Március végi összefoglaló: 31 Mars 2017

Egyszerűen nincs időm. Ezért nem írtam, és most már pótolni sem fogom (sorry not sorry), csak nagy vonalakban, mert nincs egy percem sem. Jó, egy percem talán van, de az, hogy hét közben legyen egyetlen egy szabad délutánom az mission impossible, mert annyit kell tanulnom, dolgoznom, főznöm, takarítanom. Szóval bocsi mindenkitől, aki nagyon várja mostanában a bejegyzéseket, nézzétek el. Imádok írni, de amikor este 9-kor hazaesek, és még el kell olvasnom egy 20 oldalas cikket/főzni kell/fel kell hívni valakit, akkor nem nagyon marad idő a blogra. De, most megpróbálom leírni nagy vonalakban, hogy mi történt, mióta visszajöttem Lisszabonból – Ó, bárcsak visszamehetnék!

Tehát, március 16-18 között meglátogatott az Anna, úgyhogy csütörtökön és pénteken kicsit kiszakadtam az egyetemi légkörből és várost néztem – nem volt egy hatalmas turista-program, Anna ismeri Lyont, mint a tenyerét, de azért jó volt össze-vissza sétálni a belvárosban. Voltunk piacon is, Anita megmutatta nekünk a hatodik kerületi piacot, ami tőlünk 2-3 utcányira van, és elég drága, de ki lehet fogni néhány jó dolgot. Aztán péntek este elkértem a szerb családtól a raclette-sütőjüket, és vacsorára egy jó raclette-et ettünk Annával és Danival, isteni finom volt.

Szombaton reggel 6-kor keltünk, mert Anna busza fél 8-kor indult Párizsba (meglátogatja más barátnőit is), mi pedig kikísértük. Utána elmentünk Danival futni egy nagyot, és 10 körül már a könyvtárban ültünk. Micsoda produktív nap! Ebédelni hazaszaladtunk, a LIDL-ben vásároltunk be hozzá. Az egész hétvégénk ilyen tanulós volt, aztán a következő is.

azért, mikor elmegyünk futni, ilyen szép helyeken futunk
Saone-part

Hét közben az egyetemen vagyok általában, gyakorlatilag hétfőtől csütörtökig egész nap az van, hogy reggel elmegyek otthonról, este 8-9 van, mire hazaesek (szerdán délután dolgozok, akkor nem suliban vagyok). Pénteken van egy kis szusszanásnyi időm, akkor általában elmegyek futni és takarítok.

Monica takarít a Jóbarátokban
- pont ilyen vagyok

Erről jut eszembe, elfelejtettem írni, mekkora boldogság ért 1-2 hete. A régi (kb. húszéves) porszívónk ugyanis elromlott, elszakadt a csöve, és ugyan egy ideig meg lehetett celluxszal ragasztani, nem sokáig bírta úgy sem. Persze, ettől nem boldog lettem, hanem iszonyatosan szomorú, ugyanis elképesztő takarítás- és tisztaság-mániával áldott meg az ég, egyszerűen nem bírok koszos lakásban élni (tudni kell, hogy amit én már rettenetesen koszosnak látok, azt JB és Dani észre sem veszik általában). Úgyhogy hetente takarítok. A régi porszívó nagyon nem bírta ezt az iramot, és még szerencse, hogy szóltam a tulaj néninek, aki egy-két héten belül intézkedett, és egy gyönyörű szerda estén beállított egy vadiúj porszívóval. Azóta ez a porszívó a mindenem. Nem csak gyönyörű, de kétféle feje van, lehet vele csempét, szőnyeget, parkettát porszívózni, van olyan része, amivel a sarkokat lehet, olyan, amivel a bútorokat – persze, tudom, hogy ezek alapfunkciók lennének, de a régi porszívón ilyenek nem voltak. Ráadásul eszméletlen hatékony, kb. százszor jobban szív, mint a régi. Úgyhogy, most aztán takaríthatok rendesen. Az egyik pénteken ki is pucoltam a lakást töviről hegyire, a konyhában az összes polcot kipakoltam, letöröltem, az összes sarkot kiporszívóztam, kimostam a hűtőt és a mikrót, azóta minden csillog-villog.

ennyien vannak mostanában
a folyópartokon

Hétvégenként, ahogy már írtam, általában futunk, tanulunk, vásárolunk, eszünk és alszunk a Danival, néha közbejön ilyen-olyan program: ő biciklit szerel, én filmet forgatok, vagy előadásra készülök a csoporttársaimmal. Beköszöntött a jó idő, úgyhogy rengetegen vannak a városban, a parkokban, a Rhone-parton, a Saone-parton, aki csak teheti, kint ücsörög. Ezt ki is használom, most már szerencsére nem egész délután a szobában kell ülni, ha a szerb gyerekekre vigyázok, múltkor elvittem Leát a játszótérre, Immával pedig szerdánként körbebiciklizzük a fél várost, mikor vívásra viszem.

Hogy az egyetemről is írjak, most nagyon durva héten vagyok túl.

Hétfőn volt egy előadásom Curitibáról, portugálul, amit előző éjjel hajnali 3-ig csináltam, úgyhogy nem sokat aludtam előtte. Ráadásul közvetlenül az előadásom előtt az egyik csoporttársam elájult, és kb. 25-30 percig egyáltalán nem tért magához, már kijöttek a mentők is, de ők is alig bírták felébreszteni. Végül szerencsére magához tért, aztán kórházba vitték (valószínűleg cukorbeteg), de én iszonyatosan megijedtem. A tanár persze megkért, hogy ezek után is csináljam meg az előadásomat, de én annyira sokkban voltam, hogy egy szóra sem emlékszem belőle – remélem, azért nem mondtam túl nagy hülyeségeket. Kiderült, hogy egy csoporttársam szintén Curitibába jön szeptembertől egy évre, csak másik egyetemre, de majd elkérem az elérhetőségét, ha akármi van, azért jól jöhet, hogy lesz ott még egy ismerős.

Kedden megint volt egy előadásom, migráció-témában, a tunéziai migrációs válságból kellett felkészülnünk, egy 30 oldalas cikk segítségével. Hogy finoman fogalmazzak, nem volt könnyű. Az egész arab tavasz, forradalmak, polgárháborúk, Iszlám Állam, terrorizmus, és még a Dél-afrikai bevándorlás, az EU szigorításaival össze-vissza bonyolítanak mindent, egyik a másikkal összefügg, és ha nem ismered a helyzetet pontosan, nagyon nehéz egyáltalán megérteni, hogy mi miért történik. Röviden összefoglalva, azt kellett elmagyaráznunk, hogy mi eredményezi, hogy Afrikából és Szíriából nagyjából az összes menekült Tunéziában köt ki és általában ott is ragad (mert az EU nem engedi be őket), és hogyan birkózik meg a kb. 10 milliós ország ezzel a menekültáradattal – hát nem könnyen. Összességében jól sikerült a prezentáció, szerintem mi minden lényeges információt elmondtunk, az egyetlen „probléma” az volt, hogy a tanárunk hatalmas Észak-Afrika- szakértő, Algériából származik, ezekben az arab országokban kutat, emiatt mindent hatvanszor jobban tudott, mint mi, és néha eléggé neheztelt, hogy ezt vagy azt nem tudtuk pontosan – bocsánat, de így is összesen 2 napot töltöttem készüléssel, egyszerűen ennél több nem fér bele.

Ezek után még nem volt vége a tanulásnak, szerdára be kellett adnom egy esszét (szerencsére, csak 2 oldalt kellett írni). Szerda estére olyan szinten kimerültem, sok idő kellett, hogy bepótoljam az elvesztett alvásmennyiséget – ennek egy részét sikerült behoznom csütörtök délután a könyvtárban, az asztalra borulva.

Ja, és mindennek tetejében csütörtökön, az egyik órán a tanár elsőként szólított ki prezentálni a kutatási tervemet, amikor én egyáltalán nem voltam képben, azt se tudtam, hogy az az óránk lesz. Úgyhogy, improvizáltam egyet, ahhoz képest, hogy fejben egyáltalán nem voltam ott, egész jól sikerült.

Szóval ilyen heteim vannak mostanában, közeledik a félév vége (nálunk április végén tartják az utolsó órákat és május elején vizsgázunk), így mindenki most jön rá, hogy ilyen-olyan beadandókat szeretne még. Nem baj, legalább májusban megszabadulok, és ha minden jól megy, lesz egy diplomám!

Azt hiszem, egyelőre ennyi, itt a vége, fuss el véle, én most futok a szerb gyerekekért az iskolába. 

búcsúzóul egy kép a gyönyörű parkról

Lisszabonban az élet: portugál különkiadás 9-13 Mars 2017

[Figyelmeztetés: NAGYON hosszú bejegyzés!]

Miért ugrottam ki Lisszabonba a hétvégére? Igazából ez egy hatalmas ajándék volt az én csodálatosan okos anyukámtól, aki 10 napig egy Erasmus-kurzust tart a lisszaboni katolikus egyetemen, és felajánlotta, menjek ki pár napra várost nézni. Egy ilyen ajánlatra pedig nem lehet nemet mondani.

Quinta-feira (csütörtök): 12.34-kor indult a vonatom Lyonból, én annyira izgultam, hogy már 12-kor ott toporogtam a Part-Dieu-n. A repülőgépem Genfből ment, 4-ig oda kellett érnem valahogyan a repülőtérre. 

A vonat 5 percet késett. Itt még nem voltam ideges, gondoltam ca arrive (van ilyen). Aztán mikor indulás után kb. 10 perccel a vonat megállt a semmi közepén, és bemondták, hogy lerobbantunk és most határozatlan ideig állunk, akkor elkezdtem izgulni. Nemsokára aztán elindultunk. Aztán hatalmas csattanás, megint megálltunk. Aztán megint elindultunk, de kb. 40 km/h-val mentünk. Ahhoz, hogy elérjem a repülőgépet maximum egy órás késés fért bele, de az is nagyon necces volt. Végül valahogy összeszedte magát a vonat (fogalmam nincs, mitől javult meg), és nagyjából fél órás késéssel berobogtunk Genfbe. Ott rohanás, végül teljesen időben voltam és nyugodtan felszállhattam a Lisszabonba tartó repülőre.

Anya nem tudott kijönni elém a lisszaboni reptérre, úgyhogy egyedül kellett eljutnom a szállásig, ami egy airbnb-s kislakás volt egy igazi multikulti negyedben, a tulaj (egy fiatal hippi nő, Luisa) majd beenged. A repülőről leszállva beszédbe elegyedtem egy rendkívül szimpatikus arcú (már a repülőn megfigyeltem) törékeny, fekete bácsival. Kérdezte, mit keresek Lisszabonban, elmeséltem neki, hogy amúgy Lyonban élek és magyar vagyok, de az anyám most Lisszabonban tanít, őt jöttem meglátogatni – elég bonyolult a sztori így pár percben elmesélve. Nem gondoltam volna, hogy ő ezt felül tudja múlni, de igen. Ő Mozambikból származik, most Genfben dolgozik, de Lisszabonban lakik, amikor csak tud, hazamegy – tehát kb. havonta kétszer-háromszor repked oda-vissza. Néha Grenoble-ban is van dolga. Próbált útbaigazítani, de rosszul írtam fel a metrómegálló nevét, úgyhogy a nagy igyekezetében fogalma sem volt, hogy merre kell igazából mennem – én később a térképet nézve rájöttem a hibára. Rettenetesen szeretett volna meghívni egy kávéra a reptéren, és én is rettenetesen szerettem volna beszélgetni még vele, de a fejemben összekavarodott a Nyugat-európai távolságtartás („ne menj idegennel sehova”) és a portugál/brazil/latin-amerikai vendégszeretet, hirtelen nem tudtam mit reagálni, végül inkább elindultam a metróhoz.

A metróban újabb meglepetés ért, egy fiatal portugál srác valamiért kinézett magának, és mindenképpen segíteni akart metrójegyet venni, de végül csak hátráltatott, mert a kártya, amivel át akart engedni nem működött, az automatánál, ahova vezetett, nem lehetett készpénzzel fizetni, úgyhogy minden igyekezete ellenére is csak balul sült el a dolog és vagy fél órát kellett sorba állnom egy jegyért. 

Minden akadály ellenére végül megérkeztem a Martim-Moniz nevű megállóhoz és ott Luisa írásos útmutatóját követve végül elvergődtem a házig is. Már nagyon éhes és fáradt voltam, de Luisa derűs hangja újra jókedvvel töltött el, Anya pedig hagyott nekem kaját a hűtőben. Amúgy ő órát tartott, 18.30-21.30 között (azért ilyen későn, hogy a diákok nap közben dolgozhassanak), azért nem ért még haza. Mire megérkezett én már majdnem aludtam, iszonyatosan elfáradtam ebben a nagy utazásban, ráadásul a lakásban semmit nem tudtam csinálni, mert az internet sem működött, és a dvd-t, amit találtam Anya cuccai között nem játszotta le a gépem. Jobb híján egy borzalmasan idegesítő portugál szappanoperát néztem, de a lehető legrosszabb fajtából, fél óra alatt előkerült egy pisztoly, volt vagy 15 veszekedés, ordibálás, hatalmi harcok, eltitkolt gyerek, minden. Mire Anya hazaért, én teljesen kimerülten és magamba roskadva ültem az ágyon, úgyhogy ma este nem mentünk sehová, kinyitottunk egy bort és beszélgettünk kicsit.

Sexta-feira (péntek): Reggel futással indítottuk a napot a Tejo-parton. 

Anya is elkezdett futni nemrég (az én régi futócipőmben), úgyhogy legalább volt társaságom, még ha kicsit lassú is. Mentünk egy egész szép kört, 4 km után nagyon jól esett a portugál reggeli. Itt is van croissant, de egyáltalán nem olyan pihekönnyű tésztából, mint a franciáknál, hanem telenyomják cukorral, nagyon telítő. Na de én nem croissant-t ettem, hanem az istenek kenyerét azaz pao dos deus-t, amit most leírni se tudok, mert fogalmam nincs, hogyan készül, de isteni finom volt tényleg.

Reggeli után összeszedtük magunkat, és a városban bóklásztunk kicsit, Anya körbevezetett a környéken, mindent megmutatott, amit neki első nap Luisa. A negyed, ahol lakunk, Moraria, nagyon szép, össze-vissza szűk utcákkal, kicsit dombos, úgyhogy néhány utca tetejéről rá lehet látni a Tejo-ra is. Mindenféle ember van itt, fel sem tudom sorolni honnan, de például rengeteg indiai, kínai, bangladesi van a mi utcánkban.

Ebédelni beültünk a helyi Aurórába, aminek most én sem tudom a nevét, de tényleg olyasmi, mint a budapesti Auróra, a kocsma/étterem és a rendezvények bevétele mindenféle helyi ügyet segít. Nagyon finom ebédet ettünk, én mindenféle sült zöldséget, Anya pedig töltött paradicsomot. 

Ebéd után visszamentünk a kis lakásunkba, hogy Anya tudjon készülni az esti órájára még. Elkísértem én is, mert óra előtt fakultatív programot szervezett a diákjainak, egy magyar képzőművész kiállítását, Kaszás Tamásét néztük meg. A metróra felszállva életem egyik legviccesebb pillanatát éltem át, ugyanis egy király állt a metrón. De tényleg. Egy szakállas pasi, palástban, csizmában, koronával a fején, nagyon méltóságteljesen. Ráadásul úgy állt ott, mintha ez teljesen természetes lenne. Én még nevetni sem mertem, annyira komolyan nézett, nem volt hajlandó senkivel szóba állni, pedig egy hapsi elkezdte böködni és kérdezgetni is próbálta, de hiába, egy király nem beszél akárkivel. Annyira abszurd volt az egész helyzet, hogy én röhögő-görcsöt kaptam, mikor leszálltunk.

Elsétáltunk Anyával a múzeumig, ott megismerkedtem az itteni tanítványaival, aztán együtt megnéztük a kiállítást. Őszintén szólva, én még mindig nem tudom hova tenni ezt az egészet, engem nem annyira fogott meg, de leginkább azért, mert abszolút nem értettem. Általában szeretek kiállításokat nézni, akkor is, ha nem annyira érdekel a téma, de ilyen élményem még nem volt, hogy tényleg semmit nem értek egy kiállításból. El nem tudnám mondani, hogy miről szólt, de tényleg. Sorry.

Utána szétváltunk, Anya elment órát tartani a diákjaival, én pedig elindultam egy másik múzeumba, Museu de Oriente, azaz valami Kelet-múzeum, Luisa ajánlotta – Anyával sokat gondolkoztunk, hogy vajon a portugáloknak mit jelenthet a „kelet”… Természetesen, nem találtam vissza a metrómegállóhoz, és teljesen eltévedtem. Nagyon rosszul tájékozódom. De ennek is van előnye, végül egy nagyon szép parkban kötöttem ki, ahonnan rá lehetett látni a Tejo-ra, volt ott sok-sok szökőkút, néhány kutya, és rengeteg turista.

A telefonom segítségével végül megtaláltam egy másik metrómegállót, elmetróztam a Tejo-partig. Onnan elkezdtem sétálni a múzeumhoz, a térképem szerint 2,4 km-t kellett volna oda és ugyanennyit visszamenni, de mivel a Tejo-parton vitt az út, gondoltam, biztos nagyon szép lesz. Hát tévedtem. A kivilágítatlan út egyik felén a folyó, a másik felén gyárak, parkolók, vonatsín, és egy nagyon forgalmas, négysávos út. 

Egy km séta után feladtam, mert nagyon sötét volt, alig volt valaki a környéken, teljesen elment a kedvem a sétálgatástól. Visszaindultam a szállásunkhoz, út közben megpihentem a Tejo-part egyik forgalmasabb részén, ahol rengeteg fiatal gyűlik ilyenkor össze, inni és beszélgetni – tisztára, mint Lyonban a Rhone-parton. Néztem egy kicsit őket, aztán meghallgattam néhány utcazenészt hazafelé.

Mire Anya hazaért már nagyon késő volt, de szerencsére a mindenféle ázsiai (bangladesi, indiai, kínai, stb.) étterem még nyitva volt. Be is ültünk egybe, ahol mindenki (fiatal barna pasik) úgy vigyorogtak rám, mintha valami rajzfilmből jöttek volna elő, én pedig vigyorogtam vissza, mert annyira viccesek voltak. A behívóember még „special offer”-t is emlegetett, de végül csak egy üveg vizet kaptunk ingyen, más offer-t nem kaptunk.

Vacsora után elsétáltunk a Martim Moniz-ra, ahol Luisa mutatott egy bárt, egy ház tetején, olyasmit, mint a Corvin tető Budapesten. Anyával teszteltük ezt is. A kilátás gyönyörű volt, a hatodik emeletről a fél várost látni lehetett, de sajnos nagyon sokan voltak, és nem volt kedvünk sokáig nyomorogni két méteres német csávók között (az egyik majdnem összenyomott, alig vett észre), úgyhogy egy sör után inkább hazamentünk. A kilátásért viszont mindenképp megérte, ha legközelebb megyek Lisszabonba, ide biztosan visszajövök, de nem péntek este.

Sábado (szombat): Na, erre a napra mondhatjuk, hogy ez egy elbaszott nap lett (bocsánat), mármint városnézés szempontjából, de se én, se Anya nem bántuk. Szerencsére egyikőnk sem megszállott turista, aki minden egyes látványosságot meg akar nézni, sőt, sokkal jobban szeretünk össze-vissza bolyongani a városban, anélkül, hogy tudnánk, hova megyünk. Ezzel a módszerrel én mindig sokkal jobb helyeket találok, mint a kimondott turista-látványosságok, ahol hemzsegnek az emberek és nem lehet elférni. Lisszabon sétálóutcáját egyenesen utáljuk Anyával, az a legborzasztóbb része a városnak, tele van kínaival, franciával, spanyollal, akik mind a fényképezőgépeiket kattogtatják, és nem néznek a lábuk elé. Ezen kívül ott vannak a mindenféle jelmezbe bújt mozdulatlan szoborrá változott turista-attrakciók, akiknek ha pénzt dobsz, mozognak – hogy ezeket én mennyire utálom! A hab a tortán pedig a turistákra specializálódott koldus-réteg, az egyikük már odáig jutott, hogy a csivavájára rózsaszín kabátot adott, és egy vödröt tett a szájába, hogy ő is kolduljon. Őrület. Sajnos ezt a részt nagyon nehéz elkerülni, ha a folyópartra akar jutni az ember tőlünk, úgyhogy kénytelenek voltunk naponta egy-kétszer végigvergődni a sok eszetlenen (bocsánat).

Tehát, reggel elindultunk először az óvárosba, az egyik kedvenc lisszaboni teremen keresztül, ahol egy zsidó emlékmű van és csupa-csupa fekete ember körös-körül. Az egyik utcán három tüneményes fekete asszony árult valamit, csináltam róluk egy nagyon szép képet, ez az egyik kedvencem.

Össze-vissza bolyongtunk az óvárosban különösebb céltudatosság nélkül, csak annyit tudtunk, hogy a környéken van találkozónk az egyik étteremben a katolikus egyetem dékánjával, Anya egyik kollégájával (ha lehet ezt így írni, de végül is az), Isabellel. 

Délben megkerestük az éttermet, és beültünk. Nagyon elegáns volt, ráadásul az egyik pincér annyira helyes volt, még szerencse, hogy nem Lisszabonban lakok, mert az összes pénzem ebben az étteremben verném el. Végül bőven volt időm gyönyörködni a pincérfiúban, ugyanis Isabel és a lánya egy órát késtek – próbálták hívni Anyát, de neki valamiért nem működött a telefonja. Szerencsére 1-kor végre befutottak, mi addigra már halál éhesek voltunk. Az ebéd aztán mindenért kárpótolt minket, isteni finom volt, én tonhal-steaket ettem, Anya pedig valami nagyon portugál kaját, valami rákos egytálételt. Isabel és a lánya nagyon helyesek voltak, pont olyanok, mint én meg Anya, ugyanis Isabel is hasolít Anyára kicsit, a lánya pedig pont annyi idős, mint én, jövőre kezdi a mestert. Épp nem tudta eldönteni, hogy New Yorkban vagy Londonban folytassa a tanulmányait, mindkét helyre felvették – szegény. Mondjuk, én sem panaszkodhatok Brazíliával, el is újságoltam nekik.

Ebéd után Anyával bementünk egy templomba a téren, amit Isabel javasolt, ugyanis nagyon régi, és tele van brazil arannyal, amit a gyarmatokról hoztak annak idején. Nagyon durva látvány volt, nem is tudom leírni, azért vannak itt a fotók.

Délután lesétáltunk a folyóhoz, mert a diadalív környékén volt egy múzeum, amit Luisa ajánlott, hogy mindenképp nézzük meg. Igazából ez egy régészeti feltárás volt, konkrétan a sétálóutca alatt, ahol teljesen ingyen körbevezetett minket egy néni. Regisztrálni kellett volna, és először megijedtünk, mert hétfő délutánig minden csoport tele volt, de akkora mázlink volt, hogy pont lemondták az ötórai csoportból ketten, és a helyükre befértünk. Az idegenvezetés nagyon érdekes volt, ugyanis a néni elmagyarázta, hogy pontosan mi van a mostani város alatt, hogyan épültek egymásra a rétegek a különböző évszázadok során. Ez a terület a római kortól lakott volt, az akkori házak nyomai még most is megvannak a város alatt. Sőt, kiderült, hogy akkoriban két folyó folyt a házak között, amire később ráépítkeztek, de igazából még most is megvannak, csak nagyon mélyen folynak Lisszabon alatt. Ahogy mentünk végig az icipici feltárt területen, tényleg látni lehetett, hogy a különböző korokban hogyan használták a várost, miket ettek, hogyan laktak, stb.  Sőt, még egy nagyon régi csontvázat is láttunk az egyik házban, az elég ijesztő volt.

így álltunk a régi Lisszabon felett

Az idegenvezetés után felsétáltunk a Martim Moniz-ra, közben megálltunk deszkásokat nézni az egyik téren. Imádom nézni a deszkásokat, nemsokára én is megtanulok, remélem. 

A Martim Moniz-on egy kisebb buliba csöppentünk, a tér közepén egy DJ zenélt (eszméletlen jó zene!), körben pedig mindenféle bódék, ahol lehetett enni-inni venni. Anyával koktéloztunk egyet, pedig se ő, se én nem szoktunk, de nagyon fújt a szél, a sörözéshez túl hideg volt. Az egész térnek nagyon jó hangulata volt, sokan ücsörögtek a DJ-t hallgatva, két kockásinges pasi pedig táncolt is, rettenetesen viccesek voltak.

Este valami könnyű kaját akartunk enni, úgyhogy bevásároltunk egy szupermarketben és csináltunk egy hatalmas salátát a lakásban. Utána már nem is mentünk sehová, mert nagyon fáradtak voltunk, és holnap hosszú napunk lesz…

Domingo (vasárnap): 

Ma korán keltünk Anyával és elmentünk futni a Tejo-partra. 

Szerencsére, most nagyon kevesen voltak, vasárnap reggel 8-kor senki nem mászkál a főutcán – néhány részeges hajléktalant leszámítva, akik lelkesen szurkoltak nekünk. Nagyon kellett sietnünk, mert ma rengeteg programot találtunk ki.

Otthon a gyors fürdés és reggeli után el is indultunk a villamoshoz, ami kivitt minket Lisszabon egy nagyon turista-negyedébe, Belémbe. Itt rengeteg látványosság van, emiatt rengeteg turista is, de szerencsére hatalmas terek vannak, úgyhogy eloszlik a tömeg. Futóverseny lehetett ma, mert rengeteg rajtszámos emberkét láttunk. Mondtam is Anyának, kár, hogy nem tudtuk, futhattunk volna egy laza 10 km-t – őt annyira nem villanyozta fel az ötlet.

Először is megkerestük a hajóállomást, mert Luisa azt mondta, menjünk át hajóval a túlsó partra, csak 25 perc, megéri. 

Mi így is tettünk, de nem tudtunk kiigazodni a hajó útvonalán és az indulási idején, ráadásul minden jegyeladó vagy jegyellenőr, vagy matróz mást mondott, ennek pedig az lett a vége, hogy egy icipici faluban ragadtunk egy órára. Végül is, nem volt hatalmas tragédia, egy órát kibír az ember, körbesétáltuk a falut és megállapítottuk, hogy nagyon szegény hely és itt bizonyára semmi érdekeset nem lehet csinálni. 

A lakók legalább kedvesek voltak, itt is beszéltek kicsit angolul. Eddig ez nyűgözött le a legjobban Lisszabonban: mindenki beszél angolul. De tényleg, a jegyeladótól kezdve a kukásig, mindenki. Ez nekünk elég jól jön, mert én (aki elvileg beszél portugálul) alig értem, amit az emberek mondanak. Néhány szót ki tudok venni, de a portugál portugál annyira más a brazil portugáltól, hogy számomra érthetetlen. Luisa azt mondta, ne aggódjak, amikor ő Brazíliába ment az elején ő sem értett egy kukkot sem, ugyanis a brazilok nagyon nyitottan beszélnek, a portugálok zártan. Hát, ezt is jó tudni. Legalább a feliratokat el tudtam olvasni.

Visszatérve a kis hajókázásunkhoz, egy óra múlva visszajött a hajó értünk, felszálltunk, és visszamentünk Belémbe. Ott gyorsan megvettük a vonatjegyet Cascais-ba, egy óceánparti faluba – mert úgy nem mehetünk haza, hogy nem láttuk az óceánt – és a maradék időben gyorsan felszaladtunk a nagy felfedezések emlékművének a tetejére, ami nagyon magas volt. Balszerencsénkre egy nyugdíjas csoportba botlottunk, akik annyira idegesítőek voltak, hogy kedvem lett volna leugrani vagy ledobálni őket egyesével a toronyból. Persze nem tettem semmi ilyet, inkább gyorsan lelifteztünk Anyával, aztán az emlékmű alatt lévő világtérképen gyorsan elfoglaltam Brazíliát.

a hajóból látszott a tour de Belém (balra) és a
nagy felfedezések emlékműve is (jobbra)

ez a kolostor, amit nem néztünk meg

A tour de Belém-et már nem tudtuk megnézni, csak a vonatból, és a kolostorba se mentünk be (mondjuk oda, ha több időnk lett volna én akkor se megyek), inkább siettünk az óceánpartra, mert éhesek is voltunk, és nem volt sok időnk.

A vonaton Cascais felé végig látni lehetett a Tejo-t, aztán később az óceánt is, gyönyörű volt. Aztán Cascais-ban még sokkal jobb, mert a homokos strandon lehetett sétálni, és előttünk véges-végig az a rengeteg víz, arra gondoltam, valahol a túlparton ott van Brazília. Beültünk egy kis büfébe a parton, egy kis kezdő pincér szolgált ki minket, és a böjtöt tartó Anyának szardínia helyett kolbászt hozott, ami egy részről vicces volt, de nem nagyon értettük, mit értett félre, a „sardines” meg a „sausage” elég különböző szavak. Miután megettük az ebédet, visszasétáltunk a kis faluba, közben ámulva néztük a jéghideg vízben fürdőző brazilokat, egyáltalán nem látszott rajtuk, hogy fáznának. Rajtuk kívül még volt néhány merész emberke, többek között egy párocska, akik napoztak, sőt, naptejjel kenegették egymást – mi eközben kabátban sétáltunk.

Olyan 5-6 óra körül elindultunk vissza Lisszabonba, mert házigazdáink meghívtak minket egy fado-estre, azt mondták, 7-kor indulunk. Természetesen, ha egy portugál és egy francia összeházasodik, az időszámításuk valahogy teljesen más lesz, úgyhogy végül 8-kor kopogott a pasi, hogy menjünk át hozzájuk, még vacsora van, de utána indulunk. Luisának és a francia férjének két tüneményes lánya van, a nagyobbik 9, a kisebbik 6 éves. Megmutatták a szobájukat, aztán egész este rajtam csüngtek, és azon veszekedtek, kivel legyek egy csapatban – pedig magyaráztam nekik, hogy hárman nem nagyon tudunk két csapatot alkotni… A házigazda családon kívül még két francia barátjuk is elkísért minket, ők is nagyon szimpatikusak voltak, a pasi diplomata, a nő az AFP-nek dolgozik, sokat utaznak. Vacsora (ami szarvasgombás pizza volt, a francia pasi ugyanis szarvasgombával üzletel) után végül elindultunk a fado-bárba, ami Alfamában volt, tőlünk nagyjából 10 percre. A fado-t én amúgy nem szeretem, ez a hagyományos portugál dalfajta nekem nagyon érzelmes, egyáltalán nem tetszik, de ennek a bárnak a hangulata bejött. Minden korosztály jelen volt, a fiataloktól a 86 éves néniig, a fado-énekesek pedig egymás után léptek fel, egy pasi kísérte őket gitáron. Zseniális utolsó este volt.

Segunda-feira (hétfő): Ma nem maradt sok időnk, nekem délután indult a repülőm, Anyának este. Reggel azért elmentünk és felszálltunk a 28-as villamosra, mert sokan mondták, hogy azt mindenképp próbáljuk ki, körbemegy a városon, és milyen szép. Mi el is hittük, hogy megéri, főleg, mert minden nap kígyózó sor állt a megállóban. Most nagyon korán mentünk, hogy biztosan felférjünk, de úgy látszik, 9-kor is késik az ember, a villamoson állnunk kellett. Ezek igazából nagyon pici villamosok, egy kocsiból állnak, ahol kb. 20 ülőhely van. Végül néhány megálló után le is szálltunk, mert sétálva sokkal jobban lehetett nézelődni, ez a villamos annak való, aki a buszos városnézéseket szereti, de hát se én, se Anya nem ilyenek vagyunk.

Találtunk egy elég jó kilátóhelyet a nagy sétálgatás közben, ilyen volt a kilátás: 

Egész sokat bolyongtunk a városban, aztán 11 körül beültünk reggelizni egy cukrászdába. Az utolsó portugál reggelim egy isteni finom cappucino és egy portugál croissant volt. Beszaladtunk még egy iparművész boltba, vettünk mindenkinek ajándékot, aztán gyorsan haza, összepakolni.

Hamarabb elindultunk a reptérre, mint terveztem, de ez nagy szerencse volt, mert kiderült, hogy a terminal 2-re egy külön busszal kell menni, ami még plusz idő, ezt pedig nem kalkuláltam bele. Végül szerencsére én is elértem a gépemet hazafelé és később Anya is.

Genfben volt egy órám a vonatindulásig, most egy francia bácsiba botlottam, aki szintén Lyonba tartott, és elmesélte nekem a fél életét, aztán sokat kérdezgetett a sajátomról is. Később a vonaton nekem adta az utolsó szelet nápolyiját. 

Március eleji update: 8 Mars 2017

[Nem nőnap alkalmából írtam, csak így jött ki, de aki nőnapi bejegyzést szeretne, az olvassa el ezt itt vagy ezt ott  esetleg ha valami nagyon felkavaróra vágyik a mai jogegyenlőséget követelő napon akkor ezt (ez utóbbi egy blogbejegyzés, de elég kemény)]

Tehát, Lyonban az élet.
Most kimaradt rengeteg bejegyzés, de annyi dolgom volt, hogy esélytelennek látszott még blogot is írni. Viszont, innentől megpróbálok rendesen írni – remélhetőleg az életem is visszaáll a „rendes” kerékvágásba – addig pedig egy gyors összefoglaló, hogy mi is történt mostanában (ami miatt nem tudtam írni).

taxe d’habitation / lakásadó: Megint. Most szerencsére nem 1000 euró körüli összeget (amit azért tavaly is sikerült 50-re csökkenteni végül), „csak” 200-at. Azért én bementem az adóhivatalba megkérdezni, hogy mégis miért ennyi az annyi. Ott kitöltöttem egy jövedelemigazolást (amit akkor is kell, ha egy fillért se kerestél), de ezek után sem változott az összeg, 200 (egészen pontosan 209) euró. Miért? Hát azért, mert van egy tévé a lakásban. És ez nem vicc. A pasi a recepción közölte velem, hogy a lakásadóm idén is csak 53 euró lenne, DE mivel van egy tévé a lakásban, ezért hozzáadódik 137 euró.  A 209 pedig úgy jön ki, hogy hozzátettek a 190 euróhoz egy 10%-os büntetést, mert nem fizettem decemberben. Decemberben semmilyen levelet nem kaptam, hogy fizetnem kéne, csak úgy mondom. Miután leügyeztem az egészet a hapsival a recepción, és hajthatatlanul állította, hogy be kell fizetnem a tévé miatt a pénzt, akkor is, ha ezer éves és nem használjuk, hazamentem. Fizetni nem tudtam, egy fillérem sem volt. Annyit azért sikerült elérnem, hogy a büntetést elvileg nem kell majd befizetnem.

Végül ez az ügy úgy ért véget, hogy családi támogatással sikerült befizetnem a 190 eurót nagy nehezen, de a pénztárnál közölték, hogy írjak egy levelet az adóhivatalnak, amiben leírom, hogy miért nem fizettem be a 10%-os büntetést. Már meg sem kérdeztem, hogy miért nem lehetne ezt ott helyben, az irodák között elintézni. A francia bürokrácia útvesztői.

Még annyi jó dolog van az egészben, hogy én a legnagyobb kétségbeesésem közepette írtam a főbérlőnek, hogy nem teljesen értem, hogy ezért a tévéért (ami még csak nem is az enyém és sosem nézem) miért nekem kell fizetnem, és hogy nem lehetne-e levonni a lakbéremből. Ő pedig visszaírt, hogy hát ezt tényleg a bérlőnek kell fizetnie, de majd küld egy csekket. Én sajnos vagy nem sajnos, de egy olyan ember vagyok, aki utál kölcsönkérni, aki utálja, ha akármit is mások fizetnek helyette (még akkor is ha iszonyatosan nagy szarban van pénzügyileg, bocsánat a kifejezésért), úgyhogy visszaírtam, hogy nem, ha nekem kell, akkor kifizetem, maximum JB belead. Sikerült viszont annyira belopnom magam Regina szívébe, hogy azt írta vissza: „Tudom, hogy egyetemista vagy és keményen dolgozol. Küldöm a csekket.”. Ezzel már nem akartam vitatkozni, teljesen meghatódtam.

fac / egyetem: Nagyon sokat vagyok az egyetemen, de nem bánom, mert legalább pörög az életem. Julie-vel és Anne-Elizabeth-tel lógok általában egész nap, amikor nem, akkor Laurával vagy Juliával. Lényeg, hogy mindig van körülöttem valaki, és ennek örülök, egész jól összerázódott a társaság így az utolsó (fél)évre. Múltkor Simont is sikerült elkapnom óra előtt pár szóra (ő mindig feldobja a napomat, annyira kedves és szép, de tényleg gyönyörű), és végre összehaverkodtam a raszta Boris-szal, akiről egész félévben azt gondoltam, hogy antiszoc, de kiderült, hogy iszonyatosan jó arc, és nagyon vicces (imádom a kommentárjait hallgatni óra közben). Ezen kívül nagyon sok a meló, főleg, mióta visszajöttünk a sí-szünetről, rengeteg beadandó, előadás, mindenféle. Apropó, beadandó, most pont rendkívül büszke vagyok magamra, mert a napokban sikerült megírnom egy 10 oldalas beadandót 24 óra leforgása alatt, úgy, hogy közben majdnem egész nap órán voltam.

Brazília: Sikerült. Legalábbis az első körön túl vagyok, végre megkaptam a választ, mehetek Curitibába. Erről majd írok bővebben, egyelőre rettenetesen lefoglal a második kör, megint csomó papírt kell küldeni a brazil egyetemnek is, éppen azok után rohangálok. Nem lenne bonyolult, de sajnos a nemzetközi kapcsolatok-iroda nyitva tartása annyira rosszul időzített (kb. csak azokon a napokon van nyitva, mikor órám van egész nap), hogy egyszerűen fogalmam sincs, mikor fogok tudni oda elzarándokolni.

Meló / babysitting : A gyerekekkel minden a legnagyobb rendben van, bár februárban nem vigyáztam rájuk sokat, mert volt egy két hetes szünet, mikor se én, se ők nem értünk rá. Ja, igen, február végén hazaugrottam egy hétre Magyarországra, leginkább síelni Apával és Borival. Tökéletes volt.

Ezen kívül fogalmam sincs, mit kéne még írnom, de biztos, ami biztos, a következő bejegyzés Lisszabonról fog szólni, ugyanis Anya most ott tanít 10 napig, én pedig meglátogatom a kurzusa végén, és nyaralunk kicsit a hétvégén. Holnap indulok, már alig várom, hogy ott legyek.