Gyerekvigyázós hétvége: 27-29 Janvier 2017

Pénteken (27/01) meg voltam hívva ebédre Anitához. Mivel mostanában nem kell Monára vigyázni, de mi azért szeretünk néha-néha leülni dumálni Anitával, és Mona is nagyon örül, ha lát, ezért meg lettem hívva ebédre. Eleinte délutáni kávémeghívásokkal próbálkozott Anita, de az sehogy sem akart összejönni, így lett belőle ebéd – amit én egyáltalán nem bántam persze, legalább nem kellett főznöm.

Délre mentem át, akkor még készült az ebéd. Kiültem a konyhába, elmeséltem Anitának az órarendemet, meg ezt a borzalmas káoszt, ami az egyetemen van. Mona, már mikor megérkeztem, majdnem ugrált örömében, innentől kezdve pedig az összes játékát hordta ki a konyhába, hogy megmutassa nekem. Miután behurcolt egy hintalovat, meg egy másik hatalmas ló formájú játékot, rászóltunk, hogy talán a lovacskáknak nem a konyhában van a helyük, és én bementem vele kicsit a nappaliba játszani. Aztán együtt megebédeltünk, és eljött a szieszta-idő, Mona ment aludni. Az én jelenlétem kicsit felborította a napirendet, ami azt eredményezte végül, hogy lefekvés előtt még megfésülte a hajamat háromszor (mostanában fodrásznak készül), aztán csak úgy volt hajlandó aludni menni, ha odafeküdtem én is mellé az ágyba. Anita énekelt neki altatódalt. Végül úgy aludt el, hogy fogta a kezemet, nagyon aranyos volt. Miután elaltattuk Monát, még beszélgettem kicsit Anitával, aztán hazamentem, még volt egy kis időm otthon, mielőtt a szerb lányokért megyek suliba. Miközben itthon tettem-vettem, kaptam egy sms-t Anitától: „Huha! Felébresztettem Monát, sír, és mondja hogy sára. Puszi”. Drága, biztos nem értette, hová tűntem, elfelejtettünk szólni neki, hogy nem leszek már, mire felébred. Na nem baj, megyek majd máskor is hozzájuk.

Fél 6-kor már az iskola előtt voltam, Lea kezét fogtam, és könyörögtem neki, hogy vegye fel a hátizsákját, mert koszos lesz, ha a földön húzza. Válasz: „Nem!” Oké. A nővére is meg volt kergülve, péntek van, szívassuk kicsit a húgunkat (meg a babysittert), úgyhogy felkapta a táskáját, és elkezdtek kergetőzni körülöttem. Így vigyen haza az ember egy óvodást meg egy kisiskolást. Egy darabig csak álltam, és vártam, hátha abba hagyják (persze a hangomat ilyenkor nem hallják, legalábbis úgy tesznek), de csak nem akarták befejezni. Nagy nehezen rá tudtam beszélni a nagyobbikat, hogy adja vissza a kicsinek a táskát. A kicsi belehúzta a legnagyobb sárba, nekem elegem lett, hatvanadszorra is elmondtam, hogy vagy felveszed, vagy én viszem. „Nem!” Oké. A nagyobbik felkapta a táskát, majd ő hozza. Oké. Kicsi hisztis, elkezd bőgni. Nagyszerű. Érjünk már haza. Kicsi még hisztisebb, megáll az út közepén, ő nem jön a táska nélkül. Nekem már végképp elegem lesz, felkapom a síró gyereket, ha nem jössz, akkor majd viszlek – a táska amúgy is kb. 100 méterrel előttünk jár, a nagyobbik kezében. Az iskolától a buszmegállóig nagyjából 300 métert kell megtenni (vagy még annyit sem), örökkévalóságnak tűnt. Persze, miután a buszmegállóban a kicsi megkapta a sáros táskát, már semmi baja nem volt, vigyorogva énekelt. Nagy nehezen hazajutottunk, otthon már egy fokkal kezelhetőbbek voltak, vacsora, kicsi játék, aztán lefekvés. Negyed 10-kor végre kifújtam magam, mikor kiléptem a kapun. Otthon megittam egy pohár bort, mégiscsak péntek este van, aztán alvás.

Szombat reggel majdnem felrobbantam, ugyanis JB tegnap bulizott, ma egész délelőtt aludt, én meg nem tudtam emiatt skypeolni Anyával, csak 11-kor, pedig már 8-kor felkeltem. A lakásunk falai tényleg papírból vannak kb., úgyhogy ha korábban kezdek beszélni, tuti felébresztem. Végül 11-től délig Anyával beszéltem, aztán megjött Dani, együtt kávéztunk még egyet. Közben JB is előkerült, mi akkor már az ebédet készítettük elő. Eredetileg nem akartam főzni, de muszáj volt, mert nem nagyon volt olyan kaja lefagyasztva, ami elég lenne hármunknak. Összedobtunk egy bolognai spagettit, gyorsan ment, a fiúk segítettek. Mondjuk, rájöttem, hogy számomra agyrém két pasival főzni, össze-vissza csinálnak mindent, én pakoltam utánuk, meg néha rájuk szóltam, hogy szerintem mit hogy kell - persze nem úgy csinálták. A végén már inkább nem figyeltem oda, mit csinálnak, mert biztos voltam benne, hogy én nem úgy szeretném, és csak felhúzom magam. Ennek ellenére nagyon finom spagetti-szószt ütöttek össze, én pedig csináltam közben egy tepsi almás pitét, mire befejeztük az ebédet, pont megsült.

Ebéd után JB sorozatot nézett, mi a Danival lefeküdtünk aludni, mert annyira ki voltunk purcanva mind a ketten. Ő tegnap bulizott (megünnepelte, hogy vége a vizsgaidőszaknak neki is), engem pedig ugye eléggé lefárasztottak a lányok.

Este Dani visszament az INSA-ra, mert az egyik barátnőjénél volt most valami zenélős est, én mentem a szerb családhoz vigyázni a két kislányra (a szülők „buliznak” az ő szavaikkal élve), JB pedig randira (az egyik barátnőmmel by the way). A lányok most sokkal rendesebbek voltak, mint tegnap (biztos kialudták magukat), csináltunk egy palacsintatortát, mert a nagyobbik szerint az anyukájuk imádja. A lefekvés most se ment zökkenőmentesen, de 10-re sikerült ágyba tenni őket, én pedig elmehettem haza. Megvártam Danit, aztán alvás.

tényleg best bagel

Vasárnap lazulós napot akartunk tartani Danival, kitaláltuk, hogy most elmegyünk sétálni, vagy múzeumba, valami olyat csinálunk, amire amúgy nincs időnk. Ez az egyetlen hétvége ugyanis az egész évben, amikor Daninak nem kell tanulnia egyáltalán, úgyhogy én is feláldoztam magam, legyen Sunday funday. Végül elsétáltunk a Rhone-parton egészen a Bellecour-ig, onnan pedig vissza az Hotel de Ville-ig. Út közben betértünk az egyik kedvenc helyünkre, aminek a neve Best Bagels, és nagyon-nagyon finom bageleket árulnak, a menü egészen elfogadható áron van. Vettünk egy-egy menüt, megebédeltünk kényelmesen.

Rhone

Bellecour

Théatre des Célestins

A Place des Terreaux-on bementünk a Musée des Beaux-Arts-ba (Szépművészeti Múzeum), mert Dani még sosem volt itt. Én két éve Nicolas-szal a lakótárs-vasárnapok – ami azt jelentette, hogy vasárnap közös programot szerveztünk – keretében megnéztem egy részét az állandó kiállításnak, aztán voltam itt később a Vicáékkal is egy Autoportraits (Önarcképek) című ideiglenes kiállításon tavaly. De nagyon szeretem ezt a múzeumot, az épülete és a kertje is gyönyörű, úgyhogy örömmel jöttem. Most leginkább a 19-20. századi festészetről szóló kiállításokat jártuk végig, egész érdekes volt – még úgy is, hogy engem aztán egyáltalán nem kötnek le az ilyen festmények. Szerencsénk volt, mert a múzeum valamilyen együttműködés keretében vasárnaponként művészeti iskolába járó diákokat hív, akik mindenféle a festményekhez vagy szobrokhoz kapcsolódó előadással készülnek. Így volt szerencsénk megnézni egy hip-hop táncos lányt, egy rock együttest és egy performanszt, ami meséből és zenéből állt. Emiatt már megérte eljönni, nagyon király volt mindegyik.

Musée des Beaux-Arts

A múzeumból hazasétáltunk, itthon egy kávé után neki is álltunk vacsorát főzni. Csináltam egy sütőtökkrém-levest és egy céklasalátát, Dani rizottót (az én utasításaim alapján), JB pedig megsütött két meleg szendvicset, mert már lejárt a szavatosságuk egy-két napja, gyorsan meg kell őket enni. Együtt vacsoráztunk hárman, aztán Dani visszament az INSA-ra, én pedig elkezdtem tanulni, holnap elég durva hetem kezdődik. 

Első hét a második félévben: 23-26 Janvier 2017

Hétfőn (23/01) elkezdődött az egyetem. Végre. Én nagyon örültem a másfél hetes szünetemnek a vizsgáim után, de az igazat megvallva az utolsó napokban már halálra untam magam. Futni nem tudtam menni, mert nagyon hideg van, és kicsit megfáztam, fáj a torkom. Sétálni szintén ezért nem mentem, maximum Danival néha a parkba, de a hideg miatt tényleg nem szívesen mozdultam ki. Mehettem volna múzeumokba meg ilyesmi, de őszintén szólva nem sok kedvem volt egyedül. Úgyhogy jobb híján itthon olvasgattam, sorozatot néztem, recepteket gyűjtöttem, blogot írtam, de nyilván ebből egy idő után elege lesz az embernek.

Szóval, az órarendünket végül múlt hét pénteken kaptuk meg a véglegeset. Borzasztó. Egyrészt, sokkal több óránk van, mint első félévben, másrészt minden nap 10-kor kezdünk, emiatt nagyon későn végzünk. Kedden reggel 10-től este 8-ig egyetemen vagyok, csütörtökön szintén. Horror. Jó, pénteken nincs órám, de ez így akkor is durva.

ez az új órarendem (rákattintva kinagyítódik)

Ezen a héten még csak előadások vannak, a szemináriumok csak jövő héten kezdődnek. Úgyhogy, ma 10-től volt az első órám, „Santé-ethnopsychiatrie” (Etno-pszichiátria). A tanárnő olyan, mint egy nagymama, egy az egyben. Egy hatvanas néni, teljesen úgy néz ki, mint a tévében a jósnők, szemüveges, rövid göndör haja van, egy nagy bő kék pulóver volt rajta, meg vagy nyolc hatalmas nyaklánc, kagylókkal, gyöngyökkel. Eszméletlen helyes volt, az eredeti szakmája pszichológus, de mivel fiatal korában elkezdett érdeklődni az antropológia iránt, végül antropológus lett belőle. Nagyon érdekes dolgokat kutatott, anthropologie de la maladie (betegségantropológia) témakörben. Kiadott egy kb. 10 oldalas olvasmánylistát, amiről végül kiderült, hogy persze nem kell mindent elolvasnunk. Ezzel kapcsolatban volt egy ilyen megszólalása: „Jaj, nagyon sok írásomat ideírtam maguknak. Hú, tényleg nagyon sokat. Ha-ha! De olvassák csak el, az én írásaimat kevesen olvassák.” Na, ezen és a további hasonló hozzászólásain mindenki gurult a röhögéstől. Egy szó, mint száz, az óra témája is érdekel, de így még több kedvem van hozzá.

Dél és 2 között volt egy kis szünetem, pont tudtam ebédelni. Kettőkor kezdődött a portugál órám. Nagyon szerettem volna, ha megkapom újra Giustit, de a kiíráson már láttam, hogy sajnos az ő órái ütköznek az enyémekkel, úgyhogy nem tudok hozzá járni. Szomorkodtam egy sort, de aztán elmentem erre az órára, és igazából nem vagyok annyira csalódott. Egy harmincas pasi a tanárunk, Fernandez (a keresztnevére nem emlékszem), brazil. Eszméletlen jó arc, rögtön azzal kezdte, hogy nagyon bírja, hogy a franciák udvariasak meg minden, de ő azt akarja, hogy beszéljünk órán, tegezzük őt, és legyünk aktívak, ő brazil órát akar tartani. Az első órán rögtön brazil közmondásokat tanított nekünk, nagyon élveztem.

Nagyjából ennyi volt a hétfőm, este hazajöttem, JB-vel együtt főztünk, vacsoráztunk, tanultunk kicsit.

Kedden (24/01) hosszú napom volt, megint 10-re mentem. Az első előadás neve Anthropologie et démarche de recherche (Antropológia és kutatásmódszertan), egy nagyon helyes fekete tanár tartja, ötvenes, mosolygós, én nagyon szeretem. Az óra anyaga nagyjából az, amit már első év óta veszünk folyamatosan, hogyan kell kutatást vezetni, milyen módszerekkel, most Marcel Mauss módszertanát vettük végig. Érdekes volt, de hasznosnak nem annyira mondanám, mert ezeket már kb. ötvenszer hallottuk a három év alatt.

A következő órámig 4 óra szünetem volt, ez is azért van, mert még nincsenek szemináriumok, jövő héten nem lesz már ilyen. Julie-vel és Anne-Elizabeth-tel ebédeltem, közben megbeszéltük, hogy hogyan fogjuk csinálni a kutatást a Kerületi Tanácsnak, mert csütörtökön lesz megbeszélésünk az alelnökkel. Aztán ők hazamentek, én meg a könyvtárba, ott olvasgattam 4-ig.
Közben arra gondoltam, átugorhatnék az Euroexpo-ba, most tartják ugyanis ott a Bocuse d'or nevű nemzetközi szakácsverseny döntőjét, ahová Széll Tamás is bejutott - miután megnyerte az európai döntőt. Ennyire még nem akartam életemben szakácsversenyre menni, de mivel ez az egyetlen, ahová közönség is mehet, iszonyatosan drága, 100-200 euró között van a belépő - megnéztem még tavaly, mert tényleg nagyon menni akartam. Úgyhogy nekem csak annyi jutott, hogy a könyvtárból néha pozitív gondolatokat küldtem Széll Tamásnak és a segítőjének, aztán éjjel megnéztem néhány videót a versenyről. 

Széll Tamás (jobbra) és segítője az európai döntőn  
(fotó: index.hu)

Nagyon szorítottam, hogy Soarez bejöjjön órát tartani (első félévben a 6-ból csak 3-at tartott meg), de szerencsére ott volt. 
Egyből azzal kezdte, hogy az egyetemen megszavazták, hogy ezentúl minden órán jelenléti ív lesz, az előadásokat is beleértve, mert elegük van belőle, hogy nem járunk órára. Hát ezen iszonyatosan felháborodott mindenki, főleg azért, mert a nem bejáró diákok 80%-a önhibáján kívül nem jár előadásra, egy részük azért, mert dolgozik, másik részük azért, mert egyszerre két szakot végez. Most ez nekem is eléggé betenne, mert az új órarendem miatt kedd helyett szerdán megyek a szerb lányokért, 3-ra, mert akkor hamarabb végeznek. A legújabb órarendváltozat szerint pedig 2-4-ig előadáson kéne lennem. Hát arra nem tudok bejárni, mert ha nem megyek babysitterkedni, akkor konkrétan nem lesz pénzem kajára, ennyire egyszerű a helyzet. A többiek hasonló, vagy még rosszabb helyzetben vannak, úgyhogy nem csoda a felháborodás. Nehogy már 1-2 előadáson múljon a félévünk, eddig mindenki le tudott vizsgázni úgy is, hogy nem volt ott minden órán.  Soarez azt mondta, ő teljesen egyetért velünk, és neki semmi kedve nincs itt rendőröset játszani ezzel a sok ellenőrzéssel, nagyok vagyunk, el tudjuk dönteni, hogy mennyire fontos bejárni – nyilván, aki tud, az be is jár, viszonylag kevés az, aki lustaságból marad otthon. Miután valahogy lecsitult a nagy vita, Soarez leadta az órai anyagot, ami marha érdekes, az az óránk neve, hogy Migrations, vagyis migrációk. Ez az új kedvenc órám, főleg mert ebbe az irányba akarok tovább tanulni majd.

Este épp hogy hazaestem, le se vetkőztem, rögtön mentünk JB nagynénjéhez, meg voltunk hívva vacsorára. Én reggel, még indulás előtt összedobtam gyorsan egy tiramisut, úgyhogy mi vittük a desszertet. Nagyon örültek neki, és nagyon finom volt a vacsora is. Én annyit ettem, hogy alig bírtam utána felállni  az asztaltól, esküszöm, úgy éreztem magam, mint egy malac. Vagy mint egy liba, akit teletömtek. JB nagynénje és unokanővére nagyon aranyosak, kedvesek, tényleg úgy kezelnek, mintha családtag lennék, teljesen otthon éreztem magam náluk.

Szerdán (25/01) nem mentem végül órára, mivel szemináriumom nem volt reggel, az előadásra pedig a babysitterkedés miatt ugye nem tudok menni. Amúgy ez is egy vicc, mert az órarend első verziójában 12-14-ig volt az előadás, akkor pont el tudtam volna menni, de valamiért későbbre csúsztatták, és 14-16-ig pont nem tudok. Eléggé sajnálom, mert a tantárgy neve Anthropologie du sensible et de l’action (Érzékeny- és akció-antropológia ha jól fordítom), Anya foglalkozott ezzel, és azt mondta, nagyon érdekes. Nem baj, a jegyzeteim meglesznek, és olvasni is tudok attól még, hogy nem járok be. Valószínűleg a jelenléti ívből nem lesz amúgy semmi, mert akkora lázadás van a csoportban, hogy bojkottálni fogjuk, úgy néz ki. Azért elég vicc lenne, ha emiatt az egy óra miatt buknám a félévemet, a diplomámat.

Délután elmentem 3-ra a szerb lányokért a suliba, és ott voltam náluk egész délután és este, 8-ig. Főleg a kicsivel voltam, Leával, mert a nagyobbik vívásra jár, úgyhogy ő 4-kor elment, és csak 7 körül esett haza. Viszonylag laza nap volt így.

érzés mára
(weheartit.com)

Csütörtök volt a hét legrosszabb napja. Ugyan csak egy órára kellett bemennünk, de azon annyira felhúztuk magunkat, hogy nem is tudom, mikor volt ilyen utoljára. Bejött az egyik tanárunk, hogy elmagyarázza a csütörtöki nap felépítését, ugyanis az órarendben reggel 8-tól este 8-ig FOLYAMATOSAN óránk van. Igen, 15 perces szünetekkel. Nekem szerencsém van, kiderült, hogy csak 10-re kell mennem, viszont a délutáni/esti órákra azt mondta a tanár, még nem tudja, hogy lesz (??), de készüljünk úgy, hogy be kell járni. Az a vicc, hogy ugyanaz az óra van beírva 12-20-ig, és nem értjük, hogy mit akarnak nekünk hat órán keresztül tanítani. Szünet nélkül. Tényleg hatalmas felháborodás volt, főleg azért, mert Givre nem tudta, hogy pontosan hogy lesz, csak hebegett-habogott, nekünk pedig már eléggé tele van a hócipőnk, hogy félévkezdéskor még azt se tudják, hogy pontosan mikor kell órára járnunk. Rendben van, hogy ez egy kísérleti év, a tavalyiaknak nem volt ilyen, de könyörgöm, azért elkezdődött már a félév, nem most kéne improvizálni.

Emiatt a hatalmas káosz miatt le kellett mondanunk a ma esti megbeszélésünket a Kerületi Tanács alelnökével, mert nem tudjuk, hogy a tanáraink kérnek-e egyáltalán terepmunkát idén. Ha pedig nem kell egyik szemináriumra sem rendes kutatást csinálnunk, az egyetem és a munkánk mellett egyszerűen nem tudjuk megengedni, hogy jófejségből kutassunk nekik.

Ennek az előnye az volt viszont, hogy odaértem Helena búcsú-bulijára, ami 8-kor kezdődött, egy görög étteremben. Laurával, a barátjával, és két olasz csoporttársunkkal beszélgettem végig, rajtunk kívül még voltak görögök, oroszok, örmények, mindenféle nemzetiségű emberek, Helena egész baráti köre. Nagyon jól sikerült a vacsora, finom volt a kaja is, a társaság is király volt. Szegény Helenanak potyogtak a könnyei a végén, jól megölelgettük, még találkozunk majd biztosan.  

Olyan 11 körül értem haza, már csak aludni volt erőm. 

Utolsó pihenős hétvége a második félév előtt: 20-22 Janvier 2017

Pénteken megint itthon „pihengettem”, aztán szerencsére Dani felhívott, miután végzett a matekvizsgájával, és megbeszéltük, hogy délután sétálunk egyet a parkban. Én gyorsan ki akartam porszívózni előtte, meg még ebédelni is, úgyhogy jól elcsúsztam szokás szerint. 

A befagyott tó

Igazából az egészben a porszívó volt a hibás, ugyanis elszakadt a cső, és a folyamatos celluxozás ellenére is mindig szétjött, egy óra volt vele takarítani. 

Lényeg a lényeg, jött Dani, megvárta, amíg gyorsan megeszem az ebédem (valami maradékot, amit a hűtőben találtam gyorsan), aztán irány a park. Mentünk egy kört, be van fagyva a tó egy része, de egyáltalán nem vastag a jég, szerintem kb. fél centi vékony lehet.

Aztán én rohantam a buszomra, hogy a gyerekekért menjek, Dani meg visszament az INSA-ra tanulni, majd este visszajön. A lányok most is vártak, örültek nekem nagyon. Imádok a suliba menni értük, olyan jó érzés, amikor kilép az ajtón, meglát, fülig ér a szája, kiabál, hogy „Sári!” (vagy a kisebb esetében: „Sáli!”), ez mindig feldobja a napomat. Ott voltam náluk egészen lefekvésig, mondjuk most sem volt könnyű ágyba könyörögni őket, de végül nagy nehezen sikerült.

Hazamentem, Dani hozott nekem egy céklasalátát az INSA-ról, ami elég jól jött, mert a lányokkal csak egy levest ettem vacsira. Aztán pár Jóbarátok-rész után aludtunk, mint a bunda.

A medve, aki két lábon állva
bőgött a látogatókra

Szombaton délelőtt tanultunk, ebédet főztünk, a szokásos. 

Délután elmentünk megint a parkba, mert tegnap kimaradt az állatkert, és én mindenképp meg akartam nézni, már olyan régen voltunk. Hatalmas szerencsénk volt, ugyanis a medve, akit én már kb. 2 éve nem láttam, most épp kint volt. Mondjuk, szegény elég siralmasan néz ki, nincs túl nagy helye és teljesen egyedül járkál fel-alá. A teknősöket nem láttuk, mert mind téli álmot alszanak, beásták magukat az iszapba. Az őzek meg a rénszarvasok azok bezzeg kint voltak, sőt még a struccokat is láttuk. Úgyhogy ilyen volt a szombat délutánunk, ellőhetném a nagyon vicces poént, hogy állati jól szórakoztunk, ha-ha.

Bivalyok a zsiráfok "háza" előtt

Vasárnap nap közben Dani tanult, én bíbelődtem mindenféle dologgal. Valamiért iszonyatosan fáradt voltam, de bolond voltam, és nem aludtam délután, úgyhogy estefelé nagyon fáradt és hisztis lettem. Szegény Dani próbált segíteni, ahogy csak tudott, de ilyenkor nem sokra megy vele.  Valószínűleg az is benne volt a hangulatváltozásaimban, hogy estére áthívtam két barátnőmet vacsorára, hogy én majd csinálok magyar kaját, és őszintén szólva, semmi kedvem nem volt hozzá. Legszívesebben csak lefeküdtem volna aludni. De ha már megígértem, utolsó pillanatban nem mondom le. Megcsináltam a menüt: előételnek pogácsa, aztán gombapaprikás nokedlivel. Meg kell mondjam, elég kihívás volt „magyaros” ételt főzni, mert az egyik barátnőm vegetáriánus (hús kizárva), itt nem lehet túrót kapni (túrógombóc, túróscsusza kizárva), és a mák is iszonyat drága (mákosguba szintén sztornó). És persze az is szempont volt, hogy olcsó legyen és gyorsan meg tudjam csinálni, mert nem akartam a fizetésem felét erre költeni, meg egész nap a konyhában állni. Ja, a rakott krumplit nem szeretem, ráadásul kolbász nélkül az sem az igazi – ez lett volna még egy lehetőség. Úgyhogy, minden szempontból a gombapaprikás volt a legjobb választás, és ezt a fajta nokedlit úgyse ismerik annyira. Helena, a görög barátnőm hoz desszertet, azt ígérte.

Az este nagyon jól telt, itt volt Laura a barátjával Quentin-nel, Helena, JB és én. Dani nem maradt, mert holnap már vizsgázik. Ízlett nekik minden, és Helena nagyon finom desszertet csinált, fahéjas kuglóf-szerű valamit, szuper volt. A legviccesebb rész még a vacsora elején volt, ugyanis egy icipici üvegben volt itthon pálinkám, az alján még pont volt annyi, hogy ötünknek elég legyen. Megkínáltam őket, persze mindenki meg akarta kóstolni. Előre figyelmeztettem mindenkit, hogy nagyon erős, direkt nem töltöttem sokat, vigyázzanak, és egyszerre igyák. Magamnak töltöttem utoljára, így volt, aki már kóstolgatta, mire én kitöltöttem a sajátomat. Fura volt, mert egyáltalán nem vágtak arcokat, sőt, azt mondták, hogy hát ez egyáltalán nem erős. Megkóstoltam én is: víz volt. Nem pálinka. Egy picit lehetett érezni az utóízét, de hát semmi köze nem volt hozzá. Víz. Nézek JB-re, hogy a fenébe került a pálinkás üvegembe víz? Én csak nem vagyok annyira hülye, hogy vizet teszek bele. Minek? Végül nagy nehezen JB kiokoskodta, hogy valószínűleg szilveszterkor, mikor itt voltak a haverjai, azok itták meg a maradék pálinkámat és cserélték ki vízre – eléggé be voltak rúgva, és JB nem volt végig velük a konyhában. Nagyszerű. A többiek csak nevettek, de nekem eléggé égett az arcom, na meg JB-nek is még jobban. A Daninak van egy hatalmas nagy üveg pálinkája az INSA-n (amit amúgy Apától kapott vagyis kaptunk volna közösen, de ő benyúlta), majd kérek belőle. Sajnos Helena már nem fogja tudni megkóstolni, mert másfél hét múlva megy Dániába, de Lauráéknak majd viszek egyszer.

Szóval, ezt leszámítva nagyon jó kis este volt, rengeteget beszélgettünk, Laura barátja is nagyon jófej, őt nem ismertem eddig. 

Pihenőhét: 16-19 Janvier 2017

Hétfő reggel egész korán felkeltem. JB szülinapja volt, úgyhogy gondoltam, meglepem valamivel. Sütöttem megint palacsintát, még maradt áfonya tegnapról. Itt volt egy barátja, Renaud, vele bulizott tegnap. Olyan dél körül nagy nehezen kikecmeregtek a szobából, én kiültem a konyhába meginni egy második kávét, és szórakozni. Másnapos embereken mindig jót lehet nevetni. JB nagyon örült a palacsintának, én voltam a második ember, aki felköszöntötte – persze Renaud volt az első. A beszélgetések nagyjából minden második mondata valami olyasmi volt, hogy „Te, Renaud, te emlékszel…?”. Felelevenítették a tegnapi buli (foszlányait), amin ezek szerint elég jól sikerült megünnepelni JB szülinapját – előre. Amíg ők összeszedték magukat, én elmentem kicsit futni a parkba. Mostanában nagyon szép idő van, süt a nap majdnem minden nap. Ebédelni külön ebédeltünk végül, én nagyon éhes lettem futás után, ők meg akkor mentek el sétálni. Délután én még mindig pihengettem, ergó semmit nem csináltam. Este ugyanígy. Mostanában ilyenek a napjaim.

Kedden kicsit mozgalmasabb a napirendem, mert délután megyek a kislányokért iskolába. De ezen kívül ma sem nagyon csináltam semmit. Futni sem voltam, mert a hétvégén meg tegnap annyit futottam, hogy most kell a pihenőnap.

Szerda reggel már nagyon el akartam menni futni, úgyhogy fittyet hányva a kicsit sajgó lábaimra, elmentem. Hát, nem volt jó ötlet. Futottam végül 5 km-t, jól is esett kiszellőztetni kicsit a fejem, felfrissültem, de a lábaimat megerőltettem, fájt a térdem, mindenem. Holnap megint pihenőnap. Ráadásul nagyon hideg volt, úgyhogy szerintem meg is fáztam kicsit.

Este átmentem Julie-hez, mert holnap lesz egy megbeszélésünk a Conseil de quartier-el (Kerületi tanács, akikről előző félévben csináltunk egy kutatást), és ki kell találnunk, mit mondunk majd ott, hogyan folytatjuk. 8-9 körül mentem át, aztán végül egészen éjfélig maradtunk Anne-Elizabeth-tel, a kutatásról kb. 5 percet beszéltünk összesen, helyette inkább néhány üveg sör mellett kibeszéltük az elmúlt félévet. Szerencsére, nem én vagyok legrosszabb helyzetben a kutatással, ahol ketten írtuk a végleges beadandót a tízből, Julieék sokkal durvább sztorikat meséltek. Ott volt még Anne-Elizabeth pasija is, és az este végére Julie csávója is megérkezett, úgyhogy egy triplarandin találtam magam, pár nélkül. Amúgy nagyon jó volt, bírom őket, meg ők is engem, teljesen jól el tudunk így beszélgetni akármiről. Ez volt a szerda estém. Mikor hazaértem JB nem volt otthon, ő valamikor 3-4 körül esett haza – egész héten a szülinapját ünnepli.

Csütörtökön egész nap „pihentem”, most már ezt a szót használom a semmittevésre, amit folytatok. Anya mindig azt mondja, nem baj, „pihengessél csak, annyira széthajtottad magad első félévben”. Úgyhogy pihengetek, ide meg nem tudok mit írni. Este elmentem a Kerületi tanács megbeszélésére, Julieékkel. Volt néhány új tag, ami konkrétan 3 nyugdíjas nénit és bácsit takart. Nekik elmagyarázták, hogyan működik az egész, meséltek az eddigi projektekről – amiket mi már nagyjából kívülről tudunk, annyit beszéltek már róluk múlt félévben is. Megint előjött, hogy „a kerület elturistásodik és ez milyen szörnyű”, Julie próbálta őket rávezetni, hogy nem ezen kéne lovagolniuk folyamatosan – kevés sikerrel. Végül az alelnök megkérdezte, segítenénk-e nekik egy ilyen szociológiai kutatás-szerű dolgot csinálni, hogy felmérhessék az emberek problémáit, és kicsit nagyobb képük legyen arról, mit kéne csinálniuk pontosan. Mi természetesen beleegyeztünk.

A gyűlés után hazasétáltam, általában gyalog hamarabb otthon vagyok, mint busszal, kb. 20 perc. JB megint bulizik, már meg sem lepődtem, hogy nincs otthon. 

Gasztrohétvége: 13-15 Janvier 2017

Pénteken tovább rendezgettem a receptjeimet napközben, blogoltam kicsit, elmentem futni. Elég hideg van, de most újra próbálom csinálni az edzéstervemet, több hét kihagyás után. Ma 6,5 km-t futottam reggel, utána könnyebb volt akármit csinálni. Mielőtt elmentem babysitterkedni, még ki is takarítottam, így hétvégén nem kell majd legalább.

Délután elmentem a város másik végére a szerb lányokért – az iskolájuk eléggé kint van, a város szélén. Megint nagyon örültek nekem, hazavittem őket, aztán játszottunk egészen 8-ig. Most hamarabb elmehettem, mert a szüleik vacsorát szerveztek a barátaiknak, úgyhogy 8 után ők vigyáztak a lányokra. Sajnos Dani nem tudott előbb jönni hozzám, szóval én vártam őt éjfélig, de legalább vettem magamnak egy pizzát és sorozatot néztem – micsoda wild Friday night.

Szombat reggel viszonylag korán keltünk, Daninak most jön a neheze, jövő hét után vizsgázik, és addig még ezer dolga van, úgyhogy ő nagyon tanult. 

Ma laza napot tartottunk, délelőtt elszaladtunk vásárolni, aztán főztünk, ebédeltünk. Délután én sütöttem egy adag muffint, amíg Dani tanult. 

Vacsorára iszonyatosan finom melegszendvicseket csináltunk, az egyik pesto-paradicsom-mozarella, a másik csirke-gomba-bazsalikom. Mmmmm. 

Este 7-kor átmentem Anitáékhoz, Monára kellett vigyázni megint. Még 10 perce sem voltam náluk, a gyerek kidobta a taccsot. Engem elég váratlanul ért a dolog, ott ültem Monával szemben, néztem, ahogy eszik, egyszer csak vágott egy fura arckifejezést, és bumm, már öntötte magából a cuccot. Hányt, na. Anita épp öltözködött (Hál’ Istennek még otthon volt, különben nem tudom mit csináltam volna), én elkezdtem ordítani, hogy „Anita, gyere gyorsan!!”, Mona (miután még az ebédet is kidobta magából) is üvöltött. Mivel ilyen helyzetbe még életembe soha nem kerültem (az oké hogy bepisil/kakil a gyerek, azt valahogy elintézem), kisebb pánik uralkodott el rajtam, de szerencsére volt valamennyi lélekjelenlétem és sikerült Mona előkéjét leszednem, úgy, hogy az irtózatosan büdös és gusztustalan valami, ami kijött belőle, annak a nagy része ne a ruhájára ömöljön. Anita is kirohant a szobából, és nagyon gyorsan intézkedett (már értem, miért mondják az anyukákra, hogy super woman-ek), levetkőztette, felöltöztette, majd megnyugtatta Monát, letörölte az asztalt, 5 perc múlva az egésznek nyoma sem volt. Én meg csak álltam ott, mint aki gyökeret eresztett, annyira nem fogtam fel, hogy mi történt – pedig csak hányt a gyerek, ca arrive (van ilyen). Na, nem baj, ezek után Anita elrohant a koncertre, én pedig maradtam a fülig érő szájú kiscsajjal Petit ours-t nézni. Az este elkövetkezendő része elég nyugisra sikerült, Mona nagyon rendes volt, mindent csinált, amit kértem tőle, evett almát, ivott vizet, néha még olvastunk mesét is, könyvből. A legújabb kedvenc elfoglaltsága az, hogy kifésüli, aztán összeborzolja a hajamat, majd megint kifésüli, és így tovább… Egy ideig nekem is vicces volt, de miután befonni például nem volt hajlandó, hamar unalmassá vált számomra ez a játék. Úgyhogy azért örültem, mikor Anita végre hazaért (de nem annyira, mint Mona). Itthon még megnéztünk egy-két sorozatrészt Danival, aztán alvás.

Vasárnap. Miért gasztrohétvége? Hát nyilván nem csak a tegnapi muffinok és a melegszendvics miatt, bár meg kell hagyni, elég csinosra sikerült némelyik. Szóval, igazából csak gasztro-vasárnap volt ez. Valamiért betámadott a főzési láz (gondolom a nagy receptgyűjtés/válogatás miatt), és elkezdtem mindenféle szuper dolgot kitalálni a konyhában. Persze, egyszerűbb lenne, ha kicsit több ösztöndíjat kapnék mondjuk, és az nem lenne kritérium minden egyes alkalommal, hogy „olcsó legyen”, meg hogy lehetőleg az itthon lévő harminc konzervből egyet felhasználjak, de azért alkotni így is lehet. Nagyot. 

Ma reggel semmi sem állíthatott meg, absolument palacsintát akartam sütni. De nem sima, egyszerű, közönséges palacsintát. Az túl bas niveau (alacsony szint) nekem – ha-ha. (Amúgy elnézést a francia szavakért, fogalmam sincs miért, de most valahogy így beszélek alapból is – nem azért van, mert azt gondolom, hogy ez plus chic (sikkesebb), valamiért átformálódott a szókincsem kicsit. Dani érti mind a kettőt, úgyhogy a közvetlen környezetemben nem okoz problémát ez a váltogatás.) Tehát, visszatérve a főzéshez. Dani közreműködésével sütöttem eszméletlen finom almás- és áfonyás-palacsintákat. Ebből igazán az áfonyásokra vagyok büszke, iszonyatosan szépek lettek. A recept amúgy Jamie Oliver-é, természetesen, mostanában az inspirációm 99%-a tőle származik, ha lenne God of the Kitchen (konyhaisten? ilyen van magyarul?), akkor ő lenne az. Ez volt a sunday breakfast szóval, elég menőre sikerült. 

kissé ferde quiche

Aztán, kitaláltam, hogy ebédre sütök egy quiche-t, méghozzá brokkolisat. Ez viszonylag egyszerű, gyors, finom, és olcsó. Ráadásul szép is. Tökéletes. Szóval, nagyjából ennyi volt a sütés-főzésem, nem hatalmas dolgok születtek, de öröm volt velük babrálni, kis sikerélményt adott.

Délután Dani tanult, én mindenféle mást csináltam. Aztán este megjött JB, aztán már itt se volt, mert egy barátjával ment kocsmázni. Dani visszament az INSA-ra vacsi után, én pedig szórakoztattam tovább magam, sorozatot néztem a maradék muffinokkal. 

Utolsó erőfeszítések a félévben: 9-12 Janvier 2017

Hétfőn (09/01) nem volt nagyon kedvem semmihez. Aludtam, főztem, futni ma nem mentem, mert pihenőnap is kell valamikor. Igazából tanulnom kellett volna, de valahogy nem bírtam rávenni magam. Kinyomtattam a jegyzeteimet, legalább az meglegyen. Aztán nagy nehezen, ebéd után odaültem az íróasztalhoz, kikapcsoltam a számítógépet, a telefonomat, most már tényleg tanulunk. Végül egyszer-kétszer átolvastam az anyagot, de több értelmét nem láttam. Nem is annyira érdekel ez a tárgy, kommunikáció-antropológia, a 70%-a nyelvészeti elméletek, a 20%-a történelmi rész az írás kialakulásáról, a maradék 10% érdekes volt, a nyelv és a hatalom kapcsolatáról. Szóval, nem nagyon kötött le, ezt az egy részt kivéve, reméltem, hogy ez lesz a vizsgán majd. Szerencsére Bondaz, a tanárunk, nagyon kedves és empatikus, ezért megengedte, hogy használjuk a jegyzeteinket. Persze, tudni kell az anyagot azért, nyilván nem lesz idő ott össze-vissza keresgélni, de sokat segít a helyzeten ez a könnyítés. Este korán lefeküdtem, mert holnap fel akartam kelni időben.

Kedden (10/01) reggel 9-kor ébredtem végül, mert az ébresztőmet kinyomtam, és visszaaludtam – mostanában komoly gondjaim vannak a felkeléssel, ezen valahogy változtatni kell majd. Elkezdtem tanulni, még egyszer átolvasom az anyagot. El akartam menni futni is, de úgy láttam, már nem lesz rá idő, túl sokat kell még tanulnom. Meg amúgy is, hideg van. Folyamatosan az ablakot néztem, a papírjaim helyett, süt a nap. Lehet, hogy még sincs olyan hideg. Az utcán több embert is láttam a park felé futni, vagy épp hazafelé kocogni. Végül fél 12 körül elegem lett, még ha ügyes vagyok, el tudok menni gyorsan vizsga előtt. Így is lett, felkaptam a futócuccom, és irány a park. 1 körül értem haza, gyorsan rohantam fürödni, aztán nem is volt nagyon időm készülődni, sietnem kellett. JB nagyon rendes volt, mert csinált nekem ebédet, azt gyorsan befaltam, és futottam a buszhoz. A vizsgára időben odaértem, Simon jött oda, megkérdezni, mi van velem. Kicsit megijesztett, mert ő még ilyen kis összefoglaló jegyzeteket is csinált, arra az esetre, ha a tanár mégsem engedélyezné az egész jegyzet használatát. Na, hát nekem olyanom nem volt, sőt, messze nem tanultam erre a vizsgára annyit, mint Simon. Mindegy, már nincs mit tenni, bementünk. Végül minden papír alapú jegyzetet használhattunk, az senkit nem érdekelt, hogy nyomtatva van vagy sem. Nem volt nehéz a vizsga, nagyon érdekes kérdéseket tett bele Bondaz. Az egyik pont az volt, amely a hivatalos nyelv és az állam kapcsolatára vonatkozott, én arról írtam, Pierre Bourdieu írásait és elméleteit felhasználva, remélem, jó jegyet kapok rá.

Vizsga után rohantam a gyerekekért az iskolába. Nagyon féltem, hogy esetleg haragudni fognak rám a múltkori miatt, vagy a szülők leszidnak. De a kislányok egy szót sem szóltak, mikor kijöttek az iskolából, sőt iszonyatosan örültek nekem, és egyből elkezdték mesélni, mit csináltak aznap. Otthon, a szüleik se mondtak semmit, bár nem is volt rá nagyon alkalmuk, mert én az egyik gyerektől a másikig rohangáltam, mind egyszerre akartak valamit. A nagyobbik kitalálta, hogy süssünk palacsinta-tortát, úgyhogy azt is csináltunk, nagyon finom lett. Végül miután nagy nehezen lefektettem őket, szóltam a nővéreiknek, aztán hazaindultam. A kapuban találkoztam a szülőkkel, akik épp visszaértek a sétából, gyorsan még egyszer elnézést kértem a péntekiért és elmagyaráztam nekik, hogy mi történt. Nem haragudtak szerencsére, nagyon megértőek voltak.

Hazafelé felhívtam Danit, aki épp az Hotel de Ville-nél ült egy kocsmában az anyukájával és Nathalie-val, úgyhogy, mivel épp arra mentem haza, beugrottam. Felmentünk Nathalie-hoz, aki megkínált minket egy teával, aztán Danival éjfél előtt elindultunk, hogy elérje még az utolsó metrót az INSA-ra.

A Szerda pihenésnek indult, de sajnos beadandót kellett írnom. Egy olyan beadandót, amit már január 6-án le kellett volna adnunk, de a csoportunk fele felszívódott, eltűnt, nem csinálnak semmit, úgyhogy csúsztunk, mert vártuk, hogy megjelenjenek. Mivel továbbra is mindenki leszarja (bocsánat) ezt az egészet, Juliaval úgy döntöttük, kézbe vesszük, és felosztottuk a 10 oldalas beadandót magunk között. Én írtam az első, bevezető részt, arról, hogy hogyan dolgoztunk, milyen módszerekkel, ő az utolsót, plusz bemutatta a parkot, amit mi kutattunk. Összesen három parkon dolgoztunk, de a másik két csoport ugye nem jelentkezett most. Végül nagy nehezen összedobtak egy cikket Lucas-ék is, a harmadik kiscsoportnak meg Julia beletette egy korábbi cikkét, így mondhatjuk, hogy „teljes” lett az egész. A bibi csak az, hogy én (és Julia is) kb. ötvenszer annyit dolgoztam egész félévben, mint a csoport nagy része, mi írtunk vagy 3-4 cikket fejenként, jártunk terepre, stb. És, mivel a tanár az év végi beadandót nézi, ezért ez a munka nagyjából el van veszve – legalábbis nem kapok jobb jegyet, mint a többiek. Sajnos, ez a csoportmunka. Az elején nagyon felhúztam rajta magam, igazából azt nem értem, hogy nem süllyednek el szégyenükben azok, akik semmit nem csináltak egész félévben, de már nem gondolkozok rajta. Pont elég lesz következő félévben is velük dolgozni.

Este nem bírtam tovább, muszáj volt elmennem futni, egész nap csak a laptop felett ültem és írtam. JB-nek is megjött a kedve, mikor látta, hogy én veszem a futócipőmet. A parkba én értem hamarabb, de nem kellett sok idő, és úgy sprintelt el mellettem, hogy csak a hátát láttam.

Este a nagynénje és az unokahúga jöttek vacsorázni, nagyon-nagyon kedvesek voltak. Ők is hoztak egy galette des rois-t desszertnek, sajnos a figurát nem én találtam meg most. Tényleg nagyon szimpatikusak voltak, meghívtak engem is hozzájuk legközelebb, ha JB megy. Annyira bírom JB családját amúgy, teljesen családtagnak kezelnek, mindig hívnak ide-oda.

Csütörtök végre teljes egészében pihenőnap volt. 11-kor keltem, jól kialudtam magam végre. Nem mentem sehova, nem csináltam nagyon semmit, csak a receptjeimet válogattam, meg ebédet/vacsorát főztem magunknak. El is telt a nap hamar. 

Pihenő hétvége: 7-8 Janvier 2017

Szombat reggel már valamivel könnyebb szívvel keltem, bár akkor sem tudtam kiverni a fejemből egész nap, hogy tegnap ott hagytam a gyerekeket az iskolában – mégis hogy lehet ennyire fáradt valaki?! 

Új cipők, új célok - és a lyoni jég.

Reggeli után gyorsan elszaladtunk vásárolni, aztán Dani elkezdett tanulni, én pedig ebédet csináltam. Nagyon könnyű ebédet dobtam össze, hogy utána el tudjak menni végre futni – már nagyon vártam, több, mint egy hónapja nem voltam. Kora délután külön váltunk, Dani elment az anyukájával (aki most Lyonban van egy hétig) a városba, én pedig lefutottam a Bellecour-ig és vissza. 5 km. Nem akartam többet futkosni, mert holnap is szeretnék menni. Amúgy nagyon szép volt a város, jó visszajönni, még akkor is, ha hideg van. A Bellecour melletti híd lábánál a kis vizes- szökőkutas- valamik teljesen be vannak fagyva, bár hó nem esik.

ilyen volt a napsütésben a Rhone-part

Futás után gyorsan lezuhanyoztam, aztán elkezdtem a vacsorát csinálni, mert meghívtuk Dani anyukáját és a barátnőjét, Nathaliet is – vele szoktunk néha év közben találkozni, ő is Lyonban lakik. 

királylány lettem

Főztem egy sütőtökkrém-levest, aztán másodiknak leveles-tésztából készült kis tarteletteket csináltunk Danival, meg két féle salátát hozzá. Mondjuk, a vacsi 80%-át én raktam össze, mert Dani az anyukájával és Nathalieval egyszerre jött haza végül, nem lett volna időnk sokáig bíbelődni vele. Nagyon jól sikerült az egész vacsora, finomakat főztünk. 

A desszertet pedig Nathalieék hozták, egy galette des rois-t. Ez egy torta, ami egy francia (keresztény) hagyományhoz kötődik. Január 6-án van Vízkereszt – amit én csak onnan ismertem, hogy akkor kell kidobni a karácsonyfákat – amikor Jézus megjelenését ünneplik a keresztények. A franciák ezt úgy ünneplik, hogy ez előbb említett galette des rois-ban elrejtenek egy kis figurát (fève franciául), amit meg kell találni, aki pedig megtalálja, az lesz  a király/királynő arra az estére. Hát nekem olyan szerencsém volt, hogy életem első galette-jében megtaláltam a figurát, úgyhogy egész este hordhattam a csodálatos koronámat.

ez pedig a Galette des rois és a kis figura

Vasárnap nagyon laza napot tartottunk. Szerencsére még maradt a tegnapi tortából, úgyhogy azt ettük reggelire. Aztán én elmentem megint futni, most a parkban mentem 5 km-t, nagyon szép volt. Dani tanult egész délelőtt, ő január végén vizsgázik majd. Délután 4-5 körül pedig átmentünk Nathalie-hoz, most ők hívtak át minket uzsonnázni, Dani anyukája palacsintát sütött, és kakaót ittunk hozzá. Ez a kis édesség elég jól jött a futás után. Beszélgettünk velük jó sokáig, aztán 7-8 fele hazaindultunk, mert közben megérkezett JB, és Dani még mindenképpen akart vele találkozni, mielőtt visszamegy az INSA-ra. Együtt vacsoráztunk, hárman, és JB-től megkaptuk a karácsonyi ajándékainkat is. Kaptunk egy-egy kötött zoknit, amit a nagymamája varrt. Én is odaadtam neki a nyuszis bögrét, amit festettem neki otthon, nagyon örült neki. Nagyjából ennyi volt a vasárnap, nem történt túl sok érdekes dolog ma. 

ez pedig a park mostanában

VizsgaidőSUCK: 3-6 Janvier 2017

Kedden (03/01), egész nap tanultam. A héten csak ilyen könnyen elkészíthető, „bedobom a mikróba és kész”-típusú kajákat eszem, nincs időm főzni. Néha csinálok hozzá egy salátát. Holnap, aztán holnap után és pénteken is vannak vizsgáim, még egyikre sem tanultam túl sokat, főleg a beadandóm miatt, amit szintén péntekig meg kellene írnom. Nem állok vele annyira rosszul, de a három vizsga mellett elég necces.

Délután elmentem a szerb kislányokért – nekik már el is kezdődött a suli –, iszonyatosan örültek nekem. A nagyobbik Szerbiában töltötte a karácsonyt, a nagymamájánál, a kisebb nővérével. A legidősebb és a legkisebb lány pedig itthon maradtak a szüleikkel. Illetve ők is utaztak kicsit, Olaszországban síeltek.

A suliból hazavittem őket, a nagyobbik ki is találta, süssünk kalácsot. Mintha az egyik pillanatról a másikra menne. Végül megegyeztünk egy brownie-ban, mert annak legalább tudtam a receptjét, és szerintem az kicsit egyszerűbb, mint kalácsot sütni. Mire végeztünk a sütögetéssel és a díszítéssel (mindenáron cukros tejfölt és kekszet akartak a tetejére tenni), már lefekvés-idő volt, úgyhogy gyorsan vittem a kicsit fürödni, aztán amíg mesét olvastam neki a nagy is zuhanyozott, és végül mire az apukájuk jött jóéjt-puszit adni, már mindkettő az ágyban volt.  

Én hazafelé felhívtam Danit, aztán egész éjjel tanultam még, a holnapi vizsgámra.

Szerdán (04/01) volt a legnehezebb vizsgám, eléggé izgultam miatta. Anthropologie du développement et de l’environnement (fejlődés- és környezetantropológia), ez a tárgy neve, röviden összefoglalva mindenféle elméletről tanultunk, amelyek a globális felmelegedéshez vagy a fenntartható fejlődéshez köthető, ezen kívül a környezeti katasztrófák hatásairól, kiket érintenek, az emberek hogyan keverednek ki ezekből a súlyos helyzetekből, stb. Őszintén szólva engem ez a része nem annyira érdekel az antropológiának, de ott voltam az összes órán, figyeltem. A vizsga előtt találkoztam Julie-vel és Anne-Elisabeth-tel, akik úgy köszöntöttek, hogy „On a eu 17!” (17-et kaptunk!), ugyanis ennyi lett az egyik közös beadandónknak az eredménye. Ráadásul az egyik legszigorúbb tanárunk javította, úgyhogy nagyon büszkék voltunk magunkra.  Ez a kis öröm meg a két szál cigi segített kicsit leküzdeni a vizsga előtti stresszt. Miután kiderült, hogy Julie is csak hétfő óta tanul, teljesen megnyugodtam, egyáltalán nem vagyok kevésbé felkészült, mint a csoporttársaim. Ca va bien se passer. (Jól fog sikerülni.) Ez lett a vizsgaidőszakban az antropológia-szak hivatalos mondata, mindenki ezt hajtogatja, hogy magát, vagy a többieket megnyugtassa. És végül is, működik, mert ez a vizsga egyáltalán nem volt annyira nehéz, mint számítottunk rá. Remélem átmentem, az látszik, hogy nagyon tanultam, mert vagy hatféle elméletet és antropológust beleírtam.

Vizsga után kicsit pihentem otthon, megebédeltem, megnéztem egy Szex és New York részt, aztán befejeztem a beadandómat végre, mert kiderült, hogy papíron kell leadni pénteken reggel 8-kor, úgyhogy nem volt mese, kénytelen voltam megírni. Elég összecsapott lett, de c’est la vie (ez van), ez most így sikerült. Azért remélem, a tanár értékelni fogja, szerintem kicsit sikerült túlszárnyalnom az elvárásait.

Csütörtökön (05/01) csak délután 4-kor volt a vizsgám, Mondes Urbains (városantropológia). Erre igazából a mai délelőttön kívül nem is tanultam máskor, egyrészt, mert alig volt megtartva óránk, másrészt, mert azon a néhány megtartott órán is alig vettünk valamit. Julie jegyzete is csak összesen 13 oldal lett, amit átküldött nekem, és amiben elvileg minden benne van, amit tudni kell. Persze, el kellett volna olvasnunk kb. 10 párszáz oldalas könyvet a félév alatt, de mivel minden órára ennyit kéne olvasnunk, és a kutatásainkhoz is idő kell, általában kihagyom a kötelező olvasmányokat. Eddig mindig sikerült azok nélkül levizsgáznom, bár nem tagadom, nagyon hasznosak lennének. Végül elég nagy mázlink volt, mert elég könnyű kérdést adtak a vizsgán, konkrétan az egyik saját kutatásunkra támaszkodva kellett válaszolni rá, amit a félévben csináltunk. Én így a lyoni belső udvarokról írtam, mert az volt az a témánk, ami a legjobban illik a város-témába. Este 7 körül hazaértem, gyorsan megvacsoráztam, aztán folytattam a tanulást, a holnapi vizsgám nagyon durva lesz, ráadásul 8-kor kezdődik.

Péntek reggel felkeltem kb. 5-kor, hogy át tudjam még nézni az anyagot, vizsga előtt. Anthropologie politique (politika-antropológia). Iszonyatosan nehéz tárgy, ráadásul én alig jártam órára, mert ugyanakkor volt, mikor Soarez fogadott a brazil jelentkezéssel kapcsolatban, és az 1-2 órás várakozások miatt mindig lekéstem az órát. A tanárunkat nagyon szeretjük, szemináriumon iszonyatosan lelkes és eszméletlen okos, csak az előadásai halál unalmasak. Általában Jugoszláviát használta példának a különböző nemzetiségi- és kisebbségi-kérdéseknél, ami nekem elég jól jött, mert valamennyire ismerem a helyzetet – mindenképpen jobban, mint a francia szaktársaim, akik még a térképen sem tudják elhelyezni. Azért rendesen paráztam vizsga előtt, mert tényleg nagyon sok anyag volt, és egyszerűen lehetetlen volt mindent megtanulni. Ezzel így volt Julie is, aki közölte velem, hogy ő tegnap este kinyitotta a jegyzetét, aztán azzal a lendülettel be is csukta, mert annyira mission impossible-nek tartotta az egészet. Ennél legalább egy fokkal jobban álltam, én átolvastam kétszer-háromszor. Végül szerencsénk volt, mert elég globális kérdést kaptunk, a kisebbségekről, én pedig olyan esszét írtam, hogy mikor Anyának meséltem, tátva maradt a szája, annyira jónak találta. Hát, meglátjuk, mit gondol a tanár, de megbukni biztosan nem fogok ebből. 

És végre lement a vizsgaidőszak nagyobb része. Már csak egy vizsgánk van, kedden, de ott használhatjuk a jegyzeteket, ezen kívül egy beadandó, de az is csak 1-2 oldal az én részemről, mert csapatmunka. Úgy döntöttem ezt meg is ünneplem egy futócipő-vásárlással, úgyhogy a pláza felé vettem az irányt. A metrón összefutottam a görög szaktársammal, Helenával, aki szintén a plázába ment. Megkért, hogy menjünk együtt körömlakkot venni, ennél jobb ötlete nem is lehetett volna. Szerintem semmit sem szeretek jobban, mint körömlakkot válogatni. Vettünk egy-egy körömlakkot, közben kibeszéltük az összes vizsgát és az összes tanáromat, elmeséltük egymásnak a karácsonyi szünetünket – szegénynek Lyonban kellett maradnia, mert január végén repül Dániába, és egyszerűen nem volt pénze hazamenni Ciprusra, ott laknak a szülei. Szóval, egész jó kis délutánt töltöttünk együtt. Én vettem egy csodálatos futócipőt, ami majdnem minden szempontból tökéletes – az egyetlen és legnagyobb hibája az, hogy rózsaszín, de úgy látszik valamiért a női futócipők 90%-át Barbie-babáknak tervezik. Aztán hazamentünk.

Gyorsan megebédeltem, beszéltem Anyával, aztán ledőltem egy kicsit aludni, a babysitterkedés előtt. Helena és Anya is mondta, mindenképpen aludjak, mert borzasztóan nézek ki. A szemeim vörösek és karikásak voltak, alig aludtam pár órát a héten a vizsgák miatt. Le is feküdtem 2-kor, beállítottam az ébresztőmet 4-re, hogy legyen időm összekészülődni. Kicsit később arra ébredek, hogy sötét van, és nem szól az ébresztő. Pánik. Ránézek az órára: 19:20. Mi a fene?! Van három nem fogadott hívásom a szerbektől – csodálkozom? Hirtelen azt sem tudtam, mit csináljak, még soha életemben nem aludtam el így. A nagy pánik közepette írtam egy sms-t nekik, ami nagyjából annyiból állt, hogy „Úristen, elaludtam, jézus, ne haragudjatok, nagyon sajnálom, úr isten, nem szólt az ébresztőm…”. Aztán felhívtam Danit, a sírás határán állva, remegő hanggal, hogy szerinte most mégis mit csináljak?! Szerencsére ő egy fokkal nyugodtabb volt, vigasztalt kicsit, de a lelkemre kötötte, hogy felhívom a szerbeket, mert egy sms nem intéz el semmit. Persze, ez logikus, de nem akartam sírva telefonálgatni velük. Letettem Danit, tárcsáztam a szerbeket, Sara vette fel, a legidősebb lány, neki gyorsan elhadartam, hogy mi történt, ötvenszer bocsánatot kértem, és megígértem, hogy nem fog ilyen többet előfordulni. Ő mondta, hogy hát az iskolából telefonáltak, mikor nem ment senki a lányokért, így az apukájuk gyorsan elment autóval. Szóval hatalmas tragédia nem történt. Természetesen már nem mentem át hozzájuk, fél 8 is elmúlt, mikor telefonáltunk. Letettük, de én még mindig borzasztóan éreztem magam. Később az anyuka reagált az smsemre, annyit hogy „Nem baj, Sári”. Remélem, nem haragszanak nagyon. Megvártam Danit, aztán 10-kor lefeküdtünk aludni, mert ő nagyon fáradt volt, és meglepő módon én is egyből elaludtam. Nagyon ki lehettem merülve, nem tudom mikor volt ilyen utoljára, ma összesen kb. 16 órát aludtam. 

2017 got me on the train: vissza Lyonba

Hát, majdnem a vonaton ünnepeltük az új évet... Január elsején indultunk vissza Lyonba. Muszáj volt ilyen hamar elindulnunk, mert Dani már vizsgázott 3-án, én pedig dolgoztam (aztán január 4-től vizsgáztam én is).  Eredetileg úgy volt, hogy egy lyoni magyar srác hoz vissza minket autóval 2-án reggel, de neki az utolsó pillanatban lerobbant az autójában a fűtés, úgyhogy kénytelenek voltunk vonatjegyet venni – jó drágán.

Végül délután 5-6 körül indultunk el autóval Bécsbe, Dani vezetett, az apukája jött velünk, majd másnap hazaviszi az autót. Sajnos Sümeg felé beleértünk egy iszonyatosan durva ködfelhőbe, egészen Bécsig csak nagyon lassan tudtunk haladni, ami azt eredményezte, hogy hajszálon múlt, hogy nem késtük le a vonatot. 21:15-re értünk a Haptbanhopf-ra, 21:26kor indult volna a vonat, és még ki kellett állítatnunk egy kedvezménykártyát, mert úgy vettük a jegyeinket. Szerencsére a kártyát nagyjából 3 perc alatt sikerült megcsináltatni (hála Istennek, nem voltak sokan), aztán rohantunk is a peronra. Ott kiderült, hogy a vonatunk 10 percet késik, úgyhogy még volt idő elszívni egy búcsúcigit – én konkrétan remegtem az idegességtől. Ha ezt a vonatot lekéstük volna, buktuk volna az összes átszállásunkat, mindent, nagyjából 140 eurót – az meg nem lett volna annyira vicces.

De minden jó, ha a vége jó, 21:40-kor már a vonaton próbáltuk rendezgetni a cuccainkat. Elég nehézkes volt, ugyanis egy háromtagú indonéz (? ezt a Dani tudja) családdal és egy német/osztrák/svájci (?) hapsival utaztunk egy nagyon pici kabinban, nekik még több cuccuk volt, mint nekünk – a repülőhöz szokott ember még vonaton se visz magával sok mindent. Végül nagy nehezen sikerült mindent elpakolni az ülések alá és fölé, mindenki elfoglalta a helyét. Én eléggé meg voltam döbbenve, mivel ez egy éjszakai vonat volt, és konkrétan kevesebb helye volt az embernek, mint egy buszon. Később, egy másik kocsiban láttuk, hogy az üléseket ki lehetett volna húzni, de azt csak akkor lehet, ha veled szemben nem ül senki, vagy ha a veled szemben ülő hajlandó összepréselődve aludni veled egy kb. egy méter széles „ágyon” – én ezt az indonéz apukával inkább nem forszíroztam. Nem is értettem, komolyan ezt a logikát, de hát muszáj volt így félig ülve, félig feküdve aludni Zürich-ig, ahova reggel 8-ra értünk. Nekem az volt a szerencsém, hogy egyrészt Dani ölébe hajtva a fejem tudtam valamennyire feküdni (felhúzott lábakkal, vigyázva, hogy meg ne rúgjam az indonéz anyukát), másrészt én akárhol és akármikor tudok aludni, szóval ilyen érdekes körülmények között is sikerült kb. 8 órát aludni.

A svájci határon útlevél-ellenőrzés volt, feljött néhány határőr és mindenkitől szépen elkérte az úti okmányát. Érdekes volt, ugyanis senki mást nem kezdtek el kérdezgetni, csak engem – nekem volt egyedül Kelet-európai/magyar személyim (Dani a francia személyi igazolványával utazik általában). Én egy kicsit fel is háborodtam az egész helyzeten (egyszerűen még mindig utálom, ha egy ismeretlen, egyenruhás ember elkezdi kérdezgetni, mit csinálok, hol lakom, miért utazok, stb.), így nagyrészt Dani válaszolgatott helyettem. Mikor a határőr számára kiderült, hogy csak átutazok Svájcon, mert Franciaországban lakom, láthatóan megnyugodott, és tovább állt.

téli táj a vonatból (Svájc)

8:20 körül szálltunk le Zürichben, kb. 5 percünk volt átszállni a következő vonatra, úgyhogy siettünk. Dani vezetett, mert nekem nem volt bent a kontaktlencsém, nem láttam semmit. A Genfig tartó vonatúton tanultunk mind a ketten, én próbáltam írni a beadandómat (még egyet kell befejeznem elvileg január 6-ig, a fele hiányzik), Dani meg fizikázott/matekozott/kémiázott – már nem emlékszem.  Közben néztem a tájat – nyilván sokkal érdekesebb volt, mint beadandót írni – gyönyörű volt, minden tiszta fehér. Nagyon sok kis falun mentünk keresztül, láttam rengeteg állatot (lovakat, birkákat, stb.).

Genfben megint rohantunk, mert 15 percünk volt a busz indulásáig, ami nem a vonat-, hanem a buszállomásról indult (logikus), ami kb. 5 perc sétára volt a pályaudvartól. Ahogy szaladtunk le Genf egyik hatalmas útján, nagyon picit rá lehetett látni a Genfi-tóra. Mondtam Daninak, kár, hogy nincs kicsit több időnk a buszig, szívesen nézelődnék kicsit a parton. Ezt sajnos most ki kellett hagyni, különben sosem értünk volna Lyonba.

A buszon végre volt wifi, így tudtam írni Anyáéknak, hogy nemsokára megérkezünk. Dani jól elaludt, én pedig próbáltam olvasgatni kicsit. 

Pontban délután 2-kor ki is szálltunk a lyoni Perrache pályaudvaron, felszálltunk a metróra, és hipp-hopp, otthon is voltunk. Dani elszaladt az INSA-ra, lepakolni, én egyenesen haza mentem. JB azt írta, hogy „hatalmas káosz és rendetlenség” van a lakásban, mert szilveszter után nem volt ideje elpakolni. Hát én a legrosszabbra számítottam, de igazából néhány mosatlan edényen és a szokásos koszon kívül nem volt semmi. Gyorsan fogtam a porszívót, elkezdtem takarítani. Dani jött, bevásároltunk a hétre, aztán tanultunk estig. Ő vacsora után hazament, én pedig itt maradtam a kis lakásomban, a könyveimmel.