Au revoir, Lyon - utolsó bejegyzés

Most lehetne azzel a borzalmas közhellyel befejezni a blogot, hogy „mindennek vége lesz egyszer”, de igazából teljesen nincs vége, ugyanis új fejezet kezdődik mind az életemben, mind a blogon (egy sokkal izgalmasabb!). De azért megírom ezt az utolsó bejegyzést, mert el akartam búcsúzni a várostól, amitől annyi mindent kaptam.

Mikor az utolsó hetemet töltöttem Lyonban, még rengeteg elintéznivalóm volt, de a város összes pontjára elköszönni mentem. Az egyik legemlékezetesebb az volt, mikor a piacról hazafelé tartottam, ragyogó napsütésben, sajtot vettem Anyának, Dani otthon várt, én sétáltam át az egyik kedvenc hidamon, és úsztam a boldogságban. Nem azért, mert pár nap múlva már Magyarországon vagyok, hanem hirtelen elöntött a tudat, hogy megcsináltam. Lehúztam ezt a három évet, még ha néha nem is volt könnyű, elvégeztem a kulturális antropológia alapszakot, beindítottam a saját önálló életemet, és még sorolhatnám. Hogy egyszerűen fogalmazzak, igazán büszke voltam magamra. És mindezt ebben a gyönyörű városban értem el, ahova most már annyi minden köt, a barátaim, a „pót-családjaim”, a lakótársam, és még ezer meg ezer dolog, ami nem feltétlen személyekhez köthető. Iszonyatosan hiányozni fog Lyon, a francia kultúra, a Rhone, a Saone, a sok „ca va?”, a mosolygós arabok a piacon, a feketék a metrón, a Parc de la Tete d’Or, és még sorolhatnám. Rengeteg dolog van, amit máshol az ember nem tapasztal meg, csak ebben a városban. De nem köszöntem el végleg, egy évet még biztosan ott fogok tölteni az életemből, de az is lehet, hogy többet.

Így búcsúzóul összeszedtem 5 dolgot, amit Lyonban tanultam ez alatt az idő alatt:

1. Egy pillanatra sem lehetsz igazán francia, mindig lesz „akcentusod” – ez nagyon sokszor megfordult a fejemben a három év alatt. Nem mintha kizárólag francia szeretnék lenni, arról pedig fogalmam sincs, mit jelent „igazán franciának” lenni, csak a túlzás kedvéért írtam.  Az biztos, hogy a francia kultúra rengeteget adott az identitásomhoz, a mindennapi életemhez, és néha jó lett volna úgy érezni, teljesen odaillek. Az akcentust kíváncsiságból kérdezgetik, de azért, ha három éve ott él az ember, elég idegesítő hallgatni, hogy „akcentusa van”. Emiatt sajnos azt vettem észre magamon, hogy egyre többet gondolkozom, ha franciául kell beszélnem, és eszméletlenül zavar, ha hibát ejtek. Ez elég rossz tulajdonság, mert nyelvet tanulni így nem nagyon lehet, pont hogy sokat kéne beszélnem, gondolkodás nélkül. Sajnos ez ellen nem nagyon tudtam mit csinálni, már korábban kódoltam a problémát, a megoldás az, hogy önbizalmat szerezzek nyelvtanulásban. Ha a franciával ez nem sikerül, majd sikerül a portugállal.

2. A sportra mindig van időd – ez igazából arra vonatkozik, hogy a franciák közül eszméletlenül sokan sportolnak. Nem számít, hogy egész nap dolgoznak, vagy három gyerekük van, elmennek ebédszünetben, vagy felkelnek hajnalban, de mindig szorítanak rá időt. A courir á Lyon nevű csoport edzői pedig minden héten kétszer megtartják az edzéseket. Az a hat ember fixen ott van minden héten kétszer, csak azért, hogy ingyen sportélményt nyújtson másik hatvannak (télen), vagy kétszáznak (nyáron).

3. Hiába osztályoznak 20-ig, a legjobb jegy, amit kaphatsz, 16 – ez tényleg így van. Az egyik tanárunkat úgy kellett kérlelni, hogy adjon 17-et legalább a jó dolgozatokra, mert megérdemeljük. Ő kijelentette, 16-nál feljebb nem osztályoz. Sajnos ezzel nem lehet mit csinálni, ez így van, külföldön néznek csak furán, mikor a 14-es átlagomnak örülök.

4. Je suis en terrasse (Teraszon vagyok) – ez a párizsi terrortámadások utáni egyik szlogen, ami tökéletesen bemutatja a francia mentalitást. Ha meleg van, ha hideg van, az biztos, hogy Lyonban a kávézók teraszain ülnek emberek a nap minden szakában. Egy petit café bármikor lecsúszik, akkor is, ha az egész város gyászol. A franciák hihetetlen összezárása tényleg példaértékű volt ezekben az években. Akármi történt, nem utálkoztak, nem kezdtek el ujjal mutogatni emberekre, hanem csak egyre jobban szerették a másikat. És ha valaki, akkor ők tudják, hogyan kell mindenféle kultúrával együtt élni.

5. Sourire, mosolyogni – nem tudom, hogy ez mitől van, de Lyonban sokkal többet mosolyognak az emberek, mint például Budapesten. Lehet, hogy ez csak az én benyomásom, de ezerszer jobban szeretek ott buszozni/metrózni/villamosozni, mert valahogy úgy tűnik, mindenki jól érzi magát. Persze, sokszor van reggel, hogy fáradt, álmos embereket látni, de általánosságban van valamilyen tartás bennük. Ha pedig valami bolond elkezd idétlenkedni, nem lezavarják a buszról, hanem udvariasan helyre teszik, majd összemosolyognak a többiek – ilyet többször is volt szerencsém látni.

Egy szó, mint száz, imádom a várost, a sok-sok nehézség ellenére nagyon örülök, hogy odakeveredtem. Alig várom, hogy nemsokára haza menjek oda.

Fin

Magyarázom a bizonyítványom

Hát ez a rész is elérkezett, nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan eljutunk idáig… Az alapszak utolsó relevé de notes-ja, azaz bizonyítványa. Nagyon izgultam, hogy meglegyen, bár nem volt nagyon rá esély, hogy megbukjak, de azért mégis. Az átlagom elég jóra sikerült most, 14.093, ez a franciáknál kifejezetten menőnek számít. Na, de akkor csapjunk is bele, íme az utolsó félévem jegyei:

Anthropologie et démarche de recherche CM (Antropológia és kutatásmódszertan) – 14

Élaboration d’un projet de recherche et de formation TD (Kutatási terv készítése) – 13,75

Migrations CM (Migrációk) – 13

Migrations TD (Migrációk) – 16

Anthropologie du sensible et de l’action CM (Érzéke nyantropológia) - 14

Anthropologie du sensible et de l’action TD (Érzékeny antropológia) – 12

Santé et ethnopsychiatrie CM (Egészség-antropológia és etnopszichiátria) – 5

Santé et ethnopsychiatrie TD (Egészség-antropológia és etnopszichiátria) – 15,5

Anthropologie: Science et société (Antropológia: tudomány és társadalom) – 17

Portugais (portugál) – 17,8

(CM: előadás           TD: szeminárium)

Ezeken kívül még kettő jegyem van, amit elég hülyén írtak bele a bizonyítványba, úgyhogy inkább elmagyarázom külön: az egyik a kisfilm, amit hatan forgattunk a parkokról, arra 15-öt kaptunk, a másik pedig a kutatási tervemről készült poszter és annak a bemutatása, arra is 15-öt kaptam.

A többihez csak annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy az az egyetlen 5-ös (aminek Magyarországon marhára örülnék), az fogalmam sincs miért annyi, egy 3 oldalas esszét adtam be a tanárnőnek teljesen témába illően, egy könyvről. Valamiért neki nem jött be, de igazából annyira nem érdekel a véleménye, mivel ő volt az a tanár, akinek az órájára senki nem járt be, annyira szar volt. Ugyanebből a tantárgyból készített prezentációm és házidolgozatom 15,5 lett együtt egy másik tanárnál, úgyhogy szerintem nem az én szerkezetemben van a hiba. Még egy dolog, a „tudomány és társadalom” tantárgy volt az a kutatás, amit a RIZE nevű kulturális központtal együtt csináltunk Villeurbanne parkjairól, és ahol a tíz fős csoportból csak ketten csináltunk akármit is Juliaval, úgyhogy nagyon megérdemlem azt a 17-et. A portugál jegyem alig hiszem el, nagyon imádom a brazil tanáromat – a franciák sose osztályoznak ilyen magasan, ahogy az a többi jegyemből látszik is.

Azt hiszem, nagyjából ennyit akartam hozzáfűzni, nagyon örülök azért, hogy ez a korszak is lezárult. És igen, van egy diplomám. Amit persze nem kaptam még meg, ugyanis Franciaországban nincs se diplomaosztó, se semmi ilyesmi, annyira nem viszik túlzásba ennek az ünneplését, hogy az igazi papírért majd ősszel kell bemennem a titkárságra. Nem baj, én nem is vágyom nagy ünneplésre, majd a mester után, az lesz az igazi meló, ez csak a bemelegítés volt.