Le 26 Septembre 2014

Megfáztam. Reggel borzalmasan éreztem magam, és Lu megerősítette, hogy borzalmasan is néztem ki. Állítólag fehér voltam, beszélni alig tudtam – azt éreztem nyilván – a torkom bedagadt, és nagyon gyengének éreztem magam. Így hát sok teával felszerelkezve indultam az egyetemre, és szépen, türelmesen végigültem az óráimat.

Az első kettőn helyettesítés volt, mert a tanárnőnk hiányzott. Az első óra egész jó volt, még így is, normális volt a pasi, aki tartotta, a második viszont sokkal-sokkal rosszabb. Nagyon fura tanár volt, ő is fiatal, doctorant, és én egész órán hálát adtam, hogy nem őt kaptuk meg. Eddig nagyjából azt hittem, ezen az egyetemen csak jó tanárok vannak, mert én eddig nem láttam ellenpéldát, de most tessék, két órán keresztül kaptam az arcomba. Nem tudom megmagyarázni, miért nem volt szimpatikus, egyszerűen csak nagyon fura volt, és olyan mindent megmondós típus. A két óra közötti szünetben kimentem a cigiző csoporttársaimhoz (én nem gyújtottam rá, nyugi), beszélgettünk, és hirtelen egy tök szimpatikus társaságban találtam magamat. Majd igyekszem a közelükben mozogni, de nekik sem nagyon volt velem bajuk, mosolyogtak.

Az utolsó órám megint a kedvencem, informatika volt. Beültem, betegen, fáradtan, nagyon rossz passzban, essünk túl rajta. Azt hittem, a buzgómócsing tanár már nem okozhat meglepetést, de igen: közölte, jó lenne, ha jegyzetelnénk (!), mert így sosem fogjuk megtanulni. Én csak néztem, hogy arról a három kattintásról beszél, amit egy órán megcsinálunk? Azt nem fogom tudni megjegyezni? Aztán inkább hagytam, hadd mondja. Óra végén mondjuk rájöttem, hogy nem olyan hú de könnyű dolgokat tanulunk és még segítséget is kellett kérnem a padtársamtól – mondjuk az inkább a francia szókincsem hiányossága miatt volt.

Hazamentem, és a végre péntek érzés nagyon hatalmába keríthetett volna, de mivel alig bírtam menni a gyengeségem miatt, inkább csak az ágyamat akartam. Beszélgettem kicsit a lakótársaimmal itthon, vacsit csináltunk közösen. Ők tervezgették a hétvégét a hegyekben, hívtak engem is, de mivel borzalmasan éreztem magam, kizárt dolognak tartottam, hogy egy buszban éjszakázzak és a hideg hegyi levegőt szívjam egész hétvégén. Ismerem ezt a szuper betegséget, tavaly kéthavonta egy hétre leborított a lábamról és nem segített más, csak az antibiotikum, úgyhogy most nagyon küzdenem kell, ha nem akarok heteket kihagyni az egyetemen.

A srácok és Lu kitalálták, hogy még ma éjjel indulnak, úgyhogy pakoltak és pakoltak, az ablakon adogatták egymásnak a cuccokat, aztán végül éjfélkor el is indultak, én pedig magamra maradtam a lakásban. De mégsem teljesen, hiszen Fülöp továbbra is őrzi az álmomat.