Le 30 Mars 2015

Ma reggel 37,5 fokos hőemelkedéssel ébredtem, emellett fáztam, fájt a torkom, alig bírtam nyelni. Azt hiszem, az előző hét rendesen ledöntött a lábamról. Kivánszorogtam a konyhába, mert muszáj volt bemennem egyetemre, már csak egyet hiányozhatok erről az óráról, és az utolsó alkalmon, április 27-én nem leszek ott biztosan. Úgyhogy nagy nehezen összeszedtem magam, ittam egy teát, egy ACC-t, bevettem egy csomó vitamint, ittam narancslevet. Aztán kis késéssel kiszédelegtem a buszmegállóba, elvonszoltam magam az egyetemre. 

weheartit.com

Esett az eső, nagyon rossz idő volt. Még beértem névsorolvasásra, aztán meghallgattuk a csoporttársaink előadását, akik Jean Rouch és Edgar Morin filmjéről beszéltek, aminek a címe Croniques d’un été, én láttam előző félévben az egyik órán. Nagyon bénán adtak elő a lányok, össze-vissza röhögcséltek közben, meg olyan butaságokat mondtak, hogy Jean Rouch még él, amikor már nem… Szóval elég alap információkkal nem voltak tisztában, amiket én anélkül tudok, hogy komolyabban foglalkoztam volna a témával. Mindegy. Én az óra nagy részében csak néztem ki a fejemből, nem nagyon bírtam felfogni a dolgokat, amiket mondanak, nem hogy még jegyzeteljek is. Szerencsére a tanárnő hamarabb elengedett minket, úgyhogy rohantam a villamosra, ahol még ülőhelyem is volt.

Hazafelé beugrottam a Carrefour-ba, vettem rengeteg gyümölcsöt: almát, mandarint, banánt; egy csomó gyümölcslevet, joghurtot, mindenfélét, ami segít legyőzni a betegséget. Nem is emlékszem, mikor volt utoljára hőemelkedésem egyáltalán, eléggé megijedtem, hogy komoly a dolog. Orvoshoz meg nem nagyon tudok itt elmenni, ötletem sincs, kihez kellene, mellesleg az egészségbiztosításos kártyámat nem váltottam még ki. Itthon még összefutottam Nicolas-szal, pont indultak a kolumbiai csajjal az állomásra. Meséltem nekik, hogy beteg vagyok, erre Nicolas egyből a kezembe nyomott egy csomó vitamint, amit az anyukája küldött neki, és rám parancsolt, hogy azonnal feküdjek le. Én úgy is tettem, lefeküdtem, és nagyjából 10 perc múlva aludtam is.

Összesen 4 órát aludtam, akkor is csak azért keltem fel, mert láttam, hogy sötétedik, és még Borival skypeolni akartam. Nicolas pont indult Mariana-val találkozni, előtte beszaladt a szobámba, kérdezte, hogy vagyok, hozzon-e valamit. Miután elment, nem nagyon keltem fel az ágyból, csak feküdtem, gyümölcsöt ettem, meg gyümölcslevet ittam, próbáltam pihenni. Már Borival skypeoltam, mikor visszajött Nicolas, hozta Mariana-t is, és elkezdtek vacsorát csinálni. Nem sokkal később bemasíroztak egymás utána szobámba, hozták a vacsit, salátát meg sajttal töltött pulyka mellett egy tányéron. Mariana elmondta még hatvanszor, hogy ha kell valami, szóljak, itt vannak a másik szobában. Annyira aranyosak voltak, el nem tudom mondani, mennyire jól esett. Mostanra sokkal jobban vagyok, a torkom még fáj, de lázam reggel óta nem volt, szerintem ha még holnap meg szerdán fekszem, rendbe jövök. 

weheartit.com

Le 24-29 Mars 2015

Azért írok ennyi napot egy bejegyzésben, mert kisebb magánéleti krízisen mentem át az elmúlt néhány napban, nem írtam blogot, csak egyetemre jártam és Nicolas-szal meg a barátaival voltam kb. minden nap.

weheartit.com

Bori hazament kedden, és az elkövetkező napokban annyira gyorsan történt minden, hogy képtelenség most leírni, behozni a lemaradást. Mellesleg időm sincsen, mert rengeteget kell tanulnom, és egy bejegyzés megírása néha több mint egy órát is igénybe vesz, bepótolni egy egész hetet elég nehézkes lenne – főleg, hogy nem történt túl sok érdekes dolog.

A lényeges dolgokat most pontokba szedem, hogy azért nagyjából lehessen követni, mi történt ez alatt az egy hét alatt:

1. A vizsgáim időpontját még mindig nem tudjuk, a tanárok össze-vissza beszélnek, mindenki mást mond, és minket nem nagyon tájékoztatnak. Remélem, elintézi az a tanárom, hogy ne kelljen visszajönnöm májusban, de ha nem tudja, kénytelen vagyok venni egy repülőjegyet megint.

2. Nicolas-szal továbbra is imádok lakni, ebben a néhány nehéz napban ő volt az, aki tartotta bennem a lelket, folyamatosan vígasztalt, rengeteget beszélgettünk. Olyan mintha, a bátyám lenne, komolyan.

3. Megismertem Nicolas többi barátait, egy részük múlt szombaton is itt volt, de ezen a héten többet találkoztunk, többet beszélgettem velük, nagyon aranyosak. A két brazil lány, Mariana és Raquel a biztos pontok, bár velük most keveset találkoztam. Megismertem néhány brazil srácot is, akikkel nagyon jóban lettem. Valahogy mindig jobban kijöttem a fiúkkal, úgyhogy annyira nem lepett meg, hogy szempillantás alatt tényleg összebarátkoztunk, és azóta, Nicolas-on kívül ők is jönnek velem mindenhova.

4. Nicolas-nak itt volt három kolumbiai barátja a hétvégén, itt is aludtak és velünk buliztak pénteken és szombaton, nagyon aranyosak voltak ők is. Fogalmam sincs, hogyan fértek el Nicolas szobájában négyen, de valahogy megoldották.

5. Szombaton nálunk ünnepeltük az egyik brazil srác, Joao szülinapját, ami nagyon jól sikerült. Elég sokan voltunk, és rengeteg alkohol fogyott, de szerencsére nem esett kár a lakásban, és mindenki annyira jól érezte magát, hogy nem győztek hálálkodni, mikor mentek haza. Joao szülinapjára megkapta tőlem a maradék pálinkát, ami még volt nálam.

6. Ennek következtében vasárnap egész nap takarítottam, mert Nicolasnál még mindig itt van egy kolumbiai barátja, és vele mászkált egész nap a városban, nem tudott segíteni, elpakolni.

7. Kicsit kivette belőlem az erőt ez a hétvége, de holnaptól beosztom szépen az időm, és folytatom a hardcore tanulást, mert muszáj.

weheartit.com

Ennyi tehát, holnaptól rendesen írok minden nap megint, úgy könnyebb, ha csak napi egyet kell megírni. 

Le 23 Mars 2015

Borit nem volt szívem felkelteni reggel, megvártam a konyhában, amíg felébred. Én nem mentem be a mai órámra, mert még egy hiányzásom pont van, úgyis a többiek adnak elő, úgyhogy nem annyira érte volna meg bemenni, ha helyette mászkálhatok Borival a városban. Délután el is indultunk, elmetróztunk a Fourviere-hez, megnéztük a gyönyörű kilátást, aztán elmentünk a Place des Terreaux-ra, a Subwayben ebédeltünk, Bori meghívott.

Borival a Fourviere-nél

Már egész késő volt, mikor elindultunk a Parkba, az állatkertet mindenképpen meg akartam mutatni Borinak. Szerencsénk volt, mert pont végigértünk rajta, mielőtt bezártak. Nem nagyon értettem, miért zárják be 5-kor, de biztosan van rá okuk. Lehet, hogy még nem álltak át a nyári/tavaszi nyitva tartásra. A park többi része még szabad volt, úgyhogy leültünk kicsit a fűbe, mert az egész napi járkálástól eléggé elfáradtunk. Mellettünk két fiatal srác gitározott, a harmadik pedig össze-vissza ugrált, gurult a fűben, érdekes tornagyakorlatokat produkált, de mégis tánchoz hasonlított az egész, fogalmam sincs, mi lehetett. Azért nagyon vicces volt, a gitár hangját meg különösen jó volt hallani.

Később összeszedtük magunkat és elmentünk a plázába, mert Bori vásárolni akart. Jó sokáig bolyongtunk a boltok között, nekem sikerült megállnom, hogy ne vásároljak mindenféle felesleges dolgot össze, csak egy parfümöt vettem, mert már nem is tudom mióta nincsen parfümöm. Bori vett mindenkinek ajándékot, aztán beszaladtunk a Carrefour-ba és vettünk egy mirelit pizzát vacsorára.

Itthon Bori megsütötte a pizzát, amíg én lefürödtem és átöltöztem. Nicolas itthon volt már, de épp indult a Happy Monday party-ra, ahol egy euró a sör, és az összes barátunk oda ment. Nekem alig volt erőm felállni is, nemhogy elsétáljak egy klubba, és még táncoljak is. Úgyhogy mi Borival maradtunk, és végül egészen hajnali kettőig beszélgettünk meg Jóbarátokat néztünk, nem feküdtünk le túl korán.

Le 22 Mars 2015

Mivel tegnap én hajnali fél 6-kor kerültem ágyba, ezért ma jó sokáig aludtam. Mire kimentem a konyhába, Bori már ott üldögélt, tanult, mert jövő héten sok dolgozatot ír majd a suliban. Elmeséltem neki a tegnap este végét, közben felébredtek a brazil lányok is, odaadták nekem a takarókat, amikben aludtak, kérdezték, segítsenek-e pakolni, vagy akármit, de mivel nem kellett, hazamentek. Nagyon viccesek voltak, a tegnapi magas sarkút felváltotta ma a strandpapucs, abban tipegtek haza. Ezért nem hordok én kényelmetlen cipőket többek között. Miután mindenki hazament, Nicolas kitámolygott a szobájából, fogta a fejét, jajgatott, leült velünk ebédelni (főztünk tésztát), utána pedig visszafeküdt, hogy ő aztán fel nem kel estig.

Minket Borival nem viselt meg ennyire a tegnap este, úgyhogy elindultunk megint várost nézni. Sétáltunk egy kicsit, legalább ma nem esett az eső. Út közben kitaláltam, hogy menjünk el a Musée des Confluences-be, mert biztos tetszeni fog neki. Felültünk egy villamosra, mert gyalog azért messze van. Talán 2-3 kiállításra volt időnk, mert közben, olyan 6 körül elkezdtek bezárni, de így is jó volt. Sajnos a tetőre már nem tudtunk felmenni, nem engedték, pedig onnan nagyon szép a kilátás. Elindultunk vissza a városba, mert Jeremyhez voltunk hivatalosak vacsorára, és nem is lett volna már időnk hazamenni előtte.

Fél 8-kor telefonos segítséggel megtaláltuk Jeremy utcáját, ő lelibegett elénk, aztán felkísért a lakásba. Eszméletlen helyen lakik, egy régi ház hatodik emeletén, ami közvetlenül egy XVII. századi templom mellett van. Az erkélytől 5 méterre pedig ott van a templom tornya, ami gyönyörű. Maga a lakás is lenyűgöző, tele van hatalmas festményekkel, szobrokkal, Jeremy egy művész barátjával él most együtt. Mi Borival nagyjából fél órán keresztül nézelődtünk, mert annyi érdekes dolog volt össze-vissza a lakásban, hogy nem lehetett betelni velük. Jeremy nagyon finom vacsorát készített, volt előétel, főétel, sajt, desszert, tiszta franciásan. Sokat beszélgettünk, meséltünk neki a suliról, ő meg mesélt a mindenféle dologról, amit csinál, vagy csinált régebben. Végül 10 körül sűrű elnézések közepette hozta a kabátunkat, mert épp egy fordításon dolgozott, amit holnap reggelig le kellett adnia. Mi mondtuk neki, hogy semmi gond, amúgy is indultunk volna. Nagyon helyes volt, mondta, hogy keressem majd, és találkozunk máskor is. Sajnos nem hiszem, hogy lesz időm, ebben a maradék egy hónapban, de majd jövőre megint megkeresem.

Hazasétáltunk a főutcán, ami ilyenkor is mozgalmas. A csoporttársaim a lelkemre kötötték, hogy ne járkáljak egyedül éjszaka a városban, csak olyan helyen, ahol sokan vannak. Otthon Nicolast nem találtuk, de amíg beszélgettünk és készülődtünk a lefekvéshez, előkerült, kiderült, hogy meccset nézett egy barátjánál. 

Le 21 Mars 2015

Reggel nem aludtunk annyira sokáig, hogy időben el tudjunk indulni várost nézni. Sajnos csepergett az eső, de ez nem tántorított el minket, átsétáltunk Borival a parkon, egészen a Musée d’Art Contemporaine-ig, mert ott még én sem voltam, és Borit is érdekelte. Nicolas közben elment focizni a barátaival. A múzeum sajnos be volt zárva, kiderült, hogy csak április elején nyit majd ki, én nem nagyon értettem, de c’est la vie (ez van). Hazasétáltunk, közben egyre jobban eleredt az eső. Otthon gyorsan megebédeltünk, aztán elsétáltunk a belvárosba, Borinak odaadtam a gumicsizmámat, én meg felvettem a félig vízálló téli cipőmet, és reméltük, hogy nem fog beázni. Így is szép volt a város, csak Bori panaszkodott kicsit, hogy az esernyőtől nem sokat lát, de ezen kívül semmi baja nem volt. Nem úgy, mint nekem, én szitkozódtam közben magamban, mert utálok esőben mászkálni. Szerencsére a szél nem fújt, hideg sem volt annyira. Bementünk egy kis galériába, aztán belebotlottunk egy eutanázia- és abortuszellenes tüntetésbe, ami inkább egy felvonuláshoz hasonlított, hangos zenével, teherautókkal. Mikor már jó ideje sétáltunk, beültünk egy kávézóba egy forró csokit inni, az egyik kedvenc teremen, a Place des Jacobins-on. Két helyes idős bácsi beszélgetett mellettünk, nagyon jól szórakoztak, és kedvesek voltak, mert arrébb húzódtak, hogy ne kelljen félig esőben ülnünk – a fedett teraszra ugyanis picit beesett az eső. Megittuk a forró csokit, aztán még sétálgattunk kicsit a városban, átmentünk a Vieux Lyon-ba, mert Bori talált egy nagyon szimpatikus galériát az interneten, de sajnos be volt zárva az is. Végül, olyan 5-6 fele hazasétáltunk, mert estére Nicolas-szal bulit szerveztünk hozzánk, a többieket pedig olyan 8-9-re vártuk, előtte még vacsorázni kellett, meg kicsit előkészíteni a lakást.

Otthon megvacsoráztunk, Nicolas már otthon volt, telefonált. Olyan 7 körül mentünk el a Carrefour-ba, hogy italt vegyünk, és jó sok időt eltöltöttünk ott, a végén attól féltünk, hogy a vendégek előbb érnek oda, mint mi – az pedig elég gáz lett volna. Szerencsére az első barátunk, Christian, egy német srác is 10 perccel később érkezett meg, mint mi, úgyhogy végül ebből nem volt gond. Szépen elkezdtek szállingózni a többiek, egyszer csak annyian voltunk, hogy a szobámban alig fértünk el. Nicolas a buli közepén elszaladt valahova, néhány haverjával, én pedig arra lettem figyelmes, hogy számomra ismeretlen emberek jönnek be az ajtón. Én a meglepetéstől szóhoz sem jutottam, ők pedig jöttek, mintha teljesen természetes lenne. Később kiderült, hogy Nicolas hívta őket, múlt hétvégén együtt buliztak. Én is beszélgettem velük később, nagyon helyesek voltak. A buli átment tipikus házibuliba, volt vízipipa, volt, aki hányt (szerencsére vödörbe), volt olyan, hogy mindenki a konyhában nyomorgott, mert csak ott lehetett cigizni (szigorúan nyitott ablaknál), és volt, aki nagyon berúgott. Nicolas is előkerült hamarosan, és leült közénk. Hajnalban néhányan kitalálták, hogy át szeretnének menni egy jazzklubba, Nicolas és Bori sem akartak menni, nagyon fáradtak voltak már, úgyhogy én az egyik brazil barátnőnkkel követtem végül a többieket, megbeszéltük, hogy együtt megyünk haza, mert a másik brazil lány is otthon maradt Nicolasékkal. Christian, a német srác is jött velünk, meg Nicolas néhány kolumbiai barátja, őket ismertem, a többieket nem nagyon. A klubban el is szakadtunk a többiektől, ugyanis kiderült, hogy csak úgy lehet felmenni a tánctérhez, ha veszel valami italt, nálam pedig egyrészt nem volt pénz, másrészt nem akartam már inni. Végül nagyjából 20 perc után hazaindultunk öten: Rachel, a brazil lány, Christian, Nicolas két kolumbiai haverja, meg én. Én támogattam Rachel-t, mert a magas sarkú kitörte a lábát, és alig bírt menni. Szegények nem tudtak hazamenni, mivel Lyonban nem létezik éjszakai közlekedés, úgyhogy meg kellett várnom velük a hajnali 5-öt a konyhában, akkor a két kolumbiai hazament, a brazil lányok megkérték, hadd aludjanak Nicolas szobájában, Christian-t pedig az én szobámban szállásoltuk el egy fotelben. Ez volt a hatalmas házibulink, mindenki jól érezte magát, és még takarítani sem nagyon kellett, mert mire hazaértünk, Bori összepakolt kb. mindent, meg elmosogatott. 

Le 20 Mars 2015

Ma kicsit félve mentem be az egyetemre, mert két olyan órám volt, amik eddig folyamatosan elmaradtak a sztrájk miatt. A tegnapi után pedig azt gondoltam, biztos ezeket is kihúzzák május közepéig, és megint könyörögnöm kell egy sort, hogy engem osztályozzanak le hamarabb. Az eső órám Enquete ethnologique volt, ahol normál esetben a mini kutatásunkat kéne folytatni, de mi Zoéval azt sem tudjuk, hol folytassuk, mert az előző diákok, akiknél csináltuk, nem akarták, hogy visszamenjünk második félévben is. Gondoltam, majd a tanár most végigkérdez mindenkit, hogy áll, aztán kitalálunk valamit. Hát nem ez történt. A tanár leadta az órát, egy szót nem szólt arról, hogyan lesz később, hogy haladjunk tovább, más dolgokról beszélt. Persze lehet, hogy az elején elmondta, de szokás szerint elkéstem, úgyhogy lehet, arról lemaradtam. Minden esetre Zoé sem jött oda hozzám később, hogy mi legyen. Utána együtt volt óránk, de ő elrohant Aliciával előre, én pedig megvártam Léna-t és vele mentem át a másik épületbe.

A második órám Lectures complémentaires volt, amit egy nagyon helyes spanyol srác tart, most csinálja a doktoriját. Az óra elején elmesélte, hogy mi történt vele a sztrájk alatt, és teljesen elkeserített minket. Kiderült ugyanis, hogy ő az egyetlen a sztrájkolók közül, akinek még mindig nincs szerződése, a papírjait háromszor elvesztette a titkárság, és teljesen úgy néz ki, hogy nem fogják kifizetni egyáltalán. Azt mondta, nem akart minket „laisser dans la merde” (szarban hagyni), ezért megtartja ebben a félévben az óráinkat, leosztályoz minket, aztán majd meglátja. Két lehetősége van: vagy beperli az egyetemet - ami kb. 3000 euróba kerül és 2 évig tartó folyamat –, vagy elfelejti, hogy valaha is tanított itt, és úgy csinál, mintha nem dolgozott volna egy éven keresztül „hiába”. Minket teljesen lesokkolt. Gondolom látta az arcunkon, mennyire kiakadtunk, mert azt mondta, azért ha hazamegyünk, ne sírjunk, hogy szegény tanárunknak nincs fizetése, mert enni azért még tud, dolgozik mellette. Aztán viccesen hozzátette, hogy „J’ai fait du bénévolat pour l’État francais… Et ils ne veulent plus d’étrangers.” (Önkénteskedtem a francia államnak… Aztán nem akarnak több külföldit / bevándorlót.) Itt a francia szélsőjobbosokra gondolt, akik most próbálják megnehezíteni a bevándorlók életét, és teljesen ki akarják tenni a külföldieket Franciaországból. Nevettünk rajta, de közben borzasztó szomorú volt az egész. Nem tudom, hogy azért csinálják-e vele, mert spanyol, vagy mert tényleg folyamatosan bénáznak, vagy csak szimplán valamiért kinézték, és nem akarják kifizetni. Aztán leadta az órát, megbeszéltük nagyjából, hogyan fogjuk bepótolni a félévet, kitalált egy jó kis ütemtervet, amit simán tudunk tartani. Egy órás előadást kell majd csinálnunk csoportonként, egy csoportban pedig kb. 6-7-en vagyunk, úgyhogy nem lesz gond. Mi csináljuk az elsőt, azt hiszem, van két hetünk felkészülni, ami elég húzós, de semmiképp sem lehetetlen. Az utolsó órára kell majd leadnunk a beadandóinkat, de nem muszáj bemennünk, emailben is küldhetjük. Én szerintem megcsinálom jóval előtte, kinyomtatom és odaadom neki valamelyik órán, mert van egy csomó tanár, aki nem szereti, ha elektronikusan küldözgetjük neki, mert nehéz a gépen rendszerezni, meg olvasni őket.

Itt van Bori!

Óra után rohantunk haza, nekem takarítanom kellett, meg vacsorát csinálni, mert este jön Bori. Nicolas megígérte, hogy segít, de nem volt otthon, mikor hazaértem. Nem baj, kitakarítottam nélküle, aztán elkezdtem elkészíteni a rizottót, és mikor elindultam Boriért, ő még mindig sehol nem volt. Miközben Borit vártam az állomáson, Nicolas írt, hogy otthon van, és ne haragudjak, de problémája akadt, majd elmondja. Borival még beszaladtunk egy Carrefour-ba sörért, aztán hazamentünk. Nicolas aludt, azt mondta, nagyon rosszul érzi magát, nem is kelt fel. Mi megvacsoráztunk, beszélgettünk, aztán olyan éjfél körül mi is elmentünk aludni, mert nagyon fáradtak voltunk.

Le 19 Mars 2015

Ma reggel már volt órám 10-től, Méthodologie disciplinaire, egy szeminárium, ami egészen eddig elmaradt a sztrájk miatt. Ez az a tanár amúgy, aki múltkor kávézni vitt minket, sztrájk közben, mert csak hárman jelentünk meg, ő meg nem tervezett rendes órát tartani. Nagyon helyes nő. Szokás szerint elkéstem, már mindenki bent ült a teremben, mire beestem. Gyors elnézések közepette leültem a leghátsó sorba, és figyeltem, mit mond. Először az órák bepótlásáról volt szó, és kiderült, hogy ez a nő úgy tervezi, hogy még a tizenharmadik és tizennegyedik héten is tart órát, sőt, akkorra tenné a vizsgát, mert máskor nem tudja megoldani. Én ennek annyira nem örültem, mivel a tizenkettedik hét végén én már otthon leszek, és egyáltalán nem szeretnék visszajönni ezért. Nem akadékoskodtam ott óra közben, gondoltam, majd utána megkérdezem, hogy nincs-e más megoldás. Megtartotta szépen az órát – nem volt túl lenyűgöző amúgy – a kutatás módszertanát vesszük, most azt magyarázta, hogyan változik az elején feltett kérdés a kutatás közben, és nekünk kellett rá példát hoznunk. Óra után megvártam, amíg az egyik csoporttársam megbeszélt valamit a tanárral, aztán odamentem hozzá, elmagyaráztam a problémámat, és megkérdeztem, nincs-e arra lehetőség, hogy máskor vizsgázzak. Annyira aranyos volt a nő, azt mondta, dehogynem, kitalálunk mást. Mondtam, hogy megcsinálom én hamarabb a prezentációt, akár néhány hét múlva, és akkor megvan mielőtt elmegyek. De végül ő azt találta ki, hogy nem kell szóbeli prezentációt csinálnom, hanem amit szóban adnék elő, azt leírom, és így egy két oldalas beadandót írjak neki április 23-ig, majd kitalálja később a témát – még a többiek sem nagyon tudják, hogy miről tartanak előadást. Én kb. hatszor megköszöntem, ő mosolygott ezerrel, aztán elindultam haza. A mai második órám, ami 4-kor kezdődne, elmarad, mert a tanárom még mindig nem épült fel a biciklis balesetéből.

A villamoson összefutottam Maeva-val és Noémie-vel, akik nagyon feldobták a napomat, végigröhögtük az egész utat. A metrón is végig együtt jöttünk, aztán a buszmegállóban elköszöntünk, én felszálltam, ők meg hazasétáltak, nem laknak onnan messze. Itthon egyből felkaptam a futócuccom és elmentem a parkba, lenyomtam a szokásos távot, nagyon jól esett. Utána tanultam, vártam Nicolas-t. Ő olyan 4-5 fele ért haza, beszélgettünk kicsit, kérdezte, hogy megyek-e vele este bulizni, de passzoltam, mert tanulnom kellett nagyon sokat. Bori jön holnap, itt marad keddig, akkor biztosan nem fogom elővenni a könyveimet. Este átjött Christian, a német barátunk, vele borozott Nicolas, és engem is rávettek, hogy egy pohárral igyak velük, de ennek csak az lett az eredménye, hogy majdnem bealudtam Nicolas ágyán. Mikor indultak, nagyon helyes volt, odahajolt hozzám, adott egy puszit és azt mondta: „You can sleep in my bed, if you want.” (Aludhatsz az ágyamban, ha szeretnél.). Azért annyira nem voltam még álmos, átvánszorogtam a saját ágyamba később, ők meg elmentek a Cosmo-ba.

Ma volt a napja amúgy, hogy megkaptam az első félévi jegyeimet. Az összeset. Végre. Először nem nagyon vettem komolyan, mert lehetett olyan pletykákat hallani, hogy mégsem, de este fél 6-kor már percenként csekkoltam az emailjeimet, hátha. 6-kor kaptam is egy emailt, hogy mostantól elérhetőek, és amíg nem néztem meg, úgy kalapált a szívem, attól féltem, leesek a székemről, Nicolas meg hívhatja át az orvost a szomszédból. A lányok nagyon rámijesztettek a villamoson, mert ők nagyon paráztak, hogy nem lesz meg a félévük, és ha nekik nem lesz meg, akkor nekem hogy lenne? Lények a lényeg, most leírom tantárgyak szerint szépen, aki szeretné, láthatja a képen is. 

Magyarázom a bizonyítványom:

(Először, egy kis bevezető, hogyan is osztályoznak a franciák. Először is, 0-20 közötti skálán, 10-től mentél át egy tantárgyből. Az összes tantárgyam három csoportra van osztva, ha egy csoporton belül 10 felett van a jegyeim átlaga, akkor nem buktam meg egyik tantárgyból sem. Ez azt jelenti, hogy ha mondjuk egy tantárgyből nem mentem át, de kettőből igen, és a három jegy átlaga 10 feletti, akkor van 10 kreditem (ennyit ér egy csoport). Összesen 30 kreditet lehet szerezni egy félév alatt. Azt tudni kell még, hogy 20-as nagyjából nem létezik, azt sosem adnak senkinek, és a 18 feletti jegy is nagyon ritka. A CM az előadást, a TD a szemináriumot jelenti, és nem egyenértékűek, a CM azt hiszem 60%-ban, a TD 40%-ban számít.)

1.       Majeur Anthropologie (13,375)

Théories anthropologiques (CM): 12

Unité de l’homme et diversité des cultures (CM): 14

Lectures complémentaires (TD): 14,5

Enquete ethnologique (TD): 13

2.       Complémentaire Anthropologie (14)

Domaines et pratiques de l’Anthropologie (CM): 12

Corps et langage (CM): 15

Analyse des pratiques (TD): 15

3.       Transversale (13,307)

Bloc TICE: 10,786

Prologue: 8

TICE: 11,69

Langue (portugais): 15

Méthodologie universitaire: 15

Így a végleges átlagom: 13,561, ami azt jelenti tehát, hogy megvan az egész félév. Csak egyetlen tárgy nem sikerült, ami „Prologue”-ként van feltüntetve, az az infónak volt az a része, ahol 60 kérdést kellett megválaszolni 45 perc alatt, és konkrétan egy kukkot sem értettem belőle – szóval ez nem volt nagy meglepetés, őszintén szólva nem gondoltam volna, hogy 8-at sikerül érte kapni, ilyen 3-4 körülre tippeltem. De szerencsére átlag számít, úgyhogy minden sikerült, megvan a félév, nem kell pótvizsgázni júniusban. Nagyon örülök, annak meg különösen, hogy a kedvenc tantárgyaimból csupa 14-15-öt kaptam, ha kicsit belehúzok második félévben, lehet, hogy sikerül feljebb tornászni kicsit. Nálunk a pedálgépek is maximum 16-17-et kaptak, úgyhogy már majdnem beletartozom a „stréber” kategóriába – azzal a különbséggel, hogy én nem tanulok annyit, mint ők. :D 

weheartit.com

Le 18 Mars 2015

A kedves Denis Cerclet még tegnap éjjel válaszolt az emailemre – pedig én is elég későn írtam neki. Azt írta, teljesen megérti a helyzetemet, és ne aggódjak, el fogja intézni, hogy levizsgázhassak előbb, ha tényleg csúszni fog a vizsgák időpontja, csak írjam meg neki a repülőm indulásának napját, hogy mindenképpen előbbre tegye. Ez a lehetőség az összes külföldi diák számára biztosítva lesz, de igazából miattam. Ezen kívül azt írta, a jegyeket holnap megkapjuk. Sokkal távolságtartóbb hangulata volt az emailjének, mint ahogy személyesen beszélni szokott, de ezt kicsit annak tudtam be, hogy én eléggé kiosztottam az egyetemet az előző levelemben, biztos nem esett jól neki. Ezért most írtam egy nagyon hálás választ, egyrészt, hogy köszönöm a kedvességét, másrészt, hogy amúgy nagyon jól érzem magam, és szeretem az egyetemet, de ezen most kicsit felhúztam magam. Ennyit a tegnap estéről. (Ami a jegyeimet illeti, nem nagyon hiszem, hogy holnap megkapjuk őket, de hátha…)

Ma reggel szépen felkeltem, Nicolas is kivételesen velem egy időben ébredt, mire lezuhanyoztam, ő már a konyhában reggelizett. Aztán váltottuk egymást, mire én kiértem a konyhába, ő ment zuhanyozni, de közben azért megkérdezte, hogy vagyok, hogy aludtam, stb., mint minden reggel – már amikor találkozunk. Én hamarabb indultam el az egyetemre, mint ő, viszont ő valószínűleg később fog majd hazaérni, egy barátnőjével találkozik suli után.

Az óra Julien Bondaz-zal (Nommer et Classer) érdekes volt, mint mindig, de a többiek eléggé ki voltak ütve körülöttem, mert tegnap volt Szent Patrik és úgy látszik, a franciák is szeretnek ilyenkor bulizni. Mélaine majdnem hogy horkolt mellettem a padon, de mikor óra után kiderült, hogy egyáltalán nem aludt a tegnapi buli miatt, már nem haragudtam rá annyira, csak Julien Bondaz-t sajnáltam kicsit, mert ő annyira lelkesen magyarázott azért a sok félálomban lévő tanulónak. Én is ásítoztam szerintem eleget, pedig semmi különöset nem csináltam tegnap este, szimplán csak korán volt.

Óra végére megint elkezdett fájni a hasam, úgyhogy úgy döntöttem, nem fogok két órát szenvedni a könyvtárban, majd két órát szenvedni órán, inkább hazamegyek és tanulok szépen egyedül. Amúgy is azt a könyvet olvasom, amiből a második órát tartja a tanár, szóval ha valakitől elkérem a jegyzetet, elvileg tudni fogom, hogy miről van szó – lehet, hogy még anélkül is.

Itthon aztán egész délután szenvedtem, és igazán este 11-kor tudtam hatékonyan tanulni. Valamit kezdenem kell ezzel, muszáj átállnom a nappali tanulásra, mert most van időm napközben, nem úgy mint tavaly. Azért valamennyit haladtam délután is.

Nicolas későn jött haza, mert nagyon elbeszélgettek, meg valami meccs is volt, azt nézték egy kocsmában. Leültem mellé a konyhában, amíg megette a tésztát, amit hagytam neki, beszélgettünk kicsit, aztán mentünk aludni mindketten.

Le 17 Mars 2015

Hajnalban felébredtem rá, mikor Nicolas hazaállított a lányokkal, de nem sokkal később vissza is aludtam. Annyit azért felfogtam, hogy a három csaj mind Nicolas szobájában alszik, gondoltam is magamban, nem tudom, hogy csinálta, de valamit tud a srác. Délután aztán kiderült, hogy nem egészen úgy volt, ahogy gondoltam, mert Nicolas az éjszakát az előszobában töltötte egy fotelben, a lányok pedig az ő ágyában aludtak (hárman?). Mindegy.

A fotel reggel még mindig az előszobában volt, úgyhogy tiszta akadálypálya volt félálomban, kontaktlencse nélkül kibotorkálni a fürdőszobában, még szerencse, hogy akkor már Nicolas nem volt benne. Reggeli közben kinyomtattam az ösztöndíjhoz szükséges papírokat, aztán elindultam.

Az osztályba lépve (először azt gondoltam, hogy) kellemes meglepetésben volt részem, ugyanis Denis Cerclet állt a tanári asztalnál, akit mindannyian imádunk, és nagyon sajnáltuk, hogy a félévben nem tart nekünk több órát. Ugyanakkor nem értettem, miért, ma Santiago-nak kellett volna jönnie, ahogy két héttel ezelőtt megígérte. Leültem, kicsit fura hangulat volt a teremben, éreztem, hogy mérgesek, csalódottak a csoporttársaim (általában a sztrájkkal kapcsolatos dolgok miatt szokott ilyen légkör lenni), úgyhogy odafordultam Laura-hoz, hogy mesélje már el, mi történt. Laura pedig azt válaszolta, hogy hát, Denis Cerclet épp azt magyarázta, hogy LEHET, hogy a 12. hét helyett a 14-en lesznek a vizsgák, a sztrájk meg az órák bepótlása miatt. Marha jó. Én értetlenkedve néztem, hogy ugye most csak viccel, de ő is fintorgott, abból megértettem, hogy nem poénnak szánta, tényleg ez hangzott el. Ez az egész azt jelentené, hogy hazamegyek, otthon vagyok egy hétig, utána visszajövök vizsgázni, és megint hazamegyek. Aminek egyrészt semmi értelme, másrészt baromi drága. Átfutott az agyamon, hogy felállok, kimegyek és bevágom magam mögött az ajtót, de aztán inkább azzal töltöttem az óra hátralevő részét, hogy látványosan puffogtam, unatkoztam, mérgelődtem, egyáltalán nem figyeltem oda az amúgy legaranyosabb tanárunkra, nagyon mérges voltam. Az utolsó fél órában minél többféle magyar káromkodást írtam a füzetem szélére, de nem sokat segített. Későn fejeztük be, úgyhogy nem volt időm odamenni és megkérdezni, hogy mi ez az egész, meg amúgy is majdnem felrobbantam, inkább elmentem portugálra, majd írok neki egy emailt otthonról.

Forrás: www.weheartit.com

Portugálon Jean-Paul nagyon helyes volt, ma egy videót néztünk, ami valami zenei fesztiválról szólt, azt fordítottuk le. Nagyon bírom ezt a pasit, valamennyire sikerült felvidítania az előző óra idegeskedése után.

Hazafelé beszaladtam a postára, és feladtam az ösztöndíjhoz a papírokat, remélem, kapni fogok jövőre, nem hiányzik semmi. Itthon Nicolas a konyhában téblábolt, mikor megérkeztem, elővettem a baguette-t, amit út közben vettem, csináltam pici avokádókrémes szendvicseket és miközben azt eszegettük, elmesélte a tegnap esti bulit, meg lelkiztünk egy kicsit, mert a nők bonyolultak, és nem bírja megfejteni őket. Azért aranyos, hogy ezeket elmondja nekem.

Ma nem mentem futni, mert még mindig kiszámíthatatlan időközönként begörcsöl a hasam, inkább nem kockáztatok. Majd ha elmúlik, pár nap múlva elmegyek megint. Este együtt vacsoráztunk Nicolas-szal, vacsi után kávéztunk kicsit és beszélgettünk, nagyon jóba lettünk, marha nagy mázlim van, hogy ő jött. Minden étkezés után ő mosogat (egyszerűen nem enged a mosogató közelébe, mert én főzök), ma megkérdezte, mikor kell takarítani, megígérte, hogy kimegy majd velem Bori elé (pénteken jön), egy tündér, tényleg.

Most pedig tényleg elmegyek aludni, mert holnap reggel órám van „korán”. 

PS.: Itthon azért írtam egy emailt a tanárnak, amelyben konkrétan elküldtem a francba az egész egyetemet, hogy egyrészt a jegyeimet nem tudom lassan 4 hónapja, másrészt szólhatnának nekünk is, ha ilyesmiről van szó, mint a vizsgák időpontjának változása, mert marhára nem vicces. Leírtam, hogy nagyon nincs kedvem kifizetni egy csomó pénzt, csak mert ők gondoltak egyet, úgyhogy legyen szíves és adjon magyarázatot erre az egészre. Azt hiszem betelt a pohár.

Forrás: www.weheartit.com

Le 16 Mars 2015

Megint hétfő. Nicolas még aludt, mikor én elindultam órára. Szokás szerint, nem kapkodtam el az indulást, de azért sikerült időben beérnem. Ma előadással kezdtünk (persze, most lehetett azt előbb, nem úgy, mint előző órán, mikor mi voltunk), Maeva, Zoé, Noémie és Alicia mutatták be a beadandójuk témáját. Erdélyről és a román-magyar együttélésről, identitásról beszéltek, milyen problémákat vet fel a történelmi helyzet, a politikusok folyamatos harca, stb. a térségben. Nagyon érdekes volt, nekem az elején volt csak egy pici problémám: szerintem nem mutatták be pontosan a történelmi helyzetet. Nyilván, ők nem néztek utána alaposan, de úgy beszéltek Erdélyről, mintha jogosan lenne Románia része. Nekem meg úgy tanították az iskolában, hogy Magyarország egyik legfontosabb történelmi része, mondjuk az igaz, hogy valamilyen szinten mindig különálló régió volt, akkor is, mikor a magyar oldalhoz tartozott. Az előadás végére azért egészen jól kirajzolódott az egész helyzet, hogy mi is a „probléma” Erdélyben (leginkább a politika, mint mindenhol amúgy). A lányok nagyon helyesek voltak, miközben beszéltek oda-oda pillantottak rám, ha valamit nem jól mondanak, akkor szóljak. Az előadás végén is odajött Maeva, kérdezte, milyen volt. Mondtam, hogy semmi baj nem volt az előadással, kicsit fura volt nekem így, „külső szemszögből” nézni az egész helyzetet, mert eddig mindig csak a magyar oldalt hallottam. Aztán az óra maradék részében a saját beadandónkkal kellett foglalkozni, én összeültem Tommal és Marielle-lel, odaült hozzánk a tanárnő is, segített elindulni, hogy nagyjából merre haladjunk majd. A két maximalista társam elkezdett egy vázlatot írni, aminek hogyha minden pontját betartjuk, szerintem összejön egy 40-50 oldalas beadandó, amikor csak 15 kell. Nem baj, legalább valószínű, hogy jó jegyet kapunk. Főleg, hogy szerintem a tanárnő teljesen odavan Tomért. Mégiscsak jó csoportot választottam, úgy látszik.

Haza Maeva-val mentem, de már órán is elkezdett fájni a hasam, út közben csak még rosszabb lett. Elkezdtem attól félni, hogy elájulok, mert volt már rá példa, hogy annyira begörcsölt a hasam, hogy az lett a vége. Maeva ráadásul nem jött velem sokáig, ahogy szokott, metróznom már egyedül kellett. Szerencsére épségben és ájulás mentesen hazaértem, de itthon annyira begörcsölt a hasam, hogy négy órán keresztül nem tudtam mozdulni, csak feküdtem az ágyamban, Jóbarátokat néztem (hátha az eltereli a figyelmem), és vettem be sorba a fájdalomcsillapítókat (összesen hármat), ami természetesen nem használt. Nagy nehezen olyan 5 körül megenyhült annyira, hogy el tudtam aludni. Nicolas közben hazaért, a szobájában skypeolt valakivel.

Forrás: www.weheartit.com

Mikor felébredtem, kitámolyogtam a konyhába, jött Nicolas is, kérdezte, mi van velem. Megnyugtattam, hogy semmi baj, csak kicsit elhagyott az erőm, de már jól vagyok. Ő elszaladt vásárolni, én megsütöttem a maradék palacsintát, és előkészítettem a húsos-cukkinis tölteléket hozzá. Nicolas hozott tejfölt, összekevertem a tölteléket, beleraktuk a palacsintákba, aztán összesütöttük, és nagyon finomat vacsoráztunk. Nicolas marhára örült, hogy megint jót főztem, azt mondta, 10/10-et ad, és nagyon jó cooking skill-jeim vannak (= jó érzékem van a főzéshez).

Este átjöttek Nicolas brazil barátnői, meg egy német lány, boroztak, beszélgettek, aztán elmentek bulizni. Én is odaültem hozzájuk, és könyörögtek, hogy menjek, de mondtam, hogy nem annyira vagyok jól, majd hétvégén. Mikor ők elmentek bulizni, én le is feküdtem aludni, nem ez volt az én napom, úgy érzem.

Le 14-15 Mars 2015

Délután 2-kor láttam először Nicolast, akkor támolygott ki a szobájából. Pizsamanadrágban és egy félig kigombolt, gyűrütt ingben (gondolom abban aludt) bebotorkált a szobámba, megkérdezte, hogy vagyok, majd felvilágosított, hogy ő borzasztóan másnapos. Kiderült, hogy tegnap, miután éjfélkor megérkezett, csak átöltözött és rögtön ment bulizni egy diszkóba, a többiekkel. Azt mondta, nem volt annyira jó, ne sajnáljam, hogy kimaradtam. Tényleg nem sajnáltam, megvagyok én diszkó nélkül.

Megreggelizett, aztán bevette magát a szobájába, én is tanultam. Olyan 5 körül, mikor én épp a futócuccomat készítettem az ágyamra, megjelent az ajtómban, melegítőben és bejelentette, hogy megy az edzőterembe. Tökéletes összhangban vagyunk. Úgyhogy, sport délutánt tartottunk. A parkban most nem voltak sokan, mert nagyon hülye idő volt, csepergett reggel az eső, most meg mindenhol szürke felhők, ráadásul hideg is volt. Ilyenkor csak az igazi sportemberek vannak kint. Meg én. Mivel délután letöltöttem egy futó app-et a telefonomra, szépen le tudtam mérni, mennyit futok pontosan, és mennyi idő alatt. Megint nehezen indultam hasfájás miatt, de szépen lassan elmúlt, és végül összesen 7,65 km-t futottam, nagyjából egy óra alatt. Lesz ennél jobb is.

Mikor Nicolas hazajött az edzőteremből, hozott nekem egy petit cadeau-t (kis ajándékot), egy kindertojást. Én teljesen meghatódtam, nekem van a világon a legjobb lakótársam. Este főztem egy cukkinikrémlevest, Nicolas segítségével, megvacsoráztunk, mesélt kicsit Párizsról, aztán nem sokkal később elmentünk aludni, ma nem bulizós szombatunk van.

________________________________________________________________________

Nicolas már tegnap kitalálta, hogy csináljunk ma valamit, nem akar egész nap a lakásban ülni. Én egyet is értettem vele, futni ma nem akartam menni, mert hatalmas vízhólyag van a jobb lábamon (a futócipő miatt), már egy hete, és jó lenne kicsit kímélni. Megreggeliztünk, ő megnézte, melyik múzeum van nyitva, kicsit rápihentünk az elindulásra, aztán olyan 2 körül léptünk ki a lakásból. Elmentünk a Musée des beaux arts-ba (Szépművészeti Múzeum), ami mondjuk engem nem annyira nyűgözött le, mert az elmúlt egy évben annyi szobrot, festményt, ókori gyűjteményt láttam, hogy kezd kicsit elegem lenni belőlük. Tisztában vagyok vele, hogy nem ugyanolyan, mindegyik másik kor, másik művész alkotása, stb., stb., de sajnos annyira hülye vagyok a művtörihez, hogy nekem ezt magyarázhatja akárki, akármennyi ideig, különösebben nem fog lekötni – ezt tanusíthatják az osztálytársaim. Nicolas-nak sem jött be annyira, mert a második emeletre már neki sem volt kedve felmenni. Amúgy az épület gyönyörű volt, azért minimum megérte elmenni. Én végig úgy mászkáltam, hogy a plafont bámultam, kis híja volt, hogy ne döntsek fel egy-két szobrot közben. Miután kiműveltük magunkat, nagyon megéheztünk, úgyhogy elindultunk a Bellecour felé, keresni valami kávézót. Itt olyan nagy vasárnapi zárvatartás van, hogy a kávézók 60%-a is zárva van vasárnap, nem csak a boltok, szóval igazi kihívás ilyenkor találni valamit. Sikerült egy marha drága helyet kifogni, egy szendvicset vettem 4 euró 50 centért, többet nem mertem kérni, mert spórolok. Nicolas adott az üdítőjéből szerencsére. Ebéd után hazametróztunk, aztán megint bevonultunk a szobánkba.

Este sütöttünk együtt palacsintát, Nicolas kezd belejönni a konyhaművészetbe, bár még van mit tanulnia, az biztos. Az anyukája azt üzente nekem, hogy köszöni, hogy főzök a fiára, és hogy bármikor szívesen látnak Kolumbiában. Nagyon helyesek, Nicolas is borzasztó hálás, amiért például összehajtogattam a ruháit, mikor levettem a szárítóról, meg amiért főzök néha meleg kaját, stb., hatvanszor elmondta, hogy én vagyok a legjobb, és köszön mindent. Én pedig meg vagyok lepődve, mert eddig két pasival is együtt éltem, és nem sűrűn hagyta el a „köszönöm” szó a szájukat, ha ezeket megcsináltam. Mindegy, most legalább tényleg hasznosnak érzem magam.

Le 13 Mars 2015

Péntek 13. Nekem egészen délutánig fel sem tűnt. Amúgy sem szoktam ezekkel foglalkozni, és mivel múlt hónapban volt már egy ilyen napunk, úgy gondoltam, nem mostanában fog előfordulni. Hát tévedtem, és úgy látszik a péntek tizenharmadikák gyors egymásutánja meghozza nekem is a szerencsétlenséget, még akkor is, ha eddig nem sok rossz történt velem ezeken a napokon – legalábbis nem több, mint bármelyik másikon. Mondjuk ma is „csak” annyi, hogy buktam egy állást, amire beadtam a jelentkezésemet. Not a big deal (Nem nagy ügy).

Reggel elmentem futni, még akkor is, ha kicsit fájt a hasam. Igazi hero vagyok, mert az elején szenvedtem rendesen. Fájó hassal egyáltalán nem vicces futni. Lefutottam a szokásos távot, itthon megmostam a hajam, utána pedig összedobtam egy hatalmas adag carbonare tésztát, legalább marad hétvégére is. Este átszaladtam a plázában lévő hatalmas Carrefour-ba, eredetileg nyomtatópapírért, ami közben természetesen kiment a fejemből, úgyhogy jó sok kajával, de papír nélkül értem haza.  Legalább hétvégén nem kell semmit vásárolni, de most már tényleg el kell kezdenem főzni rendesen, mert semmi „gyors” kaja nincs itthon, csak alapanyag (amiből mondjuk elég gyorsan ételt lehet varázsolni, ha nem lusta az ember).

Este megpróbáltam tanulni kicsit, haladtam is valamennyit, de ezt a könyvet elég nagy kihívás pontról pontra lejegyzetelni, nagyon belefárad az ember. Azzal nyugtatom magam, hogy vizsga előtt nagyon fogok neki örülni (és biztosan így lesz), de addig biztos meg fogok őrülni valamikor. Nem baj, kitartás.

Nicolas éjfél körül érkezett meg, de én már aludtam. Nem tudom, mivel fárasztottam így ki magamat, de elég hamar kidőltem.

Le 12 Mars 2015

Tegnap este úgy döntöttem, szükségem van a pihenésre, úgyhogy nem állítottam be ébresztőt, és ma reggel 11-kor ébredtem – pedig nem feküdtem le későn. Legalább kipihentem magam. Az ágyból egyből a futócipőmbe ugrottam, és lementem a parkba. Lefutottam a szokásos adagot, de ma nagyon szenvedve, mert borzalmas izomlázam volt szinte mindenhol. De Nicolasnak is megígértem, magamnak is, hogy I don’t give up (nem adom fel), és az izomláz is csak elmúlik egyszer. Amúgy mint eddig minden nap, megint gyönyörű idő volt, és nagyon sokan futottak. Ez az igazi motiváció, amikor látod, hogy mások is küzdenek. Mondjuk azokat sosem fogom megérteni, akik futás közben vígan cseverésznek, telefonálnak, vagy énekelnek, én leginkább majdnem megfulladok.

Futás után megreggeliztem itthon, aztán nekiláttam a tanulásnak. A sztrájk vége egyben azt is jelenti, hogy marha sok tanulnivaló fog ránk zúdulni egyszerre, és biztos vagyok benne, hogy nem lesz időnk másra. Az elmaradt óráim jövő hét csütörtöktől kezdődnek, addig még van időm a többi tantárgyra tanulni.

3-kor elindultam a mai egyetlen órámra, a villamoson majd’ megsültem, szerintem még mindig fűtenek, de a nap olyan erősen süt, hogy nem lenne rá szükség. Odaértem az egyetemre, sétálok az amphi felé, látom, hogy rengetegen jönnek ki, azt hittem először, az előző órának lett most vége, meg is örültem, hogy nem késtem el. Egyszer csak, kezdtem ismerős arcokat felfedezni a kifelé áramló tömegben, az egyik lány is megismert, és mondta, hogy „il n’est pas lá” (nincs tanár), aztán ment a villamoshoz. Én nem is értettem először, ezért odamentem Lénáékhoz, hogy megbizonyosodjak róla, de mivel ők is megerősítették a hírt, gyorsan hátat fordítottam, és mentem haza. A villamosmegállóban összefutottam Mélaine-nel és Lina-val, ők mesélték, hogy biciklis balesete volt a tanárunknak, emiatt maradt el a mai óra, és a következő héten sem tudja megtartani. Szegény. Sajnálom nagyon, ő a kedvenc tanárom, ráadásul félév végén egy másik tantárgyból is ő fog néhány órát tartani, azokra sem tudom, hogy fog bejárni, ha komolyabb baja lett.

Itthon folytattam a tanulást, bár így estefelé már sose tudok rendesen erőt venni magamon. Főleg, hogy nincs itt Nicolas és egyedül vagyok, soha semmihez nincs kedvem már ilyenkor. Most is inkább lefekszem, mert holnap sok dolgom lesz – attól függetlenül, hogy még mindig nem lesznek óráim. 

Le 11 Mars 2015

Megint futottam a buszhoz. Úgy látszik, vannak dolgok, amik nem változnak. Paloznakon 5 éven keresztül minden egyes reggel futottunk, mert a busz már a megállóban állt. Szerencsére a buszvezetők pont ráláttak az utcára, egy idő után szerintem minden elindulás előtt odapillantottak, hogy nem látnak-e minket kétségbeesetten rohanni. Ezt a gyakorlatot kezdem itt is bevezetni, ma is megvárt a bácsi, nagyon rendes volt tőle. Sajnos, itt nehezebb, mert nem lát rá pont arra az utcára, ahonnan általában futni szoktam – ezért az esetek 70%-ában lekésem a buszt –, de azt hiszem, már kezdenek megismerni itt is. Miután megjegyzik az arcomat, már nem lesz nehéz, csak ugye itt jóval több buszvezető dolgozik, mint Paloznakon.

Lényeg a lényeg, hogy ma sikerült elérni, és időben be is értem órára. Sőt, viszonylag korán, mert nagyon kevesen voltunk. Ma nagyon követhető volt Julien Bondaz előadása, sokkal könnyebb anyagot vettünk, és szerintem lassabban is magyarázott, mint máskor. Arról beszélt, hogy különböző kultúrákban, milyen szerepe van a testnek, hogyan különböztetik meg az embert a többi élőlénytől, stb. Érdekes volt, és most tényleg mindent le tudtam írni végre.

Óra után kikísértem a lányokat a villamosmegállóba, mert aljas módon ellógják a délutáni órát, és hazamennek korábban. Engem is majdnem meggyőztek, mert a tanárnő felteszi a diavetítést, amiből magyaráz, az internetre, onnan pedig meg lehet nagyjából tanulni. De aztán mégis úgy döntöttem, maradok, nekem nem árt beülnöm minden órára, így sokkal könnyebben megtanulom a dolgokat. Egy vázlatból marhára nem fogom tudni, miről beszélt a tanár – ahogy szerintem amúgy a többiek sem, de az ő dolguk. Elmentem a könyvtárba, és ott tanultam egészen délután 2-ig, akkor kezdődött a másik órám.

A terem előtt összefutottam Léna-val és Marielle-lel, beszéltünk pár szót. Kérdezték, voltam-e reggel az „akción”? 

forrás: http://www.lyonmag.com/article/71296
/lyon-2-les-enseignants-vacataires-en-colere-
envahissent-la-cour-centrale-de-l-universite

Mivel fogalmam nem volt, miről beszélnek, kicsit több infót kértem tőlük, és kiderült, hogy a sztrájkolók egyre drasztikusabb eszközökhöz fordultak, ma reggel sátrakat vertek az egyetem főépülete előtt az udvaron, gondolom az volt a cél, hogy addig maradnak, amíg nem kapnak valami érdemi ajánlatot/ígéretet a vezetéstől. Hát, ott nem voltam, az biztos. Mindenesetre, úgy néz ki, sikerült valamit elérniük, Léna azt mondta, a vezetés lement hozzájuk, és valami történt, de még pontosan nem tudni, hogy micsoda. Majd kiderül, biztosan kapunk mi is tájékoztatást később. Visont ez megmagyarázza, hogy Tom miért nem jött ma órára, biztos vagyok benne, hogy ő ott volt, a sztrájk előhozta belőle az aktivistát (meg biztosan nagyon nehéz elviselnie, hogy az óráinak csak a 80%-ára tud bejárni). Az órát egész normálisan végigültem, bár megint káromkodtam rengeteget magamban, mert ez a nő annyira rohan, hogy képtelenség leírni, amit mond, plusz amit kivetít egyszerre. Még szerencse, hogy a diákat le tudjuk tölteni majd az internetről, anélkül nem tudom, hogy tanulnék a vizsgára.

Óra után egyből rohantam haza, mert el akartam menni futni még gyorsan. Iszonyatosan nagy izomlázam van, de erre csak az a megoldás, ha tovább küzdök, különben sose fog elmúlni. Nicolas is írt, hogy mi újság, neki is megírtam, hogy „Can’t stop, won’t stop!” (Nincs megállás!), azt válaszolta, nagyon helyes, ha hazaért, majd eljön velem. Arra kíváncsi vagyok, mert ha még a hatvanas bácsik is leelőznek, akkor mi lesz ha egy huszonkét évessel kell futnom? Amúgy ma nagyon hero voltam, mert lefutottam majdnem 8 km-t összesen 5 perc megállással. Nem mondom, hogy gyorsan futottam, de azért kitartás kellett hozzá, összesen majdnem 1 óra volt az egész. Majd belejövök, ez még csak a harmadik nap volt.

Itthon utánanéztem ennek a sztrájk-dolognak, és kiderült: vége. Az egyetem vezetése 2,5 óra alatt megelégelte a sátrazó egyetemistákat az udvaron, és felajánlott nekik egy (egész korrekt) megoldási lehetőséget. Először is, valamennyi előleget fizetnek nekik most, másodszor pedig felállítanak egy bizottságot, mely három részből fog állni: vezetőség, titkárság (adminisztráció), doktoris tanárok képviselete, és azt a célt fogja szolgálni, hogy rendeződjön a probléma, és mindenki elégedett legyen.  Szépen lassan megírják a tanáraim szerződését (épp ideje…), és kifizetik őket. Ez azt jelenti, hogy jövő héten elvileg már meg lesz tartva minden órám, a jegyeimet pedig most már tényleg hamarosan megkapom. Azt még senki sem tudja, hogyan fogják bepótolni az elmaradt órákat, de én nagyon remélem, hogy valami normális megoldást találnak, és nem kell mondjuk meghosszabbítani a félévet. Az egész tanulsága: 1. fizesd ki az alkalmazottaidat; 2. ha nem akar a főnököd kifizetni, csak verj sátrat a kertjében. Amúgy szerintem példaértékű, ahogy a vezetés végül megoldja az ügyet (bár, ez eszükbe juthatott volna hamarabb/maguktól is), ez a bizottság nekem nagyon szimpatikus, mert így közvetlenül van, aki képviselje a doktorisok érdekét, és ne legyen semmilyen félreértés. Úgy látszik, sztrájkkal tényleg el lehet érni a céljainkat, legalábbis itt, Franciaországban biztosan.

Le 10 Mars 2015

Kezdődik a tavasz

Ma felkeltem 8-kor, mert kitaláltam, hogy még egyetem előtt elmegyek futni – csak 12-kor kezdődött az első órám. Össze is szedtem magam, és mire úgy igazán felébredtem, már kint voltam a parkban. Gyönyörű idő volt, és a legmeglepőbb az volt,  hogy most is sokan voltak. Nyilván nem annyira, mint délután, de sok ember futott még rajtam kívül, mások meg gyereket, házastársat vagy kutyát sétáltattak. A leghelyesebbek a nyugdíjasok voltak, akik ezek szerint ilyenkor járnak „edzeni”, például egy csapat hatvanas pasi, akik nagy vidáman beszélték meg az élet dolgait futás közben. Fogalmam sincs, hogy csinálták, ráadásul megelőztek néhányszor. Elég megalázó tud lenni amúgy, ha egy csapat teljesen ősz hapsi vidáman beszélgetve elfut melletted, miközben te majdnem meghalsz. Nem baj. Lefutottam 8 km-t, és nagyon jól tettem, mert sokkal jobb kedvem lett tőle – meg a virágoktól, amik most nyílnak a parkban.

Itthon lemostam magamról a port, aztán megreggeliztem, és hamarosan észrevettem, hogy majdnem képtelen vagyok felállni a székemből, akkora izomláz van a lábamban. Nagy nehezen feltápászkodtam, elindultam a buszra. Az, az orrom előtt ment el. Akkor rájöttem, hogy itthon hagytam valamit, a következőig még úgyis volt 10 percem, hazaszaladtam. Itthon viszont annyit szöszöltem, hogy a másik buszomat is lekéstem, és a következővel már több, mint fél órás késéssel értem volna be, annak nincs sok értelme. Most úgyis helyettesítés van, nem olyan nagy gond, úgyhogy itthon maradtam 1-ig, és csak portugálra mentem be, ami 2-kor kezdődött.

Jean-Paul ma megint kitett magáért, dumált, pörgött össze-vissza. Nagyon bírom, de rájöttem, hogy el kell kezdenem tényleg szavakat tanulni, mert órán közel sem jegyzek meg annyit, amennyire szükségem lenne.

Óra után hazajöttem, és itthon semmi említésre méltót nem csináltam a délután további részében. Ja, az ösztöndíjhoz már megcsináltam félig a jelentkezést, holnap vagy holnap után fel kell adnom majd postán a papírokat. Remélhetőleg jövőre kapok ösztöndíjat a francia államtól, és remélhetőleg az annyi lesz, hogy a költségeim 80%-át fedezi, ha nem többet.

A holnap reggeli futásról letettem, mert ahhoz 6-kor kellene kelnem, meg amúgy is nagyon izomlázam van, de majd suli után ellátogatok a parkba, hogy megint lefuthasson egy-két hetvenes.

Le 9 Mars 2015

Reggel sokkal korábban felkeltem a szokottnál, hogy lélekben, meg mindenhogyan felkészüljek a prezentációnkra. Tom gépén elvileg fent van a prezi, úgyhogy nekem semmit nem kellett vinnem. Oda is értem még 9:45 előtt, úgyhogy várnom kellett a többiekre. Marielle érkezett rögtön utánam, és el is szaladt projektorért, mert azt is nekünk kell intézni – erről nekem fogalmam sem volt. Én maradtam, vártam Tomot. Közben mindenki megérkezett, kivéve őt, már a tanár is ott volt olyan 9:50 körül. Minden technikai dolgot elintéztünk, 10:00 óra volt, Tom még mindig sehol. Aztán nem sokkal később csak beesett, de azért marha kedves volt tőle ez a sok késés, így semmi értelme nem volt negyedórával hamarabb jönnöm. Mindegy. Amíg rá vártunk, Marielle-lel rájöttünk, hogy sokkal többet készítettünk elő, mint amennyi időnk lesz, úgyhogy muszáj lerövidíteni néhány részt, meg gyorsan beszélni. Kicsit beparáztam, mert nekem is elég sok szövegem volt, ráadásul én aztán végképp nem tudok hadarni franciául, emellett nagyon fáradt voltam. Az óra végén került csak sor a prezentációra, és tényleg kereken 20 percünk volt, nem több. Nekem kellett kezdenem, és mikor kiálltam a többiek elé és a tanár azt mondta, hogy: „C’est parti!” (Mehet!), akkora lámpaláz tört rám, amekkorát még szerintem életemben nem éreztem. Megpróbáltam átvergődni magam a nagyjából 6 mondatos bevezető részen, de úgy remegett a hangom, mintha épp zokogni készülnék, elég ijesztő volt. Megfordult a fejemben, hogy átváltok magyarra, vagy hogy szó nélkül odaadom a papírom Tomnak és kimegyek a teremből sírni, de egyik sem tűnt túl hősies megoldásnak, úgyhogy folytattam. Nagy nehezen csak vége lett annak a néhány mondatnak is, és Marielle jött, én meg leülhettem. Sajnos az ő része sem votl túl hosszú és utána megint nekem kellett beszélni, úgyhogy nem volt sok időm összeszedni magam. Az elejét egész jól elmagyaráztam a többieknek, de a végére megint teljesen belezavarodtam az egészbe, leginkább mert folyamatosan az ment az agyamban, hogy ezeket a szavakat egyáltalán nem így kell kiejteni. Elég szívás egyedüli külföldinek lenni franciák között, mert csak őket tudod viszonyítási alapul venni, és olyan jól te sosem fogsz beszélni nyilván, ahogyan ők. 

Nagy nehezen átküzdöttem magam a részemen, utána elhúzódtam a terem szélére és próbáltam Tomra koncentrálni, nem pedig arra gondolni, hogy a kis alakításom alighanem mindenkinek emlékezetes lesz, de lesznek olyan jófejek és soha nem fogják szóba hozni, tehát még kimagyarázni sem lesz esélyem. Mindegy. Amúgy Tom nagyon helyes volt, mert folyamatosan bátorító mosolyokat küldözgetett felém, nem ült ki az aggodalom az arcára mint a hallgatóságom 90%-ának. Nagy nehezen csak vége lett az egésznek, de annyira elhúztuk az időt, hogy már a következő órának kellett volna kezdődnie, mire befejeztük. Kimentünk cigizni, beszélgettünk kicsit, aztán hazaindultam. Marielle jött velem, beszélgettünk kicsit út közben.

Itthon egyből elmentem futni a parkba, hogy ennek a szörnyű napnak minden részletét kitöröljem a fejemből. Igazából kielemeztem magamban a helyzetet, és nem velem volt a gond. Végül is ezerszer csináltam már prezentációt franciául és egyszer sem voltam ennyire ideges. Az egész amiatt volt, hogy csesztettek, hogy nincs sok időnk, meg mert tényleg borzasztó fáradt voltam, és semmire nem bírtam odafigyelni. Mindegy, let it go, c’est la vie (ez van). A lényeg, hogy kifutottam magamból minden feszültséget, lenyomtam 8 km-t.

Mire hazajöttem, Nicolas kiporszívózott (!), persze mielőtt elmentem futni, megmutattam neki, hogyan kell bekapcsolni a porszívót, mert eddig sosem csinált ilyet. Mintha csak az öcsém takarításának eredményét látnám, a kosz fele azért még jelen van, a sarkokhoz vagy kisebb beugrókhoz hozzá sem ért. Nem gond, miután elment az egyetemre mindenféle dolgokat intézni, én szépen fogtam magam és kitakarítottam rendesen. Kisúroltam a fürdőszobát meg a konyhát is. Majd megtanulja, legközelebb együtt csináljuk. Most nagyon helyes volt, mindenképp meg akarta csinálni egyedül, mire én hazaérek. És a szemetet is levitte. Legjobb lakótárs.

Este ő edzőterembe ment, de előtte a lelkemre kötötte, hogy várjam meg a vacsorafőzéssel, mert azt is meg akarja tanulni. 8-ra ígérte, hogy hazaér, én 9-kor úgy döntöttem, hogy megcsinálom a kaját, mert egész nap alig ettem és nagyon éhes voltam. Mikor az utolsó falatot nyeltem le, akkor lépett be az ajtón. Aztán odaültem mellé, amíg evett, dumáltunk kicsit. Holnap hajnalban megy Párizsba, ott lesz péntekig, úgyhogy majdnem egész héten egyedül leszek – mit ne mondjak, nem örülök neki.

Le 7-8 Mars 2015

A fél 7-es lefekvés miatt jó sokáig aludtam. Mire felkeltem, Nicolas és Isabela már a várost járták, bennük valahogy több energia volt, úgy látszik – mondjuk, hamarabb is aludtak el a kanapén, mint én. Én leszaladtam a boulangerie-be egy croissant-ért, megreggeliztem, aztán nekiálltam a prezi-nek, amit megígértem Tomnak és Marielle-nek. Végül annyira sokáig szenvedtem vele, hogy mire befejeztem, már beesteledett és hazaértek Nicolasék is a városnézésből. Gyorsan átküldtem Tomnak a prezentációt, hogy leellenőrizze, ezen kívül néhány dolgot még vártam tőle, ami hiányzott még.

Este Nicolas azt mondta, átjönnek a többiek inni meg beszélgetni, de nem nagyon történt semmi úgy este 9-ig, ők is a szobájukban feküdtek, mert elfáradtak az egész napos gyaloglásban. 10 előtt 5 perccel Nicolas bejött a szobámba, hogy nyitva van-e még a Carrefour, mert bort kéne venni, jönnek a többiek. Hát, a Carrefour 10-kor zárt be, úgyhogy ezt bebuktuk. Fogta a telefonját, rendelt egy üveg vodkát valahonnan (van valami kiszállítós dolog, akik ilyenkor szállítanak ki alkoholt), mi addig Isabela-val kiültünk a konyhába beszélgetni. 

Nem sokkal később a többiek is megérkeztek, ugyanazok, akikkel tegnap voltunk, plusz egy cseh lány a barátjával. Az én szobámban ültünk le, mert az a legnagyobb a lakásban, de még ott is alig fértünk el. Iszogattunk, beszélgettünk. A csehekkel egyből elkezdtünk politizálni, mert ők ismerték pl. Orbán Viktor nevét – erős aggodalom ült ki az arcukra mikor kiejtették –, és kikérték róla a véleményemet. Eddig akárkivel beszéltem itt külföldön Magyarország politikájáról (főleg Közép-Kelet-európaiakkal), mindenki az Oroszországhoz való közeledésünkről kérdezgetett, ami szerintem elég aggasztó. Én elmondtam, hogy az oroszokkal semmi bajom, de nem vagyok boldog, hogy Magyarország Keletre nyitogat, arról nem is beszélve, hogy a lakosság nagy részének erről fogalma sincsen, mert szépen csöndben csinálják a kedves vezetőink. Megmondtam nekik, hogy én kijöttem ide tanulni, mert ne kötelezzenek semmilyen szerződéssel, hogy hány évet dolgozzak otthon, majd én eldöntöm. Ezen nagyon elképedtek, a röghözkötés tényleg minden európainál kiveri a biztosítékot. Miután teljesen lesokkoltam őket az otthoni történésekkel, inkább kimentem a konyhába cigizni, és hagytam, hadd emésszék a dolgot. A konyhában volt Nicolas a brazil lányokkal beszélgetett, és kávéztak. Aztán nem sokkal később elindultunk a Place des Terreaux-ra, egy diszkóba (ahol én már voltam néhányszor, minden alkalommal maximum 5 percig). Végül nem sikerült bejutnunk, mert a cseh srácnál nem volt személyi, és anélkül nem engedték be. Keringtünk nagyjából egy órát ott a környéken, másik hely után keresve, közben a többiek kebabot ettek, de a vége csak az lett, hogy hazamentünk. Így is hajnali 5-kor kerültünk ágyba végül.

Vasárnap végigaludtam a délelőttöt, aztán ebédre csak egy salátát dobtam össze megint, nem volt kedvem főzni. Nicolas délután 4-ig aludt, mert ő még kikísérte reggel 6-kor Isabela-t a reptérre, tehát ő eléggé ki volt ütve. Délután a prezentációt fejeztem be, Tom átküldte nagy nehezen a hiányzó részeket, és este 9-re az egészet véglegesíthettem. Utána csak szenvedtem, a vasárnap nem az én napom. Tanulni nem tudtam, tényleg, semmi értelmeset nem csináltam (a prezentáción kívül). De, elhatároztam, hogy holnaptól „new week, new life” és szépen elmegyek futni meg belevetem magam a könyveimbe. Most a portugáltanuláshoz is sokkal több motivációm van, mert a brazil lányok megígérték, hogy segítenek nekem, amikor csak szeretném. Már tegnap tanultam két új szót. Most azt hiszem, összekészítem a cuccomat holnapra, aztán lefekszem aludni, mégiscsak holnap reggel prezentálok. 

Le 6 Mars 2015

Még mindig nincsen péntekenként óránk, mert a sztrájk miatt mindegyik elmarad. Így hát nem is kellett felkelnem korán. Mire felébredtem, Nicolas már nem volt itthon, úgyhogy egyedül reggeliztem, aztán nekiálltam a tanulásnak. Először csak összekészítettem a hétfői előadáshoz a dolgaimat, mert úgy volt, hogy délután megyünk Tomhoz, összerakni az egészet. Mire ezzel végeztem, pont megéheztem, úgyhogy összedobtam gyorsan egy salátát és megebédeltem.

Délután 3 körül már fura volt, hogy nem hív se Tom, se Marielle, mert pontos időpontot nem beszéltünk, csak hogy majd délután összeülünk. Írtam Tom-nak facebookon, de nem reagált. Fél 4-kor kaptam egy smst, hogy „Hello Sarah, 16h chez moi pour bosser ca te va?” (16-kor nálam tanulunk, jó neked?). Gondoltam magamban, hogy te is jókor szólsz, fél óra csak amíg odaérek… Visszaírtam, hogy fél 5-re ott vagyok, előbb biztosan nem érek oda. Befejeztem rohanva az ebédemet, csináltam egy kávét, de aztán még így is kapkodnom kellett, ráadásul késtem 10 percet.

Tom olyan össze-vissza házban lakik, hogy véletlenül egy másik lakásba kopogtam be. Két fiatal csaj nyitott ajtót, én pedig annyira meglepődtem, hogy először meg sem tudtam szólalni. Aztán nagy nehezen megkérdeztem, hogy Tom merre lakik, megmutatták, én meg átmentem a folyosó másik végére. Tom mosolyogva nyitott ajtót, aztán mikor elmeséltem, hogy másik lakásba csengettem, akkor szépen kiröhögött, mert már kétszer voltam nála. Marielle még nem érkezett meg, amíg őt vártuk, elolvastam Tom részét, amit írt, ő meg az enyémet. Nagyon jó idő volt, úgyhogy Tom kiült az ablakba, kedvem lett volna lefényképezni, annyira jól nézett ki ott. Tiszta alter-arc. Közben szólt a brazil zene a laptopjáról. Nem sokkal később megérkezett Marielle is, és elkezdtünk tényleg dolgozni. Összeraktuk az egész prezentációt, én megígértem nekik, hogy megcsinálom prezi-ben a hétvégén, mert mindketten elég elfoglaltak, nekem még semmi programom nincsen. A „tanulás” vége az lett, hogy Tom berakott egy zenei gyűjtéseket tartalmazó cd-t, nekünk pedig ki kellett találnunk, hogy egy-egy dalt hol gyűjtöttek. Én nagyon büszke voltam magamra, mert az első tippem Közép-Afrika volt az egyik dalhoz, aztán kiderült, hogy Etiópia, úgyhogy nagyon jól ráéreztem. Marielle azt hiszem Ázsiát mondott, ő elég messze volt a megoldástól. Közben ittunk mathe-t, ami egy dél-amerikai tea, egy kis pohárkába beleraknak mindenféle (tea)füvet – nem drogot – meg gyógynövényeket vagy nem tudom, arra forró vizet töltenek és egy csövön keresztül lehet kiszívni belőle a teát. Tomnak van hozzá ilyen kis pohárkája, tavaly vette, mikor Dél-Amerikában utazgatott. Aztán olyan 7 körül elindultunk hazafelé Marielle-lel.

Már majdnem 8 óra volt, mire hazaértem, Nicolas még mindig sehol. A cuccai meg az egyik barátnőjének a cuccai viszont a szobájában voltak, a konyha is tele volt kajával, úgyhogy biztosan jártak a lakásban. Ma érkezett egy kolumbiai barátnője, aki Madridban tanul egyetemen, átugrott a hétvégére Lyonba. Olyan 9 fele értek haza, leültünk a konyhába vacsorázni, meg beszélgetni. Nicolas barátnője Isabella nagyon helyes volt, mindenfélét kérdezgetett, nagyon szimpatikus lány. Egy egyetemre jártak, onnan ismerik egymást, de nem tudom, mennyire szoros a barátság, mert pl. azt nem tudták pontosan, hogy a másik hány éves. Mindegy. Kis idő múlva Nicolas bejelentette, hogy mennek az egyik barátjához házibuliba, és ha akarok menjek velük. Nem kellett nagyon könyörögni, átöltöztem és mentem velük, nem volt más dolgom.

Két brazil lányhoz voltunk meghívva, akik nagyon messze laktak. Ott volt még egy német srác és egy Új-zélandi lány is. Leültünk, elkezdtünk velük iszogatni, beszélgetni, nagyon aranyosak voltak. A legkülönbözőbb témák szóba jöttek, de leginkább ismerkedős este volt, mindenki kíváncsi volt a másik országára, kultúrájára, a politikától elkezdve a randizási szokásokig. Eredetileg el akartak indulni egy diszkóba, de végül ott ragadtunk a brazil lányok lakásában. Fél 4-kor szó szerint mindenki kidőlt. A többség berúgott, és azért aludt el, Isabela beteg volt, ő azért, én egyszer csak azt vettem észre, hogy körülöttem mindenki szuszog a kanapén. Én is ittam, annyit, mint a többiek, de semmi bajom nem lett tőle, egyáltalán nem éreztem az alkoholt és még csak el sem álmosodtam. Végül nem volt más választásom, ha mindenki aludt, én is becsuktam a szemem. 5-kor felkeltett minket az egyik brazil lány, hogy indul az első busz (igen, Lyonban ilyen, hogy éjszakai járat elvétve létezik), úgyhogy kitámolyogtunk a lakásból félálomban, és hazabuszoztunk. Itthon a két kolumbiai szó szerint bedőlt az ágyba, de én még mindig nem voltam annyira fáradt, úgyhogy megnéztem egy filmet elalvás előtt, fél 7 volt, mire tényleg lehunytam a szemem.