Reggel sikerült
időben felkelni, összepakolni, reggelizni, sminkelni, hajat bodorítani,
mindenre volt időm kivételesen – amikor nagyon fontos, érdekes módon sikerül
korán kelni.
10-kor már bent is
ültem az első órámon, az egyetemen, Corps
et langage volt a címe. A múltkor egy nagyon okos idősebb pasi tartotta,
aki Magyarországon is kutatott, írtam róla itt is. Mivel váltásban vannak
ketten, most a másikat kaptuk, aki valami eszméletlen jó órát tartott.
Megkockáztatom, eddig ez volt a leges-legjobb órám az egyetemen (a portugál
miatt még gondolkozom rajta, de talán ez még azt is felülmúlta). Nagyon jól
magyarázott a Monsieur, folyamatosan
pattogott a katedrán, és gesztikulált, és viccelődött, de mindeközben valahogy
mégis megőrizte a hitelességét és a komolyságát. Végig a különböző
testbeszédekről, a test, mint kommunikációs eszköz fontosságáról beszélt, szóba
hozta a tetoválásokat, hogy milyen érdekes, ki miért tetováltat, vagy esetleg
akaratán kívül tetoválják. Ez valahogy olyan téma volt, amiről még órákat
lehetne beszélni, gondolkozni, ezt ő is mondta. A csoporttársaimnak is nagyon
tetszett, az óra végén mindenki teljes ámulatban volt.
Sajnos én nem tudtam
sokáig maradni, mert rohannom kellett Lu-hoz, akivel mindenféle ügyet kellett
intézni, papírokat nyomtatni a CAF-hoz (a lakástámogatásért). A Rhone partján
lévő deszkaparknál vártam rá, nézegettem a tizenéves rollereseket, deszkásokat,
görkorisokat. Nagyon szeretjük Lu-val azt a helyet, sokat járunk oda csak nézni
a fiúkat, és kiválasztani a jövendőbeli férjünket. Ha Aaronék is velünk vannak,
mindig méltatlankodnak, hogy lányok nincsenek. Lényeg a lényeg, megvártam Lu-t,
elmentünk kinyomtatni a papírokat, aztán ő haza, mert megbetegedett és nagyon
rosszul érezte magát, szerintem lázas is volt, én meg vissza az egyetemre.
Természetesen megint rengetegen voltak a villamoson, és csak a harmadikkal
tudtam elmenni, emiatt (szerencsére csak) 10 percet késtem az órámról, Théories anthropologiques-ról. Nem
annyira szeretem ezt az órát, egy nagy amphi-ban
vagyunk, kb. háromszázan, középen ültem és úgy is alig hallottam. A mai órán
végigvettük az Ókortól egészen a 20. századik a különböző eszméket. Elég fura
volt, néha rákérdezett dátumokra, amiket én volt törifaktosként kívülről
tudtam, viszont a maradék több száz diáktársam közül senki nem tudta, miről
beszél a tanár. A legdurvább az volt,
amikor megkérdezte, hogy mi volt 1519-ben, én egyből rávágtam magamban, hogy
Luther, Reformáció, a többiek meg csak hallgattak, senki nem válaszolt neki. Én
sem akartam a terem másik végéből a szuper kiejtésemmel bekiabálni, úgyhogy
inkább csendben maradtam.
Miután végre
kiszabadultunk a másfél órás tömény történelemóráról, rohantam a villamoshoz,
hogy elérjem a vonatomat Aix-les-Bains-be, mentem Borihoz. Nagy nehezen
odaértem a pályaudvarra, amit Gare
Part-Dieu-nek hívnak. Mikor beléptem az ajtón akaratlanul is elhagyta egy
bazdmeg a számat, mert volt 20 percem, és az egész akkora volt, mint egy
repülőtér. Esküszöm. Ne egy budapesti Déli Pályaudvart, még csak ne is egy
Nyugatit képzeljetek, hanem tényleg, a Ferihegyet. Pont annyi ember, annyi
tábla, kassza sehol, csak automaták, és táblák, és boltok. Teljes
kétségbeesésemben, miután sehol nem találtam a kasszát, egy automatánál vettem
jegyet, szerencsére sikerült. Következő lépés, megtalálni a vágányt. Rendben,
ki van írva. A probléma csak az volt, hogy két vonat is 17.08-kor indult, és
Aix-les-Bains sehol. A nagy pánikban két szerencsétlen utast kérdeztem meg
információs ember helyett, és egyik sem értette, mit akarok. Végül nagy nehezen
találtam egy SNCF-es ruhába öltözött nőt, aki elmondta, hogy a H vágányhoz kell
mennem. Megtaláltam, felrohantam, még van 8 percem, szuper. Találtam helyet,
leültem, kifújtam magam. A hangosbemondóban erre bemondják, hogy remélik,
mindenki érvényesítette a jegyét, mielőtt felszállt a vonatra. Én: teljes pánik
megint, kérdezem a mellettem ülő nőt, mit csináljak, én ezt elfelejtettem. A nő
is elkomorodott, azt mondta, esélytelen, hogy a vonatindulás előtt sikerül,
keressem meg a kalauzt most. Megkerestem, ő pedig közölte, hogy a jegyem már
érvényesítve van. Kedves külföldi, ismerd ki a francia rendszert, sok sikert
hozzá.
Nagyjából másfél órás
út után végre megérkeztem, leszálltam a vonatról, és három másodperc múlva
megláttam a két esernyős mademoiselle-t,
akik majd’ kicsattantak az örömtől, hogy újra látnak. Odafutottam, és
belevettettem magam Bori és Camille ölelés- és pusziáradatába, mindannyian
nagyon örültünk egymásnak. Camille nem lakik messze az állomástól, néhány perc
gyaloglás – és a cipőm teljes beázása után – oda is értünk. A szülei nagyon
kedvesek voltak, megköszönték, hogy eljöttem hozzájuk, ami elég fura volt, mert
inkább nekem kéne hálásnak lennem, amiért befogadtak egy fél estére. A vacsora
előtt megérkezett Indra is, ő is ugyanúgy a nyakamba ugrott, mint Boriék, mikor
meglátott, és én is pont ugyanannyira örültem neki. Bori egyik osztálytársa is
jött, aki eddig Indránál aludt, most cserélnek, Bori megy oda, Martina meg
Camilleékhoz. A vacsora előtti apéritifhez a Boritól kapott kolbászt és chipset
szolgálták fel Camille szülei, a kolbásznak a nagy részét szerintem én ettem
meg, mert „végre otthoni kaja”. A
diner hamisítatlan fondue savoyarde
volt, az apuka készítette, és szerényen a világ legjobbjának titulálta a
főztjét. Talán igaza is volt, annyira teleettük magunkat, hogy a desszertet (creme brulée) alig bírtuk magunkba
nyomni. Nem tudom, mikor ettem utoljára ennyit, de konkrétan úgy éreztem,
kipukkadok. És így kellett elindulnunk a városközpontba, találkozni a
többiekkel. A hely ismerős volt – három éve én is jártam Aix-ben az
osztályommal –, Bori osztálytársainak meg nagyon örültem. Beszélgettünk sokat,
aztán olyan 11 körül elkezdtek szállingózni hazafelé az emberek, értünk is jött
Indra anyukája.
Indráék egy kis
faluban laknak Aix-les-Bains és Chambéry között, nagyjából 20-30 perc volt az
út autóval. Felcipeltük Bori bőröndjét Indra szobájába, a fürdés után pedig
majdnem rögtön el is aludtunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése