Le 30 Novembre 2015

Tomorrow is December.

JB akkor ért haza, amikor én már nagyjából össze voltam készülve, és indulni akartam az egyetemre. Elújságolta és megmutatta nekem, hogy mi mindent hozott megint, össze-vissza pattogott a lakásban, kidugította az eldugult csapot a fürdőszobában, meg még ezer dolgot csinált egyszerre. Nekem követni is elég nehéz volt, mert hétfő reggel volt, nem nagyon voltam még képben, inkább csak támolyogtam a fürdőszobából a szobámba, onnan a konyhába, aztán vissza a fürdőbe, mindezt kávéscsészével a kezemben. Mikor elindultam, JB már lecsillapodott kicsit, azt mondta, alszik, mert pénteken és szombaton is dolgozott a diszkóban, megint DJ volt, és iszonyatosan elfáradt. Nem is csodálom, mindkét nap este 11-től másnap reggel 8-ig melózott, az elég fárasztó lehetett.

www.weheartit.com

Időben beértem Axel Guioux órájára, ma megint az anthropologie de la mort témakörét folytattuk, őszintén szólva kezd elegem lenni belőle, főleg, mert a mai órán mindenféle horrorfilmből is mutatott képeket, hogy a mindenféle kulturális temetkezési szokásokat, meg mítoszokat megismerjük. Többek között a Kör című filmet magyarázta, és közben képekkel illusztrálta a mondanivalóját, amitől majdnem felfordult a gyomrom. Soha életemben nem néztem horrorfilmet, pontosan azért, mert tudom, hogy nem bírom, erre az egyetemen kénytelen vagyok mindenféle zombit, meg tévéből előmászó halott kislányt nézegetni. Szerencsére ezen kívül néztünk érdekes dolgokat is, amik kicsit békésebbek voltak.

A második óra anthropologie de la nature volt, most szerencsére csak az óra második felében rohant és hadart a tanár, az elején még egészen jól sikerült jegyzetelnem. Nem lesz semmi felkészülni a vizsgára, iszonyú sok dolgot vettünk. Most, hogy minden órán elmondják, hogy ez az utolsó előtti óra a félévben, elég ijesztő az egész. Megint túl gyorsan eltelt a félév, megint ott tartok, hogy két hetem van összekapni magam, és gyorsan valahogy megszervezni a tanulást. Az most viszonylag nagy szerencse, hogy csak januárban lesznek a vizsgák, mert így még karácsony után lesz egy kis időm tanulni. A beadandóimmal pont annyira el vagyok csúszva, hogy szünet előtt képtelen lennék akármiből is levizsgázni.

Olyan 3 körül értem haza délután, aztán egészen estig tanultam. JB főzött nekem vacsorát, de azt mondta, holnap én vagyok a soros. Örülök neki, hogy végre én is kivehetem a részem a főzésből, mert eddig tényleg ő csinált majdnem minden vacsorát, ennyivel igazán jövök neki. Mondjuk az is igaz, hogy a hétvégi kajából mindig marad neki, ma is ő fejezte be a carbonara-t, amit csináltam.

Így élünk békésen, most pedig folytatom a tanulást. Just keep on studying.

www.weheartit.com

Le 28-29 Novembre 2015

Baby it’s cold outside.

Szombat: Egész délelőtt főztem, de nagyon szuper ebédet hoztam össze végül. Főztem sütőtökkrém-levest, aztán csirkés-gombás rizottó volt a második, és sütöttem egy csomó almás-csokis muffint desszertnek. Délután tanulgattam kicsit, de nem haladtam túl sokat, hogy őszinte legyek. Jövő héten nagyon össze kell kapnom magam, mert mielőtt hazamegyek, tényleg le kell tudnom a nagy részét a tanulnivalónak. Este folytattuk a Friends-maratont Danival, de közben megbeszéltük, hogy majd kitalálunk más programot is, mert ez a sorozatnézés már kezd unalmassá válni.

www.weheartit.com

Vasárnap: Ebédre carbonara spagettit csináltam, de közben iszonyatosan elvágtam az ujjamat. A salátát vágtam, és egyrészt nagyon életlen a kés, másrészt a salátalevelektől nem láttam, hogy ott a hüvelykujjam, és sikerült szépen végighúznom rajta a kést, hogy csak úgy ömlött belőle a vér. Szerencsére nem sokkal később elállt és le tudtam fertőtleníteni, de most egy darabig nem tudom rendesen használni, mert elég mélyre sikerült a vágás az ujjam tetején. Nagyjából ez volt a hétvégém legizgalmasabb pillanata. Ebéd után behoztam nagyjából a bloglemaradást, és skypeoltam anyáékkal is. Este megpróbáltam időben lefeküdni, sajnos JB nem jött megint haza, csak holnap reggel érkezik, írt egy sms-t. 

Le 27 Novembre 2015

French administration sucks.

Ma reggel felkeltem 9-kor, mert el kellett intéznem néhány dolgot a városban. Sajnos nem sikerült korán elindulnom, mert sok időbe telt, amíg összekészülődtem, hajat mostam, stb. Végül dél körül kiléptem az ajtón.

A Part-Dieu-höz mentem, ugyanis múlt héten kaptam a francia adóhivataltól egy csekket, hogy fizessek be 1014 eurót (igen, kb. 304 000 Ft) december 15-ig, taxe d’habitation (lakásadó) néven. Először azt hittem, hogy valami tévedés, de amikor kiderült, hogy ilyen tényleg létezik, és minden bérlőnek kell egy évre visszamenőleg fizetni, akkor kicsit megijedtem. Beszéltem JB-vel is, a főbérlőnek is írtam, és mind ketten állították, hogy ennyit nem fizettethetnek ki velem (megjegyzem, nem nagyon tudnám kifizetni, ha akarnám sem), valahogy elszámolták. JB nagyon erősködött, hogy az előző lakótársaimnak is fizetniük kell, de mivel az ő nevükre nem jött semmilyen papír, nem nagyon tudom rajtuk behajtani. Kénytelen voltam utánanézni a dolognak, de az interneten nem nagyon találtam megoldást, úgyhogy úgy döntöttem, személyesen veszem kézbe a dolgot, és bemegyek az adóhivatalhoz reklamálni.

Elbuszoztam a Part-Dieu-höz, egészen pontosan valami Cité d’État nevű épülethez, amelyben az adóhivatalnak is voltak irodái. A recepción elmondtam, hogy miért jöttem, kaptam egy sorszámot, aztán leültem. Mikor ránéztem a papírra, kicsit rosszul lettem, ugyanis az volt ráírva, hogy 35-en várakoztak még előttem. Nagyszerű. Semmi könyvet, semmit nem vittem a telefonomon és a papírjaimon kívül, úgyhogy jobb híján csak zenét hallgattam 1,5 órán keresztül – ennyit kellett várni. Nagy nehezen végre én következtem, egy fiatal nő irodájába kellett mennem, elmagyaráztam neki a helyzetemet, ő meg kitöltetett velem néhány papírt, írt egy kérvényt, és továbbította a központnak. Be kellett jelentenem, hogy nincsen jövedelmem, diák vagyok, és hogy a szüleim nem Franciaországban élnek, így elvileg csak 57 eurót kell majd fizetnem. Máris jobb, mint az 1014 euró. A nő megígérte, hogy megsürgeti a központot, hogy még időben küldjenek egy új csekket, de ha december 10-ig nem kapok semmit, akkor hívjam fel őket. Van egy olyan érzésem, hogy nem fogom megúszni telefonálgatás és még egy kis rohangálás nélkül, de remélem nem lesz igazam.

Ettől függetlenül iszonyatosan örültem, hiszen úgy is fel lehet fogni a dolgot, hogy megspóroltam 957 eurót. Ezen felbuzdulva átsétáltam szépen a plázába, visszamentem a Primark-ba, hogy megvegyem a gyönyörű bordó kabátot, amit tegnap láttam, és egészen olcsó volt. A nagy kabátvásárlásból végül az lett, hogy két hatalmas zacskóval, és jóval kevesebb pénzzel távoztam a boltból, de mivel augusztus óta nem voltam vásárolni, úgy éreztem, hogy pont ideje volt. Természetesen a kabátot is megvettem, de vettem hozzá egy sálat, vettem még egy ruhát, egy inget, egy pulcsit, néhány fülbevalót… Nagyon boldogan jöttem haza, a vásárlás tényleg fel tudja tölteni az embert.

www.weheartit.com

Ennél jobban csak a tiszta lakás látványa dobja fel a napomat, úgyhogy miután megebédeltem itthon, gyorsan elkezdtem takarítani. JB közben már hazament, mialatt én az ügyemet intéztem, írt egy sms-t, hogy valószínűleg pont elkerüljük egymást. Nagyon szépen kitakarítottam a lakást, a konyhaszekrényben meg rendet raktam, mert JB már annyi mindent hozott, hogy alig férünk el. Ezt eddig elképzelhetetlennek tartottam, tavaly egész évben kongott a szekrény meg a hűtőszekrény is, max. 1-2 napig volt majdnem tele, de olyan sosem volt, hogy folyamatosan, több héten keresztül legyen itthon kaja. Este Danival Friends-maratont tartottunk, és ez azt jelentette, hogy végre elkezdődött a hétvége. 

Le 26 Novembre 2015

www.weheartit.com

My life is a joke. 

Felkeltem 6-kor, pedig tegnap későn feküdtem le és nagyon féltem, hogy ma nem fog sikerülni a korai ébredés. Szerencsére a fél órán keresztül ötpercenként csörgő ébresztőm megtette a hatását, a sokadik csörgést meghallottam, és felkeltem időben. JB tegnap nagyon rendes volt, azt mondta, legkésőbb 7-kor felkelt, de végül szerintem én ébresztettem fel őt, mert hallottam, hogy mocorog, miközben készülődtem.

Időben beértem órára is, a civilisation des pays lusophones volt ma az első. Csoportmunkában kellett dolgoznunk, kétfős csoportokban, cikkeket kellett olvasnunk Portugáliáról és azok alapján fogalmazást írni. Én egy nagyon szimpatikus lánnyal kerültem össze, először mindketten elolvastunk 3-4 cikket fejenként, kijegyzeteltük őket, aztán együtt összedobtuk a fogalmazást. Igazából a munkamegosztás olyan 30%-70% volt az ő javára, mert nagyon pörgött. Miután befejeztük a jegyzetelést, az ő fejében már meg is volt a vázlat, aztán arra jutottunk, gyorsabban végzünk, ha ő ír, mégiscsak az ő anyanyelve a francia. Ezek után ő írt, mint a gép, én csak annyit csináltam, hogy adogattam neki sorrendben a jegyzeteket, és a végén átolvastam a kétoldalas esszét, amit összehozott. Annyira nem volt ellenemre a dolog, mert így nem fáradtam el túlzottan az órai munkában.

Óra után mentem a könyvtárba, mert Bastien-nel és Audrey-val találkoztam, hogy megbeszéljük a beadandónkat, és remélhetőleg kitaláljuk, hogy ki miről ír benne. Audrey késett kicsit, addig mi Bastien-nel mindenféléről beszélgettünk. Kérdezte, hogy haladok a kutatásommal, meséltem neki, hogy nem nagyon, ő pedig megígérte, hogy majd megpróbál bejuttatni egy megbeszélésre azokhoz, akik a lyoni menekültes tüntetéseket szervezik. Most igazából próbálják kitalálni, hogy mi legyen, mivel a rendkívüli állapot miatt tilos mindenféle tüntetés Franciaországban. Párizsban hatalmas botrányok vannak most emiatt. Közben még kerestünk néhány egyesületet, akik menekültekkel foglalkoznak, hogy legyen B-terv is, bár már eléggé kifutottam az időből. Azért még mindig nem késő, van két hetem.

Nemsokára megérkezett Audrey is, és nekiláttunk a munkának. Kiderült, hogy én foglalkoztam a legtöbbet a dologgal, mert én találtam egy csomó cikket, a többiek nem nagyon kerestek semmit. Az első két óra emiatt azzal ment el, hogy ők cikkek és könyvek után nyomoztak a könyvtárban, amik esetleg szóba jöhetnek, én pedig olvasgattam azokat, amiket eddig találtam. Végül nagy nehezen összeraktunk egy vázlatot, de még nagyon sok meló van az egésszel, úgyhogy megpróbáljuk majd kikönyörögni a tanártól, hogy hadd adhassuk le egy héttel később. Így ugrott a tervem, miszerint a héten megírom a saját részemet, kénytelen vagyok elhalasztani jövő hétre. Nem baj, ha jövő héten péntekig kész leszek vele, az már nagyon nagy haladás.

www.weheartit.com

Miután befejeztük a munkát, Audrey hazament, Bastien leült a Forum-on olvasni, én meg elmentem a menzára valami ebéd után nézni. Az egyetlen meleg étel a menzán, az a pizza, úgyhogy most azt ettem. Nem tudom, ki próbált már műanyag evőeszközzel pizzát enni, hát meg kell mondjam, elég nagy kihívás. Az egésznek az lett az eredménye, hogy a művelet felénél a villának kitört mind a négy foga, ebből kettőt majdnem lenyeltem. Nagy nehezen azért megküzdöttem, és sikerült nagyjából szeletekre vágni a pizzát, hogy aztán megehessem.

2-kor aztán már ott voltam órán, a mostanira nem tudtam elolvasni a szövegeket, pedig érdekes volt a téma, természeti katasztrófákról volt szó, de leginkább arról, hogy az emberek hogyan dolgozzák fel őket. A tanár megint nagyon vitatkozós kedvében volt, de a két lány, akik előadtak, elég jól állták a próbát.

Óra után rohantam a villamosra, mert megígértem a Daninak, hogy ma délután segítek neki télikabátot venni, és előtte még be kellett ugranom kinyomtatni néhány cikket. Nagy pechem volt, mert a számítógép nem ismerte fel valamiért a hordozható winchesteremet, úgyhogy nem tudtam kinyomtatni, amit szerettem volna. Elég idegesen mentem a buszhoz, ami pont az orrom előtt ment el, ettől még jobban felment bennem a pumpa, de gondoltam, nem baj, 10 perc múlva jön a következő. Hát nem jött. Aztán 20 perc múlva sem jött. Már 22 perce fagyoskodtunk a buszmegállóban, mikor végre begurult a busz, és a sok ember fel is tömörült rá. A baj csak az volt, hogy a sofőr most fejezte be a műszakot, ő leszállt, a váltás pedig még nem volt sehol. Úgyhogy minimum öt percet álltunk még a sofőr nélküli buszon, és vártuk, hogy valami történjen. Közben, egy üres busz száguldott el mellettünk: azon sofőr volt, csak utasok nem. Teljesen abszurd volt a dolog, senki nem értette, miért nem állt meg, hogy felvegyen néhány utast legalább, akkor mindenki kényelmesen utazhatott volna… Nagy nehezen végül felbukkant a sofőr és néhány perccel később elindultunk, de így is több mint fél órát késtem.

www.weheartit.com

Szerencsére Dani nem várt rám, időben szóltam neki, hogy mikor induljon el, így nagyjából egy időben értünk oda. Végigjártunk rengeteg üzletet, végül a Primark-ban találtunk neki egy nagyon szuper és nagyon olcsó kabátot. Én is láttam egy gyönyörűt 21 euróért, de nem vettem meg, mert nagyon fáradt voltam, és nem hogy vásárolni, de járni sem volt erőm.

Nagyon örültem, mikor végre hazaértem, és leülhettem a szobámban a sorozatom elé. Iszonyatosan fárasztó ez a csütörtök, főleg azért, mert reggel 7-kor elmentem itthonról, és csak este 7-re értem haza. Szerencsére holnap nincs órám, úgyhogy ki tudom magam pihenni. 

Le 25 Novembre 2015

Hello cold days.

Reggel szépen felkeltem időben, és bementem Paléoanthropologie-ra. Nem voltam túl lelkes, de muszáj bejárni, mert ez az egyetlen tárgy, amiből még elképzelni sem tudom, milyen lehet a vizsga, szóval, ha ott vagyok órán, legalább minimális esély van rá, hogy emlékezni fogok a dolgokra. Most kivételesen érdekes is volt, mert a női reprezentációról volt szó, a különböző szobrokról, amelyeken a női testet ábrázolták. Ja, és azt elfelejtettem írni, hogy első sorban ültem! Ilyen még véletlenül sem fordult elő eddig, de most valahogy ilyen kedvemben voltam. Persze, óra végén azért eléggé örültem, hogy befejezte a mondókáját a néni, mert a jóból is megárt a sok…

A második órám Enquete ethno volt, kicsit félve mentem be, mert elvileg színes ceruzát kellett volna hozni (nekem csak színes tollaim voltak, de gondoltam, az is oké), plusz a saját kutatásunkkal kapcsolatban volt egy házi feladat, amire nekem nem nagyon volt időm. Szerencsére végül nem nagyon kellett semmit felmutatnom ezzel kapcsolatban, a színes tollakra szükségem volt, de a házi feladatot nem nagyon kérdezte a tanárnő (pedig közben órán megírtam).

Délután el akartam menni az IKEA-ba, mert nagyon szép adventi gyertyákat láttam múltkor, és hétvégén már advent első vasárnapja van, de esett az eső, úgyhogy inkább gyorsan hazamentem. 

Délután egész végig tanultam, aztán este JB-vel vacsoráztam, szokás szerint. 

Le 24 Novembre 2015

The camp is not a home.

Ma reggel nem mentem Anthropologie des religions-ra, mert nagyon tanulnom kellett. Múlt héten sem volt sok értelme, hogy ott voltam órán, mivel alig tudtam valamit jegyzetelni, úgyhogy ma inkább itthon maradtam és elkezdtem olvasni ezerrel a beadandómhoz, mert muszáj haladnom, elvileg a héten összeülünk Bastien-nel és Audrey-val, addigra jó lenne, ha lenne valami a kezemben. Egészen reggel 9-től délután 1-ig tanultam, közben JB is felébredt, ő is tanult, aztán ebédelt, és ment órára. Én is elindultam 1-kor az egyetemre, mert ma a második órám 2-kor kezdődött, a Champs et méthodes de l’anthropologie, arra mindenképpen be kellett érnem.

www.weheartit.com

Odaértem időben a campus-ra, ezt az órát most Santiago tartja, vele már tavaly is voltak óráink, nagyon jó tanár. Sajnos sokat van külföldön, úgyhogy múlt félévben is, és most is elmaradt néhány óránk, de elvileg innentől kezdve megtartja elvileg a maradékot – már csak négy maradt igazából, nem túl sok. Ezen a mai órán beszélt arról, hogy az antropológia milyen kérdésekkel foglalkozik manapság, mindenféle alapdologról, ami kapcsolódhat a „champs et méthodes” (területek és módszerek) fogalmakhoz.

Óra után rohantam a campus másik végébe, ahol portugál órám volt. Úgy volt, hogy ma összeülünk Audrey-val és Bastien-nel, de nekik előbb nem volt jó, nekem meg később nem, pont a portugál miatt, úgyhogy csúsztattuk az egészet. 

Tegnap sokat gyakoroltam, hogy a mai órán ne égjek be nagyon, de sajnos igét ragozni még mindig nem tanultam meg (a szabályos igeragozás az megy, de a kivételekkel még problémáim vannak), úgyhogy kicsit féltem, hátha olyan feladat lesz, amit nem tudok megcsinálni. Egy olyan csapathoz sikerült ülnöm, akik ismerték egymást mind, így az egész órát végigdumálták, és én alig tudtam a tanárnőre figyelni. Nem nagyon haladtunk, egész órán összesen három feladatot csináltunk meg – olyanokat, amilyenekre a Vetésiben kb. 10 percet kaptunk összesen. Finoman szólva halálra untam magam, úgyhogy egész órán chateltem a barátaimmal (tudom, hogy nem szép dolog, de tényleg nagyon unatkoztam).

Nagy nehezen vége lett a portugálnak, és mehettem haza. Olyan 7 körül már itthon is voltam, gyorsan skypeoltam egyet anyáékkal, aztán 8-kor már rohantam is el itthonról, mert moziba mentem. Út közben vettem egy szendvicset, az volt a mai vacsorám. Fél 9 előtt néhány perccel már a mozi előtt vártam Madeleline-t. 

A szaktársaim posztolták facebook-on az eseményt, egy fesztivál van most Lyonban, az a neve, hogy Migrant’-scene, egy migránsokkal foglalkozó egyesület, a Cimade szervezi, idén a „menekültek” a téma, ez az ötödik év, hogy csinálják, és ennek a fesztiválnak a keretein belül szerveződött ez a vetítés is. 

Egy fiatal francia rendező, Axel Salvatori-Sinz Les chebabs de Yarmouk c. dokumentumfilmjét vetítették, ami egy szíriai menekülttáborban élő palesztin fiatalokról szól. Mivel JB és Dani is tanulnak ezerrel, meg sem kérdeztem őket, inkább ma délután írtam gyorsan egy sms-t Madeleine-nek, hogy ráér-e, és szerencsére örömmel jött velem. 

A film zseniális volt, itt meg lehet nézni az előzetest, nagyon-nagyon szuper. Mint dokumentumfilm is nagyon tetszett, meg a téma is borzasztó érdekes volt. Ezek a fiatalok, születésük óta ebben a menekülttáborban élnek, igazából a szüleik is ott nőttek már fel. A nagyszüleik generációja alatt jött létre a menekülttábor, a háború után, 1957-ben, azt hiszem. Mivel palesztinok mind, nincs anyaországuk, nincsen állampolgárságuk sem igazából, menekültstátuszuk van csak, és ha valahova esetleg esélyük van tovább menni, akkor szír útlevelet kapnak, amin fel van tüntetve, hogy menekültek. Borzasztó kilátástalan a helyzetük, nagyon nehéz külföldre eljutniuk, a katonaság kötelező, az összes fiút besorozták, ők pedig ahogy csak lehet, próbálnak kibújni alóla, mert azt mondják, semmi értelme. Az egész életük arról szól, hogy valamilyen úton-módon kikerüljenek onnan, és új életet kezdhessenek. Egyetlen egy srác volt, aki azt mondta, semmiképp nem akarja otthagyni a tábort, ő rendező és színész volt, és azzal megelégedett volna, hogyha minden évben akár csak egyetlen előadást tud rendezni a táborban, és amúgy „normálisan” élhet. A film vége után beszélgetés következett, és az elején kiderült, hogy a tábort a film forgatása óta 60%-ban lerombolták, az akkori 500 000 helyett ma már csak 18 000-en élnek ott, a szereplők nagy része Európában vagy Dél-Amerikában él most, egy szereplő halt meg, pont ez a srác, aki mindenáron ott akart maradni. Őt besorozták, aztán a katonaságnál megkínozták, végül megölték. Ez a sors vár általában azokra, akik nem hagyják ott Szíriát, elég szomorú.
Itt van néhány kép a filmből, mindegyiket a Google-n találtam: 

Madeleine a film után lelépett, én egyedül azért ott maradtam a beszélgetésre, mert nagyon kíváncsi voltam, akkor is, ha már negyed 11 volt. Két moderátor volt a Forum-Réfugiés nevű lyoni egyesülettől, és három meghívott, egy pszichológus Brüsszelből, egy filozófus Genfből, és egy szudáni menekült férfi. A menekült férfi angolul beszélt, az egyik moderátor fordította, amit mondott. Elmesélte, hogy ő is egy ilyen menekülttáborban lakott évekig, és hogy borzasztó volt. Nagyon megrázó volt, ahogy mesélt, mert nagyon halkan beszélt, néha elcsuklott a hangja, látszott rajta, hogy még visszagondolni is nehéz neki. Olyanokat mondott, hogy „the camp is not a home” (a tábor nem otthon), meg hogy „In the camp, you have no family, you have no friends. Friends come and go away, and you never know, if you will see them again or not.” (A táborban nincsen család, nincsenek barátok. A barátok jönnek-mennek, és sosem tudod, újra látod-e őket valaha.). Én teljesen a hatása alá kerültem, iszonyatosan megsajnáltam szegényt, és belegondoltam, hogy még hányan élhetik át ezt a borzalmat, aztán ott pityeregtem a mozi-székben. 

"Palesztina a tábor" (forrás: Google)

A beszélgetés további része borzalmas volt. A moderátorok iszonyatosan béna kérdéseket tettek fel, az egész átment politizálásba, a menekültekről jóformán semmit nem tudtunk meg, holott a beszélgetés témája elvileg az lett volna, hogy mit jelent menekültnek lenni. De ami a legjobban bosszantott, az az volt, hogy szerencsétlen szudáni pasinak senki nem fordított egy kukkot sem, úgyhogy ő szerintem totál nem értette, hogy miről van szó, mivel az egész beszélgetés franciául zajlott – nem is szólalt meg többször. Teljesen olyan volt az egész, mintha odaraktak volna egy „példányt”, hogy tessék, ilyen egy menekült, róluk van szó, de abszolút nem vették még csak emberszámba sem. Egyszerűen undorító volt, más szó nincs rá, tényleg. Én ezen nagyon felhúztam magam, és majdnem odamentem utána beolvasni a szervezőknek, de aztán inkább nem pattogtam, meg amúgy is késő volt, és rohannom kellett az utolsó metróra. Mindegy, ha a beszélgetésért nem is, a filmért legalább megérte elmenni.

Végül olyan éjfél körül estem haza, JB még nagyban tanult, valami beadandót kell holnap leadnia, azt írta. Beszélgettünk kicsit, aztán nemsokára elmentünk aludni mindketten. 

Le 23 Novembre 2015

I missed you.

Ma reggel szépen felkeltem fél 8-kor, hajat mostam, összepakoltam a cuccomat, kávét főztem, aztán rohantam a buszhoz. Muszáj volt ma is a korábbival elmennem, mert amivel normál esetben mennék, azzal késnék 5-10 percet, és Guioux megint kiakadna, azt meg inkább nem kockáztatom.

www.weheartit.com

Olyan hamar odaértem a villamoshoz, hogy úgy döntöttem, beszaladok a nyomtatós-fénymásolós önkiszolgálós üzletbe, és beszkenneltetek egy papírt, amit Madame Fucci-nak kell elküldenem majd. Bementem, megkértem a nőt, hogy szkennelje be, ő meg is tette, de amikor a hordozható winchesteremet akarta a számítógéphez csatlakozni, nem ismerte fel a gép. Megpróbálta egy másikkal is, úgy sem működött, ezek után közölte, hogy akkor sajnálja, de nem tud segíteni. Mondtam, hogy de hát beszkennelte, legyen szíves átküldeni nekem emailben, ha már ott van a gépen. Erre közölte, hogy „on fait pas ca” (olyat nem csinálunk), és azt mondta, az egyetlen esélyem, ha viszek egy másik adathordozót. Nagyszerű. Nincs is másik adathordozóm, mellesleg biztos vagyok benne, hogy nem az én hordozható winchesteremmel volt baj, hanem az ő számítógépével, mert nálam otthon működött. Na, mindegy, majd holnap futok még egy kört... (mint mindig)

Az első óra anthropologie de la santé volt, megint az anthropologie de la mort-ról volt szó, folytattuk a haldoklás, a halál, az élők, a halottak témaköréről való diskurzust, és meg kell mondanom, elég érdekes volt. Mondjuk, Axel Guioux-nak nem nagyon van olyan órája, ami ne lenne érdekes.

A második órán, anthropologie de la nature-ön filmet néztünk, perui indiánokról és a gyógyítási módszereikről. Ugyanis ők még a hagyományos orvoslást gyakorolják, az erdőben talált növényekkel gyógyítanak, és arról beszéltek, hogy ezt a tudományt hogyan sajátítják el, és miért fontos megőrizni. Érdekes volt a téma, de mint dokumentumfilm, nem volt túl jó, mert halál unalmas volt, minden információt kb. hatszor ismételtek el benne a különböző szereplők.

Óra után úgy volt, hogy Audrey-val beülünk a könyvtárba, és elkezdünk dolgozni a beadandónkon, de aztán mégsem mentem vele, mert felesleges lett volna. Egy cikket kéne elolvasnom, amit nem nyomtattam még ki, számítógép meg nem volt nálam, úgyhogy csak otthon tudom megcsinálni. Azt beszéltük, hogy holnap összeülünk, de úton hazafelé rájöttem, hogy én nem érek rá, mert portugálom van akkor, amikor gondolták. Nem baj, majd kitalálunk valamit.

Itthon egész délután tanultam, leginkább portugált, mert ugye a múlt heti órát kihagytam, és nem ártana kicsit összeszednem magam, mert eléggé le vagyok maradva. Igazából minden nap elő kéne vennem és tanulnom, csak hát olyan nehéz erőt meríteni hozzá…

www.weheartit.com

Este JB eszméletlen finom vacsorát csinált, rizottót és csirkét sütött mellé, tényleg nagyon finom volt. Dani beugrott olyan 10 fele, most ért haza Magyarországról, és átadta a csomagot, amit Anyáék küldtek. Nagyon-nagyon örültem neki, kaptam Mikulás-csomagot is, meg vaníliás kávét, meg IKEA-s karácsonyi szalvétát (?) és még saját, paloznaki diót is. A diót látva egészen meghatódtam, mert rám törtek a gyerekkori emlékek, amikor Nagyapóval diószedő-versenyt rendeztünk a kertben. Mostanában mindenki nélkülem szedi a diót, mert sosem vagyok otthon ősszel...

Ennyi volt a napom nagyjából, a holnapi elég pörgős lesz, úgyhogy be is fejezem az írást.

Le 21-22 Novembre 2015

I hope you’re thinking of me too.

Nagyon egybeolvadt a mostani hétvégém is. Szombaton JB még hazaugrott délelőtt, mert itthon hagyta a vonatjegyét, de nagyjából 10 percet töltött a lakásban, én akkor még ébredeztem. Délután tanulgattam kicsit, beszéltem a családom egy részével telefonon, kimostam az összes koszos ruhámat, aztán este is tanultam egy kicsit, és éjszakába nyúlóan skypeoltam Rékával meg Zsófival.

Vasárnap egész nap tanultam, főztem, mostam. Nem mentem sehova, egyrészt kedvem sem volt, másrészt tanulnom kellett, harmadrészt még mindig beteg vagyok kicsit, fáj a torkom, és mivel lehűlt az idő, nem tartottam jó ötletnek a sétát. Mellesleg péntek este óta szinte folyamatosan esik az eső, így végképp nincs kedve az embernek kimozdulni.

Sajnálom, hogy ez ilyen rövid bejegyzés lett, de nem nagyon van kedvem többet írni, plusz nincs is nagyon miről, mivel tényleg szinte csak tanultam / ettem / aludtam / mostam egész hétvégén. Holnap új hét kezdődik, és rengeteg dolgom lesz, úgyhogy megyek is aludni azt hiszem. Ja, JB nem jött haza kivételesen, csak holnap érkezik. Pedig még vacsorát is csináltam neki (amit aztán mérgemben mind megettem és most fáj a hasam). 

www.weheartit.com

Le 20 Novembre 2015

Better days are coming.

Reggel aludtam kb. 10-11-ig, de már megreggeliztem, mire JB hazaért a délelőtti óráiról. Délután a blogommal szórakoztam, aztán elkezdtem készülődni, ugyanis ma volt az állásinterjúm egy anyukával, akihez az az anyuka ajánlott be, akinél eddig babysitterkedtem.

A péntek délelőttöm és délutánom elég nagy ijedtségben telt, ugyanis olvastam a híreket, hogy Malin egy szállodában terrortámadás volt, rengeteg francia vendég veszélybe került, a terroristák túszokat ejtettek és lövöldöztek. Messze van, persze, de az egész pont hogy nem messze kezdődött, úgyhogy nincs túl nagy biztonságérzete az embernek. JB sincs teljesen rendben (ahogy szerintem senki nincs rendben most ebben az országban), azt mondta, a metrón látott egy „gyanús alakot”, és hirtelen végiggondolta az egész életét, ha esetleg a következő néhány percben meghalna. Azt mondta, nem fog megijedni, nem fog otthon maradni, bezárkózni, akkor már inkább meghal, minthogy félelemben éljen. Ebben teljesen igaza van, de azért mégsem élet az ilyen, amikor a metrón azon gondolkozol, hogy mindent jól csináltál-e, és hogy mindenkitől elbúcsúztál-e rendesen…

Mire el kellett indulnom, addigra rendbe jöttem lelkileg, először is kikapcsoltam minden hírforrást, ami csak tovább idegesítene. A busz, amivel menni akartam, természetesen nem jött időben, úgyhogy alapból 10 perces késéssel indultam, de azért reménykedtem benne, hogy időben odaérek. Végül nem késtem sokat, csak 5 percet, az még belefért. Nagyon szimpatikus anyuka volt, a kisfiával, a három éves Rafaellel várt, leültünk beszélgetni a nappaliba. Hamar kiderült, hogy neki december 10-től január elejéig kellene babysitter, ami nekem pont nem jó, mert elvileg december 15-én repülök haza. Azért abban maradtunk, hogy ha esetleg addig kell neki egy-egy alkalomra valaki, akkor majd szól. Nem is maradtam sokáig náluk így, nem volt sok értelme. A kisfiú nagyon aranyos volt, elég szégyenlős volt és ezerrel produkálta magát, de hát ilyenek a kicsik.

www.weheartit.com

Hazafelé rekordmennyiségű rendőrautót (talán hatot kb. negyedóra alatt) láttam szirénázva száguldozni a városban, emiatt elég rossz kedvem lett, és nagyon siettem haza. Bevásároltam a Carrefour-ban, mert hétvégén nem nagyon tervezek sehová menni, csak tanulok szerintem. JB este elment egy barátjáért az állomásra, aztán együtt mentek Valentin-hoz bulizni. Azt mondta, onnan majd tovább mennek valahová együtt, és csatlakozzak hozzájuk később. Én, miután az utcánkban is láttam egy rendőrautót járőrözni, inkább nem mentem sehova. Tudom, hogy butaság emiatt nem kimozdulni, és tényleg nincs igazi veszély, mert itt, Lyonban még nem is történt semmi, és egyelőre nem sok a valószínűsége, hogy történni fog akármi is, de nem tudom leírni a hangulatot, ami a városban van, ehhez tényleg itt kell lenni. Jövő hétre összeszedem magam, de délután kb. fél órán keresztül folyamatosan szirénát hallottam, amíg a városban voltam, és amúgy is érzékeny vagyok ilyesmire, ez pont eléggé megviselt. Biztosan tudtam, hogy képtelen lennék jól érezni magam JBékkel. Eredetileg úgy volt, hogy nálunk lesz a buli, aminek nagyon örültem volna, de sajnos valamiért lefújták. Jövő héten szervezek majd valamit hozzánk, mert ránk fér valami kisebb összejövetel. 

Le 19 Novembre 2015

Only Lyon!

Reggel fél órán keresztül, 5-10 percenként csörgött az ébresztőm, amíg meghallottam. Nagyon reméltem, hogy JB-t nem ébresztette fel. Sajnos nem tudok máshogy felkelni, egyszerűen nem hallom a csengést, csak a sokadikra reagál az agyam. Sötétben készülődtem, összepakoltam, csak a kislámpát kapcsoltam fel, az éjjeliszekrényemen, nehogy JB a fényre felébredjen. Aztán 7 körül el is indultam az egyetemre, kint a városban szokás szerint sötét volt még, most kivételesen még világítottak az utcai lámpák.

www.weheartit.com

Ma nagyon hamar, 7:43-kor már az egyetemen voltam. Ez egészen kivételes, fogalmam sincs, hogy sikerült ezt a rekordidőt összehoznom, de nagyon örültem neki, mert így még tudtam venni egy kávét óra előtt. Lementem a terem elé 8 előtt néhány perccel, ahol nagy meglepetésemre a többiek üldögéltek, a terem zárva volt még. Nagyon furcsálltuk a dolgot, ugyanis a tanárnő mindig sokkal hamarabb érkezik. Mivel már rengetegszer előfordult, hogy be sem jött órára, elkezdtük találgatni, hogy most is hiába jöttünk-e be, vagy csak késik. Én nagyon reméltem, hogy csak késik, mert ha múlt órán én hiányoztam, most meg ő, a végén sose tudok levizsgázni ebből a buta tantárgyból. Ahogy a terem előtt beszélgettünk, kiderült, hogy mindenki a háta közepére kívánja ezt az egészet, egyrészt, mert reggel 8-kor van, másrészt, mert borzasztó unalmas az egész, és semmi értelmét nem látjuk. Mindenki többet várt ettől a „portugál civilizációtól”. Szerencsére, 8 óra után néhány perccel megérkezett a tanárnő, aztán elkezdtük az órát. Ma a portugál zenéről volt szó, úgyhogy ez kivételesen érdekes óra volt, mert majdnem végig zenét hallgattunk. Óra végén leadtam a házimat is, amit már nem tudom hány hete próbálok, most végre sikerült. Hamarabb befejeztük, mert a tanárnőnek valami megbeszélésre kellett mennie.

Én ezek után bevettem magam a könyvtárba, volt négy órám olvasni. A következő órámra kellett elolvasnom két cikket, de elég sokat szenvedtem velük, ugyanis nem túlzottan keltették fel az érdeklődésemet. Az első zsiráfokról szólt Niger-ben, akiket a „fehérek” védettnek nyilvánítottak, pedig a helyieknek a zsiráfvadászat volt az egyik legnagyobb bevételi forrása, tehát sok probléma adódott ebből, a második cikk pedig a különböző vadállatokról a francia Alpokban, akik egyre többször jelennek meg a falvakban, az emberek között. A téma „az állatok helye” volt igazából. Nem nagyon értettem, hogy az állatok hogyan kapcsolódnak az antropológiához, ami igazából egy emberekkel foglalkozó tudomány, de aztán kiderült, hogy a lényeg az, hogyan viszonyulnak az emberek az állatokhoz, hogyan csoportosítják őket különböző kultúrákban, stb. Ettől függetlenül számomra nem lett érdekesebb a dolog.

www.weheartit.com

Kettőkor aztán elmentem órára, ebédelni sajnos nem maradt időm, olyan sokáig olvastam. Órán Audrey csinálta a mai prezentációt még két lánnyal meg egy fiúval – a két cikkből, ami az „állatok helyéről” szólt –, érdekes volt, de a végét eléggé elrontották, ugyanis felvetették a vegetarianizmust, azt, hogy vajon az ember egyenlő-e az állattal? Adrian szerint ilyen kérdésnek antropológiai szempontból nincs jelentősége, mert ez csak a mi társadalmunkban nyer ilyen értelmet, vannak olyan csoportok, ahol nem is értenék az egészet. Lényeg a lényeg, nagy vitába bonyolódott a prezentáló csoporttal, és az óra második fele a vitával telt el igazából. Óra végén kiderült, hogy valami vázlatot kellett volna beadni neki a csoportmunkáról, hogy hol tartunk, de mi egyrészt erről nem tudtunk, úgyhogy Audrey-val csak egymásra néztünk, vállat vontunk, Bastien meg még csak azt sem tudta, miről van szó. Majd jövő héten összehozunk valamit közösen.

Óra után felpattantam a villamosra, aztán átszálltam és bemetróztam a Bellecour-ra, Danival és a húgával, Kingával találkozni. Iszonyatosan fáradt voltam (reggel 8-tól délután 4-ig egyetemen lenni és tanulni elég rendes energiaveszteséggel jár, főleg ha beteg az ember), de azért szívesen sétáltam velük a városban. Megmutattuk Kingának Lyont, voltunk minden nevezetes helyen, a Bellecour-tól kezdve, a Place des Jacobins-on át, az Hotel de Ville-ig, aztán még a Vieux Lyonba is átnéztünk a Saone partjára, mert Dani szerint, ott „romantikus házak” vannak. 

Hotel de Ville lépcsője és ajtaja

Megint megállapítottam, hogy a város tele van rendőrrel, és folyamatosan zajlanak házkutatások és egyéb rendőri akciók, akkor is, ha nem nagyon írnak róla az újságok. A Vieux Lyon-ban például eljöttünk egy ház mellett, ami előtt hat rendőrautó parkolt, és a rendőrök ki-be mászkáltak. Mi gyorsan elhúztuk onnan a csíkot, de még később is láttunk szirénázva száguldani rendőröket arrafelé. Amúgy, a városban több helyen is állítottak emléket a párizsi áldozatoknak, az egyik a Bellecour-on van, XIV. Lajos szobra alatt, a másik pedig az Hotel de Ville lépcsőjén. Az utóbbinál csináltam is képeket, mert az egész épületet (még az ajtót is) teleírták krétával, amit én pl. Magyarországon el sem tudnék képzelni. Ez konkrétan a városháza, Lyon legfontosabb épülete, de pont ezért, hagyták, hogy mindenki úgy fejezze ki a szolidaritását, vagy gyászát, hogy üzenetet ír a falára, a lépcsőt pedig telerakták mécsesekkel és gyertyákkal. Szerintem nagyon szép gondolat.

Mikor már nagyon-nagyon éhesek voltunk (én egész nap összesen négy kocka csokit ettem), kitaláltuk, hogy bemegyünk a McDonald’s-ba, mert ott viszonylag olcsón kapunk enni. Megvacsoráztunk, aztán a Kingát elkísértük az egyik barátjukhoz, Nathalie-hoz, ahol aludt, és ott ragadtunk egészen este 10-ig nagyjából, annyit beszélgettünk. Én már iszonyatosan fáradt voltam, úgyhogy nem hogy alig tudtam menni, beszélni még jobban nehezemre esett (részben a torokfájás miatt), és nagyon örültem, amikor végre elindultunk haza a Danival. Így összességében reggel 7-től este fél 11-ig nem is voltam otthon, vagy tanultam, vagy mászkáltam a városban, úgyhogy konkrétan beestem az ágyba a fáradtságtól. JB valami barátjánál volt, csak éjfél körül ért haza. 

Le 18 Novembre 2015

I just want to go back to bed.

Reggel először felkeltem Danival fél 7-kor, mert neki 8-tól volt órája, addigra vissza kellett érnie az INSA-ra. Aztán még tudtam aludni egy órát, mi a Vicával csak 8-kor keltünk, mert neki meg negyed 10-kor indult a vonata. Összekészülődtünk szépen, csöndben, aztán 9 előtt egy kicsivel el is indultunk az állomásra. Feltettem a vonatra, én onnan mentem az egyetemre. Még mindig nem gyógyultam meg teljesen, de azért is bementem a paléoanthropologie-ra, mert kellenek a jegyzetek, ha át akarok menni a vizsgán.

Egészen hamar odaértem a campus-ra, pont időben ott voltam órán is. Szokás szerint borzasztóan unalmas volt az egész, és halálra untam magam. Most ott tartunk, hogy hol laktak az ősemberek, meg a barlangfestményeket vettük… A néni egy órát áradozott arról, hogy milyen gyönyörűen festettek,  és azt is kijelentette, hogy milyen kár, hogy csak képeket mutathat nekünk, nem igazi tárgyakat. Minden vágyam élőben látni a csontokat, meg a faragott köveket, tényleg. Szerencsére egyszer ennek az órának is vége lett, én meg – mivel még mindig nagyon rosszul éreztem magam – úgy döntöttem, hogy hazamegyek. Még enquete ethno lett volna, de erről sem hiányoztam még egyszer sem, és most tényleg muszáj volt hazamennem, mert holnap nagyon-nagyon hosszú napom lesz.

Ahogy beléptem a lakásba, eldöntöttem, hogy takarítani kell, nincs mese. Már nagyon régóta halogatom, részben a betegségem miatt, és most kivételesen elég energiát éreztem hozzá. Nem tart sokáig összeporszívózni, maximum fél óra csak. Mikor épp kezdtem volna hozzá, JB hazaért, azt mondta, ő gyorsan csinál egy nagy salátát, de szóljak, ha segíteni kell. Végül én kitakarítottam a fél lakást, ő befejezte, amit elkezdtem, és hagyott nekem ebédet is. Mindenki jól járt. A délután hátralévő részében próbáltam behozni a bloglemaradást, mert még mindig el vagyok úszva, mostanában nagyon kevés időm van írni. Aztán korán le is feküdtem, mert holnap 6-kor kell kelnem, és semmiképp nem aludhatok el.

#Paris: Amúgy, ma reggel megint felrobbantotta magát egy nő Párizsban (civil áldozat nem volt, a nővel együtt összesen három terrorista halt meg, a többit letartóztatták), több órás rendőri akció volt a pénteki terrortámadás helyszínétől nem messze. Iszonyatosan félelmetes, ami történik, ráadásul mindenféle pletykák keringenek, mert mindenki fél, tényleg szörnyű a helyzet. Hétfőn JB úgy jött haza, hogy bombariadó volt a Part-Dieu-nél, de aztán kiderült, hogy csak pletyka, nem történt semmi. A város még mindig tele van rendőrökkel, úgyhogy igazából biztonságban vagyunk. Egész Franciaország pánikol szerintem, attól függetlenül, hogy mindenki tudja, nem szabad, mert pont ezt akarják elérni a terroristák, de hát mit lehet tenni… Elég nehéz tényleg nyugodtnak maradni azok után, ami múlt héten történt, meg azok után, hogy a miniszterelnök azt nyilatkozta, bármikor újra lecsaphatnak, és ő nem megijeszteni akar senkit, de vegyük tudomásul, hogy ez a helyzet. Tudomásul vesszük, és vigyázunk magunkra. Ennyit tudunk tenni igazából. 

www.weheartit.com

Le 17 Novembre 2015

I’ll be there for you.

Reggel felkeltem időben, mert múlt héten nem voltam anthropologie des religions-on, most mindenképpen be akartam menni. Hosszú napnak ígérkezett ez a mai, ugyanis Bastien-nel és Audrey-vel is megbeszéltük, hogy 2-kor találkozunk, és összehozunk valami vázlatot a beadandónknak, amit két hét múlva kellene befejezni és leadni. Szóval, szépen összekészülődtem reggel, telenyomtam magam megint NeoCitran-nal, ugyanis nem lettem sokkal jobban tegnap óta, ma is csak így tudtam elindulni. Lassan kezdem úgy érezni magam, mint valami drogos, NeoCitran nélkül egyszerűen nincs semmi erőm, a torkom kapar, mint a fene, hangom annyi van, mint egy egérnek.

Elindultam, szépen be is értem órára, még a tanárnál is hamarabb. Már az gyanús volt, hogy kb. negyed-annyian voltunk az amphi-ban, mint előző órán, de gondoltam, biztos, csak betegek, vagy ma épp senkinek nem volt kedve bejönni. Fél óra múlva kiderült, miért csak ennyi diák jött be órára. Már első óráról is emlékeztem, hogy borzasztó ennél a tanárnál jegyzetelni, mert egyszerűen követhetetlen, ahogy diktál, de most még annál is rosszabb volt. Egy óra után megpróbáltam csak a lényeget, kulcsszavakat írni, hátha úgy sikerül. Ő ugyanis mondatonként diktálja a mondandóját, de olyan gyorsan, hogy maximum számítógéppel tudnám leírni annyi idő alatt. Hát, a kulcsszavas, vázlatos megoldás sem működött, úgyhogy nemsokára feladtam teljesen, és csak hallgattam, hátha megmarad valami a kis fejecskémben belőle, és valami csoda folytán vizsgán eszembe jut. Körbenéztem az amphi-ban, és abszolút nem voltam egyedül, körülöttem konkrétan mindenki feladta a küzdelmet, talán csak az első sorokban maradtak kitartó emberek, akik szorgosan jegyzeteltek – remélem, felteszik majd facebook-ra az alkotásukat, és akkor van esélyem átmenni a vizsgán is.

Óra után Audrey várt a lépcsőn, együtt bevártuk Bastien-t, és elkezdtük beszélni, hogy akkor hogyan és mikor találkozzunk. Bastien ránk nézett, és közölte, hogy azonnal menjünk haza, inkább pihenjünk, ez a dolog ráér jövő hétig, de ilyen betegen teljesen felesleges ezért itt maradnunk. Audrey is ugyanolyan szarul volt, mint én. Megbeszéltük, hogy jövő héten nagyon rákapcsolunk, addig mindenki keres valami alapanyagot kiindulópontnak, aztán majd összebeszélünk. Tökéletes. Audrey elment órára, Bastien csatlakozott Tomhoz és a többiekhez, én meg gondoltam egyet, és megindultam a villamos felé. A portugál órámig összesen 4 órát kellett volna még a campus-on dekkolnom, amit túlságosan soknak ítéltem meg ilyen állapotban, ugyanis megint iszonyatosan elfáradtam. Gondoltam, hazamegyek, aztán, ha sikerül kipihennem magam, megpróbálok visszaérni portugálra, de ha nem, az sem baj, mert még egyszer sem hiányoztam.

www.weheartit.com

Itthon gyorsan megebédeltem, aztán rögtön elaludtam, olyan fáradt voltam. Két óra alvás után, 4 óra körül ébredtem fel, úgyhogy esélyem sem volt portugálra odaérni, de sejtettem, hogy így lesz, iszonyatosan kiveszi az energiámat ez a betegség. A Vica vonata viszont 17:55-re ért a Part-Dieu-höz, úgyhogy pont annyi időm volt, hogy összeszedjem magam, és mentem is ki elé. Eredetileg Foo Fighters koncertre jött volna, a Danival akartak menni, de a Foo Fighters a párizsi tragédia miatt lemondta az egész európai turnéját, úgyhogy ezt a koncertet is törölték. Mivel Vica már megvette a vonatjegyét, azért gondolta, meglátogat minket megint, mi pedig nagyon örültünk neki.

Este aztán csatlakozott hozzánk Dani is, mire ő megérkezett, addigra Vicával összedobtunk egy nagyon finom vacsorát, mézes-mustáros csirkét sütöttünk, rizzsel tálaltuk. JB is velünk evett-ivott, nagyon jó hangulatban telt az este, JB iszonyatosan megkedvelte Danit, egész este dumáltak, mindenféle zenéről, zenekarról, énekesről, hangszerről, mi a Vicával csak ültünk és forgattuk a fejünket. Azért a vége felé mi is bekapcsolódtunk, JB igazán kitüntetve érezhette magát, hogy hárommagyarral társalog franciául. Nem sokkal éjfél előtt ő elment aludni, mi még megnéztünk hárman egy Friends részt, mert az nem maradhat el, mi csak utána aludtunk.

www.weheartit.com

Le 16 Novembre 2015

#UniversitéDebout #NousSommesUnis

Még mindig bennem van a betegség, de ma muszáj volt bemennem az egyetemre. Nem csak az órák miatt, erről a kettőről még sosem hiányoztam, megtehettem volna, hogy otthon maradok. Mégis felkeltem reggel 8-kor, minden erőmet összeszedve, lehajtottam a NeoCitran-t, amit elvileg reggel nem is annyira szabadna innom, de muszáj volt, mert másképp nincs semmi hangom. Nem mondom, hogy tele voltam energiával, sőt. De elindultam, mert egyrészt kíváncsi voltam, hogyan éled újra a város a szörnyű hétvége után, másrészt, hogy az egyetemen mit mondanak, harmadrészt, a déli egyperces csendet mindenképp ott akartam megtapasztalni, ahova igazán tartozom most, az egyetemen, a francia és ezer más nemzetiségű diákok között. Igyekeztem az összes fekete ruhámat magamra venni, amit csak találtam, de sajnos nincs belőle túl sok, szóval félig feketében, félig sötétkékben mentem ki az utcára – ez egy facebook-os kezdeményezés volt (legalábbis én onnan értesültem róla), hogy ma tous en noir (mindenki feketében).

Nagyon érdekes hangulata volt a városnak. A nap sütött, annyira, hogy azt hinné az ember, tavasz van, iszonyatosan meleg volt, az időjárásnak mintha fogalma sem lenne róla, milyen borzasztó tragédia történt pénteken, de az is lehet, hogy így próbál mosolyt csalni a szomorú arcokra. Az utcán, a buszon, a metrón, a villamoson, az emberek többsége feketébe volt öltözve, és különös csend volt mindenhol. Mindenki a gondolataiba burkolózott, még a villamoson is, az egyetem felé menet, még ott is szokatlanul csendben volt mindenki, pedig általában akkora hangzavar van a sok diáktól. Néhányan beszélgettek, persze, de nem egymást túlharsogva és nagyokat hahotázva, ahogy általában, hanem szépen csöndben. Olyan volt, mintha egész Lyon temetésre menne. 

Engem nagyon megviselt az egész párizsi eseménysorozat, úgyhogy nem éreztem túl jól magam az emberek között, minél hamarabb haza akartam menni. Ehhez hozzátett még a betegségem is, a NeoCitran ellenére iszonyatosan fájt a torkom, és borzasztó gyengének éreztem magam. Mivel nagyon korán elindultam otthonról, felkészülve az esetleges táskaátkutatásra és biztonsági ellenőrzésre az egyetem kapujánál (hétvégén kaptunk egy emailt, hogy ez várható), így időben odaértem a teremhez. Végül nem volt semmilyen biztonsági ellenőrzés, ami egyrészről nyugtalanított, másrészről viszont örültem neki, mert akkor nagyon sokáig állhattunk volna a kapuban, az biztos. A város azért változatlanul tele volt rendőrökkel, amíg elértem az egyetemre, minimum három rendőrautót láttam, a szirénázásról nem is beszélve, azt lassan kezdem megszokni, azt hiszem.

A terem előtt kivételesen nagy tömeg volt, Axel Guioux még nem ért oda. Nem nagyon volt kedvem beszélgetni senkivel, pedig több ismerős is volt a környéken. Végre megérkezett Guioux, szinte elveszett a tömegben, mert olyan kis alacsony, ráadásul valahogy furán összehúzza magát járás közben. Bementünk a terembe, leültünk, mindenki elővette a jegyzeteit, kíváncsian vártuk, mit mond. Egyszer csak megszólalt. Már nem emlékszem, pontosan hogyan kezdte, de azt mondta, nem tud csak úgy belevágni az órába, főleg, mert a mai téma (a program szerint) l’anthropologie de la mort (a halál antropológiája szó szerinti fordításban) lenne, és ezt nem lehet a hétvégi események említése nélkül elkezdeni. Úgyhogy elmesélte, mennyire kikészült ő is péntek este, hogy alig aludt, egész éjjel a híreket nézte, és ő sem gondolta volna, hogy ekkora tragédia lesz az egészből. Amikor pedig erre az órára készült, több dolog is átfutott a fején: hogy zenét hallgatunk, esetleg valami beszédet ír, de végül mindegyiket elvetette, mert nem érezte eléggé méltónak magát a feladatra. Végül improvizált, azt mondta, ami eszébe jutott erről az egészről, leginkább azokat a mondatokat, amiket most mindenki: hogy összefogásra van szükség, meg, hogy nem a politikusok fogják megváltoztatni a világot, hanem mi, mert az egésznek az a kulcsa, hogy a mindennapokban hogyan viszonyulunk egymáshoz. Ha minden nap kedvesek vagyunk egymással és elfogadunk mindenkit, úgy ahogy van, akkor van kilátás egy békés világra. Mindenki csöndben hallgatta Guioux-t, szomorúan. Ez a tragédia tényleg mindenkit megérintett, főleg a mi generációnkat szerintem, hiszen az áldozatok jócskán ebből a korosztályból kerültek ki, olyan körülmények között, amik teljesen természetesek nekünk (péntek este egy bárban / szórakozóhelyen).

Végül Guioux áttért a halál feldolgozásának fontosságára és úgy általánosságban a halál témájára az antropológiában, aztán belevágott az órába. Végigvettünk egy tucat antropológust, aki ezzel foglalkozott. Most nem volt olyan pörgős az óra, mint szokott lenni, senki nem kérdezett, csak jegyzeteltünk, és Guioux sem viccelődött, ahogy szokott. Óra végén felhívta a figyelmünket, az egy perces csendre, amit a campus központi helyén tartanak, a Forum-on.

Összepakoltuk a cuccainkat, aztán lementünk a Forum-ra. Mikor én kiértem a kapun, már akkor rengetegen voltak, nem láttam semmit, csak a hatalmas tömeget magam előtt. Itt is szokatlan volt a hangulat, mindenki feszülten várta, hogy elkezdődjön a megemlékezés. Dél körül egyszer csak elkezdett mindenki pisszegni, ugyanis valaki beszédet mondott, de annyian voltunk, hogy nem hogy nem hallottuk, nem is láttuk, kicsoda. Az összes diák egy emberként indult meg a hang felé, és mivel kisebb-nagyobb akadályok (padok, meg mindenféle emelkedő, a képeken lehet látni) voltak előttünk, ezeken egymást átsegítve, egymás kezét fogva másztunk át. Amikor mindenki elhelyezkedett, akkor lett teljes csend, és mindannyian a tanárt hallgattuk, aki egy beszédet olvasott fel. Kifejezte az együttérzését az áldozatok családtagjainak, barátainak, aztán arról beszélt, hogy az egyetemnek milyen fontos szerepe van ebben az egészben, és hogy nem állhat meg az élet. Nekünk, akik életben maradtunk, folytatnunk kell a tanulást, az egyetemre járást, nem félhetünk, nem hátrálhatunk meg a terroristákkal szemben. Ő is hangsúlyozta az összefogás fontosságát, különösen egy felsőoktatási intézményben, ahol tényleg mindenki egyenlő, nem különböztethetünk meg senkit származása / vallása miatt. Azt is mondta, az egyetem minden lehetőséget megad, hogy megemlékezést, vagy akármilyen produktív eseményt (beszélgetést, vitát, stb.) szervezzünk a tragédiával kapcsolatban, mert fontos, hogy beszéljünk róla, hogy feldolgozzuk, és ebben ők segíteni akarnak minket. Nagyjából ez volt a lényege a beszédének, ez után egy percig elcsendesült az egész campus, az a borzalmasan sok ember. Nem messze tőlem egy lány felzokogott, nekem is könnyes lett a szemem, mindenki ugyanúgy érezte a helyzet súlyát, tele voltunk érzelemmel. Nagyon nehéz egy perc volt. Amikor vége lett, a tanár mindenkinek megköszönte a részvételt, és befejezettnek nyilvánította a megemlékezést. Mivel mindenki egyszerre indult meg órára, elég nagy dugók alakultak ki, de nem tartott sokáig, mindenki türelmes volt a másikkal.

forrás: Université Lumiere Lyon2 (facebook)

forrás: Université Lumiere Lyon2 (facebook)

forrás: Université Lumiere Lyon2 (facebook)

Én nem mentem be a mai második órámra, mert nagyon elfáradtam. A betegség most ütött be igazán, nagyon gyengének és fáradtnak éreztem magam, semmi értelme nem lett volna még egy órát végigszenvednem, főleg, hogy anthropologie de la nature jött volna, ahol rohan a pasi, és ha nem tartod a tempót, lemaradsz - igazából képtelenség tartani a tempót, ha teljes erővel koncentrálsz, akkor is lemaradsz. A csoporttársaim pedig remélhetőleg megosztják majd a jegyzeteiket a közös facebook csoportunkban, ahogy eddig is tették.

ez volt ma a lyoni égen (forrás: Instagram)

Itthon megebédeltem gyorsan, JB eszméletlen rendes volt, főzött ebédet, és hagyott nekem is, úgyhogy csak meg kellett melegítenem. Néha olyan hálás vagyok neki, el sem tudom mondani. Nagyon jó érzés úgy hazajönni, hogy ebéd vár az asztalon, és nem kell vele szenvedni, főleg ha beteg vagy, és mást sem szeretnél már, csak aludni. Miután ettem, le is feküdtem aludni, mert estére áthívta a barátait, és muszáj volt valamilyen szinten formába hozni magam.

Valentin, Fanny és Julien csak este 9 fele értek ide, mert addig dolgoztak. Együtt vacsoráztunk, JB főzött, rakott tésztát csinált, eszméletlen finom volt, baconnel, hagymával és sajttal sütötte össze. Valentin és Julien össze is veszett az utolsó falatokon, pedig JB elég tisztes adagot sütött. Nagyon helyesek voltak, megittunk néhány üveg bort, közben beszélgettünk meg játszottunk, én is örültem, hogy itt vannak, de nagyon fáradt voltam, úgyhogy nem voltam túl hasznos társaság. Éjfél körül ők haza is mentek, mi pedig lefeküdtünk aludni. 

Le 14-15 Novembre 2015

Liberté, Égalité, Fraternité.

Kivételesen egyben írok a hétvégéről, mert velem kapcsolatban nem történt semmi fontos, de Franciaországban pedig valami rendkívül fontos történt, inkább arról akarok most írni, mert eléggé foglalkoztat. Amit rólam és a hétvégémről tudni kell, az annyi, hogy:

• szombaton Danival elmentünk a plázába a Part-Dieu-höz, és én vettem egy hajszárítót 
• aztán lebetegedtem, de annyira, hogy szombat este és vasárnap egész nap alig bírtam mozogni, csak feküdtem az ágyamban és köhögtem folyamatosan
• Dani csinált nekem vacsorát szombaton és vasárnap egészen estig itt maradt, hogy ne legyek egyedül, és hogy ápoljon kicsit
• tanulni nem sokat tudtam, egyrészt, mert folyamatosan a híreket olvastam, másrészt, mert iszonyatosan beteg vagyok és nem jutottam odáig, hogy megkeressem a könyveimet
• JB szokás szerint megérkezett vasárnap este, őt is sokkolta, ami Párizsban történt, de szerencsére neki sem volt ott közelebbi hozzátartozója

forrás: Le Monde

Tehát, a lényeg, hogy Párizsban borzalmas terrortámadás történt, hat helyszínen, három csoportba szerveződött terrorista robbantott, lőtt, egyszóval gyilkolt. Több, mint száz halott, több mint háromszáz sebesült a végeredmény. Az események után hatalmas volt a káosz, de leginkább Párizsban – ezt is csak a hírekből gondolom, nem beszéltem senkivel, aki ott lakik. Ott teljes kijárási tilalmat rendeltek el, az egész város gyászba öltözött a hétvégére, nem nyitottak ki a múzeumok, az iskolák, semmilyen közintézmény. François Hollande köztársasági elnök rendkívüli állapotot rendelt el három napig az egész országban, ami fokozott készültséget jelent, rengeteg rendőrt és katonát vezényeltek ki az utcára. Itt Lyonban nem volt sem kijárási tilalom, a boltok is kinyitottak, az egyetlen dolog, amiben az itteni életre kihatott a párizsi borzalom, hogy minden tüntetést, megemlékezést, gyűlést, futóversenyt, egyszóval minden eseményt, ahol sok ember gyűlhet össze, lemondtak és megtiltottak.

Elég kettős érzés volt szombaton kimenni a városba. Danival elmentünk vásárolni, sütött a nap, az emberek beszélgettek, itt semmi nem emlékeztetett rá, hogy az egész francia népet megrázó tragédia történt. Mi is próbáltuk kerülni a témát, de egyszerűen nem lehetett. Annyira nyomasztó az egész, hogy bármikor, bármi megtörténhet. Hiszen az összes áldozat csak szórakozni szeretett volna péntek este. Végig úgy járkáltam a plázában, hogy azt néztem, honnan ugorhat elő valaki és változtathatja hirtelen az egész épületet temetővé. Az emberek arcán persze látszott, hogy őket is nyomasztja a dolog, csak próbálják nem mutatni, kikerülni. El lehet felejteni néhány percre, és örülni, nevetni, beszélgetni vidám dologról, de aztán meglátsz egy újságot, a címlapján a Párizsban készült képekkel, és rögtön rájössz, hogy nem, ezt nem lehet elfelejteni. Most nem volt kedvem vásárolgatni, pedig eredetileg azt terveztem, hogy több üzletbe is benézek. Gyorsan megvettük a legfontosabb dolgokat, aztán hazamentünk, mert mégiscsak a négy fal között érzi ilyenkor a legjobban magát az ember.

forrás: Le Monde

Persze, ezt nem lehet az örökkévalóságig csinálni. Igaza van minden párizsi lakosnak, akik a tilalom ellenére kimennek az utcára megemlékezni. Nem lehet félelemben élni, nem lehet bezárkózni a négy fal közé. Mégiscsak egy szabad országban élünk, ezt egy tucat terrorista nem akadályozhatja meg. Ugyanis Párizsban a kijárási tilalom ellenére rengetegen gyűltek össze, először a terrortámadások helyszínén, aztán leginkább csak a Place de la République-n, hogy megemlékezzenek az áldozatokról. A legtöbb francia most azt hangoztatja, hogy nem szabad félni, nem ijedünk meg tőlük, akkor is éljük az életünket ugyanúgy, ahogy eddig. A médiából is folyamatosan az összefogás, a tolerancia, az együttérzés üzenete árad. Franciaország méltó módon emlékezik a támadás áldozataira, akik sokszínűségükben tökéletesen reprezentálják a társadalmat: volt köztük muszlim, törzsgyökeres francia, fekete, rengeteg külföldi állampolgár, és még sorolhatnám. Én meg csak bámulok, hogy milyen hatékonyan képes kezelni egy ilyen borzalom utáni közhangulatot a francia állam. A politikusok rögtön bevették magukat Versailles-ba, hogy megoldást találjanak, a titkosszolgálat és a rendőrség gőzerővel nyomozni kezdett potenciális segítők után, az újságokban és a Facebookon mást sem olvasni, csak, hogy szeressük egymást, mert ilyenkor össze kell fogni, ezen kívül valamilyen szinten biztonságérzete van az embernek az utcán, mert kb. minden sarkon áll egy rendőr. Persze, a francia szélsőjobb sem tétlenkedik, és a buta, egyszerű embereket be is hülyítik a „minden bevándorló potenciális terrorista” dumával, mintha a bevándorlást és a terrorizmust lehetne egy lapon említeni. Az eddig azonosított támadók mind francia vagy belga állampolgárok voltak, csak úgy megjegyzem. Ráadásul, a sok szerencsétlen ember Szíriából mi elől menekülne, ha nem ezek elől? Ebbe inkább most nem mennék bele, elegem lett már a menekült-vitából otthon. Majd egyszer írok erről is, ha lesz kedvem és időm rá. Azt hiszem, nagy vonalakban ennyi a lényeg Franciaország terror-hétvégéjéről. A lényeg, hogy én is jól vagyok, Lyon is jól van, csak még a sokk alatt.