Le 30 Septembre 2016

Ma délelőtt leginkább tanultam, próbáltam rendezni a soraimat, de megint nagyon le vagyok maradva mindennel, pont annyi időm van, hogy a beadandókat hétről hétre megírjam, és olvassak mellette, de többre nem nagyon jut. Megpróbálok valahogy javítani a helyzeten, de most hétvégén is alig lesz időm, megint minden napom be van táblázva… Kíváncsi vagyok, mikor lesz ennek vége.

Délután is tanultam, aztán rizottót csináltam vacsorára, mert JB-nek megígértem, hogy most én főzök. Aztán átszaladtam a szomszédba az orvoshoz, hogy írjon nekem egy igazolást a futóversenyre, mert anélkül nem indulhatok. Azt is meg akartam kérdezni, hogy nem tudom-e őt kezelőorvosként beírni, de az ötletet aztán hamar elvetettem, egyrészt, mert majdnem egy hetet kellett várni erre az időpontra is (mi van, ha tényleg beteg vagy?), másrészt pedig, mert ilyen unszimpatikus orvossal még életemben nem találkoztam. A segítőkészség legkevesebb jelét nem mutatta, pedig nekem fogalmam nem volt, hogy mit kell csinálni ehhez az igazoláshoz, honnan tudjam, mit akar megvizsgálni? Végül csak meghallgatott, és kérdezett egy csomó kérdést, hogy mióta futok, mennyit, dohányzok-e, stb. A végén pedig természetesen fizetnem kellett, én meg teljesen kétségbe estem, mert totálisan le vagyok égve, konkrétan 30 euró van a számlámon. Szerencsére ő „csak” 23-at kért, mondjuk elég túlzásnak tartom, hiszen igazából csak aláfirkált egy papírt. De mindegy, elvileg a biztosító majd visszautalja nekem ezt a pénzt, úgyhogy végül is ingyen volt, de ettől függetlenül csak 7 euró maradt a számlámon. Még szerencse, hogy este megyek babysitterkedni.

Fél 6-ra mentem a lányokért, de a busz nagyon sokat késett, 25 percet álltam a megállóban, úgyhogy végül jól el is késtem. Szerencsére nem volt baj, utána szépen együtt el tudtunk jönni. Most nagyon rendesek voltak a lányok, úgy látszik, megszokták, hogy én megyek értük, nem civakodtak, rendesen lehetett velük beszélgetni – a nagyobbal legalábbis, a kicsit meg még mindig leköti a csip-csip-csóka. Az este hátralevő részében színeztem Léaval, de nagy harcot vívtunk, ugyanis mindig átfirkálta a részeket, amiket én színeztem, nekem pedig egy idő után elegem lett belőle és majdnem összevesztünk, mert ha én nem színeztem egyáltalán, az sem volt jó neki. Aztán bújócskáztam velük, meg társasjátékoztunk is, egészen jól telt az este. Kilenc körül hazajöttek a szülők, még ott maradtam kicsit velük beszélgetni, nagyon aranyosak voltak. Olyan fél 10 körül estem haza, Dani később csatlakozott, de egészen korán elmentünk aludni, mert nagyon fáradtak voltunk. 

Le 29 Septembre 2016

Ma reggel megvolt az utolsó edzésem a Run in Lyon előtt. Hét km-t futottam, ami a harmada a távnak. Hát, nagyon kíváncsi vagyok, hogy fogom bírni. Attól nem tartok, hogy nem fogom tudni megcsinálni, csak az a kérdés milyen idővel, és mennyire leszek ott fejben. A mostani edzés közepén majdnem feladtam, de általában sikerül túllendülni ezeken a mélypontokon – legalábbis eddig így volt, remélem vasárnap is menni fog.

Később találkoztam Danival, összedobtunk egy gyors pikniket a parkban, aztán elmentünk vásárolni a Part-Dieube (legnagyobb pláza Lyonban), mert nekem kellett pár dolog a Decathlonból, ő pedig elkísért. Végül elég sok mindent elintéztünk, végre vettem egy telefontokot, így már nem kell félnem, hogy összetöröm, és még mindenféle kiegészítőt is beszereztem a futáshoz. Természetesen most is volt dolog, amit elfelejtettem, például a nyomtatóm típusát, így nyomtatópatront nem tudtam venni, azért majd vissza kell menni sajnos valamikor. Hazafelé a parkon keresztül bicikliztem, és benéztem az állatkertbe a zsiráfokhoz, hogy felviduljak egy kicsit, túl stresszes az életem mostanában. A zsiráfok iszonyatos tempóban szaporodnak itt Lyonban, most hatot számoltam, de szerintem több is van. Lehet, hazahozok egyet valamikor, elég nagy a lakás belmagassága…

szomszédok

Délután próbáltam összeszedni a gondolataimat, de egyszerűen képtelen vagyok végig gondolni, hogy milyen órámra mit kell elolvasnom, vagy írnom, hogy holnap mi dolgom van, meg a hétvégén mit kell csinálnom – ez nem csak azért van, mert hülye vagyok, hanem azért is, mert rengetegféle dolgot kéne egyszerre csinálnom. Vettem magamnak egy határidőnaplót, abba valahogy elkezdek listákat írni, mert egyszerűen minden kimegy a fejemből, káosz az életem. Úgyhogy, most megyek is aludni, aztán majd holnap valahogy összerakom remélhetőleg. 

Le 28 Septembre 2016

Megint nagyon korán keltem, ez a reggel 6 óra borzalmas. Még az a szerencse, hogy nem kell minden nap bejárnom az egyetemre, ha minden napot ilyenkor kezdenék, nem bírnám, az biztos.  Azért valahogy összeszedtem magam, és betámolyogtam a kampuszra. Bár, eleinte megfordult a fejemben, hogy mi lesz, ha megint nincs tanár (ahogy múlt héten), de elhessegettem  a gondolatot, mert tegnap megkérdeztük az igazgatót, és biztosított minket, hogy ma meg lesz tartva a reggeli óránk. Az egyetemi káoszt tökéletesen bemutatja ez a helyzet, mivel ma sem volt óránk. Teljesen feleslegesen keltem fel hat óra alvás után, ráadásul az első óránk csak délben kezdődött, mert a 10-kor kezdődőt is lemondta a tanárunk – de arról legalább tudtunk már két hete. Természetesen a titkárnőnél sem lehetett panaszkodni, mert ő nem dolgozik ilyenkor… Voltak, akik okosak voltak, és ma egyáltalán nem jöttek be, de az olyan naiv lelkek, mint én, szintén jól megjárták, volt szabad négy óránk a következőig. Persze, aki nem olyan messze lakik, mint én, az haza tudott menni, én inkább bent maradtam, és próbáltam valami produktív dolgot csinálni, de végül csak blogoltam.

Délben végre mehettem órára, politikai- és gazdaságantropológia, ezt a szemináriumot nagyon szeretem. Most az állampolgárságról és a nemzettudatról volt szó, de sajnos csak az óra felében, a másik fele „tour de table”-al (kerekasztal) telt, a kutatásunkat terveztük. Jövő hétre egy mini-összefoglalót kell adnunk a tanárnak, hogy pontosan mit szeretnénk csinálni, úgyhogy hétvégén lesz min gondolkoznom.

A következő órámig megint volt két óra (ebéd)szünetem, átugrottam az IKEA-ba, mert amúgy is volt ott dolgom, így legalább megebédeltem. Azért akármennyire szeretek ott lenni, most nem időztem sokat, ebben a hónapban kb. negyedszerre jövök át, elég lesz most már – úgy sem tudok semmit venni, nem kínzom magam.

Az utolsó órám előadás volt, megint politika- és gazdaságantropológia, ez már kevésbé követhetőbb, mint a szeminárium. Sikerült majdnem elaludnom rajta, pedig előtte ittam egy kólát a büfében, és két kávét reggel.

Este rajtam volt a sor, vacsorát kellett csinálnom. Joghurtos répasaláta lett az ötlet, halat sütöttünk hozzá, és egy cukkinikrémet is összedobtunk JB-vel. Elég jó kajákat csinálunk így magunknak, ráadásul teljesen egészségesen eszünk – el kell fogynia a rengeteg zöldségnek, amit hazacipel hétvégenként.

Le 27 Septembre 2016

Ma reggel megint elkezdődött… Reggel 6-kor kelés, JB-vel reggeliztem, aztán irány az egyetem. Az első óránk szeminárium volt, néhány csoporttársunk csinált prezentációt egy szövegből. Ezt az órát a román tanárnőnk tartja, aki eleinte nagyon szimpatikus volt, de most már egyre kevésbé az. Mindig nekiáll óra közepén sztorizgatni, és olyan érzése van az embernek, hogy nem haladunk semerre, olyan információkat mond, amiket már rég megtanultunk. A szöveg, amit el kellett olvasnunk például arról szólt, hogyan kell antropológiai kutatást csinálni, de nagyon az alapok voltak benne, amiket kb. első félév óta kívülről fújunk. Értem én, hogy ismétlés a tudás anyja, de örülnék neki, ha valami újat is tanulhatnék azokon az óráimon, ahol legalább tanár van.

Aztán egy előadás, az antropológia tanszék vezetőjével, aki megint szabadkozott, hogy sok probléma van, és megint elmesélte, hogy mekkora gázban van az egyetem, csak hogy ne rá legyünk mérgesek (mert ő nem tehet semmiről persze), hanem ez mind rajta kívül álló dolog, és ő nagyon szeretné, ha minden működne. Na igen. Sajnos már egyáltalán nem tudjuk sajnálni a pasit, akármennyire is próbálkozik, egyszerűen vállalhatatlan már lassan, ami megy. Egy tanárt sikerült valahonnan leakasztaniuk, de még hiányzik négy, fűtésre sincs pénz, télen nem tudja mi lesz. Úgy látszik, nem csak a magyar oktatásban vannak problémák.

Harmadik óránk megint egy szeminárium volt, a környezetantropológia óránkhoz kapcsolódik, és itt is kutatást kell csinálnunk, csoportban. Nekem semmi ötletem nem volt, mert ez a terület engem marhára nem érdekel, emiatt el se tudom képzelni, mi tartozhat ide. A többieknek volt azért ötletük, én egy sráchoz akartam csatlakozni, aki egy másik órán is velem van egy csoportban és ugyanazt a kutatást akarta folytatni, amit ott csinálunk, elég praktikus lett volna. De túl egyszerű is, mire odamentem hozzá, hogy csináljuk együtt, addigra megváltoztatta a véleményét. Úgyhogy magamba roskadva visszaültem a padba és azon gondolkoztam, kihez csatlakozzak. Egyszer csak a két előttem ülő lány (akikkel eddig össz-vissz egyszer beszéltem) hátrafordult hozzám, hogy mit csinálok, van-e kedvem velük kutatni. Persze, hogy volt. Ráadásul a téma is érdekes, hogyan vesznek részt a városlakók a város vezetőinek döntéseiben, mibe szólhatnak bele? Minden sínen van.

Negyedik óra megint előadás volt, azzal a nővel, aki az első óránkat tartotta, hát nem dobott fel túlságosan. Az első pár percben sikerült úgy elaludnom, hogy a tanárnő velem szemben, kb. három méterre tőlem magyarázott, én arra ébredtem, hogy dőlök ki a padból. Ennyire volt érdekes.

Az egyetemről egyből a lányokért mentem suliba, fél 6-ra kellett odaérnem. Nagyon fáradt voltam, alig vártam, hogy valahogy kávéhoz juttassam a szervezetem. Szerencsére egészen aranyosak voltak hazafelé, nem cibálták egymást annyit – vagy csak hozzászoktam már, és nem tűnik fel. Lea az utolsó 50 méteren elnyalt a betonon, úgyhogy egy sírva ordító gyerekkel sikerült hazaérnem. Nem lett semmi baja, még csak fel sem horzsolta a bőrét. Ma nekem kellett őket lefektetni, mert a szüleik vacsorázni mentek este. A nővéreik ugyan otthon voltak, de ők tanultak, meg volt a saját dolguk. Természetesen nem ment minden könnyen, hiába kérdezgettem a kislányokat egész este, hogy éhesek-e, nyilván akkor jutott eszükbe, amikor menni kellett volna aludni. Így este 9-kor vacsoráztattam őket, majdnem negyed 10 volt már, mire az emeletre feljutottunk. A fürdés persze nem volt gyors menet, utána még könyörögni kellett, hogy feküdjenek le, még mesélni, én a végére alig éltem. Az esti mese után lekapcsoltam a villanyt, és kislisszoltam a szobából, aztán mentem is haza. JB szerencsére nem várt meg a vacsorával, szegény éhen halt volna. Nagyon finom lecsót csinált, gyorsan megvacsiztam, aztán nem sokkal később le is feküdtem aludni, mert holnap megint korán kell kelni… 

Le 26 Septembre 2016

Megint hétfő. Ma nem voltam hajlandó túl korán kelni, nagyjából 9-ig ágyban is maradtam. Sokat gondolkoztam rajta, mikor és mennyit fussak ma. Végül egész délelőtt ügyet intéztem, nagyon sok dolgot kell elintéznem egyetemen kívül is. Először is egy orvosi igazolást kell valahogyan szereznem a futóversenyre, mert itt Franciaországban minden ilyen versenyen kérnek egy papírt róla, hogy egészséges vagy. Úgyhogy felhívtam az orvost, akinek a lakásunkkal szemben van a rendelője, és nagy nehezen sikerült időpontot kapnom péntek délutánra. Egyetlen probléma, hogy ő természetgyógyász (is), és nem vagyok teljesen biztos benne, hogy elfogadják az ő véleményét, fogalmam sincs, hogyan működik ez. Emiatt kidolgoztam egy B-tervet, szerzek egy másik orvostól is igazolást, az egyik csak jó lesz. Emellett még csomó emailt kellett írnom különböző okokból, végül dél volt már, mire végeztem mindennel.

Elhatároztam, hogy elmegyek futni azért, mégiscsak vasárnap lesz a verseny. Nagyon csúnya idő volt sajnos, szürke ég, nagyon úgy nézett ki, hogy esni fog. Eredetileg 15 km-t akartam futni, de végül 10-nél abbahagytam, pont elég volt. Egyébként sem javasolt verseny előtti héten túlságosan megerőltetni magunkat. Az volt a cél, hogy a túrázás miatt kialakult izomlázam elmúljon, de csak sokkal rosszabb lett. Márpedig vasárnap olyan könnyedén kellene majd futnom, mint valami gazella, nem szabad, hogy izomlázam legyen. Úgyhogy most pár nap pihenés, a héten még maximum egyszer megyek szerintem futni, csak a mozgás öröméért.

Ebéd után nagyon kevés időm maradt minden másra, amit még ma meg akartam csinálni. Először is meg kellett írnom a beadandómat, ami szerdára kell, de holnap a hosszú napom miatt nem lesz rá időm, ráadásul kinyomtatni is csak ma tudom. Ezen kívül még vacsorát is akartam főzni, mert múlt héten végig JB főzött, és ilyenkor mindig olyan rosszul érzem magam. Nem elég, hogy a kaját ő hozza, még ő is főz rám, azért egy egészséges lakótársi viszonyba ez nem teljesen állja meg a helyét. Maradt összesen három órám indulásig, arra esély sem volt, hogy a portugált átnézzem kicsit. Végül szerencsére mindennel kész lettem, és óra előtt még nyomtatni is sikerült. Amúgy rakott babot csináltam vacsira, de apa szerint ez nem igazi, mert nincs benne hús.

A mai portugál óra is nagyon jó volt, egy brazil rock banda egyik számát hallgattuk és fordítottuk le, de nagyon gazdag szókincse volt, úgyhogy sokat tanultunk. Közben beszélgettünk sokat a tanárunkkal is, mesélt magáról, nagyon érdekes pasi. A dédszülei németek, akik egyáltalán nem beszéltek portugálul, a tanárunk pedig már nyilván a portugált használja többet, de még mindig tud németül. Brazília iszonyú érdekes ilyen szempontból, hogy mindenki össze-vissza európai bevándorlók leszármazottja, ahogy a népek meg a történetek keverednek, nagyon jó ezeket hallgatni.

Hazafelé fáradtan ácsorogtam a villamosmegállóban, mikor egyszer csak valaki odapattan mellém, hogy „Bonjour Sara, tu vas bien?” (Jó napot Sara, jól vagy?) és láss csodát, Giusti volt, a régi portugál tanárom, akit mindig is imádtam. Elkezdtem neki mesélni, a nyárról, a mostani portugál óráimról, mindenféléről. Ő nagyon örült, hogy látott, megdicsért, hogy mennyire sokat javult a franciám első év óta (persze, akkor hozzá se mertem szólni nagyjából, annyira bizonytalan voltam még), meg hogy ilyen ügyesen haladok a tanulmányaimmal. Mikor szóba jött, hogy az alapszak végén vagyok és jövőre kutatnom kell, de még fogalmam sincsen, hogy mit, rögtön elkezdte mesélni, hogy Brazíliában mennyi érdekes dolog van, antropológiai szempontból mennyire szuper hely, igazi kincsesbánya nagyjából. Én erre rögtön elkezdtem olvadozni, hogy ó, én mennyire szeretnék oda menni, van csomó barátom, rokonom ott, olyan jó lenne őket is látni egyszer. A következő pillanatban azon kaptam magam, hogy Giusti magyarázza nekem a jelentkezési procedúrát, kivel beszéljek, hova menjek, ha jövőre ki szeretnék menni cserére. Én pedig hevesen bólogattam, megjegyeztem mindent, rendben, beszélek ezzel is, azzal is, ide is elmegyek, meg oda is. Ha valami gondom van, hozzá forduljak, nyilván. Mikor elváltunk, alig bírtam feldolgozni az egészet. Én teljesen esélytelennek tartottam, hogy jövőre Brazíliában kössek ki, de Giusti szerint egyáltalán nem lehetetlen, sőt. Pénzben sem lenne sokkal drágább, a repülőjegyekre kell maximum összespórolnom, ha tudok ösztöndíjat szerezni, akkor minden rendben lenne. Persze, ez még nagyon távoli terv és egyáltalán nem biztos, de azt vettem észre magamon, hogy eddig ez az egyetlen dolog, amiért lelkesülni tudok, ha a jövő évről van szó. Nincs kedvem Lyonban maradni annyira, nincs kedvem Párizsba menni sem annyira, nincs kedvem Portugáliában kutatni (pedig biztos az is nagyon érdekes lenne), de ha sikerülne a „brazil álom”, akkor én lennék a legboldogabb ember a világon. Most valahogy teljesen úgy érzem magam, mint aki látja az út az alagút végén, eddig teljesen el voltam tévedve. 

Le 24-25 Septembre 2016

Szombat – túra az Alpokban

Ilyen borzalmas szombat reggelem is régen volt. Danival kicsit elszámoltuk magunkat, túl későre húztuk az ébresztőt, aminek eredményeképp az egész reggelünk iszonyatosan nagy rohanás volt, kapkodtunk jobbra-balra félálomban. Végül még reggelizni sem volt időm, ami miatt különösen nagy hisztizésbe kezdtem, ráadásul hatalmas késésben voltunk, mindenki ránk várt a busznál. Én körülbelül másfél órán keresztül elviselhetetlen voltam, de úgy igazán. Nagyon ki tud borítani, ha valami nem úgy van, ahogy eltervezem, meg amúgy is elég stresszes az életem mostanában.

Nagy nehezen végül odaértünk a pályaudvarra a buszhoz, nem késtük le (néhány percen múlott csak), megismerkedtünk a többiekkel, aztán irány Grenoble. Én a köhögésem miatt (igen, sajnos még mindig beteg vagyok) nem tudtam végigaludni a kb. 1 óra 20 perces utat, úgyhogy nagyon örültem, mikor a buszról leszállva a többiek kitalálták, hogy menjünk kávézni. Dani spanyol haverjai másfelé vették az irányt, mi egy olasz és egy román lánnyal, akik Dani évfolyamtársai, meg Laura-val, az én egyik barátnőmmel beültünk kávézni, és ott is ragadtunk úgy 1-2 órán keresztül, még mindenki ébredezett. Olyan dél körül visszamentünk a pályaudvarra, onnan indult a következő busz, ami a hegyre vitt fel minket. Itt már mindenki jelen volt, összesen kb. 16-18-an lehettünk, mint valami osztálykirándulás. Két spanyol srác szervezte az egész túrát, ők nagyjából képben voltak és igazgattak minket. Szerencsére mindenki felfért a buszra, és egy nagyjából egy órás út után fel is értünk a hegyre – nem a tetejére, onnan elég messze voltunk még azért. A sofőr a szerpentineken olyan tempóval (kb. 70-90 km/h-val tuti) vezetett fel, hogy a buszból kiszállva alig tudtuk magunkat összeszedni a lányokkal, mindenki az ájulás határán volt, a szédülés még egy kis émelygéssel is párosult. Én soha nem voltam még rosszul szerpentinen, de ez tényleg durva volt. A fiúkon nem nagyon látszott a rosszullét, egyből indultak is neki a hegynek. Az első párszáz méteren nagyon szenvedtünk, én alig bírtam a lábamon megállni, nem hogy a borzasztó meredek emelkedőn felküzdeni magam. De muszáj volt, nem dőlhetek ki már az elején.

Egy síközpontban tett le minket a busz, ami így néz ki szezonon kívül

Az első nagyobb emelkedő után rettentően helyes látvány tárult a szemünk elé: egy hatalmas birkanyáj vonult át az utunkon, meg kellett várnunk, amíg elmennek. Mögöttük a pásztor három kutyával, ilyet még nem láttam élőben. Szerintem nagyon kevés ember van, aki látott már ilyet, kb. 5 percig álltunk, addig vonultak a birkák, eszméletlen sokan voltak.

Az első tervezett megállóig kb. 3-4 km-t kellett megtennünk, de végig borzasztóan köves, sziklás volt az út, és helyenként elég meredek is. Nagyon lassan tudtam csak haladni, mert a térdvédőm miatt nem tudtam rendesen behajlítani a jobb lábamat, és ez eléggé hátráltatott a mászásban.

Végül nagy nehezen odaértünk a Lacs Robert-hez (Robert-tavak), és hirtelen eszméletlen kilátás tárult elénk. A hegyek között néhány kristály tiszta vizű tó terült el, ezerszer szebb volt, mint a képeken. Nem is lehet nagyon leírni, akkor is csak álltam és bámultam, szerintem még életemben nem láttam ennyire szépet. Pedig, én nem szeretek kirándulni (meg lehet kérdezni a családomat), de egy ilyenért a világ végére is elgyalogolnék, komolyan. Kicsit megpihentünk, eszegettünk, de nem időzhettünk túl sokáig, mert nem volt annyira sok idő a busz indulásáig, és addig még kb. 6,5 km-t kellett legyalogolni, ismeretlen úton, úgyhogy ki sem tudtuk számolni, mennyi idő, amíg odaérünk.

Néhány spanyol odajött hozzám és próbálták nagyon reklámozni nekem a rövidebb utat visszafelé, azt amin jöttünk, mert gondolom azt gondolták, túl lassú vagyok, meg béna (a térdvédőmmel), és ha azon az úton megyek, biztosan elérem a buszt. Nekem semmi kedvem nem volt a „lassú csoporttal” visszaküzdeni magam azokon a borzalmas sziklákon, inkább gyalogolok még 6 km-t. Dani és Laura is így gondolták, úgyhogy folytattuk a többiekkel a túrát. 

Végül csak ketten mentek vissza a rövid úton, mindenki más velünk jött. Ez az út annyiból jobb volt, hogy nem hatalmas sziklák voltak végig, elég változatos volt a táj. Viszont jó néhány kilométeren keresztül nagyon-nagyon meredek út volt, úgy kellett leereszkedni egy nagyon szűk úton ráadásul, ha félrecsúsztál volna, leesel a szakadékba és kész vége. Szerencsére Dani ment előttem és minden második lépésnél hátranézett, hogy megvagyok-e még, mögöttem pedig az egyik túravezető srác, Carlos jött, akiből akkora magabiztosság sugárzott, hogy egy percig nem éreztem veszélyben magam, amíg ott volt mögöttem. Miután a térdem és az izmaim nem bírták a végtelenségig, a meredek szakasz végén jó párszor megcsúsztam, majdnem elestem, de sosem lett komoly dolog belőle, ahhoz pont eléggé figyeltem.

Út közben még láttunk egy hatalmas vízesést is, az útszakasz vége már viszonylag egyenes volt és széles, inkább kirándulás-feeling, mint hegymászás (az eleje inkább climbing volt). A legvégén (20 perccel a busz indulása előtt) sikerült eltévednünk egy kicsit, de hála a modern technikának (GPS), rájöttünk, hogy kb. 2 perc sétára vagyunk a buszmegállótól. Ahogy kiértünk az erdőből, a szemünkbe tűzött a nap, olyan volt, mint amikor TÉNYLEG látod a fényt az alagút végén, érzésre is. Szerencsére a buszmegálló mellett egy kis fogadó volt, oda beszaladtunk egy kávéra, annyira jó volt végre leülni.

Grenoble-ban nagyjából egy órát kellett várnunk a buszra, ami hazavitt minket Lyonba, de viszonylag hamar eltelt szerencsére, már nagyon vártuk, hogy hazaérjünk. Laura-val úgy tudtunk már csak járni, mint akik most tanulnak, bicegve össze-vissza, dülöngélve, nekem konkrétan remegett néha a lábam az izomláztól. Mégiscsak 5 órán keresztül gyalogoltunk, elvileg 12 km-t tettünk meg összesen.

Végül olyan fél 11 körül értünk Lyonba, de én már negyed 12-kor az ágyamban feküdtem, annyira álmos voltam, fürdés után rögtön bele dőltem.

Vasárnap nem történt semmi különös, átlagos hétvégi nap, Danival mindketten utáljuk, főleg a vasárnap délutánt. Délelőtt vásároltunk, ügyeket intézgettünk, én a szombati képeket rendezgettem. Délben eszméletlen finomat főztünk, burgonya gratin-t Jamie Oliver nyomán, sült csirkemellel és párolt zöldségekkel, emellett összeraktam gyorsan egy sütőtökkrém-levest is, így tényleg tökéletes vasárnapi ebédünk kerekedett. Délután tanultunk, aztán este családi skype volt, Dani is a sajátjával, meg én is a sajátommal. Később Dani elment, helyette megérkezett JB, legalább sosem vagyok egyedül. JB megint annyi kaját (főleg zöldséget) hozott, hogy már tényleg nem fér be a szekrénybe. De majdnem a nyakába ugrottam, mert hozott nekem CiniMinies-t, a kedvenc müzlimet – amit amúgy én is tudnék venni magamnak, csak mindig drágállom. 

Le 23 Septembre 2016

Ez nem lesz túl hosszú bejegyzés, ma nem történt velem túl sok minden.

Reggel sokáig akartam aludni, de felébredtem 8-kor – mondjuk, ha azt vesszük, hogy este 9-kor feküdtem le, az nem rossz. Megreggeliztem, aztán szöszmötöltem kicsit a szobámban, rendezgettem a dolgaimat, meg próbáltam valahogy összeszedni, hogy mi mindent kell csinálnom ma meg a hétvégén csinálnom.

Olyan 11 körül elmentem futni, ma eredetileg csak 10 km-t akartam, de végül 12,6 lett belőle, mert közben kíváncsi lettem, mire vagyok képes egy tízes után. Egész jó tempót is futottam, és nem is fáradtam el annyira durván, mint számítottam rá, ennek pedig nagyon örültem, mert már csak egy hét van a félmaratonig. Betegen lefutni 12,6 km-t megállás nélkül azért szerintem teljesítmény. Sajnos még mindig nagyon köhögök – főleg futás után –, úgyhogy eldöntöttem, hogy most cigi-stoppot tartok a félmaratonig, mert ez így nem állapot, így sokkal nehezebb minden. Mellesleg, betegen csak nem futhatok félmaratont.

Ebédre elég fogyókúrás kaját sikerült összeraknom (nem volt kedvem főzni), szinte csak salátát ettem. Mielőtt elindultam a szerb kislányokért, gyorsan kitakarítottam a fél lakást meg elmosogattam, a másik felét JB-ra hagytam.

A lányok most egész elviselhetőek voltak, egyáltalán nem bohóckodtak vagy csesztették egymást, szépen ültek a buszon – mondjuk ebben az is közrejátszott, hogy Lea megrúgott kicsit egy nénit, mikor felült a székre és a néni jól lehordta. Amíg náluk voltam, sokat játszottunk, de leginkább az udvaron labdáztam Lea-val, a nővére görkorcsolyázott körülöttünk. Leanak holnap lesz a szülinapja, de sajnos nem tudok elmenni a túra miatt. Ma vittem neki egy kifestőt, aminek iszonyatosan örült, nagyon jó volt látni. 

Este fél 9-kor végeztem, JB nagyon helyes volt, vacsival várt (még desszertet is csinált!), tényleg nagyon jó dolgom van. 

Le 22 Septembre 2016

Ennél rosszabb napom is régen volt. Illetve a múlt csütörtök is ilyesmire sikeredett, remélem egész félévben kiborító csütörtökjeim lesznek, tudnám értékelni…

Reggel bementem 8-ra órára, de iszonyatosan rosszul voltam, 4 óra alvás után, hulla fáradtan, még másnaposan. Danival együtt reggeliztünk, nagyjából ez volt az egyetlen pozitívum az egész napomban. Az órám neve Anthropologie, science et société (Antropológia, tudomány és társadalom), itt egész félévben egy kutatást csinálunk csoportban, 7 különböző terep közül lehetett választani. Én végül az anthropologie, mémoire et patrimoine (antropológia, emlék és műemlék) témájút választottam, ahol a városlakók viszonyát fogjuk vizsgálni a közvetlen környezetükhöz (házak, városnegyedek). Nagyon érdekesnek tűnik, és a csoporttársaim is jófejek, akikkel együtt csinálom majd. A kedves tanár úr kitalálta, hogy csoportról csoportra járva mindenkivel megbeszéli, hogy mi lesz pontosan a feladat, hogyan dolgozzunk nagyjából, megkérdezi milyen ötleteink vannak, stb., mert jövő héten egyáltalán nem lesz óránk. Amíg a többi csoportot rendezte, mi elkezdtük nézegetni a témánkat, gondolkozni, hogy mit csináljunk pontosan, olvasgatni a megadott forrásokat. Óra végéig nem ért el hozzánk a tanár, de nem baj, még lesz egy szemináriumunk déltől. 10-től délig a könyvtárban szenvedtem egy fél üveg kóla társaságában, elkísértem Laura-t, aki a beadandóját írta, és megjegyezte, hogy tényleg fáradtnak tűnök. Ez a kijelentés még egész kedves volt tőle, mert konkrétan olyan szintre sikerült jutnom, hogy másokhoz képtelen voltam franciául beszélni értelmesen, de magamban folyamatosan franciául beszéltem, pedig nem akartam.

Én délben elmentem órára, Laura maradt a könyvtárban, neki amúgy sem kell bejárnia erre a szemináriumra. Ezen az órán a csoport fele eltűnt (vagy órájuk van, vagy dolgoznak), de csatlakozott hozzánk újabb három ember, így összesen nyolcan lettünk, és végül is a fele jelen volt. Van velünk egy olasz lány, aki nem beszél annyira jól franciául (de még csak három éve tanul), és emiatt akik nem ismernek még, képesek engem is a cserediák-skatulyába tenni, úgyhogy ma többek között megkaptam azt a kérdést, hogy „nem okoz-e nehézséget franciául olvasnom”. A fáradtság miatt legszívesebben jól fejbe ütöttem volna a srácot (ha fáradt vagyok, általában sokkal agresszívabb vagyok), de végül csak felvilágosítottam, hogy három évre egy szakra járok vele, hadd égjen. A tanárnál még mindig nem kerültünk sorra. Én már annyira rosszul voltam az éhségtől, a szomjúságtól és a fáradtságtól, hogy minden érzelmem kiült az arcomra, és néha tettekben is megmutatkozott. Mindez oda vezetett, hogy sikerült beszólnom meg egy jót grimaszolnom a tanárnak, aki szerencsére nem vette zokon, csak elnézést kért. Mondjuk ettől nem sok minden változott. Már majdnem óra végén bejelentette, hogy ő 2 helyett inkább 4-ig tartja az órát, mert nagyon sok megbeszélnivaló van. Én akkor robbantam fel majdnem, mert háromnegyed 4-re Anitánál kellett volna lennem, megbeszéltem vele. Na jó, végül „csak” negyed 4-ig maradtunk, de én teljesen kiborultam. Szerintem a többiek kicsit antiszociálisnak tartanak, mert nem beszélgettem velük túl sokat (de könyörgöm, fáradt ÉS másnapos vagyok), a tanár meg valószínűleg azt gondolja, hogy nem érdekel ez az egész, pedig nagyon is (de még egyszer, fáradt és másnapos vagyok – meg éhes, meg szomjas). Miután konstatáltam, hogy pénz sincs nálam, amiből kaját vehetnék, még jobban kikészültem. Hazametróztam végül, aztán a spar-ba beszaladtam egy (nagyon rossz) szendvicsért Anitáékhoz menet.

Végül negyed 5-re értem oda Anitához, kaptam egy életmentő kávét, és Mona látványa máris felvidított, tüneményes az a kislány. Meg persze jól esett, hogy Anitának minden bajomat elmondhattam és ő még jobban szidta az egyetemet, mint én. Olyan 5 körül kimentünk még a játszótérre, ott találkoztunk még egy magyar anyukával meg a két gyerekével. Hatig maradtunk, én eléggé elfáradtam a végére, de nagyon jó volt kicsit levegőzni, játszani a gyerekekkel meg beszélgetni Anitáékkal, kicsit kiszakadni a két hete tartó rohanásból…

Itthon megcsináltam a vacsorát magamnak is és JB-nek, de külön ettünk, mert én nagyon éhes voltam, mikor ő még haza se ért. Aztán ő elment bulizni, én meg ágyba estem olyan 9 körül. 

Le 21 Septembre 2016 - első bejegyzésem 22 évesen

Remek a hangulatom-tom-tom-tom. Quelle journée! (Micsoda nap!) – mondanák a franciák, ha elmesélném nekik az egészet pontról pontra. Miután elolvastátok, ti is mondogathatjátok nyugodtan.

Tehát. Reggel felkeltem 6-kor, szokás szerint, de most kicsit boldogabb voltam, mint általában, mégiscsak szülinapom van. Alig vártam, hogy kinyithassam Kati (a nagymamám) ajándékát – minden évben, amikor kijövök szeptemberben odaad egy kis csomagot, amit csak a szülinapomon bonthatok ki – ez már ilyen szülinapi reggeli rutin, kicsit úgy érzem magam, mint mikor jön a Télapó, és reggel alig várod, hogy kinyisd az ajándékokat. Még pizsamában, az ágyamban ülve bontogattam, és jobban ki sem találhatta volna Kati, mire lesz szükségem a szülinapom tájékán: egy hatalmas doboz C-vitamin, két pár meleg zokni volt a csomagban, na meg azért egy kis csoki is becsúszott. Lehet, hogy a nagyim jósképességekkel rendelkezik, és előre látta, hogy meg leszek fázva. Ezután megleptem magam egy kis vaníliás kávéval, de sajnos JB-vel elfelejtettünk tejet venni, így nem az igazi. Ő aludt amúgy, tegnap későn ért haza – buli, buli, buli.

Nagyon nagy késéssel indultam, mert az első buszt lekéstem, a második kimaradt, így összesen kb. 25 percet vártam a buszmegállóban. Rohantam az egyetemre, de nem kellett volna. Megint nem volt tanárunk (amit valószínűleg a titkárságon tudtak előre, csak minket képtelenek értesíteni). Vártunk fél órát a terem előtt, aztán szép lassan mindenki feladta, a pattogósabbak elmentek leszedni a titkárnő fejét, az álmosak elmentek kávézni, én éhes voltam, úgyhogy két csoporttársammal a Cafet felé vettem az irányt, reggelizni. Nem tudom, hogy keveredtem hozzájuk, egyáltalán nem ismertük egymást eddig, de kihasználtam az alkalmat, és meséltem nekik egy kicsit Magyarországról és többek között Orbán politikájáról. Imádom nézni a franciák reakcióját, amikor elmeséled, hogy kerítést épített a határra, egyszerűen megunhatatlan.

A második óránk előadás volt, kommunikációantropológia az egyik kedvenc tanárunkkal. Neki is elpanaszoltuk a bajainkat, szegény, nem nagyon tud vele mit csinálni, de már azzal is mentünk valamire, hogy valaki megért minket. A titkárnő csak bocsánatot kér folyton, a tanszékigazgató meg azt mondogatja, hogy káosz van, vegyük tudomásul, ő nem tud mit csinálni. Néhány csoporttársam felvetette az ötletet, hogy szerveződjünk, és csináljunk érdekképviseletet, de mindenki annyira szolidáris és toleráns itt, hogy még mindig próbáljuk elnézni a nagy káoszt, mert biztos nekik (titkárság és tanárok) is sok bajuk van. Nem tudom, meddig marad ez így, mert vannak olyan emberek, akik már nagyon nem bírják, és mindenképp révolution-t akarnak.

A harmadik órám megint egy szeminárium volt, politika- és gazdaságantropológia. A tanárt előadáson nagyon utáljuk, én eddig nem tudtam eldönteni, hogy jó tanár-e vagy sem, most ez az óra abszolút eldöntötte. Itt is kutatást kell csinálnunk (már meg sem merem számolni hányadik ebben a félévben) egyedül vagy csoportban, és annyira jófej volt mindenkivel, annyit segített, annyira ügyesen rávezetett minket, hogy igazából mit is akarunk, hogy komolyan, le a kalappal. Ezen kívül kiderült róla, hogy utcagyerek volt, nem nagyon járt iskolába, és volt egy tanítója (az utcán), aki felkarolta, miatta lett végül tanár. Így már mindent értek. Én végül romareprezentációval fogok foglalkozni ezen az órán, azért döntöttem e mellett, mert anya munkái miatt már elég sok dologgal képben vagyok, így nem lesz nagyon megterhelő, plusz ez egy olyan dolog, amivel valószínűleg később is foglalkozni fogok. Igazából „terep”-re sem nagyon kell mennem, elég egy ilyen félig-meddig dolog, például ha magyarországi adatokból akarok dolgozni, azt is lehet. A tanár nagyon örült nekem és a témaválasztásomnak, kicsit segített, milyen irányba tereljem a dolgot, nagyon aranyos volt.

Ez után az óra után, 2-től 4-ig volt egy kis szünetem, átszaladtam az IKEA-ba ebédelni, és vettem magamnak egy szülinapi kaktuszt is. Nagyon szeretnék növényeket a szobámba, de vagy én, vagy JB mindig kinyírjuk őket, és én már nem bírom ezt a növény-mészárlást, amit évek óta folytatok. A kaktuszaim hűségesek, azok bírják a kiképzést.

4-től politika- és gazdaságantropológia volt, előadás, megint ugyanaz a tanár, aki a szemináriumot tartja. Én ilyenkor már képtelen voltam odafigyelni, pedig a kisebbségi jogok történetét vettük, ami alapból tökre érdekel. Mégis, valahogy nagyon nem sikerült a koncentrálás most. Laura-val viszont beszéltem, ő nagyon túrázni akar menni, és még hét elején mondta, hogy ha gondolom, most hétvégén neki jó. Teljesen véletlenül a Dani haverjai is túrázni akarnak menni szombaton, és Dani kérdezte, velük tartok-e, úgyhogy gondoltam összeboronálom a kettőt, és elmegyünk mind együtt. Laura-nak is nagyon tetszett az ötlet, hogy egy csomó spanyollal, meg velünk kirándulhat, ráadásul iszonyú szép helyre megyünk.

Óra után rohantam haza, mert volt fél órám otthon, hogy anyával beszéljek gyorsan, mindenképp látni akarta, hogy festek 22 évesen.

Este hétkor jött Dani, lebicikliztünk a Rhone-partra, ott piknik-vacsiztunk és pezsgőztünk. Már tavaly is a Rhone-parton pezsgőztünk a szülinapomon (micsoda klisé), de akkor Dani rohant vissza az INSA-ra utána. Idén már rákészült, és úgy szervezte a dolgait, hogy ma ne kelljen mást csinálnia, úgyhogy a pezsgőzést egy ír kocsma követte, ahol múltkor JB-vel voltam, utána pedig hazafelé vettük az irányt, ahol JB bulizott a barátaival, hozzájuk csatlakoztunk. Jó sokáig beszélgettünk, már egy óra bőven elmúlt, mikor lefeküdtünk aludni. Meg tudtam volna fojtani JB-t, mikor elmesélte, hogy neki csütörtökön reggel nincs órája, addig alszik, ameddig akar. Mi, Danival kelhetünk 6-kor.

Peace&Love:

Ideírom a végére a legjobb felfedezést, amit ma a Facebook és az internetnagyim segítségével tettem: a béke világnapján születtem. Ez azt hiszem elég jó jel, és ennek örömére Kati azt írta nekem, hogy „legyen béke is és legyél nagyon boldog nagyon sokáig lehetőleg békés időkben mindenkivel békében.” Ennél szebb dologgal nem is nagyon tudnám zárni ezt a bejegyzést, éljen a béke.

Le 20 Septembre 2016

Reggel JB-vel reggeliztem, először mióta itt vagyok, mert általában elkerüljük egymást. Most meg is jegyezte, fura, hogy én is ébren vagyok – hát nekem is fura volt, hogy ő is felkelt. Azért a reggel 6 órás kelés nem hiányzott, mondhatom, de sajnos nincs más választásom.

Az első órám Mondes urbains (erre nem tudok jó fordítást, de nagyjából város-antropológia) szeminárium volt, az egyik (és talán egyetlen) tanárnőnkkel, aki elég jófej, csak szigorúan osztályoz. Minden esetre azt mondta, nem tart katalógust, ami jó jel, így nem kell paráznom, ha véletlen elalszom kedd reggel. Azért nyilván érdemes bejárni, mert úgy jobban halad az ember. Ezen az órán a várost fogjuk tanulmányozni antropológiai szempontból, mindenféle témán keresztül. Kiselőadást és mini-kutatást is kell csinálnunk, szerencsére én Marine mellett ültem, aki rögtön megkért, csináljam vele, legalább ez el van rendezve. Ő elég megbízható ember, tavaly ő volt az egyetlen, aki bevállalt egy hatvan oldalas szöveget előadni, úgyhogy egyáltalán nem félek, hogy rosszul sül el a dolog.

Második órám egy előadás volt, szintén Mondes urbains a címe, az antropológia tanszék feje, Soarez tartja, aki eléggé el van telve magával, egész órán úgy beszélt, mintha ő lenne a világ közepe. Mesélt kicsit a még mindig tartó káoszról az egyetemi adminisztrációban, próbált panaszkodni is, de sajnos nem mi vagyunk azok, akik sajnálni fogják, pont eleget szenvedtünk eddig. Ma például egy csoportnak egyáltalán nem volt első órája – hiába jöttek be reggel 8-ra – mint kiderült azért, mert nincs tanár. De egyáltalán. Szóval még nem vettek fel tanárt, aki ezt az órát megtartaná, és egyelőre keresik. Őrület, komolyan. Ezek után kiderült, hogy van olyan csoporttársam, aki hivatalosan még nincs beiratkozva az egyetemre ilyen-olyan okok miatt. A titkárnő persze rengeteg kérdésre nem tud válaszolni, nem sikerült még eléggé felvennie a ritmust, ezért is tart a kavarodás. Egyszer csak megoldódik minden, talán mire lediplomázunk, észhez térnek…

A harmadik óra előtt már kezdtem eléggé megéhezni, de nem volt időm elmenni a Cafet-be, mert a 15 perces szünet pont arra elég, hogy egyik teremből a másikba átérjek. A terem előtt várakozva megint csak kiderült, hiába várunk, nem jó a terem, másnak lesz ott órája. Tanár sehol. Végül megérkezett a tanárunk is, és kerestünk egy másik termet. Én nagyon bírom ezt a pasit, sminkeli magát, festi a körmét (ma piros volt neki), copfba köti a haját, de ezektől eltekintve abszolút férfiasan viselkedik, úgyhogy igazából még nem sikerült eldöntenem, hogy férfinak vagy nőnek tartja magát, esetleg egyiknek sem. Ő is elmagyarázta, hogy mit fogunk nagyjából csinálni ezen a szemináriumon, sajnos itt is össze kell hoznunk egy mini-kutatást csoportban, ezen kívül október közepére valami beadandót, szintén csoportban. Hirtelen annyira el lettünk havazva, én azt sem tudom, hol áll a fejem igazából, mit olvassak, mit írjak. Majd hétvégén megpróbálom összeírni, hogy mit hogyan, mert most teljesen el vagyok veszve.

A negyedik óra Anthropologie du développement et de l’environnement (Környezet-antropológia) volt, de én már képtelen voltam végig figyelni. Négykor végeztem, rohantam a Cafet-be, mivel egész nap egy falatot sem tudtam enni, de pechemre már minden szendvicsük vagy akármilyen tápláló dolguk elfogyott, csokin kívül nem tudott volna mást adni a pasi. Így rohantam a villamoshoz, mert mennem kellett a két szerb kislányért, előtte még nyomtatni is be kellett ugranom, meg ugye enni sem ártana. Végül a nyomtatást kihagytam, mert egyszerűen nem volt rá időm, és szendvicset egy utcára nyíló pékségben vettem, borzalmasan száraz volt.

Szerencsére időben odaértem a két kislányért, a nagyobbikra elég sokat kellett várni, addig a kisebbik próbált minél jobban az agyamra menni, és ha lehet úgy futkosni, hogy minden egyes alkalommal azt higgyem, az autók elé fut. Persze, ha megfogtam a kezét, rögtön elkezdett üvölteni. Végül egész hamar abba hagyta, mert elkezdtem vele bújócskázni, azt jobban élvezte. Mikor mind a két gyerek megvolt, indultunk haza. Nem mondom, hogy könnyű út volt, de legalább nem volt hosszú. A buszon csip-csip-csókát játszottunk, addig nem egymást tépték. Rájöttem, hogy a nagyobbik tisztára féltékeny a húgára, mert az valószínűleg több figyelmet kap tőlem (mivel ha fél percre elfordulok, már üvölt, hogy „Sááááliiiii”), úgyhogy ma megpróbáltam jobban odafigyelni rá is. A vége az lett az egésznek, hogy a nappali szőnyegén ültünk, az egyik gyerek az egyik combomon, a másik a másikon, és mesét olvastunk. Tiszta idill – volt egy darabig, néhány percen belül összevesztek persze.

Este 9 után estem haza, a Carrefour-ban vettem egy fagyasztott padlizsános cuccot, amit csak ki kellett olvasztani, és akármilyen undorítóan néz ki, egész finom. JB nem volt itthon, mert a nagynénjénél vacsorázott. Most pedig le is fekszem, mert hulla vagyok, és holnap korán fel akarok kelni, mert szülinapom lesz. 

Le 19 Septembre 2016

Délelőtt első utam az SFR-hez vezetett, ahol új telefont vettem magamnak. Az eladó srác most nem volt olyan szuper jófej, mint a múltkor, elég rohanósnak tűnt, úgyhogy a Dani bátyjának tanácsai alapján próbáltam magamnak megfelelő telefont keresni.

 Végül hasra csapás-szerű volt a dolog, elhoztam egy Samsung Galaxy A3-at, amit eddig még nem bántam meg, hibátlanul működik. Biztosítást sem kötöttem rá (havi 8 euróért, hagyjuk már), és tokot sem vettem – ezt végül megbántam, mert elég törékenynek látszik, úgyhogy még lesz egy köröm a héten a boltban. Sajnos előfizetést nem tudtam váltani (olcsóbbat akartam), mert azt mondta a srác, hogy akkor egy hónapig blokkolják a telefonomat (?????). Mivel szükségem van rá, maradtam a réginél. Majd nyár elején megpróbálom megint, hátha lehetséges, akkor úgysem használom a telefonom.

Olyan tizenegy körül értem haza, el is mentem futni gyorsan. Most már biztos, hogy beteg vagyok, ma reggel is fájt a torkom, futás közben meg nagyon éreztem a mellkasomat, nehezen vettem a levegőt. De a betegség nem akadály, lefutottam tíz kilométert, ez volt a terv. Jól felöltöztem azért, reggel iszonyatosan hideg volt, hosszú nadrág, pulcsi, sál. Időközben ugyan kisütött a nap és felmelegedett a levegő is, de a reggel tényleg elmehetett volna egy enyhébb téli napnak. Azért büszke voltam nagyon, hogy ilyen állapotban is lefutottam a tízest.

ma ilyen volt a park (futás után, napsütéssel)

Délután tanultam, JB is itthon volt, ő is tanult. Sikerült megírnom a beadandómat, amit a 400 oldalas könyvből kell írni. Oké, csak 30 oldalt olvastam, de mivel csak egy oldalt kellett írni, könnyen össze tudtam szedni az internet segítségével. Lehet, hogy csalás, nem is éreztem magam jól közben, de nem tehetek róla, egyszerűen képtelenség szerdáig elolvasnom 400 oldalt, holnap reggel 7-től este 9-ig nem is leszek itthon, nagyon durva napom lesz.

Ötkor bementem portugálra, most végre tartott a tanár órát, voltunk elegen. Nagyon szimpatikus mindenki, a tanár is, a diákok is. Hatan vagyunk lányok, így elég lazák vagyunk egymással is valamiért ez a női szolidaritás vagy nem tudom micsoda összetartott minket, úgy viselkedtünk az első pillanattól kezdve, mintha mindig is egy csoportban lettünk volna. A tanár meg is lepődött, hogy mindenki egy kupacba ült le, nem értette, mi bajunk, általában minél szétszórtabban szoktak helyet foglalni a diákok. Nagyon jól telt az óra, sokat nevettünk, és egész sokat tanultunk. Az volt a feladatunk, hogy pármunkában a párunkat kérdezgessük mindenféléről, majd készítsük el a portréját, és olvassuk fel a többieknek. Tök jó volt, így, hogy csak hatan vagyunk, érdekes volt mindenkit megismerni, ráadásul sokat beszéltünk. Óra után pedig a tanár odahívott magához engem és még egy csoporttársam, aki szintén antropológiát tanul, de ő másodéves, és elkezdett magyarázni nekünk, hogy ő mennyire szereti az antropológiát, és most is épp egy ilyen témájú könyvet olvas. Zseniális fazon. Egyáltalán nem bánom, hogy ezért az óráért kell bejárnom hétfő esténként, egyelőre nagyon tetszik. Giustihoz sem fogok átiratkozni ebben a félévben, maradok itt, tanulok, amennyit tudok, majd második félévben olyan csoportba kérem magam, amit Giusti visz, mert azért rettentően hiányzik, imádom azt a tanárt.

Vacsi :)))

Este JB olyan eszméletlen finom vacsorával várt, hogy alig hittem a szememnek. Szegénynek nem volt túl jó napja, igazából idegességébe főzött, de amíg ilyen jókat csinál idegesen, addig annyira nem bánom. A mosogatás utána az én feladatom volt persze, ez a szabály. Még tanulni akartam este, de egyszerűen nem bírok, nagyon fáradt vagyok, a betegség levert a lábamról kicsit. Holnap meg hatkor kelek, úgyhogy tényleg jobb kipihenni magamat. 

Le 17-18 Septembre 2016

Szombat reggel sajnos megint babysitterkedni kellett mennem, úgyhogy Danit otthon kellett hagynom, betegen. Előtte még gyorsan elviharzottam a könyvtárba, Weber-ért, akinek a 400 oldalát elvileg szerdáig el kéne olvasnom, és berohantam a LIDL-be is, hogy Daninak reggelit meg valami ebédet vigyek, ha nem érnék addigra haza. Bevásároltam mindent, háromféle péksütit, almát, banánt, szőlőt, narancslevet, még véletlenül se hiányozzon semmi. Mindent lepakoltam neki a kisasztalra, ő csak arra ébredt fel, mikor már majdnem indultam tovább, de azért még leültem és beszélgettem vele pár percet.

A szerb családtól jól elkéstem (10 perc), mert a városi biciklitartókban (Vélo’v) nagyjából sehol nem volt bicikli, három helyen is megnéztem, mire a harmadikról az utolsót el tudtam vinni – mázli. Ezért is kéne egy saját bicikli, mert borzasztó ez a helyzet, amikor sietne az ember, és egyik utcából a másikba kell rohangálnia, mert nincs szabad bicikli. C’est la vie. Szerencsére a szerbeknél még mindenki otthon volt, úgyhogy nem volt nagy baj, hogy elkéstem.  Azért kellett most hétvégén kivételesen jönnöm, mert az anyuka szülői értekezletre ment, a nagyobbik kislány vívásra, ahova az egyik nővére kísérte el, a másik nővér és az apuka nem voltak otthon, úgyhogy Lea-ra rajtam kívül nem volt, aki vigyázzon. Amikor beléptem az ajtón, a nagyobbik a tegnapi sütivel a kezében várt, hogy „tessék, Sári, végre te is megkóstolhatod!”, a kisebbik közben ordított, hogy „Sáli, Sááááli, nész, néééész!” (Sári, nézd!), úgyhogy azt se tudtam hirtelen, hova legyek hirtelen. Leültem reggelizni és kifújni magamat, próbáltam nagyon a süti evésre koncentrálni, ha már nekem is hagytak belőle – közben Lea folyamatosan rángatta a kezemet, hogy menjek játszani. Később lecsillapodtak a kedélyek, bújócskáztunk, aztán nagyjából egy órán keresztül játékpónik sörényét kellett befonnom – ilyet se csináltam még soha –, mondókát olvastunk, egészen jól elvoltunk.

Kettőkor aztán elmehettem, hazaért az anyuka, én rohantam Danihoz – a kórházba. Még ma reggel sem volt jobban, ráadásul valami fura csomót találtunk a nyakában, már vagy három napja hőemelkedése volt, úgyhogy jobbnak látta, ha bemegy. Én is örültem neki, így legalább kiderül, mi baja. Arra viszont egyikőnk sem számított, hogy ott fogunk ülni este 6-ig. Nem végeztek rajta sok vizsgálatot, de az eredményekre annyit kellett várni, hogy már azt hittük, megőrülünk a végén. Szerencsére semmi baja nincsen, valami vírust bekapott, a csomó is attól nőtt, de már egyre kisebb, nem kell aggódni.

Hazabuszoztunk, de este már sok mindent nem tudtunk csinálni. Gyorsan megvacsoráztunk (vagy megebédeltünk?), aztán mindenki family-skypeolt, és nem sokkal később le is feküdtünk aludni.

Vasárnap el akartam menni futni, de nagy torokfájásra ébredtem, úgyhogy nem mentem sehová, inkább egész nap teát ittam. Gondoltam, hogy a tegnap reggeli rohangálásban megfáztam, mert elég hideg volt azért, én meg annyira siettem, hogy jól leizzadtam biciklizés közben, a menetszél meg az amúgy is hideg levegő nem tett jót valószínűleg. Próbáltunk tanulgatni napközben, de tényleg csak próbáltunk, mert én például nem bírtam magam rávenni, hogy kinyissam Weber négyszáz oldalas könyvét. Elég esélytelennek érzem, hogy elolvassam szerdáig, főleg, hogy a következő hetem teljesen be van táblázva. Majd valahogy megírom belőle a fiche de lecture-t (egy oldalas „elemzés”), nem hiszem, hogy nehéz lesz egy ilyen nagy könyvről egy oldalt írni – főleg, hogy az internet a barátom.

Ebédre Dani kérésére cukkinikrém-levest főztem, egész jó lett. Tele van fokhagymával, majd az jól meggyógyít minket. Délután már tényleg elkezdtünk tanulni, és egészen estig nyomtuk, mondjuk én nem jutottam messzire a könyvben. Nem is értem, minek kell nekünk ezt olvasni, a szociológia alapfogalmait taglalja (legalábbis az első 30 oldalon), biztosan fontos, de egyelőre nem sikerült rájönnöm, hogy az antropológiához mi köze van.

Este Dani elment, helyette megjött JB, mesélt a hétvégéjéről  egy kicsit, de közben nagyon dolgozott, én meg hulla fáradt voltam, úgyhogy inkább elmentem aludni végül. Muszáj valahogy kipihennem magam, nagyon durva hetem lesz, most aztán tényleg nem lehetek beteg – tömöm a C-vitamint ezerrel. 

Le 16 Septembre 2016

Végre, vége az egyetemnek erre a hétre. Azért péntek reggel sem aludtam annyira sokáig, mint terveztem, a reggeli kávé után mentem is a parkba futni. Elég kemény edzést sikerült ma csinálnom, de muszáj, a félmaraton egyre közeledik. Dél körül végeztem, itthon gyorsan meg is ebédeltem, aztán próbáltam pakolászni, tanulni, több-kevesebb sikerrel. El akartam még szaladni a könyvtárba, mielőtt mennem kellett Lea-ért az oviba, de annyit szöszmötöltem a készülődéssel, hogy nem maradt rá idő. Majd holnap.

Fél 6-ra kellett volna odaérnem az oviba, nekem sikerült 5-re, annyira izgultam, hogy nem jön a busz, vagy valami gikszer van, és elkések. Ilyen nem sűrűn történik, hogy valahova fél órával hamarabb odaérek. Szerencsére 5-kor is elhozhattam Lea-t. Ő kicsit meglepődött ugyan, hogy én mentem érte, én meg izgultam, nehogy az óvónők azt higgyék, gyereket lopok. Néhány perc után Leanak is leesett azért, hogy én vagyok az, „Sáli”, és ugrándozva jött mellettem a járdán, hazafelé a buszon pedig számolta az autókat és a motorokat. Otthon a nővére a kapuban várt minket, és kezdetét vette a több órás esti „pihentető” játék. Lea sajnos elég fáradt volt, és a vége felé lenyomott néhány hiszti-rohamot, de szerencsére tudtam kezelni a helyzetet. A nővérével „sütit sütöttünk”, ami igazából annyi volt, hogy kekszet, cukros tejfölt és csokikrémet pakoltunk egymásra, majd betettük a hűtőbe dermedni. Ez az ő specialitása, mindig segítek neki megcsinálni, a család meg nagyon boldog, hogy ehetnek belőle később. Este 9-kor volt alvásidő (szerencsére), úgyhogy én is eljöttem, rohantam haza, mert Dani várt, betegen. 

Le 15 Septembre 2016

Előrebocsájtom, ez a bejegyzés nem lesz túl hosszú, mert iszonyatosan fáradt vagyok.

Reggel 10-re mentem be az egyetemre, aztán kiderült, hogy megint feleslegesen, ugyanis ma is elmaradt az első óránk. Most kivételesen terem nem volt. Így a héten már minden lehetséges variáció megtörtént: hétfőn azért maradt el órám, mert nem voltak diákok, kedden, mert nem volt tanár, ma pedig nem volt terem. Óriási. Így óra helyett a könyvtárba mentem két csoporttársammal, akiket eddig csak látásból ismertem, most végre beszélgettünk is kicsit. Délben összegyűlt az egész antropológia-szekció a H-épület előtt, végre a tanárok is megérkeztek, és elvezettek minket a terembe. Ez az óránk elvileg félig-meddig gyakorlat lenne, legalábbis arra készít fel, de a bemutatásban már egyáltalán nem tűnt közelinek ahhoz, amit én antropológia-gyakorlatnak gondolnék. Attól még érdekes lesz valószínűleg. A félév során különböző intézményekhez fogunk ellátogatni kisebb csoportokban, ottani antropológusokat és a munkájukat ismerhetjük meg. Ezen kívül mindenkinek választania kell az intézmények közül egyet, és egész félévben azzal kapcsolatosan kell kutatómunkát készíteni, maximum 15 fős csoportokban. Én ennyit vettem ki abból, amit Monsieur Givre elmagyarázott nekünk, de általában minden ötödik mondata után újra belekavarodtam a dologba. Ez a tantárgy amúgy új, mi vagyunk az első, és egyben a teszt-évfolyam, azért ilyen zavaros minden. Az óra végére annyira összekavarodtam – szerintem nem voltam ezzel egyedül –, és annyira elegem lett a folytonos kavarásból, meg zavarból, ami hét eleje óta megy az egyetemen, hogy egyre feszültebb lettem. A többiek sem értettek sokkal többet az egészből, mint én, és nekik is pont ugyanannyira kezdett betelni a pohár, az egyik csoporttársam például a sírás határán, remegő hangon magyarázta a tanárnak, hogy neki angol órája van csütörtökön 8-tól, miért kellett oda tenni a mai óránkat – ja, igen, a ma amúgy 10-kor kezdődő óránkat áttették reggel 8-ra, mert csak akkor van terem, jövő héttől így lesz. Azt sem lehet még pontosan tudni, hogy csütörtökön mikor lesz óránk és mikor nem, ezért a drága tanár úr azt kérte tőlünk, hogy az egész napot hagyjuk szabadon, ha lehet. Amikor már 1,5 órája figyeltem minden egyes szóra, és kavarodtam bele a dologba hatvanadszorra is, úgy döntöttem nekem ennyi elég volt, hazajöttem. A többiek kiválasztották a csoportjukat, de azt mondta a tanár, hogy azt jövő héten is lehet, én inkább addigra halasztottam – amúgy sem tudom még, milyen témát válasszak. Ahogy kijöttem a teremből, felhívtam Danit, ilyenkor elég jó hallani a hangját, mert legalább megnyugszom tőle. Nem tudom, utoljára mikor voltam ennyire kétségbe esve, egyszerűen alig tudok valamit a következő hetekről, hónapokról, akkora kavarodás van még mindig. Az órarendemet azért jó lenne végre megkapni.

Miután hazaértem egyből elmentem futni, de 4 km után abba kellett hagynom, mert egész nap nem ettem semmit, és kicsit szédülni kezdtem, ezzel pedig nem szabad játszani. Hazamentem és gyorsan csináltam egy rántottát, JB meg is lepődött, hogy miért eszek délután 5-kor. Majd holnap bepótolom a mai edzést, ez is valami azért, 4 km.

Olyan hét óra körül Danival találkoztam a parkban, kicsit sétáltunk, de nem volt túl jó ötlet, mert ő lebetegedett pár napja, és elég gyenge. Én nem tudtam eddig, hogy ennyire rossz a helyzet, de hőemelkedése is volt, meg elég rossz a közérzete, holnap elmegy orvoshoz, megígérte. Itt vacsorázott nálunk, aztán haza is ment, majd holnap jön megint és hétvégén kipiheni magát szépen.

Most én is befejezem az írást, mert nagyon fáradt vagyok, holnap meg sok dolgom lesz megint.

U.i.: Ja, este kiderült, hogy megvan az órarendünk, a titkárnő kiragasztotta a falra (!), az egyik jó fej csoporttársam lefényképezte és elküldte mindenkinek. Azokba a csoportokba kerültem, ahová szerettem volna, úgyhogy nincs gáz, az egyetlen problémám, hogy alig ismerek valakit a csoportból – legalábbis így név alapján. Azért őrület, hogy harmadik évemet taposom és még mindig sikerül olyan csoport-összeállítást csinálniuk, hogy csupa ismeretlennel legyek. Nem baj, legalább megint barátkozhatok. :)

Le 14 Septembre 2016

Ma JB-vel együtt készülődtem reggel, mert ő elaludt, és nem ment be a 8-kor kezdődő órájára. Én mostanában mindig időben kelek, így van időm (egy órám) meginni a kávémat és kicsit gondolkozni az életemen, na meg a napi teendőkön.

Megint reggel 10-kor kezdődött az első órám – ez valószínűleg csak ezen a héten van így, jövő héttől kelhetek 6-kor és 8-kor már a padban ülhetek, mint a régi szép gimis időkben, alig várom. Sajnos nincs más választásom, az esti babysitterkedések miatt ezt a beosztást kellett választanom. A mai első órám Anthropologie de la communication (Kommunikáció-antropológia) volt, és az egyik kedvenc tanárom tartja, Julien Bondaz, egy fiatal hapsi, imádom – meg a többiek is. Érthetően magyaráz, folyamatosan figyel, hogy értjük-e, és még a legérdektelenebb dolgot is elő tudja úgy adni, hogy idd a szavait. Szóval egész órán jegyzeteltem, ez még csak a bevezetés volt, de nagyon érdekes. Igazából a kommunikáció különböző formáiról beszélt, meg hogy az antropológiában mit tekintünk kommunikációnak, elővezetett néhány elméletet is különböző nyelvészektől, antropológusoktól, pszichológusoktól. Azt is elmondta, hogy antropológiában nagyon fontos, hogy mindent komolyan vegyünk, például ha egy ember elkezdi nekünk mesélni, hogy most volt a sámánnál és az ő segítségével kapcsolatba lépett a három éve halott nagyanyjával, akkor azt halálosan komolyan kell venni és az ilyen típusú kommunikációt is lehet tanulmányozni később. Én már teljesen átvettem ezt a mentalitást, néha a hétköznapokban kifejezetten jól jön, így sokkal könnyebben meg lehet másokat érteni.

Óra után elindultam az IKEA-ba, mert még néhány dobozt vennem kellett a cuccaimnak. Nagy szerencsémre a villamoson összefutottam Laura-val, akit nagyon bírok, tavaly meg is hívott magához kávézni, de telefonszámot nem cseréltünk, később pedig majdnem hogy egyáltalán nem találkoztunk órán, így az elmaradt. Most nagyon megörültünk egymásnak, ő is pont az IKEA-ba ment egy kis virágért, így legalább ketten voltunk. Végigdumáltuk az egész vásárlást, kiderült, hogy év közben túrázni akar menni, mondta, tartsak vele nyugodtan, én meg örömmel beleegyeztem, most sikerült számot is cserélni. Később ugyan rájöttem, hogy se bakancsom, se hátizsákom, se rendes kabátom nincs egy nagyobb túrához, plusz nem is a kedvenc elfoglaltságom, de Laura nagyon jó fej, úgyhogy maximum beruházok néhány fontosabb dologra, és még a Lyon környékbeli hegyeket is felfedezem, azért elég jól járok. IKEA után ő hazaszaladt, én meg maradtam a campuson, nekem nem volt kedvem 2 órát oda-vissza metrózni, pont elég egyszer egy nap. Az egyetem pici kávézójában megebédeltem, most felújították, és nagyon királyul néz ki. Ráadásul abszolút olcsó, egy saláta 2 euró, egy szendvics is 2-3 euró körül mozog, tehát 5 euróból egy egész kiadós ebédet össze lehet hozni. Utána beültem a könyvtárba, próbáltam kicsit tanulni, kicsit informálódni a világ történéseiről.

Négykor már elég fáradtan odaértem az amphi-hoz, ahová a következő óránk volt kiírva. A többiek kint ácsorogtak, én nem foglalkoztam velük, mentem be a terembe. Ahogy beléptem, rájöttem, hogy a bent lévők között egyetlen ismerős arc sincs, és a tanár is új. Gyanús. Kimentem a többiekhez, megkérdeztem Charlotte-ot és Laura-t, hogy mi történt, és kiderült, hogy valaki másnak van órája az amphi-ban, ahol nekünk kéne lennünk. Fél óra várakozás után végül megjelent az antropológia tanszék feje, Soarez, és a tanárunk, elvezettek minket egy másik terembe, és elkezdődött a magyarázkodás. Soarez próbált minket megnyugtatni, de már mindenkinek annyira elege volt, hogy puffogtunk, grimaszoltunk neki, néhányan lerohanták, hogy mégis miért nincs még mindig órarendünk, és mikor lesz. Ő nem nagyon zavartatta magát, nagy közhelyeket mondogatott, hogy „köszöni a türelmünket”, „várjunk még kicsit”, „kisebb problémáik voltak az évkezdéssel”, stb. A hétfői elmaradt óránkról (amit neki kellett volna megtartania) azt mondta, hogy sajnos az ilyennel számolni kell (?), bepótolja máskor, mondjuk a pótló-héten – karácsonyi szünet előtt, nagyon jó, köszönjük. Miután kiment, a tanárunk is elkezdett az órai követelményekről beszélni, amivel csak tetőzte a feszültséget. Ez az óra Anthropologie politique et économique (Politika- és gazdaságantropológia), kiderült, hogy hétről hétre egy könyvet kell elolvasnunk, jövő hétre például kapásból egy 450 oldalasat. Ezen kívül még otthoni kutatómunkát is elvár, kisebbség és/vagy állam témakörben, és minden olvasott könyvről egy egyoldalas beszámolót. Amikor valaki szóvá tette, hogy esetleg nem lesz-e ez egy kicsit sok, jól lehordott minket, hogy harmadévesek vagyunk, szokjunk már hozzá ehhez a tempóhoz. Hát jó. Nehéz év lesz, azt már most látom. Az óra közepes volt, a téma érdekes lett volna, de a tanár úrnak bevett szokása, hogy internetről letöltött cikkeket olvas fel, és lehetetlen nála jegyzetelni. Úgyhogy végül feladtam az írást, és csak figyeltem, arra, amit mond.

Elég későn értem végül haza, meg is ijedtem kicsit, mikor beléptem az ajtón, mert JB így fogadott: „Jaj ne, azt hittem később jössz!” Úr Isten, vajon mit csinált… Végül kiderült, hogy meglepetés vacsorát akart nekem főzni, de még nem lett kész vele. Én futni akartam, de nagyon fájt a hasam, úgyhogy nem mentem el végül. Megvártam, amíg kész lesz a vacsi, aztán leültünk JB-vel. Nagyon finomat sütött, cukkinis- paradicsomos- krumplis-valamit. Később, olyan fél 9 fele megérkeztek a barátai, mert nálunk ittak, mielőtt elindultak az évkezdő bulijukra. Nagyon helyesek voltak, sokáig beszélgettem velük, de 11 fele már iszonyatosan fáradt voltam, alig vártam, hogy elmenjenek. Nem mentem velük, holnap elvileg 10-re az egyetemen kell lennem. Szerencsére minden takarítás rám maradt utánuk, úgyhogy nem sikerült korán lefeküdni ma sem…

Le 13 Septembre 2016

A felkelés nem ment olyan zökkenőmentesen, mint gondoltam. Először is persze, másnap, de mindennek tetejébe úgy begörcsölt a hasam, hogy alig bírtam kimászni az ágyból. Két fájdalomcsillapítóval, egy kávéval, és negyven perccel később kerültem olyan állapotba, hogy össze tudjam szedni magam és el tudjak indulni az egyetemre. JB természetesen még nagyban aludt, mikor eljöttem.

Sikerült megtalálni az amphi-t, előtte ott állt Léna és Simon. Simon arca úgy felragyogott, mikor meglátott, legszívesebben megölelgettem volna. Igazából nem a személyemnek szólt, ő mindenkinek ennyire szokott örülni, de azért jól esett. Végigmentünk a szokásos „ki mit csinált nyáron?”-körökön, Léna Oroszországban volt egy hónapot, Simon pedig gyerekekre vigyázott valami táborban. A reakció, amit a „hat fesztiválon voltam idén nyáron” mondatom kivált, még mindig megunhatatlan – ennyi irigy fejet is ritkán lát az ember. Később csatlakoztak hozzánk mások is, aztán bementünk az amphi-ba, és vártuk, hogy elkezdődjön az óra. És még mindig vártunk. És vártunk. Negyedóra várakozás után kezdett gyanús lenni a dolog, fél óránál már elkezdtek felállni az emberek, negyven percnyi semmittevés után már én is inkább kimentem. Azért ez egy vicc, hogy nem hogy órarendünk nincsen, de a tanár sem képes bejönni órára. Nem is értem, mi minek jöttünk be egyáltalán. A titkárságon természetesen nem tudtak semmit, néhányan elmentek megkérdezni. Az órarendekről azt mondta a titkárnő, „ha lesz ideje, megcsinálja őket”. Én értem, hogy új meg minden, de mégis mit csinál, ha nem az órarendünket?! Két napja elkezdődött a tanítás, akkor mi lehet ennél fontosabb? Azért remélem, még a héten kiderül, nem csak karácsonykor lesz legközelebb „ideje”.

Miközben az épületek között ácsorogtam, és azon gondolkoztam, mitévő legyek, megláttam Mélaine-t, akivel első év óta nagyon jóban vagyok, csak alig látom, mert nem nagyon jár órára. Meg is lett az eredménye, elmesélte, hogy megbukott, évet kell ismételnie, úgyhogy most alattunk jár. Közben Adele is csatlakozott hozzánk, vele tavaly év végén ismerkedtem meg, ő is jó arc, de kiderült, hogy nem egy csoportban leszünk, ő az estiekre jelentkezett. Valahogy mindig így vagyok a jófej emberekkel, az élet más irányba tereli őket meg engem. Bezzeg, akit nem bírok, azzal mindig egy csoportba kerülök, mert miért is ne. Még volt nagyjából négy óránk 2-ig, a következő óráig, beszélgettünk, aztán elsétáltunk a könyvtárba jobb híján.

Óra előtt még Borit is fel tudtam hívni az internet segítségével, úgyhogy nagyon boldog voltam, mert vele azóta nem is beszéltem, mióta visszajöttem Lyonba, és azért eléggé hiányzik a kishúgom.

A mai második órám 2-kor kezdődött, szerencsére itt megjelent a tanár, és állította, hogy a reggeli óraelmaradás nem az ő hibája, ott másnak kellett volna jönnie. Ez az óránk Anthropologie du développement et de l’environnement (Fejlődés- és környezetantropológia), aminek a címe talán érdekesen hangzik, de az biztos ,hogy megvan a tantárgy, amit egész félévben utálni fogok. A tanárt nagyon szeretem, egy román nő, nagyon aranyos, de szegény tanításban annyira nem top. Megpróbált egy diavetítést összerakni, ami annyiból állt, hogy fehér alapon random fekete mondatokat vetített ki, amiknek általában semmi köze nem volt ahhoz, amiről beszélt. Majdnem egész órán keresztül arról beszélt, hogy hogyan érintkezik az ember a környezetével és néha kivetített képeket fákról. Nem nagyon figyeltem őszintén szólva, mert már az első negyedórában rájöttem, hogy ez nem az én műfajom. Csak azt nem tudom, vizsgázni hogyan fogok belőle.

Óra után mentem is haza egyből, itthon kicsit pihentem, aztán elmentem a parkba futni. Nagy szenvedések árán, de lenyomtam a mai edzést, 7 km, plusz erősítés. A hatvan felülés nem esett jól most, őszintén szólva. A park viszont még mindig gyönyörű, és nagyon sokan futnak, ez erőt ad.

Este JB-vel összedobtuk a vacsit, nem vittük túlzásba, salátát csináltunk meg mini-szendvicseket, de finom volt nagyon. Ennyi volt a keddi napom, igazából olyan fáradt vagyok a futástól meg mindentől, hogy szerintem nem lesz gond az elalvással.