óránk megint kommunikációantropológia volt, de ez előadás, és itt imádjuk a tanárt. 

Aztán politikaantropológia, ahol a tanárunk természetesen nem hagyta szó nélkül az amerikai elnökválasztást, és mindenkit végig kérdezett, hogy mi a véleménye róla. Én, őszintén szólva teljesen kétségbe estem reggel, mikor megláttam, hogy Donald Trump nyert. Aztán megnéztem egy videót, ahol Obama azt mondja, hogy teljesen mindegy, ki fog nyerni, mert az a lényeg, hogy demokratikus úton lett megválasztva, és hogy Amerika ettől lesz egyre erősebb, meg azt is, hogy mindenkinek tisztelnie kell a másikat, és elfogadni egymást. Ezen a videón konkrétan elsírtam magam, egyrészt, mert nagyon szerettem Obamát, és sajnálom, hogy ezentúl nem ő van az egyik legnagyobb világhatalom élén, másrészt, mert kicsit szentimentális hangulatban voltam, és ha ilyenkor valaki toleranciáról meg elfogadásról beszél, mindig meghatódok. Végül ezt mind nem tudtam elmondani órán, mert nem került rám a sor, egy kisebb vita kerekedett a tanár kérdéséből. Feladta házi feladatnak a jövő hétre, hogy mindenféle cikkeket gyűjtsünk a Brexitről is, meg erről is, és próbáljuk meg összekapcsolni az órán tanultakkal. Én nagyon örülök ennek, mert így legalább élesben használjuk azt, amit tanultunk, még ha nehéz is.

Óra után gyorsan elmentem ebédelni, aztán indultam is Soarez (a tanszékvezetőnk) irodájába, hogy a jövő évemről beszéljek vele, mik a lehetőségek. Azt leszámítva, hogy majd’ egy órát kellett várnom rá, sikerült rengeteg hasznos infót kiderítenem, most már eléggé magamra leszek utalva, hogy megcsináljam a jelentkezéseimet. Így végül nem is tudtam bemenni az utolsó órámra, annyira elhúzódott a megbeszélés, másrészt annyira fájt a fejem, hogy inkább hazamentem.

El akartam menni futni (hátha attól jobb lesz), de megint esett az eső, úgyhogy itthon maradtam. Este nagyon korán lefeküdtem aludni, mert hatalmas migrénem lett, nem tudtam már tanulni, pedig kellett volna.

Csütörtök (10/11): Ma reggel 9-kor találkoztam a többiekkel Villeurbanne-ban, de annyira rosszul voltam, hogy nem tudtam időben elindulni. A fejem még mindig iszonyatosan fájt, meg kellett várnom, amíg hat a fájdalomcsillapító. Szerencsére hatott nem sokára, így „csak” negyed órát késtem. Természetesen még így is csak harmadik voltam az ötből, voltak nálam durvább késők is, sőt, volt egy srác, aki egyáltalán nem is jelent meg. A szemerkélő esőben bejártunk két-három parkot, én annyira nem élveztem, mint a többiek, de legalább ez is megvolt, voltunk ma is terepen. Egészen délig mászkáltunk, de én már alig vártam, hogy vége legyen, és mehessek a Danihoz, az INSA-ra.

Dél után egy kicsivel oda is értem, együtt ebédeltünk az INSA menzáján, Dani meghívott. Aztán felszaladtunk a szobájába összepakolni a cuccait hétvégére, és utána indultunk vásárolni a Part-Dieube. Ezt a napot választottuk shopping napnak, mert holnap munkaszüneti nap lesz, és most mindenfélét meg tudtunk venni egyszerre. Nekem a futáshoz is kellett új nadrágot vennem, mert a régi elszakadt, meg vettem egy téli cipőt is (6 euróért, úgyhogy nem hiszem, hogy sokáig fog tartani), mert a régi nagyon lyukas már, és fáj benne a lábam. Daninak is kellett néhány dolog, eredetileg az ő ötlete volt a vásárlás. Végül összesen 4 órát vásároltunk, és este 7-re értünk haza.

JB már csinálta a vacsit, mert egy barátját és annak a barátnőjét várta, nálunk fognak aludni egy napot, és ma este együtt mentünk bulizni. JB kedvenc kocsmájába mentünk vacsora után,a Paddy’s Corner nevű helyre, ahol most kivételesen egy koncert is volt, ráadásul brazilok játszottak, nagyon jó hangulat volt. Megittunk pár sört, aztán még átmentünk egy hajóra táncolni (itt Lyonban nagyon sok ilyen bulihajó van). Végül jó későn értünk haza, de nem baj, holnap nincs sok dolgunk. 

Visszatérés a lyoni hétköznapokba: 3-6 Novembre 2016

Csütörtök (03/11): Reggel felkeltem korán, és kicsit rendezgettem a dolgaimat. Kipakoltam a ruháimat, kiporszívóztam a lakást – ugyan JB azt mondta, kitakarít, mire hazajövök, de úgy látszik, neki a fürdőszoba mosdójának lemosása elég volt –, rendbe szedtem a jegyzeteimet. JB-nek órája volt, úgyhogy enyém volt a lakás.

Elég szörnyű dolog történt itt, amíg én Berlinben voltam, JB elmesélte, mikor hazaért. A központi fűtéssel volt gáz, szó szerint, mert szén-monoxid szabadult fel valamiért a fűtőrendszerben. Szerencsére viszonylag időben észrevették, és azt hiszem kedden este 10-kor evakuálták az egész épületet (tök jó lehetett, a hidegben ácsorogni az utcán), de még így is hárman annyira megmérgeződtek, hogy majdnem belehaltak. Ezt JB egy szomszédtól tudta meg, mert ő sem volt itthon aznap este. Azóta természetesen nincs fűtésünk, de legalább kaptunk elektromos radiátorokat, kettőt, azokat használjuk – sajnos nem adnak elég hőt, ezért két pulcsiban és egy pokrócban közlekedek a lakásban. Mindegy, a lényeg, hogy nem lett nagyobb tragédia, remélem hamarosan a fűtőrendszert is rendbe hozzák.

Ma délben volt órám, odafelé a buszon fülig ért a szám. Annyira jó volt visszajönni Lyonba, sütött a nap, csupa ismerős hely, ma még az egy órás tömegközlekedést is élveztem, így egy hét távollét után. Berlin is nagyon tetszett, de nem az a város, ahol sokáig tudnék élni: túlságosan zavar a befejezetlenség, a sok cső meg kábel néhány építés alatt álló metrómegállóban, a kosz az utcán, a graffitik a falakon, a rengeteg sín, amelyek átszövik a várost. Lyon pont olyan rendezett és tiszta, mint én vagyok, ezt meg is beszéltük Danival, ezért érzem olyan otthon magam itt.

Szóval ma voltam az egyetemen, az egyik kutatásunkat beszéltük meg, aztán szépen hazajöttem, ebédeltem JB-vel, és nekiálltam a berlini blog megírásának. Iszonyatosan sok időt vett igénybe ez a két bejegyzés, konkrétan egy egész napom elment vele – remélem legalább mindenkinek tetszett.  

Este el kellett mennem egy megbeszélésre a Croix-Rousse-ra, ami fél 8-tól egészen 10-ig tartott (a végére majd’ éhen haltam), de nagyon hasznos volt, mert rengeteg telefonszámot meg információt gyűjtöttünk az egyik kutatásunkhoz.

Péntek (04/11): Ma próbáltam sokáig aludni, de valahogy mégis felébredtem 8 körül. Nem baj, legalább volt időm reggel is tanulni. Most elkezdtem a vizsgáimra is átnézni az órai anyagokat, mert ha azzal sem haladok, akkor tényleg nagyon nagy bajban leszek decemberben, főleg, ha karácsonyi szünet előtt lesznek mégiscsak a vizsgák. Azért nagyon remélem, hogy nem fognak ennyire kitolni velünk, az már nagyon durva lenne a sok beadandó meg minden között.

Délben elmentem futni, de most nem ment annyira jól. Meg akartam csinálni az edzésemet, de annyira kifáradtam 4,7 km után, hogy inkább hazajöttem. Úgyis megyek majd hétvégén a Danival, jövő héten meg majd rendesen folytatom az edzéseket, nem kell erőltetni, ha nem megy.

Délután is tanultam, szerencsére nem kellett ma a szerb gyerekekért mennem, nekik még szünet van. Így egész sokáig szórakoztam tegnap a bloggal, most már tanulni is kell.

Este jött Dani, így hárman vacsoráztunk, JB csinált isteni finom raclette-et, azt ettük.

Szombat (05/11): Ma korán keltünk Danival, mert tanulni akartunk mind a ketten hétvégén, és nem akartuk nagyon vesztegetni az időt. A szünetben úgyis aludtunk eleget – legalábbis most ezt mondjuk, de ha belegondolok, ez egyáltalán nem így van.  JB akkor ment az egyetemre – és majd onnan megy haza –, mikor mi felébredtünk, úgyhogy végül ketten reggeliztünk Danival.

Délelőtt tanultunk és ebédet főztünk. Aztán, nekem délután 3-ra volt megbeszélve találkozóm a lányokkal, a belső udvarokkal kapcsolatos kutatásommal, úgy volt, hogy megyünk terepre. Kicsit esett az eső már, de mikor el akartam indulni, egy hatalmas vihar lett belőle, úgyhogy 10 métert se mentem a bejárati ajtótól, de teljesen eláztam (az esernyő sem ért semmit). Felhívtam a lányokat, hogy nem tudok elindulni, ők azt mondták, megvárnak, ha elcsendesedik, menjek utánuk. Így is tettem, hazajöttem, átöltöztem, aztán újra nekiindultam. Így is csurom vizesen értem oda a megbeszélt kávézóba, de lényeg a lényeg, hogy elmentem – így is csak hárman voltunk az ötből. Az eső miatt terepre végül nem mentünk, de megbeszéltük a keddi és a szerdai prezentációnkat, és elkezdtük írni a kétoldalas beadandót, amit az egyik tanárunk kért szerdára. Nagyjából 5-ig voltam velük, aztán még volt egy kis időm hazajönni, annyi, hogy fél órát tanuljak, aztán rohantam tovább, Anitáékhoz.

Monára kellett ma este vigyáznom, fél 7-re mentem, Anita 7-kor ment el, utána egészen éjfélig ketten „buliztunk” Monával. Sikerült nagy nehezen megetetnem, még a pelenkáját is lecseréltem egyszer, rengeteget játszottunk, néztünk rajzfilmeket, színeztünk, meséltünk, nagyon sok mindent csináltunk. Én abban reménykedtem, hogy elalszik olyan 10-11 körül, sajnos ez nem történt meg, úgyhogy mire Anita hazaért, engem totál kipurcanva, Monát meg tele energiával találta. Haza is küldött gyorsan, én alig vártam, hogy aludhassak. Nem könnyű, egy háromévest szórakoztatni öt órán keresztül.

Vasárnap (06/11): Mivel tegnap nagyon későn feküdtünk le aludni, így ma 9-ig terveztünk aludni, de engem valami furcsa belső kényszer felvert fél 8-kor, úgyhogy mire Dani is felébredt, addigra megfőztem a kávét, hoztam friss croissant-t és pain au chocolat-t a pékségből. Délelőtt tanultunk kicsit, aztán dél körül elmentünk bevásárolni, utána egyből ebédet főztünk. Dani talált egy nagyon könnyű, de annál finomabb receptet Jamie Oliver weboldalán, paradicsomos tészta olívabogyóval, ez volt a főétel. Én csináltam előételnek egy répás-, narancsos- almás salátát, amit fokhagymás- joghurtos öntettel kellett leönteni, iszonyatosan finom volt.

a megérdemelt vasárnapi almás pite

Ebéd után ütött be a krízis, ugyanis almás pitét szerettem volna sütni, de nem volt itthon tojás. Én ettől annyira mély depresszióba estem, hogy Dani egy órán keresztül nem kirángatni belőle, csak azt tudtam hajtogatni, hogy de én almás pitét szeretnék enni, nem volt jó a málnás keksz helyette. Azért volt ekkora a tragédia, mert a boltok zárva vannak vasárnap délután, lehetetlen tojást szerezni. Végül, egy óra látványos szenvedés után eszembe jutott, hogy biztos van „almás pite tojás nélkül” című recept az interneten, és láss csodát, tényleg volt. Így Danival egy óra alatt összedobtuk gyorsan a sütit, kb. 5 perc alatt meg is sült, és isteni finom lett.

Este elmentünk a parkba, a Courir á Lyon-osok edzésére, futni nem sokat futottunk ugyan (2,5 km-t), de egy 50 perces erősítő edzést lenyomtunk, aminek a végére jól kifáradtunk. Vacsorára hazaért JB is, úgyhogy hárman ettünk. Aztán Dani visszament az INSA-ra, én pedig újra belevetettem magam a tanulásba. 

Berlinben az élet - part II.: 30 Oktobre - 2 Novembre 2016

(a bejegyzésben szereplő fotók részben az Eszti, Bori vagy Dani fotói)

Sonntag, 30 Oktober 2016: 

Ma reggel futással kezdtük a napot, mert már annyit ettünk, mióta itt vagyunk, hogy egyszerűen nem éreztük jól magunkat – nem lelkiismeret-furdalás, hanem fizikai rosszullét, amiről beszélek. Kinéztünk egy közeli parkot, ahova amúgy is el akartunk menni, úgyhogy oda futottunk Danival. Átfutottunk a Spree felett az Oberbaumbrücke-n, a gyönyörű hídon, amit első nap már megnéztünk, aztán még egy kicsit Kreuzberg-ben és már ott is voltunk a Treptower Park-ban. 
Tudtuk, hogy van ott egy szovjet emlékmű, de erre a látványra még mi sem voltunk felkészülve. Az emlékmű ugyanis akkora volt, mint egy kisebb park, tele iszonyatosan magas építményekkel, és egy eszméletlen nagy szoborral a közepén, ami szó szerint a park fölé tornyosult. Danival meg is kellett állnunk, mert egyszerűen nem hittünk a szemünknek, mi ekkora emlékművet még életünkben nem láttunk. Körbe is futottuk a szobrot és a többi építményt körülötte, tényleg teljesen el voltunk ájulva.

Aztán körbefutottuk a parkot, ami nagyon-nagyon szép. Kicsit vadabb, mint a lyoni park, ahol futni szoktam, de így ősszel gyönyörű volt a lehulló levelekkel. Visszafelé a Spree partján futottunk, az különösen szép volt, nagyon élveztem. Összesen 11,2 km-t nyomtunk le ma reggel, egyáltalán nem rossz eredmény.

Ebédre kitaláltunk Danival egy nagyon király francia menüt, ugyanis Anya, Bori és Ákos 11 körül érkeztek Berlinbe. Igazából azért is jöttünk, mert Anya itt dolgozik most két hónapig (most hazarepült egy hétre az őszi szünetben), és így a family-time-ot összekötöttük a városnézéssel. 
Visszatérve az ebédhez, a menü a következő volt: francia hagymaleves, a Dani híres tejfölös-citromos csirkéje, sajttál és desszertnek francia almatorta. Anyáék meg is érkeztek 11-12 körül, nagyon örültek a finom meglepetés-ebédnek.

Ebéd után elég jól elbeszélgettünk, pihengettünk, örültünk egymásnak, aztán átmentünk egy közeli bolhapiacra, amit Anya nagyon szeretett volna nekünk megmutatni. És milyen jól tette, én és Ákos hátizsákot vettünk, Bori is beszerzett egy táskát elég olcsón. Délután átmentünk az airbnb-s lakásunkba, amit interneten foglaltunk, mivel Anyánál ennyi ember nem fér el. A lakás egész korrekt volt, de elég koszos, úgyhogy aludni jó, de másra nem nagyon használható – például enni vagy fürödni nekem egyáltalán nincs kedvem benne. Lényeg, hogy olcsó volt.

Este elsétáltunk egy „bulihelyre”, ami olyan volt, mintha több romkocsmát egymás mellé tettek volna, egy hatalmas „telep” tele ilyen konténer-szerű épületekkel, a legkülönbözőbb módon dekorálva, mindegyik mást kínált. Volt egy fedett deszkapálya is, de oda nem lehetett belátni. Sajnos a vasárnapi hidegben nem volt itt nagy élet, úgyhogy hamar tovább álltunk, hogy máshol keressünk vacsorát.

Én kinéztem egy burgerező helyet (Kreuzburger), ami utólag a legjobb választásnak bizonyult, mert eszméletlen finom és kiadós kaját csináltak, ráadásul teljesen megfizethető áron. A burgerek mellé ittunk egy-egy sört, nagyon jó vacsoránk volt így. Utána még felmentünk Anya lakásába beszélgetni, aztán éjfél körül hazavillamosoztunk négyen, már elég fáradtak voltunk. 

Montag, 31 Oktober 2016: 

Ma reggel a többiek tovább aludtak, mint én. Én már 8-kor felkeltem, úgyhogy elkezdtem olvasni az egyik könyvemet, amit ki kéne jegyzetelnem, amíg Berlinben vagyok. Aztán Boriék is felkeltek, Bori és Dani tanultak velem, Ákos a telefonját nyomogatta, úgy ébredezett. Végül olyan 11 körül átértünk Anyához, és tudtunk reggelizni. A késői kezdés miatt a délelőtt eléggé elúszott, de délben aztán elindultunk várost nézni.

Elsétáltunk Anya vezetésével Kreuzberg-be (ez egy negyed, ahol a Treptower park is van például), keresztülmentünk a Görlitzer Park-on, ami elég vicces, ilyenkor csak a fekete dílerek vannak ott, gyereket vagy sétáló embert nem nagyon látni. Aztán össze-vissza sétálgattunk a negyedben, elég érdekes hely, néhol a Spree kisebb-nagyobb csatornái keresztülfolynak rajta. Az egész város tele van graffitizve, ami egyre jobban feltűnik az embernek, ahogy több időt tölt itt. Tényleg minden tele van fújva, a metrólépcsőtől elkezdve az üzletek ajtajáig, vagy a villanyoszlopokig.

Ebédre találtunk egy elég lerobbant olasz pizzériát, de csak 3 euró volt a pizza vagy a tészta, hétfőn ez az akciójuk, úgyhogy beültünk. Nagyon finom volt az ebéd, régen ettem ilyen jó tésztát, tényleg igazi olasz volt.

Ebéd után elkezdtünk rohanni, mert háromnegyed 4-re időpontunk volt a Brandenburgi kapu előtt, Anya foglalt nekünk egy idegenvezetést. A metrón azonban rájöttünk, hogy nem háromnegyed 4-re szól az időpont, hanem negyed 4-re, amit már le is késtünk. Azért amikor odaértünk, Anya elkezdett össze-vissza telefonálgatni, hátha be tudunk valahogy csatlakozni a csoporthoz, mert az idegenvezetés 2 órán keresztül tartott elvileg. Végül nagy nehezen elintézték nekünk, hogy a Reichstag-ba (a német parlament) bejussunk velük, és így felmehettünk a kupolába is, ahonnan az egész városra rá lehetett látni. Sajnos elkezdett zuhogni az eső, és nagyon hideg volt, úgyhogy én egyáltalán nem élveztem a városnézést, főleg, mert nem láttam semmit, a kupola ablaka annyira tele volt vízcseppekkel. A többieknek tetszett, de én csak arra vártam, hogy minél hamarabb leérjünk és beüljünk valami meleg helyre.

Miután végre lejutottunk a kupolából, találkoztunk Esztivel (Eszti a legjobb barátnőnk, akivel együtt nőttünk fel, és a fél családja Berlinben él, úgyhogy kijött Boriékkal) és a nagymamájával, Gizivel, akik minket vártak, megbeszéltük, hogy este együtt megyünk valahova. Beültünk velük egy étterembe, amit Gizi mutatott, nagyon szuper kaja volt, végre ehettem egy nagy salátát, hús nélkül. Sokat beszélgettünk velük, és megiszogattunk egy-egy sört is - Berlinben nem nagyon érdemes mást inni. 
Aztán 9-10 körül hazament mindenki, ez az idő szerintem fárasztja az embert, ráadásul esőben nincs nagyon kedved ide-oda mászkálni, legszívesebben csak aludnál. 

Dienstag, 1 November 2016: 

Ma reggel nagyon összekaptuk magunkat, 8-kor kelt mindenki, 9-kor már a villamoson ültünk és mentünk Anyához. Azt beszéltük meg, hogy nyugiban megreggelizünk, aztán délben találkozunk Esztivel és Gizivel a török piacon, Kreuzberg-ben. Anya vett nekünk péksütit reggelire, Dani főzött kávét, nagyon úri dolgunk volt megint.

Viszonylag hamar megreggeliztünk, úgyhogy a piac előtt még el tudtunk szaladni a Jüdisches Museum-hoz (Zsidó múzeum), aminek nagyon érdekes épülete van, meg akartuk nézni. Sajnos bemenni nem volt idő, de nem is volt annyira kedvünk most kiállítást nézegetni.

A török piacról egy kicsit késtünk, de Esztiék is, így végül ugyanakkor értünk oda. Sajnos közben elkezdett esni az eső is, nem volt ideális időnk a bóklászáshoz. 
Attól még piac nagyon szuper volt, Anyáékkal újra felfedeztük a török ételeket, amiket 2008 nyarán két hétig tömtünk magunkba Törökországban. Ráadásul minden nagyon olcsó volt, a zöldségektől elkezdve az anyagokig, minden volt. Én vettem magamnak egy gyönyörű sálat 2 euróért, még mindig alig hiszem el. A többiek leginkább kaját vettek, de fogalmam sincs, hogy hívták őket, úgyhogy nem tudom felsorolni, mi mindent ettünk. Miután körbejártuk a piacot Gizi hazament, Anya visszament zöldséget vásárolni a vacsorához, mi pedig Eszti vezetésével elindultunk várost nézni – az esőben.

Először metróztunk, aztán felszálltunk egy buszra, hogy eljussunk a Potsdamer Platz-ra, mert ott egy nagyon érdekes épületet akart nekünk mutatni Eszti. Itt Berlinben rengeteg emeletes busz jár menetrend szerint, mi is egy ilyenre ültünk fel, és nagyon szuper volt várost nézni az emeletről. Én Ákos mellett ültem, aki szokás szerint a telefonján játszott, de nem jártunk annyira érdekes részeken, úgyhogy én meg elaludtam mellette. A többiek keltettek, mikor le kellett szállni. Kicsit sétálni kellett a Potsdamer Platz-ig, de tényleg lenyűgöző volt az épület, a Sony Center, amit Eszti mutatott. Egy hatalmas kupola, alatta éttermekkel, mozival, nagyon modern az egész.

csipet-csapat

Innen átsétáltunk a Brandenburgi kapu felé, pontosabban a holokauszt emlékművet megnézni. Én is nagyon szeretem ezt az emlékművet, egészen eredeti és valahogy olyan különleges hatással van az emberre – legalábbis rám mindenképp. Valahogy egyszerre vagy szomorú és vidám, mert tudod, hogy miért van ott az a sok szürke kő, ugyanakkor nem lehet kibírni bújócskázás, futkározás nélkül. Szerintem nagyon szuper, hogy a németek így emlékeznek egy ilyen borzasztó eseményre a történelemben. Nagyon sok képet csináltunk, aztán tovább is mentünk, mert megint elkezdett szakadni az eső.

Elmentünk az Alexanderplatz-ra metróval, mert Eszti, Bori és én mindenképpen vásárolni akartunk a Primark-ban. A fiúktól 40 percet kaptunk, amit természetesen túlléptünk végül (akkora sor volt!), de így is sikerült néhány új cuccot beszerezni egészen olcsón. Innen együtt mentünk haza vacsorázni.

Anya olyan eszméletlen finom vacsorát főzött nekünk, hogy mi csak lestünk. Volt sütőtökkrém-leves, mandarinos csirke, sült padlizsán, rizs, valamilyen fura rizs-szerű dolog, aminek most nem jut eszembe a neve, és még párolt tarlórépa is. Mi csak ámultunk, hogy hogy tudott ennyi dolgot előkészíteni, amíg mi várost néztünk.

Vacsora után átsétáltunk a Szimplába, ugyanis Berlinben is van. Sőt, ez volt az első Szimpla, a budapesti romkocsma ennek a folytatása, de mindkettőnek ugyanaz a tulajdonosa azt hiszem. Forró csokit akartam inni, de minden forró italuk elérhetetlen volt valamiért, úgyhogy kénytelen voltam borozni. Magyar fehér bort ittam, jól estek az otthoni ízek, még akkor is, ha a franciák most mélységesen fel lennének háborodva, hiszen a francia bornak nincs párja… A „kocsmázás” után mindenki hazament, holnap megint korán kell kelni.

Mittwoch, 3 November 2016

Megint 8-kor keltünk, 9-kor villamos, fél 10-re Anyánál voltunk, reggeli. Danival összepakoltuk a bőröndünket, hogy csak fel kelljen kapni, mikor megyünk a reptérre, aztán el is indultunk egy újabb városnéző túrára a többiekkel. Ma Bori találta ki az úti célt, kinézett egy kastélyt Charlottenburg-ban, ahova elég sokat kellett metrózni, de abszolút megérte. Egy hatalmas park veszi körül ezt a kastélyt, van benne egy nagy tó is, ahol hattyúk úsznak, és így ősszel tényleg gyönyörű volt az egész. Szerencsére most nem esett az eső, cserébe iszonyatosan fújt a szél és nagyon hideg volt. A parkban annyira nem volt vészes – gondolom a fák felfogták – de kiérve majd’ elfújt minket.

Ebben a hidegben senkinek sem volt kedve sétálni, úgyhogy először elbuszoztunk a Tiergarten-ig, ott metróra szálltunk és gyorsan elugrottunk az Alexanderplatz-ra, mert még néhány dolgot venni akartunk. Vásárlás után Anya meg akart mutatni nekünk egy kiállítást, de annyira nem volt időnk, hogy választanunk kellett az ebéd vagy a kiállítás között, és mivel mi Danival éjfél körül érünk haza, az előbbit választottuk. Anya egyik nagyon helyes barátnője is csatlakozott hozzánk, de sajnos nem volt sok időnk beszélgetni vele, a Danival rohantunk, hogy elérjük a repülőgépet, Anyáéknak meg el kellett minket kísérni a lakásig, hogy felvehessük a bőröndöket. 

Nagyon siettünk, de végül időben kiértünk a reptérre, minden ment, mint a karikacsapás, percre pontosan odaértünk a check-in-hez, a biztonsági ellenőrzés és a repülőgépre való felszállás között nem is volt sok időnk végül. 

Nem szeretek annyira este repülni, mert ilyenkor mindig érzékenyebb vagyok és pityergek kicsit, most is nehéz volt ott hagyni Berlinben a családomat, arról nem is beszélve, hogy az Apa is legalább ennyire hiányozni kezdett, mert vele meg aztán végképp régen találkoztam. A karácsony még azért messzinek tűnik. A másik, hogy elég borzasztó volt a tudat, hogy Lyonban folytatódik a mókuskerék, még többet kell tanulnom, mint eddig, már belegondolni is szörnyű. De nincs más választásom, ha antropológus szeretnék lenni, ez az egyetlen út. Miután ezeket szépen végiggondoltam és kicsit megnyugtattam magam, el is aludtam, Dani keltett, mikor leszálltunk Genfben.

Nagyon pontos volt a repülőgépünk, úgyhogy bőven volt időnk elérni a telekocsit, amit lefoglaltunk. Sajnos ilyenkor már nincsen vonat Lyonba (az utolsó 19:44-kor megy). Kicsit izgultunk az elmúlt hetekben, hogy éjszakára Genfben ragadunk (ami már csak azért sem lett volna vicces, mert mindkettőnknek órája van holnap), de szerencsére utolsó pillanatban találtunk egy telekocsit. A sofőr késett 10-15 percet, de nem volt nagy gáz, mert rám telefonált, és amúgy is azért késett, mert egy barátjának a kocsiját szerelte. Egy arab srác volt, nagyon szimpatikus, nagyszájú, egész úton mesélt. Egy utas volt még rajtunk kívül, egy fekete srác, aki Olaszországból jött haza Lyonba, mesélt a napsütésről meg a tengerről, olyan jó volt hallgatni ebben az ősz végi fagyos időben. Út közben megálltunk egy benzinkútnál, ahol Amar, a sofőrünk fizetett nekünk egy-egy forró csokit, nagyon kedves volt tőle. Végül éjfél előtt nem sokkal értünk Lyonba, mire hazaértem JB már aludt. 

ezzel a képpel köszönök el Berlintől meg a
világ legjobb tesóitól - Anyának ott hagytuk a macit :)