Le 9 Décembre 2015

Utolsó paléoanthropologie

Reggel szépen felkeltem, lelkileg felkészültem, majd bementem az év utolsó paléoanthropologie-jára. Egészen hamar beértem, aztán el is kezdtük az órát. 

Ma arról volt szó, hogy hogyan találták meg az ősemberek maradványait Amerikában, és hogy az amerikaiak (mármint a bennszülöttek, hogy ilyen primitív szót használjak), honnan származnak. Mivel nem találtak túl sok maradványt, egy csomó tudós nem is hajlandó elfogadni a tényt, hogy ősemberek éltek arrafelé (egy bizonyos időszak előtt), mondjuk, nem tudom, ők honnan magyarázzák akkor az emberek eredetét, mindenesetre valami ilyesmit magyarázott a paleonéni. Szerencsére rekordidő alatt leadta az anyagot, és nem tudta tovább húzni az órát, kénytelen volt elengedni minket. Befejezésül még elmondta, hogy nagy örömére szolgál bejelenteni, hogy jövőre az Anthropologie biologique (igen, EZ az, amit a Dr.Csont vagy Bones csinál) című tantárgyat ő fogja tanítani következő félévben, így januárban újra találkozunk! Én majdnem lefordultam a székről, de a többiek sem lelkesedtek túlságosan, mindenki pofákat vágott és sugdolózott, hogy mennyire megszívtuk. Hát igen, de c’est la vie, ami nem öl meg, az megerősít. Legalább a következő félévben is lesz kit szidni.

www.weheartit.com

Óra után mentem a terem elé, ahol a félév utolsó Enquete ethno-ját tartottuk, összefutottam Veronika-val, a bolgár csoporttársammal, meg ott volt még Charlotte és Laura is, akikkel a prezentációt csináltam októberben. Beszélgettünk kicsit, ők is kiakadtak, hogy jövőre a paleonénivel leszünk Anthropologie biologique-on is, pedig Laura-t még érdekelte is volna a tantárgy, de azt mondta, így már nem. Hát, engem még csak nem is érdekelt, úgyhogy végképp nem tudom, mit fogok azokon az órákon csinálni. De valószínűleg nem fogok bejárni rájuk. Enquete ethno-n aztán a tanárnő elhadarta még egyszer, mit kell csinálni az év végi beadandóhoz (menekültes mini-kutatás, amivel még sehol sem tartok), és jó sok mindent, de csak január 4-én kell leadni, úgyhogy addig még van idő. Valahogy csak összehozom. Bastien nem volt órán, biztos még mindig beteg szegény, Audrey ott volt, mondtam, hogy megírom délután az Introduction-t a beadandónkhoz, átküldöm neki, és talán végzünk holnapra.

Órák után rohantam haza, hogy legyen időm rendesen nekiállni a bevezető résznek. Ebédeltem, aztán el is kezdtem. És írtam. És írtam. Még csak fél oldal. Írtam még. Már majdnem egy oldal. Ránéztem az órára: 17:52. Nincs több agyam. Úgy döntöttem tehát, hogy nem fejezem be, és átküldtem a félig kész bevezetést Audrey-nak, hogy ne haragudjon, de én képtelen vagyok megírni. Azt mondta, no problem, befejezi. Közben kaptunk hírt Bastien-ről is, halál betegen, de a saját részével küzdött (ezért nem szabad az utolsó pillanatra hagyni a beadandó írást, tuti, hogy akkor leszel beteg), azt mondta, amint befejezi, átküldi nekünk. Hát én már nem vártam meg, amíg kész lett, mert az éjféli üzenetei után elmentem aludni. Azok pont eléggé mutatták az állapotát: telenyomta magát kávéval, teljesen fel volt pörögve, és a közös beszélgetésünkben élte ki magát. De legalább leellenőrizte az egészet, kijavította Aurdey részét – az enyémben nem talált hibát, ha-ha! Éjfél után nem sokkal lefeküdtem, mert holnap reggel nagyon korán kell kelnem, hogy beérjek az utolsó Civilisation des pays lusophones órámra. 

Le 8 Décembre 2015

Lumières.

Reggel felkeltem jó korán, mert a beadandóból még hiányzott a konklúzió, és a mai vizsgámra sem árt tanulni. Csak kávéért mentem ki a konyhába, aztán, úgy ahogy voltam, pizsamában leültem a számítógép elé és szépen megírtam a befejezést a beadandóhoz. Átolvastam még egyszer az egészet, aztán befejezettnek tekintettem a munkát és átküldtem Bastienéknek. Ezután maradt két órám felkészülni a portugál vizsgámra. Mivel hirtelen azt sem tudtam, mihez nyúljak, átolvastam a múlt órai szöveget, aztán megnéztem néhány igeragozást, néhány szót megtanultam.

Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a házunk előtt áll egy tűzoltó- és egy rendőrautó. A szirénázáshoz már annyira hozzászoktam ebben a városban, hogy ezek szerint akkor sem tűnik fel, ha a házunk előtt zajlanak az események. A járdán néhány gyalogos is összegyűlt, és nagy kíváncsian nézegettek befelé az utcába. Igazából mi pont a ház sarkán lakunk, úgyhogy a szobám ablakából az egyik utcára láttam ki (ahol a rendőrök meg a tűzoltók álltak), a konyhaablakból meg a másikra (ahol nem történt semmi különös, de mindenki arrafelé nézett). Le is zárták az utcát, aztán érkezett még egy rendőrautó szirénázva. Ennek ellenére az utcában ácsorgó rendőrök és tűzoltók nem tűntek túl izgatottnak, fel-alá sétáltak közben néhányan cigiztek, mások a rádiójukba beszéltek. Gondoltam, ha tűz lenne, vagy valami hasonló nagyobb baj, biztos nem ilyen nyugodtan mászkálnának, úgyhogy visszaültem tanulni. Az fura volt, hogy JB nem ébredt fel a szirénázásra sem, de hát, biztos fáradt. Nagyjából fél óra múlva el is mentek a rendőrök, előtte még megbüntettek egy szabálytalanul parkoló autót.

Mielőtt elindultam volna az egyetemre, JB is felébredt, egy picit beszéltünk, de én rohantam, hogy időben odaérjek órára. Champs et méthodes de l’anthropologie volt 2-től, Santiagoval, aki közölte, hogy mégis bepótol egy elmaradt órát, a jövő héten, szerdán. Én már nem leszek itt, de majd valakitől elkérem a jegyzeteket. Ez az óra sem volt nagy durranás, inkább próbáltam portugált tanulni.

Miután vége lett, én rohantam, hogy még óra előtt át tudjam nézni a szavakat a teremben. Végül ez a tervem nem sikerült, mert már osztotta ki a papírokat a tanárnő, mikor beértem. Kaptunk egy egyoldalas szöveget a brazil diákok táplálkozási szokásairól (gyorsételek, mert nincs idejük, nem reggeliznek, mert rohannak, sok cukor meg csoki vizsgaidőszakban, stb.), és hozzá kérdéseket. Én jól kihasználtam az időt, végül két oldalt írtam összesen. Sikerülhetett volna jobban is, mert biztos vagyok benne, hogy tele van hibával, nem volt időm rendesen átgondolni, de legalább sokat írtam, remélem, azt díjazni fogja a tanárnő.

© Ville de Lyon / Fabrice Dimier

Hullafáradtan villamosoztam, metróztam, aztán buszoztam haza. Itthon JB várt a vacsorához minden hozzávalóval, és kész tervvel, hogy mit fog főzni. Segítettem neki, csináltam egy salátát, ő meg iszonyú finom pulykát sütött. Vett bort is, mert mégiscsak december 8. van. Ma van, azaz lenne a Fete des Lumieres (Fények ünnepe), amikor hatalmas fényjátékokkal világítják ki a lyoni épületeket, de idén a párizsi terrortámadás miatt lefújták az egészet. Ettől még a hagyomány, amiből az egész Fete des Lumieres kialakult él, mert december 8-án a franciák gyertyát gyújtanak és kiteszik az ablakba. Ez állítólag onnan indult, hogy miután elmúlt a pestisjárvány, Máriának tulajdonították a vész elmúlását, és hálából gyertyákat gyújtottak neki – legalábbis JB valami ilyesmit magyarázott nekem. Az utcában a szembe lévő házakon borzasztóan sok mécses volt kitéve, gyönyörű volt. Mi is gyújtottunk JB-vel, és kitettük az ablakunkba.

Vacsora után bementünk a városba, találkoztunk Danival, aztán JB barátaival, és együtt sétáltunk egy jó nagyot. Én azt hittem, hogy nem lesz semmi extra, csak a mécsesek az ablakokban, mert lefújtak mindent, de hatalmasat tévedtem. Néhány épület gyönyörűen ki volt így is világítva, és mivel Lyon ezzel az ünneppel emlékezik idén a párizsi támadás áldozataira, volt étterem, ami elé az áldozatok fényképei voltak kitéve, volt szökőkút, amibe annyi fáklyát állítottak, ahány áldozat volt, és egy épületre a keresztneveiket vetítették ki. Nagyon szép volt az egész. Az utcán belebotlottunk néhány előadásba, például egy kórusba, aki mindenféle dalokat énekelt. Nagyon jó hangulata volt a városnak, a rengeteg mécsessel, fénnyel, ezen kívül néhány árus palacsintát, gofrit, sült krumplit, forralt bort árult, mindenki jól érezte magát. Miután jó nagyot sétáltunk, beültünk a többiekkel meginni egy sört, és jó sokat beszélgettünk. Éjfél is volt, mire végül hazakeveredtünk JB-vel, de nem bántuk, mert nagyon jó kis este volt.

Itt van néhány kép:

© Ville de Lyon / Fabrice Dimier

© Ville de Lyon / Fabrice Dimier

© Ville de Lyon / Paul Bourdrel 

© Ville de Lyon / Paul Bourdrel 

© Ville de Lyon / Fabrice Dimier

© Ville de Lyon / Laurent Cerino

Le 7 Décembre 2015

Well, I study, then study, then after a little study break, I study.

Ma reggel felkeltem, és rájöttem, hogy ha most nem írom meg a részemet a beadandóhoz, akkor soha. Holnap este 7-kor érek haza az egyetemről, portugál vizsga után, igazából esélytelen tanulni, szerda délután lesz valamennyi időm, de nem túl sok, ráadásul az utolsó pillanat, ha valami esetleg nem oké, itt fogok stresszelni. Ezért úgy döntöttem, ma passzolom Guioux óráját és az anthropologie de la nature-t is, így megspórolok 6 órát a napból, és szépen nyugodtan írhatom a beadandót.

JB akkor ért haza, mikor én felkeltem, amíg ő kipakolt én reggeliztem, aztán mindketten bevonultunk a szobánkba, és tanultunk. És tanultunk. Ebédeltünk, ő gyorsan összerakott egy salátát, aztán tovább tanultunk. Egészen este 8-ig írtam, aztán skypeoltam egy kicsit anyáékkal, és még írtam éjfélig. Igazából csak öt oldalt kellett írnom, de mivel franciául, és szakszövegeket kell elemezni, elég nehezen és lassan megy. Minden mondatot ötvenszer át kell gondolni, főleg ha már fáradt az ember, mert egész nap ezt csinálta. Nagy nehezen azért végeztem vele, holnapra már csak a konklúziót kell hozzátennem, ahhoz semmi energiám nem maradt már.

Ez volt a mai napom, csak tanulás, semmi több.

www.weheartit.com

Le 5-6 Décembre 2015

La vie dijonnaise pour un week-end avagy Dijonban az élet egy hétvége erejéig

Szombat: Reggel nagyon korán (hajnali 7-kor) keltünk, mert a blablacar (telekocsi) 8:45-kor indult. Elég rohanósra sikerült a reggel nekem, mert szokás szerint utolsó pillanatban pakoltam, és megint szembe találtam magam a dilemmával, hogy egy napra kell ruhát pakolni: melyik legyen? Egyszerűen képtelenség eldönteni egy nappal előbb, hogy mit veszek fel holnap. Nem az időjárás miatt (az a legkevesebb), hanem mert honnan tudja az ember előre, hogy mihez lesz kedve másnap? Mivel nincs nagy táskám, tényleg limitált volt a bepakolt ruhák száma, végül azért begyömöszöltem két pólót vasárnapra, hogy legyen választási lehetőség. Utána még összegyűjtöttem a rengeteg sütit, amit a Vicának sütöttem. Végül háromféle sütit vittünk, még maradt IKEA-s gyömbéres keksz (még Borival vettük októberben, de nekem nem annyira jött be, a Vica meg imádja), tegnap este pedig sütöttem csokis-gyömbéres kekszet Anya receptje alapján, és persze brownie-t (erdei gyümölcsöset méghozzá), mert mikor legutóbb itt volt Vica, megmondta, hogy ezentúl egész életemet arra áldozhatom, hogy brownie-t sütök neki. Jobb most elkezdeni. Danival felpakoltuk a sütiket, a hálózsákot, meg a többi cuccot, és elmentünk az állomásra, ahol a telekocsi felvett minket.

Egy nagyon szimpatikus (szerintem másodgenerációs francia, de egyébként arab származású) srác vett fel minket, rajtunk kívül még egy srác volt utasként az autóban. Az egész utat végigdumáltuk, igaz, leginkább a fiúk, én ritkábban szólaltam meg. Mindenféléről kérdeztek, kicsit reklámoztuk nekik Magyarországot és a Balatont. Az út nagyjából két óra volt kocsival, az autópályán elég gyorsan lehetett haladni, úgyhogy olyan fél 11 körül már Dijonban voltunk. A srác nagyon rendes volt, mert bevitt minket a városba, egy olyan térre, ami közelebb volt a Vica lakásához, pedig azt mondta, ilyet nem csinál gyakran. A telekocsis rendszer úgy működik, hogy interneten kell lefoglalni az autót és kifizetni előre a sofőr által szabott árat, ő megad egy találkozópontot, általában egy érkezési pontot is, nem nagyon van lehetőség változtatni, mivel ez nem taxi. A sofőr aztán csak az út után kapja meg a pénzt azt hiszem, addig a rendszerben marad a pénz. Nekünk ez konkrétan kevesebb mint feleannyiba került, mint a vonat, úgyhogy jól kijöttünk. A busz olcsóbb lett volna, de arra is foglalni kellett volna jegyet előre, és mikor mi néztük, már jól felmentek az árak. Így 12 euróból megvolt az utunk fejenként, és egészen gyorsan oda is értünk Dijonba.

Vica várt minket, aztán elbuszoztunk hozzá, lepakolni a cuccunkat. Nagyon helyes kis házikója van egy család kertjében a családi ház mellett. Sok francia család csinálja ezt, hogy építenek egy pici házat a kert végében és kiadják egyetemistáknak, főleg az ilyen kisvárosokban, mint Dijon. Vicának pont elég, van egy pici konyha-sarok, egy miniatűr fürdőszoba, és persze ágy, íróasztal, szekrények. Teljesen jól felszerelt kis lakás. Lepakoltuk a cuccokat, aztán nem sokkal később be is mentünk a városba, körülnézni. Sétáltunk egy kicsit, találkoztunk Eszterrel, Vica egyik magyar barátnőjével, aki a dijoni SciencesPo-n tanul, együtt beültünk ebédelni egy félig-meddig önkiszolgáló étterembe. Ebéd után elmentünk a dijoni korcsolyapályára, és egy hatalmasat koriztunk így négyen: Eszter, Vica, Dani meg én. Nagyon jó volt, bár megint rájöttem, hogy a műjég nem a kedvencem, a Balaton nagyon hiányzik ilyenkor. Nem is tudom, mikor korcsolyáztam utoljára a Balaton jegén, de az biztos, hogy több éve már. Mikor már elviselhetetlenül nyomta a korcsolya a lábunkat, úgy döntöttünk, hazamegyünk. Vicánál megvacsoráztunk, nagyon finom rizottót csináltunk, aztán visszamentünk a városba megnézni a karácsonyi fényeket. Dijon nagyon helyes kisváros, jóval kisebb, mint Lyon, elég családias hangulata van. A karácsonyi vásárban körbenéztünk, vettünk sült gesztenyét meg forralt bort, igazi karácsonyi hangulatunk lett. Mikor bezártak a bódék, mi vettünk egy kis bor-utánpótlást a Carrefourban, és elmentünk Eszter kollégiumi szobájába, ott beszélgettük végig az estét. Csatlakozott hozzánk még két magyar, akik szintén a SciencesPo-n tanulnak, egy másik Eszter és Béla, szóval hatan kártyáztunk, beszélgettünk, ettünk, ittunk, nagyon jól éreztük magunkat. Néha azért jó így magyar közegben lenni kicsit, már nagyon hiányoznak az otthoniak, főleg így Karácsony előtt. Úgy elbeszélgettük az időt, hogy hajnali 4 volt, mikor hazaindultunk, és fél 5, mire lefeküdtünk aludni.

Vasárnap: A tegnapi késői lefekvés miatt, ma délben keltünk. Nem maradt túl sok időnk a telekocsi indulásáig, úgyhogy gyorsan összekaptuk magunkat, megebédeltünk, aztán bementünk a városba, hogy legyen időnk még fényképezni kicsit, mert tegnap elfelejtettünk képeket csinálni Danival. Végül nem nagyon sikerült jó képeket készíteni, mert nagyon sokan voltak mindenhol az utcákon, nekünk meg eléggé sietni kellett, hogy időben ott legyünk az autó indulásánál.

Szerencsére nem késtünk el, és meg is találtuk a helyet, ahonnan indult az autó. A mai sofőr egy fiatal srác volt, akinek ez volt az első telekocsis útja, előtte sosem szállított embereket, de most úgy gondolta, belevág, így legalább nem egyedül fizeti a benzint. Rajtunk kívül még egy lány jött, akiről kiderült, hogy színésznő, a barátnőjét látogatta meg Dijonban. Út közben most nem sokat beszélgettünk, mert mi Danival nagyon fáradtak voltunk, a sofőr meg olyan halkan beszélt, hogy én alig hallottam sokszor, amit mondott. Az út végén el is aludtunk kicsit, már Lyonban voltunk, mikor felébredtem. Este 6-ra értünk haza, Danival vettünk egy-egy szendvicset a Subwayben vacsorára, aztán ő ment is vissza az INSA-ra tanulni, én meg haza. JB nem jött ma, egész hétvégén dolgozott, úgyhogy nem nagyon csodálkoztam. Feltettem a karácsonyi dekorációkat a lakásban, feldíszítettem a kis karácsonyfánkat, amit még tavaly vettünk Luu-val, úgyhogy most már aztán tényleg karácsonyi hangulat van itthon. Este annyi időm maradt, hogy beszéltem anyáékkal skypeon, meg összeraktam a vázlatot a beadandómhoz, amit Bastienékkel csinálunk, el is küldtem nekik, remélem, nemsokára jelentkeznek, mégiscsak csütörtökön kéne leadnunk.

Végezetül, itt van néhány dijoni kép, a francia kisvárosi hangulat:

Le 4 Décembre 2015

20 days until Christmas.

Reggel megkértem a Danit, hogy hívjon fel fél 9 körül, amikor ő is felkel, mert biztos voltam benne, hogy ha csak az ébresztő csörögne, kinyomnám, és aludnék sokáig, pedig muszáj tanulnom. Így, hogy beszélnem kellett hozzá (nem volt tartalmas beszélgetés, az egyszer biztos), szépen lassan felébredtem, és mikor pár perc múlva letettük a telefont, már fel tudtam kelni. Muszáj tanulnom, és ma itt az egész nap, hogy haladjak a dolgaimmal.

Reggeli után neki is ültem, és kitaláltam, hogy ebédig meg sem állok. Közben hazajött JB, összepakolta a cuccát, majd el is rohant, sietett haza, mert este megint dolgozik a diszkóban. Én csak tanultam, olvastam, írtam, próbáltam a beadandóhoz még több információt összeszedni, és találtam is még egy cikket, ami pont témába illik. Így annyi maradt hátra, hogy azt is elolvassam, kijegyzeteljem, aztán összerakjak egy vázlatot, amit elküldök Bastien-nek és Audrey-nak, hogy szerintem így kéne csinálni, és remélhetőleg arra reagálnak. A cikkel olyan sokáig bíbelődtem, hogy este 6 óra volt, mire átszaladtam a Spar-ba egy mirelit pizzáért ebédre. A vázlathoz ekkor még hozzá se kezdtem, de gondoltam, majd ebéd/vacsora után.

Közben eszembe jutott, hogy muszáj sütit sütnöm, mert holnap reggel megyünk a Vicához Dijonba, és megígértem, hogy viszek neki. Nekiálltam evés közben kimérni a hozzávalókat, aztán összekevertem a tésztát, és elkezdtem sütni a gyömbéres-csokis kekszet. Aztán összeraktam gyorsan egy brownie-tésztát is, mert azt is imádja Vica. Közben eszembe jutott, hogy takarítani is kellene. JB-re nagyon mérges voltam, mert nem elég, hogy megette a maradékot, ami az ebédem lehetett volna, még itt is hagyott egy hatalmas kupac mosatlant a mosogatóban. Elmosogattam, elővettem a porszívót, közben sültek a kekszek. 

Dani is megérkezett később, én pont végeztem a keksz-sütéssel, tettem be a brownie-t a sütőbe, rohantam, porszívóztam, azt se tudtam hol áll a fejem. Ő szépen leült, megvacsorázott, aztán megvárta, amíg nagyjából összeszedem magam, és alvás előtt még megnéztünk néhány Jóbarátok részt. Természetesen tanulni már nem tudtam semennyit, pedig sokkal több dologgal akartam ma végezni, de sajnos vasárnapra kell hagynom. 

Le 3 Décembre 2015

Baby, this is no wonderland.

Reggel 6-kor megpróbáltam nagyon csöndben összekészülődni, nehogy felkeltsem JB-t, aztán 7-kor már itt se voltam, rohantam az egyetemre.

A civilisation des pays lusophones, azaz a portugál civilizációs órámon a tanárnő közölte, hogy minden beadandónkat és órai munkánkat le fog osztályozni félév végéig, amit beadtunk neki, abból lesz majd a jegyünk, meg persze a vizsgából. Még szerencse, hogy csak egyetlen egy órai munkáról maradtam le, így nem vagyok túl nagy hátrányban a többiekhez képest. A mai órán a portugál irodalomról volt szó, egészen pontosan Fernando Pessoa-ról, aki a portugál modernismo kiemelkedő alkotója volt. Azért volt érdekes figura, mert 150 különböző álnéven írt, mindegyik névhez kitalált egy személyiséget, életutat, horoszkópot, stb., és mindegyik névhez egy sajátos stílus tartozott, amiben alkotott. A magyar wikipédia szerint ez „az énkeresés sajátos formáját jelentette”, a tanárnő azt mondta, sokan feltételezik, hogy skizofrén volt, mert tényleg elképesztő dolgokat művelt. Ez a 150 személyiség, amit kitalált, levelezett egymással, közben alkotott, verseket írt, emellett ugye mindegyiknek megvolt a „saját” élete, amit ugyancsak Fernando Pessoa írt meg. Életében nem volt elismert, és hatalmas szegénységben élt, az életművére csak halála után találtak rá, és onnantól kezdve ő a portugál irodalom egyik legnagyobb alakja. 

Fernando Pessoa (forrás: Google)

Miután megbeszéltük Pessoa életét és feltételezhető betegségét, a tanárnő kiosztott mindenkinek egy portugál művészt (vagy írót vagy festőt), akiről jövő hétre prezentációt kell csinálnunk. Ezután, elküldött minket a könyvtárba, hogy ott keressünk anyagot a prezentációhoz, olvassunk egy kis portugál irodalmat. Így már 9-kor végeztem.

Gondoltam, nem most fogok a portugál író után keresgélni, akit kaptam, mert van elég dolgom a nélkül is egyelőre, gyorsan írtam egy sms-t Bastiennek, mert úgy volt, hogy 9-kor találkozunk a könyvtárban. Ő válaszolt is, hogy beteg és orvoshoz megy, de majd szól, hogy mi van. Írtam Audrey-nak is, hogy azért ketten is tudunk haladni, úgyhogy ha tud, jöjjön be a könyvtárba akkor is, ha Bastien nem lesz. Én 9-14-ig végig a könyvtárban tanultam, ez alatt az idő alatt egyik sem válaszolt, hogy mi van. A beadandónkat pedig egy hét múlva kéne leadni. Illetve ma kellett volna, de egy hét haladékot kértünk. Én úgy döntöttem, nem érdekel, hogy mit csinálnak, én írtam egy vázlatot a saját részemhez. Elvileg fejenként 3-5 oldalt kell írnunk, már múlt héten felosztottuk a nagy témákat, én találtam egy esettanulmányt, amit elemezni tudok, innentől kezdve, úgy döntöttem, nem érdekelnek. Ha nem tudnak megjelenni az egyetemen, haladok egyedül.

www.weheartit.com

A több órás tanulás után aztán bementem órára, ma az utolsó prezentációt hallgattuk, amit a csoporttársaim csináltak. Kicsit reménykedtem benne, hogy Bastien vagy Audrey legalább órán megjelenik, és tudok velük beszélni, de csalódnom kellett. Fogalmam sincs, mi van velük, ráadásul a tanár azt mondta, reméli, tudjuk, hogy a késés beleszámít a jegyünkbe. Na, ettől végképp ideges lettem, mert én simán megírtam volna mára a részemet, már két hete tudom, hogy mit akarok írni, de mivel a többiek jóformán semmit nem csináltak, így kicsit nehéz. Nem baj, úgy döntöttem, nem érdekel, nem csak ez az egy jegyünk van ebből a tantárgyból, és igaz a másikat nem tudom még (a prezentáció, amit még félév elején csináltam Simonékkal), de nem hiszem, hogy rossz lett. Ezt a 15 oldalas beadandót meg csak összedobjuk valahogy. Gondolom, a többiek sem akarnak 0-t kapni az egészre, valami minimális munkát csak összehozunk jövő hétig.

A mai órán a legborzasztóbb prezentációt láttuk, amit csak össze lehetett hozni ezekből a szövegekből. Unalmas volt, hosszú volt, követhetetlen volt, szervezetlen volt, nagyjából az volt az ember benyomása, hogy óra előtt elolvasták a szövegeket és kiültek beszélni róluk. A tanár jól le is hordta őket óra végén, de szerintem megérdemelték, mert tényleg értékelhetetlen munkát csináltak.

Aztán nagy nehezen vége lett, és 4-kor mehettem haza. Egy óra alatt nagyjából haza is értem, Dani átugrott C-vitaminért délután, mert nagyon beteg, és neki nem volt otthon. Főztem neki teát is, meg almapürét csináltam, szegénynek annyira fáj a torka, alig tud nyelni.

Este még tanulgattam kicsit, aztán JB hazaért és csinált vacsorát, én elmosogattam utána. Aztán körbetelefonáltam a nagyszülőket, mert Feri papának névnapja volt, felköszöntöttem. Alig várom már, hogy hazamenjek, már csak 12 nap és otthon is vagyok. 

www.weheartit.com

Le 2nd Décembre 2015

I'm still waiting for Peter Pan to bring me to Never Land.

Mostanában nagyon szépen fel tudok kelni reggel, ma még arra is volt időm, hogy a tegnapi blogbejegyzésem megigazítsam a reggeli kávé mellett. JB akkor kelt fel, amikor én már nagyjából útra kész voltam, úgyhogy csak gyorsan adott egy puszit, és én már mentem is a buszhoz.

9:55-kor szálltam le a campus-on a villamosról, úgyhogy nem késtem Paléoanthropologie-ról. Az amphi előtt már messziről észrevettem Mélaine-t, és nagyon megörültem neki, mert ezer éve nem találkoztunk – nem nagyon láttam órán mostanában. Ő is mosolyogva indult felém, ahogy meglátott, sajnálkozott egy kicsit, hogy milyen régen találkoztunk, aztán elmesélte, hogy mi van vele. Rájött, hogy az antropológia nem neki való, valószínűleg átmegy politológiára, az jobban érdekli. Még nem tudja, hogy be kell-e fejeznie ezt az évet, vagy átmehet félévkor is sciences-po-ra, egyelőre a titkárság válaszára vár. Hát, ezért nem járt be órára, meg azért is, mert elég szar óráink vannak ebben a félévben. Mondtam neki, hogy ezt teljesen megértem, higgye el, nekem sem okoz örömet például a paléoanthropologie. Őszintén szólva, ebben a félévben több rossz óránk és tanárunk van, mint jó és így elég nehéz motiváltnak maradni. De én tudom, hogy mit szeretnék később csinálni, és ahhoz muszáj ezeket is megtanulnom. Mondjuk, kétlem, hogy valaha szükségem lesz az ősemberekkel kapcsolatos információkra, de az egyetem sem fenékig tejfel, kénytelen vagyok ezt is megtanulni. Így mentünk be órára, nem túl lelkesen, de Mélaine-nél volt gumicukor és azt csipegetve könnyebb volt odafigyelni az őskori szobrokra. Legalább már nem csontvázakat, hanem szobrokat, meg nyílmaradványokat mutogat a néni, ettől nem forog a gyomrom.

Óra után Mélaine hazament (a következő órájára nem ment be), úgyhogy elköszöntünk. Én mentem enquete ethno-ra.

Délben (amikor hivatalosan kezdődnie kellett volna az órának) még alig voltunk a teremben, a tanárnő kicsit ki is akadt, mert valami olyan feladatot talált ki, amihez minél többen kellettünk volna. Felvilágosítottuk, hogy paléoanthropologie volt előtte, valószínűleg sokan nem járnak be, ők késnek. Végül szépen lassan megérkeztek a többiek is, bár így sem volt itt mindenki órán. 

www.weheartit.com

Ma csoportmunkában kellett dolgozni, a tanárnő előre összeírta, hogy ki melyik csoportba kerül, és nekünk az volt a feladat, hogy meg kellett találnunk a közös pontot a kutatásainkban, hogy miért pont mi kerültünk össze. Először Veronikával (szerepjátékok), Polynenal (alternatív gyógymódok) és Sebastiennel (zenészek) kerültem össze, és elég nehezen ment a közös pont megtalálása. Nagy nehezen felsoroltunk néhányat, először a transnationalité-t, mert Sebastienen kívül mind a hárman két országot hasonlítunk össze, Polyne Spanyolországban kutat részben, Veronika Bulgáriában, én pedig igyekszem Magyarországon is. Aztán még néhány dolgot sikerült találni, hogy mindannyian személyesen is érintettek vagyunk a dologban, jobb híján barátokon keresztül kapcsolódunk a témához. Végül kiderült, hogy a tanárnő igazából arra gondolt, hogy mindegyikőnk kutatásában szerepe van a „testnek”. Ebben az esetben én kicsit kilógok a sorból szerintem, de ha nagyon bele akarjuk magyarázni, akkor még igaz is lehet. A második csoport ahova kerültem az Francois-ból (buddhizmus), Maelle-ből (szerepjátékok) és Cassandre-ből (polyamour) állt. Itt is kitaláltuk nagyjából a közös pontokat, de közben vége lett az órának, és indultunk haza.

Hazafelé még beszaladtam néhány cikket kinyomtatni holnapra, így végül viszonylag későn, olyan fél 4 fele értem csak a lakásba. JB már ebédelt, én is vettem magamnak egy kis salátát, aztán miután megettem, rögtön nekiálltam a tanulásnak.

Este JB elment valami találkozóra, de előtte gyorsan főzött egy levest. Nem nagyon merem megkóstolni, mert állítólag káposzta, krumpli, és hagyma van benne, összeturmixolva. Majd kiderül vacsoránál, hogy milyen, azzal még meg kell várnom JB-t, amíg hazaér, de még úgysem vagyok éhes. Gyorsan sütök egy sütit, mert megígértem neki. Tegnap Anya átküldte a gyömbéres-csokis keksz receptjét, és mivel minden van itthon hozzá, gondoltam gyorsan összedobom. 

www.weheartit.com

Le 1er Décembre 2015

It’s beginning to look a lot like Christmas.

Sikerült megint időben felébredni, és még csak nem is voltam nagyon fáradt. Összekészülődtem, és imádkoztam, hogy JB-t ne keltsem fel, ugyanis muszáj volt hajat mosnom, és féltem, hogy a hajszárító hangjára felkel, mivel a fürdőszoba pont a szobájával szemben van. Szerencsére nem hallottam mozgást, mondjuk amilyen fáradt volt tegnap, lehet, hogy még ágyúdörgésre sem ébredne fel. Megittam a kávémat, aztán el is indultam az egyetemre.

www.weheartit.com

Ma megint sikerült elkapnom azt a villamost, ami a Grange-Blanche-ról indul egyből, ahol leszállok a metróról, azon általában van hely, le is tudok ülni. Ettől általában már jól indul a nap, mert elég nagy sikerélménynek számít, ha nem idegen emberek közé beszorítva kell negyedórát végigácsorognod a kanyargó villamoson, jó esetben kapaszkodva, rossz esetben embertársaidra bízva az egyensúlyod megtartását. Bár előszeretettel látogatok koncerteket, ahol nagyjából ugyanez a helyzet az első sorokban, de persze ott más a hangulat. Ha a villamosmegállóban is lehetne sört venni, máris más lenne a helyzet.

Első órám Anthropologie des religions volt, az amphi előtt láttam Tomot, rámosolyogtam, ő meg vissza, de épp nagyon beszélgetett valakikkel, úgyhogy nem mentem oda. Más ismerős nem nagyon lézengett se kint, se bent, megint alig voltunk órán. Úgy látszik, mostanra tényleg csak a „kemény mag” maradt, megint maximum ötvenen voltunk a háromszáz helyett. Lehet, következő félévben csinálok egy képet az első és az utolsó órán, elég nagy lenne a kontraszt… Összesen egy oldalt sikerült jegyzetelnem, mert tényleg követhetetlenül beszél ez a pasi, de reménykedek benne, hogy majd a vizsgára valahogy össze tudom szedni legalább a lényeget, amiről beszélt. Az ötven diákból nagyjából tízen figyeltek és jegyzeteltek egész órán, én hátul ültem, és körülöttem mindenki vagy smsezett, vagy olvasott, vagy chatelt valakivel. Szokásos. Én is próbáltam olvasni, de rájöttem, hogy két dologra nem tudok így figyelni, úgyhogy végül letettem a könyvet és próbáltam elkapni a lényeget a tanár mondanivalójából.

Óra után bevettem magam a könyvtárba, és ott olvastam két órán keresztül. Ebédelni megint nem volt időm, mert rohannom kellett Champs et méthodes de l’anthropologie-ra. Ezt az órát Santiago tartja, és azzal kezdte, hogy tudja jól, hogy három órát nem tartott meg a hatból, és mikor tudjuk pótolni. Kiderült, hogy semmikor, ugyanis nincs olyan időpont, ami neki is meg nekünk is megfelel. Ő Párizsból jár le Lyonba órát tartani, ezért amikor itt van, az egész napja be van táblázva jóformán. Nekünk meg más óráink vannak azokban az időpontokban, amiket felajánlott. Eléggé kiakadt, elpanaszkodta nekünk, hogy mennyit dolgozik, én tényleg megsajnáltam szegényt. Nem szívesen lennék egyetemi tanár, az biztos. Mondjuk, még nincs kizárva, hogy én is ott kötök majd ki, sose lehet tudni…

www.weheartit.com

Óra után egyből mentem is portugálra, ahol a tanárnő közölte, hogy jövő kedden írjuk a vizsgát, amiről elvileg mi már tudtunk, mert félév elején elmondta, gyakorlatilag én úgy elfelejtettem, hogy most kisebb sokkot kaptam, mikor meghallottam. Nem baj, majd hétvégén valahogy megpróbálok rá felkészülni. Elvileg csak szövegértés lesz, az talán menni fog.

Aztán kiosztotta a beadandókat, amiket még őszi szünet előtt írtunk neki. Az enyém volt az első, odaadta, én nem akartam hinni a szememnek. A papíron egy hatalmas 18-as díszelgett. 18-at kaptam 20-ból! Ez olyan ritka jegy, hogy nem is tudom elmondani, mennyire örültem. Franciaországban az osztályzás ugyanis nem annyira úgy működik, mint otthon, itt 19-es meg 20-as szinte nem is létezik, maximum akkor, ha teljesen hibátlan munkát adtál be. A 18-17 is elég ritka, most nekem pl. 4 helyesírási hibám lett összesen a fogalmazásban, így kaptam 18-at. A „legjobb” jegy, amit kaphatsz itt, az olyan 15-16 körül van, annak már mindenki nagyon örül, de tavaly az én 13-14 közötti átlagomra is azt mondták, hogy zseni vagyok. Ezek után a 18 az tényleg a csillagos ég. Most már nem is izgulok annyira a jövő heti vizsga miatt. A tanárnő azt mondta, összességében nagyon jók lettek a fogalmazások, és sokan már nagyon a B1-es szinthez (középfok) közelítenek. Az én papíromra is ráírt egy B-t, de én nem annyira gondolom, hogy középszinten beszélek portugálul, mert megszólalni még elég nehezemre esik.

Nagy nehezen vége lett az órának, és indulhattam haza. Ilyenkor már vaksötét van, 6-kor végzek, iszonyú fáradt voltam, mire hazaértem. Beszéltem egy kicsit anyáékkal skypeon, aztán elkezdtem a vacsorát csinálni, mert tegnap JB megkért. Sajttal töltött pulykamellet sütöttem, meg rizst főztem hozzá, úgyhogy nem volt egy nagy mutatvány, kb. 20 perc alatt kész is lettem vele. Megvacsoráztunk, aztán mindketten tanultunk még sokáig. 

Le 30 Novembre 2015

Tomorrow is December.

JB akkor ért haza, amikor én már nagyjából össze voltam készülve, és indulni akartam az egyetemre. Elújságolta és megmutatta nekem, hogy mi mindent hozott megint, össze-vissza pattogott a lakásban, kidugította az eldugult csapot a fürdőszobában, meg még ezer dolgot csinált egyszerre. Nekem követni is elég nehéz volt, mert hétfő reggel volt, nem nagyon voltam még képben, inkább csak támolyogtam a fürdőszobából a szobámba, onnan a konyhába, aztán vissza a fürdőbe, mindezt kávéscsészével a kezemben. Mikor elindultam, JB már lecsillapodott kicsit, azt mondta, alszik, mert pénteken és szombaton is dolgozott a diszkóban, megint DJ volt, és iszonyatosan elfáradt. Nem is csodálom, mindkét nap este 11-től másnap reggel 8-ig melózott, az elég fárasztó lehetett.

www.weheartit.com

Időben beértem Axel Guioux órájára, ma megint az anthropologie de la mort témakörét folytattuk, őszintén szólva kezd elegem lenni belőle, főleg, mert a mai órán mindenféle horrorfilmből is mutatott képeket, hogy a mindenféle kulturális temetkezési szokásokat, meg mítoszokat megismerjük. Többek között a Kör című filmet magyarázta, és közben képekkel illusztrálta a mondanivalóját, amitől majdnem felfordult a gyomrom. Soha életemben nem néztem horrorfilmet, pontosan azért, mert tudom, hogy nem bírom, erre az egyetemen kénytelen vagyok mindenféle zombit, meg tévéből előmászó halott kislányt nézegetni. Szerencsére ezen kívül néztünk érdekes dolgokat is, amik kicsit békésebbek voltak.

A második óra anthropologie de la nature volt, most szerencsére csak az óra második felében rohant és hadart a tanár, az elején még egészen jól sikerült jegyzetelnem. Nem lesz semmi felkészülni a vizsgára, iszonyú sok dolgot vettünk. Most, hogy minden órán elmondják, hogy ez az utolsó előtti óra a félévben, elég ijesztő az egész. Megint túl gyorsan eltelt a félév, megint ott tartok, hogy két hetem van összekapni magam, és gyorsan valahogy megszervezni a tanulást. Az most viszonylag nagy szerencse, hogy csak januárban lesznek a vizsgák, mert így még karácsony után lesz egy kis időm tanulni. A beadandóimmal pont annyira el vagyok csúszva, hogy szünet előtt képtelen lennék akármiből is levizsgázni.

Olyan 3 körül értem haza délután, aztán egészen estig tanultam. JB főzött nekem vacsorát, de azt mondta, holnap én vagyok a soros. Örülök neki, hogy végre én is kivehetem a részem a főzésből, mert eddig tényleg ő csinált majdnem minden vacsorát, ennyivel igazán jövök neki. Mondjuk az is igaz, hogy a hétvégi kajából mindig marad neki, ma is ő fejezte be a carbonara-t, amit csináltam.

Így élünk békésen, most pedig folytatom a tanulást. Just keep on studying.

www.weheartit.com

Le 28-29 Novembre 2015

Baby it’s cold outside.

Szombat: Egész délelőtt főztem, de nagyon szuper ebédet hoztam össze végül. Főztem sütőtökkrém-levest, aztán csirkés-gombás rizottó volt a második, és sütöttem egy csomó almás-csokis muffint desszertnek. Délután tanulgattam kicsit, de nem haladtam túl sokat, hogy őszinte legyek. Jövő héten nagyon össze kell kapnom magam, mert mielőtt hazamegyek, tényleg le kell tudnom a nagy részét a tanulnivalónak. Este folytattuk a Friends-maratont Danival, de közben megbeszéltük, hogy majd kitalálunk más programot is, mert ez a sorozatnézés már kezd unalmassá válni.

www.weheartit.com

Vasárnap: Ebédre carbonara spagettit csináltam, de közben iszonyatosan elvágtam az ujjamat. A salátát vágtam, és egyrészt nagyon életlen a kés, másrészt a salátalevelektől nem láttam, hogy ott a hüvelykujjam, és sikerült szépen végighúznom rajta a kést, hogy csak úgy ömlött belőle a vér. Szerencsére nem sokkal később elállt és le tudtam fertőtleníteni, de most egy darabig nem tudom rendesen használni, mert elég mélyre sikerült a vágás az ujjam tetején. Nagyjából ez volt a hétvégém legizgalmasabb pillanata. Ebéd után behoztam nagyjából a bloglemaradást, és skypeoltam anyáékkal is. Este megpróbáltam időben lefeküdni, sajnos JB nem jött megint haza, csak holnap reggel érkezik, írt egy sms-t. 

Le 27 Novembre 2015

French administration sucks.

Ma reggel felkeltem 9-kor, mert el kellett intéznem néhány dolgot a városban. Sajnos nem sikerült korán elindulnom, mert sok időbe telt, amíg összekészülődtem, hajat mostam, stb. Végül dél körül kiléptem az ajtón.

A Part-Dieu-höz mentem, ugyanis múlt héten kaptam a francia adóhivataltól egy csekket, hogy fizessek be 1014 eurót (igen, kb. 304 000 Ft) december 15-ig, taxe d’habitation (lakásadó) néven. Először azt hittem, hogy valami tévedés, de amikor kiderült, hogy ilyen tényleg létezik, és minden bérlőnek kell egy évre visszamenőleg fizetni, akkor kicsit megijedtem. Beszéltem JB-vel is, a főbérlőnek is írtam, és mind ketten állították, hogy ennyit nem fizettethetnek ki velem (megjegyzem, nem nagyon tudnám kifizetni, ha akarnám sem), valahogy elszámolták. JB nagyon erősködött, hogy az előző lakótársaimnak is fizetniük kell, de mivel az ő nevükre nem jött semmilyen papír, nem nagyon tudom rajtuk behajtani. Kénytelen voltam utánanézni a dolognak, de az interneten nem nagyon találtam megoldást, úgyhogy úgy döntöttem, személyesen veszem kézbe a dolgot, és bemegyek az adóhivatalhoz reklamálni.

Elbuszoztam a Part-Dieu-höz, egészen pontosan valami Cité d’État nevű épülethez, amelyben az adóhivatalnak is voltak irodái. A recepción elmondtam, hogy miért jöttem, kaptam egy sorszámot, aztán leültem. Mikor ránéztem a papírra, kicsit rosszul lettem, ugyanis az volt ráírva, hogy 35-en várakoztak még előttem. Nagyszerű. Semmi könyvet, semmit nem vittem a telefonomon és a papírjaimon kívül, úgyhogy jobb híján csak zenét hallgattam 1,5 órán keresztül – ennyit kellett várni. Nagy nehezen végre én következtem, egy fiatal nő irodájába kellett mennem, elmagyaráztam neki a helyzetemet, ő meg kitöltetett velem néhány papírt, írt egy kérvényt, és továbbította a központnak. Be kellett jelentenem, hogy nincsen jövedelmem, diák vagyok, és hogy a szüleim nem Franciaországban élnek, így elvileg csak 57 eurót kell majd fizetnem. Máris jobb, mint az 1014 euró. A nő megígérte, hogy megsürgeti a központot, hogy még időben küldjenek egy új csekket, de ha december 10-ig nem kapok semmit, akkor hívjam fel őket. Van egy olyan érzésem, hogy nem fogom megúszni telefonálgatás és még egy kis rohangálás nélkül, de remélem nem lesz igazam.

Ettől függetlenül iszonyatosan örültem, hiszen úgy is fel lehet fogni a dolgot, hogy megspóroltam 957 eurót. Ezen felbuzdulva átsétáltam szépen a plázába, visszamentem a Primark-ba, hogy megvegyem a gyönyörű bordó kabátot, amit tegnap láttam, és egészen olcsó volt. A nagy kabátvásárlásból végül az lett, hogy két hatalmas zacskóval, és jóval kevesebb pénzzel távoztam a boltból, de mivel augusztus óta nem voltam vásárolni, úgy éreztem, hogy pont ideje volt. Természetesen a kabátot is megvettem, de vettem hozzá egy sálat, vettem még egy ruhát, egy inget, egy pulcsit, néhány fülbevalót… Nagyon boldogan jöttem haza, a vásárlás tényleg fel tudja tölteni az embert.

www.weheartit.com

Ennél jobban csak a tiszta lakás látványa dobja fel a napomat, úgyhogy miután megebédeltem itthon, gyorsan elkezdtem takarítani. JB közben már hazament, mialatt én az ügyemet intéztem, írt egy sms-t, hogy valószínűleg pont elkerüljük egymást. Nagyon szépen kitakarítottam a lakást, a konyhaszekrényben meg rendet raktam, mert JB már annyi mindent hozott, hogy alig férünk el. Ezt eddig elképzelhetetlennek tartottam, tavaly egész évben kongott a szekrény meg a hűtőszekrény is, max. 1-2 napig volt majdnem tele, de olyan sosem volt, hogy folyamatosan, több héten keresztül legyen itthon kaja. Este Danival Friends-maratont tartottunk, és ez azt jelentette, hogy végre elkezdődött a hétvége. 

Le 26 Novembre 2015

www.weheartit.com

My life is a joke. 

Felkeltem 6-kor, pedig tegnap későn feküdtem le és nagyon féltem, hogy ma nem fog sikerülni a korai ébredés. Szerencsére a fél órán keresztül ötpercenként csörgő ébresztőm megtette a hatását, a sokadik csörgést meghallottam, és felkeltem időben. JB tegnap nagyon rendes volt, azt mondta, legkésőbb 7-kor felkelt, de végül szerintem én ébresztettem fel őt, mert hallottam, hogy mocorog, miközben készülődtem.

Időben beértem órára is, a civilisation des pays lusophones volt ma az első. Csoportmunkában kellett dolgoznunk, kétfős csoportokban, cikkeket kellett olvasnunk Portugáliáról és azok alapján fogalmazást írni. Én egy nagyon szimpatikus lánnyal kerültem össze, először mindketten elolvastunk 3-4 cikket fejenként, kijegyzeteltük őket, aztán együtt összedobtuk a fogalmazást. Igazából a munkamegosztás olyan 30%-70% volt az ő javára, mert nagyon pörgött. Miután befejeztük a jegyzetelést, az ő fejében már meg is volt a vázlat, aztán arra jutottunk, gyorsabban végzünk, ha ő ír, mégiscsak az ő anyanyelve a francia. Ezek után ő írt, mint a gép, én csak annyit csináltam, hogy adogattam neki sorrendben a jegyzeteket, és a végén átolvastam a kétoldalas esszét, amit összehozott. Annyira nem volt ellenemre a dolog, mert így nem fáradtam el túlzottan az órai munkában.

Óra után mentem a könyvtárba, mert Bastien-nel és Audrey-val találkoztam, hogy megbeszéljük a beadandónkat, és remélhetőleg kitaláljuk, hogy ki miről ír benne. Audrey késett kicsit, addig mi Bastien-nel mindenféléről beszélgettünk. Kérdezte, hogy haladok a kutatásommal, meséltem neki, hogy nem nagyon, ő pedig megígérte, hogy majd megpróbál bejuttatni egy megbeszélésre azokhoz, akik a lyoni menekültes tüntetéseket szervezik. Most igazából próbálják kitalálni, hogy mi legyen, mivel a rendkívüli állapot miatt tilos mindenféle tüntetés Franciaországban. Párizsban hatalmas botrányok vannak most emiatt. Közben még kerestünk néhány egyesületet, akik menekültekkel foglalkoznak, hogy legyen B-terv is, bár már eléggé kifutottam az időből. Azért még mindig nem késő, van két hetem.

Nemsokára megérkezett Audrey is, és nekiláttunk a munkának. Kiderült, hogy én foglalkoztam a legtöbbet a dologgal, mert én találtam egy csomó cikket, a többiek nem nagyon kerestek semmit. Az első két óra emiatt azzal ment el, hogy ők cikkek és könyvek után nyomoztak a könyvtárban, amik esetleg szóba jöhetnek, én pedig olvasgattam azokat, amiket eddig találtam. Végül nagy nehezen összeraktunk egy vázlatot, de még nagyon sok meló van az egésszel, úgyhogy megpróbáljuk majd kikönyörögni a tanártól, hogy hadd adhassuk le egy héttel később. Így ugrott a tervem, miszerint a héten megírom a saját részemet, kénytelen vagyok elhalasztani jövő hétre. Nem baj, ha jövő héten péntekig kész leszek vele, az már nagyon nagy haladás.

www.weheartit.com

Miután befejeztük a munkát, Audrey hazament, Bastien leült a Forum-on olvasni, én meg elmentem a menzára valami ebéd után nézni. Az egyetlen meleg étel a menzán, az a pizza, úgyhogy most azt ettem. Nem tudom, ki próbált már műanyag evőeszközzel pizzát enni, hát meg kell mondjam, elég nagy kihívás. Az egésznek az lett az eredménye, hogy a művelet felénél a villának kitört mind a négy foga, ebből kettőt majdnem lenyeltem. Nagy nehezen azért megküzdöttem, és sikerült nagyjából szeletekre vágni a pizzát, hogy aztán megehessem.

2-kor aztán már ott voltam órán, a mostanira nem tudtam elolvasni a szövegeket, pedig érdekes volt a téma, természeti katasztrófákról volt szó, de leginkább arról, hogy az emberek hogyan dolgozzák fel őket. A tanár megint nagyon vitatkozós kedvében volt, de a két lány, akik előadtak, elég jól állták a próbát.

Óra után rohantam a villamosra, mert megígértem a Daninak, hogy ma délután segítek neki télikabátot venni, és előtte még be kellett ugranom kinyomtatni néhány cikket. Nagy pechem volt, mert a számítógép nem ismerte fel valamiért a hordozható winchesteremet, úgyhogy nem tudtam kinyomtatni, amit szerettem volna. Elég idegesen mentem a buszhoz, ami pont az orrom előtt ment el, ettől még jobban felment bennem a pumpa, de gondoltam, nem baj, 10 perc múlva jön a következő. Hát nem jött. Aztán 20 perc múlva sem jött. Már 22 perce fagyoskodtunk a buszmegállóban, mikor végre begurult a busz, és a sok ember fel is tömörült rá. A baj csak az volt, hogy a sofőr most fejezte be a műszakot, ő leszállt, a váltás pedig még nem volt sehol. Úgyhogy minimum öt percet álltunk még a sofőr nélküli buszon, és vártuk, hogy valami történjen. Közben, egy üres busz száguldott el mellettünk: azon sofőr volt, csak utasok nem. Teljesen abszurd volt a dolog, senki nem értette, miért nem állt meg, hogy felvegyen néhány utast legalább, akkor mindenki kényelmesen utazhatott volna… Nagy nehezen végül felbukkant a sofőr és néhány perccel később elindultunk, de így is több mint fél órát késtem.

www.weheartit.com

Szerencsére Dani nem várt rám, időben szóltam neki, hogy mikor induljon el, így nagyjából egy időben értünk oda. Végigjártunk rengeteg üzletet, végül a Primark-ban találtunk neki egy nagyon szuper és nagyon olcsó kabátot. Én is láttam egy gyönyörűt 21 euróért, de nem vettem meg, mert nagyon fáradt voltam, és nem hogy vásárolni, de járni sem volt erőm.

Nagyon örültem, mikor végre hazaértem, és leülhettem a szobámban a sorozatom elé. Iszonyatosan fárasztó ez a csütörtök, főleg azért, mert reggel 7-kor elmentem itthonról, és csak este 7-re értem haza. Szerencsére holnap nincs órám, úgyhogy ki tudom magam pihenni. 

Le 25 Novembre 2015

Hello cold days.

Reggel szépen felkeltem időben, és bementem Paléoanthropologie-ra. Nem voltam túl lelkes, de muszáj bejárni, mert ez az egyetlen tárgy, amiből még elképzelni sem tudom, milyen lehet a vizsga, szóval, ha ott vagyok órán, legalább minimális esély van rá, hogy emlékezni fogok a dolgokra. Most kivételesen érdekes is volt, mert a női reprezentációról volt szó, a különböző szobrokról, amelyeken a női testet ábrázolták. Ja, és azt elfelejtettem írni, hogy első sorban ültem! Ilyen még véletlenül sem fordult elő eddig, de most valahogy ilyen kedvemben voltam. Persze, óra végén azért eléggé örültem, hogy befejezte a mondókáját a néni, mert a jóból is megárt a sok…

A második órám Enquete ethno volt, kicsit félve mentem be, mert elvileg színes ceruzát kellett volna hozni (nekem csak színes tollaim voltak, de gondoltam, az is oké), plusz a saját kutatásunkkal kapcsolatban volt egy házi feladat, amire nekem nem nagyon volt időm. Szerencsére végül nem nagyon kellett semmit felmutatnom ezzel kapcsolatban, a színes tollakra szükségem volt, de a házi feladatot nem nagyon kérdezte a tanárnő (pedig közben órán megírtam).

Délután el akartam menni az IKEA-ba, mert nagyon szép adventi gyertyákat láttam múltkor, és hétvégén már advent első vasárnapja van, de esett az eső, úgyhogy inkább gyorsan hazamentem. 

Délután egész végig tanultam, aztán este JB-vel vacsoráztam, szokás szerint. 

Le 24 Novembre 2015

The camp is not a home.

Ma reggel nem mentem Anthropologie des religions-ra, mert nagyon tanulnom kellett. Múlt héten sem volt sok értelme, hogy ott voltam órán, mivel alig tudtam valamit jegyzetelni, úgyhogy ma inkább itthon maradtam és elkezdtem olvasni ezerrel a beadandómhoz, mert muszáj haladnom, elvileg a héten összeülünk Bastien-nel és Audrey-val, addigra jó lenne, ha lenne valami a kezemben. Egészen reggel 9-től délután 1-ig tanultam, közben JB is felébredt, ő is tanult, aztán ebédelt, és ment órára. Én is elindultam 1-kor az egyetemre, mert ma a második órám 2-kor kezdődött, a Champs et méthodes de l’anthropologie, arra mindenképpen be kellett érnem.

www.weheartit.com

Odaértem időben a campus-ra, ezt az órát most Santiago tartja, vele már tavaly is voltak óráink, nagyon jó tanár. Sajnos sokat van külföldön, úgyhogy múlt félévben is, és most is elmaradt néhány óránk, de elvileg innentől kezdve megtartja elvileg a maradékot – már csak négy maradt igazából, nem túl sok. Ezen a mai órán beszélt arról, hogy az antropológia milyen kérdésekkel foglalkozik manapság, mindenféle alapdologról, ami kapcsolódhat a „champs et méthodes” (területek és módszerek) fogalmakhoz.

Óra után rohantam a campus másik végébe, ahol portugál órám volt. Úgy volt, hogy ma összeülünk Audrey-val és Bastien-nel, de nekik előbb nem volt jó, nekem meg később nem, pont a portugál miatt, úgyhogy csúsztattuk az egészet. 

Tegnap sokat gyakoroltam, hogy a mai órán ne égjek be nagyon, de sajnos igét ragozni még mindig nem tanultam meg (a szabályos igeragozás az megy, de a kivételekkel még problémáim vannak), úgyhogy kicsit féltem, hátha olyan feladat lesz, amit nem tudok megcsinálni. Egy olyan csapathoz sikerült ülnöm, akik ismerték egymást mind, így az egész órát végigdumálták, és én alig tudtam a tanárnőre figyelni. Nem nagyon haladtunk, egész órán összesen három feladatot csináltunk meg – olyanokat, amilyenekre a Vetésiben kb. 10 percet kaptunk összesen. Finoman szólva halálra untam magam, úgyhogy egész órán chateltem a barátaimmal (tudom, hogy nem szép dolog, de tényleg nagyon unatkoztam).

Nagy nehezen vége lett a portugálnak, és mehettem haza. Olyan 7 körül már itthon is voltam, gyorsan skypeoltam egyet anyáékkal, aztán 8-kor már rohantam is el itthonról, mert moziba mentem. Út közben vettem egy szendvicset, az volt a mai vacsorám. Fél 9 előtt néhány perccel már a mozi előtt vártam Madeleline-t. 

A szaktársaim posztolták facebook-on az eseményt, egy fesztivál van most Lyonban, az a neve, hogy Migrant’-scene, egy migránsokkal foglalkozó egyesület, a Cimade szervezi, idén a „menekültek” a téma, ez az ötödik év, hogy csinálják, és ennek a fesztiválnak a keretein belül szerveződött ez a vetítés is. 

Egy fiatal francia rendező, Axel Salvatori-Sinz Les chebabs de Yarmouk c. dokumentumfilmjét vetítették, ami egy szíriai menekülttáborban élő palesztin fiatalokról szól. Mivel JB és Dani is tanulnak ezerrel, meg sem kérdeztem őket, inkább ma délután írtam gyorsan egy sms-t Madeleine-nek, hogy ráér-e, és szerencsére örömmel jött velem. 

A film zseniális volt, itt meg lehet nézni az előzetest, nagyon-nagyon szuper. Mint dokumentumfilm is nagyon tetszett, meg a téma is borzasztó érdekes volt. Ezek a fiatalok, születésük óta ebben a menekülttáborban élnek, igazából a szüleik is ott nőttek már fel. A nagyszüleik generációja alatt jött létre a menekülttábor, a háború után, 1957-ben, azt hiszem. Mivel palesztinok mind, nincs anyaországuk, nincsen állampolgárságuk sem igazából, menekültstátuszuk van csak, és ha valahova esetleg esélyük van tovább menni, akkor szír útlevelet kapnak, amin fel van tüntetve, hogy menekültek. Borzasztó kilátástalan a helyzetük, nagyon nehéz külföldre eljutniuk, a katonaság kötelező, az összes fiút besorozták, ők pedig ahogy csak lehet, próbálnak kibújni alóla, mert azt mondják, semmi értelme. Az egész életük arról szól, hogy valamilyen úton-módon kikerüljenek onnan, és új életet kezdhessenek. Egyetlen egy srác volt, aki azt mondta, semmiképp nem akarja otthagyni a tábort, ő rendező és színész volt, és azzal megelégedett volna, hogyha minden évben akár csak egyetlen előadást tud rendezni a táborban, és amúgy „normálisan” élhet. A film vége után beszélgetés következett, és az elején kiderült, hogy a tábort a film forgatása óta 60%-ban lerombolták, az akkori 500 000 helyett ma már csak 18 000-en élnek ott, a szereplők nagy része Európában vagy Dél-Amerikában él most, egy szereplő halt meg, pont ez a srác, aki mindenáron ott akart maradni. Őt besorozták, aztán a katonaságnál megkínozták, végül megölték. Ez a sors vár általában azokra, akik nem hagyják ott Szíriát, elég szomorú.
Itt van néhány kép a filmből, mindegyiket a Google-n találtam: 

Madeleine a film után lelépett, én egyedül azért ott maradtam a beszélgetésre, mert nagyon kíváncsi voltam, akkor is, ha már negyed 11 volt. Két moderátor volt a Forum-Réfugiés nevű lyoni egyesülettől, és három meghívott, egy pszichológus Brüsszelből, egy filozófus Genfből, és egy szudáni menekült férfi. A menekült férfi angolul beszélt, az egyik moderátor fordította, amit mondott. Elmesélte, hogy ő is egy ilyen menekülttáborban lakott évekig, és hogy borzasztó volt. Nagyon megrázó volt, ahogy mesélt, mert nagyon halkan beszélt, néha elcsuklott a hangja, látszott rajta, hogy még visszagondolni is nehéz neki. Olyanokat mondott, hogy „the camp is not a home” (a tábor nem otthon), meg hogy „In the camp, you have no family, you have no friends. Friends come and go away, and you never know, if you will see them again or not.” (A táborban nincsen család, nincsenek barátok. A barátok jönnek-mennek, és sosem tudod, újra látod-e őket valaha.). Én teljesen a hatása alá kerültem, iszonyatosan megsajnáltam szegényt, és belegondoltam, hogy még hányan élhetik át ezt a borzalmat, aztán ott pityeregtem a mozi-székben. 

"Palesztina a tábor" (forrás: Google)

A beszélgetés további része borzalmas volt. A moderátorok iszonyatosan béna kérdéseket tettek fel, az egész átment politizálásba, a menekültekről jóformán semmit nem tudtunk meg, holott a beszélgetés témája elvileg az lett volna, hogy mit jelent menekültnek lenni. De ami a legjobban bosszantott, az az volt, hogy szerencsétlen szudáni pasinak senki nem fordított egy kukkot sem, úgyhogy ő szerintem totál nem értette, hogy miről van szó, mivel az egész beszélgetés franciául zajlott – nem is szólalt meg többször. Teljesen olyan volt az egész, mintha odaraktak volna egy „példányt”, hogy tessék, ilyen egy menekült, róluk van szó, de abszolút nem vették még csak emberszámba sem. Egyszerűen undorító volt, más szó nincs rá, tényleg. Én ezen nagyon felhúztam magam, és majdnem odamentem utána beolvasni a szervezőknek, de aztán inkább nem pattogtam, meg amúgy is késő volt, és rohannom kellett az utolsó metróra. Mindegy, ha a beszélgetésért nem is, a filmért legalább megérte elmenni.

Végül olyan éjfél körül estem haza, JB még nagyban tanult, valami beadandót kell holnap leadnia, azt írta. Beszélgettünk kicsit, aztán nemsokára elmentünk aludni mindketten.