Utazás előtti napok & kalandos utazás : 12-14 Décembre 2016

2016 utolsó napjai elég rohanósra sikerültek Lyonban. Bementem a két órámra, amit szíveskedtek megtartani nekünk – pedig az egész félév alatt minimum 10 maradt el. Ezek szerint a többi nem volt annyira fontos, hogy bepótolják. 

Közben dolgoztam a maradék csoportmunkámmal, szerencsére nagyjából sikerült mindent befejezni. Na jó, ez elég nagy túlzás, a szünetben így is meg kell írnom még egy 10 oldalas beadandót (egyedül) és még egy tizen-akárhány-oldalasat (csoportban), a vizsgákra való tanulás mellett. Ugyanis a vizsgáim nagy része január elején, pontosabban 4-5-6-án lesz. Hm. Érdekes lesz, főleg visszajönni – mivel a repülőjegyeket már most csillagászati áron adják január elejére. Voltam futni is párszor, utoljára mentem egy Lyon-kört, le a Bellecour-ig, aztán vissza, és egy kicsit a parkban. 

Ezek voltak 2016 utolsó képei:

Rhone-part 

Rhone-part, itt szoktam futni

Tó a parkban

Park

Kedden este összepakoltam nagyjából mindent, teljesen felkészülve éreztem magam az útra, bőrönd bepakolva, sajtok bevásárolva, borading pass kinyomtatva, személyi igazolvány… Ezt már útban a szerb lányokért vettem észre. Hol a fenében van a személyim? A helyén nincs. Mikor használtam utoljára? Nem tudom, mégis ki az aki emlékszik mikor használta utoljára a személyijét?! Gyorsan felhívtam JB-t, nézze meg a másik pénztárcámban, az asztalomon. Nincs ott. Még jó, hogy van vagy hat pénztárcám, biztos egy másikban van. Majd ha hazamegyek, megnézem. Közben eszembe jutott, hogy a brazil jelentkezéshez fénymásoltam, lehet ott hagytam a gépben. Gyorsan felhívtam a helyet, nincs-e ott. Sajnálják, de nincs. Nagyszerű, nem maradt más hátra, csak a pénztárca.

Természetesen a szerb gyerekek teljesen átvették a feszültségemet, elég kezelhetetlenek voltak hazafelé a buszon. Utána jót játszottunk, én is elfelejtettem kicsit ezt az egész személyi-keresést. Útban hazafelé megint eszembe jutott, felhívtam Danit, hogy megnyugtasson. „Biztosan a másik pénztárcádban van, nyugi, hazaérsz, kinyitod, és ott lesz!” – mondta ő. Hát nem volt ott. Pánik, sírásra görbülő száj, remegő hang, nem, nincs idő sírni, keresni kell, már így is 10 óra van. Átkutattam az egész szobámat töviről hegyire, sehol semmi. 11 körül teljes kétségbeesésem közepette felhívtam anyát, hogy „MOST MIT CSINÁLJAK?!”. Ő a körülményekhez képest iszonyatosan nyugodtnak hallatszott, és végül arra jutottunk: nincs más választásom, meg kell próbálni feljutni a repülőre személyi nélkül. Ami így első hallásra lehetetlennek tűnik, de én emlékszem, hogy volt pár olyan alkalom, amikor csak a boarding pass-t kérték, a személyit nem. Reménykedjünk, hogy most is ilyen lesz.

Nagyjából két órát tudtam aludni összesen, annyira izgultam. 4-kor keltem, mert a telekocsi 5.20-kor indult, és a metrósztrájk miatt sétálnom kellett három megállót a hajnali hidegben. Odaértem épségben, már csak amiatt izgultam, hogy a határon nehogy megállítsanak, mert akkor ott ragadok Franciaország és Svájc között, valami rendőrségen, iratok nélkül. Szerencsére ezt megúsztam, átértünk, a kedves sofőröm kitett minket a repülőtéren, rohantam a gépemhez. A security ellenőrzésen csak a boarding pass-t kérik mindig, ott sima volt átcsusszanni. Amíg vártam, hogy kiírják a kaput, elszenderedtem egy padon, a csomagjaimat ölelve – nagyon ki voltam merülve. Mikor kiderült végre, hova kell mennem, elindultam, és mindenféle kifogást kerestem, ami segítségével valahogy feljutok a gépre. Közben Anya otthonról kinézett egy vonatot, ami fél 2-kor indul és másnap reggel 8-ra van Budapesten – ez a B-terv. A kaputól már rá lehetett látni a repülőgépre, nagyon nagy volt a kísértés, hogy mindenen átrohanva, mindenkit felborítva bejussak, de nyilván az nagy feltűnést keltett volna, aztán valami svájci diliházban kötök ki. A taktikám a nagypapám régi módszere volt: mindenhová be lehet jutni, csak magabiztosan, mosolyogva, mintha mindig is oda tartoztál volna… Előttem kettővel egy ázsiai nő ment, tőle kérte a stewardess hogy „passeport please”, akkor az előttem álló nő is elővette a személyijét. Én szépen fogtam az üres tokot és a boarding pass-t a kezemben, mikor odaértem csak odanyújtottam, köszöntem mosolyogva: „Bonjour Madame”, ő visszamosolygott, hogy „Bon voyage!”, és lássatok csodát ÁTENGEDETT. Miután átértem, a hátam mögött megint hallom, hogy „passeport please” és akkor döbbenek rá, mekkora mázlim volt. 

Innentől már zökkenőmentes volt az utam, felültem a repülőre, elaludtam, Ferihegyen ébredtem fel, amikor már gurultunk be a reptérre. Kihagytam „Budapest fentről”-kilátást, a Balatont se láttam az égből, de az „Arrivals” felirat alatt Anya állt egy csomag brazil kávét szorongatva, hatalmas mosollyal az arcán. 

Végre itthon vagyok. 

Utolsó lyoni hétvége 2016-ban: 9 – 11 Décembre

Fête des lumières (Fények ünnepe)

Vendredi (09/12): Tegnap december 8-a volt, úgyhogy mi is kitettük a mécseseket az ablakba, ez egy lyoni hagyomány. Aztán éjjel Danival elmentünk a belvárosba, mert ma kezdődött a Fête des lumières, a fények ünnepe. Ilyenkor, dec.8-án különösen szép Lyon, mert nagyon sokan kiteszik a mécseseket az ablakokba, ehhez hozzáadódik még a sok fényinstalláció is, egyszerűen mesés.

Pénteken nagyjából egész nap beadandót írtam (most bőven van mit, rengeteg határidő közeleg), aztán délután elmentem a szerb kislányokért iskolába, hazavittem őket, ott voltam egészen fél 10-ig. Mikor végeztem, csatlakoztam Danihoz és az INSA-s barátaihoz, akik már mentek is haza, úgyhogy ketten maradtunk, és egy forró csokival a kezünkben megnéztünk még néhány installációt, amik tegnap kimaradtak. Gyönyörűek voltak tényleg, úgyhogy most nem is írok róla többet, hanem itt van néhány kép:

Rue de la République - egy nagy piros fényű oroszlán

Rue de la République - lampionok 

Cordeliers - sárkány

Place des Jacobins

Palais de Justice

Palais de Justice

Palais de Justice

Samedi (10/12): Tanulószobát csináltunk a lakásból. JB is itt maradt a hétvégére, mert jövő héten nagyon sok vizsgája lesz, Dani is tanult, én is beadandót írtam végig. Közben főztünk egy spagettit, csináltunk meleg szendvicset, néztünk sorozatot, a konyhában néha összefutottunk mikor kávét csináltunk. Estére eléggé elegünk lett, úgyhogy kibontottunk egy üveg vörösbort, azt ittuk a vacsorához, aztán JB elment bulizni, mi a Danival nyakunkba vettük a várost megint, mert néhány helyet még mindig nem láttunk, megint itt vannak a képek:

Híd a Vieux-Lyonban, ami egy gálya lett

Gare Saint-Paul

Gare Saint Paul

Place Antonin Poncet

Place Antonin Poncet

Cathédrale Saint Jean

Cathédrale Saint Jean

Dimanche (11/12): Cukrászdát kellene nyitnom, de komolyan. Ma egész délelőtt a konyhában sütöttem, kevertem, gyúrtam… és csodálatos dolgok születtek. Először is trüffelt csináltam ajándékba a lakástulajdonosnak, aki ma délben jön meglátogatni minket. Utána pedig gyorsan bedobtam egy almatortát a sütőbe, mert múlt hétvégéről maradt tészta, és nem merem itt hagyni több hétre – nem mellesleg JB és Dani iszonyatosan örültek neki.

ajándék trüffelek

francia almatorta

Dél körül csöngettek, itt volt Madame Fucci és a férje, Adolf. Hoztak nekünk még egy radiátort (ami egyből leverte a biztosítékot, úgyhogy sajnos nem annyira hasznos) és takarókat még. Elvittek minket ebédelni, jobb híján egy kínai étterembe mentünk (vasárnap úgy látszik, a környék összes étterme zárva van, legalább tízet megnéztünk, de tényleg), ami annyira végül semelyikünknek sem jött be, egyrészt nagyon sokat kellett várni, másrészt engem az étel sem varázsolt el egyáltalán - a többieket se nagyon. Nagyon sokáig voltunk ott, egészen délután fél 4-ig, a sok várakozás miatt. Utána a kedves vendéglátóink siettek haza, mi is, mert tanulni kell.

Úgyhogy estig tanultunk (egy almatorta- és kávészünettel), este Dani hazament, mi pedig JB-vel folytattuk az éjszakai bagoly életünket. 

Novo destino: Brasil / Új úti cél: Brazília

Az egész ott kezdődött, hogy szeptemberben hatalmas tanácstalanságban voltam a jövőmmel kapcsolatban. Hova menjek mesterre? Nagyon sok lehetőségem volt. Maradhattam volna Lyonban még két évet, megpróbálhattam volna párizsi egyetemeket, vagy mehettem volna külföldre is egyenesen mester-szakra. Sőt, azt is csinálhattam volna, hogy nem megyek mesterre, hanem elmegyek külföldre (mármint Franciaországon kívül) önkénteskedni vagy dolgozni. Az igazat megvallva, egyikhez sem volt kedvem, és fogalmam sem volt, melyik a legjobb választás. Abban biztos vagyok, hogy antropológiát szeretnék tanulni és kutatni szeretnék a jövőben is, de a nagy kérdés az volt, hogy hol és mit. Mesterszakon ugyanis végig kutatómunkát kell csinálni, abból írjuk a diplomamunkát a második év végén. Jó témát pedig nem olyan könnyű találni.

A tanácstalanságom kellős közepén történt az, hogy szeptember elején együtt mentem haza „Professor Giustival” (amúgy Jean-Paul a keresztneve), a volt portugál tanárommal, akivel mindig is imádtuk egymást, már első évtől kezdve minden évben tanított. Mikor meséltem neki, hogy nem tudom, mihez kezdjek az életemmel, megkérdezte: „Miért nem mész Brazíliába? Ott rengeteg dolgot kutathatnál.” Ez a gondolat pedig nem hagyott nyugodni, úgyhogy elkezdtem utánajárni a lehetőségeimnek. Először elmentem a Journée de la Mobilité Internationale-ra, vagyis a Nemzetközi Napra, aminek keretében bemutatták a rengeteg lehetőséget, melyik országba mehetünk, mennyi időre, stb. Itt eldöntöttem, hogy én ezt meg szeretném próbálni, már csak a pénz volt kérdéses. Ha nagyon sokba kerül, akkor nem megyek sehova – most, hogy már 90%-ban önállósodtam anyagilag, nem fogok anyáéktól pénzt kérni semmi ilyesmire. Beszéltem a tanszékvezetőnkkel, ő biztosított, hogy kapni fogok kint havi 500-600 euró ösztöndíjat (ami több, mint amit itt kapok most), amiből teljesen jól meg lehet élni Brazíliában. Ezen nagyon felbátorodtam, így igazából "csak" a repülőjegyre kell összeszednem a pénzt (az is pont elég drága), plusz egy-két hónap kint létre, amíg nem kapom meg az ösztöndíjat. Azt pedig megpróbálom év közben félretenni a keresetemből, plusz nyáron is dolgozni fogok, ha kell.

Lényeg a lényeg, egyszer csak azt vettem észre, hogy akármikor beszélek Brazíliáról, vagy csak ha rá gondolok is, akaratlanul mosolyra húzódik a szám, csillog a szemem. Így hát eldöntöttem, hogy megpróbálom. Hetek kellettek hozzá, hogy minden papírt (motivációs levél, önéletrajz, ajánlólevél, nyelvi szintről igazolás, stb.) összeszedjek és aláírassak, de sikerült. Így elvileg a mester-szakot hivatalosan a Lyon2-n csinálom, de a két évből egyet Brazíliában tanulok a csereprogram keretében. 

ezen a térképen látszik,
 hol van pontosan Curitiba

Az elsődleges úti cél pedig Curitiba lett, ez Paraná államban van, Sao Paulotól délre. Azért ezt a várost választottam, mert itt élnek rokonaim, akármilyen hihetetlen. Az apai nagymamám nővére ugyanis 1956-ban emigrált Brazíliába, és Curitibában élt nagyon sokáig. A fiai és az unokái azóta is ott vannak, ezen kívül rengeteg magyar barátja is. Curitibában meg úgy általában Dél-Brazíliában sok magyar él. Egyrészt rettenetesen szeretném megismerni ezeket a távoli rokonaimat (a nagy részük már egyáltalán nem beszél magyarul, emiatt nem is nagyon jártak Magyarországon), másrészt Brazília azóta nagy álom volt nekem, mióta elkezdtem portugált tanulni, és most úgy néz ki, végre valóra válhat. 

Ezen kívül a kutatásom témája is megoldódott, a tanszékvezetőm egyből lecsapott a témára, kutassam a magyar (vagy kicsit szélesebb körben a Kelet-európai) migráció nyomait, azt mondta, ez egy kevéssé kutatott téma, emiatt értékes lesz a munkám. Engem pedig nagyon érdekel úgy alapból a migráció téma, ez meg egyenesen tökéletes, mert nagyon szeretném megismerni ezt a részét a családomnak, így két legyet ütök egy csapásra tulajdonképpen.

A második helyen megjelöltem azért Sao Paulot, mert ott több barátom is él, emellett az Universidade de Sao Paulo egy jó egyetem, sok helyről hallottam.

És végül, ha egyáltalán nem sikerül valami miatt Brazíliába kijutnom, Erasmus-szal elmegyek Portugáliába, Lisszabonba, oda is jelentkeztem.

Egy szó, mint száz, ez most a fő projekt, nagyon szeretném, ha sikerülne. Az egyetem dönt majd februárig, hogy kiküldenek-e (ez több szempont alapján dől el: eddigi jegyeim, portugál nyelvi szintem, kutatási terv, stb.), aztán továbbítják a jelentkezésemet a brazil egyetemnek, és ők május/júniusig válaszolnak, hogy felvesznek-e. Augusztusban indulnék valószínűleg, és azt még nem tudom, mikor jönnék vissza, mert ott júliusig tart a félév (Brazíliában fordítva van, télen van a „nyári” szünet), de itt Lyonban júniusban kéne megvédenem a diplomamunkámat – itt a mester-szak első évében is kell ilyet csinálnunk. Majd kiderül.

itt egy kép a városról, a Google-n találtam

Egyelőre nagyon örülök, hogy sikerült beadni a jelentkezést, most már nagyon valószínű, hogy jövő ilyenkor Curitibában (vagy Sao Pauloban) az élet című blogot fogom írni, és egy számomra teljesen új kultúrát fedezek fel. Mostanában alig tudok másról beszélni, rengeteg brazil videót nézek, brazil zenét hallgatok, azóta nem vártam valamit ennyire, mióta jelentkeztem ide, Lyonba. A jövőm most úgy néz ki, sínen van. 

Vissza a rohangálós hétköznapokba: 5-8 Décembre 2016

Lundi (05/12): Eddig tartott a betegségem. Na jó, igazából muszáj volt erővel véget vetnem neki, mert egyszerűen nem tehetem meg, hogy többet hiányzok – ma portugál vizsgám van például, arról nem lehet. Még szednem kell az antibiotikumot, és nem is érzem még 100%-osnak magam, de nem tudok többet pihenni sajnos. Ma egész nap tanultam, délelőtt beadandót írtam, délután nekiestem a portugálnak, hogy valamit azért tudjak írni a vizsgán, mert van egy olyan érzésem, hogy nem lesz könnyű.

Kicsit előbb indultam el, mint 5 óra, mert még ki kellett nyomtatnom néhány papírt a brazil jelentkezéshez, és a könyvtárba is be kellett ugranom, visszavinni két könyvet. Mindent sikerült elintézni, este 6-kor már a terem előtt olvasgattam az igeragozást. Az igazat megvallva, ez volt eddig a legnehezebb portugál vizsgám. Eddig mindig majdnem maximum pontot kaptam, de ez most eléggé meghaladta a képességeimet. Az első feladat egy szövegértés volt, amiből alig értettem valamit (megállapítottam, hogy többet kéne olvasnom portugálul), és az nagyon sokat ért a nyelvtani részhez képest, amit pedig teljesen jól tudtam. Elég gonosz dolog volt a tanártól, hogy beletette a jövő időt is, amit idén nem vettünk vele, de én tavaly tanultam Giustival, és most is átnéztem, úgyhogy nekem pont nem okozott gondot, de a többiek szenvedtek vele. Összességében azért egyáltalán nem lett rossz a vizsgám, szerintem 13-14-et biztosan kapok rá a 20-ból, az pedig nem rossz jegy, sőt.

Este el kellett mennem egy csoporttársamhoz, mert megint megbeszélés volt az egyik csoporttal. Sajnos nagyon sokáig voltunk ott, fél 11 volt, mire elindultunk haza. Én a görög csoporttársammal mentem haza, végül gyalog, mert a metró sztrájkol, és este 11 után nem jár. Összesen egy órán keresztül sétáltunk a hidegben, szerintem nagyjából 4 km-t jöttünk. Nem mondanám, hogy örültem neki, mire hazaértem teljesen átfagytam – pedig télikabát volt rajtam.

Mardi (06/12): Télapó itt van… Egész nap ez járt a fejemben, de sajnos Télapó sehol nem volt, a franciák nem ünneplik szent Miklóst, úgyhogy ide nem jön a Mikulás. Ezen bosszankodtam reggeli közben, mert olyan jó lenne, ha igazából is létezne, akkor most én is kapnék ajándékot, de így hiába teszem a cipőmet az ablakba, esélytelen, hogy valaki megtölti éjszaka. Reggel 7-kor iskolába menet a karácsonyi fényeket nézegettem, és azon gondolkoztam, hogy mennyire voltam jó idén, de őszintén szólva, nem találtam kivetnivalót a viselkedésemben (most komolyan, nem csináltam semmi rosszat).

Aztán az egyetemen gyorsan el is felejtettem az egész Mikulás-sztorit, mert hirtelen rám zúdult az összes tennivaló. Még be kell fejezni a múlt héten elkezdett beadandónkat, aztán meg kell írni egy másikat és egy harmadikat jövő hétig. Sok a meló. Ettől nagyon rossz kedvem lett, ez az egész nap borzalmas volt. Attól sem lett jobb, hogy otthonról kaptam a képeket, ki mit kapott a Mikulástól… Én pedig csak szomorkodtam, hogy nekem semmit sem hozott.

ezt hozta nekem a Mikulás :)

Délután 4-ig órán voltam, aztán indultam is a két szerb kislányért a suliba. Nagyon örültek nekem,  ugye múlt héten a betegségem miatt egyáltalán nem találkoztunk. A nagyobbik rögtön azzal kezdte, hogy „megjött a Mikulás…” – én meg gondoltam magamban, hogy „na de jó, nálatok is…”. De aztán folytatta: „és szerintem neked is hozott valamit!”. Na, itt felkaptam a fejem, alig vártam, hogy hazaérjünk – pont, mint egy gyerek. Később, a karácsonyfa alatt tényleg ott volt nekem is egy kis csomag, a tetején egy csoki mikulással. Az apuka a konyhából mosolyogva odaszólt, hogy „ezek szerint te is jó voltál, Sári”. Azt hittem, elszállok a boldogságtól, most már kijelenthetem, hogy a Mikulás TÉNYLEG létezik! Egy doboz nagyon finom illatú, barackos fürdősót kaptam, nagyon örültem neki.

Az este maradék részében játszottam a gyerekekkel, a szülők elmentek valahova, úgyhogy nekem kellett lefektetni is őket, ami nem volt könnyű – a nagyobbik este negyed 10-kor találta ki, hogy neki házi feladata van. Végül sikerült fél 10-re mindenkit ágyba tenni, én pedig mehettem haza – a kisebbik nővérük otthon volt, úgyhogy eljöhettem.

Éjjel negyed egyig beadandót írtam ezek után, jó móka volt.

Mercredi (07/12): Ma valami (szerintem leginkább a stressz és a hideg) miatt felébredtem reggel 5-kor és nem tudtam visszaaludni. Nem baj, legalább volt időm összekészíteni minden papíromat, amit ma az egyetemre kellett vinnem. Reggel 8-ra oda is értem, bár nem megy most minden gördülékenyen, mert a tömegközlekedés sztrájkol, úgyhogy a metrók össze-vissza járnak (hol járnak, hol nem) már egy hete, elég elviselhetetlen.

Most inkább nem bocsátkozom részletekbe, mind a három órám elég unalmas volt ma, így félév végén már a tanárok is fáradtak, nem nagyon tudják, mit csináljanak velünk, mert mindenki a beadandókkal van elfoglalva.

Órák után mentem a tanszékvezetőhöz, hogy aláírja a brazil jelentkezéshez néhány papíromat, az óraválasztásaimat a brazil egyetemeken – ez még nem végleges, majd ott helyben lesz csak az. (Akit érdekel az egész Brazília-dolog, az kattintson ide, ebben a bejegyzésben írok róla.) Két órán keresztül vártam Monsieur Soarezre, mert egyrészt sokan voltak előttem, másrészt mindenkivel leállt beszélgetni, emiatt nem haladtunk gyorsan. Nagy nehezen végeztem, aláírt mindent, most már csak be kell adnom holnap a jelentkezést, és innentől már az egyetem kezében van a döntés, hogy kiengednek-e. Este próbáltam pihenni kicsit, de nem tartott sokáig, mert megint beadandót kellett írnom, azt csináltam egészen éjfélig. Mostanában nem alszom túl sokat. 

Jeudi (08/12): Ma reggel 8-kor megint volt egy órám, amire nem sok kedvem volt menni először, de muszáj volt. A tanár azt akarta, hogy beszéljük meg, milyen volt a félév, mondjuk el a véleményünket. Ez volt az egyik legidegesítőbb tanár, mert mindig mindent össze-vissza szervezett, emiatt nem voltunk órán eleget, amikor ott voltunk akkor mindig csak szidott minket, hogy nem haladunk, ugyanakkor egy tíz fős csoportot nem lehet rendesen egyeztetni, képtelenség ennyi embert összegyűjteni a héten, mert mindig van valami valakinek. Ez az egész óra azzal telt nagyjából, hogy mi elmondtuk neki, mi bajunk volt, ő pedig vagy félreértette, vagy azt mondta, nincs igazunk. Azért próbált megértő lenni, de szerintem túl sok mindent nem sikerült elérni, és következő félévben is ugyanígy szívni fogunk ezzel a tárggyal. Na mindegy, már félév vége van, én nem fogok ezen gondolkozni most.

Óra után elmentem az egyetem főépületéhez a belvárosba, ott kellett leadni a jelentkezésemet Brazíliába. Iszonyatosan megkönnyebbültem, hogy leadtam, nagyon szeretném, ha sikerülne. És akkor itt az alkalom, hogy leírjam, honnan jött az ötlet, miért szeretnék kimenni, hova megyek, stb. Eddig azért nem akartam részletekbe bocsátkozni, mert nem tudtam biztosan, hogy mit szeretnék pontosan. Megint ideírom, erről bővebben ITT lehet olvasni. 

Gyengélkedős hét: 28 Novembre – 04 Décembre 2016

Lundi (28/11): Reggel elég rossz kedvűen ébredtem. Nem tudtam miért, úgyhogy reggeliztem, tanulgattam kicsit, aztán úgy döntöttem, ez így nem mehet tovább, elmegyek futni. Hát, ez egy hatalmas hiba volt. Nagyon fújt  a szél és nagyon hideg volt, én hülye ennek ellenére lenyomtam egy jó nagy kört, 5 km-t, közben majd’ szétfagytam. Azt gondoltam, mekkora hős vagyok, hogy ilyen időben is futok, de igazából csak egy nagy bolond voltam – van különbség. Futás után azért jó volt megfürödni, hajat mosni, egy icipicit jobban éreztem magam, de a rossz kedvem nem múlt el, és fáradt is voltam eléggé. 

Délután tanultam, aztán elmentem az egyetemre, mert alá kellett íratnom a volt portugál tanárommal néhány papírt a Brazíliába való jelentkezéshez (erről majd írok később bővebben). Giusti egy tündér, de kicsit szétszórt, az órája kellős közepére hívott be. Mondtam neki, megvárom, mire ő hadonászva, hogy não, não, entra, entra (nem, nem, gyere be), úgyhogy bementem nagy vigyorogva – vele nem lehet máshogy kommunikálni. A csoportjának adott néhány feladatot, aztán leült hozzám, átnézte a motivációs leveleimet, megírta az igazolást, hogy B1 szinten vagyok portugálból (szerintem ez kis túlzás, de mire kimegyek azért jó lenne elérni a B2-t, úgyhogy nem tiltakoztam egyáltalán), aztán írt egy ajánlólevelet, ami szerint minden szempontból excelente (kiváló) vagyok. Közben dagadtam a büszkeségtől, mert agyon dicsért, hogy milyen jókat írtam. Mikor befejezte és elkezdtem pakolni, odafordult a csoportjához, és elkezdte nekik magyarázni, hogy „látjátok, lehet menni Brazíliába, Sara nagyon jól teszi, nagyon ügyes, három éve tanul portugált, és nézzétek milyen motivációs levelet írt!” – ekkor kivette a kezemből a levelet és felmutatta a csoportnak, én csak álltam, totál zavarban – aztán miután visszaadta, mondta, hogy mindenképp szóljak neki, hogy mi az eredmény, és maradjunk kapcsolatban, én bólogattam, persze. Elköszöntem, ő tovább magyarázott a csoportnak, közben hátrakiáltott nekem, hogy ciao, ciao, bon courage (szia, sok szerencsét)! Ahogy távolodtam a teremtől, még hallottam, ahogy magyaráz, hogy „… igen, és Sara, ő magyar származású képzeljétek, és most megy Brazíliába…”. Imádom ezt a pasit.

Ezek után egy nem túl érdekes portugál órám volt, ráadásul egyre jobban kezdtem elfáradni. Mire hazaértem, már kimondottan rosszul éreztem magam, fájt mindenem, fáztam (fűtésünk még mindig nincs, teszem hozzá, csak két elektromos radiátor), úgyhogy nem maradtam fent sokáig, és eldöntöttem, hogy holnap nem megyek be reggel 8-ra órára, inkább megpróbálok pihenni.

Mardi (29/11): Még szerencse, hogy ma aludtam, ameddig tudtam, mert mire felébredtem, már éreztem, hogy beteg vagyok. A torkomban a nyirokcsomók teljesen bedagadtak, alig tudtam nyelni, beszélni még kevésbé. Fáztam. A helyzet odáig fajult, hogy belázasodtam, egész nap csak feküdtem, nem tudtam felkelni. Próbáltam teát inni, de annyira be volt dagadva a torkom, hogy az is nehezemre esett, fáradt voltam, fáztam, majdnem egész nap aludtam. A lázam olyan 38-39,5 fok között ingadozott, csak lázcsillapítótól ment le. Este az órái után átjött Dani, segített kicsit, csinált nekem teát, hozott nekem levest, amit JB főzött, aztán foglalt nekem holnapra időpontot egy orvosnál – találtam egy honlapot, ahol lehet így másnapra időpontot kérni. Még szerencse, hogy sikerült, mert itt Lyonban kb. lehetetlen orvoshoz jutni, napokkal előbb kell időpontot kérni. Miután hazament, én is lefeküdtem aludni, nem tudtam semmi mást csinálni egyszerűen.

Mercredi (30/11): Sokat alszom a betegség miatt nagyon, minden nap olyan 12-14 órát. Ma délelőtt annyival javult a helyzet, hogy lázam már nem volt, és néha fel tudtam kelni az ágyból, de összességében még mindig nagyon rosszul éreztem magam, zúgott a fejem, szédültem. A torkom pedig még mindig ugyanolyan, alig tudok nyelni, az evést meg sem említem, mert az tényleg képtelenség ezekkel a duzzadt nyirokcsomókkal. Délután mentem el az orvoshoz, ami összességében sokáig tartott (közlekedés, várakozás minden együtt), három óra is elment vele a napomból. Nagyon helyes volt a doktornő, olyan 40-50 év körüli nő, a rendelője teljesen olyan volt, mintha egy lakás lenne. Amikor belenézett a torkomba, iszonyatosan elszörnyedt (ezt az arckifejezést jól ismerem, otthon Emil bácsi, a háziorvos ugyanilyen arcot szokott vágni, ha beteg vagyok, és a torkomat nézi), azonnal írta az antibiotikumot. Sajnos minden évben legalább egyszer elkap egy ilyen vírus, főleg a kimerültség meg a stressz miatt gyengülök le, és aztán hopp kész is a baj, teljesen kiüt egy ilyen betegség. Most biztos vagyok benne, hogy egyrészt ez az iszonyatosan durva félév és a stressz (ennyi dolgunk még sose volt), másrészt a nagyjából fűtés nélküli lakás, harmadrészt a hétfői futás okozta ezt nekem. Kaptam igazolást a doktornőtől, felírt nekem vagy hat különböző gyógyszert (antibiotikumot, szirupot, torok spray-t, lázcsillapítót…), aztán hazaküldött pihenni, és a lelkemre kötötte, hogy a héten ne menjek sehova. Ráadásul írt egy beutalót vérvételre, azt mondta, ha nem múlik el, mindenképp menjek el, aztán menjek vissza hozzá – már csak ez hiányzott.

Otthon írtam is minden csoporttársamnak, hogy sajnos ezen a héten nem tudok az egyetemi dolgokkal foglalkozni, mert egyszerűen képtelenség, hogy én most tanuljak, vagy írjak. Julie ki is akadt rám (borzasztó maximalista az a lány), a többiek viszonylag megértőek voltak, és jobbulást kívántak. A heti babysitterkedést is lemondtam persze.  

Rosszabbkor nem is jöhetett volna ez a betegség, jövő hétre két minimum 10 oldalas beadandót és egy filmet kell leadnunk, az utána levő hétre megint egy nagy beadandó kell, és akkor a brazil jelentkezésemről nem is beszéltem, azt is be akartam fejezni a héten. De hát, c’est la vie, muszáj pihenni, mert ha még betegebb leszek, akkor aztán haza se tudok menni karácsonyra.

Jeudi (01/12) – Vendredi (02/12): Igazából azért írom így egyben a napokat, mert igazából nincs mit írnom, egész nap feküdtem, gyógyultam. Az antibiotikum egyre inkább hat, a torkomban kezdenek apadni a dolgok, kicsit könnyebben nyelek és lélegzek, csütörtökön már egy fokkal jobban éreztem magam, és tudtam főzni egy adag carbonara spagettit ebédre (hétfő este óta ez az első normális étel, amit eszek, eddig zabkásán éltem és elkezdtem fogyni is persze). Estére persze elfáradtam, úgyhogy csak almakompótot ettem.

Pénteken úgy döntöttem, hogy nem pihenek tovább, mert muszáj elkezdeni az egyetemi dolgokat, úgyhogy hajat mostam és kitakarítottam a lakást (abban reménykedve, hogy kiűzöm az összes bacilust). Ebben jól el is fáradtam, úgyhogy végül nem tanultam semmit.

Samedi (03/12) – Dimanche (04/12): Hétvégén itt volt Dani, úgyhogy legalább nem voltam segítség nélkül. El akartunk menni a karácsonyi vásárba, de hát betegen nem járkálok sehova, úgyhogy végig itthon voltunk és tanultunk. Én megírtam az egyik beadandónk konklúzióját és egy cikket egy másik kutatásról – mert természetesen nem hagytak nyugton a csoporttársaim, csütörtöktől folyamatosan írogattak, hogy mit kell csinálnom, nem érdekelte őket, hogy beteg vagyok. Így telt a hétvége, vasárnap este azért kicsit tudtam pihenni, anyával skypeoltam. 

Ja, és ma sütöttem egy gyönyörű (de tényleg csodaszép) tortát a Daninak, így nézett ki: 

November utolsó hétvégéje: 25-27 Novembre 2016

Vendredi (25/11): Ma délelőtt felhívtam gyorsan Katit, mert ma van a nemzetközi Katalin-nap (ahogy Nagyapó nevezte el régen), napközben képtelenség elérni, mert folyton foglalt a vonal – most is fél órán keresztül próbálkoztam, mire sikerült. Felköszöntöttem, aztán meséltem neki kicsit arról, hogy mi történik velem mostanában. Miután letettük, elmentem futni, még pont volt rá egy órám nagyjából. 

ez volt  a mai gyors (haza)futás

Utána aztán tényleg rohannom kellett, mert nem sok időm maradt fürdeni és ebédelni, már mennem is kellett a csoporttársaimmal találkozni fél 2-re. Megint a bolond tanárunk szervezte ilyen lehetetlen időpontra és lehetetlen helyre, úgyhogy csak öten voltunk ott a tízből, a többiek dolgoznak, vagy órájuk van. Nekem kezd elegem lenni, hogy mindig ott vagyok ezeken a megbeszéléseken, és mindig engem csesznek le (a többiekkel együtt, akik jelen vannak), hogy nem haladunk eléggé. Hát azért nem haladunk, mert a többiek nem bírnak eljönni.

A megbeszélés után még egy darabig beszélgettünk mindenféléről a csoporttársaimmal, aztán mindenki hazaindult. Nekem még volt egy kis időm itthon, rendezgettem a dolgaimat.

Öt körül aztán elmentem a lányokért az iskolába. A nagyobbik azzal fogadott, hogy nem megyünk haza, hanem moziba megyünk, anyukája adott neki pénzt rá. Oké, elbuszoztunk a Bellecour-ra, de sajnos péntek este 7-8 körül egy gyerekfilmet sem adnak, úgyhogy hazamentünk végül. A két gyerek teljesen el volt keseredve, meg fáradva, mire hazaértünk, rossz volt rájuk nézni. Úgy volt, hogy sokáig kell maradnom, mert mindenki bulizni ment a családból, de végül a nagyobbik testvérük otthon maradt, így eljöhettem, miután lefektettem a kicsiket.

Samedi (26/11): 

a futásunk eléggé alkonyatba fulladt,
 ilyen volt a park

Ma próbáltunk nagyon tanulni Danival. Délután elmentünk futni a parkba, egész jó idő volt, sütött a nap, le is nyomtunk 5 km-t. 

Este én sütöttem egy brownie-t, Dani elszaladt az egyik ismerőséhez valamit elintézni, aztán egy gyors apéro (ezt a franciák azokra a before-partykra használják, amikor egy buli előtt egy lakásban összegyűlnek, és chipset, vagy olívabogyót, vagy sajtot esznek vörösborral), és indultunk moziba. 

JB múlt héten hagyott nekünk itt két kupont, amivel 6 euróért lehet moziba menni (nem szabad átszámolni forintba az árat, mert nagyon fáj), úgyhogy most azokat felhasználtuk. Nagyon jó filmet láttunk, a címe I, Daniel Blake…, vagyis Én, Daniel Blake…, egy angol munkásemberről szól, akinek szívinfarktusa volt, ezért az orvosa megtiltotta neki, hogy dolgozzon, de nem kaphat munkanélküli segélyt sem, mert „nem elég beteg”. Belekerül a brit adminisztráció ördögi hálójába, ahonnan nem tud kikeveredni, az ő csatájáról szól a film. Nagyon érdekes volt, a 444-en láttamróla egy cikket, az is elég jó. De az előzetesét itt meg tudjátok nézni, ha érdekel.

Elég későn értünk haza, Danival végigbeszélgettük az utat, annyira megérintett minket a film, nagyon nehéz volt feldolgozni.

Dimanche (27/11): 

ez a tegnap sült brownie, de csak
ma kezdtük el enni - isteni finom!

Elkezdtem még egészségesebben reggelizni, mint eddig, most zabkását eszem, valamennyire Jamie Oliver receptjét követve, egy kis kakaóporral, így egész finom íze van. Ha gyümölcsöt is tesz bele az ember, akkor egyszerűen isteni finom. Úgyhogy mostanában ilyesmit reggelizek, vége a jó kis croissant/pain au chocolat/pain au lait-féle időknek… Nem lehet egész héten francia péksüteményt reggelizni, mert aztán olyan leszek, mint egy nagy labda – és akkor nem futok majd, hanem csak gurulok mindenhova. Belegondolni is rossz.  

Mondjuk futni nem mentem ma, úgy ítéltem meg, ideje pihenőnapot tartani, mert a héten elég sokat futottam egymás utáni napokon, és holnap is menni szeretnék azért. És nem utolsó sorban, egyre hidegebb van, ilyenkor őszintén szólva. sok kedve sincs az embernek abban a néhány fokban futkosni.

Úgyhogy ma egész nap itthon voltunk Danival, tanultunk, főztünk. Én délután átszaladtam az Hotel de Ville-hez egy kávézóba a csoporttársaimmal találkozni, mert Julie mindenképp meg akarta beszélni, hogy hogy csináljuk a filmet, és a beadandókat, mert nemsokára le kell adnunk. Végül nem tartott sokáig szerencsére, és legalább ittam egy forró csokit.

Este Dani hazament, én meg egyedül maradtam most, mert JB csak holnap este jön, azt mondta. Nem baj, nagylány vagyok, azért egy éjszakát kibírok egyedül az üres lakásban – még ha félóránként azt is hiszem, hogy betörtek, mert valami zaj behallatszik az utcáról, vagy a felettem lévő lakásban recseg a parketta, és azt hiszem, nálunk járkálnak… Legalább megtanultam, hogy SOHA nem fogok egyedül lakni.  

Közeledik a félév vége: 21-24 Novembre 2016

Lundi (21/11): Mivel tegnap Dani volt olyan rendes és itt aludt, hogy ne legyek egyedül, sajnos ma reggel 6:30-kor kellett kelnünk. Én azt terveztem, hogy elmegyek futni, mikor ő az INSA-ra indul, de egyrészt még sötét volt (igen, itt még reggel fél 8-kor is sötét van), másrészt még mindig nagyon fújt a szél. Úgyhogy, futás helyett a szobámban maradtam és nekiálltam tanulni. Nemsokára megjött JB is, hozott megint egy csomó kaját. Én komolyan visszafogom magam most a vásárlással, egyrészt azért, mert eléggé le vagyok égve (jön a karácsony, ugye), másrészt azért, mert JB annyi kaját hord ide, hogy soha nem fogjuk tudni mindet megenni.

Délután tanulgattunk, én próbáltam valami lelkesedést magamba önteni, mert így, hogy a hétfői futásom elmaradt, nagyjából semmihez nem volt kedvem. Nem mertem kimenni, mert JB is azt mondta, hogy a szélvihar még mindig tart.

Nagyjából 5 körül mentem el a portugál órámra, ahol visszakaptuk (végre) a beadandónkat, amit még őszi szünet előtt adtunk le. Sajnos, a jegyet nem mondta meg a tanár, de az enyémet külön kiemelte, hogy „Très bien!” (Nagyon jó), ez legalább pozitívum. Két hét múlva lesz a vizsgánk, sajnos azt még nem tudjuk, hogy ott mit vár el.

Mardi (22/11): Ma borzalmas volt felkelni. Nagyon nem bírok télen, sötétben, reggel 6-kor felkelni, ennél rosszabb dolog szerintem kevés van. De muszáj volt, ma be kell adnunk egy fontos beadandót a csoportmunkával kapcsolatban – igaz, hogy nem én viszem, de azért jó, ha ott vagyok. És milyen igazam volt, ugyanis Anne-Elisabeth elaludt, és nem hozta a papírt, végül nekünk kellett Julie-vel rohangálni az egyetemen egy nyomtató után, hogy oda tudjuk adni a tanárnőnek, amit csináltunk. Végül azért sikerült szerencsére.

A második óránk elmaradt, úgyhogy helyette én elmentem a Centre des langues-ba (Nyelv-központ) az egyetemen, hogy kérjek egy formanyomtatványt, amit alá kell íratnom a portugáltanárommal a Brazíliába való jelentkezéshez. Természetesen náluk ilyen nem volt, úgyhogy elküldtek a Bureau des Relations Internationales-ba (Nemzetközi kapcsolatok iroda). Ott sem volt, a hapsi csak annyit tudott mondani, hogy kérdezzem meg a portugáltanáromat, vagy a tanszékvezetőmet – köszi. [Végül a portugáltanárom átküldte emailben a papírt, úgyhogy ez el lett intézve.] Ezzel jó sok időm elment, a maradék fél órában olvastam kicsit, aztán mentem órára.

Délután 4-ig órán voltam, aztán siettem a város másik végére a szerb lányokért. Ma nem volt annyira könnyű velük, főleg a lefekvés a kritikus pont. A kisebbik például elkezdte a „nem” szót ismételgetni végtelenítve, mikor közöltem vele, hogy „na, most már ideje aludni menni”. Végül sikerült ágyba dugni őket (még mesét is meséltem!), és 10-re otthon is voltam. Hosszú nap volt.

Mercredi (23/11):  Ma reggel úgy döntöttem, hogy megspórolok magamnak majdnem két órányi szenvedést, és inkább alszok a kommunikációantropológia szeminárium helyett – ez az az óra, ahol activityztünk múltkor. Eddig úgyis minden órán ott voltam. Nagyon jól tettem, mert egészen kipihenve ébredtem, jó kedvem volt – sokkal jobb világosban órára menni, mint vaksötétben. Bementem az egyetemre, ott voltam egészen fél 5-ig. Sikerült beszélnem a tanszékvezetővel is Brazíliáról, nagyon sok dolgot kell még elintéznem, de ha minden jól megy, jövő héten beadhatom a jelentkezést. Aztán elzarándokoltam a LIDL-be egy mosószerért, ami csak 4 euró és kb. 3 hónapig elég – mondtam, hogy le vagyok égve, ilyeneket csinálok mostanában, hogy pénzt spóroljak. Vettem egy pizzát is, az pont jó lesz vacsorára.

Este Borival együtt írtuk a motivációs leveleinket, ő Franciaországba szeretne jönni jövőre Erasmus-szal (de nem ide Lyonba, hanem Észak-Franciaországba), én pedig a brazil jelentkezésemhez raktam össze a dolgokat. (Majd erről az egészről bővebben akkor fogok itt írni, amikor már nagyjából biztos lesz, hogy kimehetek, vagy legalább sikerült beadni a jelentkezésemet.)  Elég sokáig beszéltünk, már nagyon késő volt, mire ágyba kerültem. Nem baj, holnap aludhatok sokáig.

Jeudi (24/11): 

Ma nem bírtam felkelni reggel 8-kor, de annyira, hogy még az ébresztőórámra sem emlékszem, pedig elvileg csörgött. Fél 10 körül ébredtem fel végül, JB-vel nagyjából egy időben, így együtt reggeliztünk. 

egy kis statisztika

A mai napom iszonyatosan nagy kudarc volt, azon kívül, hogy elmentem futni végre. Már nagyon hiányzott, úgyhogy konkrétan nem tudtam megállni, csak mentem és mentem, és végül 10 km lett belőle. Futottam a Rhone-parton, aztán a parkban is. Nagyon szép idő volt, legalábbis én annak láttam ezt a novemberi szürkeséget. Még az eső is esett, de azért néha kisütött a nap, és meleg is volt, aminek én nagyon örültem. 

Főleg az tett nagyon boldoggá, hogy végre ki tudtam kapcsolni, mert a futás az egyetlen stressz-oldó módszerem itt kint, és ha nem tudok menni, egy idő után elkezdek megőrülni a saját gondolataimtól. A vizsgák és a leadási határidők közeledtével nagyon durva hangzavar van a fejemben, ha arra gondolok, hogy mit kell még csinálnom. Az idő pedig hihetetlen gyorsasággal telik, már csak pár hét és repülök haza.

Most pedig megyek is aludni, mert holnap rengeteg dolgom lesz, és korán kellene kelnem. Bonne nuit!

a nagyon elnyűtt futócipőm az esőben

Egy lyoni hét történései: 14-20 Novembre 2016

Na, most kicsit lemaradtam a bloggal, úgyhogy egyben írok mindent, ami a héten történt. Nagyon pörgős volt ez a hét (is), azért nem volt nagyon időm közben írni ide.

Lundi (14/11) : 

mai útvonal

Hétfőn szokás szerint reggeli, délelőtt tanulás, aztán futás. Ez most már nagyon bejáratott hétfői rutin, minden hetem így kezdődik. Közben hazajött JB is, de egyből órára rohant, csak délben jött haza. Kis eltolódással ebédeltünk, mert én később értem haza a futásból, úgyhogy végül nem együtt. 

Délután folytattam a tanulást, JB is. Igazi tanulószobát csinálunk már a lakásból, egész nap semmi mást nem csinálunk. Néha összetalálkozunk a konyhában, mikor kimegyünk kávéért. Neki is durva ez a jog mester-szak, nekem is kemény ez az év most.

ma ilyen volt a park

Mardi (15/11): Kedden egész nap egyetemen voltam. Reggel mondjuk nem mentem be az első órámra, mert beadandót kellett volna adnunk a tanárnak, és képtelenség volt kinyomtatni reggel 8 előtt. Meg kellett várnom, amíg kinyit a COREP (ahol nyomtatni tudok), 9-kor, és végül így is csak a második órámra értem be, háromnegyed 10-re. Szerencsére ezt is ugyanaz a tanárnő tartja, úgyhogy oda tudtam neki adni az etnográfiai leírásomat. Remélem, nem kapok rá nagyon rossz jegyet, sajnos senki nem tudta pontosan, mit kell csinálni, mert a tanárnő nem volt képes érthetően elmagyarázni. Annyit mondott, írjunk le egy helyet/szituációt a terepünkön, és elemezzük, de például azt nem mondta, milyen arányban kell leírni és elemezni. Én szerintem kicsit túlzásba vittem az elemzés részét, de remélem, emiatt nem fogja lepontozni. A következő órákon Julievel brainstormingoltunk, mert holnap este interjúzunk egy szociológussal, és össze kellett állítani a kérdéseket.

Délután 4-kor, az óráim után aztán elindultam a szerb gyerekekért az iskolába, de a Bellecour-on elakadtam, ugyanis a busz nem járt. Ki volt írva, melyik buszmegállóból indult. Átmetróztam a Saone másik oldalára, aztán futottam kb. 500 métert, vártam a megadott megállóban, de semmi. Akkor már 17:10 volt, és nekem 17:30-ra oda kellett volna érnem. Végül felhívtam az anyukát, és kiderült, hogy valami felújítás miatt teljesen áthelyezték a busz útvonalát, ki kell metrózni a város szélére, a Gare de Vaise-hez, onnan megy. Visszarohantam a metróhoz, 17:15. Bemondják, hogy a metró 15 percig áll. Oké, itt feladtam minden reményemet, és visszahívtam az anyukát, hogy csak fél 6-kor tudok innen elindulni, kb. legjobb esetben is 6-ra érek csak oda. Így ő bepattant a kocsiba, és elment a gyerekekért, nekem pedig fel kellett sétálnom a lakásukig. Elég sokat vártam rájuk, mert hatalmas dugó volt hazafelé. Végül hazaértek, én játszottam velük jó sokáig, aztán még gyorsan megfürdettem a kicsit, és megpróbáltam ágyba dugni őket – nem sok sikerrel. A kicsi ugrált az ágyon, a nagy nem volt hajlandó fürödni menni. Végül jött az anyukájuk és rendet tett, én pedig hazamehettem.

Mercredi (16/11): Ma megint reggel 8-tól az egyetemen voltam. Egészen délután 2-ig órám volt, aztán rohantam is a Place des Terreaux-ra, ugyanis oda beszéltem meg egy interjút az egyik kutatásommal kapcsolatban. A Conseil de Quartier („Kerületi Tanács” szó szerinti fordításban) alelnökével találkoztam. Szimpatikus volt, egy nyugdíjas szociológus, mint kiderült, és nagyon szívén viseli a kerület sorsát, rengeteget mesélt arról, hogy szerinte mi nem működik, mit hogyan kéne csinálni inkább. Nagyon szeretnék, ha jövő félévben folytatnánk velük a munkát, egy szociológiai kutatást akarnak csinálni, amit igazából nekünk kéne lebonyolítani, azoknak a lakóknak a véleményét szeretnék megtudni a kerületről, akik nem járnak a közgyűlésekre. Nekünk ez iszonyatosan jól jönne jövőre, mindig sokkal könnyebb egy kutatást folytatni, mint egy újat elkezdeni, ez pedig elég komolyan hangzik, elég jól mutatna az egyetemi munkáink között is. Remélem, sikerül.

Miután befejeztük az interjút, én hazaszaladtam gyorsan egy fél órára, aztán már mentem is a Part-Dieu-be, mert ott találkoztunk Julieékkel. Előtte gyorsan elszaladtam nyomtatópatronért, és végre találtam – elhoztam az utolsót, ami az egész plázában maradt. Ez az interjú nem ment olyan csodálatosan, mint az előző, mert ez a pasi iszonyatosan gyorsan beszélt és nagyon sokat, így én nem is nagyon tudtam kérdést feltenni, mert nem szeretek az emberek szavába vágni. Meg aztán fáradt is voltam nagyon, hosszú volt ez a nap. Nagy nehezen azért 9 körül hazaértem.

Jeudi (17/11): Ma reggel úgy volt, hogy találkozom néhány csoporttársammal és elmegyünk az egyik parkba, ahol kutatni szeretnénk, és még nem voltunk. Végül mindenki lemondta, úgyhogy egyedül voltam kénytelen menni. Nagyon sok teteje nem volt a dolognak, mivel reggel 10-kor nem sokan mászkálnak egy átlagos parkban. Nem baj. Utána rohantam órára, de természetesen megint probléma volt a buszokkal, úgyhogy végig kellett metróznom a fél városon, és végül fél órás késéssel estem be órára. Szerencsére nem volt baj, mert ez csak egy ilyen kis csoportos megbeszélés volt, nem „rendes” óra, így a tanár sem volt mérges. Nem volt túl pozitív ez a megbeszélés, csak négyen voltunk a tízből, és leginkább csak arról szólt, hogy mi mit nem csinálunk jól, miért nem haladunk. Hiába próbáltuk magyarázni a tanárnak, hogy egyrészt azért, mert 10 embert egyszerűen képtelenség egyszerre összegyűjteni és mindenben megegyezni, másrészt azért, mert ő folyamatosan változtat az elvárásain, és így nehéz akármit is csinálni. Természetesen nem értette meg a problémánkat, csak továbbra is cseszegetett, hogy ez így nem jó, úgyhogy végül olyan idegesen jöttünk ki Juliaval, hogy csak na. A többiek kicsit lazábban vették, de ők sem voltak feldobva. Nem baj, megbeszéltük, hogy hétfő estére megpróbálunk mindenkit összegyűjteni, és dűlőre jutni, mert pénteken prezentálnunk kell. Óra után hazajöttem, ebédeltem, aztán tanultam. Olyan 5 körül felhívtam Danit, hogy akar-e futni. Akart. Úgyhogy én is elindultam, ő is elindult, a park közepén találkoztunk, futottunk egy nagy kört (6 km), közben megbeszéltük a napunkat, aztán mindenki ment haza. Nagyon jó volt így, sokkal jobban szeretek vele futni, mint egyedül.

Vendredi (18/11): Ma megint tanultam, aztán elmentem futni. Sajnos a park be volt zárva (nagyon fúj a szél), úgyhogy a Rhone-parton futottam. Nem volt hideg, de az biztos, hogy a szél nagyon fújt, így nem volt túl kellemes a futás. Öt kilométer után haza is jöttem, de legalább nagyon szép képeket csináltam.

ilyen gyönyörű volt a Rhone-part, még ilyen csúnya időben is

Este mentem a szerb gyerekekért az iskolába, most annyira hamar indultam, hogy kb. 20 perccel előbb odaértem, mint kellett volna, úgyhogy ácsorogtam kicsit a szürkületben az iskola előtt. Aztán hazamentünk, otthon vacsoráztam velük, játszottunk sokat. Nagyon szerették volna, hogy jöjjek hétvégén is, de nincs időm sajnos.

Samedi (19/11): Szombat délelőtt, végre van időm takarítani – illetve most sincs, de muszáj. Már két hete nézem a koszt a lakásban, leginkább lekapcsoltam a villanyokat, hogy ne is lássam, de ma már nem bírtam tovább. Úgyhogy ma, amíg Dani tanult, én takarítottam. Sokáig tartott, de legalább most egy ideig megint csak porszívózni kell, mert a fürdőszoba és a konyha csillog-villog. Ebédre csináltunk sajttal töltött pulykamellet és gyorsan összedobtam egy brokkoli-krémlevest is. Utána rohantam is Juliehez, végül gyalog mentem, de így is egy bő negyedóra volt, el is késtem kicsit. Három órát voltam velük, de nagyon sokat haladtunk. Felosztottuk a munkát, ki milyen cikkeket keres jövő hétre, aztán elmentünk a belső udvarokba (oda már csak Julie és én, a többiek hazamentek) videózni. Nagyon szuper felvételeket csináltunk a kisfilmhez, már csak össze kell majd vágni.

Délután el akartunk menni futni, de mire hazaértem már besötétedett, és a hideg széltől sem volt túl sok kedvem, úgyhogy itthon maradtunk és tanultunk tovább Danival.

Dimanche (20/11): 

A vasárnapokat nagyon szeretem, ez az egyetlen nap a héten, amikor tényleg nem kell sehová mennem. Reggel Dani elment tortillát csinálni az egyik egyesülettel, amiben benne van, mert tortilla árulással akarnak pénzt gyűjteni maguknak. 

Én itthon maradtam, tanultam kicsit, aztán elkezdtem sütni-főzni. Először megmelegítettem az ebédet, aztán nekiláttam a heti sütinek. Most almatortát csináltam, Dani azt kért, de kipróbáltam egy új receptet, fordított almatorta, Tarte Tatin, francia desszert. Egészen jól sikerült, mindkettőnknek nagyon ízlett.

Délután folytattuk a tanulást, a lakásban maradtunk, ilyen hidegben egyikünknek sem volt kedve kimozdulni. A ma esti edzést is lemondta a futós csoport, mert akkora szélvihar van, hogy nem biztonságos a park, és azt is írták, hogy szerdáig ne menjen senki futni, mert veszélyes. Van benne valami, mert amikor reggel elmentem a boltba, egy locsolókannát lefújt a szél egy erkélyről, bele se merek gondolni, mi van, ha egy cserép esik így le. Vagy futásnál a fák ágai tudnak veszélyesek lenni. JB ma nem jött este, holnapig otthon marad, úgyhogy Daninak megesett rajtam a szíve, és itt maradt éjszakára, hogy ne legyek egyedül.

Nagyjából ennyi minden történt a héten, most megyek vissza  a dolgaimhoz, még mindig sok van.