Le 20 Décembre 2014 - Úton hazafelé

Mivel a múlt hetet a karácsonyi ajándékok beszerzésével, takarítással, és alvással töltöttem, nem gondolom, hogy érdemes lett volna minden lépésemet dokumentálni (főleg, hogy kinek mit veszek, mert még elolvassa!).

Ma reggel 7-kor keltem, hogy kiérjek időben a reptérre. A repülőm ugyan csak 13:00-kor indult, de olyan bonyolult kijutni, hogy legkésőbb fél 9-kor el kellett indulnom otthonról. Fülöpért (igen, a macim) nagyon vérzett a szívem, mégiscsak vele aludtam az elmúlt 3 hónapban, de muszáj volt otthon hagynom. Nem búcsúzkodtunk sokáig, szegényt bezártam a sötét lakásba, majd néhány hét múlva jön Aaron és biztosít neki társaságot, addig egyedül lesz – téli álmot alszik legalább… Kicsit elkalandoztam, azt hiszem. Lényeg a lényeg, hogy ahhoz, hogy a reptérre kiérjek, egy busszal, egy villamossal, majd még egy busszal kellett mennem, és a hab a tortán az volt, hogy a második busz csak óránként jár, szóval, ha lekésem, akkor nagy eséllyel lecsúszok a csomagfeladásról is. Hogy mégse legyen olyan egyszerű dolgom, a hatalmas bőröndömnek nincs kereke, úgyhogy annak a 17 kilóját, a kis bőrönd 10 kilóját és egy kézitáskát cipeltem keresztül a városon, megállótól megállóig. Egy élmény volt.

Nagy nehezen kiértem a reptérre, feladtam a bőröndömet, és még volt két órám a felszállásig, úgyhogy jobb híján olvastam, megittam egy fél liter kólát, amitől folyamatosan keresnem kellett a toilettes-t. A repülés egész jó volt, bár néha olyan érzésem volt, hogy mindjárt lezuhanunk, szerintem fúj a szél, vagy nem tudom, kicsit jobban dobálta a gépet, mint mikor szeptemberben idefelé jöttem.

Most Párizsban vagyok, a Charles de Gaulle-on, várom az átszállásomat. Sikerült olyan jegyet foglalni, ahol 6 óra van az előző gépem leszállása és a következő felszállása között, úgyhogy nesze neked Párizs, dekkolhatok a reptéren. A városba is kimehettem volna, de annyira parázok, hogy történik valami, és lekésem a következőt, hogy inkább nem kockáztatok. Mindenesetre ettem egy salátát és ittam egy kólát 10 euróért, amin jól felhúztam magam, és megcéloztam a kanapés pihenőhelyiséget, hogy majd ott kipihenem a fáradalmakat, meg jó esetben alszom egy kicsit, de kizavartak, mert az a „buisness-man”-eknek van fenntartva és egyszerű halandók nem léphetnek be. Úgyhogy, most leültem az F53-as kapu elé, ahonnan kb. 4 óra múlva indul a repülőm, és várok és várok.

A legfontosabbat majdnem elfelejtettem leírni: mivel karácsonykor otthon leszek, a Lyonban az élet nem nagyon működik, szüneteltetem a blogolást, majd ha visszatérek, folytatom. 

Boldog Karácsonyt! Joyeux Noel!

Le 13-14 Décembre 2014

Arra ébredtem, hogy Luu ordít „I’m gonna miss my flight! Oh my God, Sara, I’m gonna miss my flight!!!” (Le fogom késni a repülőmet!!), ami kisebb sokként ért. A második sokk akkor következett, amikor ránéztem a telefonomra – még mindig nem fogtam fel, hogy mi történik – és 9:14-et mutatott. A repülője márpedig 10:00-kor felszáll. Kipattantam az ágyból, először azt sem tudtam, mit csináljak, de szerencsére Luu kiabált, hogy „Taxi, taxi, I need a taxi”, úgyhogy laptop elő, gyorsan valami telefonszámot keresni. Három másodperccel később már tárcsáztam, a probléma csak az volt, hogy valami várakozós helyre kapcsolt be, és elkezdtek nekem valami popszámot játszani, amitől – meg a sírástól rázkódó Luu látványától – teljesen kikészültem. Kerestem másikat, ahol kapcsoltak, csakhogy senki nem szólt bele a telefonba. Luu közben teljesen kiborult, én nem is tudtam mit mondani neki, csak, hogy öltözzön, én hívom a taxit. Már kabátban volt, amikor végre valahára sikerült egy nővel beszélnem, elhadartam a címet, és hogy jöjjenek, amilyen gyorsan csak lehet. Azt mondta, hat perc. Oké. Ez mind olyan gyorsan történt, hogy még mindig „csak” 9:20 körül volt, még egy halvány reménysugár fénylett, mert nem volt feladandó bőröndje, úgyhogy csak az ellenőrzésen kellett „átcsusszannia”. Gyorsan magamra kaptam én is valami ruhát, aztán Luu után futottam, aki már kiment a ház elé. Szegény, teljesen ki volt készülve, sírt, kiabált velem is, magával is. Egyáltalán nem haragudtam rá, tudom milyen ez, én is pont ugyanígy viselkedem, ha hasonló katasztrófa történik. Mire kiértem a ház elé, már pakolta a cuccát a taxiba és kiabált a sofőrnek hogy „As fast as you can!” (Amilyen gyorsan csak tudsz!). Még visszaszaladt hozzám, megölelt és a könnyei között mondta, hogy „I love you!”, én pedig kiabáltam rá, hogy menjen már, mert tényleg lekési – nagyon aranyos volt, de én is teljesen ki voltam készülve, annyira szörnyű volt ezt az egészet látni.

Miután elment muszáj volt valamit kezdeni magammal, nagyon ideges voltam én is, úgyhogy először megkerestem a lehető legfájdalmasabb módját a stressz-kezelésnek (epilálás), aztán elkezdtem takarítani. Délutánig semmi hír nem volt róla, pedig írtam neki sms-t, írtam neki facebookon, hátha válaszol. Este még mindig vártam, de gondoltam, vagy elérte, vagy kitalált valamit helyette, mert haza nem jött. Pedig én már elkezdtem neki telekocsit meg vonatot keresni, hogy ha mégis visszajön, valamit segítsek. Aztán nem tudtam mit csinálni, éjfél körül lefeküdtem aludni és reménykedtem benne, hogy ő már otthon van, és nem a reptéren zokog.

Végül vasárnap délután kaptam tőle egy üzenetet facebook-on, otthon van. Ez a lényeg. Szegény, tényleg lekéste a repülőjét, ezért fizetett háromszázvalamennyi eurót egy új jegyért, Amsterdamban átszállt, és végül csak hazaért. Iszonyatosan sajnáltam, de remélem, hamar elfelejti az egészet – meg hogy azt mondta: „I’ll never coming back to Lyon!!” (Soha többet nem jövök vissza Lyonba!).

Én vasárnap nem csináltam sok hasznos dolgot, inkább csak aludtam egész nap. Délután mondjuk elmentem futni, mert gyönyörű idő volt, és nem bírtam tovább a lakásban maradni. Jót is tett, a park tényleg magnifique volt, kevesen voltak, sütött a nap.

Utolsó lyoni futás az évben

Le 12 Décembre 2014

8-kor keltünk Luu-val, én annyira nem siettem el a készülődést meg az indulást, mert ez az utolsó óránk, csak beadandókat kell leadni, nem nagyon csinálunk semmi fontosat. Óra előtt még elmentem kinyomtatni a beadandóimat, elég jó volt így készen látni őket.

Akármennyire nem akartam sietni, hajszálpontosan beértem órára, leültem Tom mellé, aztán csatlakozott hozzánk Bastien, Tom egyik haverja, meg egy lány, akivel tök jóban vagyok, de mai napig nem tudom a nevét, és elég ciki lenne most megkérdezni. Két szöveg maradt hátra, amikhez nem maradt több diák, előadást csinálni, úgyhogy ezeket együtt dolgoztuk fel, csoportmunkában. Mi így voltunk négyen, meg egy srác csatlakozott még, aki mindig csöndben van, sosem láttam még senkivel sem beszélni, és szünetekben mindig eltűnik, csak órák alatt látni. Elég unalmas volt az óra, mert mindenki túl fáradt volt ahhoz, hogy dolgozzon, a legtöbben tegnap éjszaka fejezték be a beadandóikat – milyen szerencse, hogy én múlt hétvégén rávettem magam. Az volt az egyetlen szerencsénk, hogy Tommal voltunk, mert ő a fáradtsága ellenére is kihozott magából valami minimumot, amivel meg tudtuk oldani a feladatokat.

Utolsó pizza a menzán

A következő óra Enquete ethnologique volt, ahol be kellett számolni a kutatásunkról, írásos formában le kellett adnunk az utolsó beadandóinkat, és a nagy közös házi feladatunkat, amit végül mi úgy oldottunk meg, hogy mindenki írt bele 2,5-3 oldalt, Zoé pedig összemixelte. Így nem kellett külön találkoznunk, engem meg igazából nem zavart az sem, ha átírták a részemet, csak legyen kész. Ez az óra tényleg csak arról szólt, hogy leadjuk a dolgainkat, és mivel mi mindennel készen voltunk, elég hamar elszabadultunk. Így maradt több mint egy órám az infó vizsgám előtt, beültem Mélain-nel a teljesen kihalt menzára, megebédeltünk, beszélgettünk egy csomót. Nagyon jó fej lány, mesélt nekem a törökországi kalandjairól (tavaly kb. 5 hónapot volt Törökországban), meg mindenféle utazásos dologról még. Amikor indulni kellett, elkísért a vizsgámra, mert neki még volt 2 órája az övéig, ugyanazt írta ő is később.

Az infó vizsgám az eddigi legrosszabb volt az összes vizsgám közül, esküszöm. Az első részben ugyanis hatvan, igen 60 (!) kérdést kellett megválaszolnunk 45 perc alatt. Oké, meg voltak adva választási lehetőségek, de én abszolút nem ismerem az informatikai szakszavakat franciául (még magyarul is nehezen megy), szóval rendesen szenvedtem. Egy idő után már el sem olvastam a válaszokat, egyrészt mert feleslegesnek tartottam, ha a kérdést sem értettem, másrészt, mert időm sem nagyon volt rá. Azt hiszem úgy 10 kérdésre biztosan jól válaszoltam, a többiről fogalmam sincsen. De még azt sem tudom megmondani, hogy mit kérdeztek. A második rész már könnyebb volt, ott két feladatot kellett megoldanunk, azokat szerintem hibátlanul megcsináltam – még másoltak is rólam a szomszédjaim. Az összeredményre majd kíváncsi leszek, de a vizsga után inkább csak örültem, hogy vége.

Hazaérve az Aaron hagyta káoszt kezdtem el felszámolni a konyhában, bár eredetileg aludni akartam, mert nagyon fáradt voltam. De a konyha annyira undorítóan koszos meg rendetlen volt, muszáj volt valamit kezdeni vele. Nem sokkal később Luu is hazaért, és megkért, hogy menjek el vele a plázába ajándékokat venni, utána pedig Nathalie-hoz, az egyik barátnőjéhez, mert búcsú-bulit csinálnak. Miután kitakarítottam a konyhát, ő pedig megfürdött, el is indultunk.

A plázában jó sok időt eltöltöttünk, mert Luu nem bírta eldönteni, mit vegyen az öccsének karácsonyra, meg hogy magának megvegye-e azt az órát vagy ne, stb. Aztán nagy nehezen elindultunk Nathalie-hoz, jó sok borral felszerelkezve. A lányokkal forralt boroztunk, aztán elmentünk Nathalie kedvenc kocsmájába, ami nekünk nem nagyon jött be Luu-val, úgyhogy nem sokkal később mi haza is mentünk (jó, ez mondjuk olyan hajnali 1 körül volt). Azért jó kis este volt, főleg az eleje, amikor még mindannyian ott voltunk - Dominika is és Liz is hamarabb hazamentek, mert reggel korán keltek.  Rengeteget beszélgettünk, nevettünk, és borzasztó volt elköszönni. Ők csak fél évre jöttek, úgyhogy velük már nem fogunk találkozni, ha visszajövünk januárban.

Itthon Luu-nak még össze kellett pakolnia, mert holnap nagyon korán, 10-kor indult a repülője, nekünk 6-kor kellett kelnünk… Aztán nagy nehezen hajnali 3-kor lefeküdtünk aludni, iszonyatosan fáradtak voltunk. 

Le 11 Décembre 2014

Korán felkeltem (8-kor, hogy egészen pontos legyek), és egész délelőtt tanultam. Aaron dél körül ébredt, és bejelentette, hogy kettőkor indul az Alpokba, lehet, már nem is jön vissza Lyonba január előtt. Nagyszerű, mivel nekem október óta nem fizetett lakbért, úgyhogy elég sok pénzzel tartozott, amire elég nagy szükségem lenne. Luu-val ugyanez volt a helyzet, neki még többel tartozik, mint nekem, úgyhogy gyorsan leültünk és kiszámoltuk. A baj csak az volt, hogy pénzt kivenni már nem maradt ideje, úgyhogy azt mondta, majd januárban odaadja, ha nem jön már vissza. Én viszont jól felhúztam magam, és megmondtam neki, hogy nem, az úgy nem lesz jó, mert nekem tényleg kell a pénz. Végül is abban maradtunk, hogy megpróbál még jövő héten visszajönni, ha nem tud, átutalja a pénzt a bankszámlámra. Nagyon helyes. Luu-nak majd karácsonykor odaadja, ugyanis együtt fognak karácsonyozni, Ausztriában.

Nem sokkal Aaron után én is elhagytam a lakást, elindultam az utolsó írásbeli vizsgámra, pénteken már csak egy hülye informatika lesz. Ez a kedvenc tanárom volt, a kedvenc órám, egész jól megtanultam az anyagot, úgyhogy reméltem, hogy könnyű kérdést kapunk. És így is lett, abszolút ráéreztem a részre, amit meg kellett tanulni. Megint írtam 3-4 oldalt, arról fogalmam sincs, mit fog hozzá szólni, mert nem életem legjobb fogalmazása lett és erősen hiányos, de az akadályt leküzdöttem, és mivel ez volt az utolsó írásbeli vizsgám, annyira nem érdekelt már a dolog őszintén szólva. Maeva megvárt a terem előtt, aztán együtt mentünk haza.

Lengyel vacsora

Luu-val hivatalosak voltunk vacsorára a lengyel lányhoz, Dominikához, aki hagyományos lengyel kajával várt minket. Ott volt a többi barátnőnk is, Nathalie, Sandra, és Liz, akik azt hiszem mindannyian amerikaiak, de nem vagyok benne biztos. Mindenesetre nagyon bírjuk egymást, aranyosak. Dominika eszméletlen finomat főzött, szerintem ez volt az első normális kaja (mármint ami nem rizs, tészta, vagy 10 perc alatt megsüthető hús), mióta Lyonban vagyok. Úgy teleettük magunkat, hogy mozdulni is alig bírtunk. Éjfél körül értünk haza, és Luu-val egyből beestünk az ágyba, mert nagyon elfáradtunk, másnap pedig korán kellett kelnünk. 

Le 10 Décembre 2014

Ahogy megbeszéltük, fel is keltünk reggel 6-kor. Aaron francia vendégei már tegnap elmentek, úgyhogy valamivel nagyobb csend uralkodott a lakásban. Bevonultunk a konyhába tanulni, én bevetettem magam a zöld fotelbe egy kávéval és olvastam, olvastam, Luu pedig a konyhaasztalhoz ült jegyzetelni. Neki később kezdődött a vizsgája, de több dolga is volt.

Aztán olyan háromnegyed 9 körül kénytelen voltam elindulni. Nagyjából sikerült a fejembe nyomni az elmúlt félév anyagát, nem mondom, hogy mindent tökéletesen, de a lényegre emlékeztem. A buszon, metrón, villamoson még olvasgattam a biztonság kedvéért. Meg a terem előtt is. Meg a teremben is, egészen addig, amíg ki nem osztották a papírokat. Nem voltak nehezek a kérdések, a problémám csak az volt, hogy nem tudtam, melyiket dolgozzam ki. Aztán a második mellett döntöttem, ami egy idézet volt, arról, hogy a test csak egy tárgy, semmi több, igaz-e, ha igen, miért, ha nem, miért. Érvelni kellett, a féléves anyagot felhasználva. Az óra neve amúgy Corps et langage, ami Test és nyelv-et jelent, végig ezek kapcsolatáról tanultunk. Beleírtam az esszémbe egy japán filozófus elméletét a testről, amit a tanár órákon keresztül magyarázott, és elég nehéz volt megérteni (hát még megtanulni), úgyhogy nagyon remélem, hogy értékelni fogja.

A következő vizsgánk előtt Maeva-val mentem ebédelni, vettünk egy szendvicset és kibeszéltük az előző vizsgát. Elég hamar kifogytunk mondjuk a szóból, mert vizsga után eléggé le van szívva az ember agya, főleg az enyém, a francia miatt. Aztán átvonultunk a könyvtárba tanulni a következőre. Maeva megnyugtatott, ő is nagyjából annyit tanult, mint én, mondjuk, ő annyi előnnyel indul, hogy az anyanyelvén írja majd, én meg nem. Másfél óra tanulás után odáig jutottam, hogy minden irányzatról tudtam valamennyit, kivéve hármat, úgyhogy csak remélni tudtam, hogy nem azokat teszik a vizsgakérdések közé. Elindultunk aztán az Amphi felé, jöjjön, aminek jönnie kell.

Beültünk a hatalmas terembe, most természetesen mindenki ott volt, úgyhogy megint alig lehetett helyet találni. Kiosztották a kérdéseket, kettő közül választhattunk. Az elsőnél egy antropológus, Margaret Mead kutatásait, életét, módszereit kellett leírni, amiről én tudtam ugyan valamennyit, de nem hiszem, hogy az elég lett volna, úgyhogy a másodikat választottam. Ebben a „cserék” fontosságát kellett leírni az antropológiában, ami azért volt könnyebb, mert különböző irányzatokból, antropológusok munkásságából az ide kapcsolódó részt kellett kiválogatni. Szerintem a lényeges dolgokat beleírtam az esszémbe, megint kiszenvedtem 3 oldalt, remélem, normális jegyet adnak rá.

A vizsga után megkerestem Mélaine-t, mert úgy emlékeztem, ma csináljuk a közös beadandónkat, amit pénteken kell leadnunk. Én már kedden megírtam a részemet, igazából csak össze kellett volna raknunk. Mélaine-nek viszont angolja volt, a másik lány, Zoé már haza is ment, úgyhogy ez az alkalom ugrott. Nem baj, legalább maradt plusz időm tanulni a holnapi vizsgámra.

Miután hazaértem, Aaron-nel megvacsoráztam. Már elmúlt az iránta érzett mérhetetlen haragom, úgyhogy egész jól kijöttünk, vacsorakészítés közben. Nem sokkal később Luu is beesett, elmesélte a vizsgáját, ami egész jól sikerült. Este folytattuk a tanulást, neki holnap korán reggel van még egy vizsgája, nekem szerencsére csak délután 4-kor. Még mindig az én szobámban aludt, a matracot imádja a földön, engem meg egyáltalán nem zavar, sőt, imádom, hogy egy szobában alszunk, olyan, mintha minden nap pizsi-party lenne a szobámban. :)

Le 9 Décembre 2014

Ma nem volt vizsgám, csak egy órám délben, amin a kékszemű tanárunkat kérdezhettük akármiről. Először azt hittem, lesz értelme bemenni, de rájöttem, hogy többre mentem volna, ha otthon maradok és tanulok. Mindegy, miután hazaértem gyorsan megebédeltem, és folytattam a tanulást. A holnapi vizsgáim nagyon durvák lesznek, az első annyira nem, de kellene a jó jegy, a második viszont halál. Az összes antropológiai irányzatot, elméletet tudni kell, mindegyikhez antropológust kötni, annak az összes munkájáról beszélni… Borzasztó, és egyben lehetetlen mindezt megtanulni egy nap alatt. Szűkítettem a kört, azokra az irányzatokra, amik nagy valószínűséggel lesznek, a többit egyszerűen kihagytam. Nem gondoltam, hogy a legelsőt vagy a legutolsót fogják kérni, az nem lenne annyira logikus. Az egész délután elment ezzel, éjfélkor nem volt több agyam, és úgy döntöttem, az első vizsgámra való tanulást holnap reggelre halasztom. Luu-val megbeszéltük, hogy reggel 6-kor kelünk, mert neki is durva vizsgája jött. 

Le 8 Décembre 2014

Reggel korábban keltem, Luu is, a konyhában még a reggeli kávé mellett együtt olvasgattuk a vizsgaanyagot, neki is ma lesz az első. Aztán jóval korábban, mint szoktunk, elindultunk az óránkra. Nem lehet kiszámítani a tömegközlekedést, a vizsgáról meg annyira nem lenne vicces elkésni egy esetleges baleset vagy akármilyen fennakadás miatt. Mindketten teljesen be voltunk parázva, nekem hatalmas gombóc volt a gyomromban, reggelizni egyikőnk sem tudott, ilyen állapotban metróztunk. Én a füzetemet szorongattam a kezemben, még mindig hiszek az utolsó utáni pillanatban, tanulás szempontjából sosem késő. Közben Paolo Nutini 10/10 számát üvöltettem a fülemben, az mindig segíteni szokott. Luu csak ült mellettem, „jöjjön aminek jönnie kell” arccal. Végül jóval korábban odaértünk, az O épület előtt elköszöntünk, ő bement, én meg mentem a Z-be, ami nem is volt olyan messze.

Már néhány csoporttársam ott volt, néhányan kérdezgették egymást a tananyagról, és nagyon büszke voltam magamra, mert pontosan tudtam, miről beszélnek, ez pedig nem sűrűn fordult eddig elő. Odaért Tom is, elég pánik-arca volt, bár tényleg nem értem miért, neki aztán tényleg semmi oka lenne izgulni. Szerintem nulla tanulással is megírná tök jól az összes vizsgánkat. Na, mindegy. Nem sokkal később megjelent a mosolygós fekete Fred is, a tanárunk, érdeklődött, hogy felkészültünk-e, ironizált a vizsga előtti cigiken, hogy na, az biztosan megnyugtat, szívjuk csak. Egyszer csak odalépett hozzám, megkérdezte a nevemet, és emlékeztetett, hogy megígértem, hogy a prezi honlapját elküldöm neki, mert nagyon szeretné azzal csinálni legközelebb az előadásait. Én teljesen elfelejtettem, de mondtam, jó hogy szól, a héten elküldöm neki. Aztán beterelt minket a terembe, mindenki keresett magának helyet, én Tom mellé ültem, hátha a fejéből gondolkozás közben árad valamennyi tudás, amit fel tudok használni… Fred hatalmas mosollyal a száján kezdte osztani a dolgozatokat, de inkább bátorításnak szánta, mint kárörvendésnek, úgyhogy én szépen visszamosolyogtam rá. Mikor odaért hozzám, a többiekhez fordult, és azt mondta: „Le sourire de Sara devrait vous assurer!”, azaz, hogy a mosolyom majd megnyugtatja őket. Ettől persze csak még jobban mosolyogtam, és teljesen megnyugodtam, a gombóc egy pillanat alatt eltűnt a gyomromból. Ha a tanár ilyen kedves vizsga előtt, az osztályzásnál sem lehet sokkal gonoszabb. Lényeg a lényeg, megkaptuk a dolgozatot. Egy szöveget kellett elolvasnunk, majd abból kiindulva esszét írni, úgy, hogy az órák ide kapcsolódó anyagát felhasználjuk. Szerencsém volt, mert pont a kedvenc témámról szólt a szöveg, a média (film, fotó) használatáról az antropológiában. Mennyire befolyásolja az antropológus és a kutatott csoport viszonyát egy olyan eszköz, mint a kamera, vagy a fényképezőgép. A hétvégén elég sok időt töltöttem az első etnográfiai filmek nézegetésével, az úttörő ebben a témában egy Jean Rouch nevű filmrendező volt, akinek szerelmes lettem a munkáiba, és eléggé utánajártam a dolognak, úgyhogy ment, mint a karikacsapás. Ezen kívül, emlékeztem rengeteg olyan dologra, amiről Fred mesélt órán (tényleg érdemes bejárni:)), azokat is beleírtam a dolgozatomba. Nem mondom, nem volt könnyű franciául megírni egy háromoldalas esszét egy óra alatt, de valahogy csak összehoztam.

Az óra végén leadtuk a dolgozatainkat, aztán mehettünk, a mosolygós Fred elköszönt tőlünk, kellemes szünetet kívánt, meg sok szerencsét a továbbiakban, mert valószínűleg következő félévben már nem találkozunk. Ez kicsit elszomorított, de nem nagyon volt időm gondolkozni rajta, mert rohannom kellett a portugál vizsgámra. Mikor beértem, Jean-Paul már osztotta a dolgozatokat, úgyhogy nem volt időm átnézni az előző órai jegyzeteimet sem. Azt tudni kell, hogy mivel könnyűnek ítéltem a portugál nyelvet, és úgy gondoltam, akármennyire nem tanulok, úgyis meg kell írnom jól, ezért nem nagyon szántam rá időt. A többi órára annyit kellett tanulni, hogy képtelenség volt még ezt is bepasszírozni az időbeosztásomba. Így hát, nulla tanulással nekiálltam a dolgozatnak. Egy szöveget kellett elolvasnunk és válaszolni a kérdésekre. Eleinte nem tűnt olyan nehéznek, de egy idő után egyre több olyan kérdéssel találkoztam, amiről fogalmam sem volt. Végül úgy egy óra gondolkozás után valahogy előkotortam az agyam legmélyén megragadt portugál szavakat és nyelvtant, aztán leadtam a dolgozatot. Szerintem a középmezőnyben simán benne vagyok még így is, mert voltak néhányan, akik hamarabb befejezték, de sokan voltak, akik később, és ők folyton kérdezgették Jean-Pault, hogy ez hogy van, meg az hogy van… Remélem, azért viszonylag jól sikerült. Majd szünetben kicsit javítok a portugáltudásomon, mert második félévben ez így nem lesz jó. Jean-Paul elköszönt tőlünk, mikor leadtuk, azt mondta, nem biztos, hogy vele leszünk második félévben, úgyhogy sok szerencsét kívánt. Én, még mielőtt teljesen elszomorodtam volna, kijöttem a teremből, még tanulnom kellett a következő vizsgámra. Nagyon szomorú leszek, ha nem őt kapom következő félévben, továbbra is állítom, hogy nála jobb nyelvtanárom még nem volt.

A harmadik vizsgám előtt elrohantam a menzára, ettem egy croque-monsieur-t, aztán irány a könyvtár és belevetettem magam a tanulásba. Elég nehezen ment, mit ne  mondjak, mivel a francia antropológusok elméletei és a portugál szavak kavarogtak a fejemben, egyszerűen nem bírtam rendet tenni.

Előre tudtam, hogy érdekes lesz a vizsga, mivel három tanárunk volt, és mind a hárman teljesen különböző dolgokról beszéltek, fogalmam sem volt, hogy akarják ezt visszakérni. Én ott voltam az összes órán, úgyhogy csak nem lesz gond… Az alatt a másfél óra alatt, ami maradt még előtte, átnéztem a jegyzeteimet, és próbáltam lelkileg felkészülni rá. Életem legviccesebb jelenete játszódott le, mikor két órával később kiosztották a vizsgakérdéseket, amelyek közül egyet kellett választani. Az összes francia egyszerre szólalt meg, hogy „putain”, ami nagyjából annyit tesz, hogy „baszd meg”. Én is ezt gondoltam, csak én magyarul a fejemben, úgysem értené senki. Ez az egész annak a következménye volt, hogy elolvastuk a kérdéseket. Az első ugyanis azt kérte, írjuk le az „anthropologie politique”-t és az „anthropologie économique”-t, ami így együtt egyenesen lehetetlen. Kezdjük ott, hogy ha csak az egyiket akarnánk leírni önmagában, még arról is könyvet kellene minimum kezdeni, nem esszét, annyira tág témakör. Ja, a poén pedig, hogy a politikai antropológiáról mi egyáltalán nem tanultunk. De meg sem említette a tanár. Úgyhogy én úgy döntöttem, ezt biztosan nem választom. A második kérdés már valamivel könnyebbnek bizonyult, bár ott is annyi irányból lehetett megközelíteni, hogy fogalmam sem volt, melyiket várja a tanár. A harmadikat pedig nem értettem – három szóból állt, az igét én nem ismertem, úgyhogy ugrott a dolog. Összegezve, választhattam az első kérdést, aminek a feléről fogalmam sem volt, vagy a másodikat, aminél azt nem tudtam, hogy mit vár a tanár. Inkább a második mellett döntöttem, és elkezdtem felépíteni egy esszévázlatot a saját elképzelésem szerint, azok alapján, amiket tanultam. Nagy nehezen kiszenvedtem egy oldalnyi fecsegést, amit, ha jól vesz a tanár, akár normális jegyet is adhat rá. Majd kiderül…

A borzalmasan hosszú nap után aztán hazavillamosoztam, metróztam, buszoztam… Otthon káosz uralkodott. Aaron ugyanis meginvitált két francia lányt hozzánk, annak ellenére, hogy Luu világosan kikötötte, nem jöhet senki, amíg nekünk vizsgáink vannak. Ráadásul az én szobámban akarta elszállásolni az egyiket, de szerencsére Luu még időben szólt neki, hogy az nem lesz úgy jó. Mikor hazaértem, a két lány nagyban röhögcsélt a konyhában, Aaron és Tilman pedig pizzát sütöttek nekik. Luu a szobájában gubbasztott, és úgy csinált, mint aki tanul, csak, hogy ne kelljen a többiekkel beszélnie. Átpakoltuk néhány cuccát (többek között a matracát, ágyneműjét) az én szobámba, mert ő sem akart idegenekkel aludni. Aztán én is csatlakoztam az elszigetelt életmódjához, mert nagyon berágtam Aaron-re. Nekem nem is szólt, hogy francia lányokat akar idehozni. Olyan fél 8 körül elmentünk a tőlünk 15 percre lévő metrómegállóhoz, mert tűzijáték volt a Fête des Lumières miatt. Nagyon szép volt, csak elég messze, a következő hídnál lőtték fel, úgyhogy annyira sokat nem láttunk belőle. Utána ettünk egy gofrit Luu-val, aztán hazamentünk. A konyhában a fiúk természetesen semmit nem pakoltak el a pizzázás után, úgyhogy mi sem nyúltunk semmihez, inkább lefeküdtünk aludni. 

Gofri <3

Le 5-6-7 Décembre 2014

Egy kis kimaradás után tehát, leírom az első vizsgaidőszakomat, ami konkrétan egy hétig tartott, telenyomva vizsgákkal. Az ezt megelőző hétről nincs túl sok fontos információ, nagyjából végig tanultam. A hétvége viszont izgalmas volt, azt leírom.

Péntek este elmentem a lányokkal (Luu-val és a barátnőivel) megnézni a parkot, mert elkezdődött a Fête des Lumières, ami Lyon egyik legnagyobb nevezetessége. Néhány napig mindenféle fényjátékot vetítenek a házakra, az óriáskerékre a Bellecour-on, lampionokat úsztatnak a parkban a tavon, és még sorolhatnám. Eszméletlen szép az egész, ha valakit érdekel, itt egy videó róla. Csináltunk néhány képet, de azokon annyira nem látszik jól. Én nem maradtam velük végig, hanem hazamentem és lefeküdtem aludni, mert borzalmasan fájt a fejem. Eredetileg tanulni akartam, de annyira ki voltam ütve, hogy képtelen voltam olvasni. Nem tudom, mi bajom volt.

Parc de la tete d'or (Google)

Parc de la teted'or (Google)

Az egyik barátnőnk, Dominika, a lengyel lány itt aludt nálunk, mert összeveszett a lakótársaival, összepakolt, eljött, és most nincs hol aludnia. Én egyáltalán nem bántam, mert nagyon jó fej csajszi, elég sokat volt eddig is nálunk. Szombat reggel Luu-val korán keltünk és ő is bevette magát a szobámba tanulni – Dominika és Aaron még aludtak. Együtt tanultunk egészen délutánig, aztán olyan 4-5 körül elindultunk megint, hogy megnézzük a Fête des Lumières további részét, illetve azt, amit én még nem láttam, meg, hogy találkozzunk Luu egyik francia barátnőjével, Cassandrával. Először elmentünk a marché de Noel-t (karácsonyi vásár) megnézni, ettünk egy Raclette-t, ami nagyjából olyan, mint a rakott krumpli, de telenyomják eszméletlen finom sajtokkal, amitől ezerszer jobb lesz. Aztán végigsétáltunk a városon, de én elég hamar kibuktam, mert egyrészt eszméletlen hideg volt, másrészt annyi ember volt, hogy menni nem lehetett az utcán. A nagyobb kereszteződésekben konkrétan negyedórákat álltunk, mert a több oldalról érkező embertömeg nem tudta egymást kikerülni. A fényjátékok gyönyörűek voltak, de én tényleg felhúztam magam, Dominka fázott, úgyhogy végül hazamentünk. Luu még maradt volna, de szegényt leszavaztuk. Kicsit mérges volt ránk, de ha én ott maradtam volna még 10 percet, biztosan elkezdek hisztizni, vagy behúzok valakinek, mert tényleg annyian voltak, hogy percenként lépett valaki a lábamra, vagy jött belém a vállával. Sikerült a legzsúfoltabb napot kiválasztanunk, azt mondták a lányok, hogy pénteken szinte senki nem volt. Majd jövőre úgy intézem, hogy pénteken menjek. Itthon főztünk egy teát, én tanulgattam kicsit, aztán lefeküdtünk aludni, elég fáradtak voltunk. Aaron közben elhúzott Grenoble-ba, meglátogatni Tilman-t, meg snowboardozni persze. Majd csak holnap este jön.

Vasárnap reggel Dominika korán összepakolt és elment, én még pont elcsíptem, mielőtt indult. Talált egy másik helyet, ahol néhány napig lakhat, úgyhogy oda készülődött. Leszaladtam a Spar-ba reggeliért, vettem magamnak meg Luu-nak is egy croissant-t, elköszöntem Dominikától, aztán tanultam tovább. Egész álló nap tanultam, később Luu is csatlakozott. Délután megérkeztek a fiúk, Aaron és Tilman, lepakolták a cuccaikat, aztán nekiláttak vacsorát főzni. Mi nem ettünk Luu-val, tanultunk, és próbáltunk nem szólni hozzájuk, mert elég elviselhetetlenek voltak. Valamiért borzalmasan jó kedvük volt, tanulniuk természetesen nem kellett, és hatalmas disznóólat csináltak a konyhából. Ez így ment egészen estig. 

Tanulás áram nélkül

Este 10-kor, hogy még rosszabb legyen a helyzet, elment az áram. Az egész házban, nem csak a mi lakásunkban. Nem tudtunk semmit csinálni, Luu elővette a zseblámpáját, azzal világítottuk a füzeteinket és az ágyamon tanultunk együtt. A fiúk elmentek bulizni, úgyhogy egy idő után legalább tőlük nyugtunk volt. Az áram viszont továbbra sem jött vissza, és mikor már másfél órája kuksoltunk a sötétben, kezdett nagyon elegünk lenni. Hangokat hallottunk a folyosóról, úgyhogy kirohantunk, hátha valami szerelő, vagy legalább valaki, aki tudja, hogy mi történik. A nagyon helyes fiatal szomszédok voltak, de ők sem tudták, hogy mi történik, és hogy meddig fog tartani ez az egész. Nagyszerű. Később az egyik srác visszajött, hogy gyufát kérjen, és meghívott minket a pénteki házibulijára. Miután elment, Luu-val a földön fetrengtünk hatalmas röhögő-görcs közepette az örömtől. Szeptember óta próbáljuk kideríteni, hogy kik ezek és hol laknak, mert csak havonta egyszer futunk össze velük, nagyon jól néznek ki, jó lenne őket megismerni. Aztán olyan éjfél körül egy autó parkolt le a házunk előtt, egy szerelő volt, aki nem nagyon tudott mit csinálni szegény, csak kétségbeesetten telefonálgatott. Azért őszintén, engem eléggé meglepett, hogy az éjszaka közepén kiküldenek valakit, hogy megcsinálja a dolgot, de örültem is neki, mert így egy kis remény volt, hogy visszajön az áram. Aztán végül fél 1-kor, mikor Luu már elment lefeküdni, minden kivilágosodott, és folytathattam a tanulást. Egészen fél 4-ig kínoztam magam, aztán én is lefeküdtem, mégis kellene aludni is. Holnap három vizsgám lesz, egészen este 6-ig írni fogom őket (2 óra szünettel közben, de akkor is), elég brutális lesz. 

Átmeneti szünet

Kedves bárki, aki olvassa a blogomat!

Úgy gondoltam, most kivételesen jelzem előre: a blog szünetelni fog minimum december 14-ig, mivel hamarosan kezdetét veszi a vizsgaidőszakom, és nagyjából enni nincs időm, nem hogy dokumentálni a napi eseményeket. 

Mindenesetre excusez-moi, lehet, hogy be lesz pótolva később. Ha nem is ilyen részletesen, néhány szót biztosan ejtek majd a vizsgákról. Addig is: kérlek, szoríts.

Le 29-30 Novembre 2014

Szombat reggel 10-kor már felébredtem és (ilyen elég ritkán fordul elő) ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy leszaladjak a Boulangerie-be egy croissant-ért. Így, negyed óra múlva már Jóbarátokat néztem, kávét ittam és croissant reggeliztem, isteni volt. Aztán a délelőtt további részét tanulással töltöttem, megpróbáltam befejezni a részemet az előadáshoz, mert vasárnap már tényleg összerakjuk az egészet Tom-mal és Léna-val. Lu jóval később ébredt, mint én, olyan dél körül. Nagyon örült a croissant-nak, amit neki hoztam, aztán elvonult sorozatot nézni.

Én végre erőt vettem magamon, és délután elmentem futni. Muszáj volt kicsit kiszellőztetni a fejemet, meg friss levegőn lenni, levezetni a feszültséget. Három hete nem voltam, és ahogy kezdődik a hajtás, egyre inkább szükségem van valamire, ami kicsit elnyomja a stresszt. Ma viszonylag hideg volt, 6 fok, mikor kimentem. A park viszont gyönyörű volt, és most is elég sokan futottak, fociztak, bicikliztek. Elég sportos nép ez a francia, ha lehet ekkora általánosításba bocsátkozni. Én lenyomtam a 8 km-t, aztán mentem is haza, féltem, hogy megfázok, ha tovább sétálgatok. Azért csináltam néhány fotót:

Vacsorára paradicsomlevest ettünk Lu-val (nem mi csináltuk, porleves volt), aztán később még leszaladtam a Spar-ba valami édességért, mert még éhesek voltunk kicsit. Én próbáltam tanulni, Lu is akart, de csak a Gossip Girl-t hallom a szobájából egész este. Aztán éjfél körül le is feküdtem aludni, holnap elég sűrű napom lesz.

Vasárnap korán akartam volna felkelni, hogy tanulni tudjak, de természetesen nem sikerült. Majdnem délig aludtam, úgyhogy alig volt időm összeszedni magam, mert fél 2-kor már Tomnál kellett lennem. Ráadásul a TCL (a BKV lyoni megfelelője) honlapján azt írták, hogy nem jár a C4-es busz, amivel egyenesen mentem volna Tom lakásáig, úgyhogy kénytelen voltam metrózni, így eléggé elkéstem. Léna várt rám a metrónál, onnan együtt mentünk Tom-hoz. Ott volt nála pont egy barátja, aki főzött nekünk teát, mi meg nagy nehezen összeraktuk az előadásunkat. A poén csak az volt, hogy Tom még rám sózott két cikket, hogy olvassam el, és írjam hozzá a részemhez. Úgyhogy lesz még melóm bőven az egésszel. A jó hír viszont, hogy ezen kívül semmi mással nem kell szórakoznom, mert mindent megcsinál. Szerencsére nem maradtunk sokáig, olyan 4-5 körül már itthon voltam, és el tudtam kezdeni a beadandómat, amit ugyan 12-én péntekig kell megcsinálnom, de inkább nem húznám addig, mivel 8-ától már vizsgáim vannak… Nagy nehezen megírtam egy oldalt, aztán 8-kor elkezdtünk skypeolni megint Lyont, Glasgowt, Dijont, Budapestet és Tapolcát összekapcsolva. Egészen éjfélig beszéltünk, elég gyorsan elszaladt az idő. Én még fél 3-ig küszködtem a beadandómmal, nem egészen sikerült befejeznem, de kitaláltam, hogy hétfőn az utolsó órámról eljövök (úgysem tudnak nagyon újat mondani vizsga előtt egy héttel), és megírom abban a plusz négy órában. 

Le 28 Novembre 2014

Szokás szerint egyáltalán nem volt kedvem egyetemre menni (esküszöm, a péntek a legrosszabb napom a héten), de legalább időben felkeltem és nem kellett rohannom. Mikor indultam, Lu is pont felkelt, sok szerencsét kívántam a vizsgájához, aztán mentem is a buszmegállóba.

Az első óra elég unalmas volt. Ugyan Lévi-Strauss (egyik leghíresebb francia antropológus) egyik szövegéből csináltak előadást csoporttársaink, de eszméletlen nehéz szöveg, és szegények nem tudták rendesen elmagyarázni. Én meg péntek reggel képtelen vagyok akármilyen szöveget is felfogni. Szünetben Léna-val meg egy másik lánnyal (már annyiszor beszélgettem szegénnyel, és még mindig nem tudom a nevét) mentem ki cigizni, de sütött a nap, leültünk a Forum-on, később Tom is csatlakozott. Elég fura kapcsolatuk van Léna-val, sokat tudnak vitatkozni fura dolgokon. Néha nem is értem őket. Most Tomnak elege lett egy idő után, és ott hagyott minket. Mondjuk, összesen 6 év korkülönbség van közöttük (Léna 17, Tom 23 éves), úgyhogy lehet, hogy ez az oka. Én mindkettőjükkel könnyen kijövök, pont a kettő között vagyok korban. :D

A második óránk Enquete ethno volt, ahol legalább az egyik lány, Zoé most ott volt a csapatból, és kitaláltunk egy vészforgatókönyvet, mivel már az utolsó utáni pillanatban vagyunk a kutatással, és nagyon sok melót kell leadnunk. Jövő kedden és szerdán megpróbáljuk letudni a feladatokat, amiket órára kell csinálni, az összegző „dossier”-t pedig, ami egy 10 oldalas beadandó és együtt kel csinálnunk, a vizsgák hetére raktuk, ami nem tudom mennyire volt okos ötlet, de más választásunk igazából nem volt. Elszámítottuk magunkat, az az igazság.

Óra után elszaladtam a könyvtárba leadni a könyveimet (kénytelen voltam elszakadni a Mannoni-könyvtől, szomorú pillanat volt), aztán rohantam info-ra. Most végre nem volt annyira borzasztó, mint szokott lenni. Első sorban ültem, kénytelen voltam figyelni, de a pasi egész normálisan magyarázott most. Mondjuk, azt még mindig nem tudom, hogy fogok átmenni a vizsgán, de igyekszem megjegyezni a dolgokat, amiket mutat. Gyakorolnunk kellene otthon, de arra aztán végképp semmi esély, hogy én Excellel szórakozzak, amikor olvashatok vagy a vizsgáimra is tanulhatok helyette. Majd lesz valami. Második félévben már nem lesz ilyen óránk, úgyhogy az a tudat nyugtat, hogy már csak kettő van vissza (és abból egy a vizsga).

Hazafelé a metrón egy nagyon-nagyon helyes kutya jött a gazdájával. A legérdekesebb viszont az emberek viselkedése volt, ugyanis a kutyán nem volt szájkosár, felugrott az ülésre is, sőt, a kb. velem egykorú srác még labdázott is vele a metrón. Én először (az otthoni tapasztalataimból kiindulva) tökre azt hittem, hogy majd valami idős néni vagy egy középkorú nagyszájú hapsi kioktatja a srácot, hogy egy kutyával nem így kell utazni, de teljesen az ellenkezője történt. A kocsiban utazók abszolút jól kezelték a helyzetet, elkezdtek játszani a kutyával. Egymásnak rugdosták a labdát, a kutya meg futkosott egyiktől a másikig, a vége egészen olyan lett, mint valami csapatjáték, és mindenki mosolygott. Bírom az ilyen helyzeteket, egészen feldobják a napomat. :)

Hazajöttem, gyorsan ettem, aztán elkísértem Lu-t egy nagyon menő háztartási boltba, ahol kellékeket rendelt a csokoládégyáruknak (Argentínában, az anyukájának a családja csokigyár-tulajdonos). Elég szimpatikus pasi volt az eladó, és elég meglepő módón tökéletesen beszélt angolul, úgyhogy rám igazából semmi szükség nem volt – ha akartam volna se nagyon tudtam volna segíteni, mert én nem értek ezekhez semennyire.

Amikor hazaértünk, Dominika álldogált az ajtó előtt, a lengyel lány, aki ugyan meg volt hívva hozzánk estére, de álmunkban sem gondoltuk volna, hogy ő 6-kor fog átjönni. Én még tanulni akartam, mielőtt jönnek, ugyanis bulizni akartak megint. Szerencsére Dominika pasija keresztülhúzta a számításainkat, mivel megkérte, hogy érjen haza normális időben, és hívja fel, amint otthon van, úgyhogy ő nem volt annyira bulizós kedvében – őszintén szólva, én sem. Úgy volt, hogy mások is jönnek, de Nathalie másnapos volt, a többiekkel nem tudom mi történt, mindenesetre hárman maradtunk. Kitaláltuk, hogy filmet nézünk, a The fault in our stars-ra esett a választás, ami két rákos fiatal szerelméről szól. Mondanom sem kell, a film végén Lu-val tiszta könny volt az arcunk, zokogtunk, alig bírtuk abbahagyni. Érdekes módon Dominikának semmi baja nem volt, pedig ő is először látta, mint én. Aztán ő haza is ment, mi pedig megnéztünk egy vígjátékot Lu-val, amiben Cameron Diaz volt az egyik főszereplő (az ilyen filmek sosem rosszak), mert nem bírtunk volna elaludni, annyira letaglózott minket az előző film. Olyan 1 körül fejeztük be, és mindenki ment a saját ágyába utána.

Le 27 Novembre 2014

Ma egész délelőtt és délután tanultam, de sajnos nem haladtam annyit, amennyit terveztem. Aaron Thanksgiving (Hálaadás) vacsorát csinált, nagyjából egész délután a konyhában ügyeskedett. A mai órám végül elmaradt – még szerencse, hogy megnéztem az emailjeimet, mielőtt elindultam volna – úgyhogy azt az időt is tanulásra fordíthattam. Aaron közben kezdett összeomlani a munka súlyától, és a vendégek felét lemondta, majd megkérte Lu-t, hogy csináljon valami desszertet. Kicsit össze is vesztünk vele, mert se Lu-nak, se nekem nem volt időnk, és különben is, ő találta ki az egész vacsorát, nem mi tehetünk róla, hogy nem kezdte el időben. Mellesleg a konyha úszott a koszban, mert mindent összekent a zöldségmasszával, meg a hússal. A vége az lett, hogy Aaron miután befejezettn

ek tekintette a dolgát, elvonult a szobájukba „tanulni”, mi pedig megjártuk a Carrefour-t Lu-val, aztán segítettem neki sütit sütni meg takarítani. Szerencsére végül minden sikerült, a kaja kész volt, desszertünk is lett, és a konyha sem úgy nézett ki, mint ahol egy csirkés zöldség-bomba robbant. Még volt egy kis időnk tanulni, ugyanis az összes vendégünk francia és természetesen képtelenek voltak a megbeszélt időre ideérni. Az első Chloé volt, Thomas, a francia barátunk barátnője, nagyon helyes lány. Munkából jött, egy óvodában dolgozik. Nem sokkal később Thomas is megérkezett, szokás szerint az ablakon mászott be, már meg sem lepődünk (most legalább megtalálta a konyhaablakot). Kiderült, hogy nem is tudja a vezetéknevünket, úgyhogy a kapucsengőn hiába keresné, nem tudna csengetni. A másik két vendég két francia lány volt, akikkel Lu múlt pénteken barátkozott össze a diszkóban, ahol voltunk. Nagyon aranyosak voltak ők is, már egy éve Lyonban laknak. Aaron Hálaadás vacsorája egész jól sikerült, a leves nagyon finom volt, a húst viszont süthette volna még, mert elég piros volt a csont körül – nekem forgott is a gyomrom rendesen utána, még akkor is, ha nem ettem, csak a sült részeket. Nem tudott pulykát venni, úgyhogy nem volt „igazi” Hálaadás-vacsora, de azért értékeltük az erőfeszítéseit. A desszert nagyon jól sikerült, Lu már többször megsütötte ezt a tortát, de most lett a legjobb. Vettünk hozzá tejszínhabot, úgy még jobb volt. Mindenki nagyon örült a vacsorának, sokat beszélgettünk, tök jól éreztük magunkat. Én Thomas mellett ültem, úgyhogy néha kénytelen voltam angolról franciára váltani, de teljesen meglepődtem, mert abszolút természetesen jött. Ez a három hónap pont elég volt arra, hogy teljesen folyamatosan tudjak beszélni, és ez elég kellemes meglepetés volt. Mindig van hová fejlődni, de most legalább kicsit biztosabban társalgok, sőt, néha szlenget is használok, ami egyenesen csúcs.

Thanksgiving diner

Olyan éjfél körül ment mindenki haza, mert másnap dolgoztak, Aaronnak meg Lu-nak vizsgája volt, nekem meg a szokásos péntek, 10-re egyetem (ami a többiekhez viszonyítva egész jó). Én elmosogattam, mert mégiscsak Aaron főzött egész délután, nehogy neki kelljen, aztán még tanultam egy kicsit 2-ig, mert egyáltalán nem voltam fáradt. Majd holnap leszek…

Le 26 Novembre 2014

Reggel felkeltem fél 8-kor, hogy legyen időm elolvasni Hiroshi Ichikawa írását a testről, a mai Corps et langage órámra kellett volna, mert Tom jelezte a tanárnak, hogy nem érti, és megkérte, beszéljük át újra. Tényleg nem árt, mert nekem is elég homályos volt. Már tegnap este nekiálltam, de nem az éjfél nem a legjobb időpont, hogy az ember elmélyedjen egy ilyen írásban. A reggel sem. Lu a prezentációját készítette elő, én meg kávéval a kezemben próbáltam megfejteni az angol nyelvű cikket, ami eszméletlen bonyolult. Három oldal után elvesztem, feladtam, és inkább megírtam pár emailt mielőtt elindultam. Lu itthon maradt még, csak délre megy majd be.

Az órára rohanva összefutottam Tommal, úgyhogy együtt mentünk be, de a Ca va? Ca va. dialóguson kívül egy szót nem szóltunk egymáshoz. El is gondolkoztam rajta, elég fura, hogy ezt a franciák használják, nem tudom, mi értelme van, minden egyes alkalommal megkérdezni, hogy jól vagy? A válasz úgyis az, hogy jól, mert egyszerűen udvariatlanság mást mondani, és amúgy sincs ennek a mini-párbeszédnek semmi más funkciója. Na, mindegy, a lényeg, hogy már én is belejöttem a dologba, nagy lelkesen használom, attól függetlenül, hogy nem látom értelmét.

A mai Corps et langage egészen elképesztő volt. A kedvencek közül is a kedvenc tanárom tartotta, Axel Guioux. Az óra elején elhadarta Ichikawa elméletét a testről – mi persze lemaradtunk az elejéről Tommal, pedig csak 10 percet késtünk –, de nem nagyon vitte túlzásba a magyarázást, mert szerinte ez elég érthető, aztán ugrott is az előző órája folytatására. Majd otthon átnézem Ichikawa-t, a vizsgán tuti, hogy kelleni fog, annyit beszéltünk róla. 

Vésale egyik alkotása

Az óra másik része viszont tényleg sokkal érdekesebb volt. Az emberi testről volt szó, és Guioux mesélt egy középkori orvos-művészről, Vésale-ról, aki legelőször kezdett el emberi testeket rajzolni – mármint igazi hullákat rajzolt le. Egy orvosi kiadványt illusztrált, aminek a címe De corporis humani fabrica, és az egész emberi test-reprezentáció hatalmas újdonságnak számított a korszakban. Sokat időztünk az egésznek a jelentésén, a mondanivalóján, a fontosságán, mert a csontvázakat és a testeket különböző emberi pozíciókban ábrázolta (ülve, állva, széttárt karokkal, stb.), nem úgy, ahogy a boncasztalon kiterítették őket, tehát volt valamennyire egy művészeti funkciója is a dolognak.  A lényeg, hogy az egészet azért mesélte el Guioux, mert van egy kortárs orvos-művész, Gunther Von Hagens, aki „folytatja” Vésale módszerét, de ő nem rajzolja a testeket, hanem kiállítja őket. Kitalált egy technikát („az úgynevezett polimeres konzerválási eljárás lényege, hogy a halott testből eltávolítják a vizet, és acetont juttatnak a helyére, végül egy vákuumkamrában szilikonba helyezik a félkész preparátumot, így az aceton elpárolgásakor a helyére műanyag kerül” – forrás: Index), ami lehetővé teszi, hogy az emberi test kvázi kiállítható legyen – szagtalan, és egészen esztétikus ráadásul. Ezek a kiállítások mindenhol botrányba torkolltak (Párizsban betiltották), de több helyen megvalósultak (Lyonban 9 hónapon keresztül megtekinthető volt). Az egészben a művészet-tudomány ambivalenciája a furcsa, mert a cél egyrészt az, hogy az emberi test mindenki számára látható legyen, tudjuk meg, miből vagyunk, stb., másrészt, ezek a testek a legkülönbözőbb pozíciókban vannak kiállítva (biciklizve, gondolkozva, gördeszkázva, kitekeredve…), ami valamilyen szinten művészet. Eszméletlen érdekes volt az egész óra, de én a végére teljesen rosszul lettem. Már gimiben is bajom volt egy biológia óra után, most meg egész órán bicikliző meg kitámasztott hullákat nézegettünk, mikor kimentem a teremből, tiszta sápadt voltam, forgott a gyomrom, és hányingerem volt. De mindenképpen utána olvasok majd az egésznek, mert eléggé érdekel. Már találtam is egy Index cikket, a Bodies-ról, Budapesten, ami nem Hagels kiállítása volt (mivel őt Budapestre sem engedték), de az ő technikájával voltak konzerválva a kiállított testek.

Gunther von Hagens az egyik kiállított testtel

Szünetben Maevával mentem ki az udvarra cigizni, beszélgettünk kicsit, aztán eljött velem ebédelni, tök aranyos volt tőle, pedig amúgy haza indult. Vettem egy kólát, hogy elmúljon a hányingerem, de a Rodin: Gondolkodó pozíciójába beállított hulla képe, aki egy agyat bámul, még mindig a szemem előtt lebegett, úgyhogy nem volt annyira egyszerű ebédelni. Amikor Maeva elment haza, én elindultam a könyvtárba, hogy tanuljak kicsit. Út közben viszont Tomba, és Bastienbe (ő is szaktársunk) botlottam, leálltam velük beszélgetni. Végül az egész szünetet Tommal és egy szociológiát tanuló rapper csávóval töltöttem – Bastien közben elment a könyvtárba – de tök jó volt, mert csomó dologról beszélgettünk. Megkérdezték, milyen zenét hallgatok, és egyből zenekar neveket cseréltünk Tommal, mert kiderült, hogy ugyanazokat a zenei stílusokat hallgatjuk, csak ő franciát, én magyart. Úgyhogy, én megígértem, hogy hallgatok egy kis Noir Désir-t (ismerem őket, de eddig nem nagyon hallgattam), ő pedig rákattant a 30Y-ra, meg a PASO-ra, megígértem, hogy küldök neki linket. Ami meglepett, hogy még nem hallott a Nouvelle Vague-ról, pedig ők franciák. Kávéztunk egyet óra előtt, aztán a rapper srác elköszönt és ment a saját órájára, mi meg elindultunk Théories anthropologiques-ra.

Ma az Anthropologie marxiste-ról volt szó, ami nyilván azért marxiste, mert Karl Marx elmélete alkotja az alapját, és leginkább Franciaországban volt hatása, az 1960-80-as években, a gyarmatok „felszámolása” (franciául décolonisation, fogalmam sincs, magyarul van-e erre szó) után. Maurice Godelier az egyik leghíresebb „marxista antropológus”, akinek az egyik szövegéből elemzést kéne írnom a héten, úgyhogy iszonyatosan figyeltem órán, és 6 oldalt jegyzeteltem.

Óra után egyből jöttem haza, a többiek még nincsenek itthon, én pedig gőzerővel tanulni fogok az este maradék részében, úgy tervezem. Ma mindenképp be kellene fejeznem az előkészületeket az előadásunkhoz (azt beszéltük, hétvégén megint összeülünk), hogy holnap el tudjam kezdeni az elemzést írni Godelier szövegéből. Ha nem tartom a ritmust, semmi időm nem marad összefoglalni, és Tomhoz képest máris borzalmasan le vagyok maradva – mondjuk hozzá képest szerintem mindenki mindig is le volt maradva, annyi mindent tud. Holnap csak 4-kor van órám, úgyhogy szerencsére éjszaka is tudok tanulni (akkor tudok a legjobban). 

Le 25 Novembre 2014

Elég gyorsan telik az idő, megint kedd van, és már jó ideje nem írtam „összegzést” – most sem fogok, alig van időm egyáltalán a mai napot leírni… De azért megszámoltam, hogy ma pontosan 12 hete vagyok itt, és még mindig olyan, mintha tegnap jöttem volna. Na jó, nem tegnap, mondjuk múlt héten.

Ma megpróbáltam megint hamarabb felkelni, megint nem sikerült. A könyvemet be kéne már fejeznem, mert nem csak Mannoni-ból áll a világ, és mást is bőven kell tanulnom. A 9 órai kelés miatt viszont nem sok időm maradt olvasni sajnos. Lu az egyetemen volt, Aaron meg még aludt, mikor eljöttem otthonról, 11-kor. A buszon próbáltam pótolni a lemaradásomat, de a villamoson már teljesen feladtam. Eszméletlen sokan voltak, és mindenki lökte meg nyomta a másikat, hogy saját magának helyet csináljon, rosszabb volt, mint az Artic Monkeys-on a tömeg, esküszöm.

Az órám előtt még Giulio-val is összefutottam, elmesélte, hogy hétvégén megy Barcelonába, mert valami barátjának szülinapja van… Oké, jó utat. Mióta ismerjük egymást, már nagyjából négy különböző országot felsorolt, ahová februárig ellátogat, mert mindenhol barátai vannak. Hát, mit mondjak, good for you. Én is mennék, ha lenne pénzem, meg nem kéne halálra tanulnom magam éppen. Csodával határos módon, időben beértem az órámra, a kékszemű tanáromhoz. Az első tíz percben kérdésekre válaszolt, ha volt valami problémánk, akármit kérdezhettünk tőle (vizsgával, beadandóval kapcsolatban). Aztán jött a meglepetés: felírt két kérdést a táblára, aztán elővett egy csomó dolgozatnak kinéző fénymásolatot, elkezdte kiosztani őket, és közölte, hogy ma „próba vizsgát” írunk. Én teljesen rosszul lettem, és komolyan megfordult a fejemben, hogy akkor most felállok és hazamegyek, mert ennek semmi értelme. Aztán mégis maradtam, most sem tudom miért. Annyi könnyítést kaptunk, hogy a jegyzeteinket használhattuk, nálam természetesen semmi nem volt. A két kérdésből az egyikről abszolút nem volt fogalmam (emlékeztem, hogy tanultuk, de hogy én azt előkaparjam az agyam legmélyéről…), a másik Malinowski-hoz kötődött, aki az egyik leghíresebb antropológus, nagyjából minden órán szó volt róla, úgyhogy róla azért néhány dolog megmaradt. Persze ennél a kérdésnél meg az volt a gond, hogy a kérdést nem értettem teljesen. Az egész „vizsga” eredménye az lett, hogy írtam egy egész jó bevezetést, és elkezdtem az első részt megírni – hozzáteszem, fogalmam sem volt róla, hogy hogyan építsem fel a fogalmazásomat – aztán szólt a kékszemű, hogy fejezzük be a mondatot, amit épp írunk, vége az órának. A tanulság: ha tanulok, simán össze tudok valamit hozni, de tanulás nélkül semmi értelme még csak be se mennem vizsgára, annyira esélytelen az egész. Ezentúl pedig jobban odafigyelek az álmaimra, ugyanis ezt megálmodtam hétvégén.

Hazafelé vettem egy salátát ebédre, aztán itthon belevetettem magam a könyvembe, és olvastam egész délután. Felhívtam este Katit, mert névnapja van, aztán segítettem Lu-nak kicsit az egyetemi dolgaiban (még mindig franciául írnak neki a tanárai, attól függetlenül, hogy tudják, hogy nem tud franciául…), és vissza a könyvemhez. Még mindig nem fejeztem be a részt, amit olvasnom kell, de már nem sok agyam van hozzá, és különben is, hajat kell mosnom. Holnap felkelek korán (remélem), és megpróbálom bepótolni a lemaradást…

Le 24 Novembre 2014

Pontosan egy hónap van karácsonyig! Ennek örömére háromnegyed 9-ig aludtam, majd maradt fél órám összekészülni (csodák csodájára, sikerült) és elrohanni az egyetemre. Még időben oda is értem, és nem maradtam le arról sem, ahogy a mosolygós fekete tanárunk magyarázza, hogy pontosan mikor és hogyan lesz a vizsga. A mai előadást két lány tartotta (eredetileg négyen voltak a csoportban, de a másik két ember eltűnt…), és szegények eléggé össze voltak kavarodva, a hiányzók miatt pedig az előadás fele is hiányzott. A tanárt túlzottan nem érdekelte a dolog, azt mondta, ő az elején megmondta, hogy ez közös jegy, és ha nincs jó előadás, nincs jó jegy, nem érdekli, hogy ki dolgozott vele, meg ki nem. Ami ilyenkor elég nagy szívás, de azt mondjuk nem értem, hogy a többiek hova a fenébe tűntek, amikor ezt tényleg mindenki tudta – mármint az osztályzás szabályait félév elején leszögezte a tanár. Elég undorító dolog így otthagyni a saját csoporttársainkat.

Óra után Tom rajtam kereste a jegyzeteit, és eléggé megijedtem, mert tényleg nálam voltak, de tisztán emlékeztem rá, hogy mindent visszaadtam neki. Azt mondta, mindegy, de én nem nagyon nyugodtam bele a dologba, mert nem akarok olyan dologért hibás lenni, amihez tényleg semmi közöm. Aztán miközben portugálra sétáltam, eszembe jutott, hogy egy másik óra jegyzeteivel együtt adtam vissza neki és valószínűleg nem vette észre, hogy az két külön dolog… Majd megmondom neki később.

Portugálon Jean-Paul most egy Rio de Janeiro-térképet hozott, sok kisebb feladattal, amiket meg kellett oldani. Hát nem ez volt a kedvenc órám, de valószínűleg csak azért, mert köze volt a föcihez, és semmilyen formában nem szeretek olyanokat írni, hogy ez itt van, az ott van, ide így jutsz el, stb., még portugálul sem. Ráadásul megint beültem a csaj mellé, aki múltkor mindent rólam másolt, és ez most sem volt másképp. Egy szót nem beszéltünk, de minden egyes mondatot rólam másolt le, én meg majdnem fejbe vágtam. Utálom az ilyen embereket. Nem is ismerjük egymást, még csak beszélgetni sem próbált velem, és azt meg főleg nem értem, hogy valaki mért nem képes magától boldogulni, legalább egy kicsit. Konklúzió: Soha többet nem ülök a csaj mellé, most legalább megjegyeztem az arcát.

A kétórás szünetemben átsétáltam az egyetem másik végébe, a másik menzára, és reménykedtem, hogy ott még van valamilyen saláta. Szerencsém volt, még egész sokféle kajából választhattam, pedig ilyenkor (délután 2 körül…) már alig kapni valami ehetőt. Most gondoltam egyet, és kipróbáltam a lazacos salátát, és egész finom volt. Rájöttem, hogy ezeket a tengeri halakat egészen bírom, nincs olyan pocsolya-ízük, mint otthon. Ebéd közben olvastam az otthoni híreket (bár ne tettem volna), utána meg előbb vettem a Psychologie de la colonisation-t, és olvastam tovább. Eszméletlen jó az a könyv. Látszik, hogy az 1940-es évek végén íródott, de olyan megállapítások vannak benne, amit elég sok mindenkinek el kéne olvasnia…

A mai utolsó órámon – Domaines et pratiques de l’anthropologie – Denis Cerclet volt az előadó, aki egyébként szerdánként tart nekünk órát, de ezt az utolsó két alkalmat is ő viszi majd hétfőn. Nagyon aranyos volt, mert hasznos meg érdekes dolgokról beszélt, de nem nagyon éreztem, hogy ezzel bármennyiben is hozzájárult a sikeres vizsgámhoz, és folyamatosan azon gondolkoztam, hogy minek is maradtam itt erre az órára? Aztán végre vége lett, és jöhettem haza.

Itthon Aaron a konyhában olvasott, Lu pedig nem messze tőle szorgoskodott, és miután levettem a kabátom, cipőm és leültem az asztalhoz, rögtön elém rakta a vacsorát: sült padlizsán, sütőtök, krumpli, hagyma, valami tejfölös szósszal, de valami isteni finom volt az egész. Nekem van a legjobb lakótársam a világon. Amikor pedig benéztem a sütőbe, egy tortát láttam, és egy pillanatra azt hittem, szülinapom van. Aztán mikor megettük az eszméletlen finom vacsorát, én elmosogattam, rendbe tettem kicsit a konyhát. Most Aaron még mindig a konyhában olvas, Lu a szobájában filmet néz, én az előbb skypeoltam anyával és Mártival (olyanok voltak, mint két tojás), most pedig azt hiszem, lefekszem aludni, és majd holnap folytatom a maratoni tanulást.

Mai vacsi

Le 22-23 Novembre 2014

Még jó, hogy nem péntekhez írtam az esti bulizást, mert igencsak szombatba nyúlt… De, kezdjük az elején. 

Glüchwein

Tegnap este éppen nagyban szorgoskodtam a laptopomon, amikor valami hatalmasat dübögött az ablakomon, én persze majdnem szívinfarktust kaptam. Hát még akkor, amikor megláttam, hogy valaki egy hatalmas kabátban és sapkában vigyorog be az ablakon keresztül: Thomas volt, a francia barátunk. Legalább nem kellett a bejárati ajtóval szórakozni, hogy beengedjük, beugrott, úgy ahogy volt a szobámba. Én még mindig nem tértem magamhoz a meglepetéstől, máris arról kellett beszélnem, hogy vagyok, hol vannak a többiek. Aztán együtt bementünk a konyhába, Tom köszönt a többieknek is, majd elkezdtünk forralt borozni (megtanultam az új kedvenc német szavamat: glüchwein) – Lu csinálja nálunk a forralt bort, mostanában mindig azzal alapozunk.

Hajnali 1-kor sikerült elérnünk a klubba, ahol Giulio volt a barátaival. Úgy látszik, itt a péntek este szombaton kezdődik… Innentől mindenkinek legyen elég annyi, hogy nagyon jól éreztük magunkat, két helyen is voltunk, táncoltunk, beszélgettünk, tök jó társaság kerekedett belőlünk meg Giulio barátaiból. A második helyen a kedves lakótársaim nem jöttek velünk be, azt mondták, később csatlakoznak, a probléma csak az volt, hogy nem volt térerő bent, mi szépen elkerültük egymást, úgyhogy maradtam Giulioékkal, és hajnalban egyedül sétáltam haza. Most itt biztos mindenki infarktust kapott, de megnyugtatásként közlöm, teljesen biztonságos környéken lakunk, mellesleg végig a kezemben szorongattam a telefonomat, mert Giulio a lelkemre kötötte, hogy hívjam, ha van valami, és mindenképp írjak egy sms-t, ahogy hazaértem. Így is lett. Hazafelé, mondjuk elég vicces volt, leginkább azért, mert hajnali 6-kor indultunk el a klubtól, úgyhogy mikor sétáltam haza, végignéztem, ahogy a hentes, a pék, a boltos, a házmester dolgozni kezd, mindenki takarította az üzletét. Én meg akkor mentem haza. A még nagyobb meglepetés az volt, hogy hazaérve mindenki ébren volt még, Luék ugyanis rám vártak – annyira aranyosak. Nem tudtak elérni telefonon később sem, mert Aaroné nem működik, Thomas hívását meg nem hallottam meg. Lu és Thomas fél 7-kor lementek a pékségbe reggelit venni, Aaron telefonált, én meg hajat mostam (nem bírtam tovább elviselni a hajamból áradó füstszagot), aztán bedőltem az ágyba.

Délután 1-kor azért felkeltem, mert úgy volt, hogy Juli mamával és Borival skypeolunk. Végül nem sikerült, mert Juli mama nem szeret buszozni, és a kávézó, ahol internetezni lehet, messze van tőlük. Majd felhívom őket vezetékesen nemsokára. Olyan 3 körül egyszer csak csörgött a magyar (!) telefonom, Jeremy volt. Visszahívtam a francia telefonon, és gyorsan meg is beszéltük, hogy megyünk kávézni, már 2 hónapja (egészen pontosan mióta beköltöztem az albérletbe) nem láttuk egymást. Most is pontosan ugyanolyan volt, mint néhány éve, mikor először találkoztam vele. Biciklivel jött, mosolygott, beszélt, mesélt. Jó két órát üldögéltünk egy közeli kávézóban, rengeteget beszélgettünk. Végre gyakoroltam kicsit intenzíven a francia tudásom, bár másnaposan elég nehéz volt, mit ne mondjak. Hoztam haza vacsorának valót, Aaron salátát csinált, egyikünk sem tudott normális kaját enni még. Vacsi után nem sok mindent csináltam, leginkább csak próbáltam túlélni a „másnapot”.

Vasárnap egészen sokáig aludtam, és nem nagyon csináltunk produktív dolgot Lu-val. Aaron is sokáig aludt, délután nem is nagyon találkoztunk. Én tanultam a szobámban, ő a konyhában filmet nézett vagy olvasott, Lu meg a saját szobájában szintén valami sorozatot (azt hiszem most a Gossip Girl van soron) nézett. A vacsorát tegnap együtt csináltuk, sajttal töltött pulykát ettünk (a Sparban lehet kapni kb. 1,6 euróért), rizst meg salátát. Aztán megint csak ment mindenki a maga dolgára, én tanultam, meg skypeoltam este. 

Le 21 Novembre 2014

Megint alig bírtam felkelni, biztos attól van ez a hatalmas fáradtság, hogy mostanában nem voltam futni. Nincs rendes futógatyám, vennem kéne a Decathlon-ban egy meleget, hogy ne fagyjak szét, de ahhoz meg előbb össze kéne valamennyire számolni a pénzem. Na jó, lusta is vagyok egy kicsit.

Lu már fent volt, mikor kijöttem a szobámból, Aaron pedig már az egyetemen volt, azt hiszem neki 8-kor kezdődött az órája. Összeszedtük magunkat, felöltöztünk, reggeliztünk, aztán negyed 10 körül együtt mentünk ki a buszhoz Lu-val. Semmi kedvünk nem volt egyetemre menni, én most gondolkoztam el rajta először komolyan, hogy el kéne lógni az óráimat… De aztán mégsem tettem.

Szünet óta nem sikerült Tomot elcsípni a metrón, mondjuk túl nagy erőfeszítéseket nem is tettem, az biztos. Beértem időben az órámra, lepattantam Léna mellé. A tanárunk visszaért Madagaszkárról, él és virul, nagyon pörgött. Megtartottuk a „szokásos” előadást, ami most egyáltalán nem volt szokásos, mert egy mini jelenet keretén belül csinálták meg Maevaék. Volt egy előadó, a cikket író antropológust Veronika (aki Bulgáriából jött egyébként) alakította, és volt egy diák, Maeva, aki szerint hiányos volt az előadás és egyszer csak felpattant a helyéről és elmagyarázta az irányzatot, ami szorosan kapcsolódott az íráshoz. Nagyon királyul csinálták meg, tényleg jobb volt, mint egy átlag előadás. Mondjuk én nagyon fáradt voltam, úgyhogy óra után is, mikor kimentünk az udvarra Maeva-val, alig bírtam kinyögni egy normális mondatot.

A második órán, Enquete ethno-n kérdezte a tanár, hogy ki hogy áll a kutatásával (mi konkrétan sehogy), elmagyarázta a maradék beadandót, hogyan kell megcsinálni, stb., aztán körbejárt. Nekem persze nem volt ott egyik csapattársam sem, de egész jól elmagyaráztam a tanárnak, hogy még semmire nem mentünk eddig. Ez azt jelenti, hogy nagyon diplomatikusan úgy fogalmaztam, mintha borzasztóan próbálkoztunk volna, és alig lett volna valami, ami sikerült, pedig nem teljesen így van. De biztosítottam, hogy jövő héten már mindenképp elkezdjük rendesen csinálni, írtam is egy sms-t a lányoknak, hogy hétvégén ráérnek-e. Hát természetesen egyik sem lesz itthon hétvégén. Én meg nem tudok egyedül menni, mert nem ismerem a diákokat, meg a helyet sem, ahova megyünk. Na mindegy, valahogy csak megcsináljuk majd.

Óra után megadtam Maeva-nak a számomat, mert tegnap nem találkoztunk (pedig azt mondta, várni fog az amphi előtt), és most kért hatvanszor bocsánatot, hogy ő akart szólni, de nem volt meg neki a számom. Végül is nem volt gond, mert úgyis késtem tegnap, szóval, ha ott lett volna, se találkozunk szerintem. Aztán elmentem a szuper informatika órámra, ahol még mindig az Excel-t tanuljuk. Ennyit még sosem gondolkoztam azon, hogy bemenjek-e egyáltalán infóra. Még egyetlen egyszer sem hiányoztam, úgyhogy simán tudnék, nem lenne belőle semmi gond. De végül mégis úgy döntöttem, hogy megyek, mivel nem értek egy kukkot se, abból, amit veszünk, lehet, hogy hasznos, ha ott vagyok órán. Amikor a pasi befejezte, és azt mondta, mehetünk, el sem akartam hinni. Ezért nem szeretem csak a péntekeket, mert akkor vannak a legrosszabb óráim, és amikor vége, akkor is úgy érzem magam, mint akinek kimosták az agyát.

A villamoson két tüneményes bácsi mellé ültem, akik biztos, hogy nem franciák voltak, mert teljesen más nyelven beszélgettek. De nagyon viccesek voltak, röhögcséltek folyamatosan. Az egész helyzet elég vicces volt, egy négyesben ültem, velem szembe egy egyetemista srác aludt, a táskájára hajtott fejjel, mellette terpeszkedett az egyik bácsi a nagy hasával, mellettem ült a másik, és nagyon jól szórakoztak valamin. Azért jó ez a tömegközlekedés, mindig van valaki, aki feldobja a napomat. Meg van olyan is, aki elszomorítja, mert a metrón megint találkoztam a földön csúszó-mászó nénivel, akit borzasztóan sajnálok, de még mindig nem értem szegényt, mert teljesen ki vannak tekeredve a lábai, és egyszerűen nem bírom felfogni, miért jó neki, hogy a metrón csúszik-mászik naponta… Valószínűleg nagyon rá van szorulva a pénzre, de elég elkeserítő látványt nyújt szegényke.

Itthon Aaron a konyhában üldögélt, Lu futni volt, mikor hazaértem. Nem nagyon csináltam azóta semmi extrát, szokásos péntek esti Jóbarátok-maratont kezdtem, aztán beszéltem anyával meg Karival skypeon. Most mindjárt vacsorázunk (megint szegény Aaron főzött, mert mi lusták voltunk), aztán megyünk bulizni elvileg, jön az egyik francia srác, Thomas, és majd a városban talán sikerül összefutnom Giulio-val, már írta, hogy merre lesz a barátaival, és hogy menjünk. Éljen a péntek este! (Azért a Picuri rettenetesen hiányzik.)