Egy kicsit elhervadtam. De nem azért, mert nem
locsolt meg senki. Még itt is utolérnek a magyar népszokások: egyszer álmomban
(innen is köszönöm a paloznaki ifjaknak, hogy reggel 8-kor fel akarnak hívni
Skype-on, miután a húgomat kiborították az ágyból), másodszor pedig a hároméves
unokaöcsém egyenesen Hajdúszoboszlóról szavalta nekem, hogy „piros erdőben jártam, narancssárga ibolyát
láttam...” – legidősebb unokabátyám mondhatná most, hogy „mit szívott ez a
gyerek?!”. Igaz, ami igaz, vizet vagy kölnit senki nem locsolt rám, de ennek
most inkább örülök, ugyanis elég beteg vagyok.
Belebetegedtem az egyetembe. Szó szerint.
Gimnazista korom óta ez van. Ha túlhajtom magam, a szervezetem először csak
jelezget, hogy ez így nem oké (fáj a torkom, elfáradok a nap végére, stb.)… De,
általában ezzel nem foglalkozom (és hajtom magam tovább), úgyhogy a vége az,
hogy egyik nap arra ébredek, hogy alig bírok levegőt venni, annyira fáj a
mellkasom, a nyirokcsomóim bedagadva, és úgy érzem, egész nap tudnék aludni.
Hát valami hasonló történt most is, ahogy kitört a szünet, én alig bírtam
kikelni az ágyamból. Sajnos már annyira hozzászoktam az ilyen betegségekhez,
hogy hajlamos vagyok nem komolyan venni, és azt gondolni, majd magától elmúlik,
ezért a betegségem első napja úgy telt, hogy kitakarítottam az egész lakást,
aztán elmentem a LIDL-be vásárolni, majd dolgozni estig. A nagymamámmal meg
ordítok az ilyenekért – most valószínűleg ő ordítana velem. Természetesen a
tervem, miszerint hétfőre meggyógyulok egyáltalán nem működött, sőt. Ma arra
ébredtem, hogy rosszabbul vagyok, mint tegnap, pedig tegnap azt hittem, már
ráléptem a gyógyulás útjára. Persze, ilyenkor nincs itt senki, JB otthon, az
unokatesója szintén (ja igen, most Amandine, JB unokatesója is itt lakik nálunk), Dani Ciprusra ment a szünetre. És akkor főzhetek magamnak,
mosogathatok, nincs kivel beszélgetni (úgyhogy napi háromszor felhívom a
demenciás nagyimat, aki úgyis elfelejti, ha beszéltünk már aznap, így mindig
pontosan ugyanannyira örül nekem, mintha hetek óta nem hallott volna felőlem), a
laptopom az egyetlen társam – meg a Fülöp (a macim). Jó, nyilván nem haldoklom,
egészen jó a közérzetem, nem kell egész nap ágyban feküdnöm, csak azért érzem,
hogy a szervezetemnek elég volt.
Az utolsó pár hetem brutális volt. Volt egy
iszonyatosan fontos prezentációm, ami egy kedves csoporttársamnak, Lucas-nak
köszönhetően nem úgy sikerült, ahogy terveztük, ugyanis a jóember utolsó
pillanatig szó szerint semmit nem csinált – és utolsó pillanatban sem azt, amit
kellett volna. Remélem, azért legalább egy picit szarul érzi magát, hogy miatta
kapunk hárman rajta kívül rossz jegyet. Szóval volt ez, ezen kívül még volt
körülbelül öt dolog, amit le kell adni, el kell küldeni, meg kell csinálni. Itt
volt az egyik barátnőnk, Vica is pár napig, a Dani anyukája is, úgyhogy ilyen
vendéglátó-üzemmód is bekapcsolt kicsit. Meg persze mindeközben egyetemre
jártam és dolgoztam, szóval egy héten átlag négy-öt napon reggeltől estig mentem.
Kicsit ki is borultam a végére, szerencsétlen Danitól úgy köszöntem el múlt
héten, mielőtt ment Ciprusra, hogy síkideg voltam, és azt tervezgettem, hogy
beleugrok a Rhone-ba (persze nem gondoltam komolyan, csak néha jó lenne így
elugrálni a problémák elől). Amúgy egyáltalán nem panaszkodni akarok, ilyen
időszakok sajnos vannak az életemben (és úgy általában minden egyetemista
életében), csak nálam ez általában a vizsgaidőszakban szokott kimerülni, és
most kicsit meglepődtem, hogy egy hónappal előtte már ez van. Nem számítottam
rá. A csoporttársaim amúgy ugyanennyire a saját idegeiken táncolnak, és néha
kibuknak, gondolom, de egymás előtt igyekszünk nem annyira kikészülni és
támogatóak lenni inkább, mert ha az egyetemen elkezdenénk ezeket a dolgokat komolyan
venni, én nem tudom, mi lenne a vége, de biztos hogy a pszichiátrián kötnénk
ki. Na, ezek után gondolom az összes olvasó iszonyatosan sajnálja az
egyetemistákat, de nem kell (na jó, csak egy kicsit), ez ilyen. Nem csak bulika.
Igazából most sok pozitív dolog nem jut eszembe,
mert nagyon közeledik a félév vége, jövő hétre 3-4 beadandóm van (amiket persze
most kéne megírnom, betegen), utána kezdhetek tanulni a májusi vizsgáimra,
azoktól meg be vagyok fosva (bocsánat a kifejezésért, de tényleg), mert sok
múlik rajtuk. Akkor ezekre mind jön az, hogy ösztöndíjakra jelentkezni,
mindenféle motivációs levelet, kutatási tervet írni, vízumot kérni, oltásoknak
utánajárni, biztosítást intézni, repülőjegyet foglalni, és még sorolhatnám.
Emellett a lakástámogatásom még mindig be van fagyasztva valamiért (innen is
üdvözlöm a francia bürokráciát), szóval anyagilag is kicsit kezdek összeomlani,
egyszóval most nagyon megy az élet, nem unatkozom. Az biztos, hogy éhen halni
nem fogok, ugyanis annyi kaja van a mélyhűtőben, hogy szerintem azzal egy hadsereg
jóllakna.
Az egyik fénypontja az életemnek az a munka, mert
a gyerekeknél legalább nem kell ezekkel foglalkoznom, őket nem érdekli, hogy
nekem mit kell írnom a menekültek pszichés problémáiról, vagy hogy miért akarok
kivándorolt magyarokat kutatni Brazíliában. Ha a szerb kislányokkal, vagy ha
Monával vagyok, legalább arra az időre kikapcsolok és a legnagyobb problémám
az, hogy ki vezesse a legóhajót, vagy milyen színűre színezzem a tulipánt.
Szóval most ilyen stresszben és izgalomban telnek
a napjaim, a héten megpróbálok kicsit jobban belehúzni a tanulásba, könyvtárba
járni, meg ilyenek, majd hétvégén lazítok kicsit, ha visszajön végre a pasim
Ciprusról. Aztán megint mókuskerék, de már csak egy hónapot kell kibírni.
Alig várom a nyarat, de tényleg.
