Berlinben az élet - part I.: 26-29 Oktobre 2016

(a bejegyzésben szereplő fotók (nagy) részben a Dani fotói)

Mittwoch, 26. Oktober 2016: 

Na, akkor folytatom is, ahol abbahagytam. Szerda este 11-kor megérkeztünk a berlini Schönefeld repülőtérre. Elrohantunk az S-Bahn-ig (metró és vonat közötti tömegközlekedési eszköz, párizsban RER), de ott máris akadályba ütköztünk: a jegyautomata nem fogadott el 10 euró feletti bankjegyet (nekünk 20-as volt a legkisebb), se bankkártyát. Hiába próbáltunk ki a tízből öt automatát, sehol nem lehetett kártyával fizetni. Megkérdeztünk két ott ácsorgó biztonsági őrt, akik annyit mondtak, ott egy bankautomata, vegyünk ki pénzt. Kivettünk, de az automata is csak húszast adott, nem lettünk előrébb. Én már majdnem sírtam idegességemben, Dani próbálta megoldani a helyzetet. Végül kiderült, a tízből egy (!!) automata elfogad húszast. Megvettük a jegyeket, de lekéstük az S-Bahn-t, várhattunk fél 12-ig a következőre. A városban már viszonylag jól eligazodtunk, megtaláltuk az utcát, felszaladtunk az egyik ismerősünkhöz anya (berlini) albérletének a kulcsáért, aztán végre bejutottunk a lakásba, ahol kaja és a sör várt minket a hűtőben. Végre. Negyed 2-kor sikerült elaludni is.

Donnerstag, 27 Oktober 2016: 

A tegnapi káosz nap után ma jót tett a kis pihenés, egészen sokáig aludtunk. Megreggeliztünk, összekészülődtünk, aztán belevetettük magunkat a német főváros forgatagába. Anya lakása egész helyes környéken van, Friedrichshain a kerület neve, tele van bárokkal, kávézókkal, éttermekkel, nagyon fiatalos az egész. Nappal mondjuk fiatalok nincsenek, csak anyukák a gyerekeikkel meg a vendéglátóegységek tulajdonosai, de így is szimpi a környék.

Első utunk egy gyönyörű hídhoz vezetett, a neve Oberbaumbrücke (Oberbaum híd), Berlin egyik emblematikus hídja a Spree folyó felett. A 18. században épült, akkor még fahíd volt, aztán szépen az idő múlásával alakították át és nyerte el mostani formáját. A hidegháború alatt ezt a hidat is kettévágta a Kelet- és Nyugat-Berlint szétválasztó fal. Tényleg nagyon érdekes építészetileg ez a híd, a tetején megy a metró, alul az autók, gyalogosok, biciklisek.

ez az Oberbaumbrücke a felette áthaladó metróval 

itt a két lyoni turista látható

ez itt a híd felől a Spree-part, látszik kicsit a fal is

Nem sétáltunk át a túlpartra, hanem maradtunk Friedrichshain-ban, megnéztük az East Side Gallery-t, azaz a berlini fal maradványait, amelyekre (azóta elhíresült) alkotásokat festettek különböző művészek a fal leomlása után. Ebben a szürke, esős időben nem volt hatalmas élmény, minden sáros és hideg volt, ráadásul most próbálják karban tartani a falat, emiatt egy nagy része (kb. a 90%-a) el volt kordonozva, nem lehetett rendesen látni a festményeket. Azért végigsétáltunk Danival, jó hosszú ez a meghagyott része a falnak.

ez a fal egy hatalmas panorámaképen

Annyira belejöttünk a sétába, hogy egyszer csak az Ostbanhof-nál voltunk, onnan pedig nem volt messze az Alexanderplatz, gondoltuk arra megyünk tovább. Út közben betértünk egy gyönyörű parkba, Volkspark Friedrichshain a neve, van benne egy kicsi tó, ahol vadkacsák és mindenféle vízi madarak úszkálnak (láttunk valami gém-szerű madarat is!). Nagyon helyes kis park volt ez, volt része elkülönítve futóknak, a belsejében pedig babakocsis anyukák vagy idős emberek mászkáltak a napnak ebben a részében.

Én már eléggé elfáradtam, de folytattuk a gyaloglást az Alexanderplatz-ig. 

Ott megnéztük, amit meg kellett, a hatalmas tornyot, meg a világórát vagy micsodát, de őszintén szólva, engem csak elborzasztott ez a tér. 

Olyasmi volt, mint a régi Moszkva tér csak vagy háromszor akkora, tele üzletekkel, de amúgy építészetileg elég csúnya. Már nagyon éhesek voltunk, úgyhogy elkezdtünk valami „helyi éttermet vagy büfét” keresni, de utólag kiderült, hogy a lehető legrosszabb helyen. Ugyanis az Alexanderplatz az egy hatalmas pályaudvar, átszállóhely, nap mint nap ezermillió ember megy keresztül-kasul rajta, emiatt „rendes” étterem vagy büfé nincsen, csak ilyen utcai kebabosok, McDonald’s, Burger King, a szokásos. Mi úgy gondoltuk, ha már Berlinben vagyunk, toljunk egy kebabot. Bementünk egy büfébe, ahol nagyon helyesek voltak a törökök, de egyrészt alig tudtunk leülni, másrészt olyan zsíros volt a hús, hogy én nem is tudtam megenni.

Ebéd után nekem nagyon pihenésre volt szükségem, mondtam Daninak, vagy menjünk haza, vagy üljünk be valami nyugis kávézóba kicsit pihenni, mert nagyon elfáradtam, és ez a kebab sem tett jót a közérzetemnek. Mivel mindkettőnknek tanulnia kellett, végül úgy döntöttünk, hogy mára elég volt a városnézésből, és hazamentünk a könyveinkhez. 
Vacsorára kiolvasztottuk anya brokkolikrém-levesét és főztünk hozzá spagettit. Én valamiért annyira fáradt voltam, hogy kb. 10-11 óra fele kidőltünk, elaludtunk. Végül is, szünet van, pihenni is kell!

Freitag, 28 Oktober 2016: 

Ma megpróbáltunk viszonylag korán kelni, hogy időben el tudjuk kezdeni a városnézést. Először kimetróztunk a város szélére, egy elhagyatott reptérre, a neve Tempelhofer field. Ma nem használják repülésre, de meghagyták a kifutópályákat, ezért futók, biciklizők, sárkányeregetők kedvelt helye lett. Most is elég sokan voltak kint, bár nagyon fújt a szél – és egy ilyen helyen, ahol gyakorlatilag egyetlen fa sincsen, ez elég nagy hideget eredményez. Dani eléggé körbe akarta járni a helyet, én legszívesebben már rég visszamentem volna a (meleg) metróba, de azért sétáltam vele kicsit. 
Az egyetlen nagy előnye az volt a reptérnek, hogy eszméletlen jó képeket tudtunk csinálni. Ez a hatalmas sík terület tényleg elég érdekes, ahogy most használják: rengetegen hordják ki a gyerekeiket, sárkányt eregetni, vagy biciklizni tanulni. Tavasszal és nyáron kitűnő madár-megfigyeléseket lehet tartani, ki van táblázva, hogy melyik madár mikor fordul elő errefelé. Gondolom, akkor több ember is kijön ide. 
Történelmi vonatkozása is van a helynek, a berlini blokád néven elhíresült időszak 1948 júniusa és 1949 májusa között, amikor a szovjetek nem engedtek semmiféle ellátmányt Nyugat-Berlinbe, hogy így szorítsák ki a nyugati hatalmakat. Erre válaszul a nyugati hatalmak légihidat találtak ki, ez egyfajta ellenblokád volt, repülőn szállítottak élelmet és mindenféle más nélkülözhetetlen dolgot Nyugat-Berlinbe. Ennek fontos állomása volt a Tempelhof repülőtér, itt szállt le az első ellátmányt szállító repülőgép.  Ezeket az információkat még részletesebben leírta ott néhány tábla, ahol a szöveg képekkel volt illusztrálva. Én nagyon szeretem az ilyeneket, Berlinben sétálva rengeteget meg lehet tudni a hidegháborúról, az egész város tele van ilyen történelmi eseményeket ecsetelő táblákkal – csak meg kell őket találni.

A metrójegyünk még két órán keresztül érvényes volt (a lyukasztástól számítva), úgyhogy út közben kiugrottunk a metróból a Chekpoint Charlie-nál, ami az amerikai szektor határa volt Kelet-Berlinnel, és azért Charlie, mert ez volt a C-kapu (vagyis checkpoint), és a katonai nyelvben valahogy a Charlie-t rendelték hozzá – ezt én nem teljesen értettem meg, Dani magyarázta. 

A meghagyott (vagy újjáépített) ellenőrző pont előtt lehet katonáknak beöltözött emberekkel fényképezkedni, mi  ezt nem tettük meg, én mindig is hülyeségnek tartottam az ilyeneket, de biztos van, akinek ez tetszik. Az egyik katonának öltözött hapsi egyenesen a McDonalds-ból lépett ki (valószínűleg ebédszünete volt), elég szürreális látvány volt, amíg rá nem jöttünk, hogy ő igazából kicsoda. Megnéztük az ott kialakított kis emlékhelyet, ahol több táblán elmagyarázzák az ilyen pontok működését, és mindenféle történeteket lehet olvasni arról, hogy ki hogyan próbált átjutni a falon, és kinek sikerült. Konstatáltuk Danival, hogy a legtöbb próbálkozó huszonéves volt, de azért akadt egy-két anyuka is vagy idősebb ember, akik a gyerekeikkel próbáltak átjutni Nyugat-Berlinbe. Persze, a legtöbb történetnek elég tragikus vége lett, engem meg is rázott kicsit ezeket egymás után olvasni.

a híres berlini currywurst

Már majdnem ebédidő volt, úgyhogy célba vettük Berlin egyik legelső currywurst-os helyét, aminek neve Konnopke’s Imbiss, és 1930 óta működik – a háború alatt ugyan csak sült krumplit árultak, a hús ára és hiánya miatt, de nem zártak be. Egy Max Konnopke nevű férfi indította a feleségével, innen a név. Szerencsénk volt, mert pont, amikor odaértünk nem volt nagy sor, de nagyjából 10 perc múlva megjelentek az éhes berliniek és az éhes turisták, és alig lehetett helyet találni a büféasztaloknál. A currywurst Berlin nagy specialitása, eszméletlen finom kaja, elég speciális módon van elkészítve, azt hiszem meg is főzik és meg is sütik a kolbászt, aztán sült krumplival és currys ketchuppal tálalják. Én mondjuk már kezdtem besokallni a hústól (Lyonban alig eszek húst, inkább csak zöldséget), de ez mégis jól esett.

A gyors, de finom ebéd után beültünk Danival egy elég hypster kávézóba, mert én nagyon szerettem volna valami meleg helyen pihenni kicsit – a Konnopke’s Imbiss egy híd alatti büfé, ott nem nagyon volt meleg. 


A kávézót, amit kinéztem, Nothaft Sheide-nek hívják (nem tudom, mit jelent), és nagyon érdekes hely. Eszméletlen finom kávéjuk van, lehet kapni náluk mindenféle érdekes (például céklás) sütiket, és a hely hangulata is szuper. Amikor beléptünk, eléggé meglepődtünk, ugyanis a belső szobában az összes asztalnál (nem viccelek, tényleg az összes asztalnál) egy Apple laptop mögött ült valaki, és mindenki dolgozott. Rajtunk kívül még két turista volt, de a többiek mind-mind dolgozni jöttek ide, nagyon érdekes volt. Három helyiségből állt a vendégeknek fenntartott rész, mi a középsőbe ültünk Danival, ahol egy srác egy fotelben skypeolt éppen. A kávénk nagyon dizájnos volt, és nagyon finom is, ettől kicsit erőre kaptunk, és felmelegedtünk.

Mauerpark

Kávézás után elmentünk a Mauerpark-ba, ami elvileg nyáron egy szuper találkozóhely, mert ott nyüzsög Berlin összes fiatalja, de ilyen hidegben sajnos csak egy lepukkant parkot találtunk, néhány fekete sráccal. Itt is vannak a berlini falnak maradványai (mauer falat jelent németül, innen a név), tele graffitivel, ez viszont nekem nagyon tetszett. Elég vad volt ez a hely, de pont azért nézett ki jól.

Én el akartam látogatni egy Spinnboden Lesbenarchive nevű helyre, ami elvileg Európa legnagyobb leszbikus archívuma (ha van ilyen magyarul), mindenfélét lehet itt találni az összes leszbikus, LMBTQ és feminista mozgalmakról. Engem érdekelt a dolog, legalább megnézni, hogy mi ez a hely, de sajnos nem nyitottak ajtót, valószínűleg pont elszaladt valahova a recepciós. Na, nem baj, mi sétáltunk tovább a városban, leginkább egy villamos- vagy metrómegállót kerestünk, hogy eljuthassunk a következő célunkhoz. Közben megint egy parkba botlottunk, ez is gyönyörű volt. Érdekes, Berlinben rengeteg zöld terület és park van, ezt anya már mesélte korábban.

A következő állomásunk a Gendarmenmarkt volt. Ez egy tér, amely a nevét a francia protestánsokról kapta, akiket ide telepítettek be a 17. században, pontosabban az ő fegyveres alakulatukról, akiknek franciául Gens d’Armes (fegyveres emberek) volt a nevük. A téren három hatalmas épület van, egy német katedrális, azzal szemben egy francia katedrális, és középen egy hatalmas koncertterem. A háború alatt azt hiszem mind a három épületet lebombázták, de azóta szerencsére sikerült restaurálni őket, és most nagyon szépek.

panorámakép a térről

ez a Konzerthaus, előtte Schiller szobra

Én már elég fáradt voltam, de elvonszoltam magam a Bebelplatz-ig, ahol 1933-ban a nácik több, mint 20.000 könyvet égettek el, azokat, amiket ők nem ítéltek „német szellemiségűnek”, azaz azoknak az íróknak a könyveit, akik nem értettek egyet az antiszemita ideológiával. 

ez az emlékmű a Bebelplatz-on

A téren ma egy emlékmű van emiatt, amit elég nehéz megtalálni, de nekünk végül sikerült nagy nehezen. Ez igazából egy üveg lap a tér kövezetében, ahová lenézve egy szobát láthatunk, amit minden oldalról üres könyvespolcok vesznek körül. Nekem nagyon tetszett ez az emlékmű, elég hatásos és hátborzongató, ugyanakkor nagyon egyszerű.

A múzeumszigeten elcsíptünk egy buszt, ami az Alexanderplatz-ra vitt minket, onnan hazametróztunk, aztán vacsi, tanulás, és ágy. El akartunk menni forraltborozni a környéken, de annyira elfáradtunk a városnézésbe, hogy inkább aludtunk.

Samstag, 29 Oktober 2016: 

Ma úgy döntöttünk, hogy délelőtt tanulunk, mert a tegnapi tanulás nem vezetett sokra, mindketten nagyon fáradtak voltunk már. Így ma egészen délig otthon voltunk, aztán egyből ebédelni mentünk. Találtunk egy szuper hummusos helyet, ahol degeszre ettük magunkat hummus-szal, meg mindenféle hasonló kajával, amiknek a nevét már nem is tudom, de nagyon finom volt, és cseppet sem drága. Annyiból megebédeltünk ketten, amennyiből Franciaországban egyedül tudsz csak.

A mai program a múzeumsziget (Museum Island) felfedezése volt, a Spree folyó által határolt kis sziget ugyanis telis-tele van jobbnál jobb múzeumokkal. Ma besétáltunk a városba, de elég rossz ötlet volt, ugyanis iszonyatosan fújt a szél, és nekünk sikerült kiválasztani egy borzalmasan ronda sugárutat (amit a hidegháború alatt Stalinallee-nak hívtak amúgy és egy hatalmas Sztálin-szobor volt a közepén), ahol még jobban fújt a szél, mint amúgy. 
Nagy nehezen beküzdöttük magunkat a városba, a múzeumszigeten azért sokkal jobb idő volt, az épületek között nem fújt a szél. Gyönyörű ez a része is Berlinnek, hatalmas épületek vannak itt. Danival nagyszerű fényképeket csináltunk séta közben.

Szerencsére belebotlottunk egy művészpiacba, ahol lehetett forralt bort is kapni, ez mentette meg a mai napomat. Annyira jó volt a forralt borral a kezemben mászkálni ezek között a hatalmas régi épületek között, miközben néha ráláttunk a Spree-re is!

Ma nem tudtunk sokat mászkálni, mert tényleg nagyon-nagyon hideg volt, hamar átfagytunk, és nekem a lábam is nagyon fájt. Hazafelé beszaladtunk a LIDL-be valami ennivalóért, sikerült megvenni a legolcsóbb mirelit pizzát, ami természetesen pont olyan minőségű volt, mint amilyen egy olcsó mirelit pizza lenni tud. De hát, vagy utazunk, vagy jól eszünk, sajnos az egyetemista költségvetésbe nem fér bele mindkettő. 

Szünet előtti napok: 21-26 Octobre 2016

Péntek (21/10): Ezt a bejegyzést azzal kezdem, hogy nagyon boldog szülinapot kívánok az egyetlen húgomnak, aki ma lett 20 éves (és ezzel végre őt is öregnek lehet már nevezni). Gondoltam, megjegyzem, hogy ma van a szülinapja, ha már egész álló nap rá gondoltam.

Amúgy ma délelőtt sokáig aludtam, aztán tanulgattam. Délben gyorsan összedobtam egy tonhalas rizssalátát, isteni finom lett, tettem bele paradicsomot is. Ebéd után rohantam, mert 1-kor már a szerb családnál kellett lennem, a nagyobbik kislányt vittem vívásra. Nekik most nincs iskola, már kitört a szünet, úgyhogy csak vívás órákra kell járnia. Kicsit késve indultunk, de nagy nehezen odaértünk kettő körül, Imma bement a tornaterembe, én pedig haza. Szerencsére ez a hely csak két utcányira van a lakásomtól, úgyhogy hazamentem, tanultam kicsit, amíg ő vívott, aztán 5-re mentem érte. Utána együtt elmetróztunk a Vieux Lyon-ba, hogy összeszedjük a kishúgát, aki bölcsiben volt – most csak ideiglenesen, amíg őszi szünet van az oviban. Nem volt könnyű menet, de végül sikerült elhozni Leát is, és szépen hazabuszoztunk. Velük voltam egészen este 10-ig, megint én altattam őket. Vacsorára csináltam nekik carbonara spagettit, két pofára zabálták, iszonyú helyesek voltak. Aztán én elmosogattam, addig ők beültek a tévé elé. Gondoltam, péntek este van, igazán megérdemlünk egy kis mesét már, beültem közéjük mosogatás után, én is néztem az Angry Birds-öt. Egyszer csak azt vettem észre, hogy egy végtagomat sem tudom mozgatni, a kicsi az egyik oldalról, a nagy a másik oldalról ölelt át, egy idő után már majdnem rajtam feküdtek. Így, összebújva néztük a mesét egészen sokáig, de aztán mikor láttam, hogy Lea kezdi becsukni a szemét, gyorsan szóltam neki, irány az ágy. Fürdés közben sajnos megbotlott, és kicsit beütötte a fejét, úgyhogy onnantól kezdve szirénává változott, a végén már nem a fájdalomtól, hanem a fáradtságtól sírt. Szerencsére hazaért az anyukájuk, és átvette az irányítást, bár az ő szavai se nagyon nyugtatták meg Leát, szerintem ilyenkor már csak álomba sírja magát, az az egyetlen megoldás.

Én elindultam haza, de még előtte beugrottam az Operához egy kocsmába, ahol Dani iszogatott a barátaival. Csatlakoztam hozzájuk, de aztán nem sokkal később haza is mentünk, mert az INSA-n már kitört az őszi szünet, és szombat reggel mindenki utazik haza.

Szombat (22/10): Elég sokáig aludtunk reggel, hiszen mégiscsak szombat van. Délelőtt semmi érdekeset nem csináltunk, tanulásba nem kezdtünk bele (mégiscsak szombat van), és viszonylag korán elmentünk a Carrefour-ba bevásárolni az ebédhez. Nagyon finomat ettünk, mézes-mustáros csirkét, párolt zöldségekkel. Aztán ebéd után Dani visszament az INSA-ra tanulni, én pedig egy kis portugál tanulás után átmentem Juliehez, mert terepszemlére mentünk a Croix Rousse-ra. Az egyik szemináriumon a belső udvarokat kutatjuk, Julievel, Anne-Elisabeth-tel, és még két lánnyal, akik valami fotós suliban tanulnak, de erre a projektre csatlakoztak hozzánk. Nagyon jól sikerült a délután, rengeteg belső udvart megnéztünk, sok fényképet készítettünk (alább egy kis válogatás is látható). Lyon nevezetességei a traboule nevű belső udvarok, amelyek régen arra szolgáltak, hogy a selyemszövők a hatalmas gépeiket és vásznaikat könnyen tudják szállítani, emiatt a házak között nagy belső tereket alakítottak ki, amelyek manapság turisztikai látványosságnak számítanak. Ezeket nagyon érdekes tanulmányozni, mert rengeteg turista járkál bennük nap, mint nap, ugyanakkor ott laknak is emberek, mi pedig ezt az érdekes helyzetet fogjuk elemezni. Hogyan lehet egy átjáró-helyet belakni? Van-e élet ezekben a traboule-okban? Ilyesmi kérdésekre keressük a választ egyelőre. A lányok nagyon helyesek, akikkel együtt dolgozok, de én ma nagyon fáradt voltam, úgyhogy nem mentek velem sokra. Végül este 6-kor hazamentem, felhívtam Danit, ő is visszajött az INSA-ról, és elmentünk futni. Elég nagy kört mentünk, lenyomtunk 6,7 km-t. Vacsi után megnéztük a Trash című filmet, ami brazil utcagyerekekről és a korrupcióról szól, és engem kicsit megrázott, de aztán sikerült elaludni.

ilyesmi egy átjáró két traboule között

ez csak egy "sima" belső udvar, amit találtunk, de szerintem gyönyörű

ez pedig a Cours des voraces,
 egy tipikus lyoni traboule

Vasárnap (23/10): Ma délelőtt elzarándokoltunk a LIDL-be Danival, nekem is kellett egy csomó alapdolog a konyhába (olívaolaj, só, stb.), meg a következő napokra kellett venni valamennyi kaját, mert Dani is beköltözik hozzánk kedd estig, legyen mit enni. A Subwayben ebédeltünk, eredetileg azért, mert volt egy kuponom, amit sajnos nem fogadtak el, ráadásul a szendvics se volt a legjobb (alig raktak bele valamit), úgyhogy az egész elég rosszul sült el. Aztán egész délután tanultunk, én a portugál beadandómon dolgoztam, Dani matekozott, fizikázott, én sosem tudom pontosan. JB nem jött este, mert valami programja volt.

Hétfő (24/10): Végre egy hétfő, amikor egyáltalán nem volt olyan érzésem, hogy hétfő van. Dani jelenléte teljesen szünidő-feeling volt, de azért felkeltünk időben, reggeliztünk, aztán nekiálltunk tanulni. Ebéd előtt elmentünk gyorsan futni, ma 7,5 km-t mentünk, elég jó idő alatt, de a végén majd’ meghaltunk mind a ketten. Ebédre tésztasalátát ettünk, amit tegnap csináltunk, és nagyon-nagyon finom lett. Egész délután tanultunk, nekem nagyon sietnem kellett a portugál beadandóval, mert 5-kor kezdődött az órám. Amíg én órán voltam, Dani a lakásban maradt és tanult, na meg várta JB-t. Ma portugálon a múlt időket vettük, és végre értem, hogy mi hogy van nyelvtanilag, eddig teljesen össze voltam keveredve. Sokat kell tanulnom szünetben, de ha ezen túljutok, még egy lépéssel közelebb kerülök ahhoz, hogy valamennyit tudjak gagyogni portugálul. Este, mire hazaértem, a két pasi vacsorával várt – ilyen se gyakran történik az emberrel, mi? –, JB elmesélte a hétvégéjét, aztán megint ment mindenki a dolgára.

Kedd (25/10): Reggel sajnos 6-kor fel kellett kelnem, 8-ra mentem órára. JB-vel reggeliztem, Dani még aludt, neki szünet van, így könnyű. Az első órám Mondes urbains volt, szeminárium, majdnem végig aludtam, egyszerűen alig bírtam nyitva tartani a szemem. Jövő órán prezentációt kell csinálnunk az eddigi munkánkból Julieékkel, nem lesz egyszerű. De nem is lesz túl nehéz, már elég sok anyagunk van a kutatáshoz. A második óra előtt elszaladtam a könyvtárba, két könyvért, szünetben el kell őket olvasnom. Mire visszaértem, az amphi teljesen üres volt, kiderült, nincs tanár, nincs óra. Nagyszerű. Mivel a nap további részében is elmaradtak az óráink (ezeket legalább tudtuk előre), hazamentem. Az eső elkezdett szakadni, de még el kellett szaladnom a belvárosba valamiért. Dani jött velem, és mire hazaértünk, csuromvizesek voltunk, de annyira, hogy nekem majdnem az összes ruhámat cserélnem kellett. Hatalmas vihar volt Lyonban. Csináltam ebédet, tarlórépát paradicsomszószban, a fiúk nagyon örültek neki. Aztán délután tanultunk, este Dani visszament az INSA-ra, én megvacsoráztam JB-vel, aztán összepakoltam a cuccomat Berlinre, holnap indulunk!

Szerda (26/10): Ez volt a hét legborzalmasabb napja, ezt bátran kijelenthetem. Azzal kezdődött, hogy reggel 6-kor keltem, 7-kor (amiből végül 7:20 lett) el kellett indulnom, majd végigcipeltem a bőröndömet az egész városon, aztán a campuson, 8 után pár perccel beestem órára. Ez a legjobban utált órám, amit a doktoris csajszi tart. Gondoltam, meghúzom magam a leghátsó padban, hátha nem fog hozzám szólni. Mit csinálunk kommunikációantropológia szemináriumon? Hát activityzünk. Én sem hittem el először, egészen addig, amíg ki nem kellett mennem, mutogatni. Esküszöm, óvodában éreztem magam. Nem elég, hogy iszonyatosan ideges voltam a késés, meg a bazi nehéz bőröndöm miatt, még activityznem is kell, amit egyébként borzasztóan utálok. Az óra másik felében pedig egy olyan játékot játszottunk, hogy meg volt adva 15 dolog, és el kellett dönteni, hogy mit ítélsz a legfontosabbnak az űrben. Erre csak annyit tudok mondani, hogy WTF (tényleg, bocsi). Ennek mégis mi köze az antropológiához? Sajnos nem lehet még ellógni sem ezt a szörnyű (és szörnyen felesleges!)  órát, mert felírja, hogy ki van ott és ki nincs.

Második óránk egy fokkal jobb volt, de Julien Bondaz, aki egyébként szuper tanár, most eléggé szét volt csúszva, úgyhogy az óra második részében csak filmet néztünk. Nem baj, legalább relaxáltunk egy kicsit. A harmadik óránkról pedig kiderült végül, hogy elmarad, mert a tanárunk összetörte a számítógépét, és azon volt minden anyaga. Nagyszerű. Mehettem haza a bőröndömmel, mert a telekocsi csak fél 4-kor indult, semmi kedvem nem volt ott ücsörögni három órát még a campuson. Otthon gyorsan összedobtam magamnak egy kis tésztát, aztán még egyszer megigazítottam a cuccaimat a bőröndömben, és elindultam. Fél 4-kor már ott voltunk a megadott parkolóban, a telekocsira várva, ami majd Genfbe visz minket. Egy nagyon szimpatikus pasi vezette, fizikatanár, és az élettársához ment éppen. Rajtunk kívül még egy lány ült az autóban, aki szintén egyetemista volt Lyonban, de amúgy Svájcban lakott. Végül egy kisebb kitérő után megérkeztünk Genfbe, a Palais des Nations-hoz, ahol az összes nagy nemzetközi szervezet székhelye van, többek között az ENSZ-é is. Körülnéztünk kicsit, megvacsiztunk (vittünk ennivalót, mert a gatyánkat is ráfizetnénk Genfben egy vacsira), aztán elindultunk a reptérre. Késett a buszunk a reptér felé, úgyhogy alapból kicsit idegesen értünk oda. Akkor még idegesebbek lettünk, mert akkora sor volt, amekkorát én még életemben nem láttam reptéren. Végül kiderült, hogy gyanús csomagot találtak, ezért a 16 kapuból csak 3 üzemelt, emiatt torlódott fel ennyi ember. Kicsit sem türelmesen, de végig álltuk a sort, közben még a terrorelhárító-, bőröndfelkutató-akciót is élőben nézhettük végig, elég érdekes volt. Szerencsére nem késtük le a gépet – bár nem sokon múlott, mert ugyanúgy menetrend szerint indult. Háromnegyed 11 körül aztán megérkeztünk Berlinbe, és innentől ez egy másik bejegyzés lesz Berlinben az élet címmel. Keep reading!

ez a Palais des Nations, Genfben

Tanulós, szaladgálós hétköznapok: 17-20 Octobre 2016

Hétfő (17/10): Reggel felkeltem 7-kor, nem érdekelt, hogy nem aludtam többet 6 óránál, egyszerűen muszáj volt, nem tudok máskor tanulni. Portugálra kellett pótolnom, mert megígértem a tanárnak, hogy megcsinálom az órai munkát, amit múlt hét előtt csináltak ők, én meg nem voltam ott. Nem lett volna nagy dolog, de valahogy rendszerezni kellett most már a portugál jegyzeteimet, mert ha tényleg meg akarok tanulni végre beszélni, valamit tenni is kell érte. Erre ráment az egész délelőttöm, de máris jobban vártam az esti órát. JB reggel 8 körül érkezett, de neki is nagyon sok tanulnivalója volt, aztán el is rohant órára 11-kor. Én elmentem futni, amíg ő az egyetemen volt, aztán majdnem egy időben ebédeltünk. Maradt neki a palacsintából, nagyon boldog volt vele. Délután is próbáltam még tanulni, egy beadandót kellett megírnom, egész sokat haladtam vele. Portugálon egy videót néztünk a rasszizmusról Brazíliában, eszméletlen érdekes volt, utána sokat beszélgettünk, vitatkoztunk róla a tanárral. A következő órára egy beadandót kér tőlünk, az lesz az első jegyünk ebben a félévben, úgyhogy nagyon oda kell tennem magamat majd.

Kedd (18/10): Reggel nagyon gondolkoztam, hogy bejöjjek-e órára, mert a tanárunk hiányzik, és a másik csoporttal vagyunk összevonva, ráadásul tegnap nem sikerült csak félig elolvasni a cikket mára. Végül azt gondoltam, hogy ha már egyetemre járunk, járjunk rendesen, legyünk ott minden órán, különben sose tudjuk meg pontosan, mi történt, úgyhogy bementem. Még szerencse, mert az új tanár fel is írta, ki volt ott és ki nem. Ma egy kicsit káosz napom volt, leginkább a fáradtság miatt szerintem. A második óránk a tanszék igazgatójával volt, aki sokat mesélt a külföldi kapcsolatokról, és most még jobban gondolkodóba estem, mert minél többet tudok, annál több lehetőség van. Azt mondta, szünet után vár minket a kérdéseinkkel, úgyhogy novemberig van még időm átgondolni, pontosan mit szeretnék. Találkoztam Laurával is, de ő is legalább annyira fáradt volt, mint én, úgyhogy nem beszéltünk túl sokat. Az analyse critique de la démarche de l’enquete (a kutatás módszerének kritikus elemzése) című óránkon visszakaptuk a beadandót, amit múlt előtti héten adtunk a tanárnak – és aminek a 80%-át én írtam nagyjából – és a tanár hozzáfűzött még néhány gondolatot is. Én majdnem elszálltam, mert mi 16-ot kaptunk, ami nagyjából a legjobb jegy – attól függetlenül, hogy elvileg 20-ig lehet osztályozni, 17-est még senkinél nem láttam, max. magamnál nyelvből, de az más. Julie és Anne-Elisabeth, a két csoporttársam és kutatótársam is nagyon örültek, így elég valószínű, hogy jó jegyet kapunk félév végén is. Az utolsó óránkon Lauraval egymás mellé ültünk és kb. végigaludtuk az egészet, annyira unalmas volt, mi meg annyira fáradtak. Utána mentem is a villamoshoz, siettem a suliba a gyerekekért. Sajnos megint nekem kellett őket lefektetnem, úgyhogy elég sokáig ott voltam, de a két kislány nagyon aranyos volt, imádok velük lenni. A fiatalabbik nővérük főzött vacsorát nekünk, aztán az idősebb segített ágyba tenni őket, így sokkal könnyebb volt, mintha mindent nekem kellett volna. Végül 10 körül értem haza, fáradtan, de még tanulnom kellett kicsit, úgyhogy nem volt idő panaszkodni.

Szerda (19/10): Megint 6-kor kelés, ez a napok múlásával egyre nehezebben megy. Sokat gondolkoztam, hogy bemenjek-e egyáltalán az első órára, de végül is ez is szeminárium, ki tudja, mikor kezdi el a névsort nézni a tanár. Ráadásul prezentációt kellett neki csinálnunk, amit nem bírt rendesen elmagyarázni múlt órán, úgyhogy igazából nem tudta senki, miről pontosan. Legjobb lesz bemenni, úgyhogy felkeltem nagy nehezen, és a reggeli egy órás készülődésem után el is indultam. Nagyon-nagyon utálom ezt az órát. A nő is elég béna – végül kb. hatszor magyarázta el, hogy mit szeretne pontosan, mire megértettük –, de nem is azt tanítja, amit kell. Elvileg vizuális antropológiát tanít, de komolyan mondom, én többet tudok a vizuális antropológiáról, mint amit órán elmondott. Na, mindegy, legalább nem kell túl bonyolult dolgot csinálnunk félév végére. Illetve filmet kell csinálni, ami elég bonyolult, de csatlakoztak hozzánk valami filmes sulinak a hallgatói, akik kb. megcsinálják majd az egész technikai részt helyettünk, nekünk csak ki kell találni, hogy mit akarunk látni. A második és a harmadik óránk viszonylag hamar eltelt, azokat eléggé szeretem, az első kommunikáció-antropológia előadás, a másik politika- és gazdaság-antropológia szeminárium, mindegyiken jó tanáraink vannak. Volt két óra szünetem az utolsó órám előtt, amikor meg tudtam ebédelni végre, és behoztam a lemaradást a blogon. Az utolsó óra 6-ig tartott, politika- és gazdaság-antropológia volt, megint a Balkánról és az ott élő nemzetiségekről volt szó, még szerencse, hogy én erről a témáról többet tudok, mint a többiek, így kicsit könnyebb lesz majd vizsgázni. Este hazamentem, én voltam a vacsora-soros ma, úgyhogy gyorsan összedobtam egy sült halat párolt zöldségekkel, JB nagyon örült neki, mert szegénynek sokat kell tanulnia, pénteken vizsgázik. Ma sem tudtam túl korán lefeküdni, de ez már csak ilyen lesz, úgy látszik.

Csütörtök (20/10): Ma sajnos reggel 8-ra be kellett mennem megint az egyetemre, úgyhogy újra 6-kor kelhettem. Mostanra eléggé megrázott a napi 5-6 óra alvás, úgyhogy a mai nap még nehezebb volt, mint a többi a héten. A reggeli órán csoportban dolgoztunk végig, megbeszéltük, hogy mit szeretnénk csinálni a kutatással kapcsolatban, a tanáraink is meghallgattak, és tanácsokat adtak. Egy kulturális központtal dolgozunk majd, akik most egy kiállítást készítenek elő a növényekről a városban. Mindenféle interjút csinálnak majd a lakókkal, igyekeznek megtudni, hogyan jelenik meg a természet a városban. Mi ebbe csatlakozunk, úgyhogy mi is parkokban fogunk nagyrészt kutatni. Ki is találtuk, hogy ma elmegyünk terepszemlére, 2-kor találkoztunk Villeurbanne-ban (ez is egy Lyonba épült város, de mégis külön működik). Előtte én hazamentem, és pont volt időm elmenni futni, gyönyörű idő volt,hét ágra  sütött a nap – de nagyon hideg volt, mert fújt a szél. Délután végigjártuk Villeurbanne négy parkját, összesen 3 órán keresztül mászkáltunk, én a végére nagyon elfáradtam. Nagyon szuper volt, mert végre tudtunk rendesen beszélgetni a csoporttársaimmal, és pont olyanokkal vagyok együtt, akiket nagyon szeretek. Olyan öt és fél hat körül értem haza, nagyjából csak arra volt időm, hogy egy kávét igyak, és kicsit pihenjek, fél 8-ra már egy megbeszélésen kellett lennem egy másik kutatással kapcsolatban. Ez is elég érdekes volt, egy Conseil de quartier (városnegyed tanácsa) ülésére mentünk, ahol néhány lelkes lakó összegyűl, akik próbálnak közvetíteni a városvezetés és a lakók között. Kicsit olyan hangulata volt, mint egy közgyűlésnek Paloznakon, csak kevesebben voltunk. A tanácstagok viszont nagyon kedvesek voltak, rengeteget magyaráztak nekünk, és nagyon örültek neki, hogy ilyen témában kutatunk, így az eredményeink lehet, hogy nekik is hasznosak lesznek. Végül fél 10-10 körül értem haza, hulla fáradtan, gyorsan megvacsoráztam, aztán telefonáltam még Katival, és végül gyorsan lefeküdtem, hogy legalább valamennyit tudjak aludni holnapig. 

Hétvége: 14-16 Octobre 2016

Péntek (14/10): Ma reggel megpróbáltam kialudni magam, nem keltem fel korán. Délelőtt tanultam, aztán hazatelefonáltam Katinak. Délután 2-kor elmentem futni a parkba (akkor is, ha esett az eső), már nagyon hiányzott, alig voltam egész héten. Ráadásul vasárnap megyünk Danival 10 km-t futni, arra se ártott volna kicsit edzeni, de hát ez már csak így alakult. Nem mintha nagy céljaim lennének, bőven örülni fogok, ha 1:10 alatt lesz az időm, a többi nem annyira érdekel. Azt tudom, hogy le tudok futni 10 km-t, többször sikerült már, ez nem olyan, mint egy félmaraton. Leginkább a hangulat miatt neveztem be, meg azért, hogy megmutassam Daninak, milyen egy futóverseny, ő is tuti élvezni fogja – szerintem nincs ember, akinek ez ne tetszene.

A délután maradék részében kicsit tanultam még, aztán 5-kor mentem a lányokért az iskolába. Sokat játszottunk, megmutattam nekik a Kukori és kotkodát, mert valami kakasos játékkal játszottunk pont. A szüleik megint elmentek valahová, úgyhogy nekem kellett őket lefektetni. Kilenc előtt nem sokkal Leánál eltört a mécses, elkezdett bömbölni és (nem viccelek) minimum negyed órán keresztül folyamatosan üvöltött. Én először próbáltam megnyugtatni, de mivel rájöttem, hogy lehetetlen (még a nővérének se hagyta abba), gyorsan megfürdettem a síró gyereket, aztán ágyba tettem, nagyon fáradt volt szegény, kb. három másodperc alatt el is aludt. A nagyobbik meg könyörgött, hogy maradjak még, meséljek ezt, meg azt, meg jöjjek holnap is, nagyon megszerettek úgy látszik. Végül megesett rajta a szívem és meséltem neki mindenfélét a gyerekkoromról meg az emeletes ágyamról , ő meg mesélt nekem Szerbiáról meg a nagymamájáról. Azért fél 10-kor véget vetettem a nagy mese-estnek, mert ha ott vagyok, sose alszik el, úgyhogy jó éjszakát kívántam neki és ott hagytam. Pont akkor értek haza a szülők, mikor menni készültem.

Szombat (15/10): Ma nagyon szuper idő volt. Reggel korán elindultunk, és elmentünk Caluire-be (ez a város kb. 20 percre van tőlem, mégsem Lyonhoz tartozik hivatalosan) a rajtszámainkért Danival. A tömegközlekedés miatt elég sok idő elment vele, de én végül is nem bántam, legalább mászkáltunk kicsit a városban, nem csak otthon ültünk. A rajtszám átvétele után egyből a könyvtárba mentünk, mert mindkettőnknek nagyon tanulnia kellett, és ott sokkal jobban tudunk koncentrálni, mint otthon. Előtte azért elugrottunk a Subway-be ebédelni, azt nem lehet kihagyni. Egészen délután 5-ig tanultunk, de akkor muszáj volt eljönnünk, mert bezárt a könyvtár. Egészen sokat haladtam, és Dani is, úgyhogy nagyon elégedetten mentünk haza. Vacsi előtt még elmentünk futni a parkba, lenyomtunk 5 km-t, mire hazaértünk már be is sötétedett. Este skypeoltunk egy kicsit Borival, lelkileg készültünk a holnapi versenyre, aztán próbáltunk hamar lefeküdni, pont azért, mert aki ilyen futkosós életet él, annak vasárnap reggel is korán kell kelnie…

Vasárnap (16/10): Ma megint egy nagy nap, első 10 km versenyen. Amúgy a verseny neve 10 km de Caluire, ha valakit érdekel (és tud franciául), utána nézhet. Viszonylag korán keltünk Danival, 8-kor, gyorsan megreggeliztünk, aztán sietve összekészültünk és rohantunk a buszhoz, valamiért mindig izgulok, hogy elkésünk – általában én el is kések mindenhonnan, szóval ez nem teljesen alaptalan.  A buszon konstatáltuk, hogy rajtunk kívül más is megy arrafelé (futócuccban ezen a buszon nem sokan fordulnak meg), úgyhogy már nem is aggódtunk annyira. 

A helyszínen lepakoltuk a táskánkat, aztán megkerestük a rajtot. Egész sok ember volt, ez kisebb verseny jóval, mint a Run in Lyon, de azért így is voltunk 1300-an azt hiszem, akik 10 km-t futottak. 

Együtt indultunk Danival, de ő a második kilométeren már nem bírta a lassú tempómat, és előre ment – persze, figyelmeztettem, hogy az elején ne menjen túl gyorsan, de a tömeg és a hangulat nagyon sodorta. Én annyira nem bántam igazából, ennek úgyis az a lényege, hogy jó időt fusson, tudja, hogy nagyjából hol tart, legyen mihez viszonyítania később. Én mentem szépen a saját tempómban, persze jóval gyorsabban, mint edzésen – engem is vitt a tömeg – de azért figyeltem, ne erőltessem meg magam, próbáltam inkább élvezni a dolgot, mint túllépni a fizikumom határait. A környék nagyon szimpatikus volt, Caluire-nek van néhány része, ami külvárosra, néhány másik falura emlékeztet, nagyon érdekes hely. Itt laktam a leges-legelső hétben, mikor Lyonba érkeztem, de az a rész közelebb volt Lyonhoz, jóval városiasabb, erre még sosem jártam eddig. Persze, fényképezni nem tudtam közben, érthető okok miatt. A harmadik-negyedik kilométernél azt vettem észre, hogy csak nők vesznek körül – a pasik jól elhúztak biztos – de tényleg, nagyjából 10-15-en futottunk egy bolyban, egyetlen hapsit sem láttam. Nem baj, emiatt legalább különleges hangulat volt. Az ötödik kilométer környékén sokan leszakadtak a kis csoportunkból, hárman-négyen futottunk be a kapun. Én csodaidőt jöttem, fél órán belül futottam 5 km-t, ilyen még sosem volt. Rájöttem, hogy ha így folytatom tovább, sőt, még ha kicsit lassulok is – ami lássuk be, elkerülhetetlen –, akkor is rekordot döntök. A lányok jöttek velem tovább, előzgettük egymást folyamatosan, de pont emiatt ösztönöztük is a másikat, hogy mindig gyorsabban, mindig előre. A hetedik-nyolcadik kilométernél éreztem, hogy van még bennem erő, úgyhogy magam mögött hagytam őket. Az utolsó másfél kilométeren az egyik nő utánam futott, mellém ért, odaszólt nekem, hogy „je t’accroche” (felzárkózok), ez megint csak erőt adott, innentől végig együtt futottunk. Nagyon szimpatikus volt, kb. negyven-ötven éves lehetett, és nagy részben neki köszönhetem az időmet, mert a végén nem hagytuk egymást lelassulni, nagyon odafigyeltünk, hogy tartsuk a ritmust, ráadásul az utolsó párszáz méteren úgy belehúzott, hogy alig bírtam tartani a lépést, ilyen gyorsan még életemben nem futottam, szerintem. A célban Dani várt, én konkrétan a karjaiba dőltem, a végét nagyon megnyomtam, fájt mindenem, és csak vízre tudtam gondolni. 

fáradtan, de büszkén - verseny után

Az időm végül 01:03:43 körül lett, amire nagyon büszke vagyok, mert még sosem voltam ennyire gyors 10 km-n. Persze, mindig van hova fejlődni, remélem a következőt egy órán belül futom majd. Dani most megcsinálta, neki 00:59:23 lett. Szereztünk vizet, meg egy kis ennivalót, ami nagyon jól jött, mert iszonyatosan fájt a hasam – valamiért futásnál folyton a hasam fáj, majd utánanézek, biztosan van valami oka. Délután fél 1-kor már otthon is voltunk, Dani palacsintát sütött ebédre, nagyon finom lett. A délután hátralevő részében tanultunk, aztán 5 körül kimentünk a parkba meginni a győzelmi kávét egy tóparti kávézóban, szuper volt. A parkot változatlanul imádom, Danival sokat megyünk oda sétálni, ki tudja kapcsolni az embert kicsit. Ezután Dani visszament az INSA-ra, én pedig nekiálltam a tanulásnak, és egészen hajnali 1-ig a könyveim felett ültem. 

Szorgos hétköznapok: 10-13 Octobre 2016

Újítást vagyok kénytelen bejelenteni, ugyanis bármennyire szívesen írnám egész nap a blogomat (akkor mondjuk, nem lenne feltétlen miről), egyszerűen nem tehetem, és ennyit írni meg nincs időm. Persze nyilván, én akartam minden nap írni, egyrészt mert szerettem volna valami rendszert vinni ebbe, hogy a Kedves Olvasónak legyen mire várnia minden este/reggel, másrészt, mert annyi minden történik velem, ami izgalmas. De sajnos rá kell jönnöm, hogy vannak prioritások az életben, és én most azért vagyok itt, hogy tanuljak. Ahhoz, hogy tanulhassak, muszáj dolgoznom, emellett nem annyira felhőtlen az ember önálló élete (állandó ügyintézés, rohangálás ide-oda), szóval egyszerűen nem fér bele a blog. Illetve talán annyi belefér, hogy heti kétszer írjak, egy-egy hosszabb bejegyzést a fontosabb történésekről. Úgyhogy ezek után két bejegyzés lesz hetente (ne kérdezzétek mikor, mert arra az a válasz, hogy amikor megírom őket), az egyik hétfőtől csütörtökig tömöríti a tanulós hétköznapjaimat, a másik pedig péntektől vasárnapig a még tanulósabb hétvégéimet. Tehát, kezdjünk is hozzá.

Hétfő (10/10) : Korán keltem, mert vasárnap két csoporttársam rám sózta a munkánk nagyobb részét holnapra, ami azt jelentette, hogy egy 2 oldalas beadandót kellett összehoznom a kutatási témánk és egy választott cikk alapján. Ráadásul le is osztályozzák majd ezt, úgyhogy elég nagy a nyomás. Mindezt azért, mert szombaton nem tudtam átmenni hozzájuk (mivel dolgoztam), hogy érdemben hozzászóljak és képviseljem az érdekeimet. Na, nem baj, c’est la vie, valahogy megoldom. Meg is oldottam végül, csak a fél napom ráment, egészen délután 2-ig szórakoztam vele. Utána felhívtam anyát skypeon, és 5-kor már indultam is portugálra. A portugál órám elég katasztrofálisra sikerült, mert múlt héten nem voltam, és emiatt elég sok kiesett. A tanár egy ponton ki is röhögött, mert elég kétségbeesett fejet vágtam, mikor közölte, hogy beszélgessünk portugálul a mellettünk lévővel a dalról, amit meghallgattunk. Hát, nekem alapból nem volt sok hozzáfűznivalóm a dalhoz, nem hogy portugálul… De szerencsére jó hangulat van órán, és még az olyan bénákat is szeretik, mint amilyen én vagyok, maximum néha kiröhögnek. Jövő órára tényleg nagyon tanulni fogok, mert ez így nem állapot, majdnem mindent elfelejtettem, amit eddig tudtam. Portugál után mentem Julie-hez, mert mindenképp találkozni akartak, hogy a beadandót együtt fejezzük be. Én nem is értettem, miért kell ehhez személyesen találkozni, de azért mentem, ne legyek rossz arc. Végül igazából azért mentem át, hogy én nézzem őket, miközben dolgoznak, mivel ők nem csináltak semmit nagyjából, és még meg kellett írniuk a saját részüket. Néha beleszóltam, meg megbeszéltük, hogy ki a legszexibb tanárunk idén – nem volt könnyű választani, mert igazából egyik tanárunk sem szexi. Azért jó hangulat volt, de nekem nagyon fájt a hasam és nagyon fáradt voltam, úgyhogy örültem, mikor végre (este 11-kor) hazamehettem.

Kedd (11/10): Kezdődik… Ma megint nagyon korán keltem és nagyon hosszú napom volt, de legalább minden órám meg volt tartva. Az első Mondes urbains szemináriumon csak egy szöveget elemeztünk végig, meg Julie-ék kiselőadást csináltak belőle, azt hallgattuk végig. Az utána következő előadáson én leginkább emaileket írtam, mert Berlinben kerestem szálást (nemsokára megyünk), mert annyira borzalmasan magyaráz Soarez, hogy ha egyszer másra figyelsz, lehetetlen visszakapcsolódni. Julie-vel kinyomtattuk a beadandót nagy nehezen a könyvtárba, én szünetben nagyon sokat álltam sorba egy nyamvadt szendvicsért. Elég szívás, hogy 8-tól 16-ig non stop órám van, 15 perces szünetekkel, mert egyszerűen nincs időm ebédelni, csak rohanva. Laurával nem tudtam beszélni, pedig össze akartunk futni, de nekem olyan rohanós napom volt, hogy nem sikerült még órák között sem. Az utolsó órát pedig el kellett lógnom, mert ma volt a journée de la mobilité internationale (nemzetközi csere-nap), és információkat kellett szereznem Brazíliáról meg mindenféle másról. Akkora kavarodás volt bent, hogy néhány szórólapot lenyúltam, és utána el is jöttem, mert túl nagy segítséget nem kaptam. Néhány diákkal beszéltem, akik Brazíliában laktak már, de sokra nem mentem velük, ahogy az ösztöndíjas nővel sem, mert pontos összeget nem tudott mondani, csak azt hajtogatta, hogy az egész kint tartózkodást nem fedezi az ösztöndíj, kezdjek gyűjteni – oké, de mégis mennyit? Végül szerencsémre sikerült elcsípnem Soarezt, az antropológia tanszék vezetőjét és a brazil cserékért felelős embert, ő pedig felajánlotta, hogy jövő héten menjek be hozzá és elmagyaráz szépen mindent – most nem volt ideje. Azt mondta, hogy semmi akadálya nincs Brazíliának, ha megpróbálom (és nincsenek katasztrofális jegyeim), akkor biztosan mehetek, ő nagyon szurkol és mindenben támogatni fog. Így már a portugál tanszék egyik vezetője és az antropológia tanszék vezetője is nagyon támogat, úgyhogy innentől tényleg csak rajtam (meg a pénzen) múlik, hogy sikerül-e. Én nagyon szeretném. Este mentem a két szerb kislányra vigyázni, nekem kellett őket lefektetni ma, mert a szüleik elmentek moziba. Hát, nem volt most sem könnyű, de fél 10-re sikerült ágyba varázsolni őket és lekapcsolni a villanyt, én olyan 10-negyed 11 körül már haza is értem.

Szerda (12/10): Ma már nagyon nehéz volt felkelni, bár tegnap próbáltam hamar lefeküdni. Az első óra kommunikáció-antropológia szeminárium volt, a doktoris tanárnővel. Megint játszottunk nagyjából, olyan képet kellett vinnünk magunkról a mai órára, ami minket mutat be, de nem vagyunk rajta. Én a Parc de la Tete d’Or-ról vittem egy képet, ahol futni szoktam, mert az az a hely Lyonban, ahol nagyon sokat vagyok, és ahol tényleg ki tudok kapcsolni, egyszerűen imádok ott lenni. Azért a természet is iszonyatosan hiányzik nekem, nem hiába nőttem fel Paloznakon. Miután mindenki megmutatta a képet, amit hozott, a tanárnő leadott egy anyagrészt, de nekem kicsit olyan benyomásom volt, mintha beírta volna az internetre, hogy kommunikáció-antropológia és az első oldalt olvasta volna most fel. Ráadásul azt mondta, elküldi emailben az anyagot, úgyhogy nem is jegyzeteltünk – minek? Az utána következő előadás legalább izgalmas volt, Bondaz mindig nagyon jól csinálja a dolgát, az ő óráiért éri meg ebben a félévben egyedül bejárni az egyetemre, komolyan. Találkoztam Lauraval, nagyon megörültünk egymásnak, belőlem egyből dőlt a szó, mintha megnyomtak volna egy gombot, elmeséltem neki az egész hetemet. Ő is mesélt persze, de ő nem csinált túl sok mindent. Kicsit sajnáltam, mert eléggé egyedül lehetett, de egyszerűen nem akartam elhívni sehová, mert annyi dolgom van ezen a héten, hogy próbálok inkább azokkal haladni. Az utolsó két órám Dimitrijevich-csel volt, akiről végre kiderült, hogy Jugoszláviában nőtt fel, és 8-9 évesen került csak Franciaországba. Ezért magyarázza nekünk folyamatosan Kelet-Európa meg a szerbek, albánok, stb. történetét. Igazából őt is nagyon bírom, jó tanár. A szerda egy jó nap (az első órát leszámítva), csak nagyon hosszú, ma még dugó is volt hazafelé, csak fél 8-ra értem a lakásba.

Csütörtök (13/10): Ma reggel egy látogatásra mentünk az egyik kutatásunk helyszínére, egy kulturális központ-szerű helyre, az a neve, hogy Le Rize (ez a kerület neve is, ahol van). Sokan vagyunk a csoportba, kb. 8-an, 9-en. Most nem jött mindenki, de így is voltunk páran, ráadásul nagyon aranyos emberekkel vagyok együtt. Az egyik lánnyal már év elején jóba lettem, Julia-nak hívják, nagyon szimpatikus. Ma pedig megismertem egy görög szaktársamat, aki szintén itt csinálja az egész BA-diplomát, mint én, tehát ő is azóta itt van, mint én, és nagyon szimpi, kár, hogy eddig nem találkoztunk. Látásból már ismertem, de tavaly azt hittem, erasmusos, és nem nagyon kerestem a társaságát – az igazat megvallva, tavaly nem voltam annyira szociális, mint idén. Tehát a csapat nagyon király, nincs olyan ember, akivel bajom lenne. A látogatás maga nagyon intenzív volt, mert a nap első felében bemutatták a helyet és a működését nagyjából, a második felében pedig elmagyarázták, hogy milyen projekteket csinálnak, mibe tudunk becsatlakozni. Rengetegféle dolgot csinálnak, ezért kicsit nehéz volt követni, meg eldönteni, hogy mibe kapcsolódjunk be. A tanáraink meg alig hagytak minket szóhoz jutni, kicsit bosszantó volt az egész. Ráadásul az egyik tanárunk egy kalap alá vett minket egy olasz erasmusos lánnyal, aki alig tud franciául (mert még csak egy éve tanul), és elkezdett a végén kérdezgetni, hogy minden oké volt-e, meg értettük-e, stb. Ebből nekem alapból nagyon elegem van, mert mégiscsak három éve vagyok itt és már tényleg MINDENT értek. Sajnos, nekem az összes érzelmem kiül egyből az arcomra, és mivel nekem a végére eléggé elegem lett az egész látogatásból, meg főleg abból, hogy a tanáraink nem hagytak szóhoz jutni minket és így nem tudtam rákérdezni dolgokra, amik érdekeltek volna, valószínűleg szokásomhoz híven vágtam a pofákat. Ezért a végén az egyik tanár külön be is szólt valamit, hogy na, én biztosan végig tudtam követni – de ironikusan mondta. Akkor tényleg nagyon felkaptam a vizet, és elkezdtem neki hadarni, hogy igenis mindent értettem, és ezt meg ezt szeretném csinálni, de nem tudom pontosan, hogyan kezdjek hozzá, mert annyira felszínes volt az egész bemutatás, hogy nem tudom, mi hogyan kapcsolódik. Akkor kicsit meglepődtek, de legalább segítettek valamennyit, hogy milyen irányban gondolkozzak. Nagy vonalakban a részvételi demokrácia egy formáját fogom kutatni, egy egyesületen keresztül, ami lakókból áll, az ő érdekeiket képviseli a hivatalos szervek felé. Ennyit tudok nagyjából. A látogatásnak fél 6-kor lett (végre) vége, én elrohantam a Danihoz az INSA-ra, mert el kellett vinnem neki egy papírt. Aztán este JB-vel vacsiztam, annyira aranyos volt, lemondta egy programját, csak azért, hogy velem vacsorázhasson, mert eddig a héten még nem ettünk együtt. Imádom. 

Le 8-9 Octobre 2016

Szombaton megpróbáltunk nem túl sokáig aludni, de azért mégis csak kellett, ha már hajnalban sikerült elaludni. Végül olyan 10 körül összeszedtük magunkat és kimentünk a konyhába reggelizni Danival. JB már órán volt, a szombati reggelek neki sokkal húzósabbak. Nekem 11-re már a szerb családnál kellett lennem, úgyhogy nem sokkal reggeli után el is rohantam, Dani pedig visszament az INSA-ra tanulni, na meg egy kis quality-time-ot tölteni a szobatársával, ne csak rám pazarolja a hétvégéit – ez természetesen vicc volt, elég időt vannak ők együtt hét közben szerintem.

Én nagyon jól játszottam a pót-anyukát a két szerb kislánynak, először csak Lea volt otthon, vele labdáztunk egy kicsit az udvaron, aztán színeztünk. Később megjött a nővére is vívásról, csatlakozott hozzánk. Neki kedden előadást kell csinálnia az iskolában Magyarországról (angolul), úgyhogy a délután nagy részét a magyar értékek felkutatásával töltöttük, írtunk a Dunáról, a zászlóról, aztán rengeteg magyar ételről. A gulyásleves receptjénél aztán elakadtunk, Imma megunta a komoly munkát, azt akarta, én írjam meg helyette. Miután közöltem, hogy az nem így működik, és rájött, hogy számára ez túl melós, abbahagytuk és inkább mentünk Leával játszani, majd befejezi holnap. Igazából elég érdekes volt az egész munka, mert magyarul beszéltünk, közben francia-angol szótárban keresgéltük a szavakat, amikre szükségünk volt, az én fejemben elég nagy kavalkád jött össze őszintén szólva. Együtt is ebédeltünk, megint tésztát ettünk, mivel én nem nagyon találtam mást, a gyerekek meg úgyis imádják. Végül 3 óra helyett 4-ig maradtam, akkor az anyuka át tudta venni a lányokat, de még mindig nincs a toppon, elég nagy fájdalmai vannak. Nekem muszáj volt eljönnöm, mert még a Danit is akartam egy kicsit látni, mielőtt megyek a második műszakra. Nem voltunk túl sokat otthon, éppen hogy csak bevásárolni meg kávézni volt időm Danival, 6-ra mentem Anitáékhoz, mert Monára kellett vigyázni.

Először kicsit beszélgettem Anitával, aztán fél 7-kor ő elindult az egyik barátnőjéhez, én pedig kivittem Monát a játszótérre. Először elég nehéz volt, végig rohantam utána mindenhová, de egy idő után rájöttem, hogy csak be kell csuknom a kerítésen az összes kaput, utána már oda rohan, ahova csak akar egyedül. Mondjuk még így is figyelni kellett, mert pont abban a korban van, hogy ha valamit nem lehet, azt csak azért is csinálja, de szerencsére hisztizni nem hisztizett egyáltalán. Egy óra múlva hazamentünk, adtam neki vacsit, aztán egészen 10-ig játszottunk, akkor jött haza Anita. Nagyon büszke voltam magamra – és főleg Monára persze –, mert egyszer sem kellett bekapcsolni a tévét (egyszer kérte, de sikerült egy labdával elterelni a figyelmét), pedig régen még a Baba TV-n és a Micimackó-rajzfilmen kívül nem lehetett mással lekötni, ha fáradt volt. Úgyhogy én is jól kijátszottam magam ma. Este 10 után értem végül haza, már elég fáradt voltam, úgyhogy nem tanultam már, Dani sem, korán lefeküdtünk aludni, hogy másnap időben fel tudjunk kelni, szokás szerint sok dolgunk van.

Vasárnap kitaláltam, hogy menjünk fel a piacra, mert körtére volt szükségem viszonylag nagy mennyiségben, egy sütőtökös-körtés pitét terveztem sütni ugyanis. Végül a délelőttünk elúszott, mert én takarítottam, Dani pedig az INSA-ra rohangált, ott felejtett valamit. Délben odaértünk a piacra, vettünk mindenféle zöldséget és gyümölcsöt, aztán otthon neki is álltunk főzni.

Csináltam pár képet a piacon, de nem sikerültek túl jól - azért idetettem, akit érdekel. 

 

Sajnos teljesen elcsúsztunk, így végül az ebéd fél 4-re lett kész, gyorsan felfaltuk, aztán Dani tanult, én meg nekiálltam előkészíteni a vacsorát, hogy ha hazaérünk a futásból, már csak enni kelljen. El akartunk menni a Courir á Lyon vasárnapi edzésére, úgy volt, hogy Dani szobatársa is jön, de én elfelejtettem, hogy időpontot változtattak, úgyhogy lecsúsztunk róla. Mi azért Danival elmentünk futni a városban, mert megígértem neki, hogy lefutunk 10 km-t, csak, hogy tudja, képes rá, és jövő héten el tudjunk menni versenyre. Azt akartam eredetileg bebizonyítani neki, hogy bírni fogja, és nem esik össze 5 km után, de a vége az lett a dolognak, hogy én haltam majdnem bele, iszonyatosan fájt végig a hasam, csigatempóban nyomtam le végül az egészet. Valószínűleg azért, mert még tele voltam ebéd után, úgy pedig nem jó futni. Ettől függetlenül nagyon jó volt a városban futni, elmentünk a Bellecour-ig, futottunk a Rhone partján, aztán a Saone partján, az utolsó két kilométert a parkban, úgyhogy nagyjából végignéztük a lyoni nevezetességeket is közben.

Vacsorára Jamie Oliver avokádós toast-ját csináltam, salátával, nagyon jól sikerült. Sajnos a pitét nem volt időm megsütni, majd jövő héten, ha jól sikerül, majd ideteszem a receptjét is.