Le 27 Octobre 2014

Végre egy hétfő, amikor aludhatok, ameddig csak akarok. Ezt ki is használtam, megint délben keltem. Reggeli után megint elmentem futni, a park, ha lehet, ma még szebb volt, mint tegnap. Kevesebben voltak, de igazi őszi színei voltak a fáknak, sütött a nap, még mindig olyan idő van, mintha szeptember eleje lenne, csak egy kicsit hidegebb. Viszonylag kevesen futottak most, gondolom, legtöbben dolgoznak, nyilván nem mindenkinek van ideje hétfőn délután 2-kor futkosni… Miután hazajöttem, gyorsan leszaladtam a boltba, mert már nincs itthon semmi kaja, aztán hajat mostam, utána meg vártam Anyát, hogy Juli mamával bejelentkezzen skype-ra, mert meg volt beszélve. Nemsokára jöttek is, úgyhogy megismételtük a háromgenerációs kávézást a Nelsonban, csak én most a laptopból beszéltem, és nem ittam olyan finom kávét, mint ők. Jó volt látni Juli mamát, már alig várom, hogy legyen vezetékes telefonunk és fel tudjam hívni (innen ingyenesen hívhatok Magyarországon vezetékest majd). Ha minden jól megy, holnap Hortobágyról hív Anya, és látom a pici Ádit, aki már nem is olyan pici állítólag. A skypeolás után megvacsiztam, aztán nekiálltam bepótolni az eddigi bejegyzéseket, itt a blogon, mert a beadandóim miatt egy hétig nem írtam semmit. Hát, most végre sikerült. 

Le 25-26 Octobre 2014

Szombat reggel – na jó, délben – már csak Lu és Aaron hűlt helyét találtam a lakásban, meg Tilman biciklijét az előszoba közepén biciklitartóstul a buszról, amit gondolom indulás előtt leszereltek. Első dilemma: se tej, se müzli, se semmi reggelinek való alapanyag nem volt itthon, ezért dönthettem, hogy vagy megiszom az üres kávét és majd futás után elmegyek bevásárolni, vagy szerzek valami szünetkezdéshez méltó reggelit. Nagyon nem volt kedvem hideg kávét szürcsölgetni minden nélkül, úgyhogy félig pizsamában leszaladtam a boltba. Gondoltam mi lehet, maximum az eladó kiröhög magában, nem hiszem, hogy olyan sokan lennének ilyenkor. Hát ennél nagyobbat ritkán tévedek. A bolt természetesen ilyenkor tele van fiatal helyes pasikkal, akik mosolyognak rám, én pedig igyekszem takarni a borzas fejemet meg a csipás szemeimet a sálammal, és minél hamarabb megtalálni a müzlimet és a tejet, majd visszarohanni a lakásba. Küldetés teljesítve, remélem, soha többet nem találkozok velük, vagy csak normálisabb körülmények között, amikor esetleg kicsit jobban hasonlítok egy emberre, mint egy zombira. Három körül kaptam Tilmantól egy üzenetet, hogy lekéste a repülőjét (megint), és beugrana ledobni néhány cuccát, mielőtt Biarritz-ba megy a családjához. Így is lett, de nem volt itt sokat, csak ledobta a cuccait, fürdött, aztán ment is tovább, mert stoppolni fog, és azt ugyebár nem lehet késő este elkezdeni, ha messzire akar jutni az ember. Estefelé összeütöttem egy rántottát, miközben Borival skypeoltam. Nem nagyon csináltam érdemi dolgot, de úgy döntöttem, ez a szünet első napja és megérdemlem a semmittevést. Lefoglaltam a buszjegyemet Párizsba, úgyhogy most már semmi nem állíthat meg (maximum egy sztrájk, a franciáknál soha nem lehet tudni…), szerdán megyek. Aztán valami furcsa dolog történt, éjjel 11-kor valaki csöngetett az ajtón. Nem kint, az utcáról, hanem a házban, itt állt a bejárati ajtó előtt. Először nem tudtam, mit csináljak, aztán rájöttem, hogy van peephole (kukucslyuk) az ajtónkon, úgyhogy kikukucskáltam, és a házból a leghelyesebb pasi állt az ajtóm előtt. Hát persze, hogy kinyitottam neki, aztán kiderült, hogy csak cigipapírt akart, és mivel én ebben nem tudtam neki segíteni, ezért szomorúan visszament az emeletre, én meg sokáig nem tértem magamhoz. Aztán folytattam a Jóbarátok-maratont az ágyamban, és olyan 2 körül el is aludtam.

Vasárnap megint jó sokáig aludtam, és mások már rengeteg dolgot csináltak délelőtt, amikor én épp, hogy csak kimásztam az ágyamból. Reggeli után gondoltam egyet, összeszedtem magam, és elmentem futni. Ez pedig nagyon jó ötletnek bizonyult, mert gyönyörű idő volt. Szerintem a fél város kijött vasárnap a parkba, mert tele volt biciklisekkel, futókkal, kisgyerekes családokkal, idős és fiatal párokkal, nagyon jó hangulata volt az egésznek. Lenyomtam a szokásos két körömet, aztán kicsit haverkodtam a kacsákkal, majd hazamentem. Összeütöttem egy rizottót vacsorára, salátával és halkonzervvel ettem, egész egészségesre sikerült. Mondjuk, mióta itt vagyok nem is hiszem, hogy akármilyen egészségtelen ételt ettem volna. Még szeptemberben egy hamburgert és ennyi. Este bekapcsolódtam a családi szülinapozásba skypeon, Bori szülinapját ünnepelte az egész nagycsalád, kicsit beszéltem velük, jó volt. 

Le 24 Octobre 2014

Nem sikerült reggel 6-kor felkelnem, de nem nagyon lepődök meg. Napok óta 5-6 órákat aludtam a tanulás miatt, gondoltam, hogy nem lesz elég most 4 óra. 7-kor nagy nehezen kimásztam az ágyamból, összeszedtem magam, aztán leültem a konyhába a laptopommal és elkezdtem átnézni a beadandómat. Meglepően értelmesre sikerült, ahhoz képest, hogy tegnap már azt sem tudtam mit írok, hajnali 1-kor… Ki is kellett nyomtatni, ami kicsit nehezebb feladatnak bizonyult, ugyanis nyomtatónk nincsen, és Lyonban csak egyetlen egy helyet ismertem eddig, az pedig elég nagy kerülő lett volna a reggeli rohanásban. De, Google a barátom, találtam egy helyet, ami pont útba esett az egyetemre menet. 8 előtt 5 perccel szegény Aaron esett be a konyhába, hogy „Oh, dude, I’m so fucking late” (azaz nagyon késésben van, ha finoman akarunk fogalmazni), szerintem még félig aludt. Nagy nehezen elindult az órájára – ami amúgy 8-kor kezdődött – de kb. hatszor visszajött az utcáról, mert hol a kulcsát, hol a fülhallgatóját, hol a nem tudom mit hagyta itthon. Én mosolyogtam, de közben nagyon sajnáltam, elég szar érzés így elaludni.

Az egyetemre menet beugrottam kinyomtatni a beadandómat, aztán irány a metró. Vártam egy kicsit, kivártam nagyjából azt az időt, amikor Tommal össze szoktunk futni, aztán felszálltam. Nem tudom mennyi az esélye, hogy valakivel minden héten ugyanakkor szálljatok metróra (ami amúgy 4 percenként jár), ráadásul ugyanabba a kocsiba, de nekünk valahogy sikerül összehozni. Amikor felpillantottam az olvasnivalómból, láttam, hogy Tom nem messze tőlem, ugyanazt a szöveget olvassa. Elég viccesek lehettünk kívülről nézve, mert mindketten nagyon koncentráltunk a fehér papírokkal a kezünkben. Miután leszálltunk, odamentem, köszöntem neki, aztán a szokásos udvariassági formulák után kifogytunk a mondanivalóból, a villamoson inkább csak tovább bújtuk a szövegeinket. Mellesleg én iszonyatosan fáradt voltam, a sorozatos kialvatlanság miatt, alig tudtam egy normális mondatot kinyögni franciául, ha beszéltek hozzám, elég sok időbe telt, amíg megértettem. Aztán beértünk az órára, és ő jó arc volt, mert mellém ült. Akármennyire annak látszik, annyira nem evidens itt, hogy akivel mész órára mellé is ülsz le. Meghallgattuk a csoporttársak előadását, aztán átmentünk csoportosan az Amphi A-ba, ahol valami konferencia-szerű volt éppen, Észak-Amerikát kutató antropológusok beszámolóit lehetett hallgatni. Egyrészt teljesen agyhalott voltam, másrészt kicsit hátul is ültünk, úgyhogy alig fogtam fel valamit a beszámolókból, pedig a többiek azt mondták, érdekes volt. Én semmi másra nem tudtam gondolni, csak hogy milyen halkan beszél a srác, meg hogy mikor lesz vége.

A második óránk az Enquete ethnologique volt, amire a másik beadandót kellett írnunk. Nem tudom miért, de én teljesen azt hittem, hogy emailben kell elküldeni a tanárnak. Hát kiderült, hogy nagyon nem. Sőt, azt mondta, utálja, ha valaki emailben küldi, mert sok diákja van, és sokkal kezelhetőbb a javítás, ha kézbe kapja a dolgozatokat. Így már teljesen logikusnak tűnik a dolog, de sajnos nálam nem volt ott sehogy sem a beadandóm, és ez volt a szünet előtti utolsó nap, úgyhogy kénytelen voltam odamenni hozzá, és könyörögni. Szerencsém volt, mert azt mondta, küldjem nyugodtan emailben, nincs más lehetőség, majd megnézi. Huh. Óra közben próbáltunk a lányokkal (akikkel egy csapatban vagyok) beszélgetni, de őszintén szólva, én nem sokat tettem hozzá, mert tényleg alig bírtam megszólalni. Van az a pont, amikor annyira fáradt vagy, hogy se beszélni nem tudsz, se másra odafigyelni. Na, nálam ez péntek délelőtt beköszöntött. Hiába ismételtek el egy mondatot háromszor is, nem értettem. Mondtam nekik, hogy ha magyarul beszélnének hozzám, most azt sem lennék képes felfogni, mert annyira agyhalott vagyok. Nem nagyon hitték el, de én nem tudtam tovább magyarázni a dolgot. Egyszer csak végre vége lett az órának, és mehettünk dolgunkra.

Én a Z épület felé vettem az irányt, velem jött Cécile is, az egyik csoporttársam, akinek én segítettem megtalálni a Méthodologie universitaire órát (amit én sem találtam eleinte) és akinek én magyaráztam el, hogy milyen beadandót kell írnunk. Együtt megkerestük a kékszemű tanárunk „postaládáját”, beraktuk a dolgozatainkat, aztán én mentem infóra, Cécile meg haza.

Ma újabb irtó bonyolult dolgot tanulhattunk a számítástechnika világából: Power Point. Bizony, a tanár egy órán keresztül magyarázta, hogyan kell ppt-s előadást csinálni. És nem olyan dolgokat mondott, amiket alapból nem tud az ember, hanem a legegyszerűbb és alap funkciókat magyarázta. Nem baj, ennél is egyszerűbb lesz a vizsga majd félévkor.

Miután végre végre kiszabadultunk, rohantam a villamoshoz, de egyáltalán nem volt szünet-hangulatom. Mindenki ment haza a családjához, a nagymamájához, a barátjához, én meg egyelőre itt ragadtam, még Lu és Aaron is elhúznak holnap. Azt nem is tudom, írtam-e, mégsem Amszterdamba mennek, hanem inkább Korzikára. Mert miért ne. Mondjuk engem nem zavar annyira a dolog, ennek ellenére eldöntöttem, hogy elmegyek Párizsba és meglátogatom a legkisebb unokabátyámat, Gergőt és a barátnőjét, Szonját. Találtam viszonylag olcsó (jó, az itteni viszonyokhoz képest olcsó) buszt, úgy néz ki, szerdán indulok, szombaton jövök vissza Lyonba. Azért nem kell félteni, szerveztem magamnak programot a szünetre. Ettől függetlenül kicsit egyedül éreztem magam a villamoson, meg aztán egész úton hazafelé, annyira nem volt jó kedvem, hogy kitört a szünet, de azt hiszem ez részben a rajtam elhatalmasodó fáradtságnak is volt köszönhető.

Itthon végre kicsit lepihentem, sorozatot néztem, aztán kimentem vacsizni Luékhoz. Lu porlevest főzött, de meglepően finom lett és nagyon-nagyon jól esett, mert szerintem egy hónapja nem ettem levest. Nem gondoltam volna, hogy valaha is hiányozni fog. Integettem az anyukájának skypeon, aki szintén nagyon örült, hogy lát, és kérdezte, hogy mi újság, hogy vagyok. Aztán Aaron el akart menni bulizni, de én fáradt voltam, Lu meg nem tudta, mit vegyen fel, és néhány óra múlva mindannyian lemondtunk a bulizás gondolatáról, inkább bevetettük magunkat Aaron kanapéjára és megnéztük a legújabb Zac Efron filmet. Micsoda péntek este!

Le 23 Octobre 2014

Reggel korán keltem (na jó, 9-kor, de az már korainak számít!), és reggeli után folytattam az írást. Az első beadandómat nagyjából befejeztem, remélem jól sikerült. Nekikezdtem a másodiknak. Azt a kékszemű tanárunkhoz kell beadni, a Méthodologie universitaire-re, és csak annyit kért, válasszunk egy cikket vagy fejezetet egy könyvből, és írjunk róla egy kicsi összefoglalót. Ez alapján elég könnyű feladatnak tűnt, főleg, hogy csak 1,5-2 oldalt kellett írni. Az meg egyáltalán nem nagy dolog. Választottam egy cikket az egyetem internetes könyvtárából, ahol rengeteg folyóiratot meg lehet találni. Michel Agier (akiről múlt héten Tom előadásában is szó volt, az EHESS-en tanít, nagyon híres antropológus) cikke volt, a címe Mobilités africaines, racisme francais volt, és az afrikai menekültekről, és a francia rasszizmusról szólt. Egy Franciaországban élő afrikai, és egy azt hiszem Afrikában élő francia szólalt meg benne, ők vitatkoztak az aktuális helyzetről. Nagyon érdekesnek tűnt, de a közepénél rájöttem, hogy kemény fába vágtam a fejszémet. Háromkor el kellett indulnom a délutáni Unité de l’homme, diversité des cultures c. órámra, úgyhogy egy kis időre felfüggesztettem a tanulást.

Reméltem, hogy összefutok Tommal, mert tegnap beszéltünk facebook-on kicsit, megkértem, adja kölcsön a jegyzeteit a szünetre. Elképesztő a pasi, mert közölte, hogy ő tanulni akar szünetben is, úgyhogy nem tudja odaadni őket. Kicsit abszurdnak érzem, hogy az, aki mindent tud, és iszonyatosan okos tanul szünetben és nem én, aki külföldi vagyok és elég nagy szükségem lenne a pótlásra. Azt mondta, kérdezzek mást, de mivel más nem volt ilyen kedves, hogy felajánlotta, annyira nem akarok könyörögni, inkább megvárom a szünet végét, és majd utána lévő héten lemásolom róla. Azért jó lett volna vele ma összefutni, hogy személyesen is megbeszéljük ezt az egészet, de nem jött órára. Igazából nagyon kevesen jöttek órára. Lehet, hogy a beadandók miatt van, de nagyjából fele annyian voltunk az aphi-ban, mint szoktunk lenni. Azért elég hasznos óra volt, mert a félévi vizsgáról beszélt nekünk a tanár, mutatott egy példát és közösen megbeszéltük, hogyan kellene megírni. Sajnos pont az október 23-i Tedd magad szabaddá! tüntetés alatt voltam órán, ezért nem tudtam meghallgatni a beszédeket, pedig nagyon jónak ígérkeztek. Azért, mikor hazaértem kicsit utána olvastam, és elég jó visszajelzések születtek, de hát nem is nagyon vártam mást. Lélekben azért ott voltam.

Ha már október 23-a van, ajánlok mindenkinek egy zseniális interjút, amit hazafelé a buszon olvastam (mire nem jó az okostelefon), a 80-as évek ’56-os „megemlékezéseiről”, meg arról, hogy mi lett az ilyen rendezvények szervezőivel ezután. Szuper érdekes volt, és azért kicsit segít megérteni, hogy mi történik ma a politikában.

Ennyit az otthoni dolgokról, vissza Lyonhoz, csütörtök este nem csináltam sok mindent, csak írtam és írtam. Lu meg Aaron elmentek bulizni, úgy volt, hogy én is megyek, de Giulio, az olasz srác nem hívott, meg amúgy sem fejeztem be a dolgomat, kénytelen voltam itthon maradni. Megint hajnalig írtam, és közben háromszor majdnem feladtam, mert olyan borzalmasan nehéz megérteni a szakszöveget. Mikor lefeküdtem, még mindig nem éreztem teljesnek a dolgot, úgyhogy felhúztam az ébresztőórámat reggel 6-ra, hogy még suli előtt tudjak kicsit javítani rajta. 

Le 22 Octobre 2014

Lu-val megint együtt mentünk suliba, ezért szeretem a szerdákat. Sokkal jobb vele menni, még ha nem is beszélünk sokat – nekem azért korán reggel is folyamatosan jár a szám, de ő nem mindig partner, inkább csak hallgat nagy fáradtan – legalább érzem, hogy szívok egyedül ezzel a borzasztó hosszú tömegközlekedéssel. Az egyetem előtt láttam, hogy Marie és Maeva (ha így kell írni a nevét) kint cigiznek, úgyhogy csatlakoztam hozzájuk, legalább beszélgetek kicsit az óra előtt is. Ott volt egy harmadik lány is, akiről nem is tudtam, hogy antropológián van, mert még sosem voltam vele együtt. Kicsit beszélgettünk csak, aztán mentünk órára.

Mielőtt beértünk a terembe, Lena is csatlakozott hozzánk, mellé ültem le. Rájöttem (megint), hogy szerdánként muszáj előbb beérnem, mert különben nem marad hely az első sorokban – se középen – és leghátra szorulunk, ahonnan semmit nem lehet látni. A többiek ugyan el tudják valamennyire olvasni, amit a tanár ír, de én a rossz szememmel annyira nem. Azért valahogy megpróbáltam jegyzetelni, és a végén még Lena is rólam másolt.

Óra után én mentem haza, mert úgy döntöttem, semmi értelme megvárni a Théories anthropologiques-ot, ami egyrészt halál unalmas, másrészt a ppt-t felteszi a tanár a BV-re (Bureau Virtuel, az egyetem internetes platformja), onnan majd le tudom másolni, és legalább marad plusz 4 órám a beadandóimra. Úgyhogy haza is mentem, megettem a szokásos hétköznapi reszelt répámat, aztán belevetettem magam az ágyamba a könyveim meg a laptopom mellé. Egészen estig tanultam, írtam, olvastam, próbáltam összerakni a Bibliographie commentée-t. Ez a feladat annyiból áll, hogy a mini-kutatásunkhoz kellett választani három forrást (egy könyv, egy cikk egy tudományos folyóiratból, és egy harmadik akármilyen – lehet újságcikk, honlap, szórólap, stb.), és azoknak a segítségével leírni, hogy hogyan kapcsolódnak pontosan a kutatásodhoz, és az olvasásuk után mennyiben változott meg az először elképzelt koncepció. Mivel a mi kutatásunk a külföldi diákok integrálódásáról, lakáskeresési bajukról, stb. szól, ezért ezzel kapcsolatos könyvet meg cikket kerestem. Egész érdekes dolgokat találtam, a könyv a Maghreb országokból (Algéria, Tunézia, Marokkó) érkező fiatalok nehézségeiről, fogadtatásáról szólt, Franciaországban. A cikk a Bretagne-ban élő külföldi diákokkal foglalkozott, harmadik forrásnak pedig egy Index interjúsorozatot választottam, ami három magyar fiatal első félévét követi végig Angliában. Az interjúsorozat nagyon tetszik, mert pontosan ugyanezeket a dolgokat élem át én is itt, és én is pontosan olyan dolgok miatt jöttem ki, mint ők, teljesen átérzem a helyzetüket. Mintha rólam szólna néha a cikk, megéri elolvasni.

Egészen hajnalig olvastam, írtam, eléggé kifáradtam a végére. Nagyon nehéz francia forrásokat olvasni ilyen szinten. Nem a nyelv, hanem a szakszavak miatt. Értem, amiről szó van mindig, de nagyon nehéz franciául értelmezni egy ilyen cikket. Még magyarul is nehezen menne…

Le 21 Octobre 2014

Először is: Nagyon-nagyon boldog 18. szülinapot az én kedvenc húgomnak! Ez volt nagyjából a második gondolatom, miután felkeltem. Az első valami olyasmi lehetett, hogy nem akarok suliba menni.

Délben kezdődött a mai egyetlen órám, úgyhogy aludhattam 10-ig, de nem volt elég. Nagy nehezen azért összeszedtem magam, írtam egy üzenetet Lu-nak, hogy hol találkozunk délután, mert el kellett intéznünk a lakásbiztosítást – Regina már nagyon sürgette a dolgot – aztán elrohantam a buszhoz.

Hamarabb odaértem, mint terveztem, úgyhogy még volt időm egy cigit elszívni az óra előtt. Ahogy ott ácsorogtam a terem előtt, egyszer csak észrevettem Giulio-t, az olasz srác

ot, akivel múlt héten barátkoztam össze. Ő is megörült nekem, beszélgettünk kicsit. Kérdezgetett, mit csinálok a szünetben, mondta, hogy ő hazamegy Olaszországba, de előtte mindenképp menjünk el bulizni. Oké, odaadtam neki a telefonszámomat, ő is az övét, azt mondta, hív csütörtökön, mert beerpongozni akarnak a barátaival. Aztán már muszáj volt bemennem a terembe, mert a tanár már elkezdte az órát. Nagy meglepetésemre, az én szakomról egyetlen lány sem volt ott, pedig összesen négyen vagyunk. Biztos mindenki beadandót ír… Nem baj, odaültem az egyik politológus lány közelébe, akivel múlt órán egy csoportban voltunk. A helyes kékszemű doctorant elmagyarázta újra, hogyan kell megírni a beadandót, aztán azt mondta, a következő, amivel foglalkozni fogunk, az a szóbeli prezentáció. Megtanulunk szépen prezentálni szóban, hozni fog kamerát is és felvesz minket, miközben beszélünk, majd visszanézzük. Mi teljesen ki voltunk bukva, de azt mondta, ez a legkegyetlenebb módszer, de ennél hasznosabb nincsen. Azzal kezdtünk, hogy kiosztott mini szituációkat (az egyetemi élethez kapcsolódóan), amiket el kellett játszanunk kis csoportokban, utána meg kielemeztük. Én négy lánnyal kerültem össze végül, és azt kellett eljátszanunk, hogy pont befejeztünk egy előadás előkészítését, amikor egy lány felbukkan, aki most ért haza a nyaralásból, és egyébként velünk kellett volna dolgoznia. Egész jól megoldottuk, és még én is beszéltem, ami elég nagy szó, mert nagyon nehéz volt szóhoz jutni – egy csoporttársamnak nem is sikerült egyáltalán, úgyhogy legalább talpraesett voltam. Az elemzésnél pedig a legjobb pasi a csoportban (asszem ő is politológiát tanul) megkérdezte a nevemet.

Hamarabb elengedett minket a kékszemű, úgyhogy írtam egy üzenetet Lu-nak, hogy ha tud, jöjjön hamarabb. Hát nem nagyon jött hamarabb, ezért egy téren üldögéltem fél órán keresztül és korgó gyomorral (egész nap semmit nem ettem és már fél 3 volt) vártam őt. Nagy nehezen megérkezett és megkerestük a SMERRA irodáját. A lakásbiztosítást meglepően hamar megkötöttük, kb. 10 perc volt az egész, ha a sorban állást nem számítjuk. Utána elmentünk beszkennelni, hogy el tudjuk küldeni a néninek, aztán hazafelé útba ejtettük a Bellecour-on a kedvenc szendvicsezőnket, mert Lu is nagyon éhes volt. Úgy döntöttünk, hogy hazafelé sétálunk inkább, egy jó félóra volt, nem vészes. Este felmerült a going out kérdése, de Lu azt mondta, neki holnap órái vannak, nem akar, én meg főleg nem akartam, muszáj aludnom meg tanulnom most már.

Hatkor bekapcsolódtam a családi ünneplésbe, felköszöntöttem Borit skype-on keresztül, beszéltem anyáékkal meg Katival. Az ünnepeltből ugyan nem láttam sokat, mert rohant a Picuriba. Közben Aaron és Lu isteni finom krumplit sütöttek, mire végeztem a skypeolással, már ugyan kihűlt, de azért nagyon jó volt. Nem sokkal később le is feküdtünk aludni, mind a hárman elég fáradtak voltunk.

Le 20 Octobre 2014

Reggel egyedül keltem, Lu és Aaron nem megy ilyenkor egyetemre, a hét elején csak én szívok.

Első óra Analyse des pratiques volt, nem késtem el kivételesen. Viszont nem készültem rá egy cseppet sem tegnap, teljesen kiment a fejemből, így annyira nem tudtam, miről van szó. Az előadás mondjuk elég jó volt, amit a csoporttársaim összehoztak. A cuki fekete tanárunk kicsit lehordta őket a végén, de csak mert annyira későn kezdték el, hogy sok mindent nem tudtunk megbeszélni, ami fontos lett volna.

Második óra, portugál. Beültem egy fiú mellé, reméltem, ő jobbfej lesz, mint az eddigi lány padtársaim, de sajnos csalódnom kellett. Egy árva szót nem szólt hozzám egész óra alatt, pedig bőven lett volna rá alkalma. Jean-Paul, a tanárunk, úgy kezdte az órát, hogy „Mivel negyedévhez értünk, készültem nektek valamivel…”. Én totál megijedtem, itt dolgozatot fogunk írni és én semmit nem tanultam, mi lesz most?! Végül kiderült, hogy egy „kis játékkal” készült, ami annyiból állt, hogy egy portugál szöveget négy részre vágott, és nekünk kellett összeraknunk a történetet. Elég nehezen ment, mert nem sok segítséget adott. Ha megkérdezted portugálul, akkor odajött, és segített, egyébként nem. Mivel teljesen magunkra voltunk utalva, megpróbáltam valamit kihozni a szövegből, hogy legalább, ha megkérdezi, miről szól, tudjak válaszolni. A felét értettem teljesen, a másik felét abszolút nem. Írtam egy mini összefoglalót (portugálul!), arról, amit kiolvastam a szövegből. Jean-Paul odajött, leellenőrizte, megdicsért, mert csak egyetlen egy hibám lett benne, az is egy olyan igének a ragozása volt, amit még nem vettünk. Az óra végén megnéztünk egy videót, amiben portugálul hadartak, úgyhogy én sok értelmét nem láttam, de Jean-Paul állította, hogy ez vicces. Neki biztos az volt.

Volt egy kis szünetem 14-16-ig, úgyhogy elszaladtam a könyvtárba, néhány könyvért a mini-kutatásomhoz, meg a beadandóimhoz. Először kicsit elveszettnek éreztem magam, mert még sosem voltam a BU-ben (Bibliotheque Universitaire), mióta itt vagyok, de hát mindent el kell kezdeni egyszer – főleg a könyvtárba járást, ha egyetemista az ember. Bementem az Accueil-hez, hogy könyvet szeretnék kölcsönözni, onnan elküldtek egy másik pulthoz, onnan pedig egy számítógéphez, hogy ki tudom én keresni egyedül is. Végül is, logikus, a veszprémi könyvtárban is így működik a dolog, csak oda is olyan keveset jártam, hogy már elfelejtettem. Nagy nehezen megtaláltam a könyveimet, a kérdés már csak az volt, hogyan kölcsönzöm ki. Megkérdeztem egy szimpatikus könyvtárost, aki nagyon kedves volt, látta, hogy mennyire el vagyok veszve, és mosolyogva útbaigazított. Egy gépnél kell kikölcsönözni a könyveket, a diákigazolványunkkal (ami igazából egy kártya). Kicsit el voltam veszve ezzel a borzasztó nagy számítógépes rendszerrel – nem is értem, minek vannak könyvtárosok, ha nem tudnak segíteni semmiben –, de a lényeg, hogy sikerült. Aztán leültem a napra a könyveimmel és elkezdtem olvasgatni őket, amíg az utolsó órám nem kezdődött.

Négy óra előtt jóval már ott ácsorogtam a terem előtt, vártam a többieket, hátha tudok valakivel beszélgetni kicsit az óra előtt. Hamarosan meg is jelent Tom, oda is jött hozzám egyből. Elkezdte nagy lelkesen mesélni, hogy milyen cikket olvas az egyik beadandójához, és mennyire érdekes. Nem beszéltünk többet 3 mondatnál, mert megjelent valami haverja, akivel gyorsan hatalmas beszélgetésbe kezdtek, és már az óránk is elkezdődött, még mindig nem fejezték be. Én jobbnak láttam bemenni a terembe, nemsokára aztán ő is jött. A tanárunk bejelentette, hogy ez az utolsó előadás, amit ő ad nekünk, a következőket már más fogja tartani. Én eléggé meglepődtem, és kicsit lelkiismeret-furdalásom lett, hogy eddig nem nyújtottam 100%-ot az óráin, kárpótlásul ezen végig figyeltem és csak egyszer vettem elő a telefonomat. Malinowski-ról volt szó, és nagyon érdekes órát tartott, ahhoz képest, hogy szeret sztorizgatni meg nem lehet eldönteni, hogy most tananyagot mond vagy saját történetet.

A hosszú nap után 7 körül estem haza, elég fáradtan. Aaron csirkét sütött, annyira örültem neki, legszívesebben össze-vissza ölelgettem volna őt is meg Lu-t is. Miközben előkészítettük a vacsit, beszélgettünk, elmesélték, milyen volt Grenoble. Elképesztőek: vízisíztek, hegyet másztak, medencében fürödtek, snowboard fesztiválon voltak… Elég mozgalmas hétvégéjük volt, nagyon jól érezték magukat. Vacsora közben pedig rávettek engem is, hogy menjek velük a hétfői Erasmus-party-ra, pedig aludni akartam. Elég későn indultunk el, és mire odaértünk, már nem is 1, hanem 4 euró volt a sör. Jó pasikat sem nagyon láttunk, úgyhogy az egészből annyi lett, hogy ittunk egy sört, és hazajöttünk. Legalább sétáltunk egyet, ha másra nem volt jó. 

Le 18-19 Octobre 2014

Újabb semmittevős hétvége. Akarom mondani, tanulós hétvége. Aaron és Lu már Grenoble-ban vannak, tegnap reggel találkoztam utoljára Lu-val, annyira aranyos volt, megölelgetett, megpuszilgatott, és szomorkodott, hogy csak olyan későn (3 nap múlva) találkozunk. Iszonyú helyes volt tőle, de mondom, kicsit már kezdett elegem lenni belőlük, úgyhogy azért örültem, hogy lesz egy nyugis hétvégém egyedül. A sok háziról meg beadandóról meg olvasnivalóról nem is beszélve…

Szombaton a szokásos déli ébredés után végre normális kávét ittam. Regina, a lakástulajdonos ugyanis tegnap hozott néhány cuccot (vasalót, vízforralót, kinyithatós ágyat, kávéfőzőt, stb.) nekünk, amit összeírtunk, hogy hiányzik, mindent. Nagyon kedves volt tőle, elég sokat spóroltunk így. Anya küldött nekem a kedvenc kávémból, párizsi vaníliakávé, egyenesen a Frei Café-ból, azt főztem, isteni volt. Reggeli után összeszedtem magam, és futottam egyet a parkban, most lenyomtam 3 kört, ami nagyjából 12 km. Igazából azért lett 3 kör, mert az elsőben annyiszor le kellett lassítanom (iszonyatosan szúrt az oldalam, fogalmam sincs, miért), hogy nem ítéltem teljesnek. A harmadik kör végére azért elfáradtam, de nagyon jól esett. Közben összehaverkodtam a libákkal (vagy kacsákkal) a parkban, gyönyörű idő volt, ők is nagyon élvezték. Most valami tökfaragós program volt, tele volt az egész park kisgyerekekkel, szülőkkel, meg tökökkel. Alig lehetett tőlük elférni, mert még a futóknak szánt kis ösvényen is sokan sétálgattak, kerülgettük őket folyton a többi „sportemberrel”. A délutánom/estém elég gyorsan elment, elszaladtam vásárolni, összedobtam egy rizottót, megnéztem néhány Jóbarátok részt, aztán úgy döntöttem, alszom, majd holnap tanulok rendesen.

 Vasárnap a reggeli (déli?) kávém után megint futással indítottam a napot, most kicsit szorított az idő, úgyhogy a szokásos 8 km-t lenyomtam, és jöttem haza. Összedobtam az ebédemet, aztán délután nekiláttam tanulni. Elég nehézkesen ment, de igyekeztem. Elolvastam egy cikket, kijegyzeteltem belőle a fontos dolgokat, elég hosszú volt, úgyhogy ráment az egész délutánom/estém. Sokáig fent voltam, Aaronék sehol. Olyan fél 2 fele feküdtem le aludni, és mikor már félálomban voltam, akkor hallottam a kulcsot a zárban, hazaértek. Kicsit nyugodtabban aludtam el, jobban érzem magam azért, ha itt vannak. 

Le 17 Octobre 2014

Végre, péntek. Reggel csak reménykedtem, hogy megint Tommal utazok a suliig, ahogy múlt héten, de mit ne mondjak, erre elég kevés esély van mindig, mert annyi metró/villamos megy abban az időintervallumban, hogy nehéz egyszerre ugyanarra a járműre kerülni. Ahogy leértem a metróhoz, bent állt pont egy szerelvény, nem tudom miért állt annyi ideig, de iszonyúan zsúfolt volt, egy tűt nem lehetett elejteni. Gondoltam, elindulok előre, hátha találok egy kocsit, ahova beférek, ha nem, maximum megvárom a következőt (kb. 4 percenként járnak, úgyhogy nem olyan vészes). Egyszer csak megláttam Tom szőkésbarna haját az egyik kocsiban – elég könnyű felismerni, mert borzasztóan sok haja van és borzas, össze-vissza az egész – pont volt még hely is, úgyhogy bepattantam és folytattam a könyvem olvasását. Még néhány hete vettem Francois Laplantine L’Anthropologie c. könyvét, azt kezdtem el most bújni és bár eléggé az elején vagyok, nagyon érdekes. A tömegben meg amúgy sem tudtam volna rendesen dumálni Tommal, úgyhogy inkább úgy csináltam, mint aki a könyvén kívül semmire nem képes odafigyelni. Amikor leszálltunk, láttam, hogy észrevett és keres a tekintetével, odamentem, puszi-puszi, ca va? ca va, aztán fel a lépcsőn, a villamoshoz. Megint elég sokat beszélgettünk, megdicsértem a hétfői előadásért, és kérdezősködtem a könyvek felől, amiket használt hozzá. Kiderült, hogy őt is legalább annyira érdekli a politika-rasszizmus kérdés, mint amennyire engem, azt mondta, Michel Agier könyve (Le retour de la race et la responsabilité des élites) eszméletlen jó, mindenképp olvassam el, fent van a neten is. Én meg meséltem neki az otthoni helyzetről, a Jobbik térnyeréséről, különösen az ózdi polgármesterről és programjáról. Azért a pozitív oldalt sem hagytam ki, a Snétbergerről is meséltem neki, hogy mennyire fontos, amit csinálnak, és milyen borzalmasan jó zenészek, mennyire tehetségesek a fiúk/lányok. Majd küldök neki néhány linket ezekről, láttam rajta, hogy érdekli a dolog. Közben lassan beértünk órára, és szokás szerint késtünk, de szerencsére csak 5 percet.

Most előre elolvastam otthon a szöveget, amiből prezentációt készítettek a csoporttársaim. Malinowski (lengyel antropológus) egy kutatásáról szólt, maga Malinowski írta le a tapasztalatait az ott megfigyelt szokásokról. Érdekes volt, de nem annyira, mint az előző órai – amit meg nem olvastam el előre. A kedves előadóink viszont nem jöttek el, a háromból csak egyetlen egy lány volt jelen, Alicia. Marie, aki nagyon sokat hiányzott mostanában, megint orvosnál volt, ezért nem tudott jönni, a harmadik tag pedig, William láthatóan tesz az egész egyetemre, minden órán alszik, elég érdektelen a csávó és úgy látszik egyszerűen nem volt kedve előadást tartani. Alicia viszont hatalmas hős volt, megcsinálta egyedül a saját részét, minden kérdésünkre válaszolt, mindent elmagyarázott, mi teljesen el voltunk ájulva tőle, nem kis dolog egyedül lenyomni egy olyan előadást, amit eredetileg hárman csináltak. Hamarabb szélnek lettünk eresztve, úgyhogy szünetben beszélgettünk kicsit a lányokkal. Léna nagyon el akarja kezdeni az előadásainkat (mindkettőt együtt csinálom vele), és én egyáltalán nem bánom, mert nekem is idő kell, amíg feldolgozom, infót keresek hozzá, stb.. Azt mondta, hogy a szöveg, amit Tom választott nekünk, borzalmasan hosszú és nagyon nehéz – még szerencse, hogy az van később, nov. 28-án. Majd kitalálunk valamit, az a baj, hogy szünetben ők sincsenek Lyonban, és valószínűleg én sem vagyok végig itt. Készülni azért tudok nélkülük is, és maximum interneten megbeszéljük, ki mit talált.

A második óránk az Enquete ethnologique volt, és a tanár segített nekünk terepet találni, Mélaine (az egyik csapattársam) szomszédjában több külföldi lakik együtt, őket fogjuk „megfigyelni” és róluk csináljuk majd a mini-kutatásunkat. Nagyjából ez volt az érdemi része az órának, meg az, hogy kiderült, két beadandó van jövő hétre, úgyhogy bele kell húznom. Nem olyan vészes amúgy, mert 1,5-2 oldalt kell írni, ami egyáltalán nem sok, csak el kell kezdeni.

Miután végre kiszabadultunk, én rohantam infóra, ahol vizsgázunk, és én azért kicsit izgultam, mert az utolsó órán olyan feladatot rakott elénk a tanár, hogy alig tudtam befejezni. Gyakorolni akartam a héten, de valahogy mindig halogattam és a végén csak átolvastam néhány prezit, amiről a tanár magyarázta, mit, hogyan kell csinálni. Az is valami azért. Beértem a terembe, lepattantam egy géphez. Nem sokkal később kiderült, hogy van 5 ember a csoportban, akiknek nem működik a gépe/a felhasználónevével van gond és nem tud belépni, ezért jó negyedórát vártunk, hogy megoldódjon a probléma. Mivel nem oldódott meg, elkezdtük. Az öt ember meg jól megszívta, mert nekik meg kellett várniuk, amíg mi befejezzük a vizsgát. Megnyitottam a feladatokat, és nem akartam hinni a szememnek. Összesen három feladat volt, és mind a három olyan pofonegyszerű, hogy még egy óvodás is meg tudná csinálni. Az elsőben írni kellett egy 4 oldalas szöveget (illetve 4 oldalon keresztül csak „blablabla”-t kellett gépelni, mert teljesen mindegy volt, mit írsz), azt felosztani két fejezetre és mindkét fejezetet két alfejezetre, számozni az oldalakat és tartalomjegyzéket illeszteni hozzá. A másodikban le kellett írni, hogyan tudsz elmenteni egy képet a számítógépen – ezzel voltak gondjaim, de csak és kizárólag a fogalmazás miatt, mert magyarul tudom, franciául elég nehezemre esett leírni. A harmadikban pedig egy borzasztó könnyű táblázatot kellett rajzolni. A tanár azt mondta, kb. 45 perc az egész, hát én úgy is végeztem vele fél óra alatt, hogy hatvanszor leellenőriztem, kiszíneztem a fejezetek címeit, és vártam, hogy ne én legyek az első. Miután „beadtuk” (a netes rendszerre kellett elmenteni), mehettünk. Egy lánnyal együtt jöttem ki, kérdezte, hogy ment, beszélgettünk kicsit, aztán együtt mentünk a villamosra. Nagyon aranyos volt amúgy.

Itthon még Aaron itthon volt, pont fürdött, mikor hazaértem. Én elkezdtem átöltözni a futáshoz, aztán mikor kijött a fürdőszobából, mesélte, hogy itt volt a néni (a főbérlőnk) és eléggé meglepődött, mikor őt találta itthon. Én elég mérges lettem, mert direkt megkérdeztük Lu-t, hogy mi van ilyenkor, és azt mondta, ő szólt a néninek, nem lesz gond. Hát, majd valahogy kimagyarázzuk, mindenesetre, most a néni elutazik és januárig biztosan nem jár errefelé, úgyhogy van ideje elfelejteni, nekünk meg van időnk kitalálni, mit csinálunk legközelebb. Tényleg elég hülyén jött ki. A jó dolog viszont, hogy hozott nekünk vasalót, kávéfőzőt, vízforralót, kinyithatós ágyat (most már összesen minimum 5 ember tud egyszerre az eredetileg 2 személyes lakásban aludni :D). Majd írok neki, hogy köszönjük nagyon. Aztán Aaron elindult Thomas-hoz, akivel együtt mennek Grenoble-ba, a többiek után, én meg elmentem futni.

Nagyon jót futottam, szuper idő van. Ahhoz képest, hogy október közepe van, süt a nap, kb. 25 fok van napközben, a park pedig gyönyörű. Amikor befejeztem a két kört és odamentem az egyik kúthoz inni, egy pasi pont ott volt (ő is futott előtte), ivott. Ahogy meglátott, félreállt, mondta, hogy allez-y, átengedte nekem a kutat, és amíg ittam, nyomta nekem a gombot – egyedül amúgy elég nehéz inni, mert fél kézzel nyomni kell a gombot, hogy jöjjön belőle a víz. Esküszöm, úgy meghatódtam, ettől az icipici kis figyelmességtől, hogy kedvem támadt megölelni a nagyjából harmincas hapsit. Aztán inkább csak mosolyogtam rá egyet, ácsorogtam mellette kicsit, utána meg hazamentem. Elkezdődött a forever alone hétvégém, mert a többiek végig Grenoble-ban vannak, csak vasárnap jönnek haza. Egyáltalán nem bánom, mert egyrészt tanulnom kell, és ahhoz jól jön a csönd, másrészt már eléggé kezdtek idegesíteni a sok semmittevésükkel meg a folyamatos bulizással. Attól függetlenül, hogy nagyon-nagyon szeretem őket, elég nehéz Erasmusosokkal együtt élni, mit ne mondjak. 

Le 16 Octobre 2014

Sikerült felkelnem időben, alig hittem el, az ébresztőórám első csörgésére felébredtem. Nagy nehezen összekészülődtem, sajnos a reggelimet már nem sikerült befejezni, mert késésben voltam. Megint esett az eső, és még mindig nincsen vízálló cipőm, úgyhogy már a buszmegállóban éreztem, hogy vízben tapicskolok. Szerencsére a megálló, ahol a lányokkal találkoztunk, nem volt messze. Kivételesen pontosan érkeztem, és még nekem kellett rájuk várni. Először Zoé érkezett meg, aztán kb. fél órát vártunk Mélaine-re, mert valami gáz volt a metróval.

Megtaláltuk a kollégiumot, ahol külföldi diákok lakásproblémáit fogjuk kutatni, beszéltünk mindenféle emberekkel (portás nénivel, meg egy külföldi diákokat segítő egyesület vezetőjével), sőt egy sráccal is, aki épp valamit intézett ennél az egyesületnél, gyűjtöttünk szórólapot, aztán jobb ötlet híján eljöttünk. Nem igazán tudjuk, hogyan tovább, úgy döntöttünk, majd megkérdezzük holnap a tanárt. A lányok elmentek az egyetemre utána, mert 12-től órájuk volt, én meg haza, mert nekem csak 4-re kellett visszamennem.

Itthon összedobtam valami ebédet, aztán tanultam meg Jóbarátokat néztem felváltva, próbáltam túllendülni a borzalmas (több napja tartó) rossz kedvemen, de nem sikerült. Az órámra nem mentem el végül, mert egyszerűen szükségem volt arra a plusz 4 órára a napomból. Este összedobtam valami rizottó-szerűt, pedig nem is voltam éhes. A többiek délután elmentek valahova, és egészen este 8-9-ig nem volt semmi hírem róluk, aztán hazajöttek, és kiderült, hogy valahol mászni voltak a környéken. Valószínűleg a fáradtságom is az oka, de Lu és Aaron folyamatos kiabálását-sikítozását egyszerűen nem bírom elviselni. Szerencsére most elmentek bulizni, úgyhogy kicsit csendesebb a ház, csak Tilman tesóját hallom a szomszéd szobából skype-on meg a felettünk lakó néni tévéjét. Elég vékonyak a falak. 

Le 15 Octobre 2014

Ma reggel mindenki 8-kor kelt, együtt reggeliztünk Lu-val, aztán mire nagyjából összeszedtük magunkat hazaértek a fiúk (Aaron és Tilman) is az autószerelőtől. Mi elrohantunk az egyetemre, Bence továbbindult Svájcba, Aaronék meg maradtak csövezni a lakásban.

A villamosnál találkoztunk az egyik csoporttársammal, Marie-val, csatlakozott hozzánk, beszélgettünk kicsit. Együtt ültünk be az órára, Corps et langage, az egyik legjobb tanárunk tartotta, érdekes volt. Az egyetlen problémám az volt, hogy messze ültünk a kivetítőtől és nem láttam, amit a tanár írt. Jobb híján Marie-ról másoltam a jegyzeteket, aztán szerintem még Tomtól is elkérem majd egyszer őket.

Szerencsére elmaradt a második óránk, a borzalmas Théories anthropologiques, úgyhogy délben el is indulhattam haza. Marie-val és még egy „barátnőnkkel” jöttem egész sokáig, villamoson, metrón, közben beszélgettünk. Megpróbáltam lefordítani nekik a „Bezzeg a kurva Beckek”-et (van egy matricám tőlük a táskámon), kevés sikerrel, de talán a lényeget megértették. Mikor hazaértem, ettem egy kis reszelt répát a változatosság kedvéért, és bepótoltam a blog lemaradásomat, Tilman közben dolgozott mellettem a konyhában úgy nagyjából 10 percig, aztán inkább úgy döntöttek Aaronnel hogy snow board videókat néznek, és mire végeztem az írással, Tilman már aludt Lu ágyában, Aaron meg készült az egyetemre, mert neki délután órája volt. Együtt indultunk, mert én meg elmentem futni a parkba. Megint lenyomtam a 7,5-8 km-s távot, mire hazaértem alig bírtam mozogni, és iszonyú fáradtság tört rám.

Nem sokkal később hazajött Aaron is, aztán Lu, és kitalálták, hogy menjünk el egy francia étterembe vacsorázni. Nem mondhattam nemet, akármilyen fáradt is voltam, mégiscsak ez az első igazi francia vacsoránk együtt, emellett Tilman utolsó estéje Lyonban egy ideig, mert jövő héten Berlinbe megy, aztán egy farmon fog dolgozni nem messze innen – elege lett a tanulásból és úgy döntött, inkább kihagy egy évet az egyetemen.

Az étterem nem volt messze tőlünk, a fiúk foglaltak asztalt is, úgyhogy még helyünk is volt. Borzasztó pici volt a hely, tipikus francia étterem, telezsúfolva asztalokkal (alig fértünk el), piros-fehér kockás terítőkkel, a falon régi családi fényképek, meg különböző festmények, totál össze-vissza, néhány tányér meg kávéscsésze is felakasztva. Kaptunk apéritif-et, nagyon finom francia bort, aztán rendeltünk. Nem nagyon tudtuk, mi mit jelent az étlapon (még én sem, pedig azért én általában értem a franciákat), úgyhogy találomra választottunk, nem akartuk a pincéreket kérdezgetni annyit. Közben csatlakozott hozzánk Tilman egy barátnője, egy lány a Karib-szigetekről, nagyon helyes volt. Én előételnek valami salátát rendeltem, amiről később kiderült, hogy máj van benne, ettől függetlenül nagyon finom volt. Lu és Aaron valami hurka-szerűt kaptak almaszószban, az is tök jó volt, megkóstoltam azt is. Főételnek két dolog közül választhattunk – ha olcsón akartunk kijönni – az egyik borjú nyelv volt krumplival (ezt kérték a fiúk), a másikról pedig nem sokat tudtunk, csak azt, hogy lencse van hozzá. Mivel a borjúnyelv kissé furcsának tűnt számomra, a másikat választottam, amiről később kiderült, hogy valami hal, de azért finom volt – amúgy ki nem állhatom a halat, de ezen nem érződött az a borzalmas íz, amit utálok. Megkóstoltam Aaron kajáját, a borjúnyelvet, hát az konkrétan olyan volt, mintha egy tehénnel smárolnál, legalábbis gondolom, valami ilyesmi lehet az is, még sosem próbáltam. Lu nem is bírta még lenyelni sem, annyira rosszul lett tőle, még könnyezett is szegény. A desszert pedig almaszósz, rumos tejberizs és valami pácolt szilva-szerű dolog volt, az volt a legjobb szerintem az egész vacsorában. Kár, hogy addigra úgy tele lettem, hogy alig bírtam megenni. Befejezésül ittunk egy café noir-t, aztán kértük a számlát. Jó nagyot néztünk, amikor megkaptuk, ugyanis iszonyatos összeg volt rajta. 142 euró, öt embernek, úgy, hogy Tilman barátja csak egy főételt evett. Így végül 30 eurót fizettünk fejenként, és elhatároztuk, hogy soha többet nem jövünk vissza, akármilyen finom is volt, ez nem diák-barát ár. Aztán alig bírtunk felállni az asztaltól a sok-sok evés és a három üveg bor után.

Entrée

Plat principal

Elindultunk egy reggae koncertre, ami valahol a Saone partján volt. Előtte felszedtük Aaron egyik barátját a városban, egy olasz srácot, és vettünk sört is. Nagy nehezen elvánszorogtunk a szórakozóhelyre, ahová nem engedtek be, mert nem foglaltunk helyet, és mert „alul voltunk öltözve”. Egy reggae koncertre, komolyan. Be lehetett látni, alig lézengett bent egy-két ember, a biztonságiak mégis ragaszkodtak a kulturált megjelenéshez (fehér ing minimum a fiúknak, a lányoknak meg szoknya). Aaron be is szólt nekik, de ennél többet nem nagyon tehettünk, el kellett indulni másik helyet keresni. Már épp indultunk, mikor az olasz srác után kiabált valaki, és kiderült, hogy neki és Aaronnek valami közös ismerősei, ők is Erasmus-diákok. Mivel nem volt jó a buli, úgy döntöttek, velünk jönnek, és keresünk valami kocsmát. Hát ebből az egészből az lett, hogy nagyjából két órán keresztül mászkáltunk a városban, vettünk még egy sört, beszélgettünk, aztán mindenki ment haza, mert nem találtunk normális helyet. Az olasz sráccal viszont egész jól összebarátkoztam, szerencsére franciául beszéltünk (végre valaki tud franciául a külföldiek közül is), elsoroltam neki az összes olasz káromkodást és egyéb szót, amit tudok, ő megdicsért, tanított nekem néhány új kifejezést. Beszélgettünk még az olasz moziról, villogtam kicsit, hogy láttam a La Grande Bellezza-t moziban, aztán kiderült, hogy ő nem szereti az olasz filmeket, én meg csak ezt az egyet láttam, úgyhogy visszatértünk a nyelvtanuláshoz, meg az egyetemi élethez. Nagyon jófej volt, mert miután megtudta, hogy értem kicsit az olaszt, sokszor beszélt hozzám olaszul, és tényleg értettem, amit mond. Meg kell tanulnom azt a nyelvet mindenképp, annyira tetszik, és nem is lenne sok idő, mert mondom, már most értem a francia miatt. Elkezdtek hiányozni az olasz barátaim Viterbo-ból, róluk is meséltem a srácnak. Elég reménytelen egy este volt bulizás szempontjából, de legalább ennyi jó dolog történt, szereztem egy új barátot.

Fél 3-ra értünk haza, most már 3 is elmúlt, és holnap 10-kor találkoznom kell Mélaine-nel és Zoé-val, mert elkezdjük a mini kutatásunkat. Remélem fel fogok tudni kelni majd. 

Le 14 Octobre 2014

A tegnapi 2 órás lefekvés után is nehezemre esett 10-kor kimászni az ágyból. Elindultam arra az órámra, ahol nem voltam már három hete, de most végre tudtam a termet. A tegnapi fogadalmam máig tartott, ugyanis nem fértem fel a villamosra, a következő 10 perc múlva jött, pontosan 10 percet késtem. A mosolygós kékszemű tanár megkérdezte a nevem, kipipált, hogy ott vagyok, én meg gyorsan helyet kerestem két ismerős mellett. Csoportokban kellett dolgoznunk, egy szöveget elolvasnunk és kérdésekre válaszolni. Nem nagyon jegyzeteltünk, a kérdés meg túl nehéznek bizonyult és mindannyian nagyon fáradtak voltunk, úgyhogy nem sikerült túl sok mindent összehoznunk. Mikor a tanár közölte, hogy „D’accord, commencons les exposées!”, azaz kezdjük az előadásokat, majdnem leestem a székről. Nekem senki sem mondta, hogy itt beszélni kell majd. A csapattársaim jófejek voltak, azt mondták, mondjam el a bevezetést, az elég. Azt meg is tettem, kinyökögtem, hogy milyen szövegeket kaptunk és mi volt a feladat, de annyira hirtelen jött az egész, hogy beszélni is alig tudtam. A tanár mosolygott szerencsére, kicsit átérezte a helyzetemet azt hiszem. Nagy nehezen vége lett az órának, és nagyon boldog voltam, hogy szabadultam. Rohantam haza ebédelni.

Ebéd után elmentem a parkba futni, végre lenyomtam két kört (kb. 7,5-8 km), és utána teljesen új embernek éreztem magam. Itthon hajat is mostam, aztán Bencével vártuk, hogy a többiek hazaérjenek és elkezdjenek vacsorát csinálni, mert meg volt beszélve, hogy ma Wiener schnitzel-t sütnek. Közben skypeoltam anyáékkal kicsit, sőt, Katival is (aki kapott egy laptopot, és már van facebookja és skypeja is). A vacsi elkészítése elég sokáig tartott, volt már 9 óra is, amikor elkezdtünk enni. A konyha úszott a mosatlanban és a zsemlemorzsában, én meg magamra vállaltam a mosogatást és a takarítást, ha már ők ennyit szenvedtek az elkészítéssel. Amúgy a schnitzel elég jól sikerült, nagyon finom volt. Lu sütött valami mini tortát is, ami állítólag nagyon egyszerű volt.

Aztán éjfél körül elmentünk aludni, mert holnap korán kelünk, újra egyetem. 

Le 13 Octobre 2014

Hétfő, hétfő. Bence úgy döntött, hogy itt marad még pár napig, úgyhogy őt is felkeltettem az ébresztőórámmal. De aztán én elmentem egyetemre, ő visszaaludt.

Sikerült lekésnem azt a buszt is, amivel csak kicsit kések, ezért összesen negyedórás (lehet volt az húsz perc is) késéssel estem be a terembe, ahol Tom (a srác múlt hétről, aki felajánlotta segítségét és nagyon kedves volt) pont előadást tartott még két csoporttársunkkal, én meg totál elszégyelltem magam.  Gyorsan dobtam nekik egy excusez-moi-t aztán valami üres szék után néztem, de pechemre csak az utolsó sorban volt, szóval végig kellett gyalogolnom az összes csoporttársam előtt, ezzel aztán végképp megzavartam a többiek prezentációját. A tanár viszont nagyon rendes volt, pont mellé ültem le, köszönt, odadobta a jelenléti ívet és figyelt tovább. Égtem, mint a rongy, és megfogadtam, hogy ilyen aztán soha többet nem fordul elő – kíváncsi vagyok azért, meddig fog tartani, ahogy magamat ismerem. Tomék előadása tényleg super intéressant (azaz iszonyú érdekes, á la francaise/franciául) volt, mindenki tágra nyílt szemekkel figyelt, jegyzetelt, rajtuk meg látszott, hogy nagyon sokat melóztak vele, és a kedves fekete tanárunk meg is dicsérte őket rendesen. Körbeadtak egy könyvet, amit mindenképp meg kell szereznem – valószínűleg megkérdezem Tomot, hátha az övé és kölcsön tudja adni – a címe Le retour de la race et la responsabilité des élites (nem találtam magyar fordítást, de kb. arról szól, hogy a faji kérdésben, az így kialakuló diszkriminációban mekkora szerepe van az „elitnek” – a médiának, politikának leginkább). Ezt a könyvet egyébként Michel Agier írta, aki az École des Hautes Études en Sciences Sociales (EHESS)-nek – az egyetem ahol terveim szerint egyszer még továbbtanulok – valami igazgatója, azt hiszem, bár a franciáknál néha elég nehéz megmondani, hogy a directeur d’études mit is takar pontosan. [update: később rákerestem az interneten, elég neves francia antropológus, a globalizáció hatásaival foglalkozik leginkább, a társadalomra nézve, de nem tudom pontosan lefordítani, nem találom a megfelelő szavakat rá.] A könyv végül nálam maradt óra végéig, mert én voltam az utolsó a sorban. Mikor mentünk ki, odaadtam Tomnak, aki épp a tanárral beszélgetett nagyon, de egy mosolyt azért dobott, mikor meglátott.

Portugálon nagyon-nagyon sokat tanultunk. Ha itthon is elővenném, már tudnék szépen történeteket mesélni, meg rendesen bemutatkozni, használni az igéket (a ragozás egyáltalán nem bonyolult), úgyhogy ez is fel lett írva a To do list-re (tennivalók listája), év végére beszélnem kell portugálul. A kedvenc mondatom, amit tanultam – és ami meg is maradt – az: Pareco com minha mae azaz hasonlítok az anyukámra. Jean-Paul változatlanul lelkes, nagyon sok anyagot küld nekünk emailben ami rendesen megkönnyíti a tanulást az biztos.

Portugál után elrohantam a Bellecour-ra, a bankba, mert nem sikerült interneten átutalnom a lakbéremet, mert, ahhoz, hogy internetről utalhass, kell, hogy legyen egy kis kártyád, ami személyre szóló, van rajta négy számjegy és csakis azzal tudsz utalgatni – mondanom sem kell, nekem nincsen még ilyen kártyám, mert azt külön kell igényelni. Szóval a kétórás szünetem ráment a lyoni tömegközlekedésre, mert a bankban nagyjából csak 10 percet töltöttem. Az asszisztens meg borzalmas volt, mivel ahogy rájött, hogy nem anyanyelvi francia vagyok, átváltott angolra, amiből egy kukkot sem értettem – még mindig nem vágom, hogy miért kell angolul beszélni, ha nem tudnak normálisan, a franciát teljesen megértem. Miután franciául válaszolgattam neki, végül ő is visszaváltott, de elég nagy csatát vívtunk, mert az angol szövegére nagyjából hatszor vissza kellett kérdeznem, annyira borzalmas akcentusa volt.

Nagy nehezen visszaértem az egyetemre órakezdésre, Léna-val beszélgettem kicsit a Domaines et pratiques de l’anthropologie előtt, aztán együtt késtünk el. Az óra halál unalmas volt, de leginkább azért mert leghátul ültünk, és a kedves prof egy idő után elfelejti használni a mikrofonját, úgyhogy az óra végéből egy szót se sikerült elkapnunk, a jegyzetelést pedig feladtuk mindketten. Léna lemásolta rólam a jegyzeteimet (én egy fokkal jobban figyeltem, mint ő), aztán ő cigit tekert, én meg a portugál szövegemet olvasgattam.

Mielőtt hazamentem volna, be kellett ugranom az SFR-hez, visszavinni a minidobozt, amit ideiglenesen adtak, hogy internetünk legyen. Visszaadtam, a pasi 3 perc múlva közölte, hogy c’est tout bon, azaz kb. hogy végeztünk. Én meg néztem rá, és mondtam, hogy a-a, a kártérítésemmel mi lesz? És akkor a fejéhez kapott, hogy ja, ja, persze, ne haragudjak, elfelejtette. Hát persze. Ha pénzt kell nekem adni, azt máris elfelejtik. Írt valami kérvényt, és azt mondta, hogy majd értesítenek. Ettől mondjuk nem lettem boldogabb, de legalább az első kör megvolt.

Itthon a többiek pont vacsoráztak, ők egész nap nem csináltak nagyjából semmit, aludtak, bevásároltak a Lidl-ben, ennyi. Thomas, a francia barátunk áthívott minket sörözni, úgyhogy nekivágtunk 8-kor, zuhogó esőben a városnak öten, Aaron, Tilman, Lu, Bence és én. A sörözés jó hosszúra nyúlt Thomas-ék új lakásában – ami mellesleg gyönyörű és nagy – de mi utána mégis úgy döntöttünk, megnézzük a Happy Monday Erasmus party-t. Hát nem volt jó döntés, a fiúk egyből haza akartak menni, mert alig volt lány, úgyhogy 10 perc tanakodás után ki is jöttünk a bárból, és elkezdtünk másikat keresni. Mondanom sem kell, nem sikerült, üres utcákon kóboroltunk úgy negyedórán át. Aztán jobbnak láttuk hazamenni. 

Le 11-12 Octobre 2014

Hatodik hétvégém itt, elég mozgalmas volt. Most inkább képes beszámolót tartok, kevesebb szöveggel, mert nagyon fáradt vagyok.

Szombaton délben keltünk és a reggeli után nekivágtunk a városnak Bencével. Végre nekem is volt alkalmam rendesen várost nézni, nem csak rohangáltam össze-vissza. Egészen este hatig bóklásztunk, minden nevezetességet megnéztünk, például a Fourviere-t, ahová rettentően sok lépcsőn kellett felmászni, a Bellecour-t is, meg a Vieux Lyon-t (ez az óváros), felfedeztük a Musée gallo-romain-t, ami igazából egy római kori rom (színház) volt, de hatalmas. Nagyon-nagyon sokat gyalogoltunk, összesen biztos volt vagy 15 km, mert meg sem álltunk hosszabb időre, csak nézelődni néha. Gyönyörű időnk volt, a tegnapi esőnek nyoma sem maradt, sütött a nap, nagyon meleg volt egész nap. Este felkerestük a legközelebbi Lidl-t, vettünk estére mindenféle kaját, aztán hazamentünk és főztünk egy spagettit. Lu és Aaron már Soja koncerten voltak. Vacsi után kibontottunk pár sört (még mindig kitart a német készlet), aztán olyan 11 körül a Aaronék telefonáltak, hogy mennek a városba bulizni és tartsunk velük. Az egészből annyi lett röviden összefoglalva, hogy: gyalogoltunk újabb 5 km-t nagyjából, mert a többiek nem bírták rendesen elmagyarázni, merre vannak, elmentünk velük egy kebaboshoz, aztán ők bementek egy diszkóba, mi meg hazajöttünk. Húsz perccel utánunk aztán ők is megérkeztek, mert nem volt jó a buli…

Musée gallo-romain

Fourviere

lefelé a sok-sok lépcsőn

zsiráf a szomszédban

Vasárnap megint délben keltem, reggeli közben skypeoltam anyáékkal, akik ebédeltek éppen, meg Luciferrel is, aki épp azon volt, hogy apát össze-vissza karmolja, pedig ő csak azt akarta, hogy lássam szegény cicát. Lizit is láttam, ő meg anya fülét-arcát-száját nyalta össze, miközben próbálta a laptop elé toszigálni szegényt. Elég körülményes így beszélgetni az állatokkal, mert nem mindig veszik észre, hogy beszélek hozzájuk a „dobozból”. Délután felkerekedtünk és elsétáltunk a parkba, megnéztük az ingyenes állatkertet, és teljesen eláztunk. Megint elkezdett esni az eső, és azóta is zuhog. Azért láttunk zsiráfokat, zebrákat, medvét, oroszlánt, majmokat, és még csomó állatot, amiket most nem fogok felsorolni, egész jó ez az állatkert, és csak egy köpésre van innen. Este összedobtunk megint egy tésztát, vacsi után nem sokkal beesett Tilman is, megnéztünk közösen egy filmet. Aztán csekkoltuk a választási eredményeket, és örültem, hogy apa megint polgármester – mondjuk nem nagyon volt más választás :D. Most meg lassan fél 3 lesz, és holnap korán kellene kelnünk, úgyhogy azt hiszem itt a vége. 

Only Lyon

Le 10 Octobre 2014

Zuhogó esőre ébredtünk ma reggel. Annyira szakadt, hogy az esőcseppek borzasztó hangerővel koppantak az ablaküvegen. Aaron már elment, mire én kikászálódtam az ágyból, Lu fürdött. Összekaptam magam gyorsan, bár semmi kedvem nem volt ilyen ítéletidőben kilépni a lakásból. Lu feláldozta magát, és átfutott a pékségbe croissant-ért, aztán rántottát sütött, kávét főzött. Mire kijutottam a konyhába, már nagyjából kész is volt a reggeli. Mindkettőnknek rossz kedve volt, aminek egyedül az időjárás volt az oka, senkinek nincs kedve szarrá ázni (már bocsánat, de tényleg ennyire esik) amíg az egyetemre ér. Én esőkabátban és esernyővel felszerelkezve indultam útnak, de még így is megáztam – pedig nem kellett két utcánál többet gyalogolnom összesen.

A metrón összefutottam Tommal, akivel novemberben az exposé-t csináljuk, és aki olyan jóarc volt velem a múlt héten. Puszi, puszi, ca va, ca va, és együtt mentünk a villamosra. Közben beszélgettünk, sokat kérdezett Magyarországról, hogy miért jöttem ide, stb. Mikor kiderült, hogy Anya filmekkel, meg leginkább roma reprezentációs filmekkel foglalkozik, Tom felragyogott és egyből követelte, hogy majd mutassak neki, mert nagyon érdekli a téma. Mondtam, hogy pas de probleme, engem is érdekel, úgyhogy szívesen. Mesélt arról, hogy tavaly Brazíliában lakott 5 hónapig összesen, azon kívül meg utazgatott Dél-Amerikában. Nagyon rendes volt, azt mondta, bármilyen problémám van a nyelvvel, a sulival, akármi mással, mindenképp keressem meg, mert tudja milyen (a tavalyi brazil kalandja óta), és nagyon szívesen segít. Én ettől a felajánlástól teljesen elolvadtam, mert eddig még senki sem volt ennyire rendes velem. Jó, sokan kérdezősködtek meg beszélgettek velem, de ilyen ajánlatot még senki sem tett. Úgyhogy most már annyira nem is félek a vizsgáimtól, mert maximum Tom korrepetál majd, nem is lenne olyan borzalmas, mert marha érdekes dolgokat veszünk, és ezekről beszélgetni valakivel csak jó lehet.

Nem sokkal később az egyetemen bevágtuk magunkat Tommal a hátsó sorba, egymás mellé. Elkezdett valamit írni a kis füzetébe, furcsálltam is, mert még nem kezdődött az óra. A következő percben a kezembe nyomott egy cetlit az összes elérhetőségével, és még egyszer elmondta, hogy bármikor hívjam, írjak, nyugodtan, akármi bajom van. Majdnem elsírtam magam. Na jó, nem, de azért tényleg meghatódtam kicsit, hogy valakit ennyire érdekel a sorsom. És ez volt az a nap, amikor rájöttem, hogy most már TÉNYLEG tanulnom kell, mert nem tudtam az új padtársammal a Franz Boas szövegről beszélgetni, mivel én nem olvastam el. Ő meg igen, és azt mondta, irtó érdekes volt. Szóval ilyen dolgokból maradok ki a lustaságom miatt. Mellesleg a szaktársaim előadását is jobban értettem volna azt hiszem, ha elolvasom a szöveget, amiből készültek.

Szünetben elveszítettem Tomot, de megtaláltam a lányokat, akikkel jóban vagyok, úgyhogy velük ácsorogtam az udvaron, egy kis fedett részen. Nem én vagyok az egyedüli, akinek beázik a cipője, Marie olyannyira eláztatta a sajátját, hogy inkább zokniban mászkált, amit később a wc-ben próbálta megszárítani, nem sok sikerrel.

A második órán sok említésre méltó nem történt, maximum az, hogy realizálódott bennünk, két hetünk van két beadandót megírni, és el kellene kezdenünk a kutatásunkat. Jövő héten elkezdjük, ez lett a közös megegyezés a kis csapatommal.

A harmadik, zseniális órám megint informatika. Most, a vizsga előtt egy héttel jól kicseszett velünk a tanár, mert a táblázatokat vettünk és olyan iszonyat nehéz feladatot rakott össze, hogy mindenkit sikerült beparáztatnia. Én idővel megoldottam a feladatot, jobban ment, mint a mellettem ülő srácnak, viszont jóval lassabb voltam, mint a másik oldalamon ülő lány. Úgyhogy, megfogadtam, hogy jövő héten gyakorolni fogok (bizony, tanulni fogok info-ra), mert nem akarom beégetni magam azon a hülye vizsgán. Még a végén kitalálják, hogy járjak korrepetálásra.

Itthon, Lu és Aaron éppen nagy zabálást tartottak, mikor hazaértem. A pékségből elhozták az összes létező cukros dolgot (na jó, lehet, hogy eltúlzom) és tömték magukba, nagy nyammogás meg sóhajtozás közepette. Én leültem közéjük a kis reszelt répámmal és elmeséltük egymásnak a napunkat. Most ők az Intouchable-t nézik franciául, én meg megyek az SFR-hez (remélem utoljára a félévben), hogy visszavigyem a mini dobozt, és visszakérjem a pénzem. El sem hiszem, hogy egy hónap után végre saját internetünk van.

Este jön a Bence (eredetileg Paloznakról, de most éppen) Párizsból, aki Europe-tour-t csinál most, majd kimegyek elé az állomásra. Aki kíváncsi, ő is blogol, amint sikerül az oldalát megkaparintanom, reklámozom kicsit, biztos tutijó. Egyelőre nem sikerül megnyitnom.  

Le 9 Octobre 2014

Reggel egyből futással akartam indítani, de közbeszóltak a többiek, ugyanis croissant-t hoztak a pékségből, én pedig nem bírtam erőt venni magamon és inkább megreggeliztem velük. Egészen 11-ig ücsörögtünk a konyhában, nagyon jól sikerült a közös reggeli, mert Aaron alig bírt elindulni az órájára, annyira beszéltünk. Aztán reggeli után azért összeszedtem magam én is, mert akkora izomláz van a lábamban a tegnapi futástól, hogy másképp nem múlik el, csak ha nyomom tovább. Ma oroszlánt láttam futás közben, esküszöm. Jó, ketrecben volt, de akkor is, számomra még mindig hihetetlen, hogy itt lakik kb. mellettünk. Olyan 3,5 km-t futhattam, és iszonyatosan égett a pofám, mert ennél jóval többet tudok, és akartam is, de egyszerűen a lábam nem engedett. Borzalmas izomlázam lett, és a rossz térdem is elkezdett fájni, úgyhogy jobbnak láttam hazasétálni.

Rendet raktam a szobámban kicsit, meg beraktam néhány adag mosást, aztán nekiindultunk a városnak Lu-val, mert kapott valami csomagot a szüleitől, és megkért, hogy menjek vele átvenni. Két papírt kapott, egyetlen címet találtunk rajta, ami nagyon messze volt tőlünk. Kimetróztunk Lyon szélére, hatalmas raktárépületek közé, cseppet sem barátságos környékre, még nappal sem sétálgattunk ott szívesen, mert minden második pasas utánunk szólt. Nagy nehezen megtaláltuk az épületet, ahol közölték velünk, hogy a csomag a lakásunktól 10 percre lévő postán van. Mi azért nem tudtuk ezt, mert a postás nem írt teljes címet a papírra, amit bedobott, ezért fogalmunk sem volt róla, hogy hova kellene mennünk pontosan. De még csak irányítószámot, utcát, semmit nem, csak a posta irodájának a nevét, azt meg honnan tudjuk, hogy micsoda. Mivel nekem rohannom kellett az egyetemre, onnan mentem tovább, Lu meg hazament és azt mondta, elmegy egyedül a csomagért.

Az egyetemen az egyik legjobb órámra (Unité de l’homme, diversité des cultures) hatalmas lelkesedéssel és annál sokkal nagyobb fáradtsággal ültem be. Egyszer csak odajött az egyik szaktársam, és megkérdezte, hogy keddenként nem vele vagyok-e a Méthodologie universitaire c. órán – ez az az óra, amiről harmadszorra hiányzok, mert nem bírom kideríteni, hogy hol van. Már kezdtem megörülni neki, hogy végre, valaki megmondja, hova kell mennem, amikor kiderült, hogy neki sincs fogalma róla. Azért jött oda hozzám, mert egyedül rám emlékezett az első óráról, és reménykedett benne, hogy én tudom, melyik teremben tartják. Ő volt a titkárságon, ahol szintén nem tudták, én meg írtam a tanárnak egy emailt, amire nem válaszolt, úgyhogy semmivel sem vagyunk előrébb. Megbeszéltük, hogy amint valamelyikünk kideríti, szól a másiknak. Aztán ő visszament a helyére, az óra meg nemsokára elkezdődött. Érdekes volt meg minden, de – szerintem az idő miatt – olyan iszonyatos fáradtság jött rám, hogy a végén alig bírtam nyitva tartani a szemem. Szerencsére 10 perccel hamarabb befejezte a mondókáját a prof, úgyhogy rohanhattunk a villamosra. Az eső zuhogott, úgyhogy mire hazaértem, bőrig áztam. Ráadásul szandálban voltam, úgyhogy a város összes mocskát felszedtem a pocsolyákból hazafelé.

Itthon megettem vacsorára a szokásos reszelt répámat, aztán beszélgettem kicsit a többiekkel, de egy idő után mindenki private space-t akart, úgyhogy Aaron elvonult tanulni, Lu meg Tilman a konyhában interneteztek, én meg bevonultam a szobámba. A fiúk egy idő után elmentek kocsmázni meg csajozni, most ketten vagyunk Lu-val, ő skypeol valakivel, én meg készítem össze a holnapi dolgaimat, meg szervezem a sok tennivalót.

Breaking news: Ma volt nálunk egy szerelő (én pont nem voltam itthon) aki megcsinálta a netet, úgyhogy végre a saját dobozunk adja az internetet, jobb, mint az a kis vacak, ami ezelőtt volt, és mi mind nagyon boldogok vagyunk, hogy egy hónap alatt sikerült végre elintézni.  

Le 8 Octobre 2014

Ahhoz képest, hogy tegnap elég későn feküdtünk le, gond nélkül fel tudtam kelni reggel. Lu-val együtt mentünk az egyetemre, buszoztunk, metróztunk, villamosoztunk, közben folyamatosan szidtuk a járműveket, az embereket, és hiányoltuk a jó meleg ágyunkat. Valószínűleg nemsokára veszünk egy-egy biciklit, mert úgy tényleg sokkal könnyebb az élet. Csak még azt kellene kitalálni, hogy hova tesszük, mert a lakásban nem nagyon van hely, az utcáról meg esélyes, hogy ellopják – ha nem az egészet, az ülést minimum, hétfőn élőben láttunk egy ilyet.

Az első órám (Corps et langage) most nem volt annyira eszméletlen jó, mint két héttel ezelőtt, de ettől függetlenül érdekes volt, és mindenki nagyon bírja a pasit, aki tartja, úgyhogy még jó hangulatban is telt. Én hátul ültem és nagyon fáradt voltam ahhoz, hogy mindent felfogjak, úgyhogy a vicceit annyira nem értettem.

Ismét volt két óra szünetem a következő előadásig, úgyhogy odacsapódtam néhány ismerősömhöz, először kimentünk cigizni, aztán irány a menza. Szerencsére találtam a pénztárcámban néhány eurót, úgyhogy sikerült vennem egy szendvicset meg egy cappucinot ebédre. Elvileg a diákigazolványunkra (ami egy kártya igazából) lehetne tölteni pénzt és azzal is lehetne fizetni, de még nem sikerült rájönnöm, hogy kell rátenni a pénzt. Az egyetem honlapján le van írva, de lusta vagyok mindig megnézni. Lényeg a lényeg, hogy együtt ebédeltem a csoporttársaimmal és nagyon jól éreztük magunkat, a végén még egy mini vita is kitört a presse de la société-ről, azaz a társadalmi nyomásról (arról beszélgettünk, hogy mennyiben változtat az a szokásainkon, viselkedésünkön, ha egy bizonyos kultúrában a környezetünk különböző elvárásokat támaszt felénk).

A második órám a retteget Théories anthropologiques volt, amit csak azért nem szeretünk annyira, mert a tanár 10 percenként megáll szünetet tartani, és figyelmeztetni a háromszáz diákot az aphi-ban, hogy legyenek már csöndesebbek. Mi ezt teljesen feleslegesnek tartjuk, mert nem változik ettől semmi, csak az, hogy nem időben végzünk, hanem átlagosan negyedórával később. Nagy meglepetés ért óra közben, ugyanis kiderült, hogy gyorsabban jegyzetelek, mint a franciák. Amikor lemaradtak, rólam másolták a vonatkozó részeket, ami elég fura helyzet volt, mert mégiscsak én vagyok a külföldi. Mondjuk az egésznek az lett a végeredménye, hogy óra után alig bírtam mozgatni az ujjaimat – részben az új tollamnak is betudható a dolog.

Miután elköszöntem a többiektől, villamosra pattantam és jöttem hazafelé. Napközben Aaronéknak problémájuk akadt az internettel – megint – úgyhogy most ő hívta az ügyfélszolgálatot, sőt, azt is sikerült elintéznie, hogy holnap valaki kijön a France Telecom-tól és megnézi a dobozt/vonalat nem tudom micsodát.

Parc de la tete d'or felülről,
a házunk a kis pirossal jelölve
(Google Maps)

Mikor hazaértem Tilman a pizza tészta begyúrása után épp pihenőt vett az egyik fotelben, én pedig úgy döntöttem, végre elmegyek futni. Összekaptam magam és nem sokkal 5 után már a közeli parkban voltam és ámuldoztam, hogy milyen gyönyörű. Egy órát futottam nagyjából, és akkor is csak azért hagytam abba, mert iszonyatosan fájt mindenem – ugyanis fél éve nem mozogtam rendesen. Ha nem fújta volna tele porral a szememet a szél, maradtam volna még sétálgatni, mert megtaláltam álmaim parkját – ha egyáltalán létezik ilyen. A Parc de la tete d’or ugyanis hatalmas, közepén egy nagy tóval, ezen kívül van még ingyenes állatkert és egy óriási botanikus kert is. A futóknak külön kis ösvények vannak kialakítva, hogy ne zavarják a bicikliseket, gyalogosokat, kutyasétáltatókat, vagy a különböző szabadon szaladgáló állatokat. Elég vicces libák között futkosni, egy szakaszon egy mókus is elém ugrott, és a végén néhány méterről láttam a zsiráfokat is. Hazafelé elhatároztam, hogy ezentúl minden egyes nap kijövök és futok egy kicsit, mert egyrészt rám fér a mozgás, másrészt olyan élmény, amihez hasonlót sehol máshol nem kaptam mostanában. Egyedül a kis futótársam hiányzott, akivel otthon rendszeresen lefutottunk az alsóörsi strandra, még akkor is, ha a begabalyodó póráz miatt kicsit problémásabb volt. Remélem, Bori azért megmozgatja néha, és ha decemberben hazamegyek, az lesz az első, hogy megyünk edzeni Lizikével.

Én most nem tudtam képet csinálni, főleg nem a levegőből,
de valahogy így kell elképzelni (Google)

Itthon, nem sokkal miután kijöttem a fürdőből Lu is hazaért, azóta pedig a konyhában üldögélünk, és Tilman sorban veszi ki a pizzákat a sütőből. C’est la vie.

Le 7 Octobre 2014

Ma kicsit vidámabban (és hál’ Istennek később) keltem, mint tegnap. Főztem kávét magamnak, meg Lu-nak is, majd elviharzottam az egyetemre, azt remélve, ma végre beérek arra az órámra, amire az elmúlt két hétben nem sikerült eljutnom. Egészen a villamosig rendben is ment minden, időben voltam. A Grange Blanche-on viszont, ahol a villamosra kellett volna átszállnom, kiderült, hogy baleset volt, emiatt pótló buszok járnak. A sok várakozás miatt sikerült fél óra késéssel beesnem a terembe, ahol megint angol óra volt. A tanárnő – aki látszólag alig tudott franciául – azt mondta, menjek a titkárságra, ott megmondják, melyik terembe kell mennem. Újabb húsz perc bolyongás után sikerült végre megtalálnom a titkárságot. Az pedig természetesen 12-14 között zárva van, pont az órám időpontjában. Egy nő próbált segíteni (valószínűleg ő is valamelyik irodában dolgozott), de ő sem tudott sajnos, mert a faliújságon is a régi órarend volt kint. Annyit tudott mondani, írjak egy emailt a tanáromnak, és reménykedjek, hogy elnézi a hiányzást. Nem akartam neki mondani, hogy imádkoznom kellene, mert nem csak ez az egy hiányzásom volt eddig – bár mindegyik önhibámon kívül. Így hát csalódottan és teljes melankóliában hazaindultam. Szerencsére időközben helyreállt a tömegközlekedés, így nem kellett hatszor átszállnom.

Otthon Lu még aludt, mikor hazaértem (délután 2 volt), úgyhogy miközben reggelizett én pont meg tudtam írni a bocsánatkérő emailt a kedvenc kékszemű tanáromnak.

Délután elindultunk a városba képeslapot, meg könyveket vásárolni. A Bellecour-ra mentünk, az tűnt a legegyszerűbb választásnak. Rengeteget gyalogoltunk, de sikerült mindent beszerezni, legjobban az új portugál nyelvkönyveimnek örülök, Jean-Paul büszke lenne rám. Olyan 6-7 fele estünk haza, azóta nem is nagyon csináltunk semmit. A fiúk hazajöttek a snowboardozásból, és nagyon boldogok.

Összegzés: Öt hete vagyok itt, hihetetlen. Nem nagyon tudom, mit írjak, most már egyre kevesebb az új dolog, és ahogy múlik az újdonság varázsa, úgy kezdődnek az „unalmas hétköznapok” is, néha nagyon nincsen kedvem felkelni és elmenni az egyetemre, de ahogy odaérek, rögtön felvidulok. A francia barátaim egyre közvetlenebbek velem, egyre többet vagyunk együtt. A pénzzel sajnos nem tudom, hogy állok, csak annyit, hogy minden drága, de próbálok spórolni (leginkább kaján, az a legegyszerűbb), nemsokára költségvetést kell csinálnom. Nemsokára el kell kezdenem tanulni is. 

búcsúzóul mára
Lóci játszik
(forrás: youtube)