Gyors update: 6- 12 Février 2017

Most kicsit csalok, és a heti két bejegyzés helyett most csak heti egyet írok, mert nagyon el vagyok csúszva mindennel. Sok a tanulni- és tennivaló, próbálom utolérni magam, mint minden vasárnap.

Hétfőn 10-16-ig folyamatosan órám volt, egy Anthropologie de la santé – Ethnopsychiatrie előadás majd egy szeminárium. A szemináriumon kiosztottuk a prezentációkat, én természetesen Juliékkel csinálom (meg Lucas-val, egy csávóval, akit egyikőnk sem bír, de kénytelenek voltunk bevenni, mert a minimum létszám 4 egy prezentációhoz). Az év végi beadandót etno-pszichiátria témában Julie-vel és Anne-Elizabeth-tel csinálom, azt lehet hármas csoportban, és úgyis arra kapjuk a fontosabb jegyet majd. Délután hazajöttem és egész délután főztem: csináltam egy fazék zöldséges curryt, egy paradicsomos-, mozarellás-, tonhalas-quiche-t, és egy halas rizssalátát is. Muszáj volt előre főznöm, mert a héten minden nap nagyon későn érek haza, nem akarom, hogy mindig szegény JB-nek kelljen főznie.

Kedden hosszú napom volt, 10-től este 8-ig egyetem. Laurával voltam sokat, ő is ugyanolyan fáradt volt a nap végére, mint én. Soares migrációs előadásán csokis sütit ettünk, amit Laura barátja sütött, az elég jól esett ezen a szörnyű napon. Nagyjából ez volt a legérdekesebb és legjobb momentum a napomban. Este arra értem haza, hogy JB szó szerint felélte a kaját, amit tegnap főztem (az egész hétre, igen). Ugyanis délben megette a quiche-t a tesójával, aztán vacsorára a zöldséges curry-t kiegészítette csirkével és a halas rizssalátával tálalta. Én olyan fáradt és éhes voltam, hogy inkább nem szóltam egy szót sem, de belül majd’ szétrobbantam, hogy a tegnap délutáni fáradozásom eddig tartott. Még szerencse, hogy a curryből lefagyasztottam egy adagot, az még érintetlen.

A szerdai szemináriumunkat eltolták két órával később, így most 12-13.45-ig tart. Így kicsit necces odaérnem a szerb kislányokért az iskolába, de kicsit jobban jön ez az időpont, mert így az egyetem és a babysitterkedés között nem kell hazamennem. Így sokkal időtakarékosabb a napom, nem töltök egy órával többet a tömegközlekedéssel. Ez a szeminárium (Anthropologie du sensible et de l’action – érzékeny- és akcióantropológia) borzasztó. De nem a téma, hanem a tanár miatt. Egy fiatal csajszit kaptunk, aki most végzett a doktorijával. Mellettem Florentine ült, ő már óra elején közölte velem, hogy őt tanította ez a nő első évben, és nagyon rossz. Hát tényleg az volt. Jobb híján egymással beszélgettünk, és ha furán viselkedett a tanár, egymásra pillantottunk, hogy „te, ez tényleg nem normális”. Az óra közepén nagyjából Florentine odaszól nekem, hogy „Est-ce que tu voudrais un petit cadeau?” (Szeretnél egy kis ajándékot?), és a következő pillanatban már előttem is volt egy darab csokis keksz. Ezzel a lánnyal a hároméves antropológiai pályafutásom alatt még egyetlen egyszer beszéltem kb. két szót, de mindig nagyon szimpatikus volt, ezek után pedig egyenesen imádom.

Óra után egyből mentem a szerb kislányokért, hazavittem őket, de most nagyon hamar végeztem, 6-kor hazajöhettem, mert itt volt a nagybátyjuk, és vele mentek este vacsorázni.

Csütörtökön megint elég hosszú napom volt, 10-14-ig órán voltam, aztán volt egy kis időm, pont annyi, hogy átszaladjak Danihoz az INSA-ra. Meghívott egy szendvicsre és egy kávéra, egy fél órára ledőltünk a szobájában aludni, nagyon jól esett a délutáni pihenő. Iszonyatosan kifáradok így hét végére, ma reggel Julie meg is jegyezte, hogy „Sara, t’as l’air vraiment cassé” (Sara, eléggé szét vagy csúszva). Sajnos délután 5-re már a Rize-ben voltam, mert megbeszélésünk volt a kiállítás-megnyitó előtt. Prezentáltuk a partnereinknek az első féléves munkánkat, beszélgettünk a folytatásról, ezt nagyjából 1,5-2 órán keresztül, a végére már tényleg teljesen ki voltam készülve. A kiállítás-megnyitó sem dobott fel, nagyon nagy tömeg volt, ráadásul a téma (természet a városban) sem érdekelt túlzottan. Egyedül Valentin cikke lelkesített, jó volt látni, hogy a csoportunk munkája ki van állítva – bár a neve nem volt aláírva... A megnyitó után a többiekkel egyszerre jöttem el, itthon JB várt vacsorával, bár ő már evett, nem bírta kivárni, amíg megérkezünk. Dani is jött, megcseréltük a napokat, ma átjött estére, mert holnap nem tud.

Péntek reggel Dani nagyon korán kelt, 7-kor, de én annyira fáradt voltam, hogy visszaaludtam. 10-ig sikerült így pihennem, aztán reggeli, fürdés, tanulás. Délben főztem egy kicsit, csináltam ebédet és sütöttem egy adag kivis muffint. Délután mentem a szerb kislányokért, egész este velük voltam. Ma különösen nehéz volt őket lefektetni, mert a szüleik nem voltak otthon, és ilyenkor a nagyobbik próbálja megtörni a tekintélyemet (már, ha van olyan). Villanyoltás után háromszor mentem vissza a szobájukba veszekedni, mert, ahogy meghallotta, hogy lementem a lépcsőn, visszakapcsolta a villanyt, mert azt hitte nem látom. Persze, tudtam, hogy ezt fogja csinálni (én is voltam gyerek, aki nem akar aludni), úgyhogy mindig visszamentem és jól leszidtam. Legalább a húgára lehetett volna tekintettel, aki már majd’ összeesett a fáradtságtól. Amikor már negyed órája szórakoztunk a villany-kapcsolgatással, úgy döntöttem, hogy én inkább elmegyek, úgyis csak engem szívat, egy idő után biztos megunja és elalszik. Úgyhogy szépen hazamentem, és korán lefeküdtem.

Szombaton egész nap egyedül voltam, JB elment korán reggel órára, aztán onnan haza. Én reggeli után elmentem futni egyet, nagyon jó idő volt. A Rhone-parton futottam, nagyon szeretek ott, ha süt a nap, főleg hétvégén, ilyenkor sokan sétálnak, bicikliznek, futnak, szeretem nézni az embereket közben. A Guillotiere-nél tartottam egy kis szünetet, hogy fotózzak, mert nagyon szép volt minden. Egy nagyon helyes arab bácsika odajött hozzám, hogy fotózzam le egy hajó mellett, én pedig örömmel eleget tettem a kérésének, csináltam róla néhány képet a telefonjával. Gondolom, azt nem tudja, mi fán terem a selfie, pedig volt első kamerája. 

Utána szépen visszafutottam haza, út közben beugrottam a Carrefour-ba egy pizzáért, ez lesz ma az ebédem, nem volt kedvem főzni. Ebéd után nekiálltam a tanulásnak, egészen estig. Este találkoztam néhány csoporttársammal a városban, megittunk néhány sört, aztán Julie-vel sétáltam haza. Nagyon jól éreztem magam, mindenki örült, hogy egyetemen kívül is látjuk egymást. Éjfél körül Dani is megérkezett, ma egész nap Torinóban volt az INSA-s haverjaival, az egyesület, amiben benne van, az szervezte ezt az utat.

Vasárnap délelőtt nagyon hamar elment, én áfonyás palacsintát sütöttem, mire Dani felkelt már meg is volt a reggeli. Együtt vásároltunk, főztünk, aztán ebédeltünk. Utána Dani elment Nathalie-val találkozni, én pedig tanultam. Egész sokat haladtam hétvégén, ahhoz képest, hogy mennyi időt szántam rá. Délután Dani után mentem a városba, mert az egyik barátnőnkkel találkoztunk, Dorkával, aki Grenoble-ban tanul, és most egy napra átugrott Lyonba. Vele mászkáltunk kb. 6-ig, aztán hazajöttünk, vacsora, JB megérkezett, Dani hazament, szokásos vasárnap este.

Most megyek is aludni, mert holnap megint egy új kemény hét kezdődik, kipihenten kéne kezdenem, hogy a végére elfáradhassak. 

Falusi hétvége: 4-5 Février 2017

Ezen a hétvégén JB és családja meghívtak magukhoz. Igazából ez a meghívás már több, mint egy éve áll, de valami mindig közbejött, és tavaly egy szabad hétvégénk sem volt Danival, vagy neki kellett nagyon tanulnia, vagy én dolgoztam, vagy itt volt valaki. Úgyhogy egészen idáig tolódott a látogatás, de ez a február eleji hétvége tökéletesnek bizonyult.

A szombat reggel elég nehezen indult, ugyanis valahogyan elszámoltam az időt, rohanni kellett, nem maradt idő reggelizni sem, sőt igazából semmire, kapkodtam, jól összevesztem Danival. Mondjuk nem tartott sokáig, az állomáson, mikor JB tele energiával és vigyorogva közénk ugrott, onnantól nem tudtunk csúnyán nézni a másikra. Neki órája volt reggel, az egyetemről jött, mi pedig ugye otthonról. Felültünk a vonatra, volt helyünk, nézelődtünk, beszélgettünk. JB teljesen be volt zsongva, egyrészt alig várta, hogy hazaérjen (már 2 hete nem volt otthon), másrészt mindent meg akart nekünk mutatni. A vonaton például volt olyan mondata, hogy „körülbelül egy perc múlva látni fogjátok a….” – tisztára, mint valami idegenvezető.

Tarare nevű kisváros állomásán JB mamája várt minket mosolyogva, nagyon helyes nő. Kicsit emlékeztet anyára, pont ő is olyan vendégszerető és kedves mindenkivel. Megkérdezte, milyen utunk volt, miközben bepakoltunk a csomagtartóba, aztán a kocsiban is végig meséltek a környékről.

Én alig győztem nézelődni, gyönyörű volt az út JB faluja felé. Mindenhol dombok, állatok (főleg tehenek), kisebb tavak, gyönyörű házak, a francia vidék. Megérkeztünk JBékhez, a falu (St-Just-La-Pendue név szerint) közepén laknak, a posta és a polgármesteri hivatal mellett. A házuk régen egy kocsma volt, a földszint elrendezésén abszolút látszik, mindenhol lengőajtók, hatalmas nappali, tágas konyha. JB ikertestvére, Marie már nagyon várt minket, őt már ismerem, tavaly volt párszor Lyonban. Ittunk egy kávét, lepakoltunk, megmutatták a (hatalmas) házat, JB mindent elmagyarázott, amit tudnunk kellett. Hátul van egy udvar, ott van a veteményes, a kutyák helye is. Összesen tíz kutyájuk van, hatalmas vadászkutyák, ugyanis az apukájuk vadász. Most sem volt otthon, hétvégén általában egész napokra elmegy a kutyákkal vadászni, csak este jön haza.

Képek a faluról: 

Az ebéd nagyon finom volt, először ittunk egy apéritif-et, kicsit meg is csapott a 45%-os Pastice így 12 körül. Azért Lyonban nem nagyon iszunk, maximum este, és akkor is bort. 
A főétel egy igazi „kapirgálós” csirke volt zöldbabbal és sült gesztenyével, szóval nem ilyen tápszeren nevelt szerencsétlen állat, hanem igazi, farmról hozott. Az igaz, hogy ilyet se nagyon eszünk Lyonban. 

az erdőben...

Összességében nagyon finom volt az ebéd, desszertnek megkóstoltuk a cheesecake-et, amit tegnap csináltam, mindenkinek nagyon ízlett.

Ebéd után JB csak annyi időt hagyott, hogy átöltözzünk valami kényelmesebb ruhába, aztán rögtön indultunk is sétálni. Tettünk egy hatalmas kört a környéken, összesen 8-10 km-t mentünk, láttunk lovakat, birkákat, teheneket, dombra fel, dombról le, erdőn, mezőn, mindenen keresztülmentünk. A végére jól el is fáradtunk. Otthon lezuhanyoztunk, megint átöltöztünk, aztán ülhettünk is a vacsoraasztalhoz.

Képek a sétáról: 

Idő közben hazaért JB apukája is a vadászatból, ő is velünk evett. 
A vacsora raclette volt, ami egy francia specialitás, igazából olvasztott sajtot, főtt krumplit, és hatvan féle sonkát takar. Az asztal közepére tesznek egy (szerintem) vasból készült valamit, amiben kis lyukak vannak, oda lehet bedugdosni a kis serpenyő-szerű izékat az olvasztott sajttal. Elég nehéz elmagyarázni, ezért ide tettem egy képet, ez segít.

A vacsora annyira elhúzódott, hogy egészen éjfélig az asztalnál ültünk. JB apukájával összehasonlítottuk a pálinkáinkat, mi hoztunk egy Nobilis almapálinkát otthonról, ő pedig a saját házi pálinkáit kóstoltatta velünk. Elég csúnyán nézett, mikor közöltem vele, hogy én egyszerre lehúzom, és nem teszek bele kockacukrot (mégis milyen idióta szokás ez), majd miután végrehajtottam a műveletet és egy rezzenést se látott az arcomon, eléggé elképedt, és kijelentette, hogy ne igyak többet – félt, hogy berúgok ha-ha. 
A pálinkája amúgy egyáltalán nem olyan, mint amilyenhez én vagyok szokva (jó kis torokmaró 60 fokos házi), hanem nagyon érezni rajta a gyümölcsöt, sokkal kellemesebb íze van.


funfact / érdekesség: ezen a környéken úgy készítik a pálinkát, hogy az üvegben építenek kis fapálcikákból (vagy nem tudom, hogy nevezzem) mindenféle alakokat, szobrokat. Először beledobálják a kis pálcikákat, aztán vízzel töltik fel az üveget, hogy a fa kicsit megpuffadjon, végül nagyon aprólékosan felépítik a kis szobrokat - őszintén szólva, nekem fogalmam sincs, hogy csinálják, de az biztos, hogy nagyon hosszú és aprólékos munka. A legvégén persze kiöntik a vizet és pálinkát tesznek a helyére. JBék szülei azt mondták, akinek ilyen üvege van a faluban, annak kijár a tisztelet, ez részben a jómód jele is volt régen. Itt van róla egy kép, elképesztő. 

Közben megérkezett Marie két barátnője, akik jöttek velünk később bulizni. JBék valami bálba akartak menni, a szomszéd (20 km-re lévő) faluba. Nem igazi bál ez, azt mondták, nagyjából minden hétvégén van egy bál a környéken, de inkább ilyen falusi összejövetel, mint nálunk a farsang szokott lenni például.

Fél 1-re értünk oda, egy hatalmas tornacsarnok volt berendezve asztalokkal és egy nagyobb színpaddal, ahol két DJ zenélt. Az egész estéről annyit érdemes elmondani, hogy a zene borzasztó volt, tipikus falusi „mulatós” buli csak francia kiadásban, a hangulat sem nagyon dobott fel, nyilván az emberek 70%-a matt részeg volt (ami néha nyilván iszonyatosan szórakoztató, máskor inkább szomorú látványt nyújt), de legalább a sör olcsó volt – és mi mindent ingyen kaptunk egy csávótól, aki fülig szerelmes Marie-ba, ezért végig körülöttünk ugrált. Ahhoz képest, hogy én vagy 2 liter sört megittam, semmit nem éreztem belőle, az este végére ugyanolyan józan voltam, mint mikor megérkeztünk. Ami persze nem gond, ezzel csak azt akartam érzékeltetni, hogy valószínűleg nem kis mennyiségű vizet tettek bele – meg persze a vacsora miatt is volt, annyira sokat ettünk. Sajnos JBék egyik barátnője úgy berúgott, hogy alig bírtuk hazacipelni, négyen támogattuk a kocsihoz. Végül nagy nehezen hazajutottunk, kb. 5-kor kerültünk ágyba.

Vasárnap reggel 10-kor már talpon kellett lennünk, fürdés, aztán reggeli. JB már ébren volt, az anyukájával várt minket a konyhában. Megreggeliztünk, megint terülj-terülj asztalkám volt, annyiféle kaját odapakoltak az asztalra. Volt briós, házi lekvár, pirítós, vaj, müzli, kalács, kuglóf… Azt érdekes megemlíteni, hogy a franciák általában kis tálkából (mint egy müzlis-tál kb.) isszák reggel a kávét, én kisebb sokkot kaptam, mikor JB anyukája csordultig töltötte az enyémet, az nagyjából 2 teli csésze kávéval ért fel. Apa eléggé kiakadt volna, ha meglátja, ugyanis otthon folyton hallgatjuk, hogy túl sok kávét iszunk, pedig nem is. Reggeli után alig volt időnk akármire is, JB nagyon pattogott, hogy induljunk a nagymamájához, hozzá voltunk hivatalosak ebédre.

Délben már ott is voltunk, ő egy még kisebb faluban lakik, nem messze JBéktől. Nagyon helyes, 86 éves néni, teljesen egyedül él (de még állatai sincsenek), főz, takarít, mindent magának csinál. A mai ebédet is teljesen egyedül csinálta, csak vásárolni segítettek neki. Az apéritif-et most sem úsztuk meg, bár a tegnap este után azért kissé nehezemre esett délben whiskyt inni. Az előétel saláta volt lazaccal, aztán a főétel egy blanquette de veau, azaz borjúpaprikás volt, répával, gombával, isteni finom. Utána hatalmas sajttál, finomabbnál finomabb kecskesajtokkal, majd desszert. 

egy tehán JB nagymamája
szomszédságában

Összesen nagyjából három órán keresztül ültünk az asztalnál (és ez még gyors volt egy igazi francia étkezéshez képest). Hogy lemozogjuk az ebédet, JB és Marie megmutatták a környéket, közben mindenfélét meséltek a gyerekkorukról. Mire visszaértünk a nagymamájukhoz, már az asztalon volt a torta, amit persze még magunkba kellett tömni valahogy, mielőtt elindulunk. 

Az elhúzódott ebéd miatt elég későn, délután 5 körül értünk vissza JBékhez, gyorsan pakolás, aztán 6-kor be a kocsiba, mentünk az állomásra. Marie jól megölelgetett, mielőtt elmentünk, nagyon megszerettem őt is.

A vonaton sajnos nyomorogtunk visszafelé, egyáltalán nem volt hely, végig álltunk. Szerencsére 30 perc alatt Lyonban voltunk, gyorsan eltelt az egész. Rengeteg csomagunk volt, JB szülei telepakolták az összes táskánkat pálinkával és ennivalóval a hétre.

Összességében nagyon jól éreztem magam hétvégén, JB családját szinte már a harmadik családomként (persze, mert van egy Saumurben is) tartom számon, a szülei is nagyon kedvesek voltak, de a testvére is, szinte mintha a saját nővérem lenne. Meg persze JB is, de vele már nagyon régóta össze vagyunk szokva, nem meglepetés, hogy jól kijövünk. Alig várom, hogy tavasszal visszamenjünk, ők várnak, azt mondták, ha szebb idő lesz, menjünk nyugodtan. 

ez az egyik kedvenc képem a hétvégéről

Magyarázom a bizonyítványom: 3 Février 2017

Ma nagyon lassan teltek a percek, ugyanis délután kaptuk meg az első féléves jegyeinket. Én mindenfélét kitaláltam, hogy elfoglaljam magam: takarítottam, ebédet csináltam, tortát sütöttem. Holnap megyünk JB falujába, meglátogatni a családját, meg kicsit kiszabadulni Lyonból és megnézni a vidéket is, úgyhogy szerettem volna vinni nekik valamit ajándékba – és van-e jobb ajándék a cheesecake-nél (sajttorta)? Délután Dani átjött segíteni, pont ott volt abban a szent pillanatban, mikor megtudtam a jegyeimet.

Lényeg a lényeg, megvan az ötödik félévi „bizonyítványom”. Fogalmam sincs, hogy kezdjem, talán érdemes azzal, hogy a jegyeim átlaga 14,125 lett. Egyrészt, eddig ez a legjobb félévem az egész lyoni pályafutásom alatt (az eddigi legjobb csak 13,9 volt), másrészt, eddig akárkivel beszéltem (nem sok ember az is igaz) mindenkinek rosszabb lett ennél. A francia rendszerben a 14 nagyjából annyit tesz, mint otthon valami négyes-ötös között, ugyanis itt a 16 az már majdnem elérhetetlen, a 17-18 olyan, mintha otthon 95%-os dolgozatot írnál, 19-20 igazából nem is nagyon létezik (ezeket a jegyeket a zseniknek tartogatják általában). Nem elhanyagolható tény az sem, hogy eddig ez volt a legnehezebb félévem is – öt kutatást csinálni egyszerre nem annyira könnyű. Ennek fényében iszonyatosan elégedett vagyok a félévemmel, eddig mindenki iszonyatosan megdicsért érte.

És akkor most menjünk sorban.

• Anthropologie du développement et de l’environnement (Fejlődés- és környezetantropológia): 13 (vizsga)
• Analyse critique de la démarche de l’enquete (A kutatásmódszertan kritikai elemzése): 16,5 (kutatás – Conseil du quartier / Városi tanács)
• Anthropologie politique et économique (Politika- és gazdaságantropológia): 9 (vizsga)
• Anthropologie politique et économique (Politika- és gazdaságantropológia): 15 (kutatás – RomaKép Műhely)
• Mondes urbains (Városantropológia): 15 (vizsga)
• Mondes urbains (Városantropológia): 16 (kutatás – Cours intérieures / belső udvarok)
• Anthropologie de la communication (Kommunikációantropológia): 14 (vizsga)
• Anthropologie de la communication (Kommunikációantropológia): 15,5 (film – Cours intérieures / belső udvarok)
• Anthropologie science et société (Antropológia tudomány és társadalom): 14 (kutatás – Rize, parkok)
• Portugais (portugál): 13,5

Igen, a portugál miatt kicsit csalódott vagyok, eddig mindig jobb jegyem volt belőle. A másik rossz jegyem az a politikaantropológia vizsga, fogalmam sincs, mit ronthattam el, de mióta beszéltem Julie-vel, örülök ennek is, ő csak 8-at kapott, Anne-Elizabeth szintén. Ezt a kettőt leszámítva, a többivel maximálisan elégedett vagyok, és főleg annak örülök, hogy a kutatásaimra ennyire jó jegyeket kaptam: 14; 15; 15,5; 16; 16,5 sorrendben. Igazából ezek voltak a legfontosabbak, meg a városantropológia elmélete, mert majd abban az irányban kutatok valószínűleg tovább, abból sem kaptam rossz jegyet az elméletre. Nagyjából ennyi magyarázatom van most, tényleg nagyon örülök ennek a félévnek, de már alig várom, hogy befejezzem a hatodikat is, azt meg végképp, hogy a kezemben tarthassam a diplomámat. 

Nagyon hosszú hétköznapok: 30 Janvier - 2 Février 2017

futás az esőben

Hétfő (30/01). Utálom. Nem akarok suliba menni, egyszerűen semmi kedvem. Mivel már nagyon elegem van a mozgáshiányból, elmentem futni reggel. Nem tudom, mennyire volt jó ötlet, mert még fáj kicsit a torkom, de nem bírtam tovább, muszáj volt mozognom. Majd holnap kiderült, ha nem érzem magam rosszabbul, megyek máskor is a héten. A park nagyon szép volt, kevesen voltak, az idő egész kellemes volt, nem volt túl hideg. Le is futottam 7,5 km-t, egész jó teljesítmény. Sajnos az utolsó 1,5 kilométeren rám szakadt az ég, és teljesen eláztam, csurom vizesen értem haza.

Ez a reggeli futás megadta a kellő lendületet a naphoz, itthon gyorsan hajat mostam, reggeliztem, aztán összepakoltam a cuccaimat és irány az egyetem. Rohantam szemináriumra, mert nagyon jó arc tanárral vagyunk, de szigorú is, szerintem a késéseket nem annyira tolerálja. A terem előtt nem volt senki, mikor megpróbáltam bemenni zárva volt. Gyorsan írtam egy sms-t Julie-nek, hogy mi történt, ő pedig felvilágosított, hogy elmarad az óra – kaptunk róla emailt, de ebben a kavarodásban már nem bírtam megjegyezni. Oké. Így volt két órám a portugál előtt, beültem a könyvtárba olvasni.

Portugálon jött a mosolygós Fernando (ez a keresztneve, ezen az órán megvilágosodtam), most a névelőket vettük újra, meg a hímnem-nőnem, elég egyszerű nyelvtani dolgokat. Szavakat kéne tanulnom, ezt minden órán megállapítom, az aktív szókincsem borzasztó. Jövő héten fogunk várost választani a kiselőadásainkhoz, sajnos egy lány mellettem is Curitibáról akar, úgyhogy majd valahogy küzdenem kell érte vagy én nem tudom. Mondjuk, abba se fogok belehalni, ha egy másik városról kell csinálnom, majd megkérdezem a brazil haverjaimat, mit ajánlanak.

Kicsit lelombozódva indultam haza, az egyetemen töltött idő csak depressziót okoz, ráadásul beborult az ég, elkezdett esni az eső, hideg lett hirtelen, és én nagyon rosszul lettem. Fáztam, fájt a torkom, annyira bennem van ez a betegség már. A villamosmegállóban negyedórát álltam, amíg fel tudtam végre szállni egy villamosra – mindegyik tele volt. Teljesen magamba zuhanva álltam, fülhallgatóval a fülemben, egyszer csak egy fekete lány jön felém, én félre állok, hogy elmehessen, de megáll előttem. Azt mondja: Ca va? (Jól vagy?). Akkor ismertem meg. Ah nooon, c’est toi? (Nee, te vagy az?!) – alig bírtam magamhoz térni a meglepetéstől. Maeva, az egyik leges-legjobb barátnőm első évből, ő állt előttem. Ő is alig hitte el, hogy engem lát, folyamatosan hajtogatta, hogy c’est trop bizarre (nagyon fura). Én nem győztem bocsánatot kérni, hogy nem ismertem meg elsőre, de egyrészt ilyen lelkiállapotban abszolút nem figyelek a környezetemre, másrészt Maeva szemüveges lett, harmadrészt ugye két éve nem láttuk egymást, ennyi idő alatt azért változik az ember. Végigdumáltuk az utat hazafelé, szerencsére egy irányba lakunk, úgyhogy jó sokáig tudtunk beszélgetni. Ő első év végén lemorzsolódott tőlünk, mert egy másik suliba felvételizett, és arra tanult folyton. Most kiderült, hogy amíg én másodéves voltam, addig ő próbálkozott a másik sulival, de az nem sikerült, úgyhogy így távolról végzett el végül néhány órát antropológián. Most egyszerre csinál két alapszakot, politológia-antropológia, alattam jár egy évvel. De mivel tavaly egyáltalán nem is volt Lyonban, ezért is vesztettük el egymást. Én is elmeséltem, hogy velem mi van nagyjából, iszonyatosan örültem, hogy látom, dőlt belőlem a szó. Mikor búcsúztunk, megígértük, hogy keressük egymást és elmegyünk valamikor kávézni, mégiscsak egy városban lakunk most.

Ez a találkozás alaposan feldobta a napomat, innentől kezdve majd’ kicsattantam a boldogságtól. Olyan 5 körül értem haza, gyorsan nekiálltam főzni, összedobtam egy paradicsomszószos tarlórépát, amit le is fagyasztottam, mert az Dani kedvence, majd valamelyik hétvégén megesszük. Ma estére meg gyorsan csináltam egy chilis babot, chili meg hús nélkül, de így is finom lett, JB dicsérte.

Kedden (31/01) reggel felkeltem 8-kor, készülődés közben konstatáltam, hogy egyetlen cigipapírom maradt, és pénzem sincs per pillanat. Vasárnap tettem elvileg 100 eurónyi készpénzt a számlámra (hogy le tudják vonni majd az internetet, meg hogy egyáltalán tudjak kártyával fizetni, ha kell), de még nem érkezett meg, és a levonások miatt csak 2 euróm volt a kártyámon. Érdekes. Azért is, mert 2 euróból kellett ebédet vennem (ennyiből itt egy sonkás-sajtos szendvicset kapsz a boltban), meg azért is, mert így ma nem tudok dohányozni – ez a tény pedig megviselt, még akkor is, ha nem cigizek sokat, az egyetemen MINDENKI rágyújt órák előtt/után. Hosszú nap lesz.

10-re már az egyetemen voltam. Először egy előadásom volt, Anthropologie et démarche de recherche (Antropológia és kutatásmódszertan), nem volt túl érdekfeszítő. Utána egy szeminárium következett, ezen a héten végre elkezdődtek azok is, így kicsit kevésbé lyukas az órarendem. Ma 12-től Migrations (Migrációk) szemináriumom volt, a mosolygós fekete tanárommal, Moussaoui-val. A terem előtt várakozva gondolkoztam el rajta, mennyire hiányzik most Julie és Anne-Elizabeth, mert első félévben minden szemináriumon együtt dolgoztunk, ahol csak lehetett, nagyon bírom őket. Sajnos, kedden a munkájuk miatt csoportot kellett váltaniuk, úgyhogy nincsenek velem. Egyedül álltam a terem előtt, és konstatáltam, hogy a csoportom felét egyáltalán nem bírom, a másik felét pedig egyáltalán nem ismerem (csak látásból, de beszélni pár szónál többet nem beszéltem még velük). Ez eléggé elkeserített, ugyanis fogalmam sem volt, kihez csatlakozom be csoportmunkába. Erre az órára prezentációkat kell majd csinálnunk, csoportban, most a tanár lediktálta a szövegeket, és mindenkinek választania kellett. Én kitaláltam, hogy az utolsó tetszik a legjobban, mert cigány-téma, az érdekel. Mire oda jutottunk, sajnos már rajtam kívül mindenki választott szöveget, emiatt egyedül jelentkeztem. Kínos. A tanár úr odajött, és felajánlotta, hogy vagy várunk, hátha jövő héten jön még valaki, vagy csatlakozom egy már meglévő csoporthoz. Várjunk – mondtam. Nem mintha az a csoport nem lenne szimpatikus, de az utolsó szöveg nagyon megtetszett, ha lehetne, egyedül is csinálnék róla prezentációt, de hát azt nem lehet. [A vége az lett az egésznek, hogy a kedves tanár úr este küldött egy emailt, hogy abba a csoportba tett. Elintézte.]

Óra után kiderült, hogy drága Soarez ma nem tart nekünk előadást, mert beteg elvileg. Nagyszerű, van 4 óra szabadidőm. Irány a könyvtár. A könyvtár zárva volt. Ez a nap nem lehetne jobb. Se pénzem, se cigim, se barátom, kezdem azt hinni, hogy összeomlik az életem. Végül azért kinyitott a könyvtár, és beültem négy órányi szenvedésre. Nagyon nem szeretem ezt a könyvtárat, kicsit szocialista érzetet kelt az emberben (ha van ilyen), nagy, ronda, hideg. Egy szó, mint száz, nem jó itt tanulni.

Nagy nehezen kivártam a 6 órát, akkor kezdődött a szemináriumom, ahol elvileg egy kutatási tervet fogunk majd szépen lassan kitalálni magunknak a mesterre. Milyen jó, hogy én már tudom, mit fogok csinálni, csak le kell majd írnom. A terem előtt megint elgondolkoztam az életemen, és rájöttem, hogy nem velem van a baj, szimplán csak iszonyatosan nagy balszerencsém van. Ugyanis a másik két csoportból (mindegyikből) fel tudtam sorolni minimum négy embert, akikkel tényleg jóban vagyok. Ezek után kicsit jobb kedvvel ültem be a sok hülye közé (bocsánat, ez drámai túlzás volt). Mindennek a tetejébe, ezt az órát az a tanárnő tartja, akivel múlt félévben játszottunk, activityztünk, stb., és utáltam. Hát el lehet képzelni, mennyire örültem újra neki. Lényeg a lényeg, azért maradtam az egyetemen 6-8-ig, hogy elolvassunk közösen egy szöveget és néha-néha megbeszéljük a benne leírtakat. Hát egy élmény volt.

Az egyetemről Danihoz mentem az INSA-ra, mert holnap elseje, TCL bérletet kell vennem, hogy tudjak közlekedni, de mivel nincs egy fillér sem a kártyámon, én nem tudok. Megkértem Danit, hogy segítsen ki szorult helyzetemből, remélhetőleg a héten megkapom a 100 eurómat és vissza tudom adni neki. Amúgy kapok ösztöndíjat is meg lakássegélyt vagy mit hamarosan, lesz pénzem. Ez a bizonytalanság, hogy tudok-e holnap közlekedni, stb., ez az egyetemi élet velejárója sajnos. Szóval, Daninál voltam, megvette a bérletemet, megetetett, adott egy szál cigit, nagyon boldoggá tett, mert minden mai nyomorúságomat elfeledtette. Otthon JB főzött vacsorát, mire hazaértem, úgyhogy a nap vége egyenesen tökéletesen zárult. (Ja, és a pénz is a számlámon volt, mire hazaértem.)

Szerda (01/02). Elmaradt a ma reggeli szemináriumom, úgyhogy nem kellett feleslegesen elzarándokolnom az egyetemre. Így egész délelőtt a migrációs szemináriumra válogattam a szövegeket, mert tegnap a tanár csak lediktálta a címeket, keresgélnem kellett az interneten, hogy le tudjam tölteni őket. Nagyon érdekes cikkek, mindegyik a migrációt, menekülteket vizsgálja. Kíváncsi leszek, mit tanulunk ezeken az órákon, mert nagyon érdekel a téma, többek között ezzel is szeretnék foglalkozni később.

Délután 3-ra mentem a szerb lányokért az iskolához. A kisebbik ma nagyon fáradt volt, hazafelé azért kezdett el bőgni, mert az utcának nem azon az oldalán mentünk, ahol ő szeretett volna – persze, ezek után átmentem a másik oldalra, és felvidult. Otthon is hisztizett, hogy vegyem le róla a kabátot, cipőt, pedig mindig egyedül csinálja. Ráadásul közben a nővére is beszélt hozzám, elég nehéz egyszerre rá is figyelni, levenni a saját kabátod, mert megsülsz, és közben még a kicsi is bőg, hogy „Sáliiii segíííííts”. Amúgy most rekord meleg van, amikor elmentem a lányokért, 16 fok volt, sütött a nap, tiszta tavasz. Végül minden rendbe jött a gyerekekkel, ettek, és megnyugodtak. A nagyobbik aztán elment az apukájával vívni, én maradtam a kicsivel, egész délután rajzoltunk. Egy egész állatkertet rajzoltam neki, hogy megtanulja a szavakat, bár néha a rajztudásom miatt mást is megtanult – például az én lónak szánt valamimre rávágta, hogy kenguru. Este aztán 8 körül haza is mentem, JB megint vacsorával várt.

Csütörtök (02/02) megint nagyon hosszú nap. Reggel 10-re mentem, óránk volt, azzal a csoporttal, akikkel a Rize-zel (kulturális központ Villeurbanne-ban) partnerségben a parkokon dolgoztunk első félévben – és a tíz fős csoportból gyakorlatilag ketten csináltunk akármit is Juliával. A tanár három csoportot rendelt be megint egyszerre, és ennek az lett a vége, hogy az első kettővel elhúzta a beszélgetést (az egyikkel annyira összeveszett, hogy kiabálásba torkollott a vita nagyjából), ránk pedig összesen 15-20 perc jutott. Az első 1,5 órában először még beszélgettünk a közös kutatásról, aztán ebből az lett, hogy Valentin elkezdett játszani a tollaimmal (tornyot akart építeni), Julia a többiekkel beszélgetett, végül mindenki belevetette magát egy-egy könyvbe. A tanár többé-kevésbé leszidott minket, bár én nem vettem nagyon magamra, mert azt mondta, a blogon látszik, ki dolgozik és ki nem – én pedig írtam a blogra cikkeket, sőt, a közös beadandó felét is én csináltam. Az olasz lány, aki első félévben SEMMIT nem csinált, eléggé megbánta bűneit, óra után nekem meg Juliának mondta, hogy „jaj, ő annyira sajnálja, hogy semmit sem csinált”. Mi erre nem nagyon tudtunk mit mondani, Julia odalökött neki egy félmondatot, hogy „én megmondtam, hogy tegyetek a blogra cikkeket”, aztán bement a terembe. Ez a szerencsétlen olasz lány amúgy engem már nagyon idegesít, mert mindenre az a kifogása, hogy ő olasz, és nem tud franciául – amikor teljesen jól beszél. Nem jött velünk első félévben terepre, mert minden egyes hétvégén hazament (hiányzik az anyukájának, mondta ő), nem írt cikkeket, mert „ő nem tud franciául”, pedig felajánlottuk neki, hogy segítünk. Mikor óra után kint maradtunk cigizni, nekem tovább nyavalygott, hogy „jaj, ő mennyire sajnálja, hogy nem csinált semmit, szerinte csoportot vált”. Mondom neki, de Benedetta, erre nem az a megoldás. Majd segítek neked cikkeket írni, Julia is segít, már mondtuk ezerszer. Hát, ő nem tudja, lehet inkább csoportot vált. Egyszerűen annyira idegesítenek az ilyen emberek, el sem tudom mondani. Csomó tárgyból még vizsgázni sem ment el, mert „ő nem tud franciául”. Hát kíváncsi vagyok, hogy sikerül a féléve.

Na, ez után az óra után egy TIC (nem tudom minek a rövidítése pontosan) nevű előadásunk volt, ahol elvileg filmelméletet tanulunk majd valamennyit, meg vizuális antropológiát. Érdekesnek hangzik, a tanárnő nagyon helyes, egy frissen doktorált antropológus, filmeket csinál.

Ezután négy órát ücsörögtem a könyvtárban, mert 2-től 6-ig nem volt órám. Julia is hazament, ő közelebb lakik, neki megérte. Több csoporttársam is lézengett a könyvtárban, de nem nagyon érintkeztem velük, olvastam, tanultam.

Este 6-kor kezdődött az utolsó óránk, ez TIC szeminárium, itt majd tényleg filmet kell csinálnunk, alig várom. Szerencsére, ez nem olyan, mint első félévben annál a szerencsétlen nőnél, hogy „csináljatok filmet, ahogy tudtok”, hanem először megtanítják, hogyan kell, és végig segítenek minket, lépésről lépésre. Érdekes lesz. Sajnos úgy elhúzták az órát, hogy este 20.10-kor jöttünk ki a teremből, én már azt hittem, megőrülök, nagyon fáradt voltam. 9 körül haza is értem, JB-vel megvacsiztunk, aztán próbáltam pihenni kicsit, rám fér.