Ebéd Jeremyvel: 23 Mai 2017

Ma Jeremyvel ebédeltem. Jeremy Anyának egy barátja, egy hamisíthatatlan angol gentleman. Tényleg az. Hetvennyolc éves kora ellenére is úgy pattog lefelé a második emeletről a lépcsőházban, mint valami gyerek, de közben pont annyira méltóságteljesen ereszkedik, mint egy sas, mikor repül. Nehéz elmagyarázni, látni kéne. Mindig elegáns: fekete nadrág, fehér ing, fekete mellény, akár 28 fok van kint, akár 3. Ő az az ember, akinek sapkája nincs, csak kalapja. Pólóban elképzelni sem tudom, de még kockás ingben sem. Mondom, tényleg gentleman. Kortalan ember, az ősz szakállát is úgy vágja, mintha ötven lenne, csak a ráncai árulják el, hogy kicsit több. Az eleganciája angolos, a közvetlensége, nyitottsága franciás.Azért írok most róla, mert ő egy nagyon fontos oka annak, hogy Lyonba jöttem tanulni. Na, jó, talán nem oka, inkább okozója. Ugyanis mikor sok-sok éve osztálykiránduláson Lyonban töltöttünk egy napot, én a szabadidőnkben elszökhettem egy kávéra Jeremyvel, ő pedig a Musée des Beaux Arts (Szépművészeti Múzeum) kávézójába vitt, ahol azon nyomban beleszerettem a városba. Az volt az a pillanat, amikor azt gondoltam, milyen jó lehet itt élni. Aztán persze mikor kitaláltam, hogy antropológiát szeretnék tanulni, és kiderült, hogy Lyonban lehet, nem volt többé kérdés.

Amikor először megérkeztem Lyonba, Jeremy várt a reptéren. Én azért nem izgultam szét magamat idefelé jövet – nem úgy, mint Anya, aki tövig rágta a körmét, hogy minden rendben lesz-e –, mert tudtam, hogy Jeremy itt van, és vár. Tudtam, hogy rá számíthatok, akármi van. Azt csak később tudtam meg, hogy nem sokkal érkezésem előtt szívinfarktusa volt, és pár nappal azelőtt még a kórházban feküdt. Mikor megérkeztem, ennek semmi jelét nem mutatta, ugyanaz a méltóságteljes, de közben izgő-mozgó, kérdezősködő férfi volt, akivel néhány évvel azelőtt a Musée des Beaux Arts kávézójában beszélgettem.Ő szerzett nekem szállást az első lyoni hetemre, egy barátjánál, szemben az akkori irodájával. Emlékszem, mikor az első napokban hazaértem az egyetemről, és kavargott bennem a sok új dolog, mindig átnéztem az utca másik oldalára, Jeremy ablakára. Néztem, ahogy dolgozik, és kicsit megnyugtatott, hogy a sok új dolog között van valami „régi” is. Ő volt a biztos pont.

Mikor végre találtam lakást, elköltöztem onnan, és viszonylagosan „beilleszkedtem” a lyoni életembe, Jeremy elhívott ebédelni. Egy bouchon lyonnais-be mentünk, nem messze a Bellecour-tól, egy holland barátnője vitte a helyet, piros kockás terítők, tipikus lyoni étterem. Nem emlékszem pontosan miről beszéltünk, csak arra, hogy minden új volt, és iszonyatosan boldog voltam. Ott a teljesen tipikus lyoni étteremben, a szűk asztalok miatt összezsúfolódott franciák között, a vörösborral az asztalon, a Bellecour-tól egy köpésre, alig vártam, hogy én is igazi lyonnaise (lyoni (lány)) lehessek, ahogy a franciák mondják.

Aztán az évek során néha szóltam Jeremynek, hogyha kedvem volt beszámolni nekem az életem folyásáról, és akármi baja volt (én azt mindig csak utólag tudtam meg), ő mindig kész volt egy kávéra. Mikor Bori itt volt egyszer, felmentünk az akkori albérletébe vacsorázni. Jeremy főzött, mi Borival szétröhögtünk magunkat aznap este. Amúgy, mindig szétröhögjük magunkat, ha együtt vagyunk, de akkor legalább Jeremy is röhögött velünk.

Aztán mikor Anya jött, akkor is elmentünk kávézni Jeremyvel, nem messze a Place des Terreaux-tól. Akkor valamiért iszonyatosan fáradt voltam és rossz kedvem volt, nem tudtam rendesen angolul beszélni, szégyelltem is, hogy elfelejtettem. (Egyébként én Jeremyvel mindig franciául beszélek, ha ketten vagyunk, azzal jobban boldogulok.) De jó volt hallgatni, ahogy Anyával beszélgetnek, látszott, hogy van köztük valami, ami miatt még most is úgy ülnek le dumálni, mintha tegnap találkoztak volna. Sok mindenben hasonlítanak. 

Szóval, ma megint elmentünk ebédelni, mint három évvel ezelőtt. Megint egy piros abroszos étterembe, de ez már nem volt annyira „tipikus” lyoni, a tulajdonos arab volt szerintem, vagy legalábbis jó barna, igazából lehetne olasz is akár. Jeremy őt is ismerte természetesen, szerintem nincs ebben a városban olyan étterem, ahol ne ismerné a tulajt, mindenkivel barátkozik. Jót beszélgettünk, én ettem egy isteni finom gombás csirkét, Jeremy lazacot, desszertnek kaptam egy mousse au chocolat-t – mielőtt elmegyek, végigkóstolom utoljára a francia cukrászat csodáit. Elmeséltem neki Brazíliát, meg a sok jövőbeli tervemet, tetszett neki, elővette a kissé megkopott portugáltudását. Néha kijavította a franciámat, aztán elnevette magát, hogy ő is hibázik, mit javítgat.
Jó volt látni, hazafelé menet azon gondolkoztam, micsoda keretes szerkezetű három évet sikerült összehoznom, Jeremyvel kezdődött, vele is zárul, egy piros abroszos lyoni étteremben. Tényleg igaz a mondás, hogy vannak dolgok, amik nem változnak. Kicsit olyan érzésem van, hogy Jeremy ilyen. 

A finishben avagy az utolsó vizsgaidőszak: 10-16 Mai 2017

Hát ezzel a bejegyzéssel már jó ideje tartozom, de valahogy nem bírtam eddig megírni. Annyi dolgom volt, először is meg kellett ünnepelni a vizsgákat, aztán az élet nem állt meg, dolgozni kellett, meg rohangálni a brazil ügyeket intézni (biztosítás, bank, stb.), aztán persze pakolni… Elég sűrű volt az utóbbi néhány hét. De most leírom, milyen volt a (remélhetőleg) utolsó vizsgaidőszak az antropológia alapképzésen.

Szerencsére, ez a vizsgaidőszak egyáltalán nem volt annyira megterhelő, mint az eddigiek, valószínűleg emiatt nem is stresszeltem magam halálra. Ebben a félévben összesen 4 vizsgám volt, szerintem ennyire kevés még sosem volt. Ráadásul elég jól szét voltak szórva, az első május 10-én, szerdán volt, aztán volt egy 12-én, pénteken, és a maradék kettő 16-án, kedden. Szóval tanulás szempontjából nem nagyon kellett megerőltetnem magam, mindegyikre volt 1-2 teljes napom felkészülni. Már ha tanultam volna annyit. A túlzott lazaságom ugyanis azt eredményezte, hogy általában a vizsga előtti nap délutánján/estéjén jutott eszembe, hogy basszus, olvasni kéne egy kicsit. Ez mondjuk nem új dolog, általában minden diák ezt csinálja. A tárgyaim sem voltak nagyon nehezek, az első kettővel volt a legtöbb gondom, mert az Anthropologie du sensible (Érzékeny-antropológia / Anthropology of senses) előadásokra nem tudtam bejárni (akkor dolgoztam), az Anthropologie de la santé et ethnopsychiatrie (Egészség-antropológia és ethnopszichiátria) órámat pedig szintén sokszor kihagytam (borzalmas volt a tanár).

Az előbbi volt az első vizsgám május 10-én délután. Kettőkor kezdődött, másfél óránk volt a 3-4 oldalas esszére – mindig ilyen vizsgáink vannak. Ez a tárgy azért volt nehéz, mert nagyon filozofikus, sokat kell gondolkozni hozzá, már megtanulni sem volt egyszerű. A vizsgakérdések, amelyek közül választani lehetett elég nehezek voltak, de végül valahogy megoldottam a feladatot. Azért egyáltalán nem éreztem jónak, egy óra még jól jött volna, hogy rendesen át tudjam gondolni és ki tudjam fejteni, amit gondoltam. A többiek ugyanezt mondták, mikor kijöttünk, Julieék is elég csalódottak voltak, mert nem teljesen sikerült úgy leírniuk mindent, ahogy akarták. Én abban reménykedek, hogy a tanár értékelni fogja a rengeteg elméletet és nevet, amit beleírtam, az látszik, hogy tanultam, még ha iszonyatosan kaotikus is lett a fogalmazásom.

A második vizsgánk az egészség-antropológia (ha van ilyen magyarul egyáltalán) volt, pénteken reggel 8-kor, de itt használhattunk minden jegyzetet, úgyhogy én nem annyira erőltettem meg magam, ami a tanulást illeti. A tanárnő amúgy se volt túl produktív órán, az összes jegyzetem nagyjából 5 oldalt tesz ki, olyan szinten a semmiről beszélt. Még szerencse, hogy olvastam mellé, ezért az egész esszémet nagyjából egy könyv alapján írtam meg, amit egy orvos-antropológus (Didier Fassin) írt, az a címe hogy Hatalom és betegség Afrikában.

Volt három nap szusszanásnyi időm, aztán 16-án, kedden kapásból két vizsgánk is volt. Ezek miatt annyira nem aggódtam, hogy tényleg alig tanultam rájuk, az első módszertan volt, amit már három éve sulykolnak belénk, úgyhogy idén már nem is tudtak újat mondani, a második pedig migráció, és mivel ebben az irányban akarok továbbtanulni majd, ezért nagyon vágtam, amit órán megtanultunk. A két vizsga között volt négy óra szünetünk, a nagy részében Julie-vel és Anne-Elisabeth-tel voltam, aztán később csatlakozott Julia is. A módszertanos vizsgán eléggé csapda-kérdés volt, egyáltalán nem voltunk felkészülve rá, de mondtam, újat már nem tudnak mondani ebben a témában, úgyhogy igazából volt mit mondanunk, csak nem számítottunk rá. A reflexivitásról kellett írnunk az antropológiában. A migrációs vizsga is elég kihívás volt, de szerintem jól sikerült, vagy legalábbis én úgy érzem, érdekes dolgokat írtam. Mindenképp bele akartam írni, hogy áramot vezettek a kerítésbe a magyar határon, hátha annyira ledöbben a tanár, hogy egyből 17-et ad, hogy milyen tájékozott vagyok.

Aztán vége lett. Nagyon furcsa volt, az utolsó vizsga után mindenki kiment elszívni egy cigit, beszélgetni. Julie odajött hozzám, megfogta a vállam és megrázott, hogy „C’est fini, Sara!!!” (Vége van, Sara!), mert nekem még nem nagyon esett le. Csak álltam ott elgondolkozva, mintha pár nap múlva megint jönnénk vissza órára. Pedig egyáltalán nem, az emberek nagy részét valószínűleg soha többet nem látom életemben. Fura. Még most is nehéz elhinni, hogy végeztem pedig már sok idő eltelt a vizsgák óta is. Oké, még nem teljesen biztos, hogy végeztem, de nagyon kicsi az esély arra, hogy megbukjak.

A vizsgák után Julie-vel villamosoztam hazafelé, beszélgettünk a nyári terveinkről, meg hogy majd azért tartjuk a kapcsolatot, mert ő is ugyanazt a mester-szakot választotta, mint én, úgyhogy ha hazajövök Brazíliából, megint szaktársak leszünk. Ő lett a legjobb barátnőm nagyjából így ez alatt az év alatt, meg persze Anne-Elisabeth, de ő elvileg Bordeaux-ban folytatja. Szóval mindennek azért nincs vége. Sőt. 

Második hétvége vidéken: 7-8 Mai 2017

Erre a hosszúhétvégére szerveztük a második látogatásunkat JB-hez, mostanra már ő is végzett a vizsgákkal, én pedig még nem vagyok benne teljesen a vizsgaidőszakban – szegény Daninak meg aztán végképp messze van. JB már hazament pénteken, mi csak vasárnap mentünk utána Danival, miután szavazott – most van a francia elnökválasztás második fordulója, Emmanuel Macron és Marine Le Pen között fog eldőlni a franciák következő öt éve.

Az indulás elég kaotikusra indult, mivel Dani az állomáson várt (mert ugye előtte szavazni volt, és már nem volt ideje elém jönni), nekem pedig minden cuccot utána kellett vinnem, ami úgy nézett ki, hogy az egyik kezembe egy bőrönd, a másikban egy zacskóban a futócipőm, aztán egy csokor virág, a telefonom és bérletem a zsebemben, meg még valahogyan a pénztárcámat is szorongattam.  Ja, és egy harmadik táska a nyakamban. Természetesen a busz az orrom előtt ment el, úgyhogy vagy 4-5 buszmegállónyit futnom kellett, mert vasárnap van, és csak húszpercenként járnak a buszok, a következővel nem értem volna ki a pályaudvarra. Azt talán kihagytam, de az előző napokban totál beteg voltam, úgyhogy a futástól majdnem fulladozni kezdtem, a szervezetem még nem volt felkészülve erre. Végül már majdnem feladtam, Danit sírva hívtam félútról, hogy én erre nem vagyok képes, menjünk haza inkább. Persze nem mentünk, hanem sikerült elérnem egy metrót, amivel néhány perccel a vonatindulás előtt odaértem. Huh.

A vonaton kialudtam a nagy idegeskedést, az állomáson az ide-oda pattogó JB várt, nagy boldogan, hogy hazavihet minket a hatalmas autójukkal. Nagy családi ebédbe csöppentünk, JB szülei, nővére és a nagymamájuk is ott volt, mindenkit jól ismertünk már, nagyon örültek nekünk.

A nagyon finom ebéd után elvittük JBék nagymamáját szavazni, aztán haza. Ez volt az utolsó alkalom, hogy találkoztunk vele, úgyhogy nagyon megölelgetett minket, minden jót kívánt, kicsit úgy éreztem, mintha lenne egy harmadik nagymamám. Azt mondta, ha visszajövök Lyonba, mindenképpen látogassam meg megint, hihetetlenül aranyos volt. Aztán JB és Marie el akartak minket vinni valami kastélyhoz, de sajnos az oda vezető út le volt zárva, másikat pedig nem találtunk, úgyhogy egy órányi bolyongás után feladtuk, és inkább hazamentünk.

Vacsora előtt JB átszaladt a polgármesteri hivatalba, hogy első kézből értesüljön az elnökválasztás eredményéről, ez is hozzátartozik a karrierje előkészítéséhez (meg persze iszonyatosan érdekli minden, ami politika), polgármester szeretne lenni, a következő választásokon már indulni is fog.

A vacsora palacsinta volt, jól bezabáltunk, mert JB anyukája egy bogrács-méretű tálban csinált palacsintatésztát.

Este – vagyis inkább éjszaka, mert itt egy buli éjfélkor kezdődik – átugrottunk a helyi diszkóba, ahol JB néha DJ-zik, de egy sör után haza is mentünk, mert az átlagkorosztály 16-18 év között volt, és nem volt túl sok kedvünk azt nézni, hogy a 16 éves lányok hogyan teszik magukat a kortársaiknak. Én nagyon fáradt is voltam, de ez a buli elég lehangoló volt tényleg.

Hétfő reggel túl későn keltünk, JB már rég fent volt és készült a felvonulásra. Franciaországban május 8-án ünneplik a második világháborús győzelmet, ilyenkor minden faluban kis tűzoltó-zenekaros felvonulás van, beszédekkel. Még szerencse, hogy JB-ék háza közvetlenül a polgármesteri hivatal mellett van, úgyhogy reggeli után csak ki kellett állnunk a ház elé Danival, és meg tudtuk nézni a felvonulás végét.

JB nem hagyott minket sokat pihenni, miután visszamentünk a házba egyből felküldött átöltözni, megyünk futni. Lenyomtunk 9 km-t, de olyan szintkülönbségekkel, hogy én a végén konkrétan járni alig tudtam. Vörös fejjel lehuppantam JB-ék előszobájába, mikor megérkeztünk, a családtagok felváltva jöttek ki a konyhából, hogy megbizonyosodjanak róla, még élek. A két fiún természetesen semmi sem látszott, igazi sportemberek. Amúgy én is az vagyok, legalábbis annak tartom magam, de most 2 hónapja nem nagyon futottam, mert mindig beteg voltam. Minden esetre nagyon megérte elmenni, a táj gyönyörű volt. Én még szerintem sosem jártam ennyire dimbes-dombos helyen, ezt meséltem JB-nek is, hogy szerintem Magyarországon nem nagyon van ilyen táj. Tele van kanyarokkal, lejtőkkel, dombokkal, én egy szempillantás alatt elvesznék.

Egy frissítő zuhany után lementünk ebédelni, barbecue volt, JB apukája sütögetett nekünk a kertben. Nagyon finom volt, jó sokáig ettünk, mire feleszméltünk a kávé után, már indulni kellett a vonathoz.

Amandine (JB unokatesója, akivel most együtt lakom) anyukája vitt ki minket az állomásra, JB-nek nemsokára kezdődik a gyakorlata, valószínűleg már nem jön vissza Lyonba. Elköszöntünk mindenkitől, nehéz volt, de mondtam nekik, jövőre meglátogatom őket, ha visszatérek Brazíliából. 

Ők lettek a lyoni családom, JB és Marie mintha a testvéreim lennének, annyira imádjuk egymást, a szüleik pedig iszonyatosan rendesek, igazából két évig JB anyukája etetett többé-kevésbé. Nagyon fognak hiányozni, de jövőre első dolgom lesz meglátogatni őket megint. 

Mindjárt vége: 5 Mai 2017

Eredetileg a múlt héten akartam megírni ezt a bejegyzést, egy nagy előadássorozat után, aminek mi voltunk a főszereplői, diákok, és kicsit ennek a három évnek a végét jelölte. Szinte még meg is hatódtam a végére – bár az lehet, a vörösbor és a stressz együttes hatása volt inkább. De végül sehogy sem jött az ihlet, más dolgom is volt, ezért csak most olvasható ez az egész.

Igazából most az van, hogy nagyon közeledik ennek a három évnek a vége, nagyon érzem, hogy lezárul egy korszak, és egy új kezdődik, nagyon félek, hogy valami az utolsó pillanatban félre siklik, és nagyon sok dolgom van – igazából részben ezért nem írok gyakrabban. Már csak egy hónapom maradt Lyonban, így Franciaországban is, kicsit fel kell készülnöm, hogy aztán 3 hónap múlva nem ide jövök „haza”, hanem egy harmadik otthont teremtek magamnak, egy harmadik országban – és egy második kontinensen. Mondjuk, ilyen kijelentéseket még mindig félek leírni, amíg nincs a kezemben a vízumom és a repülőjegyem, de remélhetőleg minden menni fog, mint a karikacsapás.

Tehát, megpróbálom leírni, mi történt, mióta legutóbb írtam.

A húsvéti szünetben végül egész héten beteg voltam, nem múlt el 1-2 nap alatt ez a kimerültségből fakadó izé. Nem voltam azért halálomon, de mondjuk futni nem tudtam elmenni, és ez iszonyatosan megviselt, mivel azon a héten hét ágra sütött a nap. Miután meggyógyultam persze két hét esős időszak és 10 fokos lehűlés következett, akkor meg azért nem tudtam menni. Jobb híján, tanulgattam, pihengettem, főzőcskéztem a szünetben. Dani pénteken jött haza Ciprusról, a hétvégét nagyjából együtt töltöttük, aztán a következő héten sem tudtam tőle megszabadulni, mert neki még szünet volt, és kb. ideköltözött. Mondjuk ennek JB (aki közben visszatért 1-2 hétre, amíg vizsgázik) irtózatosan örült, szerintem nagyon hiányzik neki a fiú-társaság néha. Úgyhogy itt éldegéltem egy hétig két pasival, akikből az egyik azért nem csinált semmit, mert neki még szünet van, a másik meg azért, mert ő vizsgázik. Oké, néha kinyitották a könyveiket. Én eközben rohangáltam egyik óráról a másikra, előadást szerveztem, filmet vágtam és olyan szinten stresszgombóc lettem, hogy szerda este 9-kor majdnem sírva jöttem haza, hogy „miért kell nekem még ezt is megcsinálni?!” – egy csoportmunka elhúzódott szokás szerint, és nekem kellett utolsó pillanatban megmentenem. JB tanult, Dani vígasztalt. Aztán megcsináltam a dolgom, és már tényleg majdnem vége volt.

A Rhone-part, mikor süt a nap

Az április 27-e egy különleges nap volt ebben az évben, ugyanis ez lett az úgynevezett Journée de restitution, avagy „Összegző-nap”. Hogy mit összegeztünk? Év elején az egész szak feloszlott 7 csoportra, és hét különböző partnerrel dolgoztunk, különböző témákban. Nekünk a villeurbannei kulturális központ volt a partnerünk, a Rize, akiknek „segítettünk” egy kiállítás létrehozásában, és a munkánk nagyjából annyiból állt, hogy parkokban figyeltük az embereket, interjúztunk, és utána leírtuk a megfigyeléseinket. Később ebből csináltunk egy filmet – ami borzalmasan rossz lett (mivel egyikünknek sincs fogalma arról, hogyan kell filmet csinálni). De, ez az egész film-dolog egy másik fejezet, én mindig ideges leszek, ha beszélni kell róla, úgyhogy most inkább nem mennék bele. Itt most nem ez a lényeg, hanem az összefoglalós nap. Ami pedig egy remek alkalom lett volna, hogy kicsit összerántsa az egész csapatot így harmadik év végére, és részben ez is történt igazából. Én végig Julieékkel mászkáltam, sokat dumáltunk, és időről időre odacsapódott hozzánk még néhány ember, akikkel szintén jól kijöttünk. Kicsit osztálykirándulás-feeling volt, sokat beszélgettünk, nevettünk, mindenünket megosztottuk a másikkal – én például odaadtam Simonnak a reggelim felét, amivel kb. az életét mentettem meg, és Julieéknek pedig a sodort cigijeim kétharmadát, mert ők „elfelejtettek” hozni. Sajnos, a szaktársaim nagy része teljesen leszarta (bocsánat, de tényleg) az egészet, az előadások között ki-be járkáltak, beszéltek, nem figyeltek oda, aztán persze ahogy az övék lement el is húztak haza. Nulla közösségi élet, nulla respekt, nulla empátia. És még ők hívják magukat antropológusnak. Ezen a viselkedésen mi eléggé felháborodtunk, mert végül is velünk szemben volt tiszteletlen az egész. Az én csoportomé volt például a legutolsó előadás, amire már csak kb. 20 ember maradt a 90-ből. Nem mintha büszke lennék a prezentációra, az is a filmünkkel volt egy színvonalon.

Ez a nap tényleg ilyen záró-nap volt, a tanárainkkal is egészen közel kerültünk, végre egy alkalom, hogy órán kívül lehet velük beszélgetni. Ki is használtuk, elsoroltuk minden bajunkat, és ők is nekünk. Nem könnyű egyik oldalnak sem, nekünk ez az utolsó év katasztrófa volt, mert tanrendet váltottak és mi voltunk az első évfolyam, ami azt eredményezte, hogy túl sokat követeltek, de ők sem tudták pontosan, hogy mit várnak el, és a végén mindig mi szívtuk meg. A tanáraink pedig, akiket kicsit is érdekel a diákok sorsa, két tűz között álltak: rajtuk csattant a mi elégedetlenségünk, ugyanakkor képtelenek voltak érdemben javítani a dolgokon, mert a szak vezetését nem érdekelte a pattogásuk. Az egyik tanárunk elmesélte, hogy neki konkrétan rémálmai voltak emiatt. A legrosszabb az egészben, hogy (részben) emiatt nagyon sokan ott hagyják az egyetemet, nem mennek mesterre, és a tanárainkat ez rettenetesen elszomorítja, mert úgy érzik, valamit rosszul csinálnak. Hát, ilyen most a hangulat, vizsgák előtt, elég reményvesztett.

Az est végén már csak hárman maradtunk a diákok közül, Julie, Anne-Elisabeth és én, mi voltunk a bátrak, akik a tanárok és intézményvezetők közé merészkedtek. Egészen laza volt ez a záró-borozás, leginkább a jövő évünkről kérdezgettek, hogy mit szeretnénk csinálni. És megtörtént az újabb teljesen abszurd dolog, amire az ember egyáltalán nem számít. Miután kiderült, hogy magyar vagyok, az egyik intézményvezető hozzám fordul, és azt mondja: „Szeretem a bejglit.” Így. Magyarul. Köpni-nyelni nem tudtam. Nem az lepett meg, hogy magyarul beszél, mert már találkoztam emberekkel, akik egy-két szót tudnak, de az, hogy bejgli?! Ez honnan jött? Később kiderült, hogy a pasi rengeteg dolgot ismer, Tarr Bélától kezdve a tokaji borokig, nagyon érdekelte a magyar kultúra. Nagyjából ezek voltak a legérdekesebb dolgok ezen a napon, a szaktársaim nagy része örült, hogy a vizsgák előtt utoljára együtt voltunk mind, tényleg méltó lezárása volt ez a három évnek, még ha nem is volt tökéletes.

Május első hetén pedig nem történt túl sok izgalmas dolog, azt leszámítva, hogy leadtam az utolsó beadandómat is, írnom többet már nem kell. Ja, igen, nálunk nincsen szakdolgozat, de amennyi melónk volt ebben a félévben, nem is fért volna bele. Jövőre lesz, meg is kell majd védenem. Meg két év múlva is, úgyhogy nem kell irigykedni, nem maradok ki semmiből, don’t worry.

Szóval igen, ezen a héten a szemináriumi értékeléseimet nagyjából letudtam, még egy-két dolog maradt, de az egyáltalán nem sok. A vizsgáimra kell most már készülnöm ezerrel, jövő héten kezdek, szerdán és pénteken vizsgázom, aztán az utána lévő héten, kedden. Így egészen jól eloszlanak a vizsgáim, de azért sokat kell készülnöm, az utolsó kanyarban nem csúszhatok el.

Most megyek is dolgomra, mert a tanulás mellett ugye még dolgozni, főzni, mosni, takarítani, mozogni, egyszóval az élet nem állt meg, csak az óráimnak van vége. Egy hónap múlva már otthon leszek. Bisous. 

ez az egyetemem főépülete
(ahol én ezer évben egyszer járok)