Le 25 Avril 2015

Délben keltünk nagyjából Joao-val. Amíg a többiek fel nem ébredtek mutattam neki néhány képet Paloznakról, és halálra röhögte magát, hogy a centre-ville (belváros) nálunk csak egy tér és három épületből áll. Jó, aki Sao-Paolo-ban él, annak elhiszem, hogy nagy különbség. Később a többiek is felkeltek, csatlakoztunk hozzájuk, és Nicolas szobájában megtartottuk a szokásos elemzést a tegnapi buliról, hogy ki volt a legrészegebb, és ki milyen butaságot csinált. Mondanom sem kell, halálra röhögtünk magunkat.

Nekem fél 2-kor el kellett indulnom, mert elfelejtettem egy könyvet leadni a könyvtárba, és megbeszéltem Tom-mal (ő lakik a legközelebb hozzám), hogy bedobom neki. Vittem neki egy doboz csokit, cserébe a rengeteg jegyzetért meg segítségért, amit az év alatt adott nekem. Nagyon örült neki, teljesen el volt ájulva, hogy mennyire rendes vagyok. Megkérdezte, nem maradok-e egy kávéra, de nekem rohannom kellett, úgyhogy sajnos vissza kellett utasítanom, pedig szívesen beszélgettem volna vele kicsit. Megölelt, megpuszilt, azt mondta, használjam ki a nyarat, pihenjek, és szeptemberben majd nyomjuk tovább együtt. Most, hogy három csoporttársam is ilyen tündérien elbúcsúzott tőlem, már alig várom, hogy szeptemberben visszajöjjek, és újra lássam őket.

Miután eljöttem Tom-tól, elrohantam a plázába, sajtot venni a családnak, meg még néhány apróságot. Annyian voltak, mintha a fél város kitalálta volna, hogy ez a nap tökéletes a vásárlásra, és mindenki elözönlötte volna a bevásárlóközpontot. Az első boltot konkrétan 45 percen keresztül keresgéltem, egyrészt a tömeg, másrészt a labirintus-szerű alaprajz miatt – jó, lehet a másnaposság is hozzátett kicsit. Aztán nagy nehezen két óra alatt végeztem, és végre haza tudtam menni.

Itthon jó sokat szerencsétlenkedtem az online check-innel, aztán még el kellett szaladnom kinyomtatni a boarding pass-omat is. Este nagyon sokáig pakoltam, mert borzasztó nehéz volt minden cuccomat belenyomorítani az utazóhátizsákba meg a kis bőröndömbe, amit kézipoggyásznak viszek. Kitakarítottam és szépen rendben hagytam a szobámat, hogy Nicolas vagy akárki tudja használni nyáron, ha úgy adódik. Mondtam a néninek, hogy nyugodtan aludhat akárki ott, engem nem zavar, direkt elpakoltam a cuccaimat.

Most hajnali 2 van, és Nicolas-szal a konyhában ücsörgünk, ő tanul, én blogolok. Aaront és Joao-t vártuk, már pont el akartam menni, lefeküdni, de most írtak, hogy pár perc múlva itt lesznek. Nem tudom, mi lesz ebből, mert nekem holnap korán kéne kelnem. De igazából úgy vagyok vele, hogy ez az utolsó alkalom, hogy velük lehetek, úgyhogy inkább kihasználom az alkalmat, majd jövő héten kialszom magam otthon. 

Le 24 Avril 2015

Reggel felkeltem 6-kor, hogy még tudjak kicsit tanulni a vizsgámra. Összesen három órát aludtam emiatt, konkrétan azt sem tudtam, hol vagyok, mikor az ébresztőm csörgött. Főztem egy kávét, tanultam, aztán irány az egyetem.

Most nem volt semmi gond, bementem 10-re egy szociológia vizsgára, a tanárnál ott volt az én dolgozatom is, odaadta, mondta, hogy másfél órám van, majd szól, ha lejár. Elolvastam a kérdést, és megint iszonyatos hálát éreztem a (kedvenc) tanárom felé, aki olyan kérdést adott, hogy nagyjából akármit lehetett rá válaszolni – persze az órán tanultak alapján. Egy német szociológus, Max Weber elméletét kellett kommentálnom, példákkal. Ez azért volt könnyű, mert egyrészt kifejthettem, miről szól az elmélet, mire reflektálva született meg, aztán néhány kritikával kiegészítettem, amit később írtak róla antropológusok, hogy miért nem stimmel teljesen. Definiálnom kellett a társadalom (société) és a közösség (communauté) fogalmát, és tulajdonképpen erre a kettőre épült az egész dolgozat. Szerencsére ezek voltak az órán tanultaknak is az alapjai, úgyhogy egészen jól emlékeztem rájuk, még meg is lepődtem magamon. Teleírtam négy oldalt, aztán beadtam, aláírtam a jelenléti papírt, aztán kilibbentem a teremből és hatalmas boldogság kerített hatalmába: VÉGE. Levizsgáztam. Amitől a többiek annyira félnek, hogy nem mennek át, és pótvizsgázniuk kell nyáron, nekem egyáltalán nem kell, mert még jobban sikerültek ezek, mint az első félévben, és ha ott simán átmentem, akkor ezzel biztosan nem lesz gond. Elszaladtam az egyetemi kávézóba, vettem egy csokit meg egy kólát, hogy ébren tudjak maradni a nap további részében, mert még két órám volt.

weheartit.com 

Enquete ethno előtt Tom és Alicia már a teremnél ücsörögtek, csatlakoztam hozzájuk. Kérdezték, hogy sikerültek a vizsgáim, én meg vigyorogtam, mint a tejbe tök, hogy jól, és végre túl vagyok rajta, ez a hét eléggé megviselte az idegeimet. Tomtól megkérdeztem, kell-e nekik még segítség a beadandónkban, amit hétfőn adnak le Marielle-lel (én már megcsináltam a részemet múlt héten), de nagyon aranyos volt, azt válaszolta, hogy nem, pihenjek nyugodtan, maximum majd olvassam át, amit írtak, és ha valami nem tetszik, akkor szóljak, mert mégiscsak csapatmunka. Aztán hozzátette, hogy „Tu as déjá beaucoup fait” (Te már így is sokat dolgoztál vele). Nem sokkal később megérkezett a tanár, és közölte, hogy az órát a fűben tartjuk, gyerünk. Átmentünk az épület melletti kis park-szerű területre, leültünk egy nagy körben, és úgy beszélgettünk végig. Én annyira fáradt voltam, hogy alig bírtam ülni, nem hogy hozzátegyek valamit az órához. Óra után odamentem a tanárhoz, és megkérdeztem (megint), hogy akkor mi legyen, múlt héten nem leszek itt a vizsga szóbeli részére. Megint elkezdett össze-vissza beszélni, hogy ő nem tudja. Felajánlottam neki, hogy beadom írásban, amit a többieknek szóban kell, erre felcsillant a szeme, mondta, hogy rendben, az nagyon jó, írjak 1-2 oldalt. Így két beadandót kell jövő héten még leadnom, de nem olyan vészes, megoldom.

Utána átmentem a másik épületbe, csatlakoztam Léna-hoz és Alicia-hoz, akik már a terem előtt ücsörögtek. Később felbukkant Marielle is, és nagyon helyes volt, mielőtt bementünk volna a terembe, odapattant hozzám, megpuszilgatott, és mondta, hogy jövőre találkozunk, használjam ki a szünetet. Annyira kedves volt tőle, komolyan meglepődtem rajta. Jóban voltunk, de erre nem számítottam.

A második óránk Lectures complémentaires volt, egy előadást tartottak csoporttársaink abból a témából, amiből én beadandót írtam – ma kellett leadnom ennek a tanárnak. Az előadás katasztrófa volt (szerintem). Egyrészt olyan alap dolgokkal nem voltak tisztában, amit mi átvettünk órán: beszéltek az akkulturáció jelenségéről, de nagyon pontatlanul, folyamatosan elakadtak. Másrészt, a mondat közepén elfelejtették, hogy miről beszélnek, nagyon gáz volt az egész. A legcikibb pillanat az volt, amikor az egyik csaj nem tudott felolvasni két mondatot angolul úgy, hogy legalább egy szót sikerüljön normálisan kiejtenie elsőre. Ráadásul nem voltak ott a mi előadásunkon két héttel ezelőtt, és csomó olyan dologról beszéltek, amiről mi is, szépen magyarázták a csoportnak, hogy az micsoda, amikor ezt mi már megtettük múltkor. A legnagyobb problémám mondjuk az volt, hogy borzalmasan fáradt voltam még mindig, óra végére már csukódott le a szemem. Kitaláltam, hogy ha hazamegyek, alszom egy kicsit, mert különben biztos, hogy nem fogom bírni az esti bulit. Óra végén a tanár bejelentette, hogy ő tart még egy órát 6-ig, aki szeretne, ott maradhat, a beadandóhoz segítség. Mivel én már megírtam a beadandót, leadtam neki, és mondtam, hogy ne haragudjon, de én lelépek, mert nincs sok értelme maradnom, úgyis csak elaludnék. Azt mondta semmi gond, megérti. Nagyon aranyos ez a pasi (is). Mielőtt kimentem volna a teremből, Léna is odaszaladt hozzám, hogy várjak, ad egy puszit, aztán elsorolta, hogy kellemes szünetet, szeptemberben látjuk egymást. Ezen meg még jobban meglepődtem, mert Léna-ról sosem tudtam eldönteni, hogy szeret-e vagy nem, és az ilyen akciói mindig meglepnek. Mindenesetre én örültem neki. Így legalább tudom, hogy valaki vár majd, ha visszajövök, ha Nicolas és a többiek már nem is lesznek Lyonban.

weheartit.com

Hazafelé beszéltem Nicolas-szal, aki minden áron el akart vinni sütizni, de én mondtam, hogy esélytelen, aludni akarok, mert különben nem fogok tudni este bulizni. Végül nagy nehezen elfogadta, azt mondta, otthon vár. Itthon tényleg le is feküdtem aludni, mondtam neki, hogy 8-kor felkelek (a többiek csak 10 körül érnek ide, azt mondta).

Lufi.

8 előtt néhány perccel Nicolas ébresztett, hogy menjek gyorsan a konyhába, mert kigyújtott valamit, és nem tudja eloltani. Én először fel sem fogtam, hogy mit beszél, annyira álmos voltam. Mikor eljutott az agyamhoz, hogy tűz van, elkezdtem furcsállni, hogy akkor miért nem azt oltja, mért engem cseszeget, de nem nagyon volt időm gondolkozni, inkább mentem a konyhába, hogy megnézzem, mi történik. Kinyitottam az ajtót, és hatalmas kiabálás, és az összes barátunk fogadott. Én szóhoz sem jutottam a meglepetéstől, pizsamában végigölelgettem őket, kérdeztem, hogy ezt mégis hogy hozták össze. Kiderült, hogy Nicolas volt a főszervező, ezért akart elvinni sütizni, amíg a többiek előkészítik a bulit. Amikor kiderült, hogy itthon fogok aludni, nagyon izgultak, hogy felébredek, de mondtam nekik, hogy én úgy aludtam, mint a bunda, szerintem, ha tényleg tűz van, arra sem ébredek fel. Innentől kezdetét vette a buli, ettünk, ittunk, beszélgettünk, nagyon-nagyon jó volt. 

A Legjobbak. 

Éjszaka átmentünk egy klubba, Joao vett nekem egy koktélt, egyszer sem engedték, hogy én fizessek, mert „it’s your night” (ez a te estéd). Joanne-tól kaptam egy új-zélandi könyvjelzőt, gyönyörű. Tényleg ez volt szerintem a legjobb buli, mióta itt vagyok, de nagyon nehéz volt elköszönni tőlük. Renato nagyjából egy óráig ölelgetett, mielőtt hazament, és azt hajtogatta, hogy „putain, c’est chaud… tu partes demain, putain…” (baszd meg, ez nehéz… holnap elmész, baszd meg…) – volt már benne jelentős mennyiségű alkohol, de akkor is nagyon helyes volt. A lányok is ugyanúgy szomorkodtak, mikor elköszöntünk. Aaron már viszonylag hamar hazament a buliból, senki nem értette miért, pedig ők Joao-val mindig szétválaszthatatlanok, mindenhova együtt mennek. Tőle annyira nem búcsúzkodtam, mert júliusban jön Budapestre, majd találkozunk még. Azért mi három brazilt megint hazahoztunk, és most elosztoztunk rajtuk: a lányok, Mariana és Raquel, Nicolas szobájában aludtak, Joao meg nálam. Mi még Joao-val pizzáztunk meg dumáltunk egy nagyot lefekvés előtt. Nagyon jóban lettem vele is, hiányozni fog majd. Mondjuk könnyebb volt úgy lefeküdni aludni, hogy tudtam, még reggel itt lesznek velünk. 

Le 23 Avril 2015

Ma szerintem csak Nicolas ébredt fel a hajnali 6-ra beállított borzasztóan hangos ébresztőmre, én nem nagyon. Negyed 8-kor rájöttem, hogy reggel van, de még fél óráig nem bírtam felkelni, eszméletlen fáradt voltam. A héten egyik nap sem aludtam 4 óránál többet, az lehetett a probléma. Gyorsan lezuhanyoztam, aztán főztem egy kávét, hátha az segít majd, hogy ki tudjam nyitni a szememet rendesen. Megpróbáltam a jegyzeteimet is olvasgatni, de esélytelen volt, hogy akármit is felfogjak belőle, pedig tegnap csak a feléig jutottam, ma maradt egy délelőttöm, hogy megtanuljam a másik felét is. Azt ugyanis még mindig nem tudtam, hogy használhatom-e a jegyzeteimet, vagy nem, szóval kénytelen voltam elsajátítani az egészet a vizsgáig. Hab a tortán, hogy 10-től 12-ig volt egy órám ma, amire muszáj volt bemennem. A vizsgám csak 2-től volt, de a kettő közötti két órát nem nagyon ítéltem elégnek, hogy behozzam a lemaradásom.

Kilenckor elindultam az egyetemre, óra előtt még ki kellett nyomtatnom a beadandóimat is, amiket ma és holnap kell leadnom. A villamosan olyan büszkén nézegettem őket, mintha minimum egy könyvet írtam volna. Elég sokat szenvedtem velük a múlt héten, az biztos.

Még kezdés előtt odaértem a terem elé, odaköszöntem a csoporttársaimnak, de nem nagyon beszélgettünk. Nemsokára a tanárnő is megjelent. Én odaadtam neki a beadandómat, nagyon örült, még egyszer megkérdeztem, hogy akkor nem gond-e, hogy jövő héten nem leszek itt, a „vizsga” második részén (5 perces előadást kell csinálnunk). Mosolyogva azt válaszolta, dehogy, ne aggódjak, semmi baj. Mintha még valami olyasmit is mondott volna, hogy ha akarok elmehetek, de nem pontosan értettem, úgyhogy inkább maradtunk. Egy feladatot csináltunk csoportmunkában, el kellett mesélnünk a párunknak a kutatást, amit a félév alatt csináltunk, aztán a párunk elmesélte az osztálynak. Én egy csajjal voltam, aki hál’ Istennek nagyon lényegre törően magyarázott, mi beszéltünk először, utána tudtam tanulni. Nem annyira zavartattam magam, kiraktam a jegyzeteimet az asztalra, olvastam, fél füllel hallgattam a többieket, ha érdekes dolgot meséltek, akkor néha felnéztem. Volt néhány elég aktív diák (főleg egy olasz csaj meg az én bolgár csoporttársam), akik folyamatosan kérdeztek, javaslatot tettek, tanácsot adtak, szóval elég lassan haladt a kör, és már vége lett az órának, mire mindenki megszólalt. A tanárnő röhögött is, hogy nem csak egy feladatot tervezett, de legalább jót beszélgettünk. Azért jó arc, hogy senkit nem állított le beszéd közben, hogy „sietünk, mert még mást is csinálni kell”, ahogy ezt otthon gyakran hallani.

Óra után kiültem az parkoló melletti füves részre, van egy hatalmas „mező”, margarétákkal tele, ami ilyen napsütéses időben tele van diákokkal, sokkal jobb ott ücsörögni, mint a könyvtárban. Próbáltam menteni a menthetőt, és tanulni ezerrel, de egy óra tanulás után egyszerűen nem fért több információ a fejembe, úgyhogy inkább lefeküdtem egy kicsit a fűbe, zenét hallgattam, és imádkoztam, hogy használhassam a jegyzeteimet, mert annyi antropológus nevét kellett megjegyeznem, hogy folyamatosan kevertem őket, a különböző társadalmak neveiről (Wofo, Kama, Lélé, stb.) nem is beszélve.

Kettő előtt egy kicsivel elindultam a terem felé, de úgy voltam vele, hogy igazából akármit kérdez, valamit csak tudok róla írni, maximum nem pontosan a kérdésre fogok válaszolni. A titkárnő már kinyitotta nekem a termet, mire felértem, amíg elhelyezkedtem, addig ő elszaladt fénymásolni. Aztán nagyon helyes volt, kinyitotta az ablakokat, nem engedte, hogy segítsek neki, azon kívül, hogy a helyemen ültem és „felkészültem” a vizsgára, semmit nem csinálhattam (megpróbáltam felállni és odamenni a dolgozatomért, hogy ne neki kelljen mászkálnia, de erősködött, hogy hagyjam, üljek vissza). Egyre jobban bírom ezt a nőt, annak ellenére, hogy kedden úgy kicseszett velem. Kiosztotta a lapokat, aztán a kérdést, és örömmel konstatáltam, hogy rá van írva a dolgozatra, hogy a jegyzetek használata engedélyezett. A titkárnő egy félmosolyt küldött, de látszott a szemén, hogy nem tudja hova tenni ezt a dolgot. Hát szívesen odaadnám neki a füzetemet egy hétre, hogy tanulja meg azt a rengeteg különböző nevet, helyet, társadalmat meg elméletet, amit nekem kellett volna. Nem mondom, hogy lehetetlen, de túl sok értelme nincsen, úgyis elfelejtem egy részét. A lényeget megtanultam így is, a jegyzetek segítségével meg legalább pontosabb esszét tudtam írni. Két kérdés közül választhattam, az egyiknél egy az ethnoclassification fogalmát kellett volna kifejteni, de én inkább a másikat választottam, ahol Mary Douglas egy elméletét kellett kifejtenem, és „kommentálnom”. Nem tudom pontosan, hogy a tanár itt arra gondolt, hogy példákat hozzak, amik igazolják az elméletet, vagy kritikákat, esetleg mindkettőt, de órán leginkább kritikákat vettünk ezzel kapcsolatban, úgyhogy azokat írtam bele. 10-nél rosszabbat nem nagyon adhat rá, mert a lényeg azért benne van, de szuper jegyre nem számítok, mert ha kicsit többet gondolkozok, tudtam volna jobbat is kihozni ebből, csak hát annyira fáradt voltam, hogy esélyem sem volt.

Vizsga után nagyon-nagyon boldogan ballagtam a villamoshoz, iszonyatosan örülök, hogy már csak egyetlen egy vizsga van hátra, és kész, vége. Oké, még egy beadandót is meg kell írnom, de az nem annyira vészes. Vagy hétvégén összedobom, vagy ha hazamegyek, hétfőn megírom, csak kedden kell leadnunk.

Szóval hatalmas mosollyal az arcomon villamosoztam, metróztam, buszoztam haza. Itthon Nicolas a konyhában telefonált az anyukájával (aki azt üzente, hogy puszil engem), én leültem mellé, megvacsoráztam, most meg mindjárt folytatom a maratoni tanulást. Szerencsére a holnapi vizsgámra nem kell annyi mindent megtanulni, és reggel 10-kor kezdődik, szóval legalább hamar túl leszek rajta. 

Le 22 Avril 2015

                                           

Ma megint nagyon korán felkeltem, hogy tanuljak, de reggel kisebb lelki mélypontra kerültem, úgyhogy igazából csak ültem a jegyzeteim felett és néztem ki a fejemből. A fáradtság is erősen hozzájárult a dologhoz, mert az elmúlt három napban alig aludtam valamit. Mire nagy nehezen erőt vettem magamon már kb. 11 volt, de még mindig maradt négy órám, mert csak háromkor kellett elindulnom itthonról. Amúgy ez volt az a vizsga, aminek a 80%-át már hétfőre megtanultam, úgyhogy annyira nem voltam azért elkeseredve. Az egyetemre menet a buszon még próbáltam olvasgatni, de aztán a metrón teljesen bealudtam, annyira, hogy majdnem elfelejtettem leszállni.

Mielőtt felmentem volna a teremhez, még átolvastam azért egy kicsit, de sokat nem fogtam fel már, úgyhogy csak reménykedni tudtam, hogy nem lesz nehéz a kérdés. Felmentem a Z229-es terembe, amiről kiderült, hogy a vezetőségnek az egyik tárgyalója, és a titkárnő jött be felügyelni. Szépen leültünk, én a hatalmas asztal egyik, ő a másik felére, kinyitotta az ablakot, mert eszméletlen meleg volt. Elhadarta a jogaimat és a kötelezettségeimet, amit normál esetben minden vizsga előtt felolvasnak (tegnap ez valamiért elmaradt), aztán kiosztotta a papírjaimat, megvárta, amíg ráírom az adataimat, aztán odaadta a kérdést is és elkezdte mérni az időt. Mikor elolvastam a kérdést, azt is megbántam, hogy egyáltalán kinyitottam a jegyzeteimet. Azt kellett megmagyaráznom, hogy mi a különbség a pluridisciplinarité és az interdisciplinarité között, példákkal alátámasztva. Példákat pedig akárhonnan hozhattam, úgyhogy én elővettem Edgar Morin (akiről amúgy a tanárom ódákat zengett, szóval már jó pont) két munkáját, azokat hasonlítottam össze, közben pedig elmagyaráztam, hogy mi a különbség a két fogalom között. Úgy írtam megint, mint a gép, de 3,5 oldalt sikerült összehozni, aztán szépen átolvastam, és beadtam. Mielőtt eljöttem, megkérdeztem a titkárnőtől, hogy holnap is ő lesz-e velem, mert ugyanebben a teremben írom a holnapit is.  Mondta, hogy igen. Elmagyaráztam neki, hogy nekem a holnapi vizsgámhoz elvileg lehet jegyzetet használnom, de nem tudom, mennyire értesítette erről őt a tanárom. Erre azt a választ kaptam, hogy majd meglátjuk, ha rajta lesz a papíron, hogy használhatom, akkor megengedi, ha nem, akkor nem. Én láttam előre, hogy ez lesz, úgyhogy írtam a tanáromnak tegnap éjjel egy emailt, hogy most mi legyen, de még nem válaszolt. Ha holnapig sem fog, kicsit meg vagyok lőve, mert még semmit nem tanultam, és marha sok anyag. Ráadásul holnap még egy órára is be kell mennem vizsga előtt. Hazafelé végig ezen gondolkoztam, de nagyjából kiszámoltam, hogy ha rendesen nekiállok és tanulok, akkor elvileg behozható a lemaradás, maximum nem írok tökéletes dolgozatot. A tanár nagyon jó fej volt órán, nagyon jól magyarázott, még csomó mindenre emlékszem is, nem hiszem, hogy nagyon nehéz kérdést tenne fel. Példákat kell majd használnom, amiket órán adott, azzal lesz inkább a baj, hogy az ötmillió antropológus meg nép nevét megjegyezzem. Mindegy, majd lesz valami. Az eddigiek jól sikerültek legalább, úgyhogy bukásra nincs túl nagy esélyem.

Mikor hazaértem nagyon finom illatok terjengtek a lakásban, Nicolas és Mariana a konyhában főzőcskéztek. Reggel voltak a kórházban, ahol azt mondták Nicolasnak, hogy semmi gond, csak átment rajta valami vírus, nemsokára jobban lesz. Már nincs láza legalább. Én leültem, elmeséltem nekik a vizsgámat, közben Mariana nekem is megsütötte a húst, leültek ők is, beszélgettünk, amíg megettem (ők már hamarabb megvacsoráztak), aztán mindenki a maga dolgára, én is tanulok tovább.

Le 21 Avril 2015

Előrebocsátom: ez egy rendkívül hosszú, de (szerintem) nagyon izgalmas bejegyzés lesz.

Így éreztem nagyjából magam reggel
(weheartit.com)

Öt óra alvás után ma felkeltem 7-kor, és szépen ott folytattam a tanulást, ahol tegnap abbahagytam. Még elég sok hiányzott, és mikor rájöttem, hogy ez az egész mégis mennyi, kisebb sokkot kaptam, és egyből elkezdtem gondolkozni, hogy lehet meg kéne vennem a repülőjegyet, hogy visszajöjjek a pótvizsgára, mert ezen, biztos, hogy nem megyek át. Aztán a „jobb később, mint soha” mondatra gondolva mégis nekiálltam, hátha valami megragad a fejemben belőle, és ha szerencsém van, pont azt kérdezi a tanár. 10-re már az anyag nagyobb részét többé-kevésbé elsajátítottam, úgyhogy felhívtam skype-on anyát, és szépen felmondtam neki, mert tudom, hogy a környezetemben nagyjából ő az egyetlen, akit ez tényleg érdekel – meg, aki ilyenkor ráér. Közben mindketten krumplit pucoltunk: ő ebédet főzött, én a vacsorát készítettem elő. Úgy is mondhatnánk, hogy családi idill Czeglédyéknél: anyja és lánya a konyhában a monitoron keresztül egymást nézve, krumplit pucolnak, miközben olyan kifejezések röpködnek, hogy „kulturalizmus”, „akkulturáció”, „kulturális sokszínűség”, „szubkultúra”, stb. Néha még a skype is lefagyott. Aztán anya elment fodrászhoz, én meg egyedül maradtam a könyveimmel. Még átnéztem a maradék részét a tananyagnak, és délre már úgy ítéltem meg, hogy nagyjából tudom. Összekészülődtem, aztán elindultam az egyetemre, út közben azért még rendesen a füzetemet bújtam.

Odaértem tíz perccel előbb a terem elé, sehol senki. Nem sokkal később egy osztály ment be (én eléggé elcsodálkoztam), aztán egy tanár is követte őket. Bementem, mondom a tanárnak, hogy én elvileg itt vizsgázom, most, nem tud-e róla valamit. Ő nem tud erről semmit, neki órája van, ne haragudjak. Enyhén szólva kétségbe estem, de biztos voltam benne, hogy nem néztem el semmit, direkt ötvenszer ellenőriztem az emailt, amiben a vizsgáim időpontjai és a termek voltak. Ilyenkor persze a telefonom is megadja magát, nem akarta megnyitni az emailt újra, úgyhogy iszonyatosan idegesen elrohantam a kampusz másik végében lévő titkárságra, hogy megkérdezzem, mi a fene történik. Közben összefutottam egy csoporttársammal, aki soha nem köszönt még eddig, de most még a nevemre is emlékezett (lenyomott egy komplett „Salut Sara, ca va?”-t / Szia Sara, hogy vagy?), de meglepődni sem volt időm, annyira ki voltam bukva, hogy lekésem a saját vizsgámat. A titkárságra konkrétan beestem, elég szétszórtan, a titkárnő viszont rettenetesen megörült, hogy „jaj de jó, hogy itt vagy”, majd közölte velem, hogy elrontotta a beosztást, és a vizsgám nem 2-től van (ahogy az emailben írta), hanem 4-től, és hogy erre most jött rá. Marha jó. Mármint azért, mert direkt emiatt rakattam át a Jean-Paul-lal a portugál vizsgámat 4-re. Ezt elmeséltem a titkárnőnek is, aki elnézést kért, és mondta, hogy ha nem tudok jönni 4-kor, kitalál valamit, de az bonyolult. Még semmi sincs veszve, gondoltam, és kitaláltam, hogy felmegyek portugálra, az eredeti vizsgám időpontjában, Jean-Paul biztosan meg fogja engedni, hogy most írjam, még ha kések is egy kicsit. A titkárnővel (akinek közben az összes rokonát elátkoztam közben) abban maradtunk, hogy ha nem tudom most megírni a portugált, csak 4-től, és emiatt csúsztatni kell a vizsgát, akkor visszajövök, és szólok neki. Ahogy kiléptem az irodából, (szerintem mióta kint vagyok, először) akkorát káromkodtam hangosan, hogy ha valami honfitársam a közelben lett volna, biztos nagyot néz.

weheartit.com

Felrohantam a másik épületben lévő terembe, teljesen kifulladva, leizzadva, vörösen. A többiek már írták, én elsuttogtam Jean-Paul-nak, hogy mi történt. Ő nagyon türelmesen végig hallgatott, aztán mosolyogva kérdezte, hogy akkor mikor szeretném megírni, holnap reggel jó-e? Én mondtam, hogy hát most meg tudom írni, ha gondolja. Valahol itt rájöttem, hogy az idegesség miatt elfelejtettem levegőt venni mióta beléptem az ajtón, és kb. majdnem megfulladtam, Jean-Paul pedig mondogatta, hogy „respire, respire, il n’y a pas de soucis” („lélegezz, lélegezz, nincs baj”). Miután megnyugodtam kicsit, odaadta a dolgozatot, és leültetett a leghátsó sorba – már csak ott volt hely. Ekkor döbbentem rá, hogy azon kívül, hogy elolvastam és lefordítottam a szöveget, semmit nem tanultam, és tudnom kéne igét ragozni jelenben, múltban, jövőben. Szerencsére nálam volt az összes jegyzetem (az igeragozások is, amiket tegnap nagyon okosan kiírtam), és mivel számítógépes teremben voltunk, leghátsó sorban ültem, senki nem látta, hogy mit csinálok. Alapból nekünk kellett vinni a szöveget, amiből a kérdések voltak, úgyhogy nem nagyon volt feltűnő, hogy kicsit több lap van nálam, a kelleténél. A vizsga 80%-át így is tudtam magamtól, amiben nem voltam biztos, azt szépen leellenőriztem. Védelmemben szóljon, hogy sokaknál még így is többet tudok, és a csoport fele az interneten keresgélte a megoldásokat. Rekordidő alatt végeztem, beadtam a mosolygó Jean-Paulnak, aki hatszor sok sikert kívánt a további vizsgáimhoz, és azt mondta, hogy ne parázzak, nemsokára vége, és otthon leszek. Nagyon édes volt. Igazából nem is esett le akkor, hogy lehet, hogy ez volt vele az utolsó órám, mert annyira a következő vizsga járt a fejemben. Most viszont, ha belegondolok, nagyon fog hiányozni. Jövőre megpróbálok nála felvenni órát, hátha sikerül.

Miután kijöttem a teremből, végre fellélegezhettem kicsit, leültem az épület elé a fűbe, megettem egy csokit a nagy feszültségre, aztán nekiálltam még egyszer utoljára átnézni az Anthropologie de la culture anyagát, még volt egy órám rá.

Négy előtt néhány perccel, megint ott ácsorogtam a terem előtt. Most is bement egy osztály, de vizsgát írtak, úgy nézett ki, jó helyen vagyok. A tanár kb. 10 percet késett, de mikor végre megérkezett, megerősítette, hogy nála van az én vizsgakérdésem is. Éljen. Kiosztotta a papírokat, kiderült, hogy a többiek 3 órán keresztül írják (az mégis milyen vizsga, most komolyan?), és elkezdtük. Olyan kérdést kaptam, amiről könyvet tudtam volna írni – mondjuk, lehet már néhányan megtették. Erre vázlatírás közben jöttem rá, mert ha mindent beleírtam volna, amit az első 10 másodpercben kitaláltam, minimum 8 oldal jött volna össze. Gyorsan stratégiát váltottam, és kihúztam a vázlatom felét, nagyon a témára koncentrálva, kicsit sem félrebeszélve. Az eredmény az lett, hogy maradt 45 percem, és még mindig eszméletlen sok leírnivalóm. Elkezdtem írni, mint a gép (lehet, hogy meg kéne tanulnom gyorsírni, előnyömre válna itt), írtam, és írtam, befejeztem, és le is járt az időm. Mondjuk, a tanár nem nagyon figyelte, hogy én meddig írom, szerintem, ha bent maradok 3 órán keresztül, az sem tűnik fel neki. Elég össze-vissza esszét adtam be, de tényleg minden benne volt, amit erről a kérdésről vettünk, úgyhogy az látszik, hogy tanultam.

Ezek után rohantam a villamosra, mert időben haza kellett érnem, ugyanis a tulaj néni (Regina) és a férje hivatalosak voltak hozzánk este 7-re, vacsorára. Nicolas hívta meg őket, úgy két hete, én meg kitaláltam, hogy rakott krumplit csinálok. Fél 7-re estem haza, Nicolas az ágyában feküdt, azt mondta, nagyon rosszul van, lázas. Már tegnap is az volt, de mivel nem nagyon látszott rajta, gondoltam, majd csak meggyógyul. Hát most nagyon megsajnáltam, mondtam, maradjon, majd én mindent megcsinálok. Még szerencse, hogy délelőtt előkészítettem nagyjából mindent, így most csak összeraktam a rakott krumplit, főztem egy pudingot desszertnek, és grilleztem néhány olívaolajos- mozzarellás baguette szeletet előételnek. 

ezeket kaptuk :)

Hál’ Istennek Regina és a férje késtek, elhúzódott a megbeszélés, ami miatt Lyonba jöttek. Olyan 8 körül érkeztek meg, addigra pont kész lett minden. Nagyon jó hangulatban megvacsoráztunk, iszonyatosan örültek, hogy meghívtuk őket. Még ajándékot is kaptunk, egy hatalmas befőttet, egy üveg cseresznyelekvárt, és két doboz csokit. Ez a néni tényleg olyan, mintha a pótnagymamánk lenne. Rengeteget beszélgettünk, Nicolasnak és Reginának be sem állt a szája, én, meg Regina férje csak néha-néha szóltunk közbe, amúgy meg csak hümmögtünk. Olyan 10 körül indultak haza, még egy órás autóút állt előttük, nem akartak nagyon későn indulni. Nicolas elmosogatott (pedig majdnem kiabáltam már vele, hogy inkább feküdjön le, de nem volt hajlandó). Én ittam egy kávét azzal az elhatározással, hogy tanulok, de azt hiszem most inkább lefekszem. Holnap 4-kor van a vizsgám (ha hihetek az emailnek egyáltalán), de a 80%-át már tudom az anyagnak, mert azt tanultam hétfőre, úgyhogy simán összehozom egy délelőtt alatt. A mait még mindig nem tudom, hogy csináltam így meg, de rettenetes büszke vagyok magamra, mert bebizonyítottam, hogy nincs lehetetlen. Még hátra van három vizsgám, de a nehezén már túl vagyok. 

Le 20 Avril 2015

Tegnap átjött Mariana és együtt tanultunk, neki Nicolas magyarázta a francia történelmet a konyhában, én meg a saját könyveim felett ültem a szobámban. Néha kimentem hozzájuk, és akkor szünetet tartottunk, beszélgettünk kicsit. Hajnali 1-kor dőltünk ki, de lefekvés előtt még sok szerencsét kívántunk egymásnak. Mariana vizsgája is ma volt.

Reggel nagyon csendben felkeltem és összekészülődtem, nehogy felébresszem őket. A busz kihagyott két megállót valami építkezés miatt, és kerülő úton ment, de még így is viszonylag időben elértem egy metrót. Amikor a villamost vártam már bebizonyosodott, hogy nagyon korán oda fogok érni, de még mindig jobb, mintha késnék. És tényleg ott voltam a vizsga kezdete előtt 20 perccel a teremnél, de szerencsére nem sokkal később megérkeztek a többiek is. Kérdezgették egymást és engem is, hogy milyen volt a szünet, én meg hallgattam a sok élménybeszámolót, hogy ki mennyit barnult, ki mennyit utazott, és néha, ha már nagyon néztek, hogy szólaljak meg, szép csöndben mondtam, hogy „én tanultam”. Akkor kaptam néhány sajnálkozó tekintetet, meg vállveregetést.

A vizsga, amire vártunk eléggé megosztotta a csoportot. Egyrészt, sokan nem is tudtak róla (pl. Tom teljesen elcsodálkozott, mikor néhány hete meghallotta, hogy ebből a tantárgyból vizsgánk van), akik meg mégis tudtak róla, nem tudták, hogy miből. Órán semmit nem vettünk (de tényleg), a tanárnő egyszer levetített egy filmet, meg kiosztott néhány cikket, amik közül egyet megbeszéltünk, a többi órán mi csináltunk prezentációkat. Mikor két hete rákérdeztünk, hogy pontosan miből akar vizsgáztatni, hebegett habogott valamit, de semmi érdemi választ nem kaptunk. Én egy másik óránk (Anthropologie et interdisciplinarité) jegyzeteit néztem át, mert ahhoz kapcsolódik ez a szeminárium. Többet nem nagyon csináltam, mert annyit tudtunk, hogy érvelést kell írni, példákat hozni, azt meg azért tudok elég könnyen általában, akármiről van szó.

Végül, miután mindenki kibeszélte az elmúlt heti szórakozásait, és siránkozott kicsit, hogy semmit nem tanult, bementünk a terembe. A tanárunk nem volt, egy fiatal doktoris helyettesítette, előző félévben volt vele egy óránk. Megkaptuk a kérdést, aztán volt másfél óránk, hogy megírjuk az esszét. Szerencsére könnyű kérdést kaptunk, nagyon tág téma, tényleg azt írtam bele, amit tudok, nagyon sokat segítettek a jegyzetek, amiket tegnap átnéztem. Úgyhogy, szerintem jól sikerült. Majd a jegyet meglátjuk, de emellett úgyis kapunk még egyet ebből a tantárgyból (beadandóra), szóval semmiképpen sem rezeg a léc.

Hazafelé Zoéval és Noémie-vel jöttem, dumáltunk kicsit út közben. Zoéval közösen írom azt a beadandót, ami maradt nekünk, de fogalmam sincs, hogy mikor. Kedden kell leadnunk, azt mondta, ő nem bánja, hogy ha csak hétvégén írom meg, tudja, hogy vizsgázok. Hát igen, de hétvégén mikor? Mondjuk, a reptéren úgyis várnom kell majd órákat, lehet, hogy akkor összedobom. Nem nagy dolog egyáltalán.

Itthon tanultam egy kis portugált, leleveleztem a tanárommal, hogy holnap 4-től levizsgázhassak egy másik csoportjával, úgyhogy most bele kell húznom. A másik vizsgám holnap 2-től fél 4-ig van, elég szoros menet lesz. Megyek is tanulni. 

Le 13-19 Avril 2015

Egész héten beadandót írtam, tanultam, futottam és aludtam. A park gyönyörű, de nincs időm feltenni képet, majd máskor talán.

Nicolas hazajött kedden este (engem eléggé meglepett, mert azt hittem szerda délelőtt jön), nagyon jól érezte magát Amszterdamban, de nagyon el is fáradt. Végig bulizták az egész hétvégét szerintem.

A hét további részében ő mászkált ide-oda, találkozott a többiekkel, vagy mindenféle ügyet intézett. Egyetemre már nem kell bejárnia, vége van az óráinak és vizsgázni csak április végén – május elején fog azt hiszem. Pont nem vagyunk egy ritmusban, és nekem annyira nem tett jót, hogy ő egész héten rohangált, eléggé demotivált.

Hétvégén volt a legjobb, amikor pénteken is meg szombaton is elment bulizni. Ráadásul pénteken itthon hagyta a kulcsát és hajnali fél 5-kor arra ébredtem, hogy valaki dübög az ablakomon. Mivel a sötétítő el volt húzva, és nem láttam ki az, eléggé megijedtem, aztán mikor meghallottam az egyik brazil, Aaron hangját, rájöttem, hogy mi történik és inkább csak borzasztóan mérges lettem, hogy felkeltettek. Beengedtem őket, aztán visszafeküdtem, de elég sok időbe telt, amíg sikerült visszaaludni. Amúgy nem ez az első eset, hogy Nicolas itthon hagyja a kulcsát és az éjszaka közepén felkelt, hogy engedjem be / meg kell várnom, amíg hazaér. Remélem, mikor egyedül lesz, felhagy ezzel a szokásával, mert ha kizárja magát, zárat kell cseréltetni és az elég drága mulatság.

A hét végére a négyből három beadandót megírtam, már csak egy 2-3 oldalas van, amit fogalmam sincs, mikor írok meg, de majd valahogy belepréselem az időbeosztásomba. A négyből két vizsgámra el kezdtem tanulni, a másik kettőre nem kell annyit, úgyhogy azokat egyelőre halasztottam. Mindenesetre jobban állok, mint első félévben, az biztos. És ha akkor meglett minden, most miért ne lenne?

Le 11-12 Avril 2015

Szombat reggel Nicolas elment Amszterdamba, én pedig takarítottam délelőtt, aztán elmentem futni, utána pedig vásárolni, hogy legyen a következő hétre kajám. Este nem csináltam semmi hasznos dolgot, nekikezdtem ugyan a beadandómnak, de túlságosan nehéznek bizonyult, úgyhogy vasárnapra toltam a nagyobb részét.

Vasárnap csak tanultam és tanultam, de a beadandómat nem sikerült még mindig befejeznem. Azért futni is elmentem, ma is. Jövő héten is megpróbálok rendszeresen mozogni, mert a tanuláson kívül úgysincs más dolgom, a futás meg pont arra jó, hogy kikapcsoljak egy kicsit.

Most nem nagyon tudok többet írni, tényleg nem történt említésre méltó dolog ezen a hétvégén, de itt egy kép a parkról, most ilyen:

PS.: Nem hiszem, hogy jövő héten minden nap jelentkezek, mivel végig tanulok, és semmi mást nem csinálok, nincs sok értelme. Megpróbálok a vizsgahéten (április 20-tól) rendszeresen írni, de ez majd attól függ, mennyire fogok stresszelni. Ha nagyon, akkor csak tanulni fogok, és biztos, hogy minden mást megvonok magamtól. 

Le 10 Avril 2015

Reggel fél 10-re mentem az egyetemre, mert a lányokkal még bőven volt dolgunk az előadással, amit ma 14-kor kellett előadnunk. Nagyon sok minden hiányzott belőle, úgyhogy beültünk a könyvtárba és délig kerestünk még egy csomó dolgot, de végül csak összeraktuk. Hát, nem mondom, hogy tökéletes lett, mert elég sok hiányossága van, de megcsináltuk, az a lényeg.

Az első óránk (Enquete ethno) előtt kiültünk a lányokkal az egyetem épületei között lévő füves részre, „napoztunk”, én kávéztam, ők ettek. Aztán bementünk órára. A tanárunk végre valahára elmagyarázta, hogy mit kell neki beadnunk, és egyáltalán nem vészes, mert összesen 6 oldalt kell írnunk neki csoportmunkában, tehát fejenként kb. 3 oldal, az nagyon kevés. Zoé ott ült mellettem, és néha-néha összenevettünk, hogy ez nem olyan vészes, valahogy megoldjuk. A vizsgának lesz egy szóbeli része is, április 30-án, amikor én nem leszek már, úgyhogy óra végén odamentem a tanárhoz, hogy elmagyarázzam neki. Ő azt mondta, hogy fogalma sincs, majd kitalál valamit, de lehet, hogy a szünet utáni héten nem lesz (amikor én utoljára itt vagyok). Mikor megtudta, hogy magyar vagyok, megkérdezte, hogy „Budapest?”, aztán iszonyatosan meglepett, mert mikor mondtam, hogy „non, lac Balaton, vous le connaissez?” (nem, Balaton, ismeri?), rávágta, hogy persze, és hogy egyszer nagyon szeretne arrafelé utazni. Ilyet se gyakran hallok, mióta itt vagyok. Mármint, hogy valaki ismeri a Balatont, pedig azért szerintem elég nagy ahhoz… Mindegy. Zoé azt mondta később, hogy semmi gond, ha nem leszek itt, ha előkészítjük ketten a szóbeli előadást (mert amúgy csoportmunkában kell azt is csinálni), akkor szívesen előadja egyedül is. Úgyhogy, azt hiszem, ezt is megoldottam. Óra után Tom odaadta a jegyzeteit, de csak addig, amíg lefényképezem, mert természetesen tanulni fog a szünetben, és kellenek neki. Nem tudom, miért nem bírja nélkülözni őket egyetlen hétig, ők csak 3 hét múlva vizsgáznak, könyörgöm… Nem baj, remélem látszani fog majd a számítógépen az írása, mert ha nem tudom elolvasni, biztos, hogy felrobbanok.

Miután végeztem Tom jegyzeteivel, Zoéék után rohantam, aztán átmentünk a másik épületbe, ahol Lectures complémentaires óránk volt, és az előadást tartottuk. Odaértünk, Alicia és Camille teljesen ki voltak készülve, nagyon izgultak. Zoé próbálta őket nyugtatni, de nem sok sikerrel. Én is tudtam, hogy nagyjából 60%-os készültségben vagyunk, de gondoltam, ez van, majd csak kihozunk belőle valamit. Bementünk a terembe, rajtunk kívül két lány üldögélt még ott, meg a tanár. Diego (a tanárunk) pedig mikor meglátta, hogy készülődünk előadni, közölte velünk, hogy átrakta az előadásunkat két héttel későbbre, nem ma tartjuk. Mi köpni, nyelni nem tudtunk, már nagyjából felkészültünk lelkileg. Léna volt a legtalpraesettebb, rögtön megkérdezte a tanárt, hogy ezt mégis honnan kellett volna tudnunk, és mért nem szólt nekünk. Erre Diego azt válaszolta, hogy hát ő múlt órán elmondta. A gond csak az, hogy mi nem voltunk itt múlt órán, mert előrehozta az órát, akkorra, amikor nekünk Enquete ethno volt, két órán pedig nem tudunk ott lenni egyszerre. Erre Léna teljesen kibukott (mi is, de mi nem szóltunk egy szót sem), és nekiugrott a tanárnak, hogy azért ez nem normális. Erre Diego a fejünkhöz vágta, hogy nem ő tehet róla, hogy „nem informálódunk”. Mi csak pislogtunk. Mégis hogyan informálódjunk, mikor soha nem gondoltuk volna, hogy átvariálja az előadások időpontját, csak mert ő gondolt egyet? Mellesleg, ha másik óránkra teszi ezt az órát, ne csodálkozzon, hogy nem jelenünk meg, nem tud az ember egyszerre két helyen lenni. 

weheartit.com

A vita egyre jobban eldurvult, mellettem Alicia és Camille már a sírás határán álltak, és mondogatták, hogy akkor hagyjuk, megcsináljuk két hét múlva, ők most már nem akarják. Léna azt mondta a tanárnak, hogy „Vous avez fait n’importe quoi la semaine derniere” (nagyjából annyit tesz, hogy: „Baromságot csinált a múlt héten”), utalva arra, hogy másik óránkra rakta a saját óráját és most neki áll feljebb, amivel eléggé elvetette a sulykot, mert Diego eszméletlen ideges lett és mondta, hogy rendben, akkor adjuk elő most, ha annyira akarjuk. Mi összenéztünk, de az ötből egyedül Léna akarta most csinálni, Alicia és Camille hevesen tiltakozott, Zoéval nekünk mindegy volt. Nem nagyon volt időnk semmit megbeszélni, mert Diego annyira felhúzta magát az egészen, hogy már majdnem kiabált velünk, hogy „Allez-y, faites votre exposé!” (Menjetek, adjátok elő). Nem volt már más választásunk, úgyhogy felálltunk, kimentünk a tanári asztalhoz. Közben megérkezett még néhány csoporttársunk, de így sem voltak hatnál többen. Ők csak kapkodták a fejüket, hogy mi a fene történik. Camille-nak kellett volna elkezdeni, de ő tényleg majdnem sírt, remegő hangon közölte, hogy ő képtelen, és odaadta a papírt Zoénak. Zoé elhadarta a bevezetést, utána jöttem én. Erőt vettem magamon, gondoltam, hogy most aztán tényleg nem ronthatom el, Diego összeráncolt szemöldökkel figyelt minket, még mindig nagyon mérges volt. Nagy nehezen elmagyaráztam a saját részemet, aztán átadtam a szót Léna-nak. Szépen sorban mindenki elmondta a magáét, de nagyon-nagyon sokszor leblokkoltak, belekavarodtak, nem tudták folytatni, stb. Szerencse, hogy öten voltunk, mert így mindig volt valaki, aki kisegítette a másikat. A befejezésnél a konklúziót pedig odaadták a kezembe, hogy olvassam fel. A probléma csak az volt, hogy azt akkor írták reggel, mikor én pont más után kutakodtam, szóval fogalmam sem volt, hogy mit írtak bele. Mindegy, felolvastam, kicsit döcögősen, de elmondtam. Elég ciki volt amúgy, nagyon látszott, hogy életemben először olvasom. A végén feltettünk egy kérdést, amire a csoporttársaink válaszát vártuk volna, de senki nem szólt egy szót sem, még mindig nagy volt a feszültség. Diego is csak annyit mondott, hogy „Est-ce que quelqu’un a des questions? Allez-y!” (Van valakinek kérdése? Gyerünk!), aztán tovább nézte a papírját. Nagy nehezen egy srác megszólalt, elmondta a véleményét a kérdésről, amit feltettünk, aztán Léna, Zoé reagáltak rá, és megint csönd lett. Később, kicsit oldódott a hangulat, néhányan kérdeztek tőlünk, Diego-tól, mi is magyaráztunk, ő is, aztán szép lassan vége is lett az órának. Elkezdtünk pakolni, de mikor indultunk volna kifelé a teremből, Diego odaszólt, hogy maradjunk, „beszélni akar velünk”. Hoppá. Miután mindenki más kiment rajtunk kívül, odaszólt Lénanak, hogy csukja be az ajtót, akkor még jobban beszartunk, hogy mégis mit fog nekünk mondani. Kétségbeesett pillantásokat váltottunk egymás között, amíg végre Diego megszólalt, megkérdezte, hogy mit gondolunk az előadásunkról? Akkor szépen elmondtuk, hogy nem volt fair, hogy nekünk csak ennyi időnk volt, míg a többieknek minimum két héttel több van, emellett a mi szövegeink voltak a legnehezebbek, és alig tudtunk találkozni, ezért nagyon-nagyon nehéz volt megcsinálni ezt a másfél órás előadást. Diego addigra teljesen megenyhült, elmondta az észrevételeit (az én részemet megdicsérte, de beszólt, hogy túl keveset beszéltem a többiekhez képest), és azt mondta, összességében jó volt, nyugodjunk meg, bele fogja számítani a jegybe, hogy kevés időnk volt. Léna óvatosan megkérdezte, hogy a jegy azért 10 felett van-e, erre Diego mondta, hogy persze, ne vicceljünk már, ennyire nem volt rossz. Szóval átmentünk.

weheartit.com

Olyan boldogságmámorban jöttünk ki a teremből, szinte ugráltunk örömünkben, egyrészt, hogy vége, másrészt, hogy jó jegyet kapunk rá, harmadrészt, hogy szünet van! A villamosmegállóban elváltak útjaink, Zoé és Alicia felszálltak rögtön az elsőre, én még cigiztem, úgyhogy megvártam a következőt, Léna a másik irányba ment. Camille már hamarabb elköszönt tőlünk, amit egyáltalán nem bántam, mert nem bírom azt a lányt – mióta úgy faképnél hagyott a metróban. Ahogy jöttem hazafelé, azon gondolkoztam, hogy hihetetlen, megint eltelt egy félév, már csak a vizsgáim vannak hátra, és szabad vagyok. Elég jó érzés.

Itthon egyből elmentem a parkba futni, mert még mindig tele voltam feszültséggel az előadás miatt. Egyszerűen annyit izgultunk ma, meg annyi minden történt, hogy nem bírtam máshogy lenyugodni, muszáj volt „kifutni” magamból. Futás után megnéztem az emailjeimet, átküldték a vizsgabeosztásomat. Ami a következő:

Április 21., Kedd, 14-15.30: Anthropologie de la culture

Április 22., Szerda, 16-17.30: Anthropologie et interdisciplinarité

Április 23., Csütörtök, 14-15.30: Nommer et classer

Április 24., Péntek, 10-11.30: Dynamique des sociétés

Ezen kívül még van kettő, egy hétfőn 10-11.30 között (Étude de cas) és a portugál vizsgám, aminek az időpontjára szépen berakták az Anthropologie de la culture vizsgámat, szóval fogalmam sincs, hogy mi a francot csináljak. A titkárnő elment szabadságra (mint mindenki más), tehát esélytelen, hogy válaszol az emailemre és meg tudja változtatni, úgyhogy írtam a portugál tanáromnak, hogy nem tudnék-e egy másik csoportjához bemenni valamikor, megírni a vizsgát. Nem is tart az sokáig, maximum fél óra szerintem, azt hiszem 10 kérdés van, a szöveget meg már lefordítottuk, úgyhogy nem lesz gond. Talán azt könnyebb máskorra tenni, mint a másfél órás esszéírásomat.

Este Nicolas áthívott néhány barátunkat, azt mondta, nem akar nagy bulit, csak néhány embert hívott. Ennek az lett a vége, hogy megint voltunk vagy húszan, a fele társaságot nem is ismertem, és hatalmas kuplerájt hagytak maguk után. Az áram is elment, az internet is, azt szereltem hajnali 3-kor, a borospoharak és chipseszacskók pakolása közben. Ők diszkóba mentek, de én nem akartam velük menni, akármennyire kérleltek, muszáj holnap tanulnom. Meg takarítanom, mivel Nicolas nem fog rendet rakni a buli után, mert reggel 9-kor indul Párizsba Joao-val és a többiekkel. Na mindegy, majd ha hazajön beszélek vele, és megmondom, hogy itt április 24-ig nincs buli, mert marhára nincs időm meg energiám most nagyon a tanulásra kell koncentrálnom. Utána úgyis azt csinál, amit akar. 

weheartit.com

Le 9 Avril 2015

A tegnapi naphoz még hozzátartozik, hogy átugrottak a többiek olyan 10-11 körül. Majdnem az összes brazil jött, Aaron kivételével, ő másokkal bulizott ma. De itt volt Renato, Joao, meg a két brazil lány, Mariana és Raquel. Nem volt egy nagy party, beszélgettünk, boroztunk kicsit, de elég hamar kidőlt mindenki. Miután Renato hazament, Joao-val mi maradtunk ketten ébren, és még hajnali kettőkor is kint boroztunk és beszélgettünk a konyhában.

Emiatt, a késői lefekvés miatt ma reggel megint úgy néztem ki, mint valami élőhalott. A brazil lányokkal együtt indultunk el, ők haza, én az egyetemre, Joao még aludt kicsit Nicolas fotelében – ami lassan már tényleg az ő ágya lesz, mert hetente minimum kétszer ott alszik.  

A mai órám borzalmas volt. Először is, csak öten voltunk, a többiek – mint később kiderült – egy tüntetésre mentek óra helyett, aminek a tanárunk még örült is valamennyire (azért, mert fontosnak tartja a tüntetést, nem azért, mert szereti, ha nem járunk be). Másodszor, nagyon interaktív órát készített elő nekünk, és elvárta volna, hogy hozzászóljunk, amit a többiek meg is tettek, de én képtelen voltam. Egyszerűen nem jár ilyenkor az agyam, főleg a tegnapi spontán buli után. Ezt leszámítva nagyon érdekes óra volt, egy kisfilmet néztünk, ami egy diszkó bejárata előtt várakozókat kamerázta, meg a biztonsági őröket, akik eldöntik, ki mehet be, ki nem. Emiatt egészen hamar eltelt az egy óra negyvenöt perc, és már mehettünk is haza.

A tüntetés valami nagy dolog lehetett, mert a busz nem közlekedett egyáltalán, amivel haza szoktam jönni, úgyhogy a metrótól sétálnom kellett. Nem volt túl hosszú, és olyan gyönyörű idő volt ma, hogy igazából örültem neki, hogy így történt. Futni úgysem mehetek, megígértem Nicolasnak. Még mindig fáj a térdem egy kicsit. Itthon bevágtam magam a szobámba, és ebéd után nekiláttam a tanulásnak. Délután még aludtam is egy kicsit, így este újult erővel folytathattam. Szerencsére az előadáshoz elég hamar összedobtam a részemet, nem volt egyáltalán bonyolult. Még van dolgom, de megpróbálok azért időben lefeküdni, mert holnap reggel fél 10-re kell az egyetemre mennem, pont az előadás miatt, még van néhány hiányzó rész, amit össze kell dobni.

Ma már eléggé aggasztott, hogy nem tudok semmit a vizsgáim időpontjáról, úgyhogy küldtem egy újabb emailt a tanáromnak, hogy ha nem tudják nekem átrakni, akkor legyenek szívesek szólni, mert új repülőjegyet kell foglalnom, és az nem két fillér. Erre végre, végre, válaszoltak, és a titkárnőtől is kaptam egy emailt, hogy a vizsgáim április 20-24 között lesznek megtartva, holnap megkapom a pontos beosztást. Éljen! Hétvégén megírom az összes beadandómat, jövő héten pedig kezdetét veszi a maratoni tanulás, de elvileg elég idő áll rendelkezésemre, még így is. És bő két hét múlva már otthon is leszek. :)

Le 8 Avril 2015

Borzalmasan aludtam éjjel, mert Nicolas hazahozta a brazilokat, szokás szerint itt aludtak. Hajnali 4-kor pedig felébredtem rájuk és majdnem felrobbantam, hogy mégis hogy nem képesek befogni a szájukat… Mikor már negyedórája próbáltam visszaaludni, megfordult a fejemben, hogy átkopogok (vagy átordítok, hogy: kuss!), de mire elhatároztam volna magam, abbahagyták és elaludtak. Sajnos később is felébredtem valamire, szóval esélytelen volt hajnali 6-kor felkelni, hogy futni menjek. Aludtam 8-ig. Mikor kinyitottam az ablakokat, pont láttam, ahogy Mariana és Joanne (egy félig ázsiai félig Fülöp-szigeteki barátunk) sétálnak el az utcán. Mariana észrevett, és visszaintegetett vigyorogva.

Elmentem 10-re órára, de nagyon fáradt voltam. A villamoson összetalálkoztam Marielle-lel, aztán mikor leszálltunk, Tommal, együtt mentünk a teremhez. A beadandónkról egy szó sem esett, fogalmam sincs, hogyan és mikor fogjuk megcsinálni. Az óra (Nommer et classer) borzasztóan unalmas volt. Julien Bondaz ötmillió példát hozott mindenféle betegségekre, meg hogy hogyan gyógyítanak különböző népeknél, és azt hiszem, ez az a része az antropológiának, ami engem annyira nem köt le. Szerencsére vége lett egészen hamar. Óra végén megtudtam a nap hírét: elmarad a második óránk, az Anthropologie de la culture, úgyhogy még van időm hazamenni és futni menni a parkba. 5-re vissza kellett mennem az egyetemre, mert a lányokkal az előadásunkon dolgozunk, de pont lett így annyi időm, hogy ne kelljen ottmaradnom az egyetemen addig.

Olyan egy óra körül értem haza, és legnagyobb meglepetésemre Joao volt az első, akit megláttam, Nicolas ágyán ücsörgött, Nicolas mellett. Én nem is tudtam, hogy itt aludt, úgyhogy eléggé meglepődtem, ő meg csak vigyorgott. Még nem tértem magamhoz a meglepettségtől, mikor beljebb mentem és megláttam Aaron-t a másik oldalon. Hárman ébredeztek, elég másnapos arccal, a tegnapi buli után. Gyorsan végigpuszilgattam őket, aztán indultam volna futni, de Aaron megállított, hogy feltétlen mondjam el neki, hogyan és mivel a legolcsóbb eljutni Budapestről Bécsbe, mert nyáron jönni fog néhány barátjával. Úgyhogy gyorsan elmagyaráztam neki néhány dolgot, és megnyugtattam, hogy nem kell semmit megvennie előre, majd ha jönnek, én segítek nekik minden ilyenben. Azt mondta, június végén vagy július elején jönnek, és engem össze-vissza ölelgetett, hogy milyen rendes vagyok, hogy segítek. Mikor egy pillanatra kifogyott a kérdésekből, én kihasználtam az alkalmat, és átugrottam a szobámba, átöltöztem, aztán elmentem futni.

Ez volt ma a park.

Sajnos a térdem teljesen strapára ment, még a térdvédő sem sokat segít, hazafelé úgy sántítottam, mint valami szerencsétlen öregasszony – csak bot nélkül. Két éve nyáron kiugrott, és azóta nem teljesen úgy működik, mint a másik. Igazából ez csak annyit jelent, hogy ha megerőltetem, akkor fáj kicsit (jelen esetben nagyon). Mikor Nicolasnak elmeséltem, a lelkemre kötötte, hogy nem megyek két napig sehova, főleg nem futni, és pihentessem a lábam, meg hideg-meleg vizet engedjek rá felváltva – amúgy ez tényleg használt. Miután ezt megígértette velem, elment valahova, én megebédeltem, aztán 4-kor elindultam vissza az egyetemre. Fél 5-kor Nicolas kétségbeesetten hív, hogy merre vagyok, mert a lakásban hagyta a kulcsát, és nem tud bemenni. Hát, én már vissza nem tudtam menni, úgyhogy kénytelen volt valamit kitalálni, amíg haza nem érek.

Odaértem pontosan 5-re a könyvtár elé, sehol senki. Egyszer csak megérkezett Camille, az ötödik lány, akit nem ismert egyikőnk sem eddig. Kérdezte, merre vannak a többiek, és mivel ők még 10 perc várakozás után sem kerültek elő, küldtem egy sms-t Zoénak, hogy hol vannak. Kiderült, hogy ők fél 6-ra emlékeztek, úgyhogy csak akkorra érnek ide. Nem baj, legalább volt egy kis időm átnézni a jegyzeteimet. Mikor mindenki megérkezett, bementünk a könyvtárba, és megpróbáltunk a hatalmas káoszból kihozni valamit. Meglepően hatékonyak voltunk, ahhoz képest, hogy az elején senki nem értette, hogy a másik miről beszél, és kiderült, hogy mindenki máshogyan értelmezte a szövegeket, a végére csak sikerült egy tervet összeállítani és megbeszélni, hogy ki miről fog beszélni. Én nagyon elégedett voltam, mert olyan részt osztottak rám, amit maximum 1 óra alatt összedobok, nem kell vele sokat szórakozni.

Hazafelé a villamoson Zoéval és Camille-al jöttünk együtt, aztán Camille és én leszálltunk a metrónál. Kérdeztem tőle, hogy ő is arra jön-e, amerre én, mondta, hogy igen, de folyamatosan lemaradt. Kicsit fura volt, de gondoltam, véletlen, megvártam mindig. Aztán az aluljáróban félreérthetetlenül a másik irányba indult el, köszönés nélkül a másik ajtóhoz ment és direkt másik kocsiba szállt, mint én. Csak néztem. Ez elég franciás megoldás (bocsánat az általánosításért, de ilyet még sehol máshol nem láttam), ha nem akarsz beszélni valakivel, csak hagyd ott egy szó nélkül. Nem tudom, engem igazából csak meglepett, annyira nem vettem magamra, én kedves voltam vele.

Itthon összedobtam egy gyors vacsorát, Nicolas 9-re esett csak haza.

Ma van április 8., a Nemzetközi Roma Nap, úgyhogy ennek az apropóján itt egy videó, nézd meg, nekem nagyon tetszik. Plusz, beteszem az egyik kedvenc képem, ami a Snétberger Központban készült, lassan négy éve. 

Le 7 Avril 2015

Ilyen volt ma reggel. 

Ma reggel fogalmam sincs hogyan, de felkeltem korán, hogy elmegyek futni. És elmentem futni. Jó, nem volt annyira korán, fél 8-kor keltem még így is, de nagyon büszke voltam magamra, hogy a takaróm nem ejtett foglyul, ahogy szokott. Kisétáltam a parkba, ott lenyomtam a szokásos 7,7 km-t. A franciák nem egy korán kelő népség, reggel 8-kor szinte üres volt a park, alig mászkáltak néhányan. Nagyon kevesen futottak, néhányan csak átbicikliztek vagy átsétáltak a parkon, gondolom munkába igyekeztek. Aztán szépen lassan egyre többen lettek, olyan 9 fele már egész sok emberrel találkoztam futás közben. Azért ez még mindig nem volt az a tömeg, ami délután 5-6 fele szokott lenni. Az idő azért még ilyen hidegben (3°C fok volt egészen pontosan) is gyönyörű volt, ezerrel sütött a nap.

Futás után gyorsan megfürödtem és rendbe tettem magam, reggeliztem, aztán elindultam az egyetemre. Út közben be kellett ugranom nyomtatni néhány dolgot portugálra, meg vennem kellett dohányt is, de végül nem sok késéssel odaértem órára. Nagy meglepetésemre most Denis Cerclet tartott órát. Mióta Axel Gioux biciklis balesetet szenvedett, és hetek óta nem tartja meg a részét ezeken az órákon, mindig más jön be, mi pedig mindig elcsodálkozunk. Mondjuk, ha Santiago jött volna, a másik tanár, annak is rettenetesen örültünk volna. De azért Denis Cerclet mégiscsak a „nagypapánk”, ő foglalkozik legtöbbet a lelkivilágunkkal. Először elmesélte, hogyan fogják megszervezni a vizsgákat, mikor, és miért így történt minden. Azt mondta, ha valakinek problémája van, küldjön neki emailt az igazolással, hogy miért nem tud jelen lenni, és megoldják. Én óra után oda is mentem hozzá, és emlékeztettem, hogy nekem megy a repülőm nagyjából 2,5 hét múlva, szóval nem tudom, hogy akarják megoldani, de valamit csináljanak. Amikor meghallotta, hogy április 26-án repülök, enyhe aggodalom ült ki az arcára, mert nemsokára elutazik, és nem tudja, hogyan szervezhetné meg nekem. Végül mosolyogva megnyugtatott, hogy kitalál valamit, megbeszéli Santiago-val, hogy az utolsó héten (azaz április 20-24 között) levizsgázhassak. Hát, remélem, hogy kitalálnak valamit, mert nem túl vicces ez a helyzet, hogy bő két hét múlva hazamegyek, és fogalmam sincs, mikor vizsgázok le. Igazából sok választásuk nincsen, de jó lenne, ha rájönnének már, hogy az utolsó hét jó, és berakosgatnák a vizsgáimat. Na mindegy, majd csak kitalálnak valamit, de azért így elég para tanulni, hogy fogalmam nincs, mikor vizsgázok – még mindig. Denis Cerclet azért velem is olyan „nagypapásan” viselkedett, megkérdezte, hogy érzem magam, boldogulok-e, nem beszélt-e túl gyorsan, stb. Megnyugtattam, hogy már belejöttem, nincs semmi gond (jó, ez nem teljesen igaz, de ha megszerzem Tom jegyzeteit, nem lesz semmi gond).  

A második órám portugál volt az imádnivaló Jean-Paullal, aki ma is pörgött, a szánkba rágta a szöveget, amiből majd vizsgázni fogunk. Igen, előre odaadta és órán lefordítottuk a szöveget, amiből vizsgázunk két hét múlva, sőt, most teljesen biztosra akart menni, hogy mindent értünk-e, egész órán kérdezgetett, mi mit jelent, mit nem értünk, stb. Én ezt nem teljesen értem, vajon ennyire rosszak voltak az első félév eredményei, hogy vizsga előtt el kell mondani a megoldásokat, hogy mindenki átmenjen? Nem azért, de én semmi tanulással 15-öt kaptam a 20-ból, a többiek akkor mit csináltak, most komolyan? Nem baj, legalább most sem kell túlzásba vinnem a tanulást portugálra. Azért mindenképp átnézem szépen, de sajnos annyit nem tudok tanulni, amennyit terveztem, mert nyilván a többi tantárgy fontosabb. Legszívesebben csak portugált tanulnék a következő egy hétben, de sajnos nem tehetem. Nem baj, nyáron szépen belehúzok, hogy mire szeptemberben visszajövök, már beszélgethessek Jean-Paullal. Könyörögni fogok a titkárságon, hogy őt adják nekem tanárnak, az is biztos. Ajánlott három brazil filmet, amiket majd megnézek otthon, mert nagyon kíváncsi vagyok rájuk. Aztán jövőre majd kitalálom, hogyan juthatnék el Brazíliába. Tom amúgy is tervezi, hogy utolsó évben kimegy, én meg mostanában nem bírom kiverni a gondolatot a fejemből, hogy vele tartsak.

Hazafelé a villamoson összefutottam Dario-val, váltottunk pár szót, kérdezgetett, hogy vagyok, mi újság, milyen az egyetem. Nagyon mosolygós volt, és nagyon irigykedett rám, mert ő ma reggel 8-tól este 8-ig tanít, pár óra szünete van csak. Mikor meghallotta, hogy reggel futottam is, és én mára végeztem, elvigyorodott, és beszólt, hogy persze, az egyetemisták… Hát, c’est la vie.

Itthon Nicolas várt, épp az Amsterdam-túrát szervezte, mert hétvégén megy a többiekkel. Én sárga vagyok az irigységtől, mert tényleg MINDENKI megy, az összes brazil, tehát majdnem az összes barátunk, és úgy szeretnék velük menni, de hát lehetetlenség, muszáj tanulnom. Mondanám, hogy majd legközelebb, de tényleg nincs legközelebb. Maximum akkor, ha én kimegyek Brazíliába. :D Aztán Nicolas elment a konditerembe, én meg tanulok a változatosság kedvéért.

weheartit.com

Le 6 Avril 2015

Ma reggel (jó, délben) felkeltem, és egyből elmentem futni. Eszméletlen jó volt, egyrészt végre kiszabadulni a lakásból, másrészt a park csodálatos volt. Nagyon sokan voltak, piknikeztek, kutyát sétáltattak, gyerekekkel játszottak, futottak, bicikliztek, stb. Én most kicsit több időt töltöttem futással, mint szoktam, mert az utolsó kilométereken lesérültem, és lassítanom kellett. De nem bántam, mert nagyon-nagyon szép idő volt, igazi tavasz illat, és minden virágzott. Csináltam néhány képet, de majd máskor teszek fel, mert most tényleg nincs időm.

Mikor hazajöttem, összedobtam magamnak egy rántottát, aztán leültem tanulni és egész délután olvastam, jegyzeteltem, járt az agyam. Annyit tanultam, hogy a végére szó szerint belefájdult a fejem. Anyával skypeoltam kicsit, miközben vacsorát csináltam, aztán még visszaültem portugált tanulni. 

Olyan fél 12 fele érkezett meg Nicolas, megölelgetett, azt mondta, mindenkinek nagyon hiányoztam, és legközelebb feltétlenül menjek el velük. Én sajnos rájöttem, hogy nekem nincs legközelebb, mert két hetem van mindent normálisan megtanulni, utána vizsgázok, és repülök haza. Nem nagyon tudunk olyan időpontot találni, amikor itt leszek, ráérek és el tudok menni velük kirándulni. Nem baj, majd meglátogatnak Budapesten, már megbeszéltük. Most megyek is aludni, mert holnap hosszú napom lesz nagyon. Sőt, hosszú hetem lesz, mert eszméletlen sok beadandót kell megírnom péntekig. 

weheartit.com

Le 4-5 Avril 2015

Szombaton egész délelőtt aludtam, délután pedig szépen odaültem az íróasztalomhoz, és minden erőmmel azon voltam, hogy tanuljak. Valamennyit sikerült is, de sajnos nem sokat. Azok a szövegek, amikből az előadást csináljuk jövő pénteken, borzalmasan nehezek, egyszerűen alig lehet megérteni őket. Nicolas olyan másnapos volt, hogy egész nap úgy járkált a lakásban, mint egy szellem, még estére is alig bírta összeszedni magát.

Este leszaladtunk a Carrefour-ba, mert holnap és holnap után minden zárva lesz, itthon meg alig volt kaja, muszáj volt venni valamit. Bevásároltunk, este pedig átjött Christian, a német barátunk, megittunk egy üveg bort, beszélgettünk. Nicolas átszaladt egy kolumbiai haverjához, és ott is aludt. Christian egészen hamar hazament, szerencsére, én már nagyon álmos voltam, holnap pedig tényleg tanulnom kell nagyon.

Természetesen vasárnap képtelen voltam időben felkelni. Dél volt már, mire kijutottam a konyhába és elkezdtem reggelit csinálni. Nicolas is ekkor érkezett meg, odapattant mellém és együtt megcsináltuk a húsvéti reggelinket: sajtos omlettet, salátával, meg baguette-tel, isteni finom volt. Utána belevetettem magam a könyveim sűrűjébe és egész délután tanultam, estére úgy zakatolt a fejem, mint a nem tudom micsoda, Nicolas csodálkozott is, hogy bírtam ennyit egyhelyben ülni. Közben azért irigykedtem mindenkire, aki otthon ünnepelt és finomabbnál finomabb ételeket evett, nekünk nem jutott se sonka, se kalács, semmi. Ha előre gondolkozok, talán felkészülhettem volna, de annyira sok minden történt mostanában, hogy az agyamban egyedül a következő két hét ütemtervét tárolom, ami borzasztóan sűrű, másnak nincs hely. Vacsorára Nicolas kívánsága szerint megsütöttem a chicken nuggets-eket, de megfogadtam, hogy soha többet nem veszek ilyet, mert utálom. Eszméletlen olajos, nem is ízlett. Elszoktam nagyon a hústól amúgy is, az ilyenekre mostanában abszolút nincs igénye a szervezetemnek. De legalább Nicolas nagyon boldog volt, hogy végre nuggets-et eszik, mert ő imádja. Mielőtt lefeküdtünk aludni, elköszönt tőlem, mert holnap nagyon korán megy a többiekkel Avignon-ba, egynapos túrára. Engem is hívtak, de muszáj tanulnom, most nem mehetek sehova. 

Azért boldog nyuszit mindenkinek. :)(weheartit.com)

Le 3 Avril 2015

Reggel frissen, üdén felkeltem, és belibegtem az egyetemre, fél 11-re, mert a lányokkal találkoztunk óra előtt, hogy megbeszéljük az előadásunkat, amit pontosan egy hét múlva tartunk. Iszonyatosan nagy szívás, más szavaim nincsenek rá. Négy szövegből kell felkészülnünk, amik közül kettő olyan érthetetlen, hogy még a franciák sem értik, nem hogy én. A könyvtárban ültünk le megbeszélni, hogy hogyan tovább, öten voltunk: Zoé, Alicia, Léna, én, meg egy ötödik lány, Camille, akit nem ismerünk, mert azt hiszem angolos és csak ez az egy közös óránk van. Megpróbáltunk valami ütemtervet felállítani, de nem sokra mentünk vele, mert ugyan mindenki elolvasta a szövegeket, senki nem értett belőlük egy kukkot sem, szóval még a fejünkben sem állt össze az előadás váza. Ettől Camille teljesen kiborult, és az egész megbeszélés alatt pánikolt, hogy nem fogunk végezni, és hogy nem fogjuk tudni rendesen megcsinálni, én néha attól féltem, hogy pánikrohamot kap és elkezd bőgni. Mi próbáltuk neki magyarázni, hogy nem a világ vége, és még van egy hetünk, de nem sokat használt. Végül arra jutottunk, hogy hétvégén mindenki átrágja magát nagyon alaposan az összes szövegen, megpróbálja értelmezni, kijegyzetelni, esetleg keresni hozzá plusz információkat, és szerdán újra találkozunk és megpróbáljuk összerakni az előadást. Camille megint kiakadt, hogy előbb nem tudunk összeülni, de ő nem tudott hozzánk alkalmazkodni nagyrészt, mert nekünk ugyanazok az óráink vannak. Nagy durrogva végül elment órára, belőlünk meg rögtön kitört a nevetés, ahogy kilépett az ajtón. Nem értettük, miért kell ennyire aggódni, amikor még egy egész hetünk van. Az előadásnak ugyan tényleg 1,5 órásnak kell lennie, de vagyunk rá öten, valahogy megoldjuk. Ha rövidebb lesz az sem baj, mert a végén majd csinálunk egy mini vitát, és akkor olyan, mintha kitöltöttük volna az egész időt. Mellesleg a tanárnak sincs joga reklamálni, mert ő sztrájkolt 2 hónapig, nekünk volt egy hetünk felkészülni a prezentációra, még az utánunk következőknek is minimum 3 hét felkészülési idejük van.

weheartit.com

Délben elmentünk enquete ethno-ra a lányokkal, itt kiderült, hogy volt egy házi feladat, amit én nem csináltam meg, de nem volt kötelező, úgyhogy igazából nem olyan nagy gond. Maeva az óra kezdete után nem sokkal esett be, én meg is lepődtem, mert már vagy két hete nem láttam semmilyen órán. Ő nem nagyon zavartatta magát, egész órán nagyon aktív volt. Az óra végén megkérdeztük a tanárt, hogy mégis hogyan képzeli el az osztályzást, milyen beadandókat kell adnunk, stb. Ő azt válaszolta, hogy még nem tudja, de majd kitalálja. Igen, három hét van a félév végéig. Nem nagyon zavartatta magát, azt mondta, majd figyelembe veszi, hogy ő sztrájkolt, és hogy mi későn tudtuk meg, hogy mit kér, szóval ne számítsunk nagy dologra, és ne stresszeljünk. Köszi. Zoéval elvileg folytatnunk kellett volna a kutatást, amit első félévben is csináltunk, de mivel nem csináltunk semmit, fogalmam sem volt, mit fog nekünk leosztályozni a tanár. Miután kimentünk a teremből, Zoé odalibbent hozzám, és elmondta a zseniális tervét: szépen kitalálunk egy képzeletbeli helyszínt, képzeletbeli emberekkel, de a saját tapasztalatainkat használjuk hozzá, és arról fogunk írni. Ennek semmi köze nincs az antropológiához, de kevesebb energiát igényel, mint egy teljesen új kutatást elkezdeni, főleg, hogy nekem nyakamon vannak a vizsgák, azt sem tudom, hol áll a fejem. Ebben maradtunk, aztán, majd ha a tanár kitalálja, mit kér, mi összeülünk, és szépen megírjuk.

Haza Zoéval és Maeva-val jöttem, halálra röhögtük magunkat a villamoson. 

weheartit.com

Itthon nekiültem megint a tanulásnak, de semmit nem haladtam, mert folyamatosan az zakatolt a fejemben, hogy péntek van, abszolút nem tanulásra való nap. Ezen kívül Nicolas-nak sem voltak nagyon tervei, mert az összes brazil valami elektro fesztiválra akart menni, ahova mi nem, szóval nem volt nagyon kivel találkozni. Este 6-kor, mikor már pont eldöntöttem, hogy jól van, maradok, tanulok, Nicolas bejött a szobámba és kijelentette, hogy megyünk, öltözzek. Átmentünk Mariana-hoz, ahol a többiek készülődtek a buliba. Iszogattunk velük, aztán elindultunk velük a fesztiválra, de út közben Mariana-t kirabolták, elvették a mobiltelefonját, úgyhogy vissza kellett fordulni vele. Nicolas vele maradt, én pedig hazamentem.