Utazás előtti napok & kalandos utazás : 12-14 Décembre 2016

2016 utolsó napjai elég rohanósra sikerültek Lyonban. Bementem a két órámra, amit szíveskedtek megtartani nekünk – pedig az egész félév alatt minimum 10 maradt el. Ezek szerint a többi nem volt annyira fontos, hogy bepótolják. 

Közben dolgoztam a maradék csoportmunkámmal, szerencsére nagyjából sikerült mindent befejezni. Na jó, ez elég nagy túlzás, a szünetben így is meg kell írnom még egy 10 oldalas beadandót (egyedül) és még egy tizen-akárhány-oldalasat (csoportban), a vizsgákra való tanulás mellett. Ugyanis a vizsgáim nagy része január elején, pontosabban 4-5-6-án lesz. Hm. Érdekes lesz, főleg visszajönni – mivel a repülőjegyeket már most csillagászati áron adják január elejére. Voltam futni is párszor, utoljára mentem egy Lyon-kört, le a Bellecour-ig, aztán vissza, és egy kicsit a parkban. 

Ezek voltak 2016 utolsó képei:

Rhone-part 

Rhone-part, itt szoktam futni

Tó a parkban

Park

Kedden este összepakoltam nagyjából mindent, teljesen felkészülve éreztem magam az útra, bőrönd bepakolva, sajtok bevásárolva, borading pass kinyomtatva, személyi igazolvány… Ezt már útban a szerb lányokért vettem észre. Hol a fenében van a személyim? A helyén nincs. Mikor használtam utoljára? Nem tudom, mégis ki az aki emlékszik mikor használta utoljára a személyijét?! Gyorsan felhívtam JB-t, nézze meg a másik pénztárcámban, az asztalomon. Nincs ott. Még jó, hogy van vagy hat pénztárcám, biztos egy másikban van. Majd ha hazamegyek, megnézem. Közben eszembe jutott, hogy a brazil jelentkezéshez fénymásoltam, lehet ott hagytam a gépben. Gyorsan felhívtam a helyet, nincs-e ott. Sajnálják, de nincs. Nagyszerű, nem maradt más hátra, csak a pénztárca.

Természetesen a szerb gyerekek teljesen átvették a feszültségemet, elég kezelhetetlenek voltak hazafelé a buszon. Utána jót játszottunk, én is elfelejtettem kicsit ezt az egész személyi-keresést. Útban hazafelé megint eszembe jutott, felhívtam Danit, hogy megnyugtasson. „Biztosan a másik pénztárcádban van, nyugi, hazaérsz, kinyitod, és ott lesz!” – mondta ő. Hát nem volt ott. Pánik, sírásra görbülő száj, remegő hang, nem, nincs idő sírni, keresni kell, már így is 10 óra van. Átkutattam az egész szobámat töviről hegyire, sehol semmi. 11 körül teljes kétségbeesésem közepette felhívtam anyát, hogy „MOST MIT CSINÁLJAK?!”. Ő a körülményekhez képest iszonyatosan nyugodtnak hallatszott, és végül arra jutottunk: nincs más választásom, meg kell próbálni feljutni a repülőre személyi nélkül. Ami így első hallásra lehetetlennek tűnik, de én emlékszem, hogy volt pár olyan alkalom, amikor csak a boarding pass-t kérték, a személyit nem. Reménykedjünk, hogy most is ilyen lesz.

Nagyjából két órát tudtam aludni összesen, annyira izgultam. 4-kor keltem, mert a telekocsi 5.20-kor indult, és a metrósztrájk miatt sétálnom kellett három megállót a hajnali hidegben. Odaértem épségben, már csak amiatt izgultam, hogy a határon nehogy megállítsanak, mert akkor ott ragadok Franciaország és Svájc között, valami rendőrségen, iratok nélkül. Szerencsére ezt megúsztam, átértünk, a kedves sofőröm kitett minket a repülőtéren, rohantam a gépemhez. A security ellenőrzésen csak a boarding pass-t kérik mindig, ott sima volt átcsusszanni. Amíg vártam, hogy kiírják a kaput, elszenderedtem egy padon, a csomagjaimat ölelve – nagyon ki voltam merülve. Mikor kiderült végre, hova kell mennem, elindultam, és mindenféle kifogást kerestem, ami segítségével valahogy feljutok a gépre. Közben Anya otthonról kinézett egy vonatot, ami fél 2-kor indul és másnap reggel 8-ra van Budapesten – ez a B-terv. A kaputól már rá lehetett látni a repülőgépre, nagyon nagy volt a kísértés, hogy mindenen átrohanva, mindenkit felborítva bejussak, de nyilván az nagy feltűnést keltett volna, aztán valami svájci diliházban kötök ki. A taktikám a nagypapám régi módszere volt: mindenhová be lehet jutni, csak magabiztosan, mosolyogva, mintha mindig is oda tartoztál volna… Előttem kettővel egy ázsiai nő ment, tőle kérte a stewardess hogy „passeport please”, akkor az előttem álló nő is elővette a személyijét. Én szépen fogtam az üres tokot és a boarding pass-t a kezemben, mikor odaértem csak odanyújtottam, köszöntem mosolyogva: „Bonjour Madame”, ő visszamosolygott, hogy „Bon voyage!”, és lássatok csodát ÁTENGEDETT. Miután átértem, a hátam mögött megint hallom, hogy „passeport please” és akkor döbbenek rá, mekkora mázlim volt. 

Innentől már zökkenőmentes volt az utam, felültem a repülőre, elaludtam, Ferihegyen ébredtem fel, amikor már gurultunk be a reptérre. Kihagytam „Budapest fentről”-kilátást, a Balatont se láttam az égből, de az „Arrivals” felirat alatt Anya állt egy csomag brazil kávét szorongatva, hatalmas mosollyal az arcán. 

Végre itthon vagyok. 

Utolsó lyoni hétvége 2016-ban: 9 – 11 Décembre

Fête des lumières (Fények ünnepe)

Vendredi (09/12): Tegnap december 8-a volt, úgyhogy mi is kitettük a mécseseket az ablakba, ez egy lyoni hagyomány. Aztán éjjel Danival elmentünk a belvárosba, mert ma kezdődött a Fête des lumières, a fények ünnepe. Ilyenkor, dec.8-án különösen szép Lyon, mert nagyon sokan kiteszik a mécseseket az ablakokba, ehhez hozzáadódik még a sok fényinstalláció is, egyszerűen mesés.

Pénteken nagyjából egész nap beadandót írtam (most bőven van mit, rengeteg határidő közeleg), aztán délután elmentem a szerb kislányokért iskolába, hazavittem őket, ott voltam egészen fél 10-ig. Mikor végeztem, csatlakoztam Danihoz és az INSA-s barátaihoz, akik már mentek is haza, úgyhogy ketten maradtunk, és egy forró csokival a kezünkben megnéztünk még néhány installációt, amik tegnap kimaradtak. Gyönyörűek voltak tényleg, úgyhogy most nem is írok róla többet, hanem itt van néhány kép:

Rue de la République - egy nagy piros fényű oroszlán

Rue de la République - lampionok 

Cordeliers - sárkány

Place des Jacobins

Palais de Justice

Palais de Justice

Palais de Justice

Samedi (10/12): Tanulószobát csináltunk a lakásból. JB is itt maradt a hétvégére, mert jövő héten nagyon sok vizsgája lesz, Dani is tanult, én is beadandót írtam végig. Közben főztünk egy spagettit, csináltunk meleg szendvicset, néztünk sorozatot, a konyhában néha összefutottunk mikor kávét csináltunk. Estére eléggé elegünk lett, úgyhogy kibontottunk egy üveg vörösbort, azt ittuk a vacsorához, aztán JB elment bulizni, mi a Danival nyakunkba vettük a várost megint, mert néhány helyet még mindig nem láttunk, megint itt vannak a képek:

Híd a Vieux-Lyonban, ami egy gálya lett

Gare Saint-Paul

Gare Saint Paul

Place Antonin Poncet

Place Antonin Poncet

Cathédrale Saint Jean

Cathédrale Saint Jean

Dimanche (11/12): Cukrászdát kellene nyitnom, de komolyan. Ma egész délelőtt a konyhában sütöttem, kevertem, gyúrtam… és csodálatos dolgok születtek. Először is trüffelt csináltam ajándékba a lakástulajdonosnak, aki ma délben jön meglátogatni minket. Utána pedig gyorsan bedobtam egy almatortát a sütőbe, mert múlt hétvégéről maradt tészta, és nem merem itt hagyni több hétre – nem mellesleg JB és Dani iszonyatosan örültek neki.

ajándék trüffelek

francia almatorta

Dél körül csöngettek, itt volt Madame Fucci és a férje, Adolf. Hoztak nekünk még egy radiátort (ami egyből leverte a biztosítékot, úgyhogy sajnos nem annyira hasznos) és takarókat még. Elvittek minket ebédelni, jobb híján egy kínai étterembe mentünk (vasárnap úgy látszik, a környék összes étterme zárva van, legalább tízet megnéztünk, de tényleg), ami annyira végül semelyikünknek sem jött be, egyrészt nagyon sokat kellett várni, másrészt engem az étel sem varázsolt el egyáltalán - a többieket se nagyon. Nagyon sokáig voltunk ott, egészen délután fél 4-ig, a sok várakozás miatt. Utána a kedves vendéglátóink siettek haza, mi is, mert tanulni kell.

Úgyhogy estig tanultunk (egy almatorta- és kávészünettel), este Dani hazament, mi pedig JB-vel folytattuk az éjszakai bagoly életünket. 

Novo destino: Brasil / Új úti cél: Brazília

Az egész ott kezdődött, hogy szeptemberben hatalmas tanácstalanságban voltam a jövőmmel kapcsolatban. Hova menjek mesterre? Nagyon sok lehetőségem volt. Maradhattam volna Lyonban még két évet, megpróbálhattam volna párizsi egyetemeket, vagy mehettem volna külföldre is egyenesen mester-szakra. Sőt, azt is csinálhattam volna, hogy nem megyek mesterre, hanem elmegyek külföldre (mármint Franciaországon kívül) önkénteskedni vagy dolgozni. Az igazat megvallva, egyikhez sem volt kedvem, és fogalmam sem volt, melyik a legjobb választás. Abban biztos vagyok, hogy antropológiát szeretnék tanulni és kutatni szeretnék a jövőben is, de a nagy kérdés az volt, hogy hol és mit. Mesterszakon ugyanis végig kutatómunkát kell csinálni, abból írjuk a diplomamunkát a második év végén. Jó témát pedig nem olyan könnyű találni.

A tanácstalanságom kellős közepén történt az, hogy szeptember elején együtt mentem haza „Professor Giustival” (amúgy Jean-Paul a keresztneve), a volt portugál tanárommal, akivel mindig is imádtuk egymást, már első évtől kezdve minden évben tanított. Mikor meséltem neki, hogy nem tudom, mihez kezdjek az életemmel, megkérdezte: „Miért nem mész Brazíliába? Ott rengeteg dolgot kutathatnál.” Ez a gondolat pedig nem hagyott nyugodni, úgyhogy elkezdtem utánajárni a lehetőségeimnek. Először elmentem a Journée de la Mobilité Internationale-ra, vagyis a Nemzetközi Napra, aminek keretében bemutatták a rengeteg lehetőséget, melyik országba mehetünk, mennyi időre, stb. Itt eldöntöttem, hogy én ezt meg szeretném próbálni, már csak a pénz volt kérdéses. Ha nagyon sokba kerül, akkor nem megyek sehova – most, hogy már 90%-ban önállósodtam anyagilag, nem fogok anyáéktól pénzt kérni semmi ilyesmire. Beszéltem a tanszékvezetőnkkel, ő biztosított, hogy kapni fogok kint havi 500-600 euró ösztöndíjat (ami több, mint amit itt kapok most), amiből teljesen jól meg lehet élni Brazíliában. Ezen nagyon felbátorodtam, így igazából "csak" a repülőjegyre kell összeszednem a pénzt (az is pont elég drága), plusz egy-két hónap kint létre, amíg nem kapom meg az ösztöndíjat. Azt pedig megpróbálom év közben félretenni a keresetemből, plusz nyáron is dolgozni fogok, ha kell.

Lényeg a lényeg, egyszer csak azt vettem észre, hogy akármikor beszélek Brazíliáról, vagy csak ha rá gondolok is, akaratlanul mosolyra húzódik a szám, csillog a szemem. Így hát eldöntöttem, hogy megpróbálom. Hetek kellettek hozzá, hogy minden papírt (motivációs levél, önéletrajz, ajánlólevél, nyelvi szintről igazolás, stb.) összeszedjek és aláírassak, de sikerült. Így elvileg a mester-szakot hivatalosan a Lyon2-n csinálom, de a két évből egyet Brazíliában tanulok a csereprogram keretében. 

ezen a térképen látszik,
 hol van pontosan Curitiba

Az elsődleges úti cél pedig Curitiba lett, ez Paraná államban van, Sao Paulotól délre. Azért ezt a várost választottam, mert itt élnek rokonaim, akármilyen hihetetlen. Az apai nagymamám nővére ugyanis 1956-ban emigrált Brazíliába, és Curitibában élt nagyon sokáig. A fiai és az unokái azóta is ott vannak, ezen kívül rengeteg magyar barátja is. Curitibában meg úgy általában Dél-Brazíliában sok magyar él. Egyrészt rettenetesen szeretném megismerni ezeket a távoli rokonaimat (a nagy részük már egyáltalán nem beszél magyarul, emiatt nem is nagyon jártak Magyarországon), másrészt Brazília azóta nagy álom volt nekem, mióta elkezdtem portugált tanulni, és most úgy néz ki, végre valóra válhat. 

Ezen kívül a kutatásom témája is megoldódott, a tanszékvezetőm egyből lecsapott a témára, kutassam a magyar (vagy kicsit szélesebb körben a Kelet-európai) migráció nyomait, azt mondta, ez egy kevéssé kutatott téma, emiatt értékes lesz a munkám. Engem pedig nagyon érdekel úgy alapból a migráció téma, ez meg egyenesen tökéletes, mert nagyon szeretném megismerni ezt a részét a családomnak, így két legyet ütök egy csapásra tulajdonképpen.

A második helyen megjelöltem azért Sao Paulot, mert ott több barátom is él, emellett az Universidade de Sao Paulo egy jó egyetem, sok helyről hallottam.

És végül, ha egyáltalán nem sikerül valami miatt Brazíliába kijutnom, Erasmus-szal elmegyek Portugáliába, Lisszabonba, oda is jelentkeztem.

Egy szó, mint száz, ez most a fő projekt, nagyon szeretném, ha sikerülne. Az egyetem dönt majd februárig, hogy kiküldenek-e (ez több szempont alapján dől el: eddigi jegyeim, portugál nyelvi szintem, kutatási terv, stb.), aztán továbbítják a jelentkezésemet a brazil egyetemnek, és ők május/júniusig válaszolnak, hogy felvesznek-e. Augusztusban indulnék valószínűleg, és azt még nem tudom, mikor jönnék vissza, mert ott júliusig tart a félév (Brazíliában fordítva van, télen van a „nyári” szünet), de itt Lyonban júniusban kéne megvédenem a diplomamunkámat – itt a mester-szak első évében is kell ilyet csinálnunk. Majd kiderül.

itt egy kép a városról, a Google-n találtam

Egyelőre nagyon örülök, hogy sikerült beadni a jelentkezést, most már nagyon valószínű, hogy jövő ilyenkor Curitibában (vagy Sao Pauloban) az élet című blogot fogom írni, és egy számomra teljesen új kultúrát fedezek fel. Mostanában alig tudok másról beszélni, rengeteg brazil videót nézek, brazil zenét hallgatok, azóta nem vártam valamit ennyire, mióta jelentkeztem ide, Lyonba. A jövőm most úgy néz ki, sínen van. 

Vissza a rohangálós hétköznapokba: 5-8 Décembre 2016

Lundi (05/12): Eddig tartott a betegségem. Na jó, igazából muszáj volt erővel véget vetnem neki, mert egyszerűen nem tehetem meg, hogy többet hiányzok – ma portugál vizsgám van például, arról nem lehet. Még szednem kell az antibiotikumot, és nem is érzem még 100%-osnak magam, de nem tudok többet pihenni sajnos. Ma egész nap tanultam, délelőtt beadandót írtam, délután nekiestem a portugálnak, hogy valamit azért tudjak írni a vizsgán, mert van egy olyan érzésem, hogy nem lesz könnyű.

Kicsit előbb indultam el, mint 5 óra, mert még ki kellett nyomtatnom néhány papírt a brazil jelentkezéshez, és a könyvtárba is be kellett ugranom, visszavinni két könyvet. Mindent sikerült elintézni, este 6-kor már a terem előtt olvasgattam az igeragozást. Az igazat megvallva, ez volt eddig a legnehezebb portugál vizsgám. Eddig mindig majdnem maximum pontot kaptam, de ez most eléggé meghaladta a képességeimet. Az első feladat egy szövegértés volt, amiből alig értettem valamit (megállapítottam, hogy többet kéne olvasnom portugálul), és az nagyon sokat ért a nyelvtani részhez képest, amit pedig teljesen jól tudtam. Elég gonosz dolog volt a tanártól, hogy beletette a jövő időt is, amit idén nem vettünk vele, de én tavaly tanultam Giustival, és most is átnéztem, úgyhogy nekem pont nem okozott gondot, de a többiek szenvedtek vele. Összességében azért egyáltalán nem lett rossz a vizsgám, szerintem 13-14-et biztosan kapok rá a 20-ból, az pedig nem rossz jegy, sőt.

Este el kellett mennem egy csoporttársamhoz, mert megint megbeszélés volt az egyik csoporttal. Sajnos nagyon sokáig voltunk ott, fél 11 volt, mire elindultunk haza. Én a görög csoporttársammal mentem haza, végül gyalog, mert a metró sztrájkol, és este 11 után nem jár. Összesen egy órán keresztül sétáltunk a hidegben, szerintem nagyjából 4 km-t jöttünk. Nem mondanám, hogy örültem neki, mire hazaértem teljesen átfagytam – pedig télikabát volt rajtam.

Mardi (06/12): Télapó itt van… Egész nap ez járt a fejemben, de sajnos Télapó sehol nem volt, a franciák nem ünneplik szent Miklóst, úgyhogy ide nem jön a Mikulás. Ezen bosszankodtam reggeli közben, mert olyan jó lenne, ha igazából is létezne, akkor most én is kapnék ajándékot, de így hiába teszem a cipőmet az ablakba, esélytelen, hogy valaki megtölti éjszaka. Reggel 7-kor iskolába menet a karácsonyi fényeket nézegettem, és azon gondolkoztam, hogy mennyire voltam jó idén, de őszintén szólva, nem találtam kivetnivalót a viselkedésemben (most komolyan, nem csináltam semmi rosszat).

Aztán az egyetemen gyorsan el is felejtettem az egész Mikulás-sztorit, mert hirtelen rám zúdult az összes tennivaló. Még be kell fejezni a múlt héten elkezdett beadandónkat, aztán meg kell írni egy másikat és egy harmadikat jövő hétig. Sok a meló. Ettől nagyon rossz kedvem lett, ez az egész nap borzalmas volt. Attól sem lett jobb, hogy otthonról kaptam a képeket, ki mit kapott a Mikulástól… Én pedig csak szomorkodtam, hogy nekem semmit sem hozott.

ezt hozta nekem a Mikulás :)

Délután 4-ig órán voltam, aztán indultam is a két szerb kislányért a suliba. Nagyon örültek nekem,  ugye múlt héten a betegségem miatt egyáltalán nem találkoztunk. A nagyobbik rögtön azzal kezdte, hogy „megjött a Mikulás…” – én meg gondoltam magamban, hogy „na de jó, nálatok is…”. De aztán folytatta: „és szerintem neked is hozott valamit!”. Na, itt felkaptam a fejem, alig vártam, hogy hazaérjünk – pont, mint egy gyerek. Később, a karácsonyfa alatt tényleg ott volt nekem is egy kis csomag, a tetején egy csoki mikulással. Az apuka a konyhából mosolyogva odaszólt, hogy „ezek szerint te is jó voltál, Sári”. Azt hittem, elszállok a boldogságtól, most már kijelenthetem, hogy a Mikulás TÉNYLEG létezik! Egy doboz nagyon finom illatú, barackos fürdősót kaptam, nagyon örültem neki.

Az este maradék részében játszottam a gyerekekkel, a szülők elmentek valahova, úgyhogy nekem kellett lefektetni is őket, ami nem volt könnyű – a nagyobbik este negyed 10-kor találta ki, hogy neki házi feladata van. Végül sikerült fél 10-re mindenkit ágyba tenni, én pedig mehettem haza – a kisebbik nővérük otthon volt, úgyhogy eljöhettem.

Éjjel negyed egyig beadandót írtam ezek után, jó móka volt.

Mercredi (07/12): Ma valami (szerintem leginkább a stressz és a hideg) miatt felébredtem reggel 5-kor és nem tudtam visszaaludni. Nem baj, legalább volt időm összekészíteni minden papíromat, amit ma az egyetemre kellett vinnem. Reggel 8-ra oda is értem, bár nem megy most minden gördülékenyen, mert a tömegközlekedés sztrájkol, úgyhogy a metrók össze-vissza járnak (hol járnak, hol nem) már egy hete, elég elviselhetetlen.

Most inkább nem bocsátkozom részletekbe, mind a három órám elég unalmas volt ma, így félév végén már a tanárok is fáradtak, nem nagyon tudják, mit csináljanak velünk, mert mindenki a beadandókkal van elfoglalva.

Órák után mentem a tanszékvezetőhöz, hogy aláírja a brazil jelentkezéshez néhány papíromat, az óraválasztásaimat a brazil egyetemeken – ez még nem végleges, majd ott helyben lesz csak az. (Akit érdekel az egész Brazília-dolog, az kattintson ide, ebben a bejegyzésben írok róla.) Két órán keresztül vártam Monsieur Soarezre, mert egyrészt sokan voltak előttem, másrészt mindenkivel leállt beszélgetni, emiatt nem haladtunk gyorsan. Nagy nehezen végeztem, aláírt mindent, most már csak be kell adnom holnap a jelentkezést, és innentől már az egyetem kezében van a döntés, hogy kiengednek-e. Este próbáltam pihenni kicsit, de nem tartott sokáig, mert megint beadandót kellett írnom, azt csináltam egészen éjfélig. Mostanában nem alszom túl sokat. 

Jeudi (08/12): Ma reggel 8-kor megint volt egy órám, amire nem sok kedvem volt menni először, de muszáj volt. A tanár azt akarta, hogy beszéljük meg, milyen volt a félév, mondjuk el a véleményünket. Ez volt az egyik legidegesítőbb tanár, mert mindig mindent össze-vissza szervezett, emiatt nem voltunk órán eleget, amikor ott voltunk akkor mindig csak szidott minket, hogy nem haladunk, ugyanakkor egy tíz fős csoportot nem lehet rendesen egyeztetni, képtelenség ennyi embert összegyűjteni a héten, mert mindig van valami valakinek. Ez az egész óra azzal telt nagyjából, hogy mi elmondtuk neki, mi bajunk volt, ő pedig vagy félreértette, vagy azt mondta, nincs igazunk. Azért próbált megértő lenni, de szerintem túl sok mindent nem sikerült elérni, és következő félévben is ugyanígy szívni fogunk ezzel a tárggyal. Na mindegy, már félév vége van, én nem fogok ezen gondolkozni most.

Óra után elmentem az egyetem főépületéhez a belvárosba, ott kellett leadni a jelentkezésemet Brazíliába. Iszonyatosan megkönnyebbültem, hogy leadtam, nagyon szeretném, ha sikerülne. És akkor itt az alkalom, hogy leírjam, honnan jött az ötlet, miért szeretnék kimenni, hova megyek, stb. Eddig azért nem akartam részletekbe bocsátkozni, mert nem tudtam biztosan, hogy mit szeretnék pontosan. Megint ideírom, erről bővebben ITT lehet olvasni. 

Gyengélkedős hét: 28 Novembre – 04 Décembre 2016

Lundi (28/11): Reggel elég rossz kedvűen ébredtem. Nem tudtam miért, úgyhogy reggeliztem, tanulgattam kicsit, aztán úgy döntöttem, ez így nem mehet tovább, elmegyek futni. Hát, ez egy hatalmas hiba volt. Nagyon fújt  a szél és nagyon hideg volt, én hülye ennek ellenére lenyomtam egy jó nagy kört, 5 km-t, közben majd’ szétfagytam. Azt gondoltam, mekkora hős vagyok, hogy ilyen időben is futok, de igazából csak egy nagy bolond voltam – van különbség. Futás után azért jó volt megfürödni, hajat mosni, egy icipicit jobban éreztem magam, de a rossz kedvem nem múlt el, és fáradt is voltam eléggé. 

Délután tanultam, aztán elmentem az egyetemre, mert alá kellett íratnom a volt portugál tanárommal néhány papírt a Brazíliába való jelentkezéshez (erről majd írok később bővebben). Giusti egy tündér, de kicsit szétszórt, az órája kellős közepére hívott be. Mondtam neki, megvárom, mire ő hadonászva, hogy não, não, entra, entra (nem, nem, gyere be), úgyhogy bementem nagy vigyorogva – vele nem lehet máshogy kommunikálni. A csoportjának adott néhány feladatot, aztán leült hozzám, átnézte a motivációs leveleimet, megírta az igazolást, hogy B1 szinten vagyok portugálból (szerintem ez kis túlzás, de mire kimegyek azért jó lenne elérni a B2-t, úgyhogy nem tiltakoztam egyáltalán), aztán írt egy ajánlólevelet, ami szerint minden szempontból excelente (kiváló) vagyok. Közben dagadtam a büszkeségtől, mert agyon dicsért, hogy milyen jókat írtam. Mikor befejezte és elkezdtem pakolni, odafordult a csoportjához, és elkezdte nekik magyarázni, hogy „látjátok, lehet menni Brazíliába, Sara nagyon jól teszi, nagyon ügyes, három éve tanul portugált, és nézzétek milyen motivációs levelet írt!” – ekkor kivette a kezemből a levelet és felmutatta a csoportnak, én csak álltam, totál zavarban – aztán miután visszaadta, mondta, hogy mindenképp szóljak neki, hogy mi az eredmény, és maradjunk kapcsolatban, én bólogattam, persze. Elköszöntem, ő tovább magyarázott a csoportnak, közben hátrakiáltott nekem, hogy ciao, ciao, bon courage (szia, sok szerencsét)! Ahogy távolodtam a teremtől, még hallottam, ahogy magyaráz, hogy „… igen, és Sara, ő magyar származású képzeljétek, és most megy Brazíliába…”. Imádom ezt a pasit.

Ezek után egy nem túl érdekes portugál órám volt, ráadásul egyre jobban kezdtem elfáradni. Mire hazaértem, már kimondottan rosszul éreztem magam, fájt mindenem, fáztam (fűtésünk még mindig nincs, teszem hozzá, csak két elektromos radiátor), úgyhogy nem maradtam fent sokáig, és eldöntöttem, hogy holnap nem megyek be reggel 8-ra órára, inkább megpróbálok pihenni.

Mardi (29/11): Még szerencse, hogy ma aludtam, ameddig tudtam, mert mire felébredtem, már éreztem, hogy beteg vagyok. A torkomban a nyirokcsomók teljesen bedagadtak, alig tudtam nyelni, beszélni még kevésbé. Fáztam. A helyzet odáig fajult, hogy belázasodtam, egész nap csak feküdtem, nem tudtam felkelni. Próbáltam teát inni, de annyira be volt dagadva a torkom, hogy az is nehezemre esett, fáradt voltam, fáztam, majdnem egész nap aludtam. A lázam olyan 38-39,5 fok között ingadozott, csak lázcsillapítótól ment le. Este az órái után átjött Dani, segített kicsit, csinált nekem teát, hozott nekem levest, amit JB főzött, aztán foglalt nekem holnapra időpontot egy orvosnál – találtam egy honlapot, ahol lehet így másnapra időpontot kérni. Még szerencse, hogy sikerült, mert itt Lyonban kb. lehetetlen orvoshoz jutni, napokkal előbb kell időpontot kérni. Miután hazament, én is lefeküdtem aludni, nem tudtam semmi mást csinálni egyszerűen.

Mercredi (30/11): Sokat alszom a betegség miatt nagyon, minden nap olyan 12-14 órát. Ma délelőtt annyival javult a helyzet, hogy lázam már nem volt, és néha fel tudtam kelni az ágyból, de összességében még mindig nagyon rosszul éreztem magam, zúgott a fejem, szédültem. A torkom pedig még mindig ugyanolyan, alig tudok nyelni, az evést meg sem említem, mert az tényleg képtelenség ezekkel a duzzadt nyirokcsomókkal. Délután mentem el az orvoshoz, ami összességében sokáig tartott (közlekedés, várakozás minden együtt), három óra is elment vele a napomból. Nagyon helyes volt a doktornő, olyan 40-50 év körüli nő, a rendelője teljesen olyan volt, mintha egy lakás lenne. Amikor belenézett a torkomba, iszonyatosan elszörnyedt (ezt az arckifejezést jól ismerem, otthon Emil bácsi, a háziorvos ugyanilyen arcot szokott vágni, ha beteg vagyok, és a torkomat nézi), azonnal írta az antibiotikumot. Sajnos minden évben legalább egyszer elkap egy ilyen vírus, főleg a kimerültség meg a stressz miatt gyengülök le, és aztán hopp kész is a baj, teljesen kiüt egy ilyen betegség. Most biztos vagyok benne, hogy egyrészt ez az iszonyatosan durva félév és a stressz (ennyi dolgunk még sose volt), másrészt a nagyjából fűtés nélküli lakás, harmadrészt a hétfői futás okozta ezt nekem. Kaptam igazolást a doktornőtől, felírt nekem vagy hat különböző gyógyszert (antibiotikumot, szirupot, torok spray-t, lázcsillapítót…), aztán hazaküldött pihenni, és a lelkemre kötötte, hogy a héten ne menjek sehova. Ráadásul írt egy beutalót vérvételre, azt mondta, ha nem múlik el, mindenképp menjek el, aztán menjek vissza hozzá – már csak ez hiányzott.

Otthon írtam is minden csoporttársamnak, hogy sajnos ezen a héten nem tudok az egyetemi dolgokkal foglalkozni, mert egyszerűen képtelenség, hogy én most tanuljak, vagy írjak. Julie ki is akadt rám (borzasztó maximalista az a lány), a többiek viszonylag megértőek voltak, és jobbulást kívántak. A heti babysitterkedést is lemondtam persze.  

Rosszabbkor nem is jöhetett volna ez a betegség, jövő hétre két minimum 10 oldalas beadandót és egy filmet kell leadnunk, az utána levő hétre megint egy nagy beadandó kell, és akkor a brazil jelentkezésemről nem is beszéltem, azt is be akartam fejezni a héten. De hát, c’est la vie, muszáj pihenni, mert ha még betegebb leszek, akkor aztán haza se tudok menni karácsonyra.

Jeudi (01/12) – Vendredi (02/12): Igazából azért írom így egyben a napokat, mert igazából nincs mit írnom, egész nap feküdtem, gyógyultam. Az antibiotikum egyre inkább hat, a torkomban kezdenek apadni a dolgok, kicsit könnyebben nyelek és lélegzek, csütörtökön már egy fokkal jobban éreztem magam, és tudtam főzni egy adag carbonara spagettit ebédre (hétfő este óta ez az első normális étel, amit eszek, eddig zabkásán éltem és elkezdtem fogyni is persze). Estére persze elfáradtam, úgyhogy csak almakompótot ettem.

Pénteken úgy döntöttem, hogy nem pihenek tovább, mert muszáj elkezdeni az egyetemi dolgokat, úgyhogy hajat mostam és kitakarítottam a lakást (abban reménykedve, hogy kiűzöm az összes bacilust). Ebben jól el is fáradtam, úgyhogy végül nem tanultam semmit.

Samedi (03/12) – Dimanche (04/12): Hétvégén itt volt Dani, úgyhogy legalább nem voltam segítség nélkül. El akartunk menni a karácsonyi vásárba, de hát betegen nem járkálok sehova, úgyhogy végig itthon voltunk és tanultunk. Én megírtam az egyik beadandónk konklúzióját és egy cikket egy másik kutatásról – mert természetesen nem hagytak nyugton a csoporttársaim, csütörtöktől folyamatosan írogattak, hogy mit kell csinálnom, nem érdekelte őket, hogy beteg vagyok. Így telt a hétvége, vasárnap este azért kicsit tudtam pihenni, anyával skypeoltam. 

Ja, és ma sütöttem egy gyönyörű (de tényleg csodaszép) tortát a Daninak, így nézett ki: