Au revoir, Lyon - utolsó bejegyzés

Most lehetne azzel a borzalmas közhellyel befejezni a blogot, hogy „mindennek vége lesz egyszer”, de igazából teljesen nincs vége, ugyanis új fejezet kezdődik mind az életemben, mind a blogon (egy sokkal izgalmasabb!). De azért megírom ezt az utolsó bejegyzést, mert el akartam búcsúzni a várostól, amitől annyi mindent kaptam.

Mikor az utolsó hetemet töltöttem Lyonban, még rengeteg elintéznivalóm volt, de a város összes pontjára elköszönni mentem. Az egyik legemlékezetesebb az volt, mikor a piacról hazafelé tartottam, ragyogó napsütésben, sajtot vettem Anyának, Dani otthon várt, én sétáltam át az egyik kedvenc hidamon, és úsztam a boldogságban. Nem azért, mert pár nap múlva már Magyarországon vagyok, hanem hirtelen elöntött a tudat, hogy megcsináltam. Lehúztam ezt a három évet, még ha néha nem is volt könnyű, elvégeztem a kulturális antropológia alapszakot, beindítottam a saját önálló életemet, és még sorolhatnám. Hogy egyszerűen fogalmazzak, igazán büszke voltam magamra. És mindezt ebben a gyönyörű városban értem el, ahova most már annyi minden köt, a barátaim, a „pót-családjaim”, a lakótársam, és még ezer meg ezer dolog, ami nem feltétlen személyekhez köthető. Iszonyatosan hiányozni fog Lyon, a francia kultúra, a Rhone, a Saone, a sok „ca va?”, a mosolygós arabok a piacon, a feketék a metrón, a Parc de la Tete d’Or, és még sorolhatnám. Rengeteg dolog van, amit máshol az ember nem tapasztal meg, csak ebben a városban. De nem köszöntem el végleg, egy évet még biztosan ott fogok tölteni az életemből, de az is lehet, hogy többet.

Így búcsúzóul összeszedtem 5 dolgot, amit Lyonban tanultam ez alatt az idő alatt:

1. Egy pillanatra sem lehetsz igazán francia, mindig lesz „akcentusod” – ez nagyon sokszor megfordult a fejemben a három év alatt. Nem mintha kizárólag francia szeretnék lenni, arról pedig fogalmam sincs, mit jelent „igazán franciának” lenni, csak a túlzás kedvéért írtam.  Az biztos, hogy a francia kultúra rengeteget adott az identitásomhoz, a mindennapi életemhez, és néha jó lett volna úgy érezni, teljesen odaillek. Az akcentust kíváncsiságból kérdezgetik, de azért, ha három éve ott él az ember, elég idegesítő hallgatni, hogy „akcentusa van”. Emiatt sajnos azt vettem észre magamon, hogy egyre többet gondolkozom, ha franciául kell beszélnem, és eszméletlenül zavar, ha hibát ejtek. Ez elég rossz tulajdonság, mert nyelvet tanulni így nem nagyon lehet, pont hogy sokat kéne beszélnem, gondolkodás nélkül. Sajnos ez ellen nem nagyon tudtam mit csinálni, már korábban kódoltam a problémát, a megoldás az, hogy önbizalmat szerezzek nyelvtanulásban. Ha a franciával ez nem sikerül, majd sikerül a portugállal.

2. A sportra mindig van időd – ez igazából arra vonatkozik, hogy a franciák közül eszméletlenül sokan sportolnak. Nem számít, hogy egész nap dolgoznak, vagy három gyerekük van, elmennek ebédszünetben, vagy felkelnek hajnalban, de mindig szorítanak rá időt. A courir á Lyon nevű csoport edzői pedig minden héten kétszer megtartják az edzéseket. Az a hat ember fixen ott van minden héten kétszer, csak azért, hogy ingyen sportélményt nyújtson másik hatvannak (télen), vagy kétszáznak (nyáron).

3. Hiába osztályoznak 20-ig, a legjobb jegy, amit kaphatsz, 16 – ez tényleg így van. Az egyik tanárunkat úgy kellett kérlelni, hogy adjon 17-et legalább a jó dolgozatokra, mert megérdemeljük. Ő kijelentette, 16-nál feljebb nem osztályoz. Sajnos ezzel nem lehet mit csinálni, ez így van, külföldön néznek csak furán, mikor a 14-es átlagomnak örülök.

4. Je suis en terrasse (Teraszon vagyok) – ez a párizsi terrortámadások utáni egyik szlogen, ami tökéletesen bemutatja a francia mentalitást. Ha meleg van, ha hideg van, az biztos, hogy Lyonban a kávézók teraszain ülnek emberek a nap minden szakában. Egy petit café bármikor lecsúszik, akkor is, ha az egész város gyászol. A franciák hihetetlen összezárása tényleg példaértékű volt ezekben az években. Akármi történt, nem utálkoztak, nem kezdtek el ujjal mutogatni emberekre, hanem csak egyre jobban szerették a másikat. És ha valaki, akkor ők tudják, hogyan kell mindenféle kultúrával együtt élni.

5. Sourire, mosolyogni – nem tudom, hogy ez mitől van, de Lyonban sokkal többet mosolyognak az emberek, mint például Budapesten. Lehet, hogy ez csak az én benyomásom, de ezerszer jobban szeretek ott buszozni/metrózni/villamosozni, mert valahogy úgy tűnik, mindenki jól érzi magát. Persze, sokszor van reggel, hogy fáradt, álmos embereket látni, de általánosságban van valamilyen tartás bennük. Ha pedig valami bolond elkezd idétlenkedni, nem lezavarják a buszról, hanem udvariasan helyre teszik, majd összemosolyognak a többiek – ilyet többször is volt szerencsém látni.

Egy szó, mint száz, imádom a várost, a sok-sok nehézség ellenére nagyon örülök, hogy odakeveredtem. Alig várom, hogy nemsokára haza menjek oda.

Fin

Magyarázom a bizonyítványom

Hát ez a rész is elérkezett, nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan eljutunk idáig… Az alapszak utolsó relevé de notes-ja, azaz bizonyítványa. Nagyon izgultam, hogy meglegyen, bár nem volt nagyon rá esély, hogy megbukjak, de azért mégis. Az átlagom elég jóra sikerült most, 14.093, ez a franciáknál kifejezetten menőnek számít. Na, de akkor csapjunk is bele, íme az utolsó félévem jegyei:

Anthropologie et démarche de recherche CM (Antropológia és kutatásmódszertan) – 14

Élaboration d’un projet de recherche et de formation TD (Kutatási terv készítése) – 13,75

Migrations CM (Migrációk) – 13

Migrations TD (Migrációk) – 16

Anthropologie du sensible et de l’action CM (Érzéke nyantropológia) - 14

Anthropologie du sensible et de l’action TD (Érzékeny antropológia) – 12

Santé et ethnopsychiatrie CM (Egészség-antropológia és etnopszichiátria) – 5

Santé et ethnopsychiatrie TD (Egészség-antropológia és etnopszichiátria) – 15,5

Anthropologie: Science et société (Antropológia: tudomány és társadalom) – 17

Portugais (portugál) – 17,8

(CM: előadás           TD: szeminárium)

Ezeken kívül még kettő jegyem van, amit elég hülyén írtak bele a bizonyítványba, úgyhogy inkább elmagyarázom külön: az egyik a kisfilm, amit hatan forgattunk a parkokról, arra 15-öt kaptunk, a másik pedig a kutatási tervemről készült poszter és annak a bemutatása, arra is 15-öt kaptam.

A többihez csak annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy az az egyetlen 5-ös (aminek Magyarországon marhára örülnék), az fogalmam sincs miért annyi, egy 3 oldalas esszét adtam be a tanárnőnek teljesen témába illően, egy könyvről. Valamiért neki nem jött be, de igazából annyira nem érdekel a véleménye, mivel ő volt az a tanár, akinek az órájára senki nem járt be, annyira szar volt. Ugyanebből a tantárgyból készített prezentációm és házidolgozatom 15,5 lett együtt egy másik tanárnál, úgyhogy szerintem nem az én szerkezetemben van a hiba. Még egy dolog, a „tudomány és társadalom” tantárgy volt az a kutatás, amit a RIZE nevű kulturális központtal együtt csináltunk Villeurbanne parkjairól, és ahol a tíz fős csoportból csak ketten csináltunk akármit is Juliaval, úgyhogy nagyon megérdemlem azt a 17-et. A portugál jegyem alig hiszem el, nagyon imádom a brazil tanáromat – a franciák sose osztályoznak ilyen magasan, ahogy az a többi jegyemből látszik is.

Azt hiszem, nagyjából ennyit akartam hozzáfűzni, nagyon örülök azért, hogy ez a korszak is lezárult. És igen, van egy diplomám. Amit persze nem kaptam még meg, ugyanis Franciaországban nincs se diplomaosztó, se semmi ilyesmi, annyira nem viszik túlzásba ennek az ünneplését, hogy az igazi papírért majd ősszel kell bemennem a titkárságra. Nem baj, én nem is vágyom nagy ünneplésre, majd a mester után, az lesz az igazi meló, ez csak a bemelegítés volt. 

Ebéd Jeremyvel: 23 Mai 2017

Ma Jeremyvel ebédeltem. Jeremy Anyának egy barátja, egy hamisíthatatlan angol gentleman. Tényleg az. Hetvennyolc éves kora ellenére is úgy pattog lefelé a második emeletről a lépcsőházban, mint valami gyerek, de közben pont annyira méltóságteljesen ereszkedik, mint egy sas, mikor repül. Nehéz elmagyarázni, látni kéne. Mindig elegáns: fekete nadrág, fehér ing, fekete mellény, akár 28 fok van kint, akár 3. Ő az az ember, akinek sapkája nincs, csak kalapja. Pólóban elképzelni sem tudom, de még kockás ingben sem. Mondom, tényleg gentleman. Kortalan ember, az ősz szakállát is úgy vágja, mintha ötven lenne, csak a ráncai árulják el, hogy kicsit több. Az eleganciája angolos, a közvetlensége, nyitottsága franciás.Azért írok most róla, mert ő egy nagyon fontos oka annak, hogy Lyonba jöttem tanulni. Na, jó, talán nem oka, inkább okozója. Ugyanis mikor sok-sok éve osztálykiránduláson Lyonban töltöttünk egy napot, én a szabadidőnkben elszökhettem egy kávéra Jeremyvel, ő pedig a Musée des Beaux Arts (Szépművészeti Múzeum) kávézójába vitt, ahol azon nyomban beleszerettem a városba. Az volt az a pillanat, amikor azt gondoltam, milyen jó lehet itt élni. Aztán persze mikor kitaláltam, hogy antropológiát szeretnék tanulni, és kiderült, hogy Lyonban lehet, nem volt többé kérdés.

Amikor először megérkeztem Lyonba, Jeremy várt a reptéren. Én azért nem izgultam szét magamat idefelé jövet – nem úgy, mint Anya, aki tövig rágta a körmét, hogy minden rendben lesz-e –, mert tudtam, hogy Jeremy itt van, és vár. Tudtam, hogy rá számíthatok, akármi van. Azt csak később tudtam meg, hogy nem sokkal érkezésem előtt szívinfarktusa volt, és pár nappal azelőtt még a kórházban feküdt. Mikor megérkeztem, ennek semmi jelét nem mutatta, ugyanaz a méltóságteljes, de közben izgő-mozgó, kérdezősködő férfi volt, akivel néhány évvel azelőtt a Musée des Beaux Arts kávézójában beszélgettem.Ő szerzett nekem szállást az első lyoni hetemre, egy barátjánál, szemben az akkori irodájával. Emlékszem, mikor az első napokban hazaértem az egyetemről, és kavargott bennem a sok új dolog, mindig átnéztem az utca másik oldalára, Jeremy ablakára. Néztem, ahogy dolgozik, és kicsit megnyugtatott, hogy a sok új dolog között van valami „régi” is. Ő volt a biztos pont.

Mikor végre találtam lakást, elköltöztem onnan, és viszonylagosan „beilleszkedtem” a lyoni életembe, Jeremy elhívott ebédelni. Egy bouchon lyonnais-be mentünk, nem messze a Bellecour-tól, egy holland barátnője vitte a helyet, piros kockás terítők, tipikus lyoni étterem. Nem emlékszem pontosan miről beszéltünk, csak arra, hogy minden új volt, és iszonyatosan boldog voltam. Ott a teljesen tipikus lyoni étteremben, a szűk asztalok miatt összezsúfolódott franciák között, a vörösborral az asztalon, a Bellecour-tól egy köpésre, alig vártam, hogy én is igazi lyonnaise (lyoni (lány)) lehessek, ahogy a franciák mondják.

Aztán az évek során néha szóltam Jeremynek, hogyha kedvem volt beszámolni nekem az életem folyásáról, és akármi baja volt (én azt mindig csak utólag tudtam meg), ő mindig kész volt egy kávéra. Mikor Bori itt volt egyszer, felmentünk az akkori albérletébe vacsorázni. Jeremy főzött, mi Borival szétröhögtünk magunkat aznap este. Amúgy, mindig szétröhögjük magunkat, ha együtt vagyunk, de akkor legalább Jeremy is röhögött velünk.

Aztán mikor Anya jött, akkor is elmentünk kávézni Jeremyvel, nem messze a Place des Terreaux-tól. Akkor valamiért iszonyatosan fáradt voltam és rossz kedvem volt, nem tudtam rendesen angolul beszélni, szégyelltem is, hogy elfelejtettem. (Egyébként én Jeremyvel mindig franciául beszélek, ha ketten vagyunk, azzal jobban boldogulok.) De jó volt hallgatni, ahogy Anyával beszélgetnek, látszott, hogy van köztük valami, ami miatt még most is úgy ülnek le dumálni, mintha tegnap találkoztak volna. Sok mindenben hasonlítanak. 

Szóval, ma megint elmentünk ebédelni, mint három évvel ezelőtt. Megint egy piros abroszos étterembe, de ez már nem volt annyira „tipikus” lyoni, a tulajdonos arab volt szerintem, vagy legalábbis jó barna, igazából lehetne olasz is akár. Jeremy őt is ismerte természetesen, szerintem nincs ebben a városban olyan étterem, ahol ne ismerné a tulajt, mindenkivel barátkozik. Jót beszélgettünk, én ettem egy isteni finom gombás csirkét, Jeremy lazacot, desszertnek kaptam egy mousse au chocolat-t – mielőtt elmegyek, végigkóstolom utoljára a francia cukrászat csodáit. Elmeséltem neki Brazíliát, meg a sok jövőbeli tervemet, tetszett neki, elővette a kissé megkopott portugáltudását. Néha kijavította a franciámat, aztán elnevette magát, hogy ő is hibázik, mit javítgat.
Jó volt látni, hazafelé menet azon gondolkoztam, micsoda keretes szerkezetű három évet sikerült összehoznom, Jeremyvel kezdődött, vele is zárul, egy piros abroszos lyoni étteremben. Tényleg igaz a mondás, hogy vannak dolgok, amik nem változnak. Kicsit olyan érzésem van, hogy Jeremy ilyen. 

A finishben avagy az utolsó vizsgaidőszak: 10-16 Mai 2017

Hát ezzel a bejegyzéssel már jó ideje tartozom, de valahogy nem bírtam eddig megírni. Annyi dolgom volt, először is meg kellett ünnepelni a vizsgákat, aztán az élet nem állt meg, dolgozni kellett, meg rohangálni a brazil ügyeket intézni (biztosítás, bank, stb.), aztán persze pakolni… Elég sűrű volt az utóbbi néhány hét. De most leírom, milyen volt a (remélhetőleg) utolsó vizsgaidőszak az antropológia alapképzésen.

Szerencsére, ez a vizsgaidőszak egyáltalán nem volt annyira megterhelő, mint az eddigiek, valószínűleg emiatt nem is stresszeltem magam halálra. Ebben a félévben összesen 4 vizsgám volt, szerintem ennyire kevés még sosem volt. Ráadásul elég jól szét voltak szórva, az első május 10-én, szerdán volt, aztán volt egy 12-én, pénteken, és a maradék kettő 16-án, kedden. Szóval tanulás szempontjából nem nagyon kellett megerőltetnem magam, mindegyikre volt 1-2 teljes napom felkészülni. Már ha tanultam volna annyit. A túlzott lazaságom ugyanis azt eredményezte, hogy általában a vizsga előtti nap délutánján/estéjén jutott eszembe, hogy basszus, olvasni kéne egy kicsit. Ez mondjuk nem új dolog, általában minden diák ezt csinálja. A tárgyaim sem voltak nagyon nehezek, az első kettővel volt a legtöbb gondom, mert az Anthropologie du sensible (Érzékeny-antropológia / Anthropology of senses) előadásokra nem tudtam bejárni (akkor dolgoztam), az Anthropologie de la santé et ethnopsychiatrie (Egészség-antropológia és ethnopszichiátria) órámat pedig szintén sokszor kihagytam (borzalmas volt a tanár).

Az előbbi volt az első vizsgám május 10-én délután. Kettőkor kezdődött, másfél óránk volt a 3-4 oldalas esszére – mindig ilyen vizsgáink vannak. Ez a tárgy azért volt nehéz, mert nagyon filozofikus, sokat kell gondolkozni hozzá, már megtanulni sem volt egyszerű. A vizsgakérdések, amelyek közül választani lehetett elég nehezek voltak, de végül valahogy megoldottam a feladatot. Azért egyáltalán nem éreztem jónak, egy óra még jól jött volna, hogy rendesen át tudjam gondolni és ki tudjam fejteni, amit gondoltam. A többiek ugyanezt mondták, mikor kijöttünk, Julieék is elég csalódottak voltak, mert nem teljesen sikerült úgy leírniuk mindent, ahogy akarták. Én abban reménykedek, hogy a tanár értékelni fogja a rengeteg elméletet és nevet, amit beleírtam, az látszik, hogy tanultam, még ha iszonyatosan kaotikus is lett a fogalmazásom.

A második vizsgánk az egészség-antropológia (ha van ilyen magyarul egyáltalán) volt, pénteken reggel 8-kor, de itt használhattunk minden jegyzetet, úgyhogy én nem annyira erőltettem meg magam, ami a tanulást illeti. A tanárnő amúgy se volt túl produktív órán, az összes jegyzetem nagyjából 5 oldalt tesz ki, olyan szinten a semmiről beszélt. Még szerencse, hogy olvastam mellé, ezért az egész esszémet nagyjából egy könyv alapján írtam meg, amit egy orvos-antropológus (Didier Fassin) írt, az a címe hogy Hatalom és betegség Afrikában.

Volt három nap szusszanásnyi időm, aztán 16-án, kedden kapásból két vizsgánk is volt. Ezek miatt annyira nem aggódtam, hogy tényleg alig tanultam rájuk, az első módszertan volt, amit már három éve sulykolnak belénk, úgyhogy idén már nem is tudtak újat mondani, a második pedig migráció, és mivel ebben az irányban akarok továbbtanulni majd, ezért nagyon vágtam, amit órán megtanultunk. A két vizsga között volt négy óra szünetünk, a nagy részében Julie-vel és Anne-Elisabeth-tel voltam, aztán később csatlakozott Julia is. A módszertanos vizsgán eléggé csapda-kérdés volt, egyáltalán nem voltunk felkészülve rá, de mondtam, újat már nem tudnak mondani ebben a témában, úgyhogy igazából volt mit mondanunk, csak nem számítottunk rá. A reflexivitásról kellett írnunk az antropológiában. A migrációs vizsga is elég kihívás volt, de szerintem jól sikerült, vagy legalábbis én úgy érzem, érdekes dolgokat írtam. Mindenképp bele akartam írni, hogy áramot vezettek a kerítésbe a magyar határon, hátha annyira ledöbben a tanár, hogy egyből 17-et ad, hogy milyen tájékozott vagyok.

Aztán vége lett. Nagyon furcsa volt, az utolsó vizsga után mindenki kiment elszívni egy cigit, beszélgetni. Julie odajött hozzám, megfogta a vállam és megrázott, hogy „C’est fini, Sara!!!” (Vége van, Sara!), mert nekem még nem nagyon esett le. Csak álltam ott elgondolkozva, mintha pár nap múlva megint jönnénk vissza órára. Pedig egyáltalán nem, az emberek nagy részét valószínűleg soha többet nem látom életemben. Fura. Még most is nehéz elhinni, hogy végeztem pedig már sok idő eltelt a vizsgák óta is. Oké, még nem teljesen biztos, hogy végeztem, de nagyon kicsi az esély arra, hogy megbukjak.

A vizsgák után Julie-vel villamosoztam hazafelé, beszélgettünk a nyári terveinkről, meg hogy majd azért tartjuk a kapcsolatot, mert ő is ugyanazt a mester-szakot választotta, mint én, úgyhogy ha hazajövök Brazíliából, megint szaktársak leszünk. Ő lett a legjobb barátnőm nagyjából így ez alatt az év alatt, meg persze Anne-Elisabeth, de ő elvileg Bordeaux-ban folytatja. Szóval mindennek azért nincs vége. Sőt. 

Második hétvége vidéken: 7-8 Mai 2017

Erre a hosszúhétvégére szerveztük a második látogatásunkat JB-hez, mostanra már ő is végzett a vizsgákkal, én pedig még nem vagyok benne teljesen a vizsgaidőszakban – szegény Daninak meg aztán végképp messze van. JB már hazament pénteken, mi csak vasárnap mentünk utána Danival, miután szavazott – most van a francia elnökválasztás második fordulója, Emmanuel Macron és Marine Le Pen között fog eldőlni a franciák következő öt éve.

Az indulás elég kaotikusra indult, mivel Dani az állomáson várt (mert ugye előtte szavazni volt, és már nem volt ideje elém jönni), nekem pedig minden cuccot utána kellett vinnem, ami úgy nézett ki, hogy az egyik kezembe egy bőrönd, a másikban egy zacskóban a futócipőm, aztán egy csokor virág, a telefonom és bérletem a zsebemben, meg még valahogyan a pénztárcámat is szorongattam.  Ja, és egy harmadik táska a nyakamban. Természetesen a busz az orrom előtt ment el, úgyhogy vagy 4-5 buszmegállónyit futnom kellett, mert vasárnap van, és csak húszpercenként járnak a buszok, a következővel nem értem volna ki a pályaudvarra. Azt talán kihagytam, de az előző napokban totál beteg voltam, úgyhogy a futástól majdnem fulladozni kezdtem, a szervezetem még nem volt felkészülve erre. Végül már majdnem feladtam, Danit sírva hívtam félútról, hogy én erre nem vagyok képes, menjünk haza inkább. Persze nem mentünk, hanem sikerült elérnem egy metrót, amivel néhány perccel a vonatindulás előtt odaértem. Huh.

A vonaton kialudtam a nagy idegeskedést, az állomáson az ide-oda pattogó JB várt, nagy boldogan, hogy hazavihet minket a hatalmas autójukkal. Nagy családi ebédbe csöppentünk, JB szülei, nővére és a nagymamájuk is ott volt, mindenkit jól ismertünk már, nagyon örültek nekünk.

A nagyon finom ebéd után elvittük JBék nagymamáját szavazni, aztán haza. Ez volt az utolsó alkalom, hogy találkoztunk vele, úgyhogy nagyon megölelgetett minket, minden jót kívánt, kicsit úgy éreztem, mintha lenne egy harmadik nagymamám. Azt mondta, ha visszajövök Lyonba, mindenképpen látogassam meg megint, hihetetlenül aranyos volt. Aztán JB és Marie el akartak minket vinni valami kastélyhoz, de sajnos az oda vezető út le volt zárva, másikat pedig nem találtunk, úgyhogy egy órányi bolyongás után feladtuk, és inkább hazamentünk.

Vacsora előtt JB átszaladt a polgármesteri hivatalba, hogy első kézből értesüljön az elnökválasztás eredményéről, ez is hozzátartozik a karrierje előkészítéséhez (meg persze iszonyatosan érdekli minden, ami politika), polgármester szeretne lenni, a következő választásokon már indulni is fog.

A vacsora palacsinta volt, jól bezabáltunk, mert JB anyukája egy bogrács-méretű tálban csinált palacsintatésztát.

Este – vagyis inkább éjszaka, mert itt egy buli éjfélkor kezdődik – átugrottunk a helyi diszkóba, ahol JB néha DJ-zik, de egy sör után haza is mentünk, mert az átlagkorosztály 16-18 év között volt, és nem volt túl sok kedvünk azt nézni, hogy a 16 éves lányok hogyan teszik magukat a kortársaiknak. Én nagyon fáradt is voltam, de ez a buli elég lehangoló volt tényleg.

Hétfő reggel túl későn keltünk, JB már rég fent volt és készült a felvonulásra. Franciaországban május 8-án ünneplik a második világháborús győzelmet, ilyenkor minden faluban kis tűzoltó-zenekaros felvonulás van, beszédekkel. Még szerencse, hogy JB-ék háza közvetlenül a polgármesteri hivatal mellett van, úgyhogy reggeli után csak ki kellett állnunk a ház elé Danival, és meg tudtuk nézni a felvonulás végét.

JB nem hagyott minket sokat pihenni, miután visszamentünk a házba egyből felküldött átöltözni, megyünk futni. Lenyomtunk 9 km-t, de olyan szintkülönbségekkel, hogy én a végén konkrétan járni alig tudtam. Vörös fejjel lehuppantam JB-ék előszobájába, mikor megérkeztünk, a családtagok felváltva jöttek ki a konyhából, hogy megbizonyosodjanak róla, még élek. A két fiún természetesen semmi sem látszott, igazi sportemberek. Amúgy én is az vagyok, legalábbis annak tartom magam, de most 2 hónapja nem nagyon futottam, mert mindig beteg voltam. Minden esetre nagyon megérte elmenni, a táj gyönyörű volt. Én még szerintem sosem jártam ennyire dimbes-dombos helyen, ezt meséltem JB-nek is, hogy szerintem Magyarországon nem nagyon van ilyen táj. Tele van kanyarokkal, lejtőkkel, dombokkal, én egy szempillantás alatt elvesznék.

Egy frissítő zuhany után lementünk ebédelni, barbecue volt, JB apukája sütögetett nekünk a kertben. Nagyon finom volt, jó sokáig ettünk, mire feleszméltünk a kávé után, már indulni kellett a vonathoz.

Amandine (JB unokatesója, akivel most együtt lakom) anyukája vitt ki minket az állomásra, JB-nek nemsokára kezdődik a gyakorlata, valószínűleg már nem jön vissza Lyonba. Elköszöntünk mindenkitől, nehéz volt, de mondtam nekik, jövőre meglátogatom őket, ha visszatérek Brazíliából. 

Ők lettek a lyoni családom, JB és Marie mintha a testvéreim lennének, annyira imádjuk egymást, a szüleik pedig iszonyatosan rendesek, igazából két évig JB anyukája etetett többé-kevésbé. Nagyon fognak hiányozni, de jövőre első dolgom lesz meglátogatni őket megint. 

Mindjárt vége: 5 Mai 2017

Eredetileg a múlt héten akartam megírni ezt a bejegyzést, egy nagy előadássorozat után, aminek mi voltunk a főszereplői, diákok, és kicsit ennek a három évnek a végét jelölte. Szinte még meg is hatódtam a végére – bár az lehet, a vörösbor és a stressz együttes hatása volt inkább. De végül sehogy sem jött az ihlet, más dolgom is volt, ezért csak most olvasható ez az egész.

Igazából most az van, hogy nagyon közeledik ennek a három évnek a vége, nagyon érzem, hogy lezárul egy korszak, és egy új kezdődik, nagyon félek, hogy valami az utolsó pillanatban félre siklik, és nagyon sok dolgom van – igazából részben ezért nem írok gyakrabban. Már csak egy hónapom maradt Lyonban, így Franciaországban is, kicsit fel kell készülnöm, hogy aztán 3 hónap múlva nem ide jövök „haza”, hanem egy harmadik otthont teremtek magamnak, egy harmadik országban – és egy második kontinensen. Mondjuk, ilyen kijelentéseket még mindig félek leírni, amíg nincs a kezemben a vízumom és a repülőjegyem, de remélhetőleg minden menni fog, mint a karikacsapás.

Tehát, megpróbálom leírni, mi történt, mióta legutóbb írtam.

A húsvéti szünetben végül egész héten beteg voltam, nem múlt el 1-2 nap alatt ez a kimerültségből fakadó izé. Nem voltam azért halálomon, de mondjuk futni nem tudtam elmenni, és ez iszonyatosan megviselt, mivel azon a héten hét ágra sütött a nap. Miután meggyógyultam persze két hét esős időszak és 10 fokos lehűlés következett, akkor meg azért nem tudtam menni. Jobb híján, tanulgattam, pihengettem, főzőcskéztem a szünetben. Dani pénteken jött haza Ciprusról, a hétvégét nagyjából együtt töltöttük, aztán a következő héten sem tudtam tőle megszabadulni, mert neki még szünet volt, és kb. ideköltözött. Mondjuk ennek JB (aki közben visszatért 1-2 hétre, amíg vizsgázik) irtózatosan örült, szerintem nagyon hiányzik neki a fiú-társaság néha. Úgyhogy itt éldegéltem egy hétig két pasival, akikből az egyik azért nem csinált semmit, mert neki még szünet van, a másik meg azért, mert ő vizsgázik. Oké, néha kinyitották a könyveiket. Én eközben rohangáltam egyik óráról a másikra, előadást szerveztem, filmet vágtam és olyan szinten stresszgombóc lettem, hogy szerda este 9-kor majdnem sírva jöttem haza, hogy „miért kell nekem még ezt is megcsinálni?!” – egy csoportmunka elhúzódott szokás szerint, és nekem kellett utolsó pillanatban megmentenem. JB tanult, Dani vígasztalt. Aztán megcsináltam a dolgom, és már tényleg majdnem vége volt.

A Rhone-part, mikor süt a nap

Az április 27-e egy különleges nap volt ebben az évben, ugyanis ez lett az úgynevezett Journée de restitution, avagy „Összegző-nap”. Hogy mit összegeztünk? Év elején az egész szak feloszlott 7 csoportra, és hét különböző partnerrel dolgoztunk, különböző témákban. Nekünk a villeurbannei kulturális központ volt a partnerünk, a Rize, akiknek „segítettünk” egy kiállítás létrehozásában, és a munkánk nagyjából annyiból állt, hogy parkokban figyeltük az embereket, interjúztunk, és utána leírtuk a megfigyeléseinket. Később ebből csináltunk egy filmet – ami borzalmasan rossz lett (mivel egyikünknek sincs fogalma arról, hogyan kell filmet csinálni). De, ez az egész film-dolog egy másik fejezet, én mindig ideges leszek, ha beszélni kell róla, úgyhogy most inkább nem mennék bele. Itt most nem ez a lényeg, hanem az összefoglalós nap. Ami pedig egy remek alkalom lett volna, hogy kicsit összerántsa az egész csapatot így harmadik év végére, és részben ez is történt igazából. Én végig Julieékkel mászkáltam, sokat dumáltunk, és időről időre odacsapódott hozzánk még néhány ember, akikkel szintén jól kijöttünk. Kicsit osztálykirándulás-feeling volt, sokat beszélgettünk, nevettünk, mindenünket megosztottuk a másikkal – én például odaadtam Simonnak a reggelim felét, amivel kb. az életét mentettem meg, és Julieéknek pedig a sodort cigijeim kétharmadát, mert ők „elfelejtettek” hozni. Sajnos, a szaktársaim nagy része teljesen leszarta (bocsánat, de tényleg) az egészet, az előadások között ki-be járkáltak, beszéltek, nem figyeltek oda, aztán persze ahogy az övék lement el is húztak haza. Nulla közösségi élet, nulla respekt, nulla empátia. És még ők hívják magukat antropológusnak. Ezen a viselkedésen mi eléggé felháborodtunk, mert végül is velünk szemben volt tiszteletlen az egész. Az én csoportomé volt például a legutolsó előadás, amire már csak kb. 20 ember maradt a 90-ből. Nem mintha büszke lennék a prezentációra, az is a filmünkkel volt egy színvonalon.

Ez a nap tényleg ilyen záró-nap volt, a tanárainkkal is egészen közel kerültünk, végre egy alkalom, hogy órán kívül lehet velük beszélgetni. Ki is használtuk, elsoroltuk minden bajunkat, és ők is nekünk. Nem könnyű egyik oldalnak sem, nekünk ez az utolsó év katasztrófa volt, mert tanrendet váltottak és mi voltunk az első évfolyam, ami azt eredményezte, hogy túl sokat követeltek, de ők sem tudták pontosan, hogy mit várnak el, és a végén mindig mi szívtuk meg. A tanáraink pedig, akiket kicsit is érdekel a diákok sorsa, két tűz között álltak: rajtuk csattant a mi elégedetlenségünk, ugyanakkor képtelenek voltak érdemben javítani a dolgokon, mert a szak vezetését nem érdekelte a pattogásuk. Az egyik tanárunk elmesélte, hogy neki konkrétan rémálmai voltak emiatt. A legrosszabb az egészben, hogy (részben) emiatt nagyon sokan ott hagyják az egyetemet, nem mennek mesterre, és a tanárainkat ez rettenetesen elszomorítja, mert úgy érzik, valamit rosszul csinálnak. Hát, ilyen most a hangulat, vizsgák előtt, elég reményvesztett.

Az est végén már csak hárman maradtunk a diákok közül, Julie, Anne-Elisabeth és én, mi voltunk a bátrak, akik a tanárok és intézményvezetők közé merészkedtek. Egészen laza volt ez a záró-borozás, leginkább a jövő évünkről kérdezgettek, hogy mit szeretnénk csinálni. És megtörtént az újabb teljesen abszurd dolog, amire az ember egyáltalán nem számít. Miután kiderült, hogy magyar vagyok, az egyik intézményvezető hozzám fordul, és azt mondja: „Szeretem a bejglit.” Így. Magyarul. Köpni-nyelni nem tudtam. Nem az lepett meg, hogy magyarul beszél, mert már találkoztam emberekkel, akik egy-két szót tudnak, de az, hogy bejgli?! Ez honnan jött? Később kiderült, hogy a pasi rengeteg dolgot ismer, Tarr Bélától kezdve a tokaji borokig, nagyon érdekelte a magyar kultúra. Nagyjából ezek voltak a legérdekesebb dolgok ezen a napon, a szaktársaim nagy része örült, hogy a vizsgák előtt utoljára együtt voltunk mind, tényleg méltó lezárása volt ez a három évnek, még ha nem is volt tökéletes.

Május első hetén pedig nem történt túl sok izgalmas dolog, azt leszámítva, hogy leadtam az utolsó beadandómat is, írnom többet már nem kell. Ja, igen, nálunk nincsen szakdolgozat, de amennyi melónk volt ebben a félévben, nem is fért volna bele. Jövőre lesz, meg is kell majd védenem. Meg két év múlva is, úgyhogy nem kell irigykedni, nem maradok ki semmiből, don’t worry.

Szóval igen, ezen a héten a szemináriumi értékeléseimet nagyjából letudtam, még egy-két dolog maradt, de az egyáltalán nem sok. A vizsgáimra kell most már készülnöm ezerrel, jövő héten kezdek, szerdán és pénteken vizsgázom, aztán az utána lévő héten, kedden. Így egészen jól eloszlanak a vizsgáim, de azért sokat kell készülnöm, az utolsó kanyarban nem csúszhatok el.

Most megyek is dolgomra, mert a tanulás mellett ugye még dolgozni, főzni, mosni, takarítani, mozogni, egyszóval az élet nem állt meg, csak az óráimnak van vége. Egy hónap múlva már otthon leszek. Bisous. 

ez az egyetemem főépülete
(ahol én ezer évben egyszer járok)

Húsvét hétfő: 17 Avril 2017

Egy kicsit elhervadtam. De nem azért, mert nem locsolt meg senki. Még itt is utolérnek a magyar népszokások: egyszer álmomban (innen is köszönöm a paloznaki ifjaknak, hogy reggel 8-kor fel akarnak hívni Skype-on, miután a húgomat kiborították az ágyból), másodszor pedig a hároméves unokaöcsém egyenesen Hajdúszoboszlóról szavalta nekem, hogy „piros erdőben jártam, narancssárga ibolyát láttam...” – legidősebb unokabátyám mondhatná most, hogy „mit szívott ez a gyerek?!”. Igaz, ami igaz, vizet vagy kölnit senki nem locsolt rám, de ennek most inkább örülök, ugyanis elég beteg vagyok.

Belebetegedtem az egyetembe. Szó szerint. Gimnazista korom óta ez van. Ha túlhajtom magam, a szervezetem először csak jelezget, hogy ez így nem oké (fáj a torkom, elfáradok a nap végére, stb.)… De, általában ezzel nem foglalkozom (és hajtom magam tovább), úgyhogy a vége az, hogy egyik nap arra ébredek, hogy alig bírok levegőt venni, annyira fáj a mellkasom, a nyirokcsomóim bedagadva, és úgy érzem, egész nap tudnék aludni. Hát valami hasonló történt most is, ahogy kitört a szünet, én alig bírtam kikelni az ágyamból. Sajnos már annyira hozzászoktam az ilyen betegségekhez, hogy hajlamos vagyok nem komolyan venni, és azt gondolni, majd magától elmúlik, ezért a betegségem első napja úgy telt, hogy kitakarítottam az egész lakást, aztán elmentem a LIDL-be vásárolni, majd dolgozni estig. A nagymamámmal meg ordítok az ilyenekért – most valószínűleg ő ordítana velem. Természetesen a tervem, miszerint hétfőre meggyógyulok egyáltalán nem működött, sőt. Ma arra ébredtem, hogy rosszabbul vagyok, mint tegnap, pedig tegnap azt hittem, már ráléptem a gyógyulás útjára. Persze, ilyenkor nincs itt senki, JB otthon, az unokatesója szintén (ja igen, most Amandine, JB unokatesója is itt lakik nálunk), Dani Ciprusra ment a szünetre. És akkor főzhetek magamnak, mosogathatok, nincs kivel beszélgetni (úgyhogy napi háromszor felhívom a demenciás nagyimat, aki úgyis elfelejti, ha beszéltünk már aznap, így mindig pontosan ugyanannyira örül nekem, mintha hetek óta nem hallott volna felőlem), a laptopom az egyetlen társam – meg a Fülöp (a macim). Jó, nyilván nem haldoklom, egészen jó a közérzetem, nem kell egész nap ágyban feküdnöm, csak azért érzem, hogy a szervezetemnek elég volt.

Az utolsó pár hetem brutális volt. Volt egy iszonyatosan fontos prezentációm, ami egy kedves csoporttársamnak, Lucas-nak köszönhetően nem úgy sikerült, ahogy terveztük, ugyanis a jóember utolsó pillanatig szó szerint semmit nem csinált – és utolsó pillanatban sem azt, amit kellett volna. Remélem, azért legalább egy picit szarul érzi magát, hogy miatta kapunk hárman rajta kívül rossz jegyet. Szóval volt ez, ezen kívül még volt körülbelül öt dolog, amit le kell adni, el kell küldeni, meg kell csinálni. Itt volt az egyik barátnőnk, Vica is pár napig, a Dani anyukája is, úgyhogy ilyen vendéglátó-üzemmód is bekapcsolt kicsit. Meg persze mindeközben egyetemre jártam és dolgoztam, szóval egy héten átlag négy-öt napon reggeltől estig mentem. Kicsit ki is borultam a végére, szerencsétlen Danitól úgy köszöntem el múlt héten, mielőtt ment Ciprusra, hogy síkideg voltam, és azt tervezgettem, hogy beleugrok a Rhone-ba (persze nem gondoltam komolyan, csak néha jó lenne így elugrálni a problémák elől). Amúgy egyáltalán nem panaszkodni akarok, ilyen időszakok sajnos vannak az életemben (és úgy általában minden egyetemista életében), csak nálam ez általában a vizsgaidőszakban szokott kimerülni, és most kicsit meglepődtem, hogy egy hónappal előtte már ez van. Nem számítottam rá. A csoporttársaim amúgy ugyanennyire a saját idegeiken táncolnak, és néha kibuknak, gondolom, de egymás előtt igyekszünk nem annyira kikészülni és támogatóak lenni inkább, mert ha az egyetemen elkezdenénk ezeket a dolgokat komolyan venni, én nem tudom, mi lenne a vége, de biztos hogy a pszichiátrián kötnénk ki. Na, ezek után gondolom az összes olvasó iszonyatosan sajnálja az egyetemistákat, de nem kell (na jó, csak egy kicsit), ez ilyen. Nem csak bulika.

Igazából most sok pozitív dolog nem jut eszembe, mert nagyon közeledik a félév vége, jövő hétre 3-4 beadandóm van (amiket persze most kéne megírnom, betegen), utána kezdhetek tanulni a májusi vizsgáimra, azoktól meg be vagyok fosva (bocsánat a kifejezésért, de tényleg), mert sok múlik rajtuk. Akkor ezekre mind jön az, hogy ösztöndíjakra jelentkezni, mindenféle motivációs levelet, kutatási tervet írni, vízumot kérni, oltásoknak utánajárni, biztosítást intézni, repülőjegyet foglalni, és még sorolhatnám. Emellett a lakástámogatásom még mindig be van fagyasztva valamiért (innen is üdvözlöm a francia bürokráciát), szóval anyagilag is kicsit kezdek összeomlani, egyszóval most nagyon megy az élet, nem unatkozom. Az biztos, hogy éhen halni nem fogok, ugyanis annyi kaja van a mélyhűtőben, hogy szerintem azzal egy hadsereg jóllakna.

Az egyik fénypontja az életemnek az a munka, mert a gyerekeknél legalább nem kell ezekkel foglalkoznom, őket nem érdekli, hogy nekem mit kell írnom a menekültek pszichés problémáiról, vagy hogy miért akarok kivándorolt magyarokat kutatni Brazíliában. Ha a szerb kislányokkal, vagy ha Monával vagyok, legalább arra az időre kikapcsolok és a legnagyobb problémám az, hogy ki vezesse a legóhajót, vagy milyen színűre színezzem a tulipánt.

Szóval most ilyen stresszben és izgalomban telnek a napjaim, a héten megpróbálok kicsit jobban belehúzni a tanulásba, könyvtárba járni, meg ilyenek, majd hétvégén lazítok kicsit, ha visszajön végre a pasim Ciprusról. Aztán megint mókuskerék, de már csak egy hónapot kell kibírni.

Alig várom a nyarat, de tényleg. 

Március végi összefoglaló: 31 Mars 2017

Egyszerűen nincs időm. Ezért nem írtam, és most már pótolni sem fogom (sorry not sorry), csak nagy vonalakban, mert nincs egy percem sem. Jó, egy percem talán van, de az, hogy hét közben legyen egyetlen egy szabad délutánom az mission impossible, mert annyit kell tanulnom, dolgoznom, főznöm, takarítanom. Szóval bocsi mindenkitől, aki nagyon várja mostanában a bejegyzéseket, nézzétek el. Imádok írni, de amikor este 9-kor hazaesek, és még el kell olvasnom egy 20 oldalas cikket/főzni kell/fel kell hívni valakit, akkor nem nagyon marad idő a blogra. De, most megpróbálom leírni nagy vonalakban, hogy mi történt, mióta visszajöttem Lisszabonból – Ó, bárcsak visszamehetnék!

Tehát, március 16-18 között meglátogatott az Anna, úgyhogy csütörtökön és pénteken kicsit kiszakadtam az egyetemi légkörből és várost néztem – nem volt egy hatalmas turista-program, Anna ismeri Lyont, mint a tenyerét, de azért jó volt össze-vissza sétálni a belvárosban. Voltunk piacon is, Anita megmutatta nekünk a hatodik kerületi piacot, ami tőlünk 2-3 utcányira van, és elég drága, de ki lehet fogni néhány jó dolgot. Aztán péntek este elkértem a szerb családtól a raclette-sütőjüket, és vacsorára egy jó raclette-et ettünk Annával és Danival, isteni finom volt.

Szombaton reggel 6-kor keltünk, mert Anna busza fél 8-kor indult Párizsba (meglátogatja más barátnőit is), mi pedig kikísértük. Utána elmentünk Danival futni egy nagyot, és 10 körül már a könyvtárban ültünk. Micsoda produktív nap! Ebédelni hazaszaladtunk, a LIDL-ben vásároltunk be hozzá. Az egész hétvégénk ilyen tanulós volt, aztán a következő is.

azért, mikor elmegyünk futni, ilyen szép helyeken futunk
Saone-part

Hét közben az egyetemen vagyok általában, gyakorlatilag hétfőtől csütörtökig egész nap az van, hogy reggel elmegyek otthonról, este 8-9 van, mire hazaesek (szerdán délután dolgozok, akkor nem suliban vagyok). Pénteken van egy kis szusszanásnyi időm, akkor általában elmegyek futni és takarítok.

Monica takarít a Jóbarátokban
- pont ilyen vagyok

Erről jut eszembe, elfelejtettem írni, mekkora boldogság ért 1-2 hete. A régi (kb. húszéves) porszívónk ugyanis elromlott, elszakadt a csöve, és ugyan egy ideig meg lehetett celluxszal ragasztani, nem sokáig bírta úgy sem. Persze, ettől nem boldog lettem, hanem iszonyatosan szomorú, ugyanis elképesztő takarítás- és tisztaság-mániával áldott meg az ég, egyszerűen nem bírok koszos lakásban élni (tudni kell, hogy amit én már rettenetesen koszosnak látok, azt JB és Dani észre sem veszik általában). Úgyhogy hetente takarítok. A régi porszívó nagyon nem bírta ezt az iramot, és még szerencse, hogy szóltam a tulaj néninek, aki egy-két héten belül intézkedett, és egy gyönyörű szerda estén beállított egy vadiúj porszívóval. Azóta ez a porszívó a mindenem. Nem csak gyönyörű, de kétféle feje van, lehet vele csempét, szőnyeget, parkettát porszívózni, van olyan része, amivel a sarkokat lehet, olyan, amivel a bútorokat – persze, tudom, hogy ezek alapfunkciók lennének, de a régi porszívón ilyenek nem voltak. Ráadásul eszméletlen hatékony, kb. százszor jobban szív, mint a régi. Úgyhogy, most aztán takaríthatok rendesen. Az egyik pénteken ki is pucoltam a lakást töviről hegyire, a konyhában az összes polcot kipakoltam, letöröltem, az összes sarkot kiporszívóztam, kimostam a hűtőt és a mikrót, azóta minden csillog-villog.

ennyien vannak mostanában
a folyópartokon

Hétvégenként, ahogy már írtam, általában futunk, tanulunk, vásárolunk, eszünk és alszunk a Danival, néha közbejön ilyen-olyan program: ő biciklit szerel, én filmet forgatok, vagy előadásra készülök a csoporttársaimmal. Beköszöntött a jó idő, úgyhogy rengetegen vannak a városban, a parkokban, a Rhone-parton, a Saone-parton, aki csak teheti, kint ücsörög. Ezt ki is használom, most már szerencsére nem egész délután a szobában kell ülni, ha a szerb gyerekekre vigyázok, múltkor elvittem Leát a játszótérre, Immával pedig szerdánként körbebiciklizzük a fél várost, mikor vívásra viszem.

Hogy az egyetemről is írjak, most nagyon durva héten vagyok túl.

Hétfőn volt egy előadásom Curitibáról, portugálul, amit előző éjjel hajnali 3-ig csináltam, úgyhogy nem sokat aludtam előtte. Ráadásul közvetlenül az előadásom előtt az egyik csoporttársam elájult, és kb. 25-30 percig egyáltalán nem tért magához, már kijöttek a mentők is, de ők is alig bírták felébreszteni. Végül szerencsére magához tért, aztán kórházba vitték (valószínűleg cukorbeteg), de én iszonyatosan megijedtem. A tanár persze megkért, hogy ezek után is csináljam meg az előadásomat, de én annyira sokkban voltam, hogy egy szóra sem emlékszem belőle – remélem, azért nem mondtam túl nagy hülyeségeket. Kiderült, hogy egy csoporttársam szintén Curitibába jön szeptembertől egy évre, csak másik egyetemre, de majd elkérem az elérhetőségét, ha akármi van, azért jól jöhet, hogy lesz ott még egy ismerős.

Kedden megint volt egy előadásom, migráció-témában, a tunéziai migrációs válságból kellett felkészülnünk, egy 30 oldalas cikk segítségével. Hogy finoman fogalmazzak, nem volt könnyű. Az egész arab tavasz, forradalmak, polgárháborúk, Iszlám Állam, terrorizmus, és még a Dél-afrikai bevándorlás, az EU szigorításaival össze-vissza bonyolítanak mindent, egyik a másikkal összefügg, és ha nem ismered a helyzetet pontosan, nagyon nehéz egyáltalán megérteni, hogy mi miért történik. Röviden összefoglalva, azt kellett elmagyaráznunk, hogy mi eredményezi, hogy Afrikából és Szíriából nagyjából az összes menekült Tunéziában köt ki és általában ott is ragad (mert az EU nem engedi be őket), és hogyan birkózik meg a kb. 10 milliós ország ezzel a menekültáradattal – hát nem könnyen. Összességében jól sikerült a prezentáció, szerintem mi minden lényeges információt elmondtunk, az egyetlen „probléma” az volt, hogy a tanárunk hatalmas Észak-Afrika- szakértő, Algériából származik, ezekben az arab országokban kutat, emiatt mindent hatvanszor jobban tudott, mint mi, és néha eléggé neheztelt, hogy ezt vagy azt nem tudtuk pontosan – bocsánat, de így is összesen 2 napot töltöttem készüléssel, egyszerűen ennél több nem fér bele.

Ezek után még nem volt vége a tanulásnak, szerdára be kellett adnom egy esszét (szerencsére, csak 2 oldalt kellett írni). Szerda estére olyan szinten kimerültem, sok idő kellett, hogy bepótoljam az elvesztett alvásmennyiséget – ennek egy részét sikerült behoznom csütörtök délután a könyvtárban, az asztalra borulva.

Ja, és mindennek tetejében csütörtökön, az egyik órán a tanár elsőként szólított ki prezentálni a kutatási tervemet, amikor én egyáltalán nem voltam képben, azt se tudtam, hogy az az óránk lesz. Úgyhogy, improvizáltam egyet, ahhoz képest, hogy fejben egyáltalán nem voltam ott, egész jól sikerült.

Szóval ilyen heteim vannak mostanában, közeledik a félév vége (nálunk április végén tartják az utolsó órákat és május elején vizsgázunk), így mindenki most jön rá, hogy ilyen-olyan beadandókat szeretne még. Nem baj, legalább májusban megszabadulok, és ha minden jól megy, lesz egy diplomám!

Azt hiszem, egyelőre ennyi, itt a vége, fuss el véle, én most futok a szerb gyerekekért az iskolába. 

búcsúzóul egy kép a gyönyörű parkról

Lisszabonban az élet: portugál különkiadás 9-13 Mars 2017

[Figyelmeztetés: NAGYON hosszú bejegyzés!]

Miért ugrottam ki Lisszabonba a hétvégére? Igazából ez egy hatalmas ajándék volt az én csodálatosan okos anyukámtól, aki 10 napig egy Erasmus-kurzust tart a lisszaboni katolikus egyetemen, és felajánlotta, menjek ki pár napra várost nézni. Egy ilyen ajánlatra pedig nem lehet nemet mondani.

Quinta-feira (csütörtök): 12.34-kor indult a vonatom Lyonból, én annyira izgultam, hogy már 12-kor ott toporogtam a Part-Dieu-n. A repülőgépem Genfből ment, 4-ig oda kellett érnem valahogyan a repülőtérre. 

A vonat 5 percet késett. Itt még nem voltam ideges, gondoltam ca arrive (van ilyen). Aztán mikor indulás után kb. 10 perccel a vonat megállt a semmi közepén, és bemondták, hogy lerobbantunk és most határozatlan ideig állunk, akkor elkezdtem izgulni. Nemsokára aztán elindultunk. Aztán hatalmas csattanás, megint megálltunk. Aztán megint elindultunk, de kb. 40 km/h-val mentünk. Ahhoz, hogy elérjem a repülőgépet maximum egy órás késés fért bele, de az is nagyon necces volt. Végül valahogy összeszedte magát a vonat (fogalmam nincs, mitől javult meg), és nagyjából fél órás késéssel berobogtunk Genfbe. Ott rohanás, végül teljesen időben voltam és nyugodtan felszállhattam a Lisszabonba tartó repülőre.

Anya nem tudott kijönni elém a lisszaboni reptérre, úgyhogy egyedül kellett eljutnom a szállásig, ami egy airbnb-s kislakás volt egy igazi multikulti negyedben, a tulaj (egy fiatal hippi nő, Luisa) majd beenged. A repülőről leszállva beszédbe elegyedtem egy rendkívül szimpatikus arcú (már a repülőn megfigyeltem) törékeny, fekete bácsival. Kérdezte, mit keresek Lisszabonban, elmeséltem neki, hogy amúgy Lyonban élek és magyar vagyok, de az anyám most Lisszabonban tanít, őt jöttem meglátogatni – elég bonyolult a sztori így pár percben elmesélve. Nem gondoltam volna, hogy ő ezt felül tudja múlni, de igen. Ő Mozambikból származik, most Genfben dolgozik, de Lisszabonban lakik, amikor csak tud, hazamegy – tehát kb. havonta kétszer-háromszor repked oda-vissza. Néha Grenoble-ban is van dolga. Próbált útbaigazítani, de rosszul írtam fel a metrómegálló nevét, úgyhogy a nagy igyekezetében fogalma sem volt, hogy merre kell igazából mennem – én később a térképet nézve rájöttem a hibára. Rettenetesen szeretett volna meghívni egy kávéra a reptéren, és én is rettenetesen szerettem volna beszélgetni még vele, de a fejemben összekavarodott a Nyugat-európai távolságtartás („ne menj idegennel sehova”) és a portugál/brazil/latin-amerikai vendégszeretet, hirtelen nem tudtam mit reagálni, végül inkább elindultam a metróhoz.

A metróban újabb meglepetés ért, egy fiatal portugál srác valamiért kinézett magának, és mindenképpen segíteni akart metrójegyet venni, de végül csak hátráltatott, mert a kártya, amivel át akart engedni nem működött, az automatánál, ahova vezetett, nem lehetett készpénzzel fizetni, úgyhogy minden igyekezete ellenére is csak balul sült el a dolog és vagy fél órát kellett sorba állnom egy jegyért. 

Minden akadály ellenére végül megérkeztem a Martim-Moniz nevű megállóhoz és ott Luisa írásos útmutatóját követve végül elvergődtem a házig is. Már nagyon éhes és fáradt voltam, de Luisa derűs hangja újra jókedvvel töltött el, Anya pedig hagyott nekem kaját a hűtőben. Amúgy ő órát tartott, 18.30-21.30 között (azért ilyen későn, hogy a diákok nap közben dolgozhassanak), azért nem ért még haza. Mire megérkezett én már majdnem aludtam, iszonyatosan elfáradtam ebben a nagy utazásban, ráadásul a lakásban semmit nem tudtam csinálni, mert az internet sem működött, és a dvd-t, amit találtam Anya cuccai között nem játszotta le a gépem. Jobb híján egy borzalmasan idegesítő portugál szappanoperát néztem, de a lehető legrosszabb fajtából, fél óra alatt előkerült egy pisztoly, volt vagy 15 veszekedés, ordibálás, hatalmi harcok, eltitkolt gyerek, minden. Mire Anya hazaért, én teljesen kimerülten és magamba roskadva ültem az ágyon, úgyhogy ma este nem mentünk sehová, kinyitottunk egy bort és beszélgettünk kicsit.

Sexta-feira (péntek): Reggel futással indítottuk a napot a Tejo-parton. 

Anya is elkezdett futni nemrég (az én régi futócipőmben), úgyhogy legalább volt társaságom, még ha kicsit lassú is. Mentünk egy egész szép kört, 4 km után nagyon jól esett a portugál reggeli. Itt is van croissant, de egyáltalán nem olyan pihekönnyű tésztából, mint a franciáknál, hanem telenyomják cukorral, nagyon telítő. Na de én nem croissant-t ettem, hanem az istenek kenyerét azaz pao dos deus-t, amit most leírni se tudok, mert fogalmam nincs, hogyan készül, de isteni finom volt tényleg.

Reggeli után összeszedtük magunkat, és a városban bóklásztunk kicsit, Anya körbevezetett a környéken, mindent megmutatott, amit neki első nap Luisa. A negyed, ahol lakunk, Moraria, nagyon szép, össze-vissza szűk utcákkal, kicsit dombos, úgyhogy néhány utca tetejéről rá lehet látni a Tejo-ra is. Mindenféle ember van itt, fel sem tudom sorolni honnan, de például rengeteg indiai, kínai, bangladesi van a mi utcánkban.

Ebédelni beültünk a helyi Aurórába, aminek most én sem tudom a nevét, de tényleg olyasmi, mint a budapesti Auróra, a kocsma/étterem és a rendezvények bevétele mindenféle helyi ügyet segít. Nagyon finom ebédet ettünk, én mindenféle sült zöldséget, Anya pedig töltött paradicsomot. 

Ebéd után visszamentünk a kis lakásunkba, hogy Anya tudjon készülni az esti órájára még. Elkísértem én is, mert óra előtt fakultatív programot szervezett a diákjainak, egy magyar képzőművész kiállítását, Kaszás Tamásét néztük meg. A metróra felszállva életem egyik legviccesebb pillanatát éltem át, ugyanis egy király állt a metrón. De tényleg. Egy szakállas pasi, palástban, csizmában, koronával a fején, nagyon méltóságteljesen. Ráadásul úgy állt ott, mintha ez teljesen természetes lenne. Én még nevetni sem mertem, annyira komolyan nézett, nem volt hajlandó senkivel szóba állni, pedig egy hapsi elkezdte böködni és kérdezgetni is próbálta, de hiába, egy király nem beszél akárkivel. Annyira abszurd volt az egész helyzet, hogy én röhögő-görcsöt kaptam, mikor leszálltunk.

Elsétáltunk Anyával a múzeumig, ott megismerkedtem az itteni tanítványaival, aztán együtt megnéztük a kiállítást. Őszintén szólva, én még mindig nem tudom hova tenni ezt az egészet, engem nem annyira fogott meg, de leginkább azért, mert abszolút nem értettem. Általában szeretek kiállításokat nézni, akkor is, ha nem annyira érdekel a téma, de ilyen élményem még nem volt, hogy tényleg semmit nem értek egy kiállításból. El nem tudnám mondani, hogy miről szólt, de tényleg. Sorry.

Utána szétváltunk, Anya elment órát tartani a diákjaival, én pedig elindultam egy másik múzeumba, Museu de Oriente, azaz valami Kelet-múzeum, Luisa ajánlotta – Anyával sokat gondolkoztunk, hogy vajon a portugáloknak mit jelenthet a „kelet”… Természetesen, nem találtam vissza a metrómegállóhoz, és teljesen eltévedtem. Nagyon rosszul tájékozódom. De ennek is van előnye, végül egy nagyon szép parkban kötöttem ki, ahonnan rá lehetett látni a Tejo-ra, volt ott sok-sok szökőkút, néhány kutya, és rengeteg turista.

A telefonom segítségével végül megtaláltam egy másik metrómegállót, elmetróztam a Tejo-partig. Onnan elkezdtem sétálni a múzeumhoz, a térképem szerint 2,4 km-t kellett volna oda és ugyanennyit visszamenni, de mivel a Tejo-parton vitt az út, gondoltam, biztos nagyon szép lesz. Hát tévedtem. A kivilágítatlan út egyik felén a folyó, a másik felén gyárak, parkolók, vonatsín, és egy nagyon forgalmas, négysávos út. 

Egy km séta után feladtam, mert nagyon sötét volt, alig volt valaki a környéken, teljesen elment a kedvem a sétálgatástól. Visszaindultam a szállásunkhoz, út közben megpihentem a Tejo-part egyik forgalmasabb részén, ahol rengeteg fiatal gyűlik ilyenkor össze, inni és beszélgetni – tisztára, mint Lyonban a Rhone-parton. Néztem egy kicsit őket, aztán meghallgattam néhány utcazenészt hazafelé.

Mire Anya hazaért már nagyon késő volt, de szerencsére a mindenféle ázsiai (bangladesi, indiai, kínai, stb.) étterem még nyitva volt. Be is ültünk egybe, ahol mindenki (fiatal barna pasik) úgy vigyorogtak rám, mintha valami rajzfilmből jöttek volna elő, én pedig vigyorogtam vissza, mert annyira viccesek voltak. A behívóember még „special offer”-t is emlegetett, de végül csak egy üveg vizet kaptunk ingyen, más offer-t nem kaptunk.

Vacsora után elsétáltunk a Martim Moniz-ra, ahol Luisa mutatott egy bárt, egy ház tetején, olyasmit, mint a Corvin tető Budapesten. Anyával teszteltük ezt is. A kilátás gyönyörű volt, a hatodik emeletről a fél várost látni lehetett, de sajnos nagyon sokan voltak, és nem volt kedvünk sokáig nyomorogni két méteres német csávók között (az egyik majdnem összenyomott, alig vett észre), úgyhogy egy sör után inkább hazamentünk. A kilátásért viszont mindenképp megérte, ha legközelebb megyek Lisszabonba, ide biztosan visszajövök, de nem péntek este.

Sábado (szombat): Na, erre a napra mondhatjuk, hogy ez egy elbaszott nap lett (bocsánat), mármint városnézés szempontjából, de se én, se Anya nem bántuk. Szerencsére egyikőnk sem megszállott turista, aki minden egyes látványosságot meg akar nézni, sőt, sokkal jobban szeretünk össze-vissza bolyongani a városban, anélkül, hogy tudnánk, hova megyünk. Ezzel a módszerrel én mindig sokkal jobb helyeket találok, mint a kimondott turista-látványosságok, ahol hemzsegnek az emberek és nem lehet elférni. Lisszabon sétálóutcáját egyenesen utáljuk Anyával, az a legborzasztóbb része a városnak, tele van kínaival, franciával, spanyollal, akik mind a fényképezőgépeiket kattogtatják, és nem néznek a lábuk elé. Ezen kívül ott vannak a mindenféle jelmezbe bújt mozdulatlan szoborrá változott turista-attrakciók, akiknek ha pénzt dobsz, mozognak – hogy ezeket én mennyire utálom! A hab a tortán pedig a turistákra specializálódott koldus-réteg, az egyikük már odáig jutott, hogy a csivavájára rózsaszín kabátot adott, és egy vödröt tett a szájába, hogy ő is kolduljon. Őrület. Sajnos ezt a részt nagyon nehéz elkerülni, ha a folyópartra akar jutni az ember tőlünk, úgyhogy kénytelenek voltunk naponta egy-kétszer végigvergődni a sok eszetlenen (bocsánat).

Tehát, reggel elindultunk először az óvárosba, az egyik kedvenc lisszaboni teremen keresztül, ahol egy zsidó emlékmű van és csupa-csupa fekete ember körös-körül. Az egyik utcán három tüneményes fekete asszony árult valamit, csináltam róluk egy nagyon szép képet, ez az egyik kedvencem.

Össze-vissza bolyongtunk az óvárosban különösebb céltudatosság nélkül, csak annyit tudtunk, hogy a környéken van találkozónk az egyik étteremben a katolikus egyetem dékánjával, Anya egyik kollégájával (ha lehet ezt így írni, de végül is az), Isabellel. 

Délben megkerestük az éttermet, és beültünk. Nagyon elegáns volt, ráadásul az egyik pincér annyira helyes volt, még szerencse, hogy nem Lisszabonban lakok, mert az összes pénzem ebben az étteremben verném el. Végül bőven volt időm gyönyörködni a pincérfiúban, ugyanis Isabel és a lánya egy órát késtek – próbálták hívni Anyát, de neki valamiért nem működött a telefonja. Szerencsére 1-kor végre befutottak, mi addigra már halál éhesek voltunk. Az ebéd aztán mindenért kárpótolt minket, isteni finom volt, én tonhal-steaket ettem, Anya pedig valami nagyon portugál kaját, valami rákos egytálételt. Isabel és a lánya nagyon helyesek voltak, pont olyanok, mint én meg Anya, ugyanis Isabel is hasolít Anyára kicsit, a lánya pedig pont annyi idős, mint én, jövőre kezdi a mestert. Épp nem tudta eldönteni, hogy New Yorkban vagy Londonban folytassa a tanulmányait, mindkét helyre felvették – szegény. Mondjuk, én sem panaszkodhatok Brazíliával, el is újságoltam nekik.

Ebéd után Anyával bementünk egy templomba a téren, amit Isabel javasolt, ugyanis nagyon régi, és tele van brazil arannyal, amit a gyarmatokról hoztak annak idején. Nagyon durva látvány volt, nem is tudom leírni, azért vannak itt a fotók.

Délután lesétáltunk a folyóhoz, mert a diadalív környékén volt egy múzeum, amit Luisa ajánlott, hogy mindenképp nézzük meg. Igazából ez egy régészeti feltárás volt, konkrétan a sétálóutca alatt, ahol teljesen ingyen körbevezetett minket egy néni. Regisztrálni kellett volna, és először megijedtünk, mert hétfő délutánig minden csoport tele volt, de akkora mázlink volt, hogy pont lemondták az ötórai csoportból ketten, és a helyükre befértünk. Az idegenvezetés nagyon érdekes volt, ugyanis a néni elmagyarázta, hogy pontosan mi van a mostani város alatt, hogyan épültek egymásra a rétegek a különböző évszázadok során. Ez a terület a római kortól lakott volt, az akkori házak nyomai még most is megvannak a város alatt. Sőt, kiderült, hogy akkoriban két folyó folyt a házak között, amire később ráépítkeztek, de igazából még most is megvannak, csak nagyon mélyen folynak Lisszabon alatt. Ahogy mentünk végig az icipici feltárt területen, tényleg látni lehetett, hogy a különböző korokban hogyan használták a várost, miket ettek, hogyan laktak, stb.  Sőt, még egy nagyon régi csontvázat is láttunk az egyik házban, az elég ijesztő volt.

így álltunk a régi Lisszabon felett

Az idegenvezetés után felsétáltunk a Martim Moniz-ra, közben megálltunk deszkásokat nézni az egyik téren. Imádom nézni a deszkásokat, nemsokára én is megtanulok, remélem. 

A Martim Moniz-on egy kisebb buliba csöppentünk, a tér közepén egy DJ zenélt (eszméletlen jó zene!), körben pedig mindenféle bódék, ahol lehetett enni-inni venni. Anyával koktéloztunk egyet, pedig se ő, se én nem szoktunk, de nagyon fújt a szél, a sörözéshez túl hideg volt. Az egész térnek nagyon jó hangulata volt, sokan ücsörögtek a DJ-t hallgatva, két kockásinges pasi pedig táncolt is, rettenetesen viccesek voltak.

Este valami könnyű kaját akartunk enni, úgyhogy bevásároltunk egy szupermarketben és csináltunk egy hatalmas salátát a lakásban. Utána már nem is mentünk sehová, mert nagyon fáradtak voltunk, és holnap hosszú napunk lesz…

Domingo (vasárnap): 

Ma korán keltünk Anyával és elmentünk futni a Tejo-partra. 

Szerencsére, most nagyon kevesen voltak, vasárnap reggel 8-kor senki nem mászkál a főutcán – néhány részeges hajléktalant leszámítva, akik lelkesen szurkoltak nekünk. Nagyon kellett sietnünk, mert ma rengeteg programot találtunk ki.

Otthon a gyors fürdés és reggeli után el is indultunk a villamoshoz, ami kivitt minket Lisszabon egy nagyon turista-negyedébe, Belémbe. Itt rengeteg látványosság van, emiatt rengeteg turista is, de szerencsére hatalmas terek vannak, úgyhogy eloszlik a tömeg. Futóverseny lehetett ma, mert rengeteg rajtszámos emberkét láttunk. Mondtam is Anyának, kár, hogy nem tudtuk, futhattunk volna egy laza 10 km-t – őt annyira nem villanyozta fel az ötlet.

Először is megkerestük a hajóállomást, mert Luisa azt mondta, menjünk át hajóval a túlsó partra, csak 25 perc, megéri. 

Mi így is tettünk, de nem tudtunk kiigazodni a hajó útvonalán és az indulási idején, ráadásul minden jegyeladó vagy jegyellenőr, vagy matróz mást mondott, ennek pedig az lett a vége, hogy egy icipici faluban ragadtunk egy órára. Végül is, nem volt hatalmas tragédia, egy órát kibír az ember, körbesétáltuk a falut és megállapítottuk, hogy nagyon szegény hely és itt bizonyára semmi érdekeset nem lehet csinálni. 

A lakók legalább kedvesek voltak, itt is beszéltek kicsit angolul. Eddig ez nyűgözött le a legjobban Lisszabonban: mindenki beszél angolul. De tényleg, a jegyeladótól kezdve a kukásig, mindenki. Ez nekünk elég jól jön, mert én (aki elvileg beszél portugálul) alig értem, amit az emberek mondanak. Néhány szót ki tudok venni, de a portugál portugál annyira más a brazil portugáltól, hogy számomra érthetetlen. Luisa azt mondta, ne aggódjak, amikor ő Brazíliába ment az elején ő sem értett egy kukkot sem, ugyanis a brazilok nagyon nyitottan beszélnek, a portugálok zártan. Hát, ezt is jó tudni. Legalább a feliratokat el tudtam olvasni.

Visszatérve a kis hajókázásunkhoz, egy óra múlva visszajött a hajó értünk, felszálltunk, és visszamentünk Belémbe. Ott gyorsan megvettük a vonatjegyet Cascais-ba, egy óceánparti faluba – mert úgy nem mehetünk haza, hogy nem láttuk az óceánt – és a maradék időben gyorsan felszaladtunk a nagy felfedezések emlékművének a tetejére, ami nagyon magas volt. Balszerencsénkre egy nyugdíjas csoportba botlottunk, akik annyira idegesítőek voltak, hogy kedvem lett volna leugrani vagy ledobálni őket egyesével a toronyból. Persze nem tettem semmi ilyet, inkább gyorsan lelifteztünk Anyával, aztán az emlékmű alatt lévő világtérképen gyorsan elfoglaltam Brazíliát.

a hajóból látszott a tour de Belém (balra) és a
nagy felfedezések emlékműve is (jobbra)

ez a kolostor, amit nem néztünk meg

A tour de Belém-et már nem tudtuk megnézni, csak a vonatból, és a kolostorba se mentünk be (mondjuk oda, ha több időnk lett volna én akkor se megyek), inkább siettünk az óceánpartra, mert éhesek is voltunk, és nem volt sok időnk.

A vonaton Cascais felé végig látni lehetett a Tejo-t, aztán később az óceánt is, gyönyörű volt. Aztán Cascais-ban még sokkal jobb, mert a homokos strandon lehetett sétálni, és előttünk véges-végig az a rengeteg víz, arra gondoltam, valahol a túlparton ott van Brazília. Beültünk egy kis büfébe a parton, egy kis kezdő pincér szolgált ki minket, és a böjtöt tartó Anyának szardínia helyett kolbászt hozott, ami egy részről vicces volt, de nem nagyon értettük, mit értett félre, a „sardines” meg a „sausage” elég különböző szavak. Miután megettük az ebédet, visszasétáltunk a kis faluba, közben ámulva néztük a jéghideg vízben fürdőző brazilokat, egyáltalán nem látszott rajtuk, hogy fáznának. Rajtuk kívül még volt néhány merész emberke, többek között egy párocska, akik napoztak, sőt, naptejjel kenegették egymást – mi eközben kabátban sétáltunk.

Olyan 5-6 óra körül elindultunk vissza Lisszabonba, mert házigazdáink meghívtak minket egy fado-estre, azt mondták, 7-kor indulunk. Természetesen, ha egy portugál és egy francia összeházasodik, az időszámításuk valahogy teljesen más lesz, úgyhogy végül 8-kor kopogott a pasi, hogy menjünk át hozzájuk, még vacsora van, de utána indulunk. Luisának és a francia férjének két tüneményes lánya van, a nagyobbik 9, a kisebbik 6 éves. Megmutatták a szobájukat, aztán egész este rajtam csüngtek, és azon veszekedtek, kivel legyek egy csapatban – pedig magyaráztam nekik, hogy hárman nem nagyon tudunk két csapatot alkotni… A házigazda családon kívül még két francia barátjuk is elkísért minket, ők is nagyon szimpatikusak voltak, a pasi diplomata, a nő az AFP-nek dolgozik, sokat utaznak. Vacsora (ami szarvasgombás pizza volt, a francia pasi ugyanis szarvasgombával üzletel) után végül elindultunk a fado-bárba, ami Alfamában volt, tőlünk nagyjából 10 percre. A fado-t én amúgy nem szeretem, ez a hagyományos portugál dalfajta nekem nagyon érzelmes, egyáltalán nem tetszik, de ennek a bárnak a hangulata bejött. Minden korosztály jelen volt, a fiataloktól a 86 éves néniig, a fado-énekesek pedig egymás után léptek fel, egy pasi kísérte őket gitáron. Zseniális utolsó este volt.

Segunda-feira (hétfő): Ma nem maradt sok időnk, nekem délután indult a repülőm, Anyának este. Reggel azért elmentünk és felszálltunk a 28-as villamosra, mert sokan mondták, hogy azt mindenképp próbáljuk ki, körbemegy a városon, és milyen szép. Mi el is hittük, hogy megéri, főleg, mert minden nap kígyózó sor állt a megállóban. Most nagyon korán mentünk, hogy biztosan felférjünk, de úgy látszik, 9-kor is késik az ember, a villamoson állnunk kellett. Ezek igazából nagyon pici villamosok, egy kocsiból állnak, ahol kb. 20 ülőhely van. Végül néhány megálló után le is szálltunk, mert sétálva sokkal jobban lehetett nézelődni, ez a villamos annak való, aki a buszos városnézéseket szereti, de hát se én, se Anya nem ilyenek vagyunk.

Találtunk egy elég jó kilátóhelyet a nagy sétálgatás közben, ilyen volt a kilátás: 

Egész sokat bolyongtunk a városban, aztán 11 körül beültünk reggelizni egy cukrászdába. Az utolsó portugál reggelim egy isteni finom cappucino és egy portugál croissant volt. Beszaladtunk még egy iparművész boltba, vettünk mindenkinek ajándékot, aztán gyorsan haza, összepakolni.

Hamarabb elindultunk a reptérre, mint terveztem, de ez nagy szerencse volt, mert kiderült, hogy a terminal 2-re egy külön busszal kell menni, ami még plusz idő, ezt pedig nem kalkuláltam bele. Végül szerencsére én is elértem a gépemet hazafelé és később Anya is.

Genfben volt egy órám a vonatindulásig, most egy francia bácsiba botlottam, aki szintén Lyonba tartott, és elmesélte nekem a fél életét, aztán sokat kérdezgetett a sajátomról is. Később a vonaton nekem adta az utolsó szelet nápolyiját.