Le 30 Janvier 2015

Reggel felkeltem korán, hogy elkísérjem Luu-t a CAF-hoz, leadjuk a hiányzó papírjait, és szóljunk, hogy hazaköltözik. Szerencsére, hamarabb megjártuk az egészet, mint terveztük (viszonylag kevesen voltak és elég gyorsan haladt a sor), úgyhogy haza tudtam ugrani a pendriveomért és még az óráim előtt ki tudtam nyomtatni mindent, amit az egyik tanárom kért. Tegnap teljesen kiment a fejemből. Iszonyatosan fáradt voltam, és nagyon elgondolkoztam rajta, hogy nem megyek be ma az egyetemre… Az egyetlen probléma csak az, hogy elvileg február 13-án hiányozni fogok, aztán valószínűleg április 10-én is, mindegyik péntek, és mivel összesen csak hármat lehet hiányozni a szeminárimumokról, elég necces lenne ezt bejátszani. Nagy nehezen aztán mégis csak erőt vettem magamon, és bementem.

A metrón elkezdtem olvasgatni a cikkeket, amiket a 2-től kezdődő órámra kellett volna, de aztán abbahagytam, mert nagyjából 20 oldal az egész, és a metró zúgásától úgysem bírok normálisan odafigyelni. Inkább üvöltettem egy kis Snow Patrolt, és reménykedtem, hogy a sztrájk miatt megint elmaradnak az óráim. A teremhez viszonylag korán értem oda, de már voltak néhányan. Pont volt idő rágyújtani, közben megérkezett a tanár is, aztán Zoé és Maeva is befutott, odaálltak mellém, beszélgettünk kicsit, amíg nem kezdődött az óra. A tanárunk azzal kezdte, hogy csak 1 órát fog megtartani az 1 óra 45 percből, mert sztrájkolnak, és valami megbeszélés van, amire mindenképp mennie kell. Aztán elmagyarázta röviden, hogy mi történik most, hogy mi is képben legyünk. A lényeg az, hogy az egyetem szeptember óta nem adott se szerződést, se fizetést az óraadó tanároknak, akik főleg a doktorijukat meg az MA-t csináló diákok. Mivel gyakorlatilag ők nem is alkalmazottak emiatt, ezért sztrájkolni sem tudnak hivatalosan. Első félévben azért megtartották az óráikat, abban reménykedve, hogy történik valami, de mivel semmi sem változott, most kénytelenek valami hatásosabb eszközhöz folyamodni. Az első dolog, hogy az első félévi jegyeinket nem adják oda az egyetemnek, ami miatt az egész rendszer blokkolva lesz, nekünk hivatalosan nem lesz meg a félévünk, tehát várhatóan hatalmas lesz a káosz. (Azért mi megkérdezhetjük a jegyeinket tőlük emailben, mindenki megígérte, hogy megírja nekünk, de hivatalos úton elvileg nem kapjuk meg egyelőre.) A második, hogy most kitalálták, nem tartanak órákat az egyetemen, amíg nem kapnak szerződést. Minket, diákokat persze nem szeretnének hátráltatni (az óráim 70%-át doktoris diákok tartják, ha az mind elmarad, elég nagy szarban vagyok), tehát az egyetemen kívül fognak órákat tartani, annak, aki szeretne menni. Ott nem a hivatalos tanterv szerinti anyagot adják le, de mégis, mesélnek a kutatásaikról, filmeket vetítenek, minden olyasmit csinálnak, amivel azért segíteni tudnak minket a tanulmányainkban – csak ezt teljesen az egyetemtől elkülönülve. Előreláthatólag a jövő héten nem lesznek óráink az egyetemen, de erről majd még tájékoztatnak minket. Amúgy ez az egész probléma nem csak nálunk jelentkezik, hanem majdnem egész Franciaországban ez a helyzet, az egyetemek nagy része „így spórol”, ezért a sztrájkolóknak az a céljuk, hogy egy egységes, nemzeti megmozdulást hozzanak össze, azzal talán nagyobb nyomást tudnak gyakorolni. Én rettenetesen sajnálom őket, és nagyon remélem, hogy hamarosan elérik, amit szeretnének (igazából, ami járna nekik normál esetben), hogy fizetést meg szerződést kapjanak végre, mert ez a helyzet senkinek sem jó. Én igazából attól félek, hogy ha ez így megy tovább mondjuk márciusig, akkor az összes elmaradt anyagot meg munkát nagyon rövid idő alatt kell behozni, aminél megint csak mi szívjuk meg, mert rengeteget kell olvasnunk, készülnünk egyszerre… Az óránk nagyjából ezzel ment el, a maradék részében folytattuk az előző órán elkezdett bemutatkozásunkat, mindenki mesélt az előző féléves kutatásáról.

Francia karikatúra egyenesen a Google-ről:
A táblára az van írva, hogy: "Sztrájkban"
A diák pedig azt mondja: "Ez fontos lehet, mert gyakran felírják."

A második óránkra elég kevés lelkesedéssel indultunk, mert majdnem biztos volt, hogy elmarad. Zoé abszolút nem akart jönni, őt úgy kellett rángatni, Léna nagyon akadékoskodott, hogy gyerünk, én a kettejük között voltam, mentem is  volna, meg nem is. Végül nagy nehezen elindultunk, Léna ráncigált minket, hogy „Allez les filles” (Gyerünk, lányok!), és így valahogy elszenvedtük magunkat a villamosmegállóig, ami nagyjából fél úton volt az épületek között. Akkor csörgött Léna telefonja: az egyik barátnője hívta, aki velünk lett volna következő órán, hogy a tanár azt mondta, megtartja az órát, de nem tanulunk, hanem a „kialakult helyzetről” ad tájékoztatást, a sztrájkról fog beszélni. Úgy döntöttünk emiatt, hogy a sztrájkról már minden fontosat tudunk, inkább hazamegyünk. Zoéval és Maevával felpattantam egy villamosra, és hazamentünk.

Itthon Luu fogadott, aki nem ment el végül a biztosítóhoz egy papírért, mert „rossz idő volt”. Tényleg beborult és nagyon hideg lett, de attól még annyira nem volt borzasztó a dolog. Én elkezdtem megírni az önéletrajzomat egy munkára, aztán skypeoltam a maradék időmben, meg néztem néhány részt a Jóbarátokból (mégis csak péntek van). 

Le 29 Janvier 2015

Ma reggel felkeltem korán, hogy legyen időm cigit tekerni és leszaladni a boltba tejért, mert ha ezek nincsenek meg, akkor már nem lehet olyan jó az ember napja… Aztán 9-kor el is indultam órára, sok kedvem mondjuk nem volt, de rávettem magam, még a zuhogó eső ellenére is. Odaértem nagy nehezen az egyetemre, a terem előtt néhány politológus ácsorgott, akik velem vannak ezen az órán, az ajtóra pedig egy papír volt kiragasztva, hogy sztrájk van. A többiek mondták, hogy nem lesz tanár, mert sztrájkolnak. Nekem nem kellett többször mondani, azzal a lendülettel hátat fordítottam, és hazamentem. Én biztos nem fogok ott állni a terem előtt és azon vitatkozni, hogy van-e tanár vagy nincsen. 

A villamoson azért megnéztem az emailjeimet, de semmit nem kaptunk, hogy az óra elmaradna… De hát sztrájk van. Amúgy a sok-sok doctorat óraadó tanár sztrájkol (akik amúgy az óráim 60%-át tartják), mert szeptember óta nem kaptak se szerződést, se fizetést. Tehát egy félévet tanítotak, úgy hogy nem kaptak érte semmi pénzt, sőt még csak papírt sem arról, hogy ott tanítanak, de azért nekik a képzésükhöz járó beiratkozási díjat be kellett fizetniük az egyetemnek… Úgyhogy most sztrájkolnak szerencsétlenek, remélem valamit elérnek, bár egyelőre elég reménytelennek látszik a helyzet.

Lényeg a lényeg, én hazajöttem, út közben vettem egy croissant magamnak és egyet Luunak. Mikor hazaértem, Luu még aludt, úgyhogy szépen csöndben leültem az ágyamra és megreggeliztem rendesen. Elég jól esett a croissant végre, elég régen (na jó, hétvégén) ettem. Nem sokkal később felkelt Luu, rácsodálkozott, hogy mit keresek itthon. Elmeséltem neki a sztorit, ő mondta hogy oké, aztán megkért, hogy délután menjek el vele az egyetemre valamit megkérdezni. Tanulnom kellene, de csak nem lesz több egy óránál, egy kis mozgás meg nem árt.

Olyan fél 4 körül el is indultunk, természetesen Luu félúton jött rá, hogy nem hozta a diákigazolványát, ami nélkül elvileg nem engednek be a rendőrök, de mindegy, próbáljuk meg, hátha. Legnagyobb meglepetésünkre, ma nem kellett diákigazolvány, ahhoz, hogy bemenj, „today is free” (ma szabad), mikor Luu magyarázkodni kezdett. Beszéltünk megint a nemzetközi osztályos nővel, aki most sem volt hajlandó angolul megszólalni, ráadásul még velem is elkezdett értetlenkedni, mikor kérdeztem valamit, pedig én franciául beszéltem.

 

Ezután még elmentünk nyomtatni, meg a postára, meg a Bellecour-ra képeslapot venni, egy szóval úgy elhúzódott a délután, hogy este fél 7 volt, mire hazaértünk. Nagyszerű. Elég mérges voltam Luu-ra, amiért nem bírja magának elintézni a dolgait, de azzal nyugtattam magam, hogy már csak néhány napot van itt, utána ugyanis Spanyolországba megy, és ott lesz nagyjából egy hétig. Legközelebb február 13-án találkozom vele, Párizsban. Kitaláltuk ugyanis, hogy a téli szünetből néhány napot Párizsban töltünk. Találtunk egy srácot aki olcsón felvisz engem autóval meg egy buszt 20 euróért, úgyhogy egész jó pénzből megússzuk az egészet, ha sikerül jó szállást találnunk. Na de ez most mindegy is. Luu azzal kiengesztelt, hogy tekert nekem 9 cigit és megcsinálta a vacsorát, ami eszméletlen finom volt, halat sütött. 3 euróért vette a Carrefour-ban, én ezentúl ilyenen fogok élni, mert nagyon egészséges és tényleg nagyon finom. A tanulásomat eléggé elhalasztottam, de igazából csak néhány cikket kell elolvasnom, majd holnap reggel lesz egy kis időm remélhetőleg.

Le 28 Janvier 2015

Előre szólok, ez nagyon hosszú bejegyzés, mert eszméletlen mozgalmas napom volt.

Ma már tényleg a Musée des Confluences-be (találtam rá magyar fordítást: Kereszteződések Múzeuma) indultam reggel, nem küldözgettem senkinek sms-t, hanem megnéztem az órarendemet. 

A piros izével van jelölve a Musée des
Confluences  a térképen
(Google Maps)

Nem volt messze, metróval meg villamossal viszonylag hamar odaértem. A többiekkel a villamoson találkoztam, együtt szálltunk le, néhányan már ott voltak, a tanárunk is ott ácsorgott velük, a cigarettájával a kezében. Amíg vártunk a maradék csoportra, elkezdett nekünk mesélni a múzeumról, mi volt itt előtte, hogyan épült, stb. Ez egy vadiúj múzeum amit összesen 255 millió euróba került egy magyar forrás szerint (itt a teljes cikk magyarul, ha valaki kíváncsi), és az épületet egy osztrák cég tervezte. Eszméletlen szép. Ráadásul, a két lyoni folyó, a Rhone és a Saone kereszteződésénél fekszik, pont a félsziget legvégén. Több mint 2,2 millió tárgy van kiállítva benne, és a kiállítások a legújabb kutatások eredményét is bemutatják mindenféle tudományágat (pl. néprajz, régészet, muzeológia) vegyítve. 

Musée des Confluences szemből
és a két folyó kereszteződése

Mi három kiállítást néztünk meg, három kis csoportban, csak fél óránk volt mindegyikre, szóval összesen másfél órát töltöttünk a múzeumban. Én Tommal, Zoéval, Maevával meg még néhány ismerőssel kerültem egy csoportba. Tom természetesen végig elől sétált, jegyzetelt, mi inkább jót szórakoztunk a lányokkal közben. 

Ilyesmi egy Cabinet de curiosité (Google)

Amúgy nagyon érdekes volt mindegyik kiállítás, csak mi nem vettük annyira komolyan, mint Tom… A kiállítás, ami miatt mentünk, a 16-17. századi Cabinet de curiosité-ket (fogalmam sincs, mi ennek a magyar fordítása, sajnálom) mutatta be. Ezek igazából olyan szobák voltak, ahol a tudósok összegyűjtötték és rendszerezték a gyűjteményüket. Volt ott minden, a kitömött állatoktól elkezdve, a bogarakon át a mindenféle térképekig, írásokig. Ez pedig teljesen beleillik a Nommer et classer (megnevezni és csoportosítani) című óra anyagába, és mindenki imádja most Julien Bondas-t, amiért elhozott minket. Nyilván jobb kiállításokon mászkálni, mint az egyetemen ücsörögni órákon keresztül.

Így voltak feltűzve a pillangók a falakra

Legborzalmasabb dolog az egész múzeumban:
A teknőscsontváz

Kitömött állatok bámulnak rád mindenhonnan

Mi jöttünk ki Maevával utolsónak a kiállításról, a fele csoport már rég a múzeum előtt cigizett. Zoé és még néhányan megvártak minket, együtt indultunk haza (a délutáni óránk ugyanis elmarad). A villamoson megkérdezte Zoé, megyek-e velük enni, mondtam, hogy persze. Kiderült, hogy ő hívott meg magához mindannyiunkat, mert maradt tegnapról valami kajája és örömmel osztja meg velünk. Én nagyon örültem ennek, mert eddig mindig csak tanulás miatt hívott meg valaki magához, amúgy sosem. Összesen öten voltunk végül (Zoé, Maeva, Alicia, Noémie és én), és ebéd közben nagyon jól elbeszélgettünk. Elmeséltem nekik, hogyan szúrták át az orrom és tették bele a piercinget (nem váltott ki nagy meglepetést belőlük, őszintén szólva), aztán szóba került a Charlie Hebdo meg a terrortámadások, ami elég nagy vitába torkollott, mert nyilván mindenkinek más a véleménye itt is. Mondjuk legalább olyan itt nincs, aki azt mondja, hogy a karikaturisták hibája az egész… Meséltem nekik Orbán Viktor bevándorlásellenes nyilatkozatáról, az elég nagy derültséget váltott ki az asztal körül, mondták, hogy bizony sokan vannak, akik mennek menetelni, meg nagyon csárlik, de amúgy fogalmuk nincs, miről beszélnek. És ehhez nem is kellett három mondatnál többet mesélnem az otthoni politikáról. Olyan fél 4 körül elindultunk haza, Maevával együtt metróztunk, mert ő a Bellecour-ra ment vásárolni azt hiszem. Én hazamentem, megittam a délutáni kávémat meg válaszoltam nagyjából tíz üzenetre, ami Luu szobája miatt jött. Remélem, találunk valakit, most elég nagy szarban vagyok szépen mondva is. Találtam egy babysitter-t keresnek álláshirdetést is, arra is írtam, hátha felvesznek. Heti összesen 8 óra, az egyetemtől nincs annyira messze, örülnék, ha összejönne… De ha nem, keresek mást.

Délután 5-kor elindultam az egyetemre, mert egy kerekasztal-beszélgetés volt a szólásszabadságról, pont a Charlie Hebdo-s támadások miatt, és kíváncsi voltam, mit mondanak az itteniek, mi a véleményük a franciáknak, mert nyilván az utcán nem szólítgathatok csak úgy le embereket a témával kapcsolatban. Luu a városban volt valahol, nem jött velem, pedig még tegnap megígérte. A beszélgetés az Amphi Culturel-ben volt, viszont egyetemisták alig voltak rajtam kívül, a közönség nagy része idősebb ember volt. A három meghívott mind nagyon érdekeseket mondott. Az egyik az amerikai viszonyokról beszélt, az ottani szólásszabadságról, vallásszabadságról, és lényegében azt mondta, az amerikaiak térelválasztással oldják meg a problémát: ha nem szereted a szomszédod, költözz el, és ez politikai szinten is valahogy így megy. A sok bevándorló amúgy is külön negyedben lakik, nem is nagyon próbálják meg őket beolvasztani a városba. A második meghívott vallási képekkel foglalkozott, és a karikatúrákról, átdolgozásokról beszélt. Olyan képeket, reklámokat mutatott, ahol pl. Da Vinci Jézus utolsó vacsoráját ábrázoló képét variálták át, és mindegyiknél mesélte, hogy mikor és miért lett belőle botrány. Legtöbbször az időzítés, vagy a közönség volt a gond, a kép maga sohasem, mert mégiscsak szólásszabadság van. A harmadik bácsi vallásokkal foglalkozik, de fogalmam sincs, miről beszélt, mert nagyon lassan mondta, nem hangsúlyozott és egy idő után teljesen összefolytak a szavai. A beszélgetés vége (a vita, a hozzászólások), volt a legdurvább. Először egy nő beszélt kb. 10 percen keresztül, aki azt sérelmezte, hogy az egyetem főépülete rendőrökkel védve van, és ez micsoda, ha nem szétválasztás, félelemkeltés. Ha a terrorista pont ott akar robbantgatni, első dolga lesz diákigazolványt szerezni és szépen besétál. Ezután egy lány kérdezett a meghívottaktól egy kérdést, emiatt (vagy nem csak emiatt) a nő észrevétele felett szépen elsiklottak és szó nélkül hagyták. A válasz jó sokáig eltartott, közben néhány diák a közelemben kezdte elveszíteni a türelmét, lengették a kezüket, hogy szólni akarnak. Mikor szót kaptak, elmondták, hogy igenis fontos, amit az első nő mondott, mellesleg mért nem méltatták válaszra, pont hogy a szólásszabadságról beszélünk… És hogy tényleg micsoda diszkrimináció ez az egész rendőrösdi, mi van azokkal, akiknek nincs diákigazolványuk mert éppen beiratkoznának, vagy az óraadó tanárokkal, akik még nem kapták meg a szerződésüket sem, és különben is, mért csak a főépület van védve rendőrökkel, a másik campus miért nincs, ha annyira az egyetemistákat védik. A meghívottak közül az Amerikáról beszélő pasi kezdett el valamit hablattyolni, hogy ezt nem ők döntik el, állami utasítás, stb., de leginkább témát váltott szép lassan, amit nyilván mindenki észrevett és az eddig is hatalmas feszültség még nagyobb lett. Az eddig is egymással kiabáló meg hangosan puffogó emberek csak még jobban puffogtak, kíváncsi lettem volna, mi lesz a vége, de sajnos „lejárt az idő” és a moderátor berekesztette a beszélgetést. Az elégedetlenkedő fiatalok azt kiabálták, gratulálnak az egészhez, nagyon szép mintája a francia társadalomnak, hogy a vezetésben beszélni tudnak mindenféléről, tolerancia, stb., de amikor konkrét intézkedésekről van szó, akkor nagy a csönd, és vagy semmit, vagy az ellenkezőjét csinálják annak, amit mondanak. Én nem tudom, ez mennyire igaz, még csak fél éve vagyok itt, de ebben a rendőrös dologban nagy igazság van. Elég borzalmas úgy járkálni egy városban, hogy majdnem mindenhol rendőrökbe botlasz, akikről tudod, hogy téged nem bántanak, de egy arab táskáját minden gyanús jel nélkül kipakoltatják. Amikor végre kiszabadultunk a teremből, rohantam a villamoshoz, nagyon nyomasztott a benti feszültség, meg a sok mérges ember.

Hazafelé nagyon vicces dolog történt. Egyedül ácsorogtam a buszmegállóban, a telefonomat nyomogattam, tehát pont le volt hajtva a fejem, mikor valaki elsétált mellettem, és azt mondta: „Vous etes vraiment mignone!” (Maga nagyon aranyos!). Már elment mellettem, mikor felkaptam a fejem, és utána szóltam, hogy „Merci”. Erre visszajött, és azt mondta, hogy nem szokott utcán lányokat leszólítani (persze, hogy nem), de én super mignone vagyok, és megadnám-e a telefonszámomat, elmehetnénk „boire un coup” (meginni valamit). Mondtam neki, hogy ne haragudjon, de nem. Megkérdezte, hogy „Sérieux?” (Komolyan?), bólogattam, elmondta még egyszer, hogy „Franchement, je vous trouve magnifique” (Őszintén, gyönyörűnek találom magát), majd mosolyogva bonne soirée-t (szép estét) kívánt, és elsétált a két baguette-tel a hóna alatt. Az ilyen pasikat nagyon bírom. Mivel meg sem állt addig, amíg nem válaszoltam neki, és egyáltalán nem nyomult, nagyon kedvesnek találtam. Valahogy teljesen az jött le, hogy ő csak mindenképp hangot akart adni a tetszésének (nyilván nem ez volt csak a szándék), ezért megörült, mikor utánaszóltam, és kapott az alkalmon. De egy perccel sem maradt tovább, mikor mondtam, hogy nem adom meg a számom, hanem elköszönt és tovább ment. A hab a tortán, hogy a pasi szerintem arab volt. Tehát akik pofáznak, hogy bevándorlók így meg úgy, elgondolkozhatnának, egyáltalán nem kéne összemosni mindent. Egy bevándorló is lehet cuki. Sőt.

Le 27 Janvier 2015

Ma reggel megint korán keltem, de csak hogy legyen időm befejezni a portugál házimat, mert tegnap az a rengeteg idő igazából arra ment el, hogy az előző félév anyagát néztem át újra, és próbáltam memorizálni néhány szót vagy igét, hátha a szövegben felbukkannak. Tehát ma reggel felkeltem, és kiszótáraztam nagyjából a szöveget, meg is értettem kicsit, hogy miről szól. Reggeli kávé mellé egy kis portugál sose rossz… Aztán összekészülődtem, és elindultam a Musée des Confluences-be, mert tegnap beszéltük a lányokkal, hogy ott úgy is találkozunk (az egyik tanárunk óra helyett oda visz minket). Közben azért írtam egy smst Zoénak, hogy biztos-e az időpont meg a helyszín. Szerencsém volt, mert csak két utcával hagytam el a házunkat, amikor jött a válasz, hogy: „Non, c’est le CM de demain, non?” (Az a holnapi óra, nem?), és akkor jöttem én is rá, hogy teljesen összekavartam a napokat. Vissza a lakásba, kabát le, csöndben visszaültem az íróasztalomhoz és megnéztem egy Jóbarátok részt, még pont volt fél órám.

Aztán, olyan 11 körül elindultam órára. Az egyik megállónál felszállt egy csoport óvodás gyerek, akik egyrészt iszonyat hangosak, másrészt iszonyat aranyosak voltak. Viszont nem voltak hajlandóak más mellé beülni, úgyhogy az előttem lévő kb. velem egykorú, mosolygós srác bepattant mellém. Néha odaszólogatott viccesen a gyerekeknek is, amiért az óvóbácsi nagyon hálás volt (mert különben mindenki neki ordibált, hogy Monsieur le directeur!). Az órámról (Anthropologie et interdisciplinarité) kicsit elkéstem, de nem volt gond, mert Denis Cerclet szokás szerint nem az anyagot adta le, hanem minket kérdezgetett, hogy vagyunk, milyen volt az első hét, milyenek voltak a vizsgák, stb. Imádom ezt a pasit, ma konkrétan egy órát minimum arra szentelt az órájából, hogy a mi bajainkat, panaszainkat, vagy dícséreteinket hallgassa. Akármilyen visszajelzésre és emellett a lelkiállapotunkra is kíváncsi volt. Aztán visszatértünk az anyaghoz, és tovább magyarázta, hogy az antropológia mennyi mindent tud adni más tudományterületnek. Azt magyarázta, hogy mi mindennek nagyon az emberi oldalát közelítjük meg, és mindig tekintettel vagyunk a körülményekre. Azt hozta példának, hogy ha egy fizikus vagy matematikus például néz valakit egy teremben, annak a viselkedését, akkor csak azt az embert figyeli. Viszont ha egy antropológus csinálja ugyanezt, figyeli a környezetének a változását is, a körülötte lévő embereket, stb. Lehet, hogy ez hülye példa és biztosan rengetegen vitatkoznának ezzel, de én értem mit akart mondani. Konkrétan ezt csinálom a buszon, villamoson, utcán, akárhol. A kedvenc mondatom, ami a mai órán elhangzott, hogy „Anthropologie n’existe pas.” (Az antropológia nem létezik), ami nyilván nem teljesen igaz, de ezzel meg arra próbált rávilágítani, hogy emberek nélkül a tudomány nem ér semmit, mert utána hozzátette: „Il y a des gens, derriere.” (Emberek vannak mögötte). Nagyon bírtam ezt az órát, mondjuk a végén a három definícióból, amiket diktált, alig tudtam néhányat leírni rendesen, de majd lemásolom valakiről.

Óra után a terem előtt beszélgettünk egy kicsit a lányokkal, aztán Zoéval elindultam órára, mert neki angolja volt ugyanabban az épületben. Kicsit várnom kellett a terem előtt a többiekkel, amíg Jean-Paul megérkezik, de nem sokkal 14.00 után már szokásos nagy mosollyal a száján közeledett. Bementünk a terembe, leültünk, én körbenéztem, az egyik oldalamon egy nagyon szimpi srác ült, a másik oldalamon egy nagyjából 40 éves nő. Megint odanéztem, még mindig ott volt. Egy idő után persze rájöttem, hogy végülis mért ne járhatna be az óránkra, biztos valahogy kitalálta, hogy portugálul akar tanulni, de azért fura volt, mert általában az ilyen korú emberek velem szembe állnak, és magyaráznak nekem. Kicsit le is szidtam magam, amiért ennyire megbotránkoztam szegény csoporttársamon a kora miatt, ezt később azzal kompenzáltam, hogy a közös feladatokban igyekeztem aktív lenni, és segíteni neki. Vele kerültem ugyanis párba. És, mondanom sem kell, ezerszer jobb fej volt, mint a múltkori ázsiai csávó akiből egy szó nem hangzott el egész órán, ez a nő csomószor röhögött és rohadt sokat segített megoldani a feladatokat. A tegnapi háziról pedig kiderült, hogy Jean-Paul összekeverte a szövegeket, és véletlenül a legnehezebbet adta legelőször. Tipikus… De legalább később nem kell majd vele dolgoznom.

Óra után egyből hazamentem, itthon Luu várt ebéddel. Nem volt nagy cucc, valami zöldséges katyvasz volt, amit fagyasztva szoktunk venni a boltban és irtó finom, meg egy kis saláta. Kezdünk kifogyni a kajából, így a második héten… Délután el akartam menni futni, de nem merek, mert ahogy 3 percnél többet vagyok szabad levegőn mostanában, elkezdek iszonyatosan fázni, és dideregni, és annyira utálok fázni, hogy inkább nem mászkálok most a parkba. Lehet, hogy megpróbálom hétvégén. Este 8-kor Luu elment táncolni, végre kicsit egyedül voltam a lakásban. Most már hazajött, de azt hiszem elmegyek aludni, mert már csukódnak le a szemeim. 

Le 26 Janvier 2015

Reggel felkeltem 7-kor, hogy még suli előtt megpróbáljak összeszedni néhány dolgot a mai órára, Tomnak (mert tuti számon fogja kérni), de egy óra kereséssel sem nagyon lettem gazdagabb. Ha az ember csak nagyjából tudja, hogy mit keres, úgy még a Google sem tud sokat segíteni… 9-kor elindultam az egyetemre, elértem a 9:07-es buszt, úgyhogy nem kellett félnem, hogy elkések. A metrónál megláttam Tomot, de egyrészt iszonyatosan fáradt voltam, másrészt nem nagyon volt kedvem beszélgetni senkivel, úgyhogy inkább másik kocsiba szálltam. A villamosnál ő talált meg engem, és együtt mentünk órára – azt már nagyon nem bántam, főleg mert ő is kb. annyira volt leamortizálva mint én, úgyhogy nem kellett sokat beszélgetni vele.

A mai egyetlen órám az Étude de cas (Esettanulmány), megint csoportok szerint ültünk (én Tommal és Mariellel), és nagyjából egész órán így dolgoztunk. Tom hozott egy szuper könyvet, Marielle kettőt, de én kimagyaráztam magam, mondtam nekik, ne haragudjanak, de tényleg nem nagyon találtam semmi konkrét dolgot… Végül egy óra beszélgetés, vitatkozás, gondolkozás, és a tanárnőnk segítsége után kitaláltuk, hogy egy etnomatematikus (igen, létezik ilyen) zenével kapcsolatos munkáit fogjuk megnézni, hátha azokról tudunk írni egy jó kis beadandót. A matematikának ugyanis látszólag semmi köze az antropológiához, mégis vannak olyanok, akik a kettőt együtt használva kutatnak. Ha ez a téma marad, akkor a zene miatt jöhet az egészhez egy kis pszichológia is, aminek nagyon örülök. Még nem döntöttünk véglegesen, abban maradtunk, hogy mindenki nézeget még, és hétvégén küldözgetjük, amit találtunk. A másik verzió az a sámánizmus, a transz-állapot kutatása lenne, amiről Marielle adott nekem egy indiai pszichológus könyvét, mert annyit forgattam, iszonyatosan érdekelt. Óra után kimentünk a lányokkal cigizni, és én ott álldogáltam velük egészen 12.10-ig, szóval jó negyedórán keresztül, beszélgettünk. Nagyon hideg van, úgyhogy a végére teljesen átfagytam, és a villamoson egész úton dideregtem.

Hazaértem, Luu azzal fogadott, hogy „Sara, we have to go out!” (Sara, mennünk kell!). Én egyrészt tökre fáztam, másrészt mégiscsak most értem haza, rossz kedvem volt, ezért a legmérgesebb tekintetemmel megkérdeztem, hogy: „Now?!” (Most?!), de ő rázta a fejét, hogy végül is később is ráér. Kiderült, hogy postára kell menni vele, mert haza akarja küldeni a cuccait – mégsem jön érte az apukája kocsival – és meg kell kérdezni, mennyibe kerül, hogyan lehet, stb. Ő menni akart, de biztosan nem tudnak angolul… Ha nem próbálod, nem is tudod meg, de mindegy, nagyjából fél óra az egész (gondoltam én), nem nagy cucc. Előtte azért összedobtunk egy ebédet, én padlizsánt sütöttem, ő meg tésztát főzött és mindenféle zöldséget rakott bele.

Háromkor tehát elindultunk a postára. Tényleg nem nagy út, odaértünk, kb. negyedórás sorban állás után megkérdeztem, azt mondták max. 30 kg, mindez 58 euró, de dobozt azt nem tudnak adni. Hazaindultunk, Luu elkezdett problémázni, hogy honnan szerez kartondobozt, és nem tetszett neki a „szupermarketből” válasz. Nagyon hideg volt, az eső is csepergett, én mentem volna már haza. Kitalálta, hogy menjünk be az utcán lévő mindenféle boltba, kérdezzük meg. Mondtam, hogy kérdezze, én hazamegyek, mert semmi kedvem az egészhez. Jó, akkor nem. Félúton megkért, hogy ugorjunk be a másik postára, ami nincs messze, hátha nekik van dobozuk. Csak két utca, rendben van. Természetesen nem emlékezett pontosan, szóval össze-vissza bolyongtunk a környéken, az akkor már zuhogó esőben, én majdnem felrobbantam. Megtaláltuk a postát, elmagyaráztam mit akarunk, mondták hogy doboz nincs, szerezzen szupermarketből (megmondtam), de maximum 20 kg-t lehet feladni Ausztriába. Rendben. Kiértünk, Luu elkezdett pattogni, hogy ez nem igaz, itt ezt mondják, ott meg azt, mit csináljunk, ő visszamegy. Aztán természetesen nekem is vele kellett mennem, mert ő nem tud franciául. Visszamentünk tehát az első postára, egy harmadik nő megint 30 kg-t mondott, ugyanannyi az ár, oké, akkor haza, végre. Az egész hülye rohangálás végén már annyira mérges voltam, hogy egy szót se szóltam hozzá, mi a francnak kell ezt pont a leghidegebb napon, zuhogó esőben elintézni…

Hazajöttünk, bevetettem magam a szobámba, mert nagyon sokat kell tanulnom. Borival folytatjuk az otthoni tanulós módszerünket a skype segítségével, ő otthon ül az asztalnál, én itt, be van kapcsolva a skype, ha valami eszünkbe jut, vagy csak simán szidjuk a tanárt, azt szépen megosztjuk a másikkal.

Luu közben nagyjából félóránként átszólt valamiért a szobámba, néha ez kellett neki, néha az, de szerintem leginkább az volt a problémája, hogy egész nap nem szólt senkihez, és ilyenkor minden alkalmat kihasznál. Én viszont nagyon nem voltam beszélgetős kedvemben, úgyhogy csak visszakiabáltam neki tőmondatokban. Egyszer csak, miközben ment ki a konyhába, hogy „Sara, the girl is coming soon.” (Nemsokára jön a csaj.), én meg csak néztem, hogy milyen girl? Aztán kiderült, hogy az egyik potenciális lakótársammal megbeszélte, hogy ma jöjjön és nézze meg a házat, csak éppen nekem elfelejtett szólni. Na, ekkor már tényleg nagyon a robbanás szélén voltam, de visszafogtam magam, és inkább magamban mérgelődtem. A vége amúgy az egésznek az lett, hogy nem jött a csaj (ezt is úgy kellett kihúzni Luu-ból). Én egészen éjfélig a portugál jegyzeteimmel szórakoztam, mert olyan nehéz szöveget adott fel Jean-Paul, hogy egy kukkot nem értek belőle. 

Le 24-25 Janvier 2015

Az első hétvégénket természetesen hatalmas alvással kezdtük. Legalábbis én. Luu reggel bevallotta, hogy hajnali 4 óta filmet néz, mert valami gyógyszert szed, ami teljesen összekavarja az alvásritmusát, és csak össze-vissza tud egy-egy kicsit aludni. Úgy volt, hogy palacsintát süt, de elég szarul volt megint, nagyon fájt a torka, úgyhogy inkább én szaladtam le a pékségbe croissant-ért, és azt reggeliztünk.  Mivel nagyjából ebédidőre nyúlt a reggeli, utána nem is nagyon voltunk éhesek. Én Anyával skypeoltam délután, aztán olyan 4-5 körül összeszedtük magunkat Luu-val, és elmentünk a shopping center-be, hogy villanykörtéket vegyünk, mert már lassan teljes sötétség borítja be a lakást - kb. hetente égnek ki a körték, és még egyet sem cseréltünk ki. Legalábbis a villanykörte-vásárlás volt az ürügy. Mivel hatalmas leárazások vannak, egyszerűen nem bírtuk megállni, hogy ne menjünk be egy-egy boltba, aztán azt sem, hogy ne vegyünk egy-egy ruhadarabot… A vége az lett, hogy Luu hazahozott egy új kabátot (90 euró helyett 30-ért!), én pedig egy ruhát és egy pólót (és igen, mindkettő nagyon olcsó volt). Ezután bementünk a Carrefour-ba a villanykörtékért, onnan pedig egy plusz turmixgéppel jöttünk ki, mert rájöttünk, hogy az nagyon hiányzik a konyhából (tényleg). Persze, ez is le volt árazva. Ezen kívül vettünk egy csomó sajtot, meg egy pizzát vacsorára. Itthon, miközben előkészítettük a hatalmas salátát, és sütöttük a pizzát, Luu apukájával skypeoltunk. Eszméletlen egy pasi, én halálra röhögtem magam rajta. Először is, azt kezdte tervezni, hogy nyáron mikor menjek meglátogatni őket (szerelem volt első látásra, mikor itt voltak, én is imádtam Luu szüleit, és ők is engem), mennyire van a Platensee Bécstől. Aztán élőben közvetített valami koncertet, és táncolt a tévével, később elővett néhány sílécet és azokat csiszolta, javította, egy két oldalt világít, lámpás szemüvegben, azt mondta, ő E.T. A beszélgetés végén pedig leült a kondigépéhez és elkezdett „edzeni”. Én csak nevettem, és kiabáltam neki, hogy new year, new body (új év, új test), meg hogy summer is coming (nemsokára nyár lesz), stb. Luu is nagyon röhögött, együtt kitaláltuk, hogy apukája az új Schwarzenegger, ősz szakállal, és E.T. szemével. Egy szó mint száz, eléggé elszűrakoztatott minket így szombat este.

Jól is tette, mivel én eléggé el voltam kenődve, ugyanis Luu délután bejelentette, hogy mégis hazamegy és nem csinálja meg itt a második félévet (ezer oka van rá, amiket én teljesen megértek, de azért mégis haragszom rá kicsit). Előreláthatólag február végén indul, egyetemre már nem is fog bejárni addig, megbeszéli a szüleivel, aztán a tulajjal, aztán lakótársat keres nekem maga helyett. Én mondjuk abszolút nem örülök ennek a váltásnak, mert kisebb gondom is nagyobb annál, mint, hogy megint lakótársat keresgéljek, de hát c’est la vie (ez van).

Vasárnap reggel Luu ígéretéhez híven megsütötte a palacsintákat, amihez málnás-ribizlis-joghurtos szószt csináltunk és eszméletlen finom volt. Kipróbáltuk a turmixgépet, és banánturmixot ittunk a palacsinta mellé. Befejeztük a razfilmet, amit tegnap éjjel kezdtünk nézni, aztán kicsit ücsörögtünk a szobánkban mind a ketten, ébredeztünk. A nap közben kisütött, úgyhogy délután rávettük magunkat, és elmentünk a parkba, leginkább az állatok kedvéért. Láttunk rengeteg flamingót, pelikánt, medvét, bölényt, leopárdot, oroszlánt, stb. A séta végére teljesen átfagytunk, mert a szél az rettenetesen fúj, hiába süt a nap.

Flamingó / Flamant rose

Teknősök / Tortues

Én meg Luu az oroszlánon (OnlyLyon)

Hazajöttünk, itthon Luu a szüleivel skypeolt kicsit, én is Borival meg Apával (néztem, ahogy vacsoráznak). 

A süti, ami jól néz ki, de nagyon rossz

Sütöttünk sütit Bori receptje alapján, de valamit igencsak elrontottam, mert a nagyon finom keksz helyett valami félig égett, félig fűrészporállagú valami lett az egészből. Este, miközben Glasgow (Zsófi) és Dijon (Vica) volt vonalban, cigit tekertem magamnak (így sokkal olcsóbb, mintha megvenném dobozban), mivel nem nagyon tudok még, és nem akarok holnap beégni az összes francia előtt. Elraktam őket egy pici dobozba, így holnap csak elő kell vennem, mintha mi sem történt volna. A házimat, amit a holnapi órámra kellett volna megcsinálnom nem nagyon sikerült, úgyhogy nem tudom mit fogok mondani Tomnak, de remélem nem fogja leharapni a fejemet. Megpróbálok valami haladékot kicsikarni tőle, és ötvenszer bocsánatot kérni. Vagy, felkelek holnap reggel 7-kor, és összehozom egy óra alatt. We will see (majd meglátjuk). Mindenesetre, most inkább alszom.

Le 23 Janvier 2015

Ma, ugyanaz megtörtént, mint tegnap reggel, azzal a különbséggel, hogy negyedórával hamarabb felkeltem. De még így is sikerült valahogy elszámolnom magam, ezért lekéstem a 9:17-es buszt (mint tegnap). Most nem késhetek el, úgyhogy elrohantam a metróhoz, hátha azzal gyorsabban odaérek, még ha kisebb kerülő is az egész. A történet vége az lett, hogy 10:03-kor már ott álltam a terem előtt az egyetemen, és nagyon boldog voltam, hogy csak 3 percet késtem. Az viszont elég furcsa volt, hogy rajtam kívül senki nem volt, még a terem környékén sem, pedig általában azért mások is késnek, nem csak én. Nem baj, lenyomtam a kilincset… Zárva. Lenyomtam még egyszer. Zárva. Akkor kétségbeestem kicsit, de a kiíráson ott volt, hogy Enquete ethnologique, szóval nem rossz helyen voltam. Gyorsan írtam Zoénak egy smst, mert tudtam, hogy ő is ebben a csoportban van, hogy hol vagyunk. Aztán a telefonomon megnéztem az egyetemi emailjeimet, hátha írtak, hogy elmarad/termet cserélt az óra, de semmi. Zoé sem válaszolt közben. Letöltöttem az órarendemet megint, hogy megnézzem, jó helyen vagyok-e egyáltalán. És akkor vettem észre, hogy az óra címe mellett nem az van, hogy 10.00-11.45, hanem hogy 12.00-13.45… Azt hittem felrobbanok. Két órával hamarabb sikerült bejönnöm, és én még azon izgultam, hogy elkések. Őrület az egész. Arra persze már nem volt időm, hogy hazamenjek (értelme sem nagyon lett volna), úgyhogy beültem az egyetemi Café-ba, ittam egy cappucinot, aztán ellátogattam a könyvtárba egy könyvért, és a maradék időmet a jegyzeteim nézegetésével töltöttem. A tudat, hogy ehelyett aludhattam volna még két órát, eléggé idegesített. Közben Zoénak is írtam, hogy bocsi, én vagyok a hülye, délben találkozunk, ő pedig visszaírt, hogy „Aah merde!” (A francba!), és hogy majd jön.

Ezek után egyáltalán nem kellett idegeskednem, hogy elkések óráról, bőven időben voltam… 12 előtt 10 perccel már bent ültem a teremben a többiekkel, nemsokára Zoé is bevágódott mellém. Elmesélte, hogy ő is ugyanígy járt, mint én, de ő még otthon észrevette, úgyhogy a felesleges két óráját takarítással töltötte (aludni már nem tudott). Valószínúleg azért kavarodtunk össze, mert előző félévben ugyanez az óra 10-től délig volt megtartva, hozzászoktunk. Mindegy. Nagyon szimpatikus fiatal tanárunk volt, aki most Master-t csinál az egyetemen, mesélt a kutatásáról is, aztán megkért minket, hogy mutatkozzunk be, és magyarázzuk el a kutatásunkat, amit előző félévben csináltunk (ez volt, amit a külföldi diákokról próbáltunk összehozni és a végén csak összecsaptuk az egészet). Annyit beszélt a tanár és a többiek (főleg Tom) is, hogy a fele csoportra (pl. rám meg Zoéra, mi együtt voltunk) nem maradt egyáltalán idő. Nem baj, la prochaine fois (legközelebb).

A következő órára át kellett gyalogolni a campus másik felébe, az F épületbe. Én Zoéval mentem, a többiek lemorzsolódtak valahol. Odaértünk, furcsálltuk, hogy mi vagyunk az egyetlenek, akik erre az órára várnak, aztán mikor megjelent a tanár és kinyitotta az ajtót, kiderült, hogy ez nem így van, csak éppen senkit nem ismerünk. Később még két csoporttársunk jött, Léna és Alicia, de összesen négyen ismertük egymást az egész csoportban. A tanár egy borzalmasan helyes spanyol hapsi, aki valószínűleg a doktoriját csinálja, Diego-nak hívják, és tényleg tipikus latin csávó, eszméletlen jól néz ki. Bemutatkozott, felvázolta az órát, elmagyarázta, mit fogunk csinálni. Az óra címe Lectures complémentaires, ugyanez volt előző félévben is, most is antropológusok szövegein fogunk dolgozni, csak kicsit más módszerrel. A más módszer az nagyjából annyit takar, hogy sokkal többet kell tanulni, mert míg előző félévben elég volt 2 szöveggel komolyabban foglalkozni ahhoz, hogy jó jegyet kapj, most az összessel kell. Három csoportot csináltunk, mindegyik csoport más szövegekről csinál két előadást, megint más szövegekről elemzést is kell írnunk, és a haramdik csoportban lévő szövegekről kérdéseket összeállítani… Szóval nem könnyű, és így elsőre borzalmasan soknak tűnik, főleg a többivel együtt, de azért remélem valahogy megoldjuk. A cuki tanárunk nagyon beteg volt, egész órán köhögött, úgyhogy mikor megbeszéltük a csoportbeosztást, azt mondta, menjünk haza, mert ő le akar feküdni az ágyába és aludni akar. Mi örömmel teljesítettük a kérését.

Zoéval és Aliciaval jöttem a villamoson, aztán mikor én átszálltam a metróra elköszöntem tőlük. Itthon Luu megint az ágyából fogadott, de ma már sokkal jobban nézett ki, mint tegnap, azt mondja, több ereje van. Gyorsan összedobtam egy salátát, mert egész nap nem ettem semmit, aztán bevetettem magam a laptop elé. Olyan 6-7 fele vacsoráztunk Luu-val rendesen, nemrég vettem egy porlevest, azt főztük meg és baguette-t ettünk hozzá. Mit ne mondjak, a leves borzalmas volt. A péntek esténk hátralevó részét az ágyunkban töltjük, és köszönjük szépen, jól vagyunk. 

Így érzem magam perpillanat:

Le 22 Janvier 2015

Rekordot aludtam ma reggel. 8:38-kor sikerült rájönnöm, hogy ki kéne másznom az ágyból, persze a 9:07-es buszra esély sem volt, megcéloztam a 9:17-est, az a néhány perc késés nem a világ vége… Hát, sikerült ezt a buszt is lekésnem. A buszmegállóban gondolkoztam rajta, hogy inkább hagyom az egészet a fenébe, és hazamegyek, de aztán mégis úgy döntöttem, első órára, ha törik, ha szakad, bemegyek, hátha valami fontosat mondanak. Mellesleg ez szeminárium, elvileg csak hármat lehet hiányozni (nem mintha előző félévben egynél több hiányzásom összejött volna akármelyiken is). Szóval megvártam a 9:27-es buszt, és rohantam a metróra, villamosra, hátha minimális késéssel beérek. Természetesen pont ilyenkor van a villamos-vonalon accident technique (üzemzavar), úgyhogy esélytelen volt normális időben beérnem. Legalább nem messze tőlem egy gyönyörű vöröses-barnás hajú srác állt, őt nézegethettem, amíg vártuk, hogy elinduljunk.

Kb. negyedórás késéssel bekopogtattam a terembe, szerencsére a tanárnő egy szót sem szólt, inkább csak mosolygott. Pont a bemutatkozásnál tartottak, úgyhogy utolsónak én mutatkozhattam be, elhadartam, hogy magyar vagyok, és antropológiát tanulok (ezen az órán együtt vagyunk politológia, meg szociológia hallgatókkal). Amúgy az óra konkrétan Méthodologie disciplinaire, ez volt nekünk előző félévben is (ez volt az amelyiknek kb. a fele elmaradt, mert nem volt terem/tanár). A tanárnő felvázolta, hogy ő mit gondolt, mit csinálunk, aztán megkérdezett minket, mit szeretnénk gyakorolni, mivel vannak problémáink, mert ez a szeminárium arra van, hogy akármilyen gyakorlati dolgot megtanuljunk: írást, prezentálást, stb. Óra végén pedig megnéztünk néhány videót egy szociológusról, meg a tanárunk bemutatott két kutatást, amelyek azt vizsgálták, hogy mivel foglalkoznak az antropológusok az egyetem után. Ez azért volt érdekes, mert így még szélesebb képet kaptunk róla, hogy hány féle területen lehet használni az itt szerzett tudást. A nagy része a kutatás alanyainak még mindig kutatott különböző csoportoknál, de voltak, akik tanítottak, újságírók lettek, kulturális területen dolgoztak, kiállításokat szerveztek, és az egészségügyben is dolgoznak antropológusok, főleg mozgássérültekkel, szellemi fogyatékosokkal. Ez az a tudomány, amit nagyjából mindenhol hasznosítani lehet, ha az ember valami gyorsan mérhető hasznot akar húzni a tudásából, nem pedig tanulmányokat írni, amit igazából csak egy bizonyos közeg olvas. Kérdezte tőlünk is a tanárnő, hogy mit szeretnénk csinálni, de a legtöbbünknek még fogalma sem volt. Én is csak azt tudom, hogy ha már elkezdtem, végigcsinálom az alapszakot, aztán jó lenne egy mester, és amíg azzal végzek, még mindig van 4 évem kitalálni, hogy mi leszek egészen pontosan, ha nagy leszek…

A csütörtök a legrosszabb napom az egész héten, ugyanis ennek az órának délben van vége, a következő pedig csak négykor kezdődik. Hazamehettem volna, de nem sok értelmét láttam két órát pluszban buszozni/metrózni/villamosozni, inkább beültem a könyvtárba és átnéztem az eddigi jegyzeteimet. Megfogadtam, hogy második félévben kicsit jobban odafigyelek, mert ha megint minden az utolsó pillanatra marad, az katasztrófa lesz. Erre pont jó ez a négy óra, nagyjából átlátom, mit kell megnézni még a hétvégén. Elég sok házim maradt, a hétfői órára Tomnak is valamit vinnem kell, plusz portugálra is van egy jó hosszú szövegünk, amit ránk sózott Jean-Paul. Erről jut eszembe, ma összefutottam vele. Luu-nak kellett egy papírt elhoznom a titkárságról (amin rajta vannak, hogy milyen órák közül választhat), és az O épületben, egyszer csak megállított Jean-Paul a fülig érő vigyorával, megsimogatta a vállamat és közben azt kérdezte, hogy: Bonjour, ca va bien? (Jó napot, jól van?) Én először szóhoz sem jutottam, aztán mikor igen, csak annyit bírtam kinyögni, hogy: Ca va, merci (Jól, köszönöm), ő még jó sokáig vigyorgott rám, aztán elrohant órára. Az rendben van, hogy tegnapelőtt volt vele órám, de azt hittem nem emlékszik rám, mivel tegnap egy mukkot sem szólt hozzám. Erre most tessék, elkapott a folyosón, csak, hogy megkérdezze, hogy vagyok. Legjobb tanár a világon.

Kb. háromig könyvtárban bújtam a jegyzeteimet, aztán elszaladtam egy szendvicsért a menzára (ilyen későn már nincs rendes kaja), négy előtt 10 perccel pedig már bent ültem az aphiG-ben, és vártam a kedvenc tanáromat. Nemsokára fel is bukkant a kopasz feje, meg az izgő-mozgó teste, beüzemelte a mikrofonokat, aztán elkezdte az órát. Bemutatkozott, felvázolta, hogy mit fogunk csinálni a félévben ezen az órán, aztán bele is vágott. Röviden: az óra neve Dynamique des sociétés (társadalmak dinamikája?), az a lényege, hogy az összes társadalom folyamatosan változik, a hagyományok sem állandóak, és ezt figyelembe kell vennünk akármilyen népről/társadalomról/csoportról beszélünk. Most biztosan nem fogom tudni leírni olyan tisztán, ahogy ő elmagyarázta, de a lényeg, hogy én értem, miről szól, és rohadtul érdekel. Szokás szerint vagy öt oldalt jegyzeteltem, mert folyt belőle a szó. Jó hír viszont, hogy jövő héten elmarad ez az óra, úgyhogy csak a reggelire kell majd bemennem. Can’t wait.

Negyedórával hamarabb eljöhettünk, úgyhogy rekordidő alatt hazaértem. Luu szokás szerint ma is egész nap az ágyában feküdt, azt mondja, alig bír felállni, annyira legyengült. Ennek ellenére, ma már jobban nézett ki, és jobban is érezte kicsit magát, mint tegnap. Megmelegítettem a maradék cukkini levest, meg húst, amit tegnap hagytunk, azt megettük. Sajnos a cukkini levesből még mindig maradt, úgyhogy kiöntésre ítéltük, egyrészt félünk, hogy megromlik, másrészt én sem bírnék már holnap is azt enni. Luu, miközben kiöntötte, azt mondta: „Bye, soupe! I know, you didn’t think that it would end like this” (Ég veled leves! Tudom, nem gondoltad, hogy így fog végződni), eléggé megbecsülte ezt a levest, de szerintem leginkább azért, mert a saját kezemmel csináltam, nem volt ennyire finom. Aztán mindenki a saját szobájába, Luu filmet néz, én meg először felhívtam Juli mamáékat, aztán Borival is skypeoltam kicsit. Közben Aaron hívott, hogy beugrana a cuccaiért, de Luu megkérte, hogy csak holnap jöjjenek. Ennek ellenére fél órával később csöngettek (Luu kikiabált nekem, hogy „Don’t open!” / Ne nyisd ki!), de a következő pillanatban már az ablakomban lógott Tilman, úgyhogy nem nagyon volt más választásom. Bejöttek, egész gyorsan összeszedték a cuccaikat, aztán már itt sem voltak. Holnap Barcelonába mennek, egy ideig most biztos nem hallunk felőlük. Annyira nem bánjuk… Imádjuk őket, de az utóbbi időben már tényleg nagyon sok volt.

Az előbb nagyon megörültem neki, hogy „még csak” 11 óra lesz, úgyhogy most gyorsan befejezem a gépelést és elhúzok aludni, mert holnap is 8-kor kéne kelnem, és ha megint ilyen szenvedés lesz, akkor megint elkések, és az ötből három napon elkésni, az már tényleg túlzás…

Le 21 Janvier 2015

Megint elaludtam, még mindig nem sikerült rendesen kialudni magam, egyik este sem bírok korán lefeküdni. Annyira viszont nem érdekelt a dolog, ha múltkor rohantam és úgyis elkéstem, akkor most aztán nem fogok rohanni. Mielőtt eljöttem, hagytam Luu-nak gyógyszert meg egy kis üzenetet, hogy igyon sok gyümölcslevet (tegnap vettem neki 100%-os alma- meg narancslevet), egyen sok gyümölcsöt, stb.

Most, hogy ne siettem, egy percet sem késtem, nem tudom, hogy működik a lyoni közlekedés, hogy később indulok és hamarabb érek oda… Az első óránk egy előadás volt, egy olyan tanárunk tartotta, aki már előző félévben is volt, akkor is szerettük. Az óra neve Nommer et classer (megnevezni és csoportosítani) és a különböző csoportosítási módszereket, meg szavakat fogjuk vizsgálni év közben, melyik kultúra mit hogyan nevez, miért. Ebből nem tűnik nagy dolognak, de már a bevezető óra is eszméletlen izgalmas volt. Az Hypothese Sapir-Worth-ről (Sapir-Worth hipotézis) volt szó, amely nagyjából azt mondja, hogy minden nyelvhez egy féle gondolkodásmód tartozik, tehát amilyen nyelvet beszélünk, az meghatározza a világképünket, a realitáshoz való viszonyunkat. Azért hipotézis, mert mai napig vitatott (a két, vagy több anyanyelvűek miatt például), de azért érdemes rajta elgondolkozni, mert elég sok igazság van benne. Ráadásul a tanár óra végén azt találta mondani, hogy lehet, vizsgán megengedi, hogy a jegyzeteinket használjuk. Hát az elég jó lenne, az biztos. Azt mondta, egyre kevésbé lesz amúgy is szükség, hogy kívülről tanuljunk meg dolgokat, azt szeretné, ha tudnánk használni az információt, amink van. Nem nagyon ellenkeztünk, az biztos.

Óra után kimentünk cigizni, beszélgettem kicsit a többiekkel, aztán Mélaine-nel meg még egy lánnyal (akinek, ha agyonütnek, sem jut eszembe a neve most) elmentünk ebédelni. Pizzát ettünk, dumáltunk közben, én kicsit örültem, hogy velük vagyok, szocializálódom, bár sok szó nem hagyta el a számat, mert iszonyú fáradt voltam. Ebéd után még mindig volt egy óránk a következő előadásig, jobb híján leültünk egy padra az egyik folyosón és vártuk, hogy teljen az idő. Találkoztunk néhány csoporttársunkkal, Léna is ott volt, aki rögtön odapattant hozzám, hogy mi újság, milyen volt a szünet, hol voltam. Nagyon fura az a lány, de most örültem neki.

A mai második és utolsó órám neve Anthropologie de la culture (nem kulturális, hanem a kultúra antropológiája, aminek franciául is ugyanennyi értelme van), és a kultúra szó evolúcióját, használatát, fontosságát fogja majd fél éven keresztül magyarázni a nagyon fiatal tanárnőnk. Ez az óra elég borzasztó volt, őszintén szólva. Egyrészt, engem sosem érdekelt egy szónak a története annyira, hogy fél éven keresztül tanuljak róla, még akkor sem, ha a kultúra szóról van szó. Másrészt, mivel a tanárnő doktorandusz, nem nagyon van hozzászokva az órai munkához, meg hogy mások jegyzetelnék, amit mond, emiatt borzalmasan gyorsan adott le mindent. Nekem alapból kicsit több idő, amíg feldolgozom az információt, de még a többieknek is gyors volt. A hadarás miatt viszont fél órával hamarabb végeztünk (ő is elcsodálkozott rajta, és megígérte, hogy legközelebb lassabban beszél majd), el is mehettünk haza. A villamoson Zoéval és Mélaine-nel jöttem, akikkel előző félévben a mini-kutatást csináltam, szóval egész jól kijövünk, konkrétan végigröhögtük az utat, mert Zoéból mindig ömlik a jókedv meg a vicces sztori.

Hazafelé beugrottam a Carrefour-ba, vettem két zöldségkrém-levest és egy baguette-t. Itthon Luu az ágyából fogadott, elég szarul van még mindig. Azt mesélte, reggel (délben, mikor felkelt) 39 fokos lázzal ébredt… Én kicsit pihengettem, elkezdtem álláshirdetéseket nézegetni, aztán fél 7 körül kimentem a konyhába és nekiláttam vacsorát főzni. Kitaláltam, hogy csinálok Luu-nak egy cukkini levest, azt még holnap is tudja iszogatni, sokkal egészségesebb, mint a porleves, amit tegnap csinált magának. Megkért, hogy a pulykamellet is süssem meg, amit hétfőn vettünk, mert megromlik hamarosan. A vége tehát az lett, hogy a legnagyobb vacsorát ütöttem össze egyedül, egész kevés idő alatt. Luu nagyon hálás volt, és azt mondta, ha én leszek beteg, ő lesz az anyukám. Aztán visszafeküdt az ágyába. Én elmosogattam, szóltam neki, hogy ordítson, ha kell valami, de nem szeret engem ugráltatni, akármennyire nehezére esik, feltápászkodik az ágyából, ha szüksége van valamire. Úgy sajnálom szegényt, nagyon csúnyán köhög. Nekem muszáj most aludnom, holnap reggel 10-től este 6-ig az egyetemen leszek. :(

Mivel ez a századik bejegyzést, valami pluszt is akartam tenni,
de írni már nem tudok, mert annyira fáradt vagyok... 

Le 20 Janvier 2015

Korán kellett kelni ma reggel is, hogy időben odaérjünk a Part-Dieu-höz, valahol ott volt Luu TCL kártyája. Együtt reggeliztünk, de ő elég szarul volt, azt mondta, fáj a torka. Azért felkerekedtünk. Hát most nem fogom leírni pontról pontra, hogy merre jártunk, a lényeg annyi, hogy nagyjából 5 helyen (irodában, ügyfélszolgálaton, bódéban, jegyeladónál) voltunk, mert mindenhol azt mondták, hogy nem ott van, hanem egy másik helyen, és ezt persze nem az elején, hanem néhány perc várakozási idő után közölték. Az egész művelet így nagyjából háromnegyed órát vett igénybe (igen, az, hogy megtaláljunk és kézhez kapjunk egy elveszett kártyát, ami végig ugyanott volt), és emiatt a CAF-hoz már nem volt időnk elmenni, nekem sietnem kellett órára.

Már nem esik annyira az eső, mint tegnap, de azért elég ronda idő van, szürkeség és hideg mindenhol. Nem is csoda, hogy semmi kedvem nem volt bemenni órára. A terem előtt összefutottam Mélaine-nel, váltottunk pár szót, aztán nem sokkal később menni is kellett a terembe. Ahogy megláttam a tanárt, rögtön jobb kedvem lett kicsit, mert ő az, aki mindig kérdezgeti, hogy vagyunk, milyen volt a szünet, mi bajunk van, stb. Most se volt másképp, az óra eleje azzal ment el, hogy a vizsgákról és a szünetről kérdezgetett. Kiderült, hogy a jegyeinket csak február 7-e körül véglegesítik. Itt úgy osztályoznak ugyanis, hogy minden dolgozatot névtelenül leosztályozza külön a tanár, odaadja a titkárságnak, ott beviszik egy gépbe az adatokat, az kiszámolja az átlagot, meg hogy átmentél-e vagy nem, aztán az összes tanár összeül és felülvizsgálják a jegyeket, akinek kevés hiányzik az átlaghoz, annak megadják általában. Nekem még mindig fogalmam sincs, hogy sikerült a félévem, de nagyon remélem, hogy meglesz az átlag, nem szeretnék megbukni. (Amúgy 20 a legjobb, amit elérhetsz, de 10 alatt megbuksz.) Miután minden praktikus infót megbeszéltünk, a tanár elkezdte leadni a tananyagot. Ennek az órának a neve Anthropologie et interdisciplinarité (nem tudom lefordítani), nagyjából az a lényege, hogy az antropológiát a hozzá közel álló tudományokkal (filozófia, szociológia, régészet, pszichológia, nyelvészet, stb.) vizsgálja együtt, az egyik mit ad a másiknak, milyen közös pontok vannak, stb.. A legtöbb antropológus ugyanis más területen is jártas: az egyik tanárunk kórházban csinált kutatást, úgyhogy valamennyire értenie kellett a Santé (Egészségügy) témakörhöz is. A címe miatt érdekesnek ígérkezett, de én majdnem elaludtam.

A második órám portugál volt, Jean-Paul-al, neki rettenetesen örültem. A csoporttársaimnak már kevésbé, ugyanis a régi csoportomból senki nem volt itt, mindenhol új arcok. Nem mintha annyira ismertem volna őket, de azért mégis. Egy informatika teremben voltunk, úgyhogy a számítógépektől nem sokat láttunk, elég borzasztó volt. Szövegekkel dolgoztunk csoportmunkában, de én egy fura ázsiai sráccal kerültem össze, aki egyáltalán nem volt szimpatikus, valószínűleg én sem neki, mert ő sem szólt hozzám, úgyhogy mi megoldottuk külön-külön a feladatot és imádkoztunk, hogy Jean-Paul ne szólítson fel. Az óra végén már majdnem elaludtam, nagyon örültem, amikor végre elengedett minket. Amúgy Jean-Paul hozta a szokásos formáját, de a csoport annyira passzív volt, hogy nem sokra ment szegény a mérhetetlen lelkesedésével. Jövő órára megpróbálom behozni a lemaradásom és kicsit aktívabb leszek, mert ez így nem oké.

Alig vártam, hogy hazaérjek, siettem, amennyire csak tudtam. A metróállomáson viszont láttam egy elég szívszorító jelenetet: három rendőr pakolta ki egy arab srác táskáját, akinél valószínűleg semmi nem volt, mert nagyon összehúzta magát, pislogott körbe, hogy ki látja, és látni lehetett rajta, hogy fel van háborodva. Én iszonyatosan megsajnáltam szerencsétlent, azért elég borzasztó lehet, hogy mész haza, és csak azért mert nem tetszik az arcod valakinek, megállítanak, hogy hátha van nálad robbanószer vagy fegyver. Nem hiszem amúgy, hogy így ki lehetne szűrni a terroristákat… Jobb ötletem persze nincs, de ez szerintem elég megalázó meg diszkriminatív dolog.

Mikor hazaértem, Luu az ágyában feküdt, azt mondta, borzalmasan van, alig tud beszélni, levegőt venni, a torka nagyon fáj, csak arra volt ereje, hogy levest főzzön magának. Én le se vetkőztem, rögtön leszaladtam a patikába gyógyszert venni neki, meg a boltba gyümölcsléért meg néhány más dologért, amit tegnap elfelejtettünk. Aztán összedobtam egy salátát, Luu is kijött, csipegetett kicsit belőle, de alig bírt nyelni szegény. Én most megpróbálok minél távolabb maradni tőle, még csak az hiányzik, hogy elkapjam. Kölcsönadtam neki a lázmérőmet, most este 38,5 fokos lázzal feküdt le szegény… Majd holnap lehet megint veszek valami erősebb gyógyszert, vagy keresek neki a sajátjaim között, de mondjuk a legjobb az lenne, ha orvoshoz tudna menni. Majd meglátjuk.

Ilyenek vagyunk most Luu-val

Nekem rengeteg dolgom lett volna ma is, de nem jutottam sokáig. Az egész szobám egy nagy kupleráj, az új függönyömet sem tettem még fel, az ágytakarómat ki kéne mosni… Na, majd holnap. Borzasztó fáradt vagyok, le is fekszem, mert ha nem alszom ki magam, biztosan elkapom Luu vírusát.

Le 19 Janvier 2015

Reggel korán akartam kelni, hogy időben beérjek az egyetemre, de nem bírtam magam rávenni 8-kor, hogy kikeljek az ágyból, úgyhogy majdnem fél 9-ig aludtam, utána meg rohantam. Kezdődik…

Amikor a telefonomat nézegettem, és megkaptam az első névnapi köszöntésemet, kicsit meglepődtem, aztán rájöttem, hogy tényleg, ma van 19-e, de több időm nem volt ezzel foglalkozni. Rohantam az egyetemre, még kávét sem ittam (de a smink eltakarta a karikákat a szemem alatt).

A busz késett 5 percet, és pont úgy jött ki az egész közlekedéssel, hogy emiatt elkéstem a félév első órájáról. Ennek neve Étude de cas (Esettanulmány) volt, egy fiatal nő tartja, nem vagyunk sokan, kb. harmincan. Amikor beléptem megláttam néhány ismerős arcot, de gyorsan leültem inkább, nem nagyon nézelődtem. A tanárnő gyorsan elhadarta, hogy mit fogunk csinálni a félév alatt, és rögtön munkához is láttunk. Megint csoportmunkában kell dolgoznunk, egy akármilyen választott témában kell beadandót írnunk (összesen 15-20, tehát fejenként kb. 5 oldal), a lényeg, hogy kapcsolódjon az előadásainkhoz. A félév vége felé majd egy prezentációt is kell csinálnunk a munkánkról, de az nem nagy meló, összesen 20 percnek kell lennie maximum. Először témákat kezdtünk el gyűjteni, de nem nagyon mert senki megszólalni. Az első hang, amit meghallottam (biztos voltam benne, hogy így lesz) Tom-hoz tartozott, aki az ethnomusicologie-t (etnomuzikológia – milyen szép magyar szó, nem?) javasolta. Szépen sorban jelentkeztek a többiek. Nekem az ethnopsychologie (etnopszichológia) volt a fejemben, mert az utóbbi időben eléggé érdeklődni kezdtem a pszichológia iránt, de nem mertem jelentkezni, mert ezen belül fogalmam sem volt, mihez kezdhetnénk. A végén csak néhányan maradtunk, és a tanárnő megkért, csatlakozzunk már létező csoportokhoz. Olyanok voltak még, hogy vallás/hatalom, antropológia és régészet, szexualitás reprezentációja különböző kultúrákban, stb., de nekem egyik sem tetszett igazán. Utolsó pillanatban döntöttem el, hogy csatlakozom Tom-hoz, legfőképp azért, mert biztos vagyok benne, hogy vele normálisan lehet dolgozni, mert maximalista (kicsit túlságosan is, de most nem zavar, ha hajtanak). Az óra hátralévő részét a csoportunkkal töltöttük. Én a legelső sorban ültem, mikor a tanárnő kiadta az utasítást, hogy keressük meg a csoporttársainkat. Hátrafordultam, megláttam Tomot, aki fülig érő vigyorral integetett nekem két padsorral messzebbről. Odacuccoltam, puszi-puszi, ca va, ca va, szokásos körök. Harmadik társunk az a cuki lány, akinek még mindig nem tudom biztosan a nevét (azt hiszem Marielle), akivel már előző félévben is beszéltem néha, úgyhogy elég jó travail collectif (közös munka) fog kisülni ebből. Természetesen Tom már teleírta a papírját ötletekkel, egész órán próbáltuk megtalálni a legjobbat, amit ezen a témán belül csinálhatunk. Eddig annyira jutottunk, hogy a musique, comme thérapie (a zene, mint terápia) lesz a fő vonal, ennek van egy kis pszichológiai része is, aminek nagyon örülök. Következő hétre ötleteket kell gyűjtenünk, és majd akkor kitaláljuk a konkrét témát. Elég ígéretesnek hangzik.

Óra után nem maradtam ott, inkább siettem haza, mert Luu-val megbeszéltük, hogy elmegyünk vásárolni a Lidl-be, és megígértem neki, hogy elkísérem az egyetemre, úgyhogy sok dolgunk volt. Otthon nagyjából csak ebédelni volt időm, meg kicsit összeszedni magam, és már indultunk is. Először elmentünk az egyetem főépületébe, mert ott kellett jelentkeznie, hogy felvehesse a második félévi óráit. A bejáratnál rendőrök fogadtak (a január 7-i terrortámadás óta ez van), diákigazolványt kértek és megnéztek minden táskát, ami nálunk volt. Nagy nehezen megtaláltuk a Relations internationales (Nemzetközi kapcsolatok) osztályt, bekopogtattunk két irodába is, nagy nehezen a másodikban segítettek, de kizárólag franciául. A Do you speak english? (Beszél angolul?) kérdésre mindig Oui volt a válasz, ettől függetlenül egyetlen egy angol szó nem hagyta el a szájukat. Én a végén úgy felhúztam magam, hogy majdnem beszóltam a titkárnőnek, mert mégis hogy lehet így dolgozni ezen a helyen, az angol világnyelv, és rendben van, hogy Luu itt van fél éve, de senki nem vette a fáradtságot az egyetemről, hogy rendesen megtanítsa franciául. Mindegy, amiért mentünk azt megszereztük végül. Út közben csináltam néhány képet:

Rhone partja ilyen időben

Sirályok meg hattyúk

Pont de l'Université

Ezután elsétáltunk az egyik buszállomásra, hogy TCL kártyát csináltassunk Luu-nak, mert elhagyta (másodszor) a sajátját, és most csak jeggyel tud közlekedni. Kiderült, hogy valaki megtalálta, elmondták, hogy hová menjünk érte, természetesen a város másik végén van. A bankhoz vezető úton ettünk egy baguette-t, a bankban feltettem az összes pénzemet a számlámra, aztán irány a Lidl. Jól bevásároltunk, eszméletlen sok zöldséget meg gyümölcsöt vettünk, mert iszonyú olcsó volt. A boltban viszont annyian voltak, hogy minimum fél órát álltunk a sorban. Hazafelé majd’ leszakadtunk, hiába vittem a hatalmas túrahátizsákom, nem volt elég, Luu hátizsákja is tele volt, emellett ő egy szatyrot cipelt tele kajával, én meg egy kis láda mandarint, amit 3 euróért vettünk. Nagy nehezen hazaértünk, de úgy sajgott minden porcikánk, hogy alig bírtunk mozdulni.

Aaron közben hazajött, mert a cuccait pakolta, úgyhogy ő fogadott minket. Annyira nem örültünk szegénynek, mint ő nekünk. Luu leroskadt az ágyra, nézte, ahogy Aaron pakol, én a konyhában kipakoltam mindent, amit vettünk. Aztán Aaron elhúzott (még van cucca, amit nem vitt el, de majd holnap beugrik érte, azt mondta), mi meg készülődni kezdtünk, mert maradt egy amerikai barátnőnk, Sandra, aki holnap reggel repül haza, és megbeszéltük, hogy elköszönünk tőle.

A kocsma a Bellecour mellett volt, nagyon szép helyen, nagyon jó hangulata volt, de ugyanennyire magasak voltak az árai is, egy kóláért fizettünk 3,7 eurót. Nem baj, ott volt Sandra három barátjával, akik közül ketten még itt maradnak a következő félévben is, velük gyorsan fel is vettük a kapcsolatot (facebook). Nem sokkal később Sandra és a két barátnője el is indultak haza, mi pedig még maradtunk egy francia sráccal, Bennel beszélgetni, aki folyékony angolt beszél, eszméletlen szépen, és nagyon aranyosnak tűnt. Nagyon sok mindenben ígért segítséget, már így ismeretlenül is (pl. munka, utazás). 10 körül aztán mégis elindultunk haza, mert hatalmas fáradtság jött ránk. Út közben kitaláltuk Luu-val, hogy holnap reggel elmegyünk megkeresni a TCL kártyáját és benézünk a CAF-hoz is, mert múltkor nem tudtam neki elintézni a papírjait. Ez a terrorfenyegetettség amúgy egyáltalán nem vicces, délután katonák mászkáltak a forgalmasabb utcákon/tereken, este pedig több rendőrautóval találkoztunk. Elég furcsa így mászkálni, kicsit félelmetes.

Le 18 Janvier 2015

Kezdődik a második félév, mese nincs, vissza kell menni. Haza kell menni. Az elmúlt két hétben már úgyis kezdtem feleslegesnek érezni magam, mert mindenki iskolába járt, dolgozott, tanult, vizsgázott, én meg csak chill swag yolo, ülök otthon (na, azt pont nem, de) azt csinálok, amit csak akarok. Egy ideig vicces, de később rájössz, hogy nem ezért jöttél világra valószínűleg, meg aztán kicsit hors société (társadalmon kívüli) érzésed is van. Többek között ezért hívom mostantól Lyont otthonnak, na meg, mert tényleg haza jövök ide. Már kicsit honvágyam is kezdett lenni. :D

Ettől függetlenül elég nehéz volt megint otthagyni mindent, családot, barátot, kutyát, macskát, teknőst, stb. Valaki kérdezte mostanában, hogy mi hiányzik nekem a legjobban innen, hát most jöttem rá, hogy az állatok, mert azokkal nem lehet skypeolni (félreértés ne essék, azért a család/barátok még mindig előbb vannak). Jó, Luciferrel egyszer megpróbáltuk, de mégsem ugyanaz… Szerintem megérezték, hogy indulok, mert Dönci a bőröndöm mellett szunyókált, mikor elköszöntem tőle, Lucifer az ágyamban aludt, Lizi meg indulás előtt megint berágott rám és nem nagyon volt hajlandó odajönni, köszönni. De, c’est la vie (ez van), majd jövök tavasszal. Vagy nyáron.

Lucifer és Dönci, ahogy otthagytam őket

A repülőm 13.15-kor indult Budapestről, úgyhogy volt idő reggelizni, meg pakolni, sőt még ebédelni is, azért más így indulni, mint egy reggel 6 órás géppel… Nem volt nagy csomagom, egy kis bőröndöt vihettem kézipoggyásznak, meg a táskámat, mindegyiket teletömtük, annyira, hogy egy tű nem fért volna bele, de így is egy csomó mindent otthon kellett hagynom. A család kétharmada (tartjuk a szintet azért) kikísért a reptérre, puszi, puszi, aztán be a sorba, kontroll, és irány a kapu. Most Münchenen keresztül mentem, úgyhogy a stewardess Guten Tag!-ja fogadott a gépen. Út közben kaptam egy padlizsános-sajtos szendvicset, és tudtam fényképezni is, nagyon szép képeket csináltam Budapestről az égből. Aztán elbóbiskoltam, és mire újra kinyitottam a szemem, már München felett voltunk. Ott nagyjából 4 órát vártam az átszállásra, egy olasz kávézóban, ahol a pincér folyamatosan olaszul dumált, és olasz hírek mentek a tévében, egy pillanatra össze is keveredtem, kezdtem elhinni, hogy München Olaszországban van. De nem hiába érettségiztem földrajzból, a német feliratok megerősítettek benne, hogy német területen vagyok. Mikor végre felszállt a lyoni gép, akkor nyugodtam meg igazán, alig vártam, hogy odaérjek. Mivel ez is Lufthansa volt, még mindig németül dumáltak nekünk (meg angolul persze), azért fura volt kicsit. Az utasok közül azért persze többségben voltak a franciák, magyar szót elkapni már esély sem volt. 

Budapest az égből

Felhők Németország felett

Fél 8-kor szállt le a gép Lyonban, előtte próbálkoztam lefotózni a hatalmas várost a levegőből, de sajnos a kép nem adja vissza az élményt. Elképesztő volt látni a sok-sok világító izét, amik valószínűleg házak meg autók voltak. Szóval leszálltunk. Luu azt írta, hogy megvár, mivel 5 perc különbséggel szállt le a gépünk, az övé kicsit hamarabb. Keresgéltem, nem volt sehol. Írtam neki gyorsan egy üzenetet, aztán vártam, hátha előbukkan, azért ez viszonylag kicsi repülőtér. Egyszer csak megláttam az arcát, hatalmas vigyorral a száján, de csak egy pillanatra, aztán újra eltűnt. Közelebb mentem, aztán mikor odaért, össze-vissza ölelgettük egymást, hogy milyen jó itthon lenni. Azért az elválásunk (mikor bőgve rohant a repülőtérre, mert mindjárt lekési a gépét) nem volt ennyire nyugodt az tuti. Alig bírtuk elhinni, hogy újra itt vagyunk, folytatódik a „közös életünk”.

Megkerestük a buszmegállót, nagy szerencsénk volt, mert csak 10 percet kellett várnunk, a busz meg óránként jár. Közben Luu elmesélte, hogy eddig csak pozitív benyomás érte, és ezek mind jelek, azt mutatják, hogy ez a félév sokkal jobb lesz, mint az előző. Hát, nekem az előző sem volt borzasztó, de azért nem bánnám, ha annál csak jobb jönne. A busszal nagyjából fél órát utaztunk a város felé, aztán átszálltunk egy villamosra, és megint buszra. Este 10 volt, mire hazaértünk, fogalmam sincs, mi tartott majdnem 2,5 órába a tömegközlekedésben, de nem volt egy könnyű menet a millió csomaggal, az biztos.

Itthon kipakoltunk, aztán Luu nekilátott vacsorát (!) főzni. Kiderült ugyanis, hogy mikor a nagynénje megtudta, hogy semmi nem lesz itthon, mikor megérkezünk, gyorsan összeütötte Luu egyik kedvenc kajáját, lefagyasztotta, aztán bőröndbe tették, és mi itt ki tudtuk olvasztani. A nevéről fogalmam sincs, de tipikus osztrák kaja, valami sajttal töltött tészta, valami zsíros szalonnaszerűséggel a tetején. Megettük, aztán nem sokkal később bedőltünk az ágyba, nagyon fáradtak voltunk.