Le 27 Février 2015

Ma elég későn keltünk, de nem volt baj, ugyanis csepergett az eső, gondoltuk, várunk egy kicsit, amíg abbamarad, hátha kisüt a nap. Végül elindultunk várost nézni ilyen időben is, de út közben azért néha-néha esett az eső, a szél meg folyamatosan fújt, úgyhogy nem volt tökéletes az idő. Lesétáltunk az Hotel de Ville-től egészen Perrache-ig, ami elég nagy séta, közben bementünk egy csomó boltba. Én természetesen nem bírtam megállni, vettem egy táskát (de csak 10 euró volt és gyönyörű, és nagy!), meg néhány dobozt a konyhába, mert a cukrot meg a lisztet eddig nem nagyon tudtam mibe tenni. Ezeket a dobozokat az eurós boltban vettem, nem is tudtam eddig, hogy van ilyen itt Lyonban, Anna szúrta ki.

A Croix-Rousse a szomszédban (Rhone másik oldalán)

Hotel de ville

Este hazajöttünk olyan 6 körül, mert Nicolas (az új lakótársam) írt, hogy jön majd lepakolni a cuccait. Vacsorára carbonara spagettit csináltunk brokkolival, nagyon finom lett. Nicolas olyan fél 9 körül ért végül ide, lepakolt, kiteregette néhány ruháját, aztán ittragadt. Pont maradt neki egy adag spagetti, azt megette és halálra dicsért, hogy milyen jól főzök (ezt azért nem egy nagy cucc megcsinálni), aztán csatlakozott hozzánk a borozásban és egészen 10-ig elbeszélgettünk a konyhában. Utána rohant, mert fél 12-kor indult a busza Milánóba, ott tölti a hétvégét. Megígértük neki, hogy hétfő este, mikor Anna utolsó estéje lesz Lyonban és ő is hazaér, folytatjuk a random bulit, amit ma elkezdtünk. Amúgy nagyon jó fej volt, annyira örülök, hogy vele fogok lakni. Megbeszéltük, hogy a hétvége bulizásra van, úgyhogy ez egy party-semester lesz. Nekem tanulnom is kell persze, de nyilván hetente egy-két buli belefér az időmbe. Ő pedig egészen magyarosan gondolkozik az ivásról (pénteken egyből suli után a legjobb elkezdeni), azt hiszem jól meg fogjuk érteni egymást.

Miután Nicolas elment, már nekünk sem volt kedvünk kocsmázni, úgyhogy itthon maradtunk és nem sokkal később el is mentünk aludni. 

Le 26 Février 2015

Reggel 10-re mentem órára, bár a sztrájk miatt 90% volt, hogy elmarad (eddig összesen egy volt megtartva a négy hét alatt), de nem szabad hiányoznom, úgyhogy inkább elmentem megnézni, van-e tanár. Hárman ácsorogtunk a terem előtt, a többiek már be sem jöttek. Egyszer csak megérkezett a tanárnőnk, nézett, hogy hát mi hogy-hogy itt vagyunk? És hogy hol vannak a többiek akkor? Mondtuk, hogy a sztrájk miatt elég lutri, hogy melyik óránk van megtartva és melyik nincs, tehát a legtöbben már nem is veszik a fáradtságot, hogy bejöjjenek megnézni. Erre azt mondta, hogy ja, különben nem akart ma rendes órát tartani, de ha ennyien vagyunk még alternatív órát sem fog nekünk csinálni, mert biztos van jobb dolgunk, viszont az email címünket írjuk le neki, és akkor a következő héten tud írni, hogy lesz-e óra vagy nem. A vége az lett, hogy elmentünk az egyetem kávézójába, vettünk egy-egy kávét, odaadtuk neki az email címünket, és a kávénkat szürcsölgetve megbeszéltük, hogy ő mit tud a sztrájkról, és hogy nekünk milyen információink vannak. Nagyon rendes volt, azt mondta, teljesen megért minket, mert borzasztó lehet, hogy még mindig nem tudjuk a jegyeinket. Mi mondtuk, hogy megértjük őket, mert tényleg nem normális, hogy még mindig nincs szerződésük és fizetésük sem, de mi is bele lettünk rántva ebbe az egészbe, és nem szeretünk olyan miatt szívni, amihez alig van közünk. Ráadásul, ha tényleg be akarják pótolni az összes óránkat, ami elmaradt, akkor tényleg nagyon nagy káosz lesz. Összesen 7 tanítási hét van már csak hátra a félévből, az alatt nem fogják tudni bepótolni az elmúlt 5 hét összes elmaradt óráját. Ő is rázta a fejét, hogy nem tudja, mit fognak kitalálni, és nagyon sajnál minket. Tényleg aranyos volt. Egy óra kávézás meg beszélgetés után szétszéledtünk, én hazamentem Annához.

Délután megnéztük a parkot, meg az állatokat, aztán ebédeltünk és én 4-re vissza is mentem az egyetemre, mert még volt egy másik órám. Beléptem az amphi-ba, megálltam középen, és elkezdtem keresni a többieket, de senkit nem láttam a lányok közül. Egyszer csak hallom, hogy valaki kiabál „Sara, Sara!”, odanézek, Mélaine integetett, hogy üljek mellé. Odaültem, beszélgettünk kicsit, aztán Axel Guioux elkezdte az órát, és többet nem is tudtunk másra koncentrálni, mert most annyira hadart és pörgött, hogy szinte gyorsíróversennyé alakult az egész terem. Azért jó volt, érdekes volt, mint mindig, de azért máskor jobban oda tudok figyelni, mert hagy időt arra, hogy átgondoljuk a dolgokat.

Teknősök a parkban. Hiányzik a Dönci még mindig :(

Flamingók

Este megettük a maradék quiche-t Annával és nem mentünk sehová, mert fáradtak voltunk, majd holnap felfedezzük a várost – a sztrájk miatt a holnapi óráim biztosan elmaradnak.

Le 25 Février 2015

Ma nem is kellett annyira győzködnöm magam, időben elindultam és oda is értem késés nélkül az első órámra. Ez volt a Nommer et classer (Megnevezni és csoportosítani) Julien Bondas-zal, ez mindig érdekes. Jó fej volt, ma kiosztotta a bibliographie-t az órai anyaghoz, a könyveket, cikkeket, amiket használt, és amiket jó lenne, ha elolvasnánk. 

Claude Lévi-Strauss (1908-2009)

Utána pedig tovább magyarázta az anyagot, most Lév-Strauss volt terítéken. Claude Lévi-Strauss talán Franciaország talán leghíresebb antropológusa, nekünk már szeptemberben elkezdtek mesélni róla és a kutatásairól. Mindenki rá hivatkozik, az ő elméletei gyakran kiindulópontok egy-egy kutatásnál. Egyetlen probléma van vele: senki sem érti. Ugyanis Lévi-Strauss eredetileg filozófus volt, aztán amikor elkezdett antropológiával foglalkozni, elindított egy egészen új irányzatot (structuralisme), teljesen máshogy vizsgálta a társadalmat, mint előtte bárki, ebből kifolyólag mindenkinek nehezére esik megérteni is, nem hogy elemezni a munkáit. Természetesen nélküle nem lehet antropológiával foglalkozni, tehát kénytelenek vagyunk valahogy végigküzdeni magunkat a munkásságán. Julien Bondas ma ebben próbált nekünk segíteni, sajnos nem sok sikerrel – pedig még rajzolt is a táblára, hátha úgy könnyebb. Én még ezt a félévet megpróbálom Lévi-Strauss egész munkássága nélkül kihúzni, csak azokat a részeket megérteni, ami egy-egy tantárgyamhoz fontos, majd nyáron beleásom magam az összes kutatásába, hogy mire elkezdem a következő évet, olyan penge legyek, mint Tom. Ez volt tehát az első óránk, küzdelem Lévi-Strauss elméleteivel.

Óra után a lányok nagyon megindultak a villamos felé, én is meglepődtem, hogy miért megy mindenki haza, mikor még lesz egy óránk 2-től. Maeva mellém keveredett, és megkérdezte, mit csinálok, mert ő nem akar hazamenni. Mondtam, hogy én is úgy terveztem, hogy maradok, úgyhogy együtt elindultunk ebédelni a menzára. Együtt megebédeltünk, közben hozzánk csapódott még egy csoporttársunk, Laurie, hárman dumáltunk ebéd után. Ők is ki vannak akadva a sztrájk miatt, együtt szidtuk az egyetemet, hogy nem csak a doktorisokat, minket is szivatnak. Ebéd után elmentünk a könyvtárba, és ott tanultnk háromnegyed 2-ig.

A második órám ma az Anthropologie de la culture volt, a kis doktoris nő már megedződött, és nem fejezi be 40 perccel hamarabb az óráját, de még mindig nagyon nehéz követni. Kiderült, hogy Maeva félév eleje óta nem is jött erre az órára (beteg volt, vagy csak nem tudott), ezért elkérte az összes jegyzetemet. Nem hiszem, hogy sokra megy vele, mert elég kaotikusak, de hátha sikerül neki bepótolni. Igazából egy könyvet kell elolvasni ehhez az órához (La notion de culture dans les sciences humaines / A kultúra fogalma a társadalomtudományokban), ha az megvan szerintem mindenki tök jó vizsgát ír. Óra után együtt mentünk haza, Maeva is arra lakik, amerre én.

Ez a kép karácsonykor készült <3

Itthon Annát vártam, amikor Bori megírta a szörnyű hírt: meghalt a Dönci. A teknősöm, akit 8 éves koromban kaptam, és tényleg elválaszthatatlanok voltunk. Annyira, hogy én kikötöttem, mikor felvettek Lyonba: hozom őt is, nem érdekel mennyire bonyolult. Aztán mindenki lebeszélt róla, és abban maradtunk, hogy inkább várunk egy évet vele. Hát szegény Döncike bele is halt, hogy nem maradhatott velem. Mindenki elcsodálkozik ezen, de én majdnem biztos vagyok benne, hogy hiányoztam neki, ezért történt a tragédia. Bori és Apa is azt mondják, nem látták semmi jelét, hogy beteg lenne. Evett, mászkált a lakásban, az anyagcseréje is rendben volt, tehát tényleg semmi baja nem volt – látszólag. Engem pedig nagyon szeretett, 13 évig én etettem, fürdettem többnyire, a hangomat is megismerte, és jött mindig, ha hívtam. Mikor Saumur-ben voltam 3 hónapot, akkor nem evett semmit néhány hétig, az is megviselte. Most pedig keveset voltam otthon Paloznakon karácsonykor, biztos azt hitte, hogy teljesen magára hagytam. Annyira sajnálom szegényt, miután Bori leírta, több órán keresztül sírtam, még soha semmi nem viselt meg ennyire.

drága Dönci

Később összeszedtem magam, mert Anna vonata 21:25-re ért Lyonba, ki kellett mennem elé. Sütöttem quiche lorraine-t brokkolival, ahogy anya csinálja, vacsorára – nagyon finom lett. Az állomáson szerencsére megtaláltuk egymást, aztán hazajöttünk, megvacsiztunk és nem sokkal később le is feküdtünk aludni, nagyon fáradtak voltunk mind a ketten, és nekem holnap reggel órám lesz. 

Le 24 Février 2015

Reggel aludtam fél 10-ig, nagyon jó volt. Így is azért egy nagyon kicsit késésben indultam el, de végül időben beértem órára. Anthropologie et interdisciplinarité lett volna, a többiek ott ácsorogtak a terem előtt. Tanár sehol. Én vártam még 20 percet, aztán hazaindultam Zoéval. Lett volna portugálom utána, de semmi kedvem nem volt másfél órára beülni a könyvtárba, inkább hazamegyek, tanulok, és majd írok Jean-Paulnak, hogy küldje el az anyagot.

Itthon ebédre megettem a sajtos palacsinta maradékának a felét, és most nem is volt annyira borzasztó – vagy csak nagyon éhes voltam. Utána nekiláttam annak a könyvnek, amit már három hete próbálok elkezdeni, és nagyon fontos, hogy elolvassam, mert az egyik órám (Anthropologie de la culture) konkrétan erre a könyvre épül. A bevezető végéig jutottam, amikor elaludtam – és esküszöm, nem azért, mert unalmas volt. Három óra alvás után, este 9-kor keltem fel, és ugye ilyenkor tudnék legjobban tanulni, mert világ életemben éjszaka tanultam, de valahogy mégsem bírom magam rávenni. Anyával beszéltem egy kicsit, híreket olvastam, most pedig már nemsokára 2 óra lesz és ilyenkor szoktam meggyőzni magam, hogy aludni kéne, mert holnap 8-kor kelek, és 6 óra alvás nem olyan sok, még akkor sem, ha már aludtam hármat.

A tanárunk, aki nem jött be órát tartani, írt egy emailt este, amin jól felhúztam magam. Először is a szokásos blabla a sztrájkról, hogy sajnálja a helyzetünket, meg hogy elmarad az óráink fele, de nem tud mit csinálni – amúgy ő a directeur du département de l’anthropologie ami nagyjából a tanszékvezető lehet. Utána, hogy de ne aggódjunk (!), az összes óránk be lesz pótolva, és a jegyeinket majd valamikor megkapjuk. És, hogy bocsi, hogy nem jött be órára (azt ugyan nem osztotta meg, hogy miért), meg, hogy köszöni a türelmünket. Na, az nekem most fogyott el. Egyetlen kérdésem van: mikor?! Mégis mikor szeretnék bepótolni az óráinkat? Eddig nekem összesen 9 szemináriumom és nagyjából 2-3 előadásom maradt el, 4 hét alatt. Ez az ötödik hét, újabb 3 órám fog elmaradni, mert a sztrájknak nincs vége – és előreláthatólag nem is lesz. Ha tényleg minden elmaradt óránkat be akarják pótolni, abból az lesz, hogy március-áprilisban (ami összesen amúgy 6 hét tanítás + 1 hét szünet + 1 hét vizsga), konkrétan éjjel-nappal, szerintem hétvégén is egyetemre fogok járni. És ehhez az kellene, hogy a sztrájk véget érjen mostanában, amire elég kevés esély van. Úgyhogy azt hiszem erre mondhatom, hogy nous sommes dans la merde, szarban vagyunk. (És ez elég szép végszó volt így hajnalban.)

Le 23 Février 2015

Kezdődik megint az egész, hétfő, egyetem, stb. Szerintem ennél rosszabb érzés nincs a világon, mint amikor szünet után hétfőn újra be kell menni. Szerencsére csak egy órám volt, az egyáltalán nem vészes. Tegnap végül nem tudtam tanulni (meg palacsintát sütni sem), a blogolás annyira elvette az időmet.

Most viszont, ahogy a buszon/metrón/villamoson zötykölődtem az egyetem felé, elhatároztam, hogy most már tényleg elkezdek tanulni, mert ennek így nem lesz jó vége. Az egy dolog, hogy még mindig nem tudom az első félévi jegyeimet, ebből következik, hogy azt sem tudom, megvan-e a félévem, vissza kell-e jönnöm júniusban pótvizsgázni, vagy nem, de most tényleg muszáj ezerrel tanulnom, mert a második félév után nem szeretnék ilyen kétségeket. Amúgy itt úgy működik a félév érvényesítése, hogy elvileg ha nem kaptam semmire 0-t, akkor az összes jegyem átlagát számolják, és ha úgy elértem 20-ból 10-et, akkor megvan a félév. Tehát ez így nem hangzik annyira teljesíthetetlennek, és az eddigi átlagom 13 körül van, mégis ott van a hülye informatika, ami betehet, vagy akármelyik vizsgám, amit félreértettem, nem a kérdésre válaszoltam, stb. A jegyeinkről amúgy még mindig semmi hír nincsen, de nem valószínű, hogy a sztrájknak mostanában vége lesz, tehát az sem, hogy megkapjuk őket.

Mindegy, órára – már amelyiket megtartják – azért bejárunk, aztán majd lesz valami. Beértem pontosan Étude de cas-ra, 10-re, leültem Alicia meg Marielle mellé, akik nagyon bele voltak merülve a szünetről folytatott beszélgetésbe, de azért odavigyorogtak rám. Most nem túl sok érdekes dolgot csináltunk, egy cikket kezdtünk el olvasni és beszélgetni róla. Az volt csak a probléma, hogy senki nem olvasta el otthon, úgyhogy most kellett átfutni a kb. 20 oldalas cikket, és nem csak nekem volt hozzá kevés az idő, a többieknek is. A mai nap meglepetése, hogy Tom nem jött órára és én komolyan aggódni kezdtem, mert csak akkor tudom ezt elképzelni, ha valami hatalmas szörnyűség történt vele. Emellett kiderült, hogy két hét múlva prezentálunk, de nem nagyon van gond, mert van egy kis plan-unk (vázlat/terv), és csak meg kéne tölteni tartalommal. Ehhez olvasni kellene rengeteget, igazából erre próbálom rávenni magam két hete. Marielle-lel megbeszéltük, hogy értesítjük Tom-ot és a héten valamikor összeülünk megbeszélni.

Óra után beszélgettem kicsit a lányokkal, mindenki kérdezte, merre voltam a szünetben, úgyhogy meséltem nekik kicsit Párizsról, ők meg irigykedtek. Aztán ők mesélték, hogy milyen volt otthon, a családjukkal, barátjukkal, akkor meg én irigykedtem. De igazából már csak két hónapot vagyok itt, addig is két látogatóm is jön, hamar el fog repülni.

Ennyire happy vagyok
palacsintasütés közben

Olyan délután 1 körül értem haza, nekiálltam palacsintát sütni. Az eredeti cél az volt, hogy most két napig lekváros palacsintán fogok élni, mert Luu itthagyott kb. három üveg lekvárt, amit az anyukája főzött, és nagyon nem szeretném kidobni, márpedig áprilisig valamit kell vele csinálnom. Ebből az egészből az lett, hogy két darab lekváros palacsintát bírtam megenni délben, utána valami sósat akartam, úgyhogy elkezdtem recepteket keresgélni az interneten. Összerakni viszont már nem volt időm, mert Nicolas-szal találkoztam a városban.

A lakásbiztosítás miatt kellett összefutnunk, hogy megkérdezzük, lehet-e Luu nevét kicserélni az övére, ha ő fog velem lakni. Először kicsit nehezen találtuk meg egymást, de végül mindent el tudtunk intézni, a biztosítónál azt mondták, ingyen kicserélik a neveket, egy emalit kell írnom nekik majd. Nicolas nagyon aranyos volt, végig dumált, kérdezgetett mindenről. Velem akart ebédelni, de rájött, hogy nem ugyanazon a campus-on vagyunk, és az enyém eszméletlen messze van, úgyhogy nem hívott. De azért elmondta hatszor, mennyire jó lett volna. Csak jövő héten fog beköltözni, mert hétvégén Olaszországba utazik, de előtte pénteken valószínűleg áthozza a cuccát. Ez nekem tökéletes, mert szerdán jön Anna meglátogatni engem, úgyhogy legalább addig normális ágyon tud aludni, nem a kinyithatóson, ami Aaron szerint borzasztó kényelmetlen. Mikor végeztünk, Nicolas invitált, hogy menjek vele a bankba is, de én gyorsan kivágtam magam a „tanulnom kell” kifogással, ami amúgy igaz is volt. Szerintem amúgy is csak azért hívott, mert nem szeret annyira egyedül lenni, és még nincsen annyi barátja, de nem nagyon volt kedvem bankban ücsörögni. Az ebéd jobb lett volna.

Este összeraktam a sós palacsintát, sajtkrémet csináltam hozzá, azzal töltöttem meg és tejföllel megkenve összesütöttem, de őszintén szólva, nem lett életem kajája. Sőt. Ha különleges a sajt, akkor biztos finom, de sima reszelt sajttal nagyjából semmi íze nem volt. De most spórolok, nagyon, úgyhogy nem nyavalygok, aki tényleg éhes, az megeszi ezt is. Sajnos maradt belőle holnapra is.

Le 21-22 Février 2015

Utolsó hétvége mielőtt újra kezdődik az egyetem, és nekem rengeteget kellene tanulnom. Ehelyett mit csináltam? Takarítottam (igen, még mindig), pakoltam, skypeoltam az otthoniakkal, és blogoltam. Ezt a bloglemaradást konkrétan egy nap volt behozni, a párizsi képeket is fel kellett tennem a gépemre, feltenni azokat is a blogra, nem kis meló. De még nincsen késő, most vasárnap délután van, összedobok valamit vacsorára, palacsintát sütök, aztán nekiülök és elolvasok néhány cikket holnapra. Holnap úgyis csak egy órám lesz, 10-12 között, utána egész délután tudok tanulni. Meg kedden is, egész délelőtt. Úgyhogy most nem is írok többet, sok dolgom van. 

Le 20 Février 2015

Ma befejeztem a takarítást és a pakolást, átköltöztettem magam a nagyobb szobába, Nicolas szobáját is előkészítettem, átvittem neki egy kisebb szekrényt meg a fotelt a konyhából, mert múltkor kérte. Mást nem nagyon csináltam, de így legalább ide tudok képeket tenni a lakásról, most minden szép tiszta. :)

1. Az én (új) szobám: 

2. A másik szoba:

3. Konyha

Le 19 Février 2015

Luu repülőgépe ma délután fél 3-kor indult. Tegnap este megbeszéltük, hogy legkésőbb 9-kor fel kell kelnie, hogy mindent összepakoljon, és hogy időben el tudjunk indulni. Én felhúztam az órámat, fel is ébredtem 9-kor. Luu még aludt. Én aztán nem fogom felkelteni, úgyhogy tovább feküdtem félálomban az ágyamban. Olyan 10 óra körül kezdett el mocorogni, aztán nem sokkal később fel is kelt – még szerencse, mert 11-kor elvileg el kellett indulni, ha el akarta érni a gépet. Megreggeliztünk szép nyugodtan, megittuk a kávénkat, de nem nagyon beszéltünk közben.

11 előtt egy picivel Luu elkezdte kihordani a csomagjait az előszobába. Én előtte sem nagyon nézegettem, hogy mennyi cucca van, csak azt tudtam, hogy sok – mellesleg nem is nagyon láthattam összepakolva mert természetesen tegnap éjjel fejezte be a csomagolást. Egyszer csak megállt, gondolkozott egy kicsit, és azt mondta, esélytelen, hogy mi ezt ketten el tudjuk cipelni a reptérre. Elkezdtem számolni, és igaza volt. Volt egy hatalmas táskája, amibe valahogy belerakta a síléceit (persze kilógtak felül), azt alapból egy embernek kellett vinni, azon kívül volt három nagy utazótáskája, két kisebb táska és egy hátizsák. Ezt tényleg nem tudja két ember elvinni egyszerre. Mi legyen? Taxit ő nem hajlandó hívni, mert drága. Azt mondja nekem: „Can you call Jeremy?” (Felhívod Jeremyt?). Na, ez volt az a pont, amikor tényleg úgy néztem rá, mintha most jött volna ki a diliházból. Jeremytől én is csak azért kértem decemberben, hogy vigyen ki a reptérre, mert Anya erősködött. De tényleg, szegény van vagy 70 éves, nem lehet egyik pillanatról a másikra ugráltatni. Ráadásul Luu még csak nem is ismeri. Elkezdtem gondolkodni, hogy van-e olyan ismerősünk, akinek van kocsija, és nem hatalmas nagy bunkóság megkérni, hogy vigyen el minket a reptérre. Igazából szerintem ilyet kérni akárkitől bunkóság, egyszerűen nem lehet így embereket ugráltatni, csak mert ez a szerencsétlen nem bírt előre gondolkodni. Végül eszembe jutott Ben, aki Párizsba vitt, hátha pont otthon van, ő van annyira őrült, hogy még örül is neki, ha megkérjük. Így is lett, rögtön válaszolt az smsemre, összeszedte magát, kocsiba ült, és elindult hozzánk. Luu közben percenként kérdezgetett, hogy „Are you sure he’s coming? Because if not, I have to search something.” (Biztos hogy jön? Mert ha nem, mást kell kitalálnom.) – mintha ezt is ő szervezte volna meg.

Végül húsz perc múlva megérkezett Ben az autóval, bepakoltuk Luu cuccait, és elindultunk. Ben eszméletlen kedves volt, megvárta amíg Luu feladja a bőröndjeit és elköszönünk, utána pedig haza is vitt engem, pedig mondtam neki, hogy akárhol kitesz, nekem az jó. 

Itthon elkezdtem takarítani, mert Luu szobája nagyobb volt, mint az enyém és kitaláltam, hogy átköltözök. Ha jön hozzám valaki otthonról így elférünk kényelmesen legalább. Arra elég kevés az esély, hogy Nicolas-hoz jön majd valaki mostanában Kolumbiából. Ja igen, most már biztos, ő lesz a lakótársam, a néni áldását adta rá. Jövő héten fog beköltözni valószínűleg, én már nagyon várom, nagyon szimpatikus srác.

Egészen estig takarítottam, de még holnapra is maradt tennivaló bőven, mert kitaláltam, hogy az egész lakást kipucolom, így mielőtt hazamegyek, a vizsgáim után nem kell nekiugrani rögtön. 

Le 18 Février 2015

Reggel fel kellett kelni „korán”, mert megígértem Luu-nak, hogy elmegyek vele a bankba, megszüntetni a számláját. Így is lett, 11-kor elindultunk. A bankban jó sokáig szórakoztunk szegény nővel, mivel Luu nem csak hogy az összes fontos papírját elkeverte, amit kapott tőlük, de elfelejtette a pinkódját, ami jelentősen megnehezítette, hogy levegyük a számláján maradt pénzt. Nagy nehezen azért sikerült visszaemlékeznie, és egy közeli automatából kivette a maradék pénzét, viszont mire visszamentünk a bankhoz, az már be volt zárva, ebédszünetet tartottak. Volt 1,5 óránk a városban. Csináltam néhány képet séta közben. 

Rhone

Először elmentünk a H&M-be, megtaláltuk a kalapot, amit hetek óta kerget, felpróbálta, mégsem kell. Utána elmentünk egy afrikai hajszalonba, mert kitalálta, hogy befonatja a haját, mielőtt hazamegy, de aztán tíz perc üzletben való ácsorgás után mégis úgy döntött, hogy nem. Elmentünk egy boltba, ahol megjavítják az Iphone-ja képernyőjét, amit Párizsban összetört, de az sem ment zökkenőmentesen, mert túl drágának találta a javítást, akkor is, ha az előző helyeken ennek az árnak kb. a négyszeresét mondták. Nagy nehezen azért ott tudtuk hagyni a telefont, és visszamentünk a bankba. Ott is elintéztünk mindent. 

Deszkapark ilyenkor

Közben viszont Luu talált a Facebook-on egy nőt, aki még ma délután befonja a haját, de el kell metrózni/villamosozni a lakására, mert nem tud sehova menni. Én mondtam, hogy ne haragudjon, de nem megyek vele – amúgy is marhára elegem volt már, hogy mindenhova el kell kísérni, mert képtelen egyedül intézni a dolgait. Erre addig nyavalygott, amíg beleegyeztem, hogy elkísérem, és megvárom amíg a nő elmagyarázza a dolgokat, mert ő nem tud angolul, nyelvi akadályok, bla bla bla. Olyan fél 4 körül értünk oda, én nagyon fáradt meg nyűgös voltam. Egy lakótelepen találtuk magunkat, Luu folyamatosan hajtogatta, hogy ő fél (mégis mitől?), aztán mikor odaértünk a háztömb elé konkrétan hisztirohamot kapott, hogy ne hagyjam egyedül. Majdnem sírt, úgy nyávogott meg könyörgött, mint egy óvodás… A nyávogásnál és a hisztinél szerintem nincs rosszabb dolog a világon, úgyhogy nagyon mérgesen rászóltam, hogy azonnal fejezze be, itt maradok, csak fejezze be. Felmentünk a nő lakására, egy kis panel volt a nyolcadik emeleten. Két pici gyereke volt, a kisfiú olyan 2-3 éves körüli, a kislány néhány hónapos, december 24-én született pont. A nő három órán keresztül fonta Luu haját, én közben csak ültem és néztem ki a fejemből – meg majd’ felrobbantam persze –, nézegettem a gyerekeket, meg néha beszélgettem a kisfiúval. Este fél 7-kor végre a nő bejelentette, hogy „Finish!” (csak néhány szót tudott angolul), mehettünk. Kiléptünk a lakásból, Luu azt mondja: „Should I tell you something?” (Elmondhatok valamit?), én odavetettem, hogy: „Yes?!”, erre azt mondja: „I don’t like it.” (Nem tetszik.). Na, gratulálok, ezért ültem ott három órát, ezért hisztiztél a kapu előtt. Hazafelé tényleg nem voltam hajlandó hozzászólni, annyira mérges voltam.

Otthon legalább ő főzött vacsorát, és nagyon finom lett, de ettől függetlenül a mai rohangálást nem fogom soha elfelejteni neki. Nekem is van életem, csomó tanulnivalóm lett volna, nincs erre energiám, hogy az ő dolgait intézzem folyamatosan. Kicsit (nagyon) el van kényeztetve, azt hiszem.

Le 17 Février 2015

Egészen délután fél 3-ig aludtam, annyira jó volt. Be volt sötétítve az egész szoba, úgyhogy esélytelen volt, hogy a napsütésre felébredjek. Luu már ébren volt, főzött kávét is meg minden. Kicsit pihentem még az ágyamban reggeli után, mert ez a buszút annyira kifárasztott, úgy éreztem magam, mint akit háromszor kimostak és kicsavartak egy mosógépben.

Késő délután Luu megkért, hogy menjek el vele a bevásárlóközpontba, mert ajándékokat kell vennie a barátnőinek. Nem volt jobb dolgom, úgyhogy mentem vele, legalább vettünk vacsorára is valami kaját, mert itthon semmi nem volt. Haza viszont már nem együtt jöttünk, mert egyrészt engem úgy felidegesített a határozatlanságával, hogy nem tudja mit vegyen, nem tudja hol vegye, nem tudja kinek vegye, stb., másrészt ő sétálni akart, nekem meg bőven elég volt odafele sétálgatni. Sajnos, cipelhettem haza a cuccait, mert én busszal jöttem…

Itthon olyan 10-11 körül csináltunk vacsorát, mert nekem nem nagyon volt kedvem hamarabb nekiállni. Brokkolikrémlevest főztem, nagyon-nagyon finom lett. Luu csinált valami salátát, amit agyon sózott, és borzalmasan rossz volt, de neki ízlett. A zöldség ízét nem is lehetett érezni a rengeteg só meg olaj miatt, amit rárakott, valaki elmesélhetné nekem, hogy ez miért jó. Este (inkább éjszaka) még felhívtam Katit, hogy jelentkezzek Párizs után, anyáékkal majd holnap beszélek.

Le 16 Février 2015 - Paris

You can’t ever get too much of Paris.

A Bastille reggel

Tegnap már 10 körül aludtunk, úgyhogy ma nem volt nehéz „korán” felkelni. Lementünk reggelizni, aztán összepakoltuk az összes cuccunkat és levittünk mindent a recepcióra. Szerencsére volt egy szoba a csomagoknak fenntartva, ahova bezárták a nagy hátizsákjainkat, így nem kellett egész nap magunkkal cipelni. A buszunk este későn indult vissza Lyonba, majd sötétedés után visszajövünk a cuccokért, addig ugyanúgy mászkálhattunk a városban, ahogy eddig.

Luu azt mondta, ő már látott „mindent” (az Eiffel tornyot és a Louvre-ot), ma oda megyünk, ahova én akarok. Ki is használtam az alkalmat, és célba vettem a kedvenc helyemet, a Place des Vosges-ot, ahol Victor Hugo háza is van. Sajnos az utóbbi be volt zárva, mert hétfő szünnap (előbb is eszembe juthatott volna), de a kis tér szokás szerint gyönyörű volt. Megint sütött a nap, rengeteg gyerek játszott, biciklizett, rohangált, a nagyszüleik vigyáztak rájuk. Luu-nak is nagyon tetszett a tér, de ettől függetlenül nem maradtunk sokáig.

Place des Vosges

Place des Vosges

Elindultunk a városközpont felé, útba ejtve a Centre Pompidou-t, ott vettünk egy-egy baguette-et ebédre és azt eszegettük a hatalmas épület előtti téren. 

Itt ettük a baguette-et

Ezen meg látszik az egész épület (Centre Pompidou)

Kút

Utána jó sokáig sétáltunk a Szajna-parton, útba esett a Louvre megint, és a Jardin des Tuileries is. Megnéztük a könyvárusokat, vettünk néhány képeslapot. Én majdnem vettem egy Francois Villon kötetet, de amit találtam, az 40 euró volt, annyit most nem akartam érte fizetni. Később azért találtam kedvemre való könyveket egy antikváriumban, összesen négy eurót fizettem értük. Vettem egyet, amelyik XIV.Lajosról szólt  - Luu teljesen hülyének nézett, hogy: Will you really read it? / Tényleg el fogod olvasni? –, meg egyet, aminek az a címe, hogy Loin de mes proches (Távol a rokonaimtól), és egy nőről szól, aki csapot papot (a férjét és a gyerekeit) otthagy Párizsban és visszaköltözik a szülőfalujába. Délután beültünk uzsonnázni egy kávézóba, ittunk egy kávét, meg croissant ettünk mellé, pihentünk kicsit.

Louvre sarka

Jardin des Tuileries

Jardin des Tuileries

Házak a Szajna-parton

Az utolsó hely, amit mindenképp meg akartam mutatni Luu-nak a Jardin du Luxembourg volt, de most a borús szürkületben tényleg nem volt ugyanolyan, mint amikor októberben szikrázó napsütésben itt jártam. Az egyik kapunál egy zenekar zenélt éppen, egy kisebb csoport ember verődött köréjük, egy nagyon pici kisfiú pedig úgy táncolt a ritmusra, hogy mindenki csak tátotta a száját. Mi is megálltunk Luu-val, hallgattuk kicsit őket, mosolyogtunk a kisfiún, tényleg eszméletlen ritmusérzéke volt.

Jardin du Luxembourg

Luu közben kiszúrta a Panthéon kupoláját, úgyhogy elmentünk azt is megnézni. 

Pantheon

Még sosem voltam bent, ide is ingyen mehettünk, és szerencsénk volt, mert pont becsusszantunk zárás előtt. Lementünk az alagsorba, ahol nagyon híres emberek sírjai vannak, én erről nem is tudtam eddig. Ott volt Victor Hugo, Émile Zola, Marie és Pierre Curie, Rousseau, rengeteg ember, akik még nagyobbá tették Franciaországot. Elég furcsa volt azért ott mászkálni, mégiscsak egy temető, akármilyen szép is. Miután végigjártuk az alagsort, visszamentünk és nézelődtünk egy kicsit a fenti részen is, ami tényleg eszméletlen szép volt – a képeken annyira nem látszik, sötétben nem fényképez jól a telefonom.

Ilyen a Pantheon bent

Miután kijöttünk a Panthéonból, elindultunk vissza a szállásra. Két utcával arrébb viszont rengeteg mentő-, rendőr- és tűzoltóautóra lettünk figyelmesek, az egész kis utca le volt zárva, és nagyon nagy sürgés-forgás volt. Természetesen ott álldogált néhány járókelő, tőlük megtudtuk, hogy valaki kiugrott egy ablakon kb. öt emelet magasból, és pont egy autó elé esett, ami valószínűleg áthajtott rajta. Elég borzasztó volt hallani is, nem hogy a mentősök mozgását látni, ahogy próbálják újraéleszteni szegény férfit.  Én menni akartam, minél hamarabb, de Luu azt mondta, ő kíváncsi, mi fog történni, maradjunk. Sosem értettem, mit kell az ilyen baleseteknél nézni, hiszen valaki éppen haldoklik és a mentősök küzdenek az életéért… Űgyhogy én el is fordultam, és vártam, amíg Luu kinézelődi magát. Közben persze a rendőrök rászóltak mindenkire, aki kíváncsiskodott, és szerintem teljesen igazuk volt. Nem sokat lehetett amúgy sem látni (hála Istennek), de a nőnek, aki átgázolt szegény pasin, a sikoltozását, kiabálását akárki hallhatta. A sok hülye turista meg, akik jöttek a Panthéon felől, természetesen megállt, és kérdezgetett minket, meg a körülöttünk állókat hogy mi történt. Amikor már hatodszorra hallottam a történetet, és a mentősök is elkezdtek összepakolni – nem hiszem, hogy sikerült megmenteniük szegény pasit –, elindultunk végre hazafelé. Én nagyon mérges voltam Luu-ra, hogy ott kellett állni a baleset mellett fél órát, alig szóltam hozzá a következő egy órában, amíg hazasétáltunk. Ő meg nem értette, hogy mi bajom van.

Vettünk vacsorára mindenféle készételt a Monoprix-ben, megmelegítettük a hostelben egy mikróban, megettük, pihentünk kicsit, aztán 10 körül elindultunk a buszunkhoz. Odaértünk időben, még várnunk is kellett a beszállásra. Az út Lyonba borzalmas volt, mert a buszvezető óránként megállt, felkapcsolta a villanyt, néha kiengedte az utasokat, néha csak ő szállt ki elszívni egy cigit. Aludni tehát nem nagyon lehetett, mert mire elaludtál, már megint megállt és felkapcsolta a villanyokat. Utólag azért azt mondtam, még mindig jobb, hogy így csinálta, mintha vezetés közben aludt volna el és balesetet szenvedtünk volna az autópályán miatta, biztosan fáradt volt nagyon. Nagy nehezen, reggel negyed 7-kor megérkeztünk Lyonba. Rendőrök szálltak fel a buszra, és leszállás előtt leellenőrizték mindenkinek a személyigazolványát vagy útlevelét. Mikor végre leengedtek, fogtuk a cuccunkat és metróztunk haza. Otthon én gyorsan lezuhanyoztam (nem bírom elviselni ha koszos vagyok) és úgy estem be az ágyba, végre aludhattam rendesen. 

Le 15 Février 2015 - Paris

You can’t ever get too much of Paris.

Reggeli a Bastille mellett

Ma reggel nem keltünk fel időben, reggeli helyett is inkább aludtunk. 11-kor már beszólt a takarítónő, hogy legyünk szívesek elhagyni a szobát, ugyanis itt az a szabály, hogy délelőtt 11 és délután 3 között nem lehet a szobákban tartózkodni, még csak felszaladni sem valamiért, mert ilyenkor a takarítás miatt bezárják az egész hostelt. Gyorsan összekaptuk magunkat, aztán elindultunk. Ma gyönyörűen sütött a nap, nagyon örültünk neki, mikor kiléptünk az utcára. Gergő, októberben azt mondta, annyit esik Párizsban az eső, hogy majdnem olyan, mint London. Ehhez képest most nagy mázlink volt, mert tegnap is a Louvre-ban voltunk, amíg esett, ma pedig maximum beborul egy kicsit, de esőre nem volt kilátás. Beültünk egy közeli kávézóba reggelizni, a Bastille mellett, gyönyörű helyen. Akkora adagot kaptunk, hogy csak pislogtunk. A 6 eurós reggelibe beletartozott egy fél baguette megvajazva, egy adag lekvár, egy édes pirított kenyér (eredetileg croissant, de mire mi odaértünk az elfogyott), egy pohár narancslé és egy választott kávé vagy forró csoki. Annyira finom volt, úgy telezabáltuk magunkat, hogy alig bírtunk mozdulni utána. Ráadásul a kilátás a Bastille-ra, tényleg nem volt semmi. 

Reggeli után elsétáltunk a metróhoz, ami elvitt minket egészen az Eiffel toronyig. Luu teljesen be volt sózva, mert erre várt már nem tudom mióta. Minimum három órát töltöttünk ott, mert minden egyes szögből meg kellett nézni az Eiffel tornyot, mindenhonnan képet kellett csinálni... Átmentünk a Szajna másik oldalára is, a Musée de l’Homme elé, mert onnan lehet a legszebb fényképeket készíteni. Én ezalatt a három óra alatt rájöttem, hogy megtaláltam Párizs legborzasztóbb és legelviselhetetlenebb helyét. Ennyi turistát sehol máshol nem látsz, mindenki ezerrel lövi a jobbnál jobb szelfiket, közben akkora a szemét (persze ez nem látszik a képeken), hogy lépni nem tudsz, és bolond emberből sincsen hiány. Láttunk egy nőt, aki rózsaszín melegítőben ugrált fel-le, és egy férfit, aki hatalmas szemeteszsákot cipelt a hátán, és mikor ránéztem, hirtelen késztetést érzett, hogy hozzáérjen a táskámhoz – szerencsére olyan lassú volt, hogy időben el tudtam hajolni. Ezen kívül ott vannak szerencsétlen fekete csávók (vanjuró, vanjuró), akik árulják a pici Eiffel tornyokat meg a hülye ugatós kutyákat, aminek a hangjától meg lehet őrülni. Így kellett több, mint három órán keresztül járkálni, már majdnem mindenkinek segítettünk képet csinálni, rólunk is csináltak, és a végén már tényleg azt hittem, hogy itt fogok megbolondulni, ráadásul Luu folyamatosan azt hajtogatta, milyen romantikus, ide életed szerelmével kell jönni. Na, aki engem ide elcipel, az biztos, hogy nem lesz életem szerelme, ennél giccsesebb (és koszosabb) hely nincs még egy a világon. 

Ez a kedvenc képem az Eiffel toronyról

Luu és én az Eiffel toronynál

Végül nagy nehezen rávettem Luu-t, hogy induljunk vissza a városba a Szajna-parton. Az Eiffel torony előtti hídon sajnos észrevett egy pasit, aki egy hatalmas rózsacsokorral ácsorgott, és nagyon várt valakit. Luu-nak sem kellett több, elkezdett ujjongani, ez milyen romantikus, meg „imagine if someone is waiting for you like this, in front of the Eiffel tower!” (Képzeld, valaki így várna téged, az Eiffel torony előtt!). Aztán sajnálkozott, hogy milyen buta az a lány, aki egy ilyen pasinak nemet mond, és még csak el sem jön. Én közben szurkoltam, hogy nehogy ideérjen a lány, és úgy látszik, annak legalább van egy csepp esze, ennél gicsesebb dolgot életemben nem láttam. Én nem csak hogy el sem jönnék, ha valaki ilyet tervezne, de azt hiszem szerencsétlen pasit abban a pillanatban dobnám ki, ahogy előáll a meglepetéssel. Nem nagyon hiszek a love of my life (életem szerelme) meg a szőke herceg fehér lovon kezdetű dolgokban. Sajnos ott kellett állnunk legalább negyedórát, de szerencsére a lány nem jött és nem kellett végignéznünk a nagy romantikus ölelkezést/csókolózást.

Kilátás a hídról (ahol a pasi várt a rózsákkal)

Nagy nehezen visszaindultunk a városba, útba ejtettük a Les Invalides hatalmas és gyönyörű épületét, be is mentünk megnézni. Ide sem kellett jegyet vennünk szerencsére. Ott volt középen Napóleon sírja, gyönyörű helyen. Én egyszer voltam már itt az osztállyal, de már nem nagyon emlékeztem rá. Ezután felmentünk egy kiállításra, amely a francia hadviselést mutatta be. Sok Napóleon korabeli csatáról volt információ, fegyverek, ruhák, sőt, még Napóleon koronázásának a zenéjét is meghallgathattam. Nagyon érdekes volt, de nem tudtam sokáig nézelődni, mert Luu nagyjából végigsprintelt az egész kiállításon. 

Les Invalides

Ez van Napóleon sírja felett

Napóleon sírja

Majd egyszer visszajövök, még 25 éves koromig ingyen van. Az alagsorban Charles de Gaulle életét bemutató kiállítás volt, azt is megnéztük, az már jobban érdekelte Luu-t is, és volt angol nyelvű fejhallgató, amivel követni tudta.

Egyetlen vezető: de Gaulle.
Egyetlen harc: a szabadságunkért.
"Az egyetlen célunk, hogy szót adjunk a francia népnek."
(Charles de Gaulle)

Miután kijöttünk innen, elsétáltunk egészen a Musée d’Orsay-ig, de én addigra már nagyon elfáradtam. Be akartunk ülni egy McDonald’s-ba, de a környéken nem volt egy sem, a kávézók, pékségek nagy része is be volt zárva, itt szinte hagyománya van a vasárnapi zárvatartásnak – a mi szempontunkból nem annyira örvendetes. Azért keringtünk egy kicsit a Musée d’Orsay környékén, hátha találunk valamit. 

Musée d'Orsay

Naplemente a Szajna felett

Már kezdett esteledni, és Luu kitalálta, hogy menjünk vissza, megnézni a kivilágított Eiffel tornyot. Közel voltam a dühkitöréshez, de nyeltem egy nagyot, mégis csak először van Párizsban, menjünk vissza. Visszametróztunk, vártunk fél órát, mert csak minden órában van fényjáték, összesen öt percig. Nem volt egy nagy dolog, ezt Luu is megjegyezte, de megnéztük, mehettünk vissza a hostelbe vacsorázni. Vettünk egy ananászos pizzát a hostel melletti pizzériában, megettük, aztán lefeküdtünk aludni, mert holnap nagyon hosszú napunk lesz. 

A kivilágított Eiffel torony

Le 14 Février 2015 - Paris

You can’t ever get too much of Paris.

Reggel felkeltünk időben, hogy még le tudjunk menni reggelizni, az is benne volt az árban, még szép, hogy kihasználjuk. Előtte zuhanyozni is el tudtam szaladni, amíg Luu összeszedte magát. A reggeli nem volt nagy cucc, kaptunk egy kis baguette-et, vajat, lekvárt, narancslevet, egy pici sütit meg automatás kávét. Mondjuk arra jó volt, hogy együnk valamit, mielőtt nekiindulunk a városnak, de nagyon nem lehetett bezabálni. Reggeli után még felszaladtunk a szobánkba a cuccainkat összepakolni, aztán elindultunk.

Esett az eső, úgyhogy egyetlen esernyő alatt nyomorogva sétáltunk el a metróig, ahol megvettük a napijegyet (egyáltalán nem volt drága, hétvégén összesen 3 euró), utána pedig elmetróztunk a Louvre-hoz. Ott egy órás sorban állás után (zuhogó esőben) bejutottunk nagy nehezen, a jegypénztárnál pedig közölték velünk, hogy csak fel kell mutatnunk a diákigazolványunkat (EU-s diákigazolvánnyal ingyen van, 25 év alatt), nem is kellett volna kivárnunk a sort. Nem baj, legközelebb már tudni fogom. Mellesleg lehet az interneten is jegyet foglalni, úgy is könnyű bejutni. 

Mona Lisa / La Joconde

Lényeg a lényeg, bent voltunk, rögtön megcéloztuk a Mona Lisa-t, mert ugye mi másért megy az ember a Louvre-ba, ha nem azért… Luu nagyon turista üzemmódban van, ugyanis tényleg csak a leghíresebb dolgokat ismeri Párizsról, én mindig elcsodálkozom rajta. Azt mondta, őt csak a Louvre (a Mona Lisa) és az Eiffel torony érdekli, azon kívül azt csinálunk, amit én akarok. Azért elég vicces, más azt sem tudja, hogyan szervezze a napjait, hogy minden beleférjen az idejébe, amit meg akar nézni… Nekem nagyjából egy hét kellene (lehet, hogy kettő), hogy végig nézzek mindent, ami érdekel Párizsban. Na mindegy, így legalább tényleg oda mentünk, ahova én akartam. A Louvre-ban azért nem csak a Mona Lisa-t néztük meg, hanem egy hatalmas ókori egyiptomi gyűjteményt is, meg egy kiállítást XIV. Lajosról – ezeket én találtam és ajánlottam neki. Próbáltam mesélni Luu-nak, hogy XIV. Lajos volt a Napkirály, meg ő építtette a versailles-i kastélyt, és érdekelte is a dolog, de azért elég meglepő volt, hogy ezeket az alap infókat nem tudja… Legalább használtam kicsit a történelemtudásomat, akkor is, ha eléggé megkopott tavaly óta.

Luu és én a Louvre-ban

Louvre 

Mikor láttuk, hogy kint kisütött a nap, és már meguntuk a sok egyiptomi hieroglifát és múmiát is, otthagytuk a Louvre-ot és célba vettük a Jardin des Tuileries-t, ami állítólag Párizs legrégebbi közparkja. Rögtön a Louvre mellett van, nem kellett messzire mennünk. Vettünk egy (nagyon drága) szendvicset, aztán sétáltunk kicsit a parkban. Gyönyörű, eső utáni idő volt, kicsit szürke volt az ég, de néha-néha előbújt a nap. Nagyon szép képeket csináltam, lehetett látni az Eiffel tornyot is.

Jardin des Tuileries

Eiffel torony kicsit messze (Jardin des Tuileries)

Arc de Triomphe

Mikor végig sétáltunk a parkon, megláttuk az Arc de Triomphe-ot a messzeségben, mondtam Luu-nak, menjünk arra. Így hát sétáltunk egy hatalmasat a Champs Élysée-n, természetesen bementünk néhány boltba is, mert Luu kalapot akart venni magának. Azt nem sikerült, de helyette talált az egyik boltban egy órát, amit sajnos az orra előtt vittek el, utolsó darab volt. Utána be kellett menni a Disney boltba is, hogy jobb kedve legyen. Én sosem fogom megérteni, mire ez nagy Disney-mánia, olyan borzasztó giccses minden, ami ott van. Luu imádja, és ha Disneyland közelebb van Párizshoz, akkor nem úszom meg, az biztos. Az Arc de Triomphe nem kötötte le annyira, mint a Disney bolt, pedig szerintem sokkal szebb volt. A lábam viszont annyira fájt már, hogy támogattam a hazametrózást. Kerestünk egy lejárót, és hazafele versenyeztünk az ülőhelyekért. 

Mielőtt visszamentünk a hostelbe, beszaladtunk a Monoprix-be, és vettünk két üveg cidre-t, mert mégis csak szombat van. Enni nem vettünk, mert (akkor még) nem voltunk éhesek. Később meggondoltam magam, és elszaladtam a mekibe két sajtburgerért, mert már csak az volt nyitva. Miközben a társalgóban iszogattunk, az argentínok csatlakoztak hozzánk, aztán egy mexikói meg egy svájci srác, és egy argentín pár is, akik „csak barátok” voltak állításuk szerint. Elég fura társaság kerekedett így, mert a mexikói csávó percenként kérdezgette tőlem, hogy „Sara, are you OK? Are you feeling good?” (Minden oké? Jól érzed magad?), pedig semmi bajom nem volt, csak nem tudok megszólalni spanyolul, márpedig senki más nem volt hajlandó angolul szólni hozzám. A svájci csávón egy szamárfejet ábrázoló spaka és egy hatalmas piros oldaltáska volt, ami önmagában is vicces lett volna, de a srác fura göndör hajával és össze-vissza szakállával egyenesen röhejes volt. Az argentín „csak barátok” pedig annyira egymásba voltak habarodva, hogy senki nem értette, miért nem vállalják fel. Egyedül mi meg a két argentín srác számítottunk „normálisnak”. Olyan 11 fele elindultunk kocsmát keresni, mert elfogyott minden italunk, meg amúgy is kíváncsiak voltunk a párizsi éjszakára.

Ahogy kocsmát kerestünk, belebotlottunk egy francia srácba, aki teljesen be volt állva, és mindenképpen az idegenvezetőnk akart lenni, úgyhogy végül vele meg a két barátjával mentünk el egy bárba. Ma már nekem is jobb kedvem volt, mint tegnap este, nem voltam annyira fáradt, és ha odafigyeltem, egészen jól értettem a spanyolt. A bárban ittunk egy sört, közben a bedrogozott francia srác elmesélte nekem a szerelmi életét, a fura mexikói csávó aki velünk volt, köszönés nélkül eltűnt (utána soha többet nem láttuk), csak úgy, mint a svájci srác. Úgyhogy maradtam én, Luu, meg az argentínok. Szerencsére a francia srác is lekopott, mikor a bár 2 körül bezárt (nem nagyon értettük). Mi beültünk még egy másik helyre, ahonnan elég hamar elküldtek, mert nem tudtunk választani, ők pedig zártak. Az este végére csak négyen maradtunk, a két argentín sráccal. Bolyongtunk az utcákon, egészen addig, amíg bele nem sétáltunk konkrétan egy hatalmas verekedésbe. Egy pasi kergetett egy másikat, miközben azt kiabálta hogy „T’es un fils de pute!” (Kurva anyád), aztán mikor a biztonsági őrök kijöttek egy diszkóból és megpróbálták leállítani, átváltott: „Vous etes tous des fils de putes!” (Kurva anyátokat). Lökdösött mindenkit, akit ért, és annyira gyorsan és kiszámíthatatlanul mozgott, hogy egy pillanatra Luu-nak és nekem lökött egy másik pasit. Aztán megfogott egy közlekedési táblát, ami az út közepén volt, hogy az autók ne hajthassanak be, és beledobta a tömeg közepébe. Szerencsére minket nem talált el, de ekkor úgy döntöttünk, hogy nyomás haza, és az argentínokkal együtt elindultunk vissza a szállásra. A biztonsági őrök közben spray-vel próbáltak véget vetni a cirkusznak. Nagyon ijesztő volt amúgy az egész, mert a hapsi annyira ideges volt, hogy teljesen mindegy volt neki, kit üt: akit talált, annak adott. A hostelben nem nagyon beszélgettünk tovább, hanem lefeküdtünk aludni, túl hosszú volt a nap, és nem mondhatni, hogy jó vége lett. Azt még mindig nem értem, hogy miért zárt be a kocsmák 90%-a 2 és 3 óra között. A franciák tényleg nem tudnak bulizni.