Reggel Indra
ébresztőórájára keltünk, de alig bírtunk kimászni az ágyból – esetemben ez azt
is nehezítette, hogy Indra még mellettem feküdt. Szerintem mióta itt vagyok,
azóta nem keltem reggel fél 7-nél hamarabb, hát most eljött ez a pillanat is.
Összeszedtük magunkat, lementünk reggelizni. Indra apukája köntösben ücsörgött
és szürcsölte a kávéját, anyukája reggelit csinált, az öccse pedig össze-vissza
mászkált a nappaliban. Egyszer csak, hallom, hogy az apuka megkérdte a kisfiát,
hozzon whiskeyt a pincéből. Nagyjából tíz percig gondolkoztam, hogy mi a
fenének ennek reggel 7-kor whiskey, amíg rájöttem, hogy biscuit-t kért, ami félkómában ugyan hasonlít a whiskey szóra, de
egyébként kekszet jelent.
Nyolckor már a Lycée Marlioz előtt ácsorogtunk,
csakúgy, mint 3 éve a saját osztályommal, úgyhogy kicsit déjá-vum volt. Borival végigaludtuk az utat Lyonig, szó szerint
egymáson. Az első állomás az Institut
Lumiere volt, ahol a Lumiere
testvérek életét, fontosabb találmányait mutatták be. Nagyon jó idegenvezetőt
kaptunk, úgyhogy így másodszorra talán már meg is marad bennem valami a mozi
feltalálásáról (is). A múzeum szép, de nagyon vizes és kevés paddal rendelkező
kertjében ebédeltünk. Vicces volt egy másik osztály csereprogramjába
belecsöppenni, pontosan ugyanazok a pillanatok ismétlődtek (szendvicscsere,
panaszáradat, tapasztalatcsere, stb.), mint három évvel ezelőtt nálunk. Aztán
elsétáltunk a metróhoz és elmetróztunk az óvárosba, ahol jó sokat sétálgattunk.
Délután fél 3 volt, mikor végre kaptunk egy óra szabadidőt, és mivel pont a
város másik végében voltunk, nem tudtam Borinak, Camille-nak és Indra-nak
megmutatni a lakásomat, mert nem értünk volna vissza. Így egy icipici
műanyagpoharas kávé jutott nekünk a Saone partján a lányokkal. Én egyre inkább
mérges lettem a francia tanárokra, mert igazából az ő bénázásuk miatt maradt
ilyen kevés időnk – legalábbis én úgy éreztem –, mellesleg nem értettem, hogy
miért kellett egész délután az óvárosban mászkálni, annyira azért nem érdekes.
Közeledett a fél 4, és mi kicsit szótlanul, kicsit búcsúzós hangulatban
üldögéltünk a parton. Aztán visszasétáltunk a többiekhez, csináltunk néhány
fotót, és irány a busz. Kivettem a két hatalmas táskát, amit anyáék küldtek,
aztán néztem, ahogy szép sorban felszállnak. Mikor Bori osztálytársai jöttek
elköszönni, már akkor elpityeredtem, de mikor már nem maradt senki az utcán,
csak Bori, konkrétan kitört belőlem a zokogás és egy szót sem bírtam kinyögni,
pedig minden erőmmel azon voltam. Miután Bori is eltűnt a busz ajtaja mögött,
egyszer csak leviharzott Camille és Indra, mert elfelejtettek elköszönni, és
Camille anyukájának a kabátja is rajtam maradt véletlen. Megölelgettek,
megpusziltak, aztán visszarohantak, a busz meg elindult. Én csak álltam, törölgettem
a könnyeimet, néztem, ahogy távolodnak, és arra gondoltam, ilyen egyedül még
sosem éreztem magam mióta kijöttem. |
| Camille, Indra, Sári, Bori |
Miután összeszedtem
magam, nekiindultam a városnak gyalog a két hatalmas bőröndömmel, mivel a
furcsa lelkiállapotom miatt nem sikerült olyan közlekedési módszert találnom,
amely hazáig visz, a metrónál pedig valamiért nem működött a bérletem és a kapu
nem engedett át. Így végigvonszoltam Lyonon a két borzasztóan nehéz bőröndömet,
hogy a végén már nem is Bori miatt, hanem a vállamat hasító táska miatt
sírdogáltam.
Nem tudom, Lu mit
gondolhatott, mikor meglátott, mindenesetre nem nézhettem ki valami jól, mert
első kérdése az „Are you OK?” azaz a
jól vagy? volt. Leültem a konyhába, kifújtam magam, aztán még bementem vele a
városba, mindenféle ügyet intézni, mert szüksége volt a franciatudásomra.
Este kibontottam a
két hatalmas bőröndöt, amit otthonról kaptam, és első dolog, amit kitéptem
belőle, a Fülöp volt. Könnyes szemmel mentem ki a konyhába, hogy Lu-nak és
Tilman-nek eldicsekedjek a macimmal. Tudom, hogy húsz éves vagyok, de akkor is
szükségem van az alvótársamra, aki húsz éve mellettem van. Ezt az örömáradatot
még sok-sok követte, mert annyi minden szépet, meglepetést és praktikus dolgot
kaptam, hogy mindegyiknek nagyon-nagyon örültem. Nem is pakoltam el őket,
otthagytam egy kupacban a szoba közepén, és a kishúgomra meg anyáékra gondolva,
a Fülöpöt ölelgetve mentem el aludni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése