Le 30 Septembre 2015

Take a deep breath. It’s just a bad day not a bad life. 

Sztrájk. Megint. E nélkül nem is lehetne Franciaországban élni, komolyan. Most szerencsére csak egy napig tartó, és az egyetemet nem annyira érintő sztrájkról van szó. Illetve, annyiban érinti, hogy a sztrájk miatt nagyjából lehetetlen megközelíteni, legalábbis onnan, ahol én lakom. 

"Sztrájk!"
www.google.com

Ugyanis ma a TCL (Transports en Commun Lyonnais) sztrájkolt, ami azt jelentette, hogy két metróvonalat, két villamos-vonalat és több buszjáratot teljesen leállítottak (fogalmazhatunk úgyis, hogy létezésük megszűnt erre a napra), a többi pedig, úgy ahogy járt. Ez nekem abból a szempontból elég súlyos volt, hogy a busz, amivel eljutok egy darabig, nem járt egyáltalán, a metró, amit B-tervként használok, szintén nem járt, úgyhogy egy teljesen új megoldást kellett találnom. Ez pedig úgy nézett ki, hogy egy másik busszal elmentem a másik irányba pár megállót, ott felszálltam az egyik működő metróra, aztán átszálltam a másik működő metróra, aztán a villamosra (hál’ Istennek az járt rendesen), és így jutottam el az egyetemre. Mondanom sem kell, hogy elkéstem, de nem érdekelt, én elindultam időben, nem fogok azért másfél órával hamarabb eljönni otthonról, mert a TCL-nek sztrájkolni van kedve.

Reménykedtem benne, hogy a paléonéni nem fog leszidni, mint múlt héten tette. És tényleg nem szidott le. Lehet, hogy előttem már leosztott néhány diákot, vagy egyszerűen csak elfogadta, hogy a sztrájk mindenki életét megbolygatta, és a messzebb lakóknak most még nehézkesebb kiutazni a világvégi campus-ra. Nagyjából tíz perces késéssel beültem tehát Paléoanthropologie-ra, és kitartóan nézegettem a csontvázakat, koponyákat, köveket, amiket a néni mutatott kivetítve. Ezen az órán filozófiai szintű gondolkozást vagyok képes összehozni, arról a kérdésről, hogy: miért keltem fel ma? A paleonéni nálam nagyon nem éri el a célját, és fogalmam sincs, hogy fogok levizsgázni ebből a tárgyból, mert azt mondják, nagyon szigorú az osztályzás, de esküszöm, képtelen vagyok arra figyelni, hogy melyik ősember csontvázát hol találták meg és mekkora volt a koponyájának a kapacitása (vagy micsoda). Nem baj, mindenesetre megpróbálom a legfontosabb információkat leírni (bár nekem egyik sem tűnik annak őszintén), aztán majd meglátjuk.

Óra után mentem enquete ethno-ra, a terem előtt összefutottam Bastien-nel, aki gyorsan elhadarta nekem, hogy mi történik épp a francia-olasz határon a menekültekkel, és milyen borzasztó a helyzet. Sajnos annyira hadarva beszélt, hogy képtelen voltam rendesen megérteni, úgyhogy többnyire csak ráztam a fejem, hogy c’est pas cool (ez nem király) meg hogy c’est horrible (ez szörnyű). Aztán bementünk órára, ahol egész hasznos dolgokat tanultunk, például, hogy hogyan kezdjünk neki az egész kutatásnak. Gondoltam, hogy kell majd előtte olvasni, de hogy ennyit, na, azt nem. A kedves tanárnő elmondta, minek nézzünk utána, és rájöttem, hogy az egész hétvégémet ezzel fogom tölteni. Meg a portugállal. Meg a jövő heti exposé-ra való felkészüléssel. Nincs is jobb.

Úgy volt, hogy ma elmegyek a CROUS-hoz elintézni az ösztöndíjat (vagy legalábbis futni még egy kört náluk), de ez a mai nap egy igazi szar nap volt (már bocsánat), amikor az embernek semmihez, de tényleg semmihez nincs kedve, úgyhogy inkább csak hazajöttem az óráim után. Még a délutáni futásról is lemondtam, inkább csak gyorsan túlestem a halasztást nem tűrő dolgokon (olvasni, olvasni), és megyek is aludni nemsokára, mert minél hamarabb vége van egy ilyen napnak, annál jobb. Nem tudom, miért volt ma ennyire rossz kedvem, amikor tegnap annyira jó volt, de mindegy, ez egy ilyen nap, inkább gyorsan véget vetek neki. Holnap úgyis nagyon hosszú napom lesz, bent leszek vagy 10 órát az egyetemen. 

Le 29 Septembre 2015

It's a lovely day today.

Reggel lekéstem a buszomat. Pedig nem voltam fáradt, nem voltam elkésve, nem rohantam (lehet ez volt a probléma), semmi nem volt. Az volt, hogy a busz 9:13 helyett már 9:11-kor elsuhant a buszmegálló előtt, amit szépen egy saroknyi távolságból végignéztem. Lesétáltam a metrómegállóig, de aztán nem volt kedvem metrózni, inkább megvártam ott a következő buszt. Még időben oda is értem volna órára, ha nem kell várnom a villamosra. De mivel sokat késett, ezért negyedórás késéssel estem be az Anthropologie des religions c. órámra. Elég sokáig tartott, amíg fel tudtam venni a ritmust, mert ha ennél a tanárnál elkésel, akkor aztán nézhetsz, egy kukkot nem értesz abból, amit magyaráz.

Óra után odaszaladtam Bastien-hez, hogy elmagyarázzam neki kicsit jobban a menekültes dolgot, hogy mi érdekel pontosan. (Az érdekel pontosan, hogy a francia civilek hogyan mozgósítják magukat, hogy egy átlag francia állampolgár, aki segíteni szeretne, hogyan tud, miért csinálja, mit gondol az egész helyzetről, stb. Még dolgozok a témán, de valahogy így néz ki eddig. Ha lesz pontosabb, majd röviden leírom – úgyis változni fog.) Meghallgatott, és ajánlott két egyesületet, akikkel felvehetem a kapcsolatot és minden bizonnyal valamelyikhez be tudok kapcsolódni. Ott volt Tom is, akivel próbáltam kommunikálni, de annak ellenére, hogy mellettem állt, konkrétan levegőnek nézett, még csak nem is köszönt, pedig szokott. Mindegy, laisse tomber (engedd el) – gondoltam. Bastien, miután elhadarta a két egyesület nevét, közölte, hogy most megy kávéért és ott hagyott. Tom persze követte. Nem is volt utána óránk, nem tudom, hova rohantak, néha olyan fura ez a két srác. A nagy túrahátizsákjaikkal, a nagy szakállukkal, az egész alter kinézetükkel, azt hinné az ember, hogy halál lazák, de valahogy mégsem. Vagy, annyira lazák, hogy nem érdekli őket más magukon kívül. Nem volt sok időm ezen töprengeni, mert Léna (aki egyébként szintén mellettünk ácsorgott) elkezdett hozzám beszélni, aztán egyszer csak odapattant egy srác is és bekapcsolódott. Hárman kielemeztük az antropológia szakon lévő diákok problémáját, azaz, hogy nincs igazából semmi csapatszellem vagy összetartás a szakon, hatalmas klikkesedés van, a kis csoportok között semmi kommunikáció. Olyan is van, aki folyamatosan egyedül van, és nem nagyon beszél senkivel, és ezt az egészet csak nehezíti, hogy mindig másokkal vagyunk szemináriumon is, így szinte lehetetlen barátokat szerezni. Félévente újrakezdeni a barátkozást elég fárasztó, nem is csodálom, hogy valakinek elege van belőle – többek között nekem is. Léna-nak mennie kellett órára, úgyhogy ketten maradtunk a raszta hajú sráccal, elkísért a könyvtárig, és addig nagyon jót beszélgettünk. Tök jó kedvem volt, meséltem neki Magyarországról, hogy miért jöttem antropológiára, kitárgyaltuk a fél életemet, de nagyon érdekelte minden. Azt mondta, szeretne szervezni valami másodéves antropológusok összejövetele-szerű dolgot, hogy jobban megismerjük a szaktársainkat, kedve biztosan lenne hozzá mindenkinek. Megegyeztünk, hogy nekem mindenképp szól, és mivel csütörtökön együtt vagyunk egy szemináriumon, majd ott találkozunk legközelebb. Ő elment ebédelni, én meg befejezni a portugál házimat a könyvtárba.

Ebédelni nem volt időm, mert elég sokáig szenvedtem a fogalmazással, és mire befejeztem, már mennem kellett a következő órára. A teremben messziről láttam Tom-ot, ő is észrevett, köszöntünk, rám mosolygott. Úgy látszik, mégis kedvel. Vagy csak volt valaki a hátam mögött… Ez az óra végre érdekesebb volt, mint amiket eddig tartott a kedves professzorunk Champs et méthodes de l’anthropologie-n, elég sokat jegyzeteltem.

Utána mentem portugálra, eléggé kellett sietnem, mert a campus másik végén van, és az előzőről nem nagyon engedett el időben minket a tanár. Több jó hírt is közölt velünk a tanárnő, az első rögtön az volt, hogy csak 5-ig tartja az órát, mert értekezlete van. A többi félig-meddig jó, de talán inkább rossz, mert a következő két hétben nem lesz óra, elmarad valamiért. Kaptunk házi feladatot, amit majd be kell adni három hét múlva, és le lesz osztályozva. Videókat kell néznünk, meg szövegeket olvasni, ahhoz adott kérdéseket. Legalább nem felejtek el portugálul, mert hajlamos lennék ki sem nyitni a füzetemet a következő hetekben.  

Még szerencse, hogy hamarabb hazaértem, így volt időm rendesen előkészíteni a citromtortát estére, mert JB barátai jöttek vacsorára. Úgy volt, hogy fél 9-re jönnek, úgyhogy én 8-ra megsütöttem a tortát. Ez lehetett volna életem legjobb citromtortája, a hiba az volt, hogy mikor kivettem a sütőből, megpróbáltam beletenni egy tányérba, ami túl kicsinek és túl mélynek bizonyult, ezért teljesen összerepedezett a torta. Nem baj, az íze nem változott. Majdnem mindenki iszonyatosan elkésett, már elmúlt 9 óra is, mire ideértek. JB-t ez nem nagyon zavarta, még akkor sem kezdte el a vacsorát csinálni, pedig már mindenki az éhhalál szélén volt. Először beszélgettünk, iszogattunk, jó hangulat volt – azt leszámítva, hogy én alig ettem egész nap, és tényleg majd’ éhen haltam. Fanny és Valentin jöttek, akiknél a múltkor voltunk, rajtuk kívül még egy csoporttársa JB-nek, és az unokatesója. Aranyos volt mindegyik, nagyon jót beszélgettünk. Nagyon jól sikerült a vacsora (10 körül végre étel került a tányérunkba), JB isteni finom bolognai spagettit csinált végül, a citromtortám pedig osztatlan sikert aratott. Annyira imádták, hogy az egész elfogyott, pedig nem volt túl kicsi. Azért elég nagy respekt a franciáknál ekkora sikert elérni citromtortával. Egészen éjfélig maradtak, és biztos maradtak volna tovább is, de mivel Lyonban nem annyira divat az éjszakai járat, az utolsó metrót el kellett érniük, az pedig nem sokkal éjfél után elmegy. Nem volt nagy baj, mert így legalább mi is el tudtunk menni aludni viszonylag hamar JB-vel. 

Le 28 Septembre 2015

My morning routine includes 10 minutes of sitting on my bed and thinking about how tired I am.

www.weheartit.com

Ma reggel alig bírtam felkelni. Esküszöm, fogalmam sincs, mi volt velem, de fél órát feküdtem félálomban az ágyban, amíg egyáltalán magamhoz tértem. Nem elég, hogy sietnem kellett emiatt, de még a reggeli kávé sem segített, és félig csukott szemmel szálltam fel a buszra. A metrón találkoztam két csoporttársammal, de mivel az egyiket ki nem állhatom, és amúgy is iszonyatosan fáradt voltam, próbáltam lemaradni tőlük és úgy csinálni, mintha nagyon elkeveredtem volna a tömegben. Nem mintha a franciákat annyira érdekelnék ezek az udvariassági dolgok, néhányan még a beszélgetés közepén is simán faképnél hagynak, nem nagyon izgatja őket. 

Egyedül mentem be órára, Bastien-t láttam messziről, és beszélnem kellett volna vele, de tényleg olyan fáradt voltam, hogy inkább csak menekültem, és úgy csináltam, mintha fogalmam sem lenne, hogy ott van. Az első óra az tényleg elég durva volt, majdnem elaludtam, akármennyire érdekes dolgokat mesélt Julien Bondaz. A két óra közötti szünetben megpróbáltam elmenni a büfébe kávéért, de úgy látszik, a hétfő mindenkinek nehezen megy, akkora sor volt, hogy esélytelen lett volna 10 perc alatt végezni vele. Inkább elkezdtem előkotorni a dohányomat meg a papírt és cigit tekerni (sima cigi, nyugalom, így olcsóbb). Egyszer csak egy alak közeledett, és mikor felnéztem, Bastien állt előttem. Örültem volna neki, ha nem úgy érzem magam még mindig, mint aki éppen alszik, de ebben az állapotban inkább csak egy megadó sóhajra futotta tőlem, hogy „oké, beszéljünk”. Ő szerette volna, ha elmagyarázom, hogy mit szeretnék pontosan a menekültekkel kapcsolatban kutatni. Sajnos egy épkézláb mondatot nem tudtam kinyögni, csak magyaráztam, hogy tudod, civilek, segítség, egyesület, menekültek… A kulcsszavak legalább mentek. Azt mondta végül, hogy megkérdezi valami haverját, mert, hogy ő könnyebben tudna nekem segíteni. Elég csalódottnak tűnt, azt hitte biztos, jobb fej vagyok. Hát alapból igen, de egy ilyen kóma-napon elég nehéz jófejkedni. Tényleg nagyon ciki volt, de szerintem, ha magyarul kellett volna beszélnem, akkor sem vagyok képes elmagyarázni, mit szeretnék, annyira fáradt voltam. Így ültem be órára, Bastien-t kb. egy szó nélkül lekoptattam, de úgy gondoltam, inkább holnap megkeresem és bocsánatot kérek tőle a mai kukaságért, de ma már többet nem próbálkozok értelmes mondatot mondani franciául, mert úgysem fog sikerülni.

A második órát egy kínszenvedés volt végigülni. Nem azért, mert nem volt érdekes. Esküszöm, eddig ez volt a legérdekesebb anthropologie de la nature óra, de én annyira álmos voltam, hogy képtelen voltam koncentrálni. Nem emlékszem, voltam-e már életemben valaha ilyen fáradt. Mindenesetre végigültem, aztán rohantam a villamoshoz, és beugrottam hazafelé a CAF-hoz, hogy beadjam az új szerződésemet és azt mondják, hogy ezentúl több pénzt fogok tőlük kapni (az előző szerződésemen együtt szerepeltünk Luu-val, de most külön szerződést kötöttem, amin JB nincs rajta, és elvileg így több támogatás jár). Sajnos, ilyet egy szóval sem mondtak, sőt, csak januártól számíthatok maximum több pénzre, mert akkor vizsgálják felül ezeket az adatokat, változásokat. Nagyszerű. Nem baj, talán akkor majd visszamenőleg is odaadják a plusz pénzt. Azért nem volt felesleges kör, mert a Dani papírjait leadtam, és konstatáltam, hogy a CAF teljesen megújult, nincs több mint egy órás sorban állás, minden sokkal gyorsabb, mint eddig volt.

Itthon arra gondoltam, biztos azért vagyok ennyire fáradt, mert az elmúlt héten alig mozogtam. Fájt a lábam, azért nem futottam, de mára egészen rendbe jött, úgyhogy felkaptam a futócipőimet és irány a park. Lefutottam3,8 km-t, egészen gyorsan, és ugyan a végére kicsit sajgott a lábam, attól még nagyon jól esett. Kitaláltam, hogy kétnaponta fogok futni, talán úgy nem erőltetem meg annyira a lábam, a távot majd meglátjuk, szépen fokozatosan, nem egyszerre sokat, mint két hete csináltam. Az a lényeg, hogy minél többet mozogjak, mert különben csak ellustulok meg elfáradok.

www.weheartit.com

Futás után összedobtam egy gyors omlettet, közben JB is hazaért, beszélgettünk kicsit. Utána mindketten elvonultunk tanulni, és csak vacsinál találkoztunk legközelebb. Ma ő főzött, tekintettel, hogy tegnap felfalta az összes maradék zöldbabot, amit csináltam hétvégén (nem baj, azért volt). Az anyukája küldött zöldséglevest, ami a magyar zöldséglevestől elég távol áll, ez inkább egy nagy zöldség krémleves, mindenféle zöldséget összeturmixolt igazából (ebben a mondatban elég sokszor szerepelt a zöldség szó, azt hiszem). De finom volt. JB pedig krumplit sütött másodiknak, „patates á la JB”, azt mondta. Az is finom volt, de nekem hiányzott mellőle egy kis zöldség, vagy hús, így magában fura volt. Igazából nem is tudtam sokat enni, mert későn ebédeltem. A vacsorát egy falat kolbásszal zártuk, amit valami helyi termelőnél vett a falujában. Na, ez a kolbász hasonlított az igazi magyar kolbászokhoz, nem olyan volt, amit itt árulnak minden boltban.

Most még gyorsan megpróbálom befejezni a portugál házimat, aztán elmegyek aludni, és reménykedek benne, hogy holnap nem leszek félálomban egész nap. Főleg, hogy JB barátai jönnek este vacsorára. 

Le 26-27 Septembre 2015

Eating is necessity but cooking is an art. 

Szombat: Reggel, mikor felkeltem, egy sms várt JB-től, hogy mégsem jön haza ebédelni (úgy volt, hogy együtt eszünk), mert eltolták az óráit, és olyan későn végez, hogy onnan inkább egyből hazamegy vonattal. Örültem is neki, mert én meg elaludtam, és 11-kor keltem, itthon semmi alapanyag nem volt, amiből ebédet lehetne főzni. A délelőttöm elég gyorsan el is telt, kb. délután 3-ig nem nagyon csináltam értelmes dolgot, de erre van a hétvége, nem?

így sütöttük a mustáros csirkét

Aztán gyorsan összeszedtem magam, és kitakarítottam a lakást. Porszívóztam, felmostam, kisúroltam a fürdőszobát és a wc-t, és nagyon büszke voltam magamra, hogy végre megcsináltam. Ahhoz képest, hogy egy hete halogatom a takarítást, alig volt kosz. Takarítás után gyorsan elszaladtam vásárolni, és eszméletlen mennyiségű pénzt elvertem a Carrefour-ban, ugyanis nagyon sok dolgot akartam sütni-főzni a hétvégén, és ehhez nagyon sok hozzávaló is kellett persze. 

Itthon pedig nekiálltam az első kaja-projektnek, Jamie Oliver egyik receptjének, ami mustard chicken azaz mustáros csirke névre hallgat. Nem túl bonyolult dolog, de annál finomabb, ha valakit érdekel, a receptet itt megtalálja (angolul). Közben megérkezett Dani, segített befejezni a főzőcskézést, aztán együtt elfogyasztottuk az eredményt, és utána szokásos Jóbarátok-maratont tartottunk elalvásig.

Vasárnap: Reggel el akartunk menni, futni, de eszméletlen lustaságunk felülkerekedett, és helyette aludtunk. Elég szégyen, mit ne mondjak. Én kicsit ráfogtam a még mindig fájó lábamra, és azt mondtam, hogy na, majd holnap elmegyek. Holnap tényleg el fogok menni (már, ha nem esik az eső, de remélem nem fog). Aztán reggeli után rögtön el kellett szaladnom, mert meg volt beszélve Darioval (anya egyik kollégája, aki Lyonban él, az egyetemen tanít, és már tavaly is rengeteget segített nekem), és Stefanieval (Dario barátnője), hogy találkozunk fél 12-kor. Beültünk egy kávézóba Dario új lakásának a környékén, nagyon-nagyon helyesek voltak. Elmeséltem nekik, mi történt az elmúlt fél évben velem, mert azóta Dario-val nem nagyon sikerült találkozni, ők pedig meséltek magukról, de leginkább anyáról kérdezősködtek, mert együtt dolgoztak két éve, és azóta is imádják. Jó másfél órán keresztül beszélgettünk, aztán ők elindultak biciklitúrára Lyonban, én meg felültem a buszra és mentem haza Danihoz, aki eddig végig tanult a szobámban. Otthon gyorsan összedobtam egy rakott zöldbabot ebédre, meg betettem egy körtés brownie-t a sütőbe. Igazi konyhatündér lettem ebben a két napban. A rakott zöldbab és a brownie is nagyon finom lett, még JB-nek is maradt belőle. Dani délután visszament a koliba, én pedig elintéztem néhány dolgot holnapra, aztán vártam JB-t, aki elég későn érkezett. Megint iszonyatosan felpakolva érkezett, hozott egy csomó konzervet, tésztát, sajtot, kenyeret, gyümölcsöt, és fel sem tudom sorolni még micsodát. Arra a szintre jutottunk, hogy nem tudjuk hova tenni a kaját. Esküszöm, mióta beköltöztem, nem volt egyszerre ennyi kaja a lakásban, mert olyan még sosem volt, hogy ne tudjuk hova tenni. Most tényleg kicsinek bizonyul a konyha. JB-nek odaadtam a rakott zöldbabot (imádta) és a brownie-t (azt is), beszélgettem kicsit vele, aztán ő elvonult tanulni, én meg begyűjtöttem az otthoni infókat Anyától és Boritól. 

Most pedig that’s it, megyek aludni, mert holnap hétfő és sok-sok dolgom lesz. 

Le 25 Septembre 2015

Oh Friday, let me hug you.

Ma fel akartam kelni olyan fél 10 körül, hogy időben össze tudjak készülődni. Felhagytam ugyanis a háromnapos hétvégémmel, mert találtam egy atelier du ciné-t (mozi műhely) az egyetemen, ami ingyenes, és megtanít rövidfilmet készíteni. Péntekenként 11:45-14:00-ig tart, és mivel pénteken nincs órám, legalább elfoglalom magam, új embereket ismerek meg, és még a rövidfilmkészítés folyamatát is megtanulom. Ezt gondoltam tegnap éjfélkor, amikor jelentkeztem. Már egy ideje szemezgettem a programmal, de csak az utolsó pillanatban vettem rá magam a jelentkezésre.

Végül is nem sikerült felkelni fél 10-kor, mert iszonyatosan elaludtam, negyed 11-kor félig sokkos állapotban keltem fel, miközben azon agyaltam, hogy fogok odaérni az egyetemre időben. Úgy döntöttem, nem sietem el a dolgot, úgyhogy szépen megreggeliztem, összekészülődtem, és elindultam. Pont időben odaértem volna, ha a villamosra nem kell több mint 10 percet várni, de így jócskán elkéstem, kb. 12-re estem be. Szerencsére nem én voltam az egyetlen.

A műhelyt egy régi Lyon2-s diák tartja, nagyon szimpatikus volt, van egy egyesülete, ahol kisfilmeket forgatnak, meg különböző mozival kapcsolatos dolgokkal foglalkoznak, erről mesélt egy kicsit. Aztán egymás után mindenki bemutatkozott. Nem én voltam az egyetlen, aki antropológiát tanul: egy lány, aki mesterképzésen van szintén azért jött, hogy kicsit belelásson a filmkészítésbe, mert valljuk be, egyre fontosabb ez a része is a tudományágnak. A Jean Rouch által elindított vizuális antropológia, a dokumentumfilmek, az etnográf filmek ismerete elengedhetetlen szerintem az antropológiát tanulók számára. Az meg még sokkal jobb, ha te magad tudod, hogyan készülnek ezek a filmet, esetleg tudsz is ilyesmit csinálni. Ezen a műhelyen természetesen nem a dokumentumfilmeken lesz a hangsúly, hanem úgy általánosságban a kisfilmkészítésen, a félév alatt egy kb. 7-10 perces filmet fogunk létrehozni, aminek a forgatókönyve már megvan nagyjából, de a többit nekünk kell hozzá kitalálni. Az emberkék nagy része, aki itt volt, filmszakos az egyetemen és azért jött, mert kicsit több gyakorlati dologra vágyott. Az egyetlen baj, hogy maximum tizenöten maradhatunk, úgyhogy majd írnunk kell a srácnak egy emailt, hogy komolyan gondoljuk-e, és ő majd visszajelez, hogy maradhatunk-e. Kíváncsi vagyok, remélem sikerül bent maradnom, mert tényleg érdekes volt, és az emberek is szimpatikusak voltak.  

Az atelier után hazajöttem, gyorsan megebédeltem. JB itthon volt, nem ment be órára, de helyette tanult, mikor hazaértem már tele volt a feje a rengeteg okossággal, 4 órája ült a könyvei felett. 

Gyorsan leírom, itt hogy működik az álláskeresés (legalábbis az én tapasztalataim szerint). Eddig egyetlen egy szervezetnek írtam, akik angolul beszélő babysittereket keresnek, heti 8-10 órára nagyjából. Iskola után el kell menni a gyerekekért és haza kell őket vinni, közben angolul kell hozzájuk beszélni, ennyi a feladat. Persze, ha éhesek, enni adni nekik, ha szomjasak itatni őket, játszani velük, ilyesmi. Szóval, jelentkeztem az állásra, tegnap este küldtem el egy emailt az önéletrajzommal. Ma reggelre válaszoltak, hogy mikorra kellene nekik ember és legyek szíves megírni, mikor érek rá pontosan. Ennyi. Most ott tartok, hogy megírtam nekik, hogy mikor érek rá, várom megint a válaszukat, hogy felvesznek-e. Remélem, összejön a dolog, tényleg nagyon kéne már valami meló, mert egyelőre csak költöm a pénzt (szerencsére még van mit), de bevételem semmi, még lakástámogatást meg ösztöndíjat sem kaptam.

Délután JB el akart menni az IKEA-ba, úgyhogy felkerekedtünk, és elvillamosoztunk a világ végére. Én kicsit mérges voltam, mert így két órával többet ücsörögtem a különböző közlekedési eszközökön, ahelyett, hogy JB odajött volna 2 körül a campusra, és onnan mentünk volna együtt. Onnan csak egy megálló, így meg haza kellett jönni (1 óra), aztán vissza kellett menni (még egyszer 1 óra), aminek nem sok értelmét láttam. Ráadásul olyan hatalmas fáradtság jött rám, hogy majdnem elaludtam menet közben, nemhogy JB-vel beszélgessek. Ráadásul alig vett valamit az IKEA-ban, azt mondta, majd inkább máskor, most felmérte a terepet egyelőre. Ezért jöttem el veled basszus?! Nem számít.

Ő nem evett itthon, valami ismerősével ment vacsorázni, úgyhogy én egyedül maradtam és vettem valami fagyasztott padlizsános cuccot a Carrefour-ban, azt olvasztottam ki. Aztán sorozatot néztem és viszonylag korán lefeküdtem aludni, mert a fáradtság még mindig nagyon rajtam volt. 

Le 24 Septembre 2015

Do I have to go back to school?

Reggel jól elaludtam, kb. az ötödik ébresztőt sikerült meghallanom, ami azt jelentette, hogy már fél órája szólt folyamatosan. Fél hét volt. Szerencsére, JB nem ébredt fel rá, biztos jó későn ért haza a tegnapi buliból. Kilopakodtam a konyhába reggelizni, aztán felöltöztem, összeszedtem magam és elindultam az egyetemre. Mit ne mondjak, nem sok kedvem volt elindulni, de azt hiszem ez így lesz minden csütörtökön, mert ilyenkor még bőven sötét van.

A villamoson is rengetegen voltak, de nagy nehezen odaértem az egyetemre. Kicsit késtem, mire a terembe értem, a többiek már bent voltak. Ez volt a „Civilisation des pays lusophones” c. (egyetlen szabadon választott) órám. Először mindenki bemutatkozott, aztán a tanárnő felvázolta az óra menetét, mit fogunk csinálni ebben a félévben, stb. Helyes emberekkel vagyok együtt órán, mondjuk, nem vagyunk sokan, de szimpatikus mindenki. A tanárnő portugál (rosszabbul beszél franciául, mint én ha-ha és kárörvendés vége), és azt mondta, a félévben Portugália történelmét, földrajzi helyzetét, aktuális problémáit, stb. vesszük végig. Egy órát szán majd a portugál gyarmatokra is Afrikában. Ezt mind franciául. El is kezdtük, az ország földrajzi helyzetével, aztán kaptunk egy 5 oldalas szöveget a halálunalmas történelmi helyzettel, amiben a IX. és a XIII. század közötti történések voltak részletezve… Szerencsére a tanárnőnek megbeszélése volt, ami miatt elengedett minket 9:30-kor.

Óra után elmentem bevásárolni, aztán hazaugrottam egy fél percre, gyorsan összeszedtem minden cuccomat és a Vieux Lyon felé indultam, mert ma a Vetési 12.C osztálya Lyonba jött egy napra, és a Veszprém megyében világhírű The CrazyRogues nevű zenekar dobosa,  azaz a kedvenc dobosom, Ákos is jött velük, és vele mindenképp találkoznom kellett. Azért is, mert hozott nekem ajándékot a szülinapomra, meg olyan ajándékot, amit Anyáék küldtek, meg azért is, mert ő a kedvenc dobosom és imádom. 

<3

A Cathédrale St. Jean-nál találkoztam velük, elkísértem az osztályt az Hotel de Ville-hez, ott csatlakozott hozzánk Dani is, együtt megittunk néhány sört, amíg Ákosék szabadidőt kaptak, aztán sajnos ők mentek vissza Aix-les-Bains-be, mi meg mentünk haza. Délután még Dani átjött és megnéztünk néhány Frends részt, aztán ő hazament, közben JB összedobott egy gyors vacsit és nagyjából ennyi volt a mai napom. 

Le 23 Septembre 2015

I already want to take a nap tomorrow.

Ez egy gyors bejegyzés lesz, mert már hajnali fél 1 van, és holnap (azaz ma) elvileg 6-kor kéne kelnem. Tehát, ma reggel szépen csöndben összekészülődtem, mert JB-nek csak 2-re kellett órára mennie, szóval még bőven az igazak álmát aludta, amikor én eljöttem itthonról. Már egy ideje érzem a fáradtságot, és hogy kevesebbet alszom, mint kellene, ennek ellenére nem sikerül sosem időben lefeküdnöm. Emiatt a buszon majdnem elaludtam, és azon gondolkoztam, hogy fogom kibírni a paléoanthropologiet.

Az amphi előtt megpillantottam Tomot, aki egy másik csoporttársunkkal beszélgetett éppen, akit csak látásból ismertem eddig. Odamentem hozzájuk, mert Tommal év eleje óta nem sikerült még beszélnem. A lány nem sokkal az után, hogy bemutatkoztam neki bement a terembe, Tom pedig csak megkérdezte, mi újság, aztán ő is faképnél hagyott. Kedves, mondhatom… Nem nagyon tudtam hová tenni a dolgot, de sok időm nem is volt rajta gondolkozni, mert a másik oldalamon feltűnt Mélaine, Alicia és Léna, úgyhogy csatlakoztam hozzájuk. Lassan mi is bementünk aztán az amphi-ba, ahol a paleonéni (csúnyább szó jutott eszembe, de ezentúl inkább így fogom hívni) tisztára leszidott minket, hogy ő már elkezdte az órát, és különben is, 10-kor kezdődik, és mit képzelünk magunkról, hogy elkésünk, és ő ezt nem bírja, és hogy majd „az egyetem használata” című kurzusra fog minket járatni. Hozzátenném, 10:05 volt, megnéztem az órám. Már csak a legeslegelső sorban volt hely, úgyhogy kénytelen voltam egész órán odafigyelni, nem akartam még egy szidást begyűjteni. Most már elmondhatom, hogy szívből gyűlölöm ezt az órát. Végig csontvázakat, koponyákat, ősembereket, majmokat és hasonló csodálatos dolgokat nézegettünk. Azt kell megtanulnunk, hogy az embernek pontosan milyen ősei vannak, melyik milyen fajhoz tartozik, milyen családhoz, stb., stb. Borzalmas. Örülök, hogy van, akit érdekel az emberiség eredete, de nekem tökéletesen elég annyi, hogy most itt vagyunk. Az a lényeg, nem? Ráadásul, mivel ezek annyira régi leletek, nem sok pontosság van körülöttük, némelyik fajnál még mindig vitatott, hogy mennyire állt közel a Homo sapiens-hez… Nem baj, valahogy majd túlélem, ha már nekik nem sikerült. Mekkora poén.

A következő órára Maelle-lel mentem (új név!), őt Léna-n keresztül ismerem, tavaly nagyon jóban voltak, idén kevesebbet látom őket együtt. Eddig nem volt annyira szimpatikus ez a lány, de most kedves volt. 

Forrás: MigSzol Csoport

Enquete ethno-n a csoport maradék része felvázolta a tavalyi kutatását és az idei kutatási tervét, többek között a mi kis csoportunk is. Én előhozakodtam a menekültes ötletemmel, és meglepő módon a tanárnő nem kötött bele, azt mondta, csináljam, csak szűkítsem le kicsit a témát. Bastien pedig felajánlotta, hogy segít nekem kapcsolatba kerülni szervezetekkel, mert ő elég aktív ilyen téren. Az a terv egyelőre, hogy elmegyek önkéntesnek egy menekültekkel foglalkozó szervezethez, megfigyelem a működésüket, hogyan szerveződtek, mit csinálnak, stb., interjúkat készítek velük. Mindenképpen olyan témát akartam a kutatásomnak, amivel segítek is valakinek, úgyhogy ez tökéletes. Majd erről írok kicsit részletesebben is. Óra után hazamentem, és gyorsan megebédeltem, mert majd’ éhen haltam.

www.weheartit.com

Még mielőtt JB hazaért, elmentem futni a parkba, de teljesen bedurrant a lábam 2 km után, valószínűleg megerőltettem a múlt héten. Fél óra alatt azért a nagy fájdalmak közepette lefutottam a 3,8 km-t, aztán hazasántikáltam. JB-vel elmentünk vásárolni, aztán főztem egy cukkini-levest az ő kérésére, pizzát is sütöttünk, úgyhogy nagyon jót ettünk. Végül nem jöttek a barátai, majd később mennek bulizni együtt. Én nem tudtam velük menni, mert holnap 6-kor kelek. Vacsora után nem sokkal ő le is lépett, én azóta skypeoltam, most pedig gyorsan lefekszem, mert már most látom, hogy holnap nagyon nehéz lesz felkelni…

Le 22 Septembre 2015

Nothing stands between a girl and her coffee.

Tegnap elég későn feküdtem le a nagy szülinapozásban, úgyhogy ma nem ment túl könnyen az ébredés. Nagy nehezen azért felkeltem, és a reggeli rutin után elindultam az egyetemre. A villamos megint tömve volt, alig lehetett elférni. Megint bosszankodtam egy sort, de sajnos ezen kívül nem lehet vele mit kezdeni, ha sokan vannak, sokan vannak.

Az amphi előtt megláttam Mélaine-t és Lina-t, akik már messziről mosolyogtak rám. Oda is mentem hozzájuk köszönni, és elszívni a maradék cigit a társaságukban. Felköszöntöttek szülinapom alkalmából, nagyon aranyos volt tőlük így utólag is. Aztán bementünk, és végigültük az Anthropologie des religions című órát. Valamikor a közepénél teljesen elvesztettük a fonalat, nekem fogalmam sem volt, miről beszél a bácsi, Mélaine-nek szintén, csak néztünk egymásra, meg nevettünk az előttünk ülő csajon, aki felírta nagybetűvel a füzetébe, hogy „Demander des cours!” („Elkérni a jegyzetet!”).

Óra után Mélaine és Lina feladták a harcot és hazamentek, nem várták meg a következő órát, aminek a kezdetéig még volt két óra. Én elszaladtam a könyvtárba és megírtam a portugál házimat. Illetve nekikezdtem, de nem volt elég rá a két óra sem, majd valamikor be kell hoznom a lemaradást. Nagyon sok volt a két szöveg, amit össze kellett foglalni.

A második óránk Champs et méthodes de l’anthropologie volt, ismerős megint nem került a közelembe, Tomot megint csak messziről szúrtam ki, mikor már elkezdődött az óra. 

www.weheartit.com

Ez az előadás megint elég unalmas volt, a végén tényleg majdnem elaludtam. Ráadásul majd’ éhen haltam, mert a portugál miatt nem tudtam ebédelni sem, és már 4 óra körül volt… Nagy nehezen ennek is vége lett, és mehettem portugálra. Múlt órán megfogadtam, hogy aktív leszek ezen az órán, de egyszerűen nem ment, annyira fáradt voltam. Azért a mellettem ülő sráccal egész jól eldumáltunk portugálul, azt leszámítva, hogy az én agyam alig működött, és amíg ő egész mondatokat mondott, addig én csak szavakat tudtam ismételgetni. Az egyetlen jó dolog az utolsó órámban az volt, hogy a tanárnő elengedett minket sokkal hamarabb, úgyhogy 17:40-kor már a villamoson zötykölődtem hazafelé.

Ma nem mentem futni, mert elkezdett esni az eső, mire hazaértem. Helyette gyorsan benyomtam egy tál couscous-t, aztán felhívtam anyát. Miközben vele beszéltem, JB is hazaért az egyetemről, beköszönt, aztán megcsinálta a vacsit. Én nem ettem vele, csak egy pici salátát csipegettem, közben beszélgettünk. Elmondta ötvenszer, hogy akármi van a konyhában közös, és nyugodtan vegyek belőle. Most szerintem egy hónapra elegendő kajánk van, csak tejet meg ilyen apróságokat kell majd venni. Holnap JB áthívja a barátait vacsorázni, meg alapozni, mert valami nagy egyetemi bulijuk lesz. Én nem annyira akarok, meg nem is tudnék menni, mert csütörtökön reggel 6-kor kelek.

Legyen elég ennyi mára, hulla fáradt vagyok, úgyhogy inkább alszom, azt hiszem. 

Le 21 Septembre 2015

Ma van a szülinapom-pom-pom.

Reggel szépen felkeltem, nem siettem el a készülődést, hiszen szülinapom van. 

Az ágyból is később szálltam ki, így a reggelimet is később ettem, és mivel nem voltam hajlandó rohanni a szülinapomon, lekéstem a buszt. De nem bántam, hiszen szülinapom van. 

Párizsi vaníliakávét szürcsölve nézegettem az első szülinapi köszöntéseimet, meg az egyetlen képeslapot, amit még Kati csempészett a táskámba mielőtt eljöttem otthonról, és csak ma nyithattam ki. Kaptam tőle még egy hatalmas rózsaszín „birthday girl” feliratú gyertyát, amit majd felavatok, amint sütök egy tortát magamnak. Elsétáltam a metróhoz, már csak az maradt egyetlen opcióként, így még volt rá esély, hogy minimális késéssel odaérek az órámra.

Szerencsére Julien Bondaz is késett, úgyhogy utolsóként beszivárogtam a többiek után a terembe. A többiek messze ültek tőlem: Tom és Bastien szokás szerint egymás mellett, ugyanúgy az ugyanolyan laptopjukkal, az ugyanolyan borzas fejükkel, és az ugyanolyan hátizsákjukkal; Mélaine és Lina is együtt, félig feküdve a padon, mert hétfő van, Léna pedig egyedül az első sorban, ahogy szokta. Bondaz most megcserélte a két órát, mert véletlenül rossz jegyzetet nyomtatott ki az elsőhöz, úgyhogy előbb Anthropologie de la nature, aztán Anthropologie de la santé volt. Engem nem nagyon bolygatott meg a dolog, igazából majdnem ugyanaz a két tárgy. Mikor végre vége lett az óráknak, az IKEA felé vettem az irányt. Kicsit sajnáltam, hogy egy csoporttársammal sem sikerült szóba elegyednem – igazából csak óra közben láttam őket, előtte és utána nem egyszerre voltunk a terem előtt, úgyhogy esély sem volt összefutni – de tant pis (sebaj), gondoltam. Meglepetésemre, a villamosmegállóban leszólított Manon, egy csoporttársam, akivel tavaly összesen nagyjából négy mondatot váltottam, és boldog szülinapot kívánt, majd együtt szálltunk villamosra, és már most többet beszéltünk, mint tavaly egész évben. Aranyos volt.

Happy birthday to me!
szülinapi ebéd

Végigrohantam az IKEA-n megint, egyenesen az étteremig, próbáltam nagyon az útra koncentrálni, és semmit meg nem nézni, mert képes lettem volna még egyszer annyi pénzt elkölteni, mint a múltkor.

Az étteremnél először kicsit zavarban voltam, hogy egyedül vagyok, de a bácsi a pult másik oldalán egy szempillantás alatt elfeledtette velem. Nagyon helyes volt, megkérdezte, honnan jöttem, mit tanulok, hány éves vagyok, és megjegyezte, hogy ilyen szép magyar lányt még nem látott. Sajnos ettől még ki kellett fizetnem a svéd húsgolyókat, de legalább jól megpakolta a tányéromat. Elfogyasztottam a szülinapi ebédemet, aztán hazafelé vettem az irányt, mert JB is nemsokára hazaér, és Danival is megbeszéltem, hogy találkozunk.

Itthon megittam a második vaníliás kávémat, tovább nézegettem a szülinapi köszöntéseket, de aztán úgy döntöttem, elmegyek futni, még mielőtt Danival találkoznék. JB is írt, hogy csak később tud jönni, olyan 8 körül. Csak egy kört (kb. 4 km) tudtam lefutni, mert borzalmasan begörcsölt a hasam a végére, úgyhogy mindenképp haza kellett mennem. Itthon felhívtam a nagyszüleimet, hogy fel tudjanak köszönteni, aztán rohantam a belvárosba, Danival találkozni. JB pont akkor ért haza, amikor már késésben voltam, úgyhogy csak egy puszit adtam neki és tájékoztattam, hogy hagytam neki zöldség-fasírtot a hűtőben. Mielőtt elindultam, még megmutatta, mennyi ennivalót hozott… Telepakolta velük az egész konyhaasztalt. Hozott krumplit, hatalmas cukkinikat, uborkát, paprikát, babot, lencsét… Mindent, amit csak el lehet képzelni. Én pedig borzalmasan hálás vagyok neki ezért.

Danival vettünk egy üveg pezsgőt (illetve ő vett, én szülinapos voltam), és kiültünk a Rhone-partra beszélgetni. Ez volt a szülinapi kívánságom. Eredetileg moziba mentünk volna, de ő is későn végzett, nekem sem lett volna sokkal jobb korábban a találka, úgyhogy a mozit elhalasztottuk máskorra. Nagyon jó volt a Rhone partján, a Fourviere-rel szemben üldögélni, elücsörögtünk ott este 10-ig nagyjából, de mivel mindketten korán keltünk másnap, jobbnak láttuk akkor hazaindulni. Ja, kaptam két gyönyörű karkötőt szülinapomra! Még egyszer merci beaucoup.

www.weheartit.com

Így telt nagyjából a 21. szülinapom, nem volt nagy felhajtás, nem volt semmi nagyon különleges, de pont jó volt így, ahogy volt. Egyetlen szomorúságom az volt, hogy pont Anyáékkal nem tudtam beszélni, mert egyszerűen nem maradt idő, de majd bepótoljuk. Már most szeretek 21 éves lenni, már csak egy igazi szülinapi soirée (azaz buli) hiányzik, de arra azt hiszem, nem kell sokat várni.

És még mielőtt elfelejtem: ezúton is köszönöm a rengeteg köszöntést és jókívánságot, nagyon jól esett, hogy ennyi meg annyi emberke gondolt rám szerte a világban tegnap. (A kedvenc köszöntésem ez a videó volt, köszönet érte Gelencsér Gábornak.)

Le 19-20 Septembre 2015

Happiness is not having to set the alarm for the next day.

Szombat: Ahhoz képest, hogy szombat van, egész korán, már fél 10-kor felkeltünk. Elég sok dolgot beterveztünk, úgyhogy volt mit csinálni. Reggeli után Dani visszament a koleszba néhány dologért, én pedig elmentem a parkba. Kicsit hideg volt ugyan, de futáshoz optimális idő. Úgy döntöttem, ma van a napja, hogy visszatérjek a régi edzéstervhez, ha törik, ha szakad, lefutok 8 km-t. Akkor is, ha a végén négykézláb mászok haza. Szerencsére nem került komolyabb erőfeszítésbe, voltak mélypontok ugyan, de lefutottam 8 km-t megállás nélkül, 1 óra 4 perc alatt. Az időn van még mit javítani, de összességében elégedett voltam, két hónap kihagyás után ez teljesen jó eredmény. Hazafelé menet éreztem a lábaimat azért, de a gondolat, hogy „megcsináltam!” erősebb volt, mint az izmaim zsibbadása. Ebédre sütöttem ki csirkemellet, a maradék pink rizottót ettük hozzá köretnek. Jól elhúzódott a délutánunk a futás miatt, meg Dani kitérője miatt, úgyhogy csak 4 körül tudtunk ebédelni.

Ő a legújabb lakótársam

Olyan 5 körül indultunk el az IKEA-ba, mert anyáéktól azt kértem szülinapomra, hogy hadd vásároljam magam ott halálra, és ők egy részét kifizetik majd. Danival pedig megbeszéltük, hogy ott vacsorázunk, mert olcsó és finom. Jó sokat mászkáltunk, és annál is több hasznos dolgot vettem, legfőképp olyanokat, amivel a szobámat dekorálom. Tavaly Luu kijelentette, hogy ez egy „lánylakás”, ezért minél több dolognak rózsaszínnek kell lennie, én pedig tartom magam a megállapodáshoz, és most a szobám tele van rózsaszín dolgokkal. Eddig mindenki kiröhögött, akinek meséltem, de nem érdekel. Imádom a szobámat. Vettem egy virágot is, remélem sikerül életben tartanom. Sajnos enni már nem tudtunk, mert az orrunk előtt zárt be az IKEA Restaurant. Nem baj, hazavillamosoztunk és itthon összedobtunk egy jó kis vacsorát.  

Vasárnap: Ma ébresztőre keltünk, mert tegnap jó sokáig néztünk Jóbarátokat. Reggeli után még gyorsan elfutottunk a Carrefour-ba bevásárolni, mert 1-kor itt megáll az élet (még jó, hogy legalább vasárnap délelőtt nyitva vannak a boltok, különben minden vasárnap koplalnék szerintem). Vettünk néhány zöldséget, mert kitaláltam, hogy Anya-féle zöldségfasírtot fogok készíteni ebédre. Mivel nemrég reggeliztünk, ebéd előtt még elsétáltunk a parkba, megmutattam Daninak az állatkertet. Az összes állatot láttuk, a krokodiloktól kezdve az oroszlánokig, mindegyik megvolt. Rengeteg kisállat volt, a zsiráfok között voltak a legaranyosabbak, volt egy pici zsiráf, ami nagyjából akkora lehetett, mint Dani. Az apukája 5 méter magas volt nagyjából… Jó nagyot sétáltunk, de ma nem is terveztem futni menni, mert a térdem iszonyatosan megfájdult a tegnapitól, már ez a séta is betett neki. Úgy látszik, nekem nem esett rosszul, de a rossz térdem eléggé sérelmezte a nagy távot, mert ma egész nap sajgott. 

Ebédre megsütöttem a zöldségfasírtokat, és nagyon-nagyon finomak lettek. A recept egyelőre titkos, de majd ha indítok egy sütős-főzős blogot, ott publikálom (ez vicc volt, annyit írni már biztosan nem lenne erőm). 

ilyen volt - ilyen lett, avagy a mai ebédünk

Délután inkább csak hesszeltünk, kávéztunk és sorozatot néztünk, aztán Dani hazament, én pedig behoztam a blogos lemaradásomat (végre!), nemsokára megyek aludni, mert holnap korán kelek. 

A mai napban az a kedvencem, hogy a vége egyben a szülinapom kezdetét jelenti, úgyhogy éjfélkor lejátszottam a Roots Birthday girl című számát, és nagyon örülök neki, hogy végre 21 éves lettem. 

Le 18 Septembre 2015

Smile. It's Friday. 

A tegnap esti soirée és késői hazaérés miatt jó sokáig aludtam, már dél volt, mikor felkeltem. JB is nem sokkal előttem ébredt, de mire én kitámolyogtam a szobámból, ő már pakolta a cuccait. Hazamegy a hétvégére, mert valami program van a falujában. Amíg kávéztam és reggeliztem, addig ott mászkált körülöttem és szóval tartott. Én nem nagyon tudtam még normális mondatokat mondani, úgyhogy inkább csak hallgattam, és néha rákérdeztem valamire, amit nem annyira fejtett ki. Még meg sem ittam a kávémat, de ő már elszaladt, mert kávézni ment valami barátjával. Azt mondta, majd jön vissza nemsokára a cuccaiért, aztán megy órára, onnan meg egyből haza. Rendben. Megvártam, amíg visszaér, hozta a haverját is. Bemutatkoztam neki, nagyon szimpatikus srác volt, amíg JB összeszedte a cuccát, beszélgettünk. Megkérdeztem, merre voltak, és helyes volt a srác, mert miután mesélt kicsit a helyről, azt mondta: „La prochaine fois, tu viendras avec nous!” („Legközelebb te is jössz velünk!”). Ettől az ajánlattól máris szebb lett a napom, ezek a francia egyetemisták nagyon kedvesek.

Délután elmentem futni, de ma már az egy kör is elég volt a parkban (3,8 km), nem tudtam többet menni. Csodálkoztam is, mert tegnap lefutottam 5-öt, de azért az a két hónapos kihagyás még látszik, azt hiszem, nehéz visszaállni a régi távra. 

Futás után összedobtam egy „pink risotto”-t, aminek a receptjét Jamie Oliver honlapján olvastam. 

Újabban teljesen rákattantam a brit séf receptjeire, a legtöbb nagyon könnyen elkészíthető, gyors, egyszerű, és eszméletlen finom. A Jamie’s 30 minutes meal c. sorozat a kedvencem, bár nekem minimum másfél óra azokat az ételeket megcsinálni, de attól még megéri. Utána igazi péntek estét csaptam, sorozatot néztem, és próbáltam sütit zabálni, de mostanában valamiért nagyon nem bírom az édességet, egy süti annyira elég volt, hogy utána rá sem bírtam nézni. A hétfői félresikerült brownie meg még mindig a konyhában áll, JB néha csipegetett belőle, de én rá sem bírtam nézni.

Este átjött Dani, mert megkértem, hogy ha JB hazamegy hétvégén és ő ráér, akkor jöjjön. Nagyon nem szeretek egyedül aludni a lakásban. Mielőtt JB beköltözött, és pár napig egyedül voltam, folyamatosan rémálmaim voltak… Úgyhogy ez most elég sokat segített. Sokkal jobb úgy aludni, hogy valaki őrzi az álmod. 

www.weheartit.com

Le 17 Septembre 2015

The best things in life aren't things. 

Reggel 6-kor, amikor fel kellett kelnem, sötét volt kint, és zuhogott az eső. 

www.weheartit.com

Utáltam felkelni, negyed órán keresztül azon gondolkoztam, mi lenne, ha nem mennék be… De, aztán mégis kimásztam az ágyból, összekészülődtem, és a zuhogó esőben elindultam az egyetemre. Itt Lyonban vagy nagyon spórolnak, vagy csak szimplán nem érdekli őket, ha sötét van reggel, ugyanis 6 órakor az összes közvilágítást lekapcsolták annak ellenére, hogy amúgy a nap még nem kelt fel, és vak sötét volt még 7 óra után is. A buszon alig láttam, hogy hol vagyok, a sötétség meg az eső miatt is nehéz volt tájékozódni. 

A villamosmegállóban még soha nem láttam ennyi embert, mint most. Kiderült, hogy az eső miatt a villamosok össze-vissza járnak, lassabban és ritkábban, mint alapból, ezért torlódott fel ennyi ember a megállóban. Nagy nehezen a harmadik villamosra felfértem (fél órát vártam nagyjából), de arra is csak úgy, hogy megfordulni esély nem volt, össze voltam préselve mindenkivel, úgy álltunk az egyetemig, mint a heringek. 

Negyed órát késtem a villamosos incidens miatt az óráról, de sikerült megtalálnom a termet, és már nyitottam volna be a „Civilisation des pays lusophones: Portugal, Mozambique, Angola” (Luzofón országok civilizációja) c. órára, amikor is kiderült, hogy zárva van az ajtó. A terem mellett székeken ült néhány diák, ők tájékoztattak, hogy a tanárnő nincsen, ők is rá várnak. Nagyon helyesek voltak amúgy, elkezdtek ismerkedni, mindenki elmesélte, mit csinál, milyen szakra jár, hol lakik, stb. Ez az egyetlen választható tantárgyam, úgyhogy itt mindenféle más szakokról is vannak diákok velem. Van két antropológiára járó sorstárs is. Nagyjából háromnegyed órát ücsörögtünk ott, egy idő után már csak a tanárt szidva, aztán úgy döntöttünk, megyünk dolgunkra, nincs értelme tovább várni. Nekem csak azért volt ez szívás, mert a következő órám délután 2-kor kezdődött. Nem akartam még egyszer végigcsinálni a villamosos cirkuszt az esőben, úgyhogy a campus-on maradtam, beültem a könyvtárba, és portugált tanultam. Öt órán keresztül. Jó, közben ebédeltem is (lazacos salátát méghozzá), de azért így is sok volt.

A második órám egy szeminárium volt: „Étude de cas et lectures complémentaires: nature-santé” (Esettanulmány és olvasmányok: természet-egészségügy). Megkerestem a termet, de első ránézésre nem volt túl sok ismerős bent. Leültem az egyik biztos pont, Bastien mögé, akivel már a múltkori szemináriumon is összekerültünk, ő Tom haverja. Aztán, ahogy körbenéztem, egyre több ismerős arcot láttam, de mindet csak látásból ismertem, egy szót sem váltottam még egyikkel sem. Nem tudom, hova rakták pl. Tomot, vagy Léna-t, vagy Mélaine-t és Lina-t, akikkel eddig tök jóban voltam… Mindegy, it’s time to make new friends (ideje új barátokat szerezni) – gondoltam, és mindenkire mosolyogtam, aki csak felém nézett. Később beesett a tanárunk is, aki (végre!) egy fiatal doktoris hallgató, nagyon laza, és nagyon helyes. Ebben az évben is van valaki legalább, akibe szerelmes lehetek egy kicsit. Elmagyarázta, hogy mit fogunk csinálni órán. Először is, kell csoportmunkában egy előadást készítenünk, én a „Rites des passage” témát választottam, mert ebből már előző félévben csináltam egy prezentációt – az volt az, amire nagyon kevés időnk volt, és elég rosszul sikerült, a sztrájk miatt leginkább. Tehát az alap megvan, most ezek más szövegek lesznek, de legalább tudom, miről van szó, és mivel a múltkori 1 órás volt, ennek meg csak fél órásnak kell lennie, sima ügy lesz. Október 8-ára kell megcsinálni, még időnk is van viszonylag sok, és utána tudok a másik feladatra koncentrálni. A másik feladat pedig egy esettanulmány elkészítése, ilyet is csináltunk az előző félévben, Tommal és Marielle-el az ethnomathématique témakörében. Most Bastien-nel és egy Audrey nevű lánnyal kerültem egy csoportba, és úgy néz ki, hogy a "menekültek egészségügyi ellátása a menekülttáborokban" lesz a témánk. Az ötletet Bastien dobta be, akiről kiderült, hogy nagy aktivista az ügyben, aminek marhára örülök, mert én is közelebb akarok kerülni egy kicsit a dologhoz. Nagyon elégedetten távoztam az óráról, és még azt sem bántam, hogy megint csak a harmadik villamosra fértem fel. Holnap nincs órám, és kezdődik a háromnapos hétvégém. És az eső is elállt, kisütött a nap.

Itt futottam... :) 

JB még nem volt itthon, mikor hazaértem. Gyorsan átöltöztem futócuccba, és elmentem a parkba. Sajnos, a tegnapi őrületes szél miatt bezárták, még gondolom ma is söprögették a lehullott ágakat, szállították el a kidöntött fákat, stb. B tervnek ott volt a Rhone-part, úgyhogy szépen lefutottam a Bellecour-ig, meg vissza, ez összesen 5 km volt. Gyönyörű volt a parton futni, nagyon élveztem.

Itthon JB értesített, hogy este meg vagyunk hívva az egyik barátjához vacsorára. Örömmel mondtam igent a meghívásra, de még bőven volt időm összekészülődni. Olyan 8 körül indultunk el itthonról, nagyjából fél óra alatt oda is értünk Fanny-hoz. Ő JB egy gyerekkori barátjának, volt lakótársának, Valentin-nak a barátnője, és most néhány hétig együtt laknak, amíg Valentin nem talál külön lakást magának. Tehát ott volt Fanny és Valentin, később pedig még egy lány, Florence csatlakozott. Nagyon-nagyon aranyosak voltak, kérdezgettek, mondogatták, hogy nagyon ügyesen beszélek franciául. A vacsora Carbonara spagetti volt, közben borozgattunk. Egészen otthon éreztem magam közöttük, nagyon helyesek voltak. Kitalálták, hogy most minden héten máshoz megyünk, a következő Florence lakása lesz, aztán mi jövünk JB-vel. Vacsora után elindultunk, hogy beülünk még valahova kocsmázni, de mire találtunk egy kocsmát már senkinek sem volt kedve, úgyhogy inkább hazasétáltunk. Így is hajnali 2-re értünk haza JB-vel, de mivel nekem nincs holnap órám, semmi gond. 

Le 16 Septembre 2015

Aujourd'hui, le vent est insupportable. 

Ma már meg sem próbáltam 8-nál előbb felkelni. Azt hittem, hogy JB nincs itthon – írt tegnap hajnalban egy sms-t, hogy nem tud éjszakaival hazajönni, úgyhogy máshol alszik –, ezért bekapcsoltam a reggeli zenémet, de egyszer csak észrevettem a cipőjét az ajtóban és a kulcsát az asztalon, úgyhogy gyorsan halkítottam a hangerőn, és szép csöndben készülődtem össze.

Az egyetemen az első órám „Paléoanthropologie et paléolithique” volt, nevéből adódóan az őskorral kapcsolatos dolog, de ennél többet én sem tudtam róla első ránézésre. Egy idősebb nő tartotta, nem nagyon csinált semmiféle bevezetést, vagy különösebb magyarázatot, egyszerűen belevágott: nyomkodta a diákat a kivetítőn, mi meg jegyzeteltünk, mint az állat. Ennek az órának a lényege az ember eredete, ebből adódóan az ősemberek felkutatása, hogyan éltek, mit ettek, bla-bla-bla. Ez lesz a másik óra, amit már most gyűlölök, ugyanis imádom a történelmet, de azért ennyire messzire ne menjünk. Az őskor nekem túl régen volt ahhoz, hogy foglalkozzak vele. Nem baj, egyszer ennek az órának is vége lett. Laura-val indultam el megkeresni a következő óránk helyszínét, de csak egy darabig mentünk együtt, mert másik teremben voltunk.

A második órám ma „Enquete ethnologique” volt, ez már volt tavaly is, szeminárium, ahol saját kutatást kell vezetnünk, órán csak azt beszéljük meg, ki hol tart, milyen feladataink vannak, és a tanár tanácsokat ad. Kiderült, hogy ebben az évben egyedül kell majd dolgoznunk, és mindent csinálnunk, ami egy kicsit aggasztó is, de valamilyen szinten könnyít a dolgon. Tavaly részben azért nem csináltunk semmit, mert nem tudtuk összeszervezni a találkozókat, mind a hármunknak máskor volt dolga, meg igazából egyikünknek sem volt kedve elkezdeni a dolgot, egy kicsit béna témát választottunk. Marie-Pierre Gibert, a tanárnőnk most azt mondta, mindenképpen olyan témát válasszunk, ami nagyon érdekel minket, mert egy évig ezzel kell foglalkoznunk, változtatni nem lehet. Nekem máris rengeteg ötletem van, de valami olyat kell választanom, amit viszonylag egyszerű legalább elkezdeni. Dolgoztunk csoportmunkában is, én Bastien-nel kerültem egy csoportba, aki Tom haverja itt az egyetemen, eléggé hasonlítanak amúgy: mindegyik alter-arc, szakállas-bajszos, nagyhajú, csak Tom szőkésbarna, Bastien pedig vörös (elég extra színe van a hajának amúgy, életemben nem láttam még ilyet, és nem festett!). Vele, meg még egy lánnyal beszéltük meg, hogy mit csináltunk előző évben, aztán mindenféle másról is szó esett, de én annyira nem folytam bele a társagásba, csak konstatáltam, hogy Bastien még mindig ugyanolyan jó arcnak tűnik, mint tavaly.

Mivel ez volt az utolsó órám, indulhattam hazafelé. A villamosmegállóban összefutottam Mélaine-nel, aki gyorsan kunyerált tőlem egy cigit, aztán végigbeszéltük az utat. Pont elértünk a metróhoz, amikor bemondták, hogy a villamos nem közlekedik tovább, mert egy hatalmas fát kidöntött a szél, és rádőlt a sínekre. Ja, igen, elfelejtettem leírni, hogy borzalmas szél volt, 150 km/h-val fújt, és döntött mindent, amit tudott. Az egyetemen is láttam egy kicsavart fát. Ez volt a szerencsém, hogy már a metrónál voltam, így tovább tudtam menni. Az egyetemen kénytelen lettem volna megvárni, amíg helyreállítják, mert más közlekedési lehetőség a villamoson kívül nem nagyon van.

Elmetróztam a CROUS-ig, ahol megtudakoltam megint, hogy miért csak ennyi az ösztöndíjam, és elmagyaráztam a srácnak, hogy szerintem ez miért nem oké. Most egy nagyon segítőkész emberkét sikerült kifognom, aki rögtön kiderítette, hogy mi a hiba a dossier-ban, és azt mondta, egy családi anyakönyvi kivonatot vigyek nekik, és rendeződni fog az ügyem. Ez tehát pipa, már csak azt remélem, hogy nemsokára a számlámon is lesz az ösztöndíj, mert a keretem véges.

Ma nem mentem futni, ilyen szélben egyszerűen örültem, hogy bent lehetek a lakásban. Ahogy jöttem haza, folyamatosan hallottam a tűzoltókat szirénázni, gondolom több fát is kidöntött. A parkban meg különösen sok a fa, nem annyira vágytam rá, hogy azok alatt futkossak.

JB olyan 6 körül ért haza, együtt csináltunk vacsorát (illetve én csak a salátát vágtam össze és tettem bele egy tálba), „courgettes á la creme”-t, azaz tejszínes cukkinit. Ez az ő találmánya, és elég finom volt. Van egy meghívásom holnapra, megyek vele és a barátaival bulizni. Pénteken nincs órám, úgyhogy belefér.

Viszont holnap 6-kor kell kelnem, mert 8-kor órám van, úgyhogy azt hiszem, nemsokára lefekszem aludni. 

Le 15 Septembre 2015

Ma reggel azért nem tudtam elmenni a parkba futni, mert nagyon rosszat álmodtam és egyszerűen nem mertem felkelni, amíg sötét volt. Valahogy azt gondolom mindig, az ágyban nagyobb biztonságban vagyok. Végül 8-kor keltem, ahogy szoktam. Szépen nyugodtan megreggeliztem, aztán rendet raktam - mert JB valószínűleg hamarabb hazaér, mint én – és elindultam az egyetemre.

Az első órám „Anthropolige des religions” („religion” vallást jelent) volt. Előtte összefutottam Noémie-vel, Salome-vel és Milena-val (vele még mindig fenntartásaim vannak, szerintem tökre utál mindenkit maga körül), velük ültem az amphi-ban is. Ezt az előadást egy rendkívül szimpatikus férfi tartja, aki amúgy ázsiai vallásokat kutat, de itt pont nem arról fog nekünk beszélni. Ezeken az órákon az antropológiának a vallásokkal foglalkozó, azokat kutató ágát fogjuk tanulni, olyan antropológusok munkáit ismerjük meg, akik ilyesmivel foglalkoznak. Hát ez így elég semminek tűnhet, még én sem annyira lelkesedem érte, de biztosan jó lesz. A tanárunk legalábbis nagyon aranyos, és jól magyaráz – és ez már sokat segít. Óra után elviharzottam a könyvtárba, nem nagyon vártam se a lányokat, se Tomot, aki előadás közben egy ezer wattos mosoly kíséretében kérdezett tőlem valamit, amit nem értett. Majd úgyis összefutok vele nemsokára, ő úgyis minden órán ott van.

A könyvtárban megpróbáltam behozni a lemaradásomat portugálból (egy óra alatt egy évet, menni fog), mert új tanárt kaptam, és attól féltem, hogy majd mindenki meg tud szólalni rajtam kívül. Ha nem is tanultam meg egy óra alatt folyékonyan beszélni, de legalább rájöttem (megint), hogy mennyire imádom ezt a nyelvet, és hogy mennyire hiányoznak a brazil barátaim és Professor Giusti, a régi tanárom.

Portugál előtt még volt egy órám, aminek „Champs et méthodes de l’anthropologie” (Az antropológia területei és módszerei) a címe. Halál unalmas volt. Még az sem segített, hogy egy nagyon helyes srác mellé ültem, mert az egész előadás alatt vagy idióta hangon röhögött, vagy a fél asztalt befoglalva aludt. Ez volt az első, bevezető óra, amivel semmi gond nem lett volna, ha nem azokat mondják el megint, amiket tavaly kb. minden tanár ötvenszer elismételt. Mi az etnográfia? Mi az etnológia? Mi az antropológia? Esküszöm, már kívülről tudom a definíciókat…

Szerencsére hamarabb befejezte a bácsi a mondókáját, és mehettem portugálra. Előtte megettem az „ebédemet” egy dobozban hoztam reggel rögtönzött gyümölcssalátát. Nem volt rá sok időm, mert még a termet is meg kellett keresnem. Nem volt ismerős tavalyról, de gondolom, mindig úgy összekeverik a csoportokat, hogy esélytelen ismerőst találni. A tanárnő egész szimpatikus volt, biztosan jól fogunk haladni, talán félév végére meg tudok majd szólalni portugálul. Azért Giusti nagyon hiányzik… Ez a nő olyan lassan beszél, hogy én még embert nem hallottam ennyire lassan magyarázni. Ami nem lenne baj, csakhogy a brazilok pont nem a lassú beszédükről híresek. De legalább ez is „brazil” portugál, és nem „portugál” portugál, mert akkor gondban lennék kicsit, azt hiszem. Este 6-kor szabadultam az egyetemről, alig vártam, hogy hazaérjek.

JB írt közben egy sms-t, hogy csak 7-re ér haza. Én elmentem még futni, mert neki tanulnia kellett még vacsora előtt. Olyan fél 8-ra mindketten végeztünk, ő eleget tanult, én meg kifutkostam magam, és elmentünk bevásárolni. Vettünk egy-egy pizzát, meg összedobtunk mellé egy salátát. Közben nagyon sokat beszélgettünk, nagyon-nagyon aranyos srác. És egyre több dolog derül ki, amiben hasonlítunk. Amikor megérkezett, és megmutatta, mit hozott otthonról, majdnem a nyakába ugrottam: a saját kertjükben termett cukkinit. Mennyország! Jól megleszünk, tényleg.

Le 14 Septembre 2015

Mondays are for fresh starts.

Reggel, mikor kinyitottam a szememet, meglepően sok erőt és energiát éreztem magamban a futáshoz. Már tegnap este óta tervben volt, hogy ma aztán tényleg elmegyek futni, ha esik, ha fúj. Már épp azon gondolkoztam, milyen zenét hallgatok majd közben, mikor ránéztem az órára: 8:00. Mivel 10-re kellett az egyetemen lennem, és nagyjából egy óra az út, esély nem volt rá, hogy az egy órás futás még beleférjen. Úgyhogy nagy morcosan lezuhanyoztam, felöltöztem, főztem egy kávét, aztán elindultam az egyetemre. Legalább a nap sütött a tegnap esti viharok után.

Az egyetemre menet már a villamoson szitkozódtam magamban, mert persze mindenkinek reggel 10-kor kell mennie, ilyenkor kezdődik majdnem mindenkinek az órája, és alig lehet elférni. Be kell szereznem egy gördeszkát, és akkor nem lesz több ilyen gondom. Megpróbáltam a könyvembe bújva kizárni a körülöttem lévő tömeget, nagyjából sikerült is.

Az első órám Anthropologie de la santé (a „santé” egészségügyet jelent magyarul) volt. A terem előtt próbáltam ismerős arcokat kiszúrni, de csak olyanokat láttam, akiket látásból ismertem eddig is, nekik valószínűleg fogalmuk sincs, ki vagyok. Egyszer csak odapattant elém Laura, akivel még a legeslegelső prezentációmat csináltam. Kicsit beszélgettünk, aztán a teremben is egymás mellé ültünk. Bent már jóval több ismerős arcot láttam, néhányukkal összemosolyogtam, jó volt látni, hogy annyira azért nem fogyatkozott meg a csapat. Ezt az órát Julien Bondaz tartja, aki az első félévben Théories anthropologique-on volt vendégtanár, aztán a múlt félévben a Nommer et classer c. előadást ő tartotta végig. Néhány perc alatt felvázolta, hogy mivel fogunk pontosan foglalkozni ezen az órán, aztán egyből bele is vágott és darálta az anyagot – ahogy szokta.

Az „anthropologie de la santé” igazából azt a részét fedi az antropológiának, ami az egészségügyhöz köthető. Ide tartozik az „anthropologie physique” például, amit a Dr. Csont című amerikai sorozatból lehet ismerni, amikor csontokat, koponyákat meg mindenféle izgalmas emberi testrészt méricskélnek és abból vonnak le következtetéseket. Ide tartozik az, amit tavaly már érintettünk Bondaz-zal, hogy a különböző kultúrákban, társadalmakban hogyan gondolkoznak a betegségekről, hogyan kezelik őket. Ide tartozik még az etnopszichiátria is, meg még ezer más dolog. Majd úgyis írok néha, hogy mit tanulunk. Most csak a tudományág történetét vettük át nagy vonalakban.

A következő órát is Julien Bondaz tartja, úgyhogy nem nagyon zavartatta magát, az első óra végét szépen leadta a másik elején. Közben volt szünetünk, én Mélaine-nel, Alicia-val és Lina-val elszaladtam a menzára és ők kaját én meg egy dobozos kólát vettem. A lényeg, hogy Bondaz a második órát csak fél órával később kezdte el. Ennek a neve „anthropologie de la nature” (a „nature” azt jelenti: természet), és rájöttem, hogy ez lesz az óra, amit szívből gyűlölni fogok. Az utolsó 30 perc már olyan szenvedést jelentett, hogy azon kezdtem el gondolkozni, a mögöttem lévő, és egész óra alatt engem rugdosó srácot pofon vágom. Ez a tárgy ugyanis közel van a biológiához, ami sosem tartozott a kedvenc tantárgyaim közé. Bondaz azokról a feltételezésekről meg elméletekről dumált, amik kapcsolatot keresnek ember és állat között. Például, vannak olyan szociológusok, akik a rovarok szervezett működését vizsgálják és hasonlítgatják össze a mi társadalmainkkal. Én nagyon örülök, ha valakit ez érdekel, de én pont nem ez az ember vagyok. Úgyhogy felvettem a gimnáziumi biológia órákról ismert arckifejezésemet, és végig fintorogtam az egész órát. Miután elhangzott az „Á la semaine prochaine!” (Jövő héten találkozunk!), kirohantam a teremből, és futottam a villamosra.

A buszon már a brownie receptjét memorizáltam és itthon rögtön nekiestem a sütésnek. Sajnos még nem végeztem vele, de Mme Fucci már meg is érkezett. Nagyon sietett, mert nem talált normális parkolóhelyet, és szabálytalanul állt meg, úgyhogy egyből alá is íratta velem a szerződést. Aztán nem sokkal később megjött JB (Jean-Baptiste a becsületes neve) is, az anyukájával. Megnézték a lakást (az anyukája még nem látta), aztán aláírták a papírokat, és Mme Fucci már itt sem volt. Úgyhogy jövő szeptemberig, ha tetszik, ha nem, JB-vel fogok lakni. Nagyon-nagyon szimpatikus volt megint, az anyukája meg még inkább. Felváltva mosolyogtak rám, és JB jó tulajdonságait sorolták (főz, mos, takarít, rendet tart, nagyon tanul, de szeret bulizni is, jól viselkedik, nem hangos…), aminek nem nagyon láttam értelmét, mert semmi rossz érzésem nem volt vele kapcsolatban. Mikor a közös evésre, vásárlásra és ilyesmire terelődött a téma, az anyukája egyből kijelentette, hogy hétvégenként majd rám is főz és JB hozni fogja az otthoni kosztot, hogy hét elején legyen normális kajánk. Én szóhoz sem jutottam, legszívesebben a nyakába borultam volna, hogy „Maman!”, és szerintem ő azon is csak mosolygott volna. Egy tündér az a nő. A fia is, bár ahogy észrevettem nem veti meg a bulikat, a vendégágy láttán egyből felcsillant a szeme. Jól megleszünk, úgy érzem. A brownie még a szerződés-írogatásnál odaégett, illetve csak a teteje, az alja tiszta folyós lett, valamit elrontottam. Az ízén annyira nem érződött, JB és az anyukája is azt mondták, hogy nagyon finom. Aztán nemsokára szedték a cuccaikat és hazamentek, JB csak holnap költözik be, valamikor délután jön, azt mondta. Én kicsit elszomorodtam, mert már úgy vártam, hogy ne egyedül legyek, a Danit is hiába próbálom rávenni, hogy jöjjön át, mostanra aztán tényleg teljesen beszippantotta az egyetem.

Nagy szomorúságomba felvettem a futócipőt, és kimentem a parkba. Nem mondom, hogy büszke vagyok magamra, mert elég rossz időt nyomtam le, és keveset is futottam, de legalább nem álltam meg egyszer sem. Két hónapja semmit nem sportoltam, úgyhogy számítani lehetett rá, hogy ez ilyen lesz. Majd javítok rajta szép lassan. Holnap reggel mondjuk, ha sikerül végre felkelnem időben.