Reggel alig bírtam
felkelni, pedig már 10 óra volt. Nagy nehezen kimásztam az ágyamból, vigyáztam,
hogy ne keltsem fel Lu-t. Természetesen, nem volt elég egy óra, hogy összekészüljek,
úgyhogy késésben indultam el az egyetemre.
Nem is értem be
pontosan az órára, de szerencsére nem voltam egyedül, az egyik csoporttársammal
együtt bolyongtunk az épületben, a termet keresve. Mikor bementünk, egy fiatal,
csillogó kék szemű srác fogadott minket, kérdezte a nevünket, majd visszaült a
tanári asztalhoz. Én teljesen elképedtem: tényleg ő tanít minket? És igen. Az
óra menetét még ő sem tudta pontosan, azt mondta, csak odaadták neki, hogy
tessék, tanítsd ezt, de fogalma sincs, mi t is jelent pontosan a méthodologie universitaire. Ő is
bemutatkozott, elmesélte, mit csinál, miből írja a doktoriját (ő is doctorant, akárcsak a fekete srác a
hétfői órámról), merre járt eddig (Canada, USA, Izrael…), majd mi is elmondtuk
röviden, honnan jöttünk, és miért pont az antropológiát választottuk. Az óra
egyszerűen szuper volt, nagyon hasznos dolgokat fogunk tanulni. Azt mondta, azt
szeretné, ha elsajátítanánk a kompetenciákat, amelyek később – akármilyen
területen – hasznunkra válnak majd. Először is, megtanulunk gyorsan, lényegre
törően olvasni, és feldolgozni, azt, amit olvastunk; majd megtanulunk előadni,
prezentálni valamit (kamerát is fog hozni, hogy visszanézhessük magunkat); és
végül megtanulunk disszertációt, és mindenféle más beadandót írni. Nagyon
szimpatikus volt, és nem lehetett nem rá figyelni, mert olyan borzalmasan
gyönyörű kék szemei voltak, hogy elmondani sem lehet. Mesélt az egyetemek
kialakulásáról (hasznomra vált az Imre Tamás féle töri óra, mert egyedül én
tudtam, hogy az egyetemek „őseit” a középkorban alapították szerzetesek), meg
arról, mi is pontosan a felsőoktatás, az egyetemek célja. Tényleg olyan
„közülünk való”-nak látszott, akkor is, ha néhány évvel azért idősebb, mint mi.
Úgy elrepült az egy óra negyvenöt perc, hogy alig hittem el, amikor elköszönt
tőlünk.
Mivel ma csak ez az
egy órám volt, rohantam a villamoshoz, majd Bellecour-ra,
hogy találkozzak Lu-val. Kicsit hamarabb értem oda, mint megbeszéltük, ezért jó
20 percet üldögéltem a Little Caféban.
Mikor odaért, elkísért a bankba. Ott megkérdeztem, mi van a bankkártyámmal,
mert nem kaptam semmit postán. Kiderült, hogy a kártyám ott van, oda is adták,
viszont a kódot hozzá postán küldik, sehogyan másképp. Hiába magyaráztam, hogy
nem fogom megkapni, mert nincs rajta a nevem még a postaládánkon, azt mondta,
sajnálja, nem tud segíteni. A telefonszámomat viszont kérte, amin úgy felhúztam
magam, mert amíg nem tudom használni a bankkártyám, addig nincs telefonom sem.
A kedves fiatal lány elmosolyodott az egész történeten, én annyira nem találtam
viccesnek.
Teljesen letörve és
elég idegesen visszamentünk a Little
Café-ba internetezni. Csak elintéztem a napi dolgaimat (e-mail, facebook,
otthoni bankszámla), de semmi másra nem volt elég a szűk egy óra, amennyit bírt
a laptopom. Ettől csak még idegesebb lettem, eddig azt hittem, ezen a héten
lesz internetünk, de amíg nem kapom meg a hülye kódot, addig nem tudom
aktiválni a bankkártyámat, és amíg azt nem aktiválom, addig nem állnak velem
szóba se mobiltelefonnal, se internettel kapcsolatban. Szóval még az is lehet,
hogy ezen a héten sem lesz internetünk, amitől csak még mérgesebb leszek, mert
ez már tényleg őrület, hogy naponta 3-5 eurót költök arra, hogy fél-egy órát
netezhessek. Arról nem is beszélve, hogy fogalmam sincs, mi történik otthon,
mert senkivel nem tudtam rendesen beszélni, mióta internet-hiány van.
A délutáni kávémtól
mondjuk kicsit megnyugodtam, de változatlanul fáradt és nyűgös voltam. Lu-val
elindultunk olyan fél 6 körül megkeresni Nicolas-t, hogy segítsünk neki
ajándékot választani a barátnőjének. Ezután elmentünk egy vízipipa boltba, ahol
megvettük legújabb lakótársunkat, egy little
pink shisha-t. Nicolas segített nekünk kiválasztani, és tényleg jó
minőségűt vettünk. Nem mondom, hogy nagyon olcsó volt, de hosszútávon megtérülő
befektetés.
Csak fél 9 körül
estünk haza, Lu vacsit főzött, aztán miután mind a hárman jól laktunk,
beüzemeltük mind a két vízipipát és most chill
van. Aaron és Tilman nemrég küldtek egy képet az új buszukról, valamikor
éjszaka érkeznek Lyonba, ami azt jelenti, hogy holnap Welcome Bus Party vagy valami hasonló lesz nálunk. Remélem, megint
ők főznek. :)
És, el sem hiszem, de
eltelt a második hét is.
Összegzés: az egyetemet imádom, a tanáraim
zseniálisak, a szaktársaim szimpatikusak, a várost imádom, a lakótársam a
világon a legjobb, az összes eddig itt szerzett barátom szuper, a francia
bankot nem szeretem annyira a herce-hurca miatt, az utcán már egyre több
szemetet (és kutyaszart) pillantok meg, és a villamoson is gyakrabban
találkozom ellenőrökkel. Minden változatlanul drága és folyamatosan
lelkiismeret-furdalásom van, akármire költöm a pénzemet. Adódnak kisebb-nagyobb
nehézségek, de ca va aller, azaz
menni fog.
Lefekvés előtt nézegettem a 18. szülinapomra kis könyvet, amit Boritól
kaptam, benne az összes barátom jókívánságaival, aztán végignéztem néhány
családi fotót, a gépemen, és kicsit nosztalgikus hangulatba kerültem. Imádok
itt lenni, tényleg, mindig is erre vágytam, a világért sem hagynám itt Lyont,
de hiányoztok. Mindenki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése