A legjobb diák szünetben lesz beteg.
Párizs
után, a hét első felében egyedül voltam itthon. JB is hazament a szünetre, Dani
a francia nagypapájánál volt a Pireneusokban. Így legalább volt egy kis időm
pihenni, ugyanakkor rengeteg dolgom is volt, az egyetemre nagyon sokat kellett
tanulnom, több beadandót is kértek tőlünk a szünet utánra.
Hétfőn,
február 22-én elmentem egy Apéro
Solidaire-re, amit az a menekülteket segítő egyesület szervezett, akikkel
kapcsolatba léptem a kutatásom miatt. Itt végre megismertem jobban a tagokat,
mindenki nagyon szimpatikus volt. Az mondjuk kicsit furcsa volt, hogy szerintem
én voltam a legfiatalabb az egész társaságban, a többiek bőven a
harmincas-negyvenes éveiket taposták. Kivéve talán Tareket, aki egy szír
menekült, és éppen az egyetemre való bejutásáért küzd itt Lyonban. Még
nincsenek rendben a papírjai, egy éve csak vár és vár itt Lyonban, mert papír
nélkül se dolgozni, se egyetemre menni nem tud. Patthelyzet. Sokat mesélt nekem
az útjáról Szíriából egészen idáig, a sok meglepő dologról, amivel még mindig
nehezen barátkozik meg itt Nyugat-Európában. Attól eltekintve, hogy nagyon
nyitott ember és szeret világot látni, nagyon vágyik vissza Szíriába – ami
igazából érthető is, hiszen már évek óta eljött onnan. Együtt mentünk haza, mit
ne mondjak, nem volt túl felemelő vele beszélgetni, eléggé elkeseredtem, mire
hazaértem. Nagyon el tudja szomorítani az embert, ha valaki a saját
kilátástalan helyzetéről beszél teljes nyugalommal, teljes beletörődéssel,
mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy hetente költözik, és
örül, ha fedél van a feje felett. Remélem, azért hamarosan rendeződik a
helyzete, én mindenesetre felajánlottam neki, ha bármiben tudok, szívesen
segítek. Tareken kívül még másokkal is beszélgettem, nagyrészt angolokkal,
Gaelle és Sharon, a két alapító barátaival. Nagyon helyes volt mindenki, tele
tenni akarással, segítőkészséggel, tervezéssel, de munka és gyerekek mellett
mindegyikőjük nehezen tudja ezt is rendesen csinálni. Az egyesület még nagyon
kezdetleges szerveződés, két napja működnek hivatalosan, Gaelle próbálja
odatenni magát, de neki sem végtelen az ideje. A beadandómban és a kutatásomban
mindenesetre segíteni fognak, azt megígérték.
Kedden
már kezdtem érezni, hogy nem vagyok teljesen 100%-os, valószínűleg Párizsban
megfázhattam, mert elkezdett kaparni a torkom. Először azt hittem, nem olyan
vészes, csak egy kis megfázás. Este jött Vica, Magyarországról hazafelé tartott
és itt Lyonban tartott egy éjszakai pihenőt. Átjött Anna is hozzám, és csaptunk
egy csajos-estét, együtt vacsoráztunk, aztán persze itt is aludtak. Így legalább
nem voltam egyedül.
Szerdán
reggel megint éreztem, hogy valami nincs rendben, de nem foglalkoztam vele, kikísértem
Vicát az állomásra. Viszont hazafelé úgy fejbekólintott a betegség, hogy a
buszmegállóból alig bírtam hazajönni. Itthon lefeküdtem, mert másra nem voltam
képes, egész délelőtt feküdtem, aludtam, próbáltam gyorsan túllendülni a
mélyponton. Délre valahogy össze kellett szednem magamat, mert Dani bátyja,
Előd akkor érkezett Lyonba, és mivel Dani még nem volt itt, nekem kellett
kimennem elé az állomásra. Két liter tea és több tasak NeoCitran után nagyjából
visszanyertem annyi energiát, hogy kimenjek Elődért, de beszélni nem nagyon
tudtam, a hangom majdnem teljesen elment addigra. Itthon megebédeltünk, aztán
kicsit pihentünk, majd, miután én is jobban lettem, kimentünk sétálni a parkba.
Reméltem, a friss levegő segít egy kicsit. Egész nagy kört mentünk, utólag
csoda, hogy bírtam erővel. Este kimentünk Daniért az állomásra és az ezt követő
napjaim a Szelényi-brothers társaságában teltek. Napközben ők várost néztek, én
pedig ágynyugalomra ítéltem magam, mert a betegség annyira ledöntött a
lábamról, hogy mást nem nagyon voltam képes csinálni. Régen voltam ennyire
rosszul, az biztos. De Dani nagyon jófej volt, reggelente szó nélkül főzte
nekem a teát és hozta az ágyamba, én képtelen voltam felkelni érte. Esténként
azért együtt főztünk, meg beszélgettünk sokat, néha Anna is csatlakozott
hozzánk, kicsit kiszakadt a beadandó-írásából. Általában csak napközben voltam
halálomon, estére mindig jobban lettem annyira, hogy a konyhába ki tudjak ülni
hozzájuk beszélgetni.
 |
| itt az egyik közös pizzázásunk látható - én épp köhögök a képen is |
Hétvégére
kicsit jobban lettem végre, így szombat délután el tudtam menni a fiúkkal a
városba Nathalie-hoz, a francia barátjukhoz. Megnéztük a Musée des Beaux Arts kertjét, aztán felbuszoztunk a Croix-Rousse-ra együtt, ahonnan gyönyörű
kilátás volt a városra, Elődnek is nagyon tetszett. Sajnos nekem nem volt sok
időm, mert este 7-re már Anitáéknál kellett lennem, Monára kellett vigyázni, ez
volt az első hivatalos babysitterkedésem náluk. Anita nem sokkal az érkezésem
után el is ment, annyi volt a feladatom, hogy a vacsora maradékát valahogy
Monába imádkozzam, aztán olyan 9-10 körül megpróbáljam lefektetni aludni. Hát,
mit ne mondjak, egyik sem sikerült. Többet enni abszolút nem volt hajlandó, az
ágyába viszont sikerült többször betenni, de ott maradni már egyáltalán nem
akart, folyton kimászott vagy énekelve ugrált benne. Miután megelégeltem a
ki-be rohangálást a szobából, és Mona is egyre morcosabb és fáradtabb lett,
bekapcsoltuk a tévét, hátha a mesére elalszik. Ez egy ideig működött is,
egészen addig, amíg le nem esett neki, hogy az anyja nincs sehol. Először
körbefutotta a lakást, majd miután rájött, hogy az anyja TÉNYLEG nincs sehol,
elkezdődött a sírás-rívás, hisztizés. Egy ideig próbáltam nyugtatni, de akkor
már én voltam a főgonosz, konkrétan a közelébe sem engedett. Végül óráknak tűnő
percek után aztán felhívtam Anitát, hogy azt hiszem, itt már csak ő segíthet.
Mire hazaért (ekkor már fél 12 körül járt az idő), sikerült magam mellé
imádkozni Monát, és az ölemben pityergett, a fáradtságtól már majdnem el is
aludt. Anita azóta is emlegeti, hogy Mona is, én is, mintha valami borzalmas
küzdelem után lettünk volna, annyira kétségbeesettnek és kimerültnek tűntünk. Ő
mindenesetre meglepődött, hogy eddig húztuk, azt hitte, Mona már az első két
órában bejátssza a hiszti-kártyát. Mit ne mondjak, azért öt órán keresztül
felügyelni egy kétéves gyereket, aki még a szülein kívül soha senkivel nem volt
egyedül, nem semmi feladat. Főleg úgy, hogy még mindig kicsit beteg voltam
azért. Lényeg a lényeg, hogy nem készítettük ki teljesen egymást, csak egy
icipicit, az pedig így első alkalomnak belefér. Ezek után hulla fáradtan estem
haza, Daniék a konyhában dumáltak kettesben, de nemsokára le is feküdtünk
aludni, mert ők is fáradtak voltak.
Vasárnap
aztán Elődöt feltettük a vonatra, Dani még átjött hozzám kicsit segíteni
eltakarítani a romokat a konyhában, meg kicsit kitakarítani a lakást, mégiscsak
hostelként funkcionált az elmúlt egy hétben, ami azért kosszal jár. Aztán este
ő is visszament az INSA-ra, a szünetnek pedig vége is lett.
Én
hétfőn képtelen voltam suliba menni, a betegség visszatért, és bár a hangom már
nem volt rekedt, a gyengeség továbbra is jellemző volt, alig tudtam valamit
csinálni napközben. Úgy látszik, akármennyire is próbáltam, nem sikerült
rendesen kipihennem magam. A pihenésre a következő pár napban pedig kilátás sem
nagyon volt, ugyanis szerdán le kellett adnom egy beadandót a kutatásomról, azt
megírni, aztán bevinni az egyetemre muszáj volt. Csütörtökre aztán végleg
kiütöttem magam, egész nap feküdtem, és közben a betegség ráment a fülemre,
elviselhetetlenül fájt. JB szerencsére itt volt, így például vacsorát nem nekem
kellett főzni, csinált nekem zöldséglevest, meg mindenféle olyan kaját, amitől
azt reméltük, jobban leszek. Aztán pénteken ő hazament, de jött a váltás, Dani
felügyelte hétvégén a javulásomat, ő segített főzni is, és még egy fülcseppért
is elszaladt nekem, amit a Vica küldött az egyik barátnőjével, aki pont erre
járt. Nem tudom, hogy attól, vagy mástól, de vasárnapra már egészen jól lettem,
a következő héten pedig már rendesen tudtam menni egyetemre is.
 |
| életem |
