Szerencsére csak délre
kellett beérnem az egyetemre, de elég nehezen ment a készülődés, a fejemben
másnap volt. Kicsit meglepődtem, mert Aaron bújt ki Lu ágyából, Lu már az
egyetemen volt, és gondolom bestoppolta magának egy kis időre. Együtt
reggeliztünk, és közben megbeszéltük, hogyan fogunk együtt élni, mert kedvenc
hajléktalanunk rájött, ez a hajlék nagyon is kedvére való, mi pedig
beleegyeztünk, hogy csatlakozzon hozzánk. Megpróbáljuk majd egybenyitni a két
szobát – van közöttük egy ajtó, nem falat bontunk, nyugi –, hogy Aaronnak is
legyen valami normális helye. Egyelőre mindannyian örülünk a változásnak,
kicsit kezd hasonlítani a dolog az Auberge
espagnole c. filmre.
Sajnos a
tömegközlekedés ma nagyon szívatott, a buszra nem kellett sokat várnom, se a
metróra, de a villamoson annyian voltak, hogy meg kellett várnom a következőt,
ami csak 15 perc múlva érkezett meg. Tehát hajszálpontosan 15 perc késéssel
érkeztem meg az egyetemre, rohantam fel a lépcsőn, be a terembe… ami üres volt.
Sehol senki, se egy üzenet, semmi. Nemhogy a teremben, az épületben se nagyon
lézengett ember, már mindenhol elkezdődtek az órák. Próbáltam hallgatózni,
hátha meghallom a fiatal kékszemű doctorant
hangját valamelyik teremből, de nem jártam sikerrel. Gondolkoztam, hogyan
tudnám megkeresni őket, de mivel a campus-on
kb. ezer terem lehet, a csoporttársaim telefonszáma nem volt meg (csak háromé,
de ők pont nem járnak erre az órára), a tanár nevére nem emlékeztem – csak a
gyönyörű kék szemére és a hangjára – teljesen esélytelennek ítéltem a helyzetet
és nagy csalódottan leültem az egyetem főbejárata elé. Elvileg háromszor lehet
erről az óráról hiányozni, azt is csak igazoltan, nagyon remélem, hogy nem fog
balhézni a srác, végül is én ott voltam, ő meg nem.
Egy órát vártam
Lu-ra, majd mikor smst küldtem neki, kiderült, hogy a városközpontban van, nem
is az egyetemen. A metrón egy szegény láb nélküli néni koldult, de nem
tolószékben ült, hanem konkrétan csúszott a földön, és én borzasztóan
megijedtem tőle. Annyira sokkban voltam, hogy majdnem elfelejtettem leszállni a
Bellecour-on. Ráadásul kiderült, hogy
Lu nem is ott van, hanem egy másik megállónál, és természetesen visszafele úton
is találkoztam a csúszó-mászó nénivel, ez alkalommal majdnem elgázolt, és
sikerült még jobban megijesztenie, mint először. Teljes sokkban értem be a
postára, ahol Lu leveleket adott fel, a postás pedig az Ausztriát Ausztráliának
hitte, és oda bélyegezte. Szerencsére kiderült a hiba, ő jót nevetett, mi meg
kiakadtunk, hogy nem sokkal van messzebb, és azt sem tudja, hogy létezik ilyen
ország.
Ma ügyintézős délután
volt, elmentünk Lu bankkártyájáért is, majd nagyjából egy órát vártuk Aaront a Bellecouron. Ők mentek szórólapozni – ez
Lu új munkája –, én meg hazafelé indultam, és az internet dobozunkért, ami
végre megérkezett. Egy kisboltba postázták, aminek neve Á l’olivier, a pasi bent fantasztikus volt (végre valaki
megdicsérte a franciámat), végig kellett szagolnom az összes olívaolaját,
különböző ízesítésekben, de eszméletlen jók voltak. Volt gyümölcsös is, meg
fokhagymás, bazsalikomos, stb. Kaptam egy névjegykártyát, ha ajándékot akarnék
hazavinni. Csak akkor szabadultam a sok olajtól, és mindenféle mástól, amit
árult, amikor újabb vevők érkeztek, akkor sok merci közepette elengedett és bonne
soirée-t, azaz szép estét kívánt. Nagy boldogan elhoztam a dobozt, benne
van a használati utasítás, elvileg 24-26 között aktiválják, azaz legkésőbb
pénteken kell, hogy legyen internetünk itthon. Alig várom.
Már Aaron és Lu is
hazaértek a melóból, most vacsit csinálnak, én pedig megpróbálom kideríteni,
hogyan jutok el holnap Aix-les-Bains-be az egyetem után, ugyanis Bori
megérkezett vasárnap, megyek meglátogatni őt és a lányokat, Indrát és Camillet.
Csütörtökön Lyonban lesznek, majd velük jövök vissza. Alig várom, hogy ott
legyek, tegnap beszéltem velük, ők is kicsattannak a boldogságtól, hogy újra
találkozunk.
És máris kedd van,
ilyenkor szoktam összegzést írni. Lássuk csak. Az egyetem változatlanul szuper
– csak jutnék el az óráimra –, tanulni kell majd sokat, de még mindig nem
gondolom, hogy vállalhatatlan lenne; egyre több barátom lesz; eddig is imádtam
a várost, de ez folyamatosan fokozódik; alig várom, hogy legyen internetünk,
akkor nem leszek a hülye kávézókhoz kötve, és nem kell egész nap cipelnem a
laptopomat magammal; az élet drága, de nemsokára csinálok költségvetést és
keresek munkát, a lakótársaimat imádom. C’est
tout, je crois.
 |
| Lyoni életkép |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése