Le 20 Décembre 2014 - Úton hazafelé

Mivel a múlt hetet a karácsonyi ajándékok beszerzésével, takarítással, és alvással töltöttem, nem gondolom, hogy érdemes lett volna minden lépésemet dokumentálni (főleg, hogy kinek mit veszek, mert még elolvassa!).

Ma reggel 7-kor keltem, hogy kiérjek időben a reptérre. A repülőm ugyan csak 13:00-kor indult, de olyan bonyolult kijutni, hogy legkésőbb fél 9-kor el kellett indulnom otthonról. Fülöpért (igen, a macim) nagyon vérzett a szívem, mégiscsak vele aludtam az elmúlt 3 hónapban, de muszáj volt otthon hagynom. Nem búcsúzkodtunk sokáig, szegényt bezártam a sötét lakásba, majd néhány hét múlva jön Aaron és biztosít neki társaságot, addig egyedül lesz – téli álmot alszik legalább… Kicsit elkalandoztam, azt hiszem. Lényeg a lényeg, hogy ahhoz, hogy a reptérre kiérjek, egy busszal, egy villamossal, majd még egy busszal kellett mennem, és a hab a tortán az volt, hogy a második busz csak óránként jár, szóval, ha lekésem, akkor nagy eséllyel lecsúszok a csomagfeladásról is. Hogy mégse legyen olyan egyszerű dolgom, a hatalmas bőröndömnek nincs kereke, úgyhogy annak a 17 kilóját, a kis bőrönd 10 kilóját és egy kézitáskát cipeltem keresztül a városon, megállótól megállóig. Egy élmény volt.

Nagy nehezen kiértem a reptérre, feladtam a bőröndömet, és még volt két órám a felszállásig, úgyhogy jobb híján olvastam, megittam egy fél liter kólát, amitől folyamatosan keresnem kellett a toilettes-t. A repülés egész jó volt, bár néha olyan érzésem volt, hogy mindjárt lezuhanunk, szerintem fúj a szél, vagy nem tudom, kicsit jobban dobálta a gépet, mint mikor szeptemberben idefelé jöttem.

Most Párizsban vagyok, a Charles de Gaulle-on, várom az átszállásomat. Sikerült olyan jegyet foglalni, ahol 6 óra van az előző gépem leszállása és a következő felszállása között, úgyhogy nesze neked Párizs, dekkolhatok a reptéren. A városba is kimehettem volna, de annyira parázok, hogy történik valami, és lekésem a következőt, hogy inkább nem kockáztatok. Mindenesetre ettem egy salátát és ittam egy kólát 10 euróért, amin jól felhúztam magam, és megcéloztam a kanapés pihenőhelyiséget, hogy majd ott kipihenem a fáradalmakat, meg jó esetben alszom egy kicsit, de kizavartak, mert az a „buisness-man”-eknek van fenntartva és egyszerű halandók nem léphetnek be. Úgyhogy, most leültem az F53-as kapu elé, ahonnan kb. 4 óra múlva indul a repülőm, és várok és várok.

A legfontosabbat majdnem elfelejtettem leírni: mivel karácsonykor otthon leszek, a Lyonban az élet nem nagyon működik, szüneteltetem a blogolást, majd ha visszatérek, folytatom. 

Boldog Karácsonyt! Joyeux Noel!

Le 13-14 Décembre 2014

Arra ébredtem, hogy Luu ordít „I’m gonna miss my flight! Oh my God, Sara, I’m gonna miss my flight!!!” (Le fogom késni a repülőmet!!), ami kisebb sokként ért. A második sokk akkor következett, amikor ránéztem a telefonomra – még mindig nem fogtam fel, hogy mi történik – és 9:14-et mutatott. A repülője márpedig 10:00-kor felszáll. Kipattantam az ágyból, először azt sem tudtam, mit csináljak, de szerencsére Luu kiabált, hogy „Taxi, taxi, I need a taxi”, úgyhogy laptop elő, gyorsan valami telefonszámot keresni. Három másodperccel később már tárcsáztam, a probléma csak az volt, hogy valami várakozós helyre kapcsolt be, és elkezdtek nekem valami popszámot játszani, amitől – meg a sírástól rázkódó Luu látványától – teljesen kikészültem. Kerestem másikat, ahol kapcsoltak, csakhogy senki nem szólt bele a telefonba. Luu közben teljesen kiborult, én nem is tudtam mit mondani neki, csak, hogy öltözzön, én hívom a taxit. Már kabátban volt, amikor végre valahára sikerült egy nővel beszélnem, elhadartam a címet, és hogy jöjjenek, amilyen gyorsan csak lehet. Azt mondta, hat perc. Oké. Ez mind olyan gyorsan történt, hogy még mindig „csak” 9:20 körül volt, még egy halvány reménysugár fénylett, mert nem volt feladandó bőröndje, úgyhogy csak az ellenőrzésen kellett „átcsusszannia”. Gyorsan magamra kaptam én is valami ruhát, aztán Luu után futottam, aki már kiment a ház elé. Szegény, teljesen ki volt készülve, sírt, kiabált velem is, magával is. Egyáltalán nem haragudtam rá, tudom milyen ez, én is pont ugyanígy viselkedem, ha hasonló katasztrófa történik. Mire kiértem a ház elé, már pakolta a cuccát a taxiba és kiabált a sofőrnek hogy „As fast as you can!” (Amilyen gyorsan csak tudsz!). Még visszaszaladt hozzám, megölelt és a könnyei között mondta, hogy „I love you!”, én pedig kiabáltam rá, hogy menjen már, mert tényleg lekési – nagyon aranyos volt, de én is teljesen ki voltam készülve, annyira szörnyű volt ezt az egészet látni.

Miután elment muszáj volt valamit kezdeni magammal, nagyon ideges voltam én is, úgyhogy először megkerestem a lehető legfájdalmasabb módját a stressz-kezelésnek (epilálás), aztán elkezdtem takarítani. Délutánig semmi hír nem volt róla, pedig írtam neki sms-t, írtam neki facebookon, hátha válaszol. Este még mindig vártam, de gondoltam, vagy elérte, vagy kitalált valamit helyette, mert haza nem jött. Pedig én már elkezdtem neki telekocsit meg vonatot keresni, hogy ha mégis visszajön, valamit segítsek. Aztán nem tudtam mit csinálni, éjfél körül lefeküdtem aludni és reménykedtem benne, hogy ő már otthon van, és nem a reptéren zokog.

Végül vasárnap délután kaptam tőle egy üzenetet facebook-on, otthon van. Ez a lényeg. Szegény, tényleg lekéste a repülőjét, ezért fizetett háromszázvalamennyi eurót egy új jegyért, Amsterdamban átszállt, és végül csak hazaért. Iszonyatosan sajnáltam, de remélem, hamar elfelejti az egészet – meg hogy azt mondta: „I’ll never coming back to Lyon!!” (Soha többet nem jövök vissza Lyonba!).

Én vasárnap nem csináltam sok hasznos dolgot, inkább csak aludtam egész nap. Délután mondjuk elmentem futni, mert gyönyörű idő volt, és nem bírtam tovább a lakásban maradni. Jót is tett, a park tényleg magnifique volt, kevesen voltak, sütött a nap.

Utolsó lyoni futás az évben

Le 12 Décembre 2014

8-kor keltünk Luu-val, én annyira nem siettem el a készülődést meg az indulást, mert ez az utolsó óránk, csak beadandókat kell leadni, nem nagyon csinálunk semmi fontosat. Óra előtt még elmentem kinyomtatni a beadandóimat, elég jó volt így készen látni őket.

Akármennyire nem akartam sietni, hajszálpontosan beértem órára, leültem Tom mellé, aztán csatlakozott hozzánk Bastien, Tom egyik haverja, meg egy lány, akivel tök jóban vagyok, de mai napig nem tudom a nevét, és elég ciki lenne most megkérdezni. Két szöveg maradt hátra, amikhez nem maradt több diák, előadást csinálni, úgyhogy ezeket együtt dolgoztuk fel, csoportmunkában. Mi így voltunk négyen, meg egy srác csatlakozott még, aki mindig csöndben van, sosem láttam még senkivel sem beszélni, és szünetekben mindig eltűnik, csak órák alatt látni. Elég unalmas volt az óra, mert mindenki túl fáradt volt ahhoz, hogy dolgozzon, a legtöbben tegnap éjszaka fejezték be a beadandóikat – milyen szerencse, hogy én múlt hétvégén rávettem magam. Az volt az egyetlen szerencsénk, hogy Tommal voltunk, mert ő a fáradtsága ellenére is kihozott magából valami minimumot, amivel meg tudtuk oldani a feladatokat.

Utolsó pizza a menzán

A következő óra Enquete ethnologique volt, ahol be kellett számolni a kutatásunkról, írásos formában le kellett adnunk az utolsó beadandóinkat, és a nagy közös házi feladatunkat, amit végül mi úgy oldottunk meg, hogy mindenki írt bele 2,5-3 oldalt, Zoé pedig összemixelte. Így nem kellett külön találkoznunk, engem meg igazából nem zavart az sem, ha átírták a részemet, csak legyen kész. Ez az óra tényleg csak arról szólt, hogy leadjuk a dolgainkat, és mivel mi mindennel készen voltunk, elég hamar elszabadultunk. Így maradt több mint egy órám az infó vizsgám előtt, beültem Mélain-nel a teljesen kihalt menzára, megebédeltünk, beszélgettünk egy csomót. Nagyon jó fej lány, mesélt nekem a törökországi kalandjairól (tavaly kb. 5 hónapot volt Törökországban), meg mindenféle utazásos dologról még. Amikor indulni kellett, elkísért a vizsgámra, mert neki még volt 2 órája az övéig, ugyanazt írta ő is később.

Az infó vizsgám az eddigi legrosszabb volt az összes vizsgám közül, esküszöm. Az első részben ugyanis hatvan, igen 60 (!) kérdést kellett megválaszolnunk 45 perc alatt. Oké, meg voltak adva választási lehetőségek, de én abszolút nem ismerem az informatikai szakszavakat franciául (még magyarul is nehezen megy), szóval rendesen szenvedtem. Egy idő után már el sem olvastam a válaszokat, egyrészt mert feleslegesnek tartottam, ha a kérdést sem értettem, másrészt, mert időm sem nagyon volt rá. Azt hiszem úgy 10 kérdésre biztosan jól válaszoltam, a többiről fogalmam sincsen. De még azt sem tudom megmondani, hogy mit kérdeztek. A második rész már könnyebb volt, ott két feladatot kellett megoldanunk, azokat szerintem hibátlanul megcsináltam – még másoltak is rólam a szomszédjaim. Az összeredményre majd kíváncsi leszek, de a vizsga után inkább csak örültem, hogy vége.

Hazaérve az Aaron hagyta káoszt kezdtem el felszámolni a konyhában, bár eredetileg aludni akartam, mert nagyon fáradt voltam. De a konyha annyira undorítóan koszos meg rendetlen volt, muszáj volt valamit kezdeni vele. Nem sokkal később Luu is hazaért, és megkért, hogy menjek el vele a plázába ajándékokat venni, utána pedig Nathalie-hoz, az egyik barátnőjéhez, mert búcsú-bulit csinálnak. Miután kitakarítottam a konyhát, ő pedig megfürdött, el is indultunk.

A plázában jó sok időt eltöltöttünk, mert Luu nem bírta eldönteni, mit vegyen az öccsének karácsonyra, meg hogy magának megvegye-e azt az órát vagy ne, stb. Aztán nagy nehezen elindultunk Nathalie-hoz, jó sok borral felszerelkezve. A lányokkal forralt boroztunk, aztán elmentünk Nathalie kedvenc kocsmájába, ami nekünk nem nagyon jött be Luu-val, úgyhogy nem sokkal később mi haza is mentünk (jó, ez mondjuk olyan hajnali 1 körül volt). Azért jó kis este volt, főleg az eleje, amikor még mindannyian ott voltunk - Dominika is és Liz is hamarabb hazamentek, mert reggel korán keltek.  Rengeteget beszélgettünk, nevettünk, és borzasztó volt elköszönni. Ők csak fél évre jöttek, úgyhogy velük már nem fogunk találkozni, ha visszajövünk januárban.

Itthon Luu-nak még össze kellett pakolnia, mert holnap nagyon korán, 10-kor indult a repülője, nekünk 6-kor kellett kelnünk… Aztán nagy nehezen hajnali 3-kor lefeküdtünk aludni, iszonyatosan fáradtak voltunk. 

Le 11 Décembre 2014

Korán felkeltem (8-kor, hogy egészen pontos legyek), és egész délelőtt tanultam. Aaron dél körül ébredt, és bejelentette, hogy kettőkor indul az Alpokba, lehet, már nem is jön vissza Lyonba január előtt. Nagyszerű, mivel nekem október óta nem fizetett lakbért, úgyhogy elég sok pénzzel tartozott, amire elég nagy szükségem lenne. Luu-val ugyanez volt a helyzet, neki még többel tartozik, mint nekem, úgyhogy gyorsan leültünk és kiszámoltuk. A baj csak az volt, hogy pénzt kivenni már nem maradt ideje, úgyhogy azt mondta, majd januárban odaadja, ha nem jön már vissza. Én viszont jól felhúztam magam, és megmondtam neki, hogy nem, az úgy nem lesz jó, mert nekem tényleg kell a pénz. Végül is abban maradtunk, hogy megpróbál még jövő héten visszajönni, ha nem tud, átutalja a pénzt a bankszámlámra. Nagyon helyes. Luu-nak majd karácsonykor odaadja, ugyanis együtt fognak karácsonyozni, Ausztriában.

Nem sokkal Aaron után én is elhagytam a lakást, elindultam az utolsó írásbeli vizsgámra, pénteken már csak egy hülye informatika lesz. Ez a kedvenc tanárom volt, a kedvenc órám, egész jól megtanultam az anyagot, úgyhogy reméltem, hogy könnyű kérdést kapunk. És így is lett, abszolút ráéreztem a részre, amit meg kellett tanulni. Megint írtam 3-4 oldalt, arról fogalmam sincs, mit fog hozzá szólni, mert nem életem legjobb fogalmazása lett és erősen hiányos, de az akadályt leküzdöttem, és mivel ez volt az utolsó írásbeli vizsgám, annyira nem érdekelt már a dolog őszintén szólva. Maeva megvárt a terem előtt, aztán együtt mentünk haza.

Lengyel vacsora

Luu-val hivatalosak voltunk vacsorára a lengyel lányhoz, Dominikához, aki hagyományos lengyel kajával várt minket. Ott volt a többi barátnőnk is, Nathalie, Sandra, és Liz, akik azt hiszem mindannyian amerikaiak, de nem vagyok benne biztos. Mindenesetre nagyon bírjuk egymást, aranyosak. Dominika eszméletlen finomat főzött, szerintem ez volt az első normális kaja (mármint ami nem rizs, tészta, vagy 10 perc alatt megsüthető hús), mióta Lyonban vagyok. Úgy teleettük magunkat, hogy mozdulni is alig bírtunk. Éjfél körül értünk haza, és Luu-val egyből beestünk az ágyba, mert nagyon elfáradtunk, másnap pedig korán kellett kelnünk. 

Le 10 Décembre 2014

Ahogy megbeszéltük, fel is keltünk reggel 6-kor. Aaron francia vendégei már tegnap elmentek, úgyhogy valamivel nagyobb csend uralkodott a lakásban. Bevonultunk a konyhába tanulni, én bevetettem magam a zöld fotelbe egy kávéval és olvastam, olvastam, Luu pedig a konyhaasztalhoz ült jegyzetelni. Neki később kezdődött a vizsgája, de több dolga is volt.

Aztán olyan háromnegyed 9 körül kénytelen voltam elindulni. Nagyjából sikerült a fejembe nyomni az elmúlt félév anyagát, nem mondom, hogy mindent tökéletesen, de a lényegre emlékeztem. A buszon, metrón, villamoson még olvasgattam a biztonság kedvéért. Meg a terem előtt is. Meg a teremben is, egészen addig, amíg ki nem osztották a papírokat. Nem voltak nehezek a kérdések, a problémám csak az volt, hogy nem tudtam, melyiket dolgozzam ki. Aztán a második mellett döntöttem, ami egy idézet volt, arról, hogy a test csak egy tárgy, semmi több, igaz-e, ha igen, miért, ha nem, miért. Érvelni kellett, a féléves anyagot felhasználva. Az óra neve amúgy Corps et langage, ami Test és nyelv-et jelent, végig ezek kapcsolatáról tanultunk. Beleírtam az esszémbe egy japán filozófus elméletét a testről, amit a tanár órákon keresztül magyarázott, és elég nehéz volt megérteni (hát még megtanulni), úgyhogy nagyon remélem, hogy értékelni fogja.

A következő vizsgánk előtt Maeva-val mentem ebédelni, vettünk egy szendvicset és kibeszéltük az előző vizsgát. Elég hamar kifogytunk mondjuk a szóból, mert vizsga után eléggé le van szívva az ember agya, főleg az enyém, a francia miatt. Aztán átvonultunk a könyvtárba tanulni a következőre. Maeva megnyugtatott, ő is nagyjából annyit tanult, mint én, mondjuk, ő annyi előnnyel indul, hogy az anyanyelvén írja majd, én meg nem. Másfél óra tanulás után odáig jutottam, hogy minden irányzatról tudtam valamennyit, kivéve hármat, úgyhogy csak remélni tudtam, hogy nem azokat teszik a vizsgakérdések közé. Elindultunk aztán az Amphi felé, jöjjön, aminek jönnie kell.

Beültünk a hatalmas terembe, most természetesen mindenki ott volt, úgyhogy megint alig lehetett helyet találni. Kiosztották a kérdéseket, kettő közül választhattunk. Az elsőnél egy antropológus, Margaret Mead kutatásait, életét, módszereit kellett leírni, amiről én tudtam ugyan valamennyit, de nem hiszem, hogy az elég lett volna, úgyhogy a másodikat választottam. Ebben a „cserék” fontosságát kellett leírni az antropológiában, ami azért volt könnyebb, mert különböző irányzatokból, antropológusok munkásságából az ide kapcsolódó részt kellett kiválogatni. Szerintem a lényeges dolgokat beleírtam az esszémbe, megint kiszenvedtem 3 oldalt, remélem, normális jegyet adnak rá.

A vizsga után megkerestem Mélaine-t, mert úgy emlékeztem, ma csináljuk a közös beadandónkat, amit pénteken kell leadnunk. Én már kedden megírtam a részemet, igazából csak össze kellett volna raknunk. Mélaine-nek viszont angolja volt, a másik lány, Zoé már haza is ment, úgyhogy ez az alkalom ugrott. Nem baj, legalább maradt plusz időm tanulni a holnapi vizsgámra.

Miután hazaértem, Aaron-nel megvacsoráztam. Már elmúlt az iránta érzett mérhetetlen haragom, úgyhogy egész jól kijöttünk, vacsorakészítés közben. Nem sokkal később Luu is beesett, elmesélte a vizsgáját, ami egész jól sikerült. Este folytattuk a tanulást, neki holnap korán reggel van még egy vizsgája, nekem szerencsére csak délután 4-kor. Még mindig az én szobámban aludt, a matracot imádja a földön, engem meg egyáltalán nem zavar, sőt, imádom, hogy egy szobában alszunk, olyan, mintha minden nap pizsi-party lenne a szobámban. :)

Le 9 Décembre 2014

Ma nem volt vizsgám, csak egy órám délben, amin a kékszemű tanárunkat kérdezhettük akármiről. Először azt hittem, lesz értelme bemenni, de rájöttem, hogy többre mentem volna, ha otthon maradok és tanulok. Mindegy, miután hazaértem gyorsan megebédeltem, és folytattam a tanulást. A holnapi vizsgáim nagyon durvák lesznek, az első annyira nem, de kellene a jó jegy, a második viszont halál. Az összes antropológiai irányzatot, elméletet tudni kell, mindegyikhez antropológust kötni, annak az összes munkájáról beszélni… Borzasztó, és egyben lehetetlen mindezt megtanulni egy nap alatt. Szűkítettem a kört, azokra az irányzatokra, amik nagy valószínűséggel lesznek, a többit egyszerűen kihagytam. Nem gondoltam, hogy a legelsőt vagy a legutolsót fogják kérni, az nem lenne annyira logikus. Az egész délután elment ezzel, éjfélkor nem volt több agyam, és úgy döntöttem, az első vizsgámra való tanulást holnap reggelre halasztom. Luu-val megbeszéltük, hogy reggel 6-kor kelünk, mert neki is durva vizsgája jött. 

Le 8 Décembre 2014

Reggel korábban keltem, Luu is, a konyhában még a reggeli kávé mellett együtt olvasgattuk a vizsgaanyagot, neki is ma lesz az első. Aztán jóval korábban, mint szoktunk, elindultunk az óránkra. Nem lehet kiszámítani a tömegközlekedést, a vizsgáról meg annyira nem lenne vicces elkésni egy esetleges baleset vagy akármilyen fennakadás miatt. Mindketten teljesen be voltunk parázva, nekem hatalmas gombóc volt a gyomromban, reggelizni egyikőnk sem tudott, ilyen állapotban metróztunk. Én a füzetemet szorongattam a kezemben, még mindig hiszek az utolsó utáni pillanatban, tanulás szempontjából sosem késő. Közben Paolo Nutini 10/10 számát üvöltettem a fülemben, az mindig segíteni szokott. Luu csak ült mellettem, „jöjjön aminek jönnie kell” arccal. Végül jóval korábban odaértünk, az O épület előtt elköszöntünk, ő bement, én meg mentem a Z-be, ami nem is volt olyan messze.

Már néhány csoporttársam ott volt, néhányan kérdezgették egymást a tananyagról, és nagyon büszke voltam magamra, mert pontosan tudtam, miről beszélnek, ez pedig nem sűrűn fordult eddig elő. Odaért Tom is, elég pánik-arca volt, bár tényleg nem értem miért, neki aztán tényleg semmi oka lenne izgulni. Szerintem nulla tanulással is megírná tök jól az összes vizsgánkat. Na, mindegy. Nem sokkal később megjelent a mosolygós fekete Fred is, a tanárunk, érdeklődött, hogy felkészültünk-e, ironizált a vizsga előtti cigiken, hogy na, az biztosan megnyugtat, szívjuk csak. Egyszer csak odalépett hozzám, megkérdezte a nevemet, és emlékeztetett, hogy megígértem, hogy a prezi honlapját elküldöm neki, mert nagyon szeretné azzal csinálni legközelebb az előadásait. Én teljesen elfelejtettem, de mondtam, jó hogy szól, a héten elküldöm neki. Aztán beterelt minket a terembe, mindenki keresett magának helyet, én Tom mellé ültem, hátha a fejéből gondolkozás közben árad valamennyi tudás, amit fel tudok használni… Fred hatalmas mosollyal a száján kezdte osztani a dolgozatokat, de inkább bátorításnak szánta, mint kárörvendésnek, úgyhogy én szépen visszamosolyogtam rá. Mikor odaért hozzám, a többiekhez fordult, és azt mondta: „Le sourire de Sara devrait vous assurer!”, azaz, hogy a mosolyom majd megnyugtatja őket. Ettől persze csak még jobban mosolyogtam, és teljesen megnyugodtam, a gombóc egy pillanat alatt eltűnt a gyomromból. Ha a tanár ilyen kedves vizsga előtt, az osztályzásnál sem lehet sokkal gonoszabb. Lényeg a lényeg, megkaptuk a dolgozatot. Egy szöveget kellett elolvasnunk, majd abból kiindulva esszét írni, úgy, hogy az órák ide kapcsolódó anyagát felhasználjuk. Szerencsém volt, mert pont a kedvenc témámról szólt a szöveg, a média (film, fotó) használatáról az antropológiában. Mennyire befolyásolja az antropológus és a kutatott csoport viszonyát egy olyan eszköz, mint a kamera, vagy a fényképezőgép. A hétvégén elég sok időt töltöttem az első etnográfiai filmek nézegetésével, az úttörő ebben a témában egy Jean Rouch nevű filmrendező volt, akinek szerelmes lettem a munkáiba, és eléggé utánajártam a dolognak, úgyhogy ment, mint a karikacsapás. Ezen kívül, emlékeztem rengeteg olyan dologra, amiről Fred mesélt órán (tényleg érdemes bejárni:)), azokat is beleírtam a dolgozatomba. Nem mondom, nem volt könnyű franciául megírni egy háromoldalas esszét egy óra alatt, de valahogy csak összehoztam.

Az óra végén leadtuk a dolgozatainkat, aztán mehettünk, a mosolygós Fred elköszönt tőlünk, kellemes szünetet kívánt, meg sok szerencsét a továbbiakban, mert valószínűleg következő félévben már nem találkozunk. Ez kicsit elszomorított, de nem nagyon volt időm gondolkozni rajta, mert rohannom kellett a portugál vizsgámra. Mikor beértem, Jean-Paul már osztotta a dolgozatokat, úgyhogy nem volt időm átnézni az előző órai jegyzeteimet sem. Azt tudni kell, hogy mivel könnyűnek ítéltem a portugál nyelvet, és úgy gondoltam, akármennyire nem tanulok, úgyis meg kell írnom jól, ezért nem nagyon szántam rá időt. A többi órára annyit kellett tanulni, hogy képtelenség volt még ezt is bepasszírozni az időbeosztásomba. Így hát, nulla tanulással nekiálltam a dolgozatnak. Egy szöveget kellett elolvasnunk és válaszolni a kérdésekre. Eleinte nem tűnt olyan nehéznek, de egy idő után egyre több olyan kérdéssel találkoztam, amiről fogalmam sem volt. Végül úgy egy óra gondolkozás után valahogy előkotortam az agyam legmélyén megragadt portugál szavakat és nyelvtant, aztán leadtam a dolgozatot. Szerintem a középmezőnyben simán benne vagyok még így is, mert voltak néhányan, akik hamarabb befejezték, de sokan voltak, akik később, és ők folyton kérdezgették Jean-Pault, hogy ez hogy van, meg az hogy van… Remélem, azért viszonylag jól sikerült. Majd szünetben kicsit javítok a portugáltudásomon, mert második félévben ez így nem lesz jó. Jean-Paul elköszönt tőlünk, mikor leadtuk, azt mondta, nem biztos, hogy vele leszünk második félévben, úgyhogy sok szerencsét kívánt. Én, még mielőtt teljesen elszomorodtam volna, kijöttem a teremből, még tanulnom kellett a következő vizsgámra. Nagyon szomorú leszek, ha nem őt kapom következő félévben, továbbra is állítom, hogy nála jobb nyelvtanárom még nem volt.

A harmadik vizsgám előtt elrohantam a menzára, ettem egy croque-monsieur-t, aztán irány a könyvtár és belevetettem magam a tanulásba. Elég nehezen ment, mit ne  mondjak, mivel a francia antropológusok elméletei és a portugál szavak kavarogtak a fejemben, egyszerűen nem bírtam rendet tenni.

Előre tudtam, hogy érdekes lesz a vizsga, mivel három tanárunk volt, és mind a hárman teljesen különböző dolgokról beszéltek, fogalmam sem volt, hogy akarják ezt visszakérni. Én ott voltam az összes órán, úgyhogy csak nem lesz gond… Az alatt a másfél óra alatt, ami maradt még előtte, átnéztem a jegyzeteimet, és próbáltam lelkileg felkészülni rá. Életem legviccesebb jelenete játszódott le, mikor két órával később kiosztották a vizsgakérdéseket, amelyek közül egyet kellett választani. Az összes francia egyszerre szólalt meg, hogy „putain”, ami nagyjából annyit tesz, hogy „baszd meg”. Én is ezt gondoltam, csak én magyarul a fejemben, úgysem értené senki. Ez az egész annak a következménye volt, hogy elolvastuk a kérdéseket. Az első ugyanis azt kérte, írjuk le az „anthropologie politique”-t és az „anthropologie économique”-t, ami így együtt egyenesen lehetetlen. Kezdjük ott, hogy ha csak az egyiket akarnánk leírni önmagában, még arról is könyvet kellene minimum kezdeni, nem esszét, annyira tág témakör. Ja, a poén pedig, hogy a politikai antropológiáról mi egyáltalán nem tanultunk. De meg sem említette a tanár. Úgyhogy én úgy döntöttem, ezt biztosan nem választom. A második kérdés már valamivel könnyebbnek bizonyult, bár ott is annyi irányból lehetett megközelíteni, hogy fogalmam sem volt, melyiket várja a tanár. A harmadikat pedig nem értettem – három szóból állt, az igét én nem ismertem, úgyhogy ugrott a dolog. Összegezve, választhattam az első kérdést, aminek a feléről fogalmam sem volt, vagy a másodikat, aminél azt nem tudtam, hogy mit vár a tanár. Inkább a második mellett döntöttem, és elkezdtem felépíteni egy esszévázlatot a saját elképzelésem szerint, azok alapján, amiket tanultam. Nagy nehezen kiszenvedtem egy oldalnyi fecsegést, amit, ha jól vesz a tanár, akár normális jegyet is adhat rá. Majd kiderül…

A borzalmasan hosszú nap után aztán hazavillamosoztam, metróztam, buszoztam… Otthon káosz uralkodott. Aaron ugyanis meginvitált két francia lányt hozzánk, annak ellenére, hogy Luu világosan kikötötte, nem jöhet senki, amíg nekünk vizsgáink vannak. Ráadásul az én szobámban akarta elszállásolni az egyiket, de szerencsére Luu még időben szólt neki, hogy az nem lesz úgy jó. Mikor hazaértem, a két lány nagyban röhögcsélt a konyhában, Aaron és Tilman pedig pizzát sütöttek nekik. Luu a szobájában gubbasztott, és úgy csinált, mint aki tanul, csak, hogy ne kelljen a többiekkel beszélnie. Átpakoltuk néhány cuccát (többek között a matracát, ágyneműjét) az én szobámba, mert ő sem akart idegenekkel aludni. Aztán én is csatlakoztam az elszigetelt életmódjához, mert nagyon berágtam Aaron-re. Nekem nem is szólt, hogy francia lányokat akar idehozni. Olyan fél 8 körül elmentünk a tőlünk 15 percre lévő metrómegállóhoz, mert tűzijáték volt a Fête des Lumières miatt. Nagyon szép volt, csak elég messze, a következő hídnál lőtték fel, úgyhogy annyira sokat nem láttunk belőle. Utána ettünk egy gofrit Luu-val, aztán hazamentünk. A konyhában a fiúk természetesen semmit nem pakoltak el a pizzázás után, úgyhogy mi sem nyúltunk semmihez, inkább lefeküdtünk aludni. 

Gofri <3

Le 5-6-7 Décembre 2014

Egy kis kimaradás után tehát, leírom az első vizsgaidőszakomat, ami konkrétan egy hétig tartott, telenyomva vizsgákkal. Az ezt megelőző hétről nincs túl sok fontos információ, nagyjából végig tanultam. A hétvége viszont izgalmas volt, azt leírom.

Péntek este elmentem a lányokkal (Luu-val és a barátnőivel) megnézni a parkot, mert elkezdődött a Fête des Lumières, ami Lyon egyik legnagyobb nevezetessége. Néhány napig mindenféle fényjátékot vetítenek a házakra, az óriáskerékre a Bellecour-on, lampionokat úsztatnak a parkban a tavon, és még sorolhatnám. Eszméletlen szép az egész, ha valakit érdekel, itt egy videó róla. Csináltunk néhány képet, de azokon annyira nem látszik jól. Én nem maradtam velük végig, hanem hazamentem és lefeküdtem aludni, mert borzalmasan fájt a fejem. Eredetileg tanulni akartam, de annyira ki voltam ütve, hogy képtelen voltam olvasni. Nem tudom, mi bajom volt.

Parc de la tete d'or (Google)

Parc de la teted'or (Google)

Az egyik barátnőnk, Dominika, a lengyel lány itt aludt nálunk, mert összeveszett a lakótársaival, összepakolt, eljött, és most nincs hol aludnia. Én egyáltalán nem bántam, mert nagyon jó fej csajszi, elég sokat volt eddig is nálunk. Szombat reggel Luu-val korán keltünk és ő is bevette magát a szobámba tanulni – Dominika és Aaron még aludtak. Együtt tanultunk egészen délutánig, aztán olyan 4-5 körül elindultunk megint, hogy megnézzük a Fête des Lumières további részét, illetve azt, amit én még nem láttam, meg, hogy találkozzunk Luu egyik francia barátnőjével, Cassandrával. Először elmentünk a marché de Noel-t (karácsonyi vásár) megnézni, ettünk egy Raclette-t, ami nagyjából olyan, mint a rakott krumpli, de telenyomják eszméletlen finom sajtokkal, amitől ezerszer jobb lesz. Aztán végigsétáltunk a városon, de én elég hamar kibuktam, mert egyrészt eszméletlen hideg volt, másrészt annyi ember volt, hogy menni nem lehetett az utcán. A nagyobb kereszteződésekben konkrétan negyedórákat álltunk, mert a több oldalról érkező embertömeg nem tudta egymást kikerülni. A fényjátékok gyönyörűek voltak, de én tényleg felhúztam magam, Dominka fázott, úgyhogy végül hazamentünk. Luu még maradt volna, de szegényt leszavaztuk. Kicsit mérges volt ránk, de ha én ott maradtam volna még 10 percet, biztosan elkezdek hisztizni, vagy behúzok valakinek, mert tényleg annyian voltak, hogy percenként lépett valaki a lábamra, vagy jött belém a vállával. Sikerült a legzsúfoltabb napot kiválasztanunk, azt mondták a lányok, hogy pénteken szinte senki nem volt. Majd jövőre úgy intézem, hogy pénteken menjek. Itthon főztünk egy teát, én tanulgattam kicsit, aztán lefeküdtünk aludni, elég fáradtak voltunk. Aaron közben elhúzott Grenoble-ba, meglátogatni Tilman-t, meg snowboardozni persze. Majd csak holnap este jön.

Vasárnap reggel Dominika korán összepakolt és elment, én még pont elcsíptem, mielőtt indult. Talált egy másik helyet, ahol néhány napig lakhat, úgyhogy oda készülődött. Leszaladtam a Spar-ba reggeliért, vettem magamnak meg Luu-nak is egy croissant-t, elköszöntem Dominikától, aztán tanultam tovább. Egész álló nap tanultam, később Luu is csatlakozott. Délután megérkeztek a fiúk, Aaron és Tilman, lepakolták a cuccaikat, aztán nekiláttak vacsorát főzni. Mi nem ettünk Luu-val, tanultunk, és próbáltunk nem szólni hozzájuk, mert elég elviselhetetlenek voltak. Valamiért borzalmasan jó kedvük volt, tanulniuk természetesen nem kellett, és hatalmas disznóólat csináltak a konyhából. Ez így ment egészen estig. 

Tanulás áram nélkül

Este 10-kor, hogy még rosszabb legyen a helyzet, elment az áram. Az egész házban, nem csak a mi lakásunkban. Nem tudtunk semmit csinálni, Luu elővette a zseblámpáját, azzal világítottuk a füzeteinket és az ágyamon tanultunk együtt. A fiúk elmentek bulizni, úgyhogy egy idő után legalább tőlük nyugtunk volt. Az áram viszont továbbra sem jött vissza, és mikor már másfél órája kuksoltunk a sötétben, kezdett nagyon elegünk lenni. Hangokat hallottunk a folyosóról, úgyhogy kirohantunk, hátha valami szerelő, vagy legalább valaki, aki tudja, hogy mi történik. A nagyon helyes fiatal szomszédok voltak, de ők sem tudták, hogy mi történik, és hogy meddig fog tartani ez az egész. Nagyszerű. Később az egyik srác visszajött, hogy gyufát kérjen, és meghívott minket a pénteki házibulijára. Miután elment, Luu-val a földön fetrengtünk hatalmas röhögő-görcs közepette az örömtől. Szeptember óta próbáljuk kideríteni, hogy kik ezek és hol laknak, mert csak havonta egyszer futunk össze velük, nagyon jól néznek ki, jó lenne őket megismerni. Aztán olyan éjfél körül egy autó parkolt le a házunk előtt, egy szerelő volt, aki nem nagyon tudott mit csinálni szegény, csak kétségbeesetten telefonálgatott. Azért őszintén, engem eléggé meglepett, hogy az éjszaka közepén kiküldenek valakit, hogy megcsinálja a dolgot, de örültem is neki, mert így egy kis remény volt, hogy visszajön az áram. Aztán végül fél 1-kor, mikor Luu már elment lefeküdni, minden kivilágosodott, és folytathattam a tanulást. Egészen fél 4-ig kínoztam magam, aztán én is lefeküdtem, mégis kellene aludni is. Holnap három vizsgám lesz, egészen este 6-ig írni fogom őket (2 óra szünettel közben, de akkor is), elég brutális lesz. 

Átmeneti szünet

Kedves bárki, aki olvassa a blogomat!

Úgy gondoltam, most kivételesen jelzem előre: a blog szünetelni fog minimum december 14-ig, mivel hamarosan kezdetét veszi a vizsgaidőszakom, és nagyjából enni nincs időm, nem hogy dokumentálni a napi eseményeket. 

Mindenesetre excusez-moi, lehet, hogy be lesz pótolva később. Ha nem is ilyen részletesen, néhány szót biztosan ejtek majd a vizsgákról. Addig is: kérlek, szoríts.