Le 29-30 Novembre 2014

Szombat reggel 10-kor már felébredtem és (ilyen elég ritkán fordul elő) ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy leszaladjak a Boulangerie-be egy croissant-ért. Így, negyed óra múlva már Jóbarátokat néztem, kávét ittam és croissant reggeliztem, isteni volt. Aztán a délelőtt további részét tanulással töltöttem, megpróbáltam befejezni a részemet az előadáshoz, mert vasárnap már tényleg összerakjuk az egészet Tom-mal és Léna-val. Lu jóval később ébredt, mint én, olyan dél körül. Nagyon örült a croissant-nak, amit neki hoztam, aztán elvonult sorozatot nézni.

Én végre erőt vettem magamon, és délután elmentem futni. Muszáj volt kicsit kiszellőztetni a fejemet, meg friss levegőn lenni, levezetni a feszültséget. Három hete nem voltam, és ahogy kezdődik a hajtás, egyre inkább szükségem van valamire, ami kicsit elnyomja a stresszt. Ma viszonylag hideg volt, 6 fok, mikor kimentem. A park viszont gyönyörű volt, és most is elég sokan futottak, fociztak, bicikliztek. Elég sportos nép ez a francia, ha lehet ekkora általánosításba bocsátkozni. Én lenyomtam a 8 km-t, aztán mentem is haza, féltem, hogy megfázok, ha tovább sétálgatok. Azért csináltam néhány fotót:

Vacsorára paradicsomlevest ettünk Lu-val (nem mi csináltuk, porleves volt), aztán később még leszaladtam a Spar-ba valami édességért, mert még éhesek voltunk kicsit. Én próbáltam tanulni, Lu is akart, de csak a Gossip Girl-t hallom a szobájából egész este. Aztán éjfél körül le is feküdtem aludni, holnap elég sűrű napom lesz.

Vasárnap korán akartam volna felkelni, hogy tanulni tudjak, de természetesen nem sikerült. Majdnem délig aludtam, úgyhogy alig volt időm összeszedni magam, mert fél 2-kor már Tomnál kellett lennem. Ráadásul a TCL (a BKV lyoni megfelelője) honlapján azt írták, hogy nem jár a C4-es busz, amivel egyenesen mentem volna Tom lakásáig, úgyhogy kénytelen voltam metrózni, így eléggé elkéstem. Léna várt rám a metrónál, onnan együtt mentünk Tom-hoz. Ott volt nála pont egy barátja, aki főzött nekünk teát, mi meg nagy nehezen összeraktuk az előadásunkat. A poén csak az volt, hogy Tom még rám sózott két cikket, hogy olvassam el, és írjam hozzá a részemhez. Úgyhogy lesz még melóm bőven az egésszel. A jó hír viszont, hogy ezen kívül semmi mással nem kell szórakoznom, mert mindent megcsinál. Szerencsére nem maradtunk sokáig, olyan 4-5 körül már itthon voltam, és el tudtam kezdeni a beadandómat, amit ugyan 12-én péntekig kell megcsinálnom, de inkább nem húznám addig, mivel 8-ától már vizsgáim vannak… Nagy nehezen megírtam egy oldalt, aztán 8-kor elkezdtünk skypeolni megint Lyont, Glasgowt, Dijont, Budapestet és Tapolcát összekapcsolva. Egészen éjfélig beszéltünk, elég gyorsan elszaladt az idő. Én még fél 3-ig küszködtem a beadandómmal, nem egészen sikerült befejeznem, de kitaláltam, hogy hétfőn az utolsó órámról eljövök (úgysem tudnak nagyon újat mondani vizsga előtt egy héttel), és megírom abban a plusz négy órában. 

Le 28 Novembre 2014

Szokás szerint egyáltalán nem volt kedvem egyetemre menni (esküszöm, a péntek a legrosszabb napom a héten), de legalább időben felkeltem és nem kellett rohannom. Mikor indultam, Lu is pont felkelt, sok szerencsét kívántam a vizsgájához, aztán mentem is a buszmegállóba.

Az első óra elég unalmas volt. Ugyan Lévi-Strauss (egyik leghíresebb francia antropológus) egyik szövegéből csináltak előadást csoporttársaink, de eszméletlen nehéz szöveg, és szegények nem tudták rendesen elmagyarázni. Én meg péntek reggel képtelen vagyok akármilyen szöveget is felfogni. Szünetben Léna-val meg egy másik lánnyal (már annyiszor beszélgettem szegénnyel, és még mindig nem tudom a nevét) mentem ki cigizni, de sütött a nap, leültünk a Forum-on, később Tom is csatlakozott. Elég fura kapcsolatuk van Léna-val, sokat tudnak vitatkozni fura dolgokon. Néha nem is értem őket. Most Tomnak elege lett egy idő után, és ott hagyott minket. Mondjuk, összesen 6 év korkülönbség van közöttük (Léna 17, Tom 23 éves), úgyhogy lehet, hogy ez az oka. Én mindkettőjükkel könnyen kijövök, pont a kettő között vagyok korban. :D

A második óránk Enquete ethno volt, ahol legalább az egyik lány, Zoé most ott volt a csapatból, és kitaláltunk egy vészforgatókönyvet, mivel már az utolsó utáni pillanatban vagyunk a kutatással, és nagyon sok melót kell leadnunk. Jövő kedden és szerdán megpróbáljuk letudni a feladatokat, amiket órára kell csinálni, az összegző „dossier”-t pedig, ami egy 10 oldalas beadandó és együtt kel csinálnunk, a vizsgák hetére raktuk, ami nem tudom mennyire volt okos ötlet, de más választásunk igazából nem volt. Elszámítottuk magunkat, az az igazság.

Óra után elszaladtam a könyvtárba leadni a könyveimet (kénytelen voltam elszakadni a Mannoni-könyvtől, szomorú pillanat volt), aztán rohantam info-ra. Most végre nem volt annyira borzasztó, mint szokott lenni. Első sorban ültem, kénytelen voltam figyelni, de a pasi egész normálisan magyarázott most. Mondjuk, azt még mindig nem tudom, hogy fogok átmenni a vizsgán, de igyekszem megjegyezni a dolgokat, amiket mutat. Gyakorolnunk kellene otthon, de arra aztán végképp semmi esély, hogy én Excellel szórakozzak, amikor olvashatok vagy a vizsgáimra is tanulhatok helyette. Majd lesz valami. Második félévben már nem lesz ilyen óránk, úgyhogy az a tudat nyugtat, hogy már csak kettő van vissza (és abból egy a vizsga).

Hazafelé a metrón egy nagyon-nagyon helyes kutya jött a gazdájával. A legérdekesebb viszont az emberek viselkedése volt, ugyanis a kutyán nem volt szájkosár, felugrott az ülésre is, sőt, a kb. velem egykorú srác még labdázott is vele a metrón. Én először (az otthoni tapasztalataimból kiindulva) tökre azt hittem, hogy majd valami idős néni vagy egy középkorú nagyszájú hapsi kioktatja a srácot, hogy egy kutyával nem így kell utazni, de teljesen az ellenkezője történt. A kocsiban utazók abszolút jól kezelték a helyzetet, elkezdtek játszani a kutyával. Egymásnak rugdosták a labdát, a kutya meg futkosott egyiktől a másikig, a vége egészen olyan lett, mint valami csapatjáték, és mindenki mosolygott. Bírom az ilyen helyzeteket, egészen feldobják a napomat. :)

Hazajöttem, gyorsan ettem, aztán elkísértem Lu-t egy nagyon menő háztartási boltba, ahol kellékeket rendelt a csokoládégyáruknak (Argentínában, az anyukájának a családja csokigyár-tulajdonos). Elég szimpatikus pasi volt az eladó, és elég meglepő módón tökéletesen beszélt angolul, úgyhogy rám igazából semmi szükség nem volt – ha akartam volna se nagyon tudtam volna segíteni, mert én nem értek ezekhez semennyire.

Amikor hazaértünk, Dominika álldogált az ajtó előtt, a lengyel lány, aki ugyan meg volt hívva hozzánk estére, de álmunkban sem gondoltuk volna, hogy ő 6-kor fog átjönni. Én még tanulni akartam, mielőtt jönnek, ugyanis bulizni akartak megint. Szerencsére Dominika pasija keresztülhúzta a számításainkat, mivel megkérte, hogy érjen haza normális időben, és hívja fel, amint otthon van, úgyhogy ő nem volt annyira bulizós kedvében – őszintén szólva, én sem. Úgy volt, hogy mások is jönnek, de Nathalie másnapos volt, a többiekkel nem tudom mi történt, mindenesetre hárman maradtunk. Kitaláltuk, hogy filmet nézünk, a The fault in our stars-ra esett a választás, ami két rákos fiatal szerelméről szól. Mondanom sem kell, a film végén Lu-val tiszta könny volt az arcunk, zokogtunk, alig bírtuk abbahagyni. Érdekes módon Dominikának semmi baja nem volt, pedig ő is először látta, mint én. Aztán ő haza is ment, mi pedig megnéztünk egy vígjátékot Lu-val, amiben Cameron Diaz volt az egyik főszereplő (az ilyen filmek sosem rosszak), mert nem bírtunk volna elaludni, annyira letaglózott minket az előző film. Olyan 1 körül fejeztük be, és mindenki ment a saját ágyába utána.

Le 27 Novembre 2014

Ma egész délelőtt és délután tanultam, de sajnos nem haladtam annyit, amennyit terveztem. Aaron Thanksgiving (Hálaadás) vacsorát csinált, nagyjából egész délután a konyhában ügyeskedett. A mai órám végül elmaradt – még szerencse, hogy megnéztem az emailjeimet, mielőtt elindultam volna – úgyhogy azt az időt is tanulásra fordíthattam. Aaron közben kezdett összeomlani a munka súlyától, és a vendégek felét lemondta, majd megkérte Lu-t, hogy csináljon valami desszertet. Kicsit össze is vesztünk vele, mert se Lu-nak, se nekem nem volt időnk, és különben is, ő találta ki az egész vacsorát, nem mi tehetünk róla, hogy nem kezdte el időben. Mellesleg a konyha úszott a koszban, mert mindent összekent a zöldségmasszával, meg a hússal. A vége az lett, hogy Aaron miután befejezettn

ek tekintette a dolgát, elvonult a szobájukba „tanulni”, mi pedig megjártuk a Carrefour-t Lu-val, aztán segítettem neki sütit sütni meg takarítani. Szerencsére végül minden sikerült, a kaja kész volt, desszertünk is lett, és a konyha sem úgy nézett ki, mint ahol egy csirkés zöldség-bomba robbant. Még volt egy kis időnk tanulni, ugyanis az összes vendégünk francia és természetesen képtelenek voltak a megbeszélt időre ideérni. Az első Chloé volt, Thomas, a francia barátunk barátnője, nagyon helyes lány. Munkából jött, egy óvodában dolgozik. Nem sokkal később Thomas is megérkezett, szokás szerint az ablakon mászott be, már meg sem lepődünk (most legalább megtalálta a konyhaablakot). Kiderült, hogy nem is tudja a vezetéknevünket, úgyhogy a kapucsengőn hiába keresné, nem tudna csengetni. A másik két vendég két francia lány volt, akikkel Lu múlt pénteken barátkozott össze a diszkóban, ahol voltunk. Nagyon aranyosak voltak ők is, már egy éve Lyonban laknak. Aaron Hálaadás vacsorája egész jól sikerült, a leves nagyon finom volt, a húst viszont süthette volna még, mert elég piros volt a csont körül – nekem forgott is a gyomrom rendesen utána, még akkor is, ha nem ettem, csak a sült részeket. Nem tudott pulykát venni, úgyhogy nem volt „igazi” Hálaadás-vacsora, de azért értékeltük az erőfeszítéseit. A desszert nagyon jól sikerült, Lu már többször megsütötte ezt a tortát, de most lett a legjobb. Vettünk hozzá tejszínhabot, úgy még jobb volt. Mindenki nagyon örült a vacsorának, sokat beszélgettünk, tök jól éreztük magunkat. Én Thomas mellett ültem, úgyhogy néha kénytelen voltam angolról franciára váltani, de teljesen meglepődtem, mert abszolút természetesen jött. Ez a három hónap pont elég volt arra, hogy teljesen folyamatosan tudjak beszélni, és ez elég kellemes meglepetés volt. Mindig van hová fejlődni, de most legalább kicsit biztosabban társalgok, sőt, néha szlenget is használok, ami egyenesen csúcs.

Thanksgiving diner

Olyan éjfél körül ment mindenki haza, mert másnap dolgoztak, Aaronnak meg Lu-nak vizsgája volt, nekem meg a szokásos péntek, 10-re egyetem (ami a többiekhez viszonyítva egész jó). Én elmosogattam, mert mégiscsak Aaron főzött egész délután, nehogy neki kelljen, aztán még tanultam egy kicsit 2-ig, mert egyáltalán nem voltam fáradt. Majd holnap leszek…

Le 26 Novembre 2014

Reggel felkeltem fél 8-kor, hogy legyen időm elolvasni Hiroshi Ichikawa írását a testről, a mai Corps et langage órámra kellett volna, mert Tom jelezte a tanárnak, hogy nem érti, és megkérte, beszéljük át újra. Tényleg nem árt, mert nekem is elég homályos volt. Már tegnap este nekiálltam, de nem az éjfél nem a legjobb időpont, hogy az ember elmélyedjen egy ilyen írásban. A reggel sem. Lu a prezentációját készítette elő, én meg kávéval a kezemben próbáltam megfejteni az angol nyelvű cikket, ami eszméletlen bonyolult. Három oldal után elvesztem, feladtam, és inkább megírtam pár emailt mielőtt elindultam. Lu itthon maradt még, csak délre megy majd be.

Az órára rohanva összefutottam Tommal, úgyhogy együtt mentünk be, de a Ca va? Ca va. dialóguson kívül egy szót nem szóltunk egymáshoz. El is gondolkoztam rajta, elég fura, hogy ezt a franciák használják, nem tudom, mi értelme van, minden egyes alkalommal megkérdezni, hogy jól vagy? A válasz úgyis az, hogy jól, mert egyszerűen udvariatlanság mást mondani, és amúgy sincs ennek a mini-párbeszédnek semmi más funkciója. Na, mindegy, a lényeg, hogy már én is belejöttem a dologba, nagy lelkesen használom, attól függetlenül, hogy nem látom értelmét.

A mai Corps et langage egészen elképesztő volt. A kedvencek közül is a kedvenc tanárom tartotta, Axel Guioux. Az óra elején elhadarta Ichikawa elméletét a testről – mi persze lemaradtunk az elejéről Tommal, pedig csak 10 percet késtünk –, de nem nagyon vitte túlzásba a magyarázást, mert szerinte ez elég érthető, aztán ugrott is az előző órája folytatására. Majd otthon átnézem Ichikawa-t, a vizsgán tuti, hogy kelleni fog, annyit beszéltünk róla. 

Vésale egyik alkotása

Az óra másik része viszont tényleg sokkal érdekesebb volt. Az emberi testről volt szó, és Guioux mesélt egy középkori orvos-művészről, Vésale-ról, aki legelőször kezdett el emberi testeket rajzolni – mármint igazi hullákat rajzolt le. Egy orvosi kiadványt illusztrált, aminek a címe De corporis humani fabrica, és az egész emberi test-reprezentáció hatalmas újdonságnak számított a korszakban. Sokat időztünk az egésznek a jelentésén, a mondanivalóján, a fontosságán, mert a csontvázakat és a testeket különböző emberi pozíciókban ábrázolta (ülve, állva, széttárt karokkal, stb.), nem úgy, ahogy a boncasztalon kiterítették őket, tehát volt valamennyire egy művészeti funkciója is a dolognak.  A lényeg, hogy az egészet azért mesélte el Guioux, mert van egy kortárs orvos-művész, Gunther Von Hagens, aki „folytatja” Vésale módszerét, de ő nem rajzolja a testeket, hanem kiállítja őket. Kitalált egy technikát („az úgynevezett polimeres konzerválási eljárás lényege, hogy a halott testből eltávolítják a vizet, és acetont juttatnak a helyére, végül egy vákuumkamrában szilikonba helyezik a félkész preparátumot, így az aceton elpárolgásakor a helyére műanyag kerül” – forrás: Index), ami lehetővé teszi, hogy az emberi test kvázi kiállítható legyen – szagtalan, és egészen esztétikus ráadásul. Ezek a kiállítások mindenhol botrányba torkolltak (Párizsban betiltották), de több helyen megvalósultak (Lyonban 9 hónapon keresztül megtekinthető volt). Az egészben a művészet-tudomány ambivalenciája a furcsa, mert a cél egyrészt az, hogy az emberi test mindenki számára látható legyen, tudjuk meg, miből vagyunk, stb., másrészt, ezek a testek a legkülönbözőbb pozíciókban vannak kiállítva (biciklizve, gondolkozva, gördeszkázva, kitekeredve…), ami valamilyen szinten művészet. Eszméletlen érdekes volt az egész óra, de én a végére teljesen rosszul lettem. Már gimiben is bajom volt egy biológia óra után, most meg egész órán bicikliző meg kitámasztott hullákat nézegettünk, mikor kimentem a teremből, tiszta sápadt voltam, forgott a gyomrom, és hányingerem volt. De mindenképpen utána olvasok majd az egésznek, mert eléggé érdekel. Már találtam is egy Index cikket, a Bodies-ról, Budapesten, ami nem Hagels kiállítása volt (mivel őt Budapestre sem engedték), de az ő technikájával voltak konzerválva a kiállított testek.

Gunther von Hagens az egyik kiállított testtel

Szünetben Maevával mentem ki az udvarra cigizni, beszélgettünk kicsit, aztán eljött velem ebédelni, tök aranyos volt tőle, pedig amúgy haza indult. Vettem egy kólát, hogy elmúljon a hányingerem, de a Rodin: Gondolkodó pozíciójába beállított hulla képe, aki egy agyat bámul, még mindig a szemem előtt lebegett, úgyhogy nem volt annyira egyszerű ebédelni. Amikor Maeva elment haza, én elindultam a könyvtárba, hogy tanuljak kicsit. Út közben viszont Tomba, és Bastienbe (ő is szaktársunk) botlottam, leálltam velük beszélgetni. Végül az egész szünetet Tommal és egy szociológiát tanuló rapper csávóval töltöttem – Bastien közben elment a könyvtárba – de tök jó volt, mert csomó dologról beszélgettünk. Megkérdezték, milyen zenét hallgatok, és egyből zenekar neveket cseréltünk Tommal, mert kiderült, hogy ugyanazokat a zenei stílusokat hallgatjuk, csak ő franciát, én magyart. Úgyhogy, én megígértem, hogy hallgatok egy kis Noir Désir-t (ismerem őket, de eddig nem nagyon hallgattam), ő pedig rákattant a 30Y-ra, meg a PASO-ra, megígértem, hogy küldök neki linket. Ami meglepett, hogy még nem hallott a Nouvelle Vague-ról, pedig ők franciák. Kávéztunk egyet óra előtt, aztán a rapper srác elköszönt és ment a saját órájára, mi meg elindultunk Théories anthropologiques-ra.

Ma az Anthropologie marxiste-ról volt szó, ami nyilván azért marxiste, mert Karl Marx elmélete alkotja az alapját, és leginkább Franciaországban volt hatása, az 1960-80-as években, a gyarmatok „felszámolása” (franciául décolonisation, fogalmam sincs, magyarul van-e erre szó) után. Maurice Godelier az egyik leghíresebb „marxista antropológus”, akinek az egyik szövegéből elemzést kéne írnom a héten, úgyhogy iszonyatosan figyeltem órán, és 6 oldalt jegyzeteltem.

Óra után egyből jöttem haza, a többiek még nincsenek itthon, én pedig gőzerővel tanulni fogok az este maradék részében, úgy tervezem. Ma mindenképp be kellene fejeznem az előkészületeket az előadásunkhoz (azt beszéltük, hétvégén megint összeülünk), hogy holnap el tudjam kezdeni az elemzést írni Godelier szövegéből. Ha nem tartom a ritmust, semmi időm nem marad összefoglalni, és Tomhoz képest máris borzalmasan le vagyok maradva – mondjuk hozzá képest szerintem mindenki mindig is le volt maradva, annyi mindent tud. Holnap csak 4-kor van órám, úgyhogy szerencsére éjszaka is tudok tanulni (akkor tudok a legjobban). 

Le 25 Novembre 2014

Elég gyorsan telik az idő, megint kedd van, és már jó ideje nem írtam „összegzést” – most sem fogok, alig van időm egyáltalán a mai napot leírni… De azért megszámoltam, hogy ma pontosan 12 hete vagyok itt, és még mindig olyan, mintha tegnap jöttem volna. Na jó, nem tegnap, mondjuk múlt héten.

Ma megpróbáltam megint hamarabb felkelni, megint nem sikerült. A könyvemet be kéne már fejeznem, mert nem csak Mannoni-ból áll a világ, és mást is bőven kell tanulnom. A 9 órai kelés miatt viszont nem sok időm maradt olvasni sajnos. Lu az egyetemen volt, Aaron meg még aludt, mikor eljöttem otthonról, 11-kor. A buszon próbáltam pótolni a lemaradásomat, de a villamoson már teljesen feladtam. Eszméletlen sokan voltak, és mindenki lökte meg nyomta a másikat, hogy saját magának helyet csináljon, rosszabb volt, mint az Artic Monkeys-on a tömeg, esküszöm.

Az órám előtt még Giulio-val is összefutottam, elmesélte, hogy hétvégén megy Barcelonába, mert valami barátjának szülinapja van… Oké, jó utat. Mióta ismerjük egymást, már nagyjából négy különböző országot felsorolt, ahová februárig ellátogat, mert mindenhol barátai vannak. Hát, mit mondjak, good for you. Én is mennék, ha lenne pénzem, meg nem kéne halálra tanulnom magam éppen. Csodával határos módon, időben beértem az órámra, a kékszemű tanáromhoz. Az első tíz percben kérdésekre válaszolt, ha volt valami problémánk, akármit kérdezhettünk tőle (vizsgával, beadandóval kapcsolatban). Aztán jött a meglepetés: felírt két kérdést a táblára, aztán elővett egy csomó dolgozatnak kinéző fénymásolatot, elkezdte kiosztani őket, és közölte, hogy ma „próba vizsgát” írunk. Én teljesen rosszul lettem, és komolyan megfordult a fejemben, hogy akkor most felállok és hazamegyek, mert ennek semmi értelme. Aztán mégis maradtam, most sem tudom miért. Annyi könnyítést kaptunk, hogy a jegyzeteinket használhattuk, nálam természetesen semmi nem volt. A két kérdésből az egyikről abszolút nem volt fogalmam (emlékeztem, hogy tanultuk, de hogy én azt előkaparjam az agyam legmélyéről…), a másik Malinowski-hoz kötődött, aki az egyik leghíresebb antropológus, nagyjából minden órán szó volt róla, úgyhogy róla azért néhány dolog megmaradt. Persze ennél a kérdésnél meg az volt a gond, hogy a kérdést nem értettem teljesen. Az egész „vizsga” eredménye az lett, hogy írtam egy egész jó bevezetést, és elkezdtem az első részt megírni – hozzáteszem, fogalmam sem volt róla, hogy hogyan építsem fel a fogalmazásomat – aztán szólt a kékszemű, hogy fejezzük be a mondatot, amit épp írunk, vége az órának. A tanulság: ha tanulok, simán össze tudok valamit hozni, de tanulás nélkül semmi értelme még csak be se mennem vizsgára, annyira esélytelen az egész. Ezentúl pedig jobban odafigyelek az álmaimra, ugyanis ezt megálmodtam hétvégén.

Hazafelé vettem egy salátát ebédre, aztán itthon belevetettem magam a könyvembe, és olvastam egész délután. Felhívtam este Katit, mert névnapja van, aztán segítettem Lu-nak kicsit az egyetemi dolgaiban (még mindig franciául írnak neki a tanárai, attól függetlenül, hogy tudják, hogy nem tud franciául…), és vissza a könyvemhez. Még mindig nem fejeztem be a részt, amit olvasnom kell, de már nem sok agyam van hozzá, és különben is, hajat kell mosnom. Holnap felkelek korán (remélem), és megpróbálom bepótolni a lemaradást…

Le 24 Novembre 2014

Pontosan egy hónap van karácsonyig! Ennek örömére háromnegyed 9-ig aludtam, majd maradt fél órám összekészülni (csodák csodájára, sikerült) és elrohanni az egyetemre. Még időben oda is értem, és nem maradtam le arról sem, ahogy a mosolygós fekete tanárunk magyarázza, hogy pontosan mikor és hogyan lesz a vizsga. A mai előadást két lány tartotta (eredetileg négyen voltak a csoportban, de a másik két ember eltűnt…), és szegények eléggé össze voltak kavarodva, a hiányzók miatt pedig az előadás fele is hiányzott. A tanárt túlzottan nem érdekelte a dolog, azt mondta, ő az elején megmondta, hogy ez közös jegy, és ha nincs jó előadás, nincs jó jegy, nem érdekli, hogy ki dolgozott vele, meg ki nem. Ami ilyenkor elég nagy szívás, de azt mondjuk nem értem, hogy a többiek hova a fenébe tűntek, amikor ezt tényleg mindenki tudta – mármint az osztályzás szabályait félév elején leszögezte a tanár. Elég undorító dolog így otthagyni a saját csoporttársainkat.

Óra után Tom rajtam kereste a jegyzeteit, és eléggé megijedtem, mert tényleg nálam voltak, de tisztán emlékeztem rá, hogy mindent visszaadtam neki. Azt mondta, mindegy, de én nem nagyon nyugodtam bele a dologba, mert nem akarok olyan dologért hibás lenni, amihez tényleg semmi közöm. Aztán miközben portugálra sétáltam, eszembe jutott, hogy egy másik óra jegyzeteivel együtt adtam vissza neki és valószínűleg nem vette észre, hogy az két külön dolog… Majd megmondom neki később.

Portugálon Jean-Paul most egy Rio de Janeiro-térképet hozott, sok kisebb feladattal, amiket meg kellett oldani. Hát nem ez volt a kedvenc órám, de valószínűleg csak azért, mert köze volt a föcihez, és semmilyen formában nem szeretek olyanokat írni, hogy ez itt van, az ott van, ide így jutsz el, stb., még portugálul sem. Ráadásul megint beültem a csaj mellé, aki múltkor mindent rólam másolt, és ez most sem volt másképp. Egy szót nem beszéltünk, de minden egyes mondatot rólam másolt le, én meg majdnem fejbe vágtam. Utálom az ilyen embereket. Nem is ismerjük egymást, még csak beszélgetni sem próbált velem, és azt meg főleg nem értem, hogy valaki mért nem képes magától boldogulni, legalább egy kicsit. Konklúzió: Soha többet nem ülök a csaj mellé, most legalább megjegyeztem az arcát.

A kétórás szünetemben átsétáltam az egyetem másik végébe, a másik menzára, és reménykedtem, hogy ott még van valamilyen saláta. Szerencsém volt, még egész sokféle kajából választhattam, pedig ilyenkor (délután 2 körül…) már alig kapni valami ehetőt. Most gondoltam egyet, és kipróbáltam a lazacos salátát, és egész finom volt. Rájöttem, hogy ezeket a tengeri halakat egészen bírom, nincs olyan pocsolya-ízük, mint otthon. Ebéd közben olvastam az otthoni híreket (bár ne tettem volna), utána meg előbb vettem a Psychologie de la colonisation-t, és olvastam tovább. Eszméletlen jó az a könyv. Látszik, hogy az 1940-es évek végén íródott, de olyan megállapítások vannak benne, amit elég sok mindenkinek el kéne olvasnia…

A mai utolsó órámon – Domaines et pratiques de l’anthropologie – Denis Cerclet volt az előadó, aki egyébként szerdánként tart nekünk órát, de ezt az utolsó két alkalmat is ő viszi majd hétfőn. Nagyon aranyos volt, mert hasznos meg érdekes dolgokról beszélt, de nem nagyon éreztem, hogy ezzel bármennyiben is hozzájárult a sikeres vizsgámhoz, és folyamatosan azon gondolkoztam, hogy minek is maradtam itt erre az órára? Aztán végre vége lett, és jöhettem haza.

Itthon Aaron a konyhában olvasott, Lu pedig nem messze tőle szorgoskodott, és miután levettem a kabátom, cipőm és leültem az asztalhoz, rögtön elém rakta a vacsorát: sült padlizsán, sütőtök, krumpli, hagyma, valami tejfölös szósszal, de valami isteni finom volt az egész. Nekem van a legjobb lakótársam a világon. Amikor pedig benéztem a sütőbe, egy tortát láttam, és egy pillanatra azt hittem, szülinapom van. Aztán mikor megettük az eszméletlen finom vacsorát, én elmosogattam, rendbe tettem kicsit a konyhát. Most Aaron még mindig a konyhában olvas, Lu a szobájában filmet néz, én az előbb skypeoltam anyával és Mártival (olyanok voltak, mint két tojás), most pedig azt hiszem, lefekszem aludni, és majd holnap folytatom a maratoni tanulást.

Mai vacsi

Le 22-23 Novembre 2014

Még jó, hogy nem péntekhez írtam az esti bulizást, mert igencsak szombatba nyúlt… De, kezdjük az elején. 

Glüchwein

Tegnap este éppen nagyban szorgoskodtam a laptopomon, amikor valami hatalmasat dübögött az ablakomon, én persze majdnem szívinfarktust kaptam. Hát még akkor, amikor megláttam, hogy valaki egy hatalmas kabátban és sapkában vigyorog be az ablakon keresztül: Thomas volt, a francia barátunk. Legalább nem kellett a bejárati ajtóval szórakozni, hogy beengedjük, beugrott, úgy ahogy volt a szobámba. Én még mindig nem tértem magamhoz a meglepetéstől, máris arról kellett beszélnem, hogy vagyok, hol vannak a többiek. Aztán együtt bementünk a konyhába, Tom köszönt a többieknek is, majd elkezdtünk forralt borozni (megtanultam az új kedvenc német szavamat: glüchwein) – Lu csinálja nálunk a forralt bort, mostanában mindig azzal alapozunk.

Hajnali 1-kor sikerült elérnünk a klubba, ahol Giulio volt a barátaival. Úgy látszik, itt a péntek este szombaton kezdődik… Innentől mindenkinek legyen elég annyi, hogy nagyon jól éreztük magunkat, két helyen is voltunk, táncoltunk, beszélgettünk, tök jó társaság kerekedett belőlünk meg Giulio barátaiból. A második helyen a kedves lakótársaim nem jöttek velünk be, azt mondták, később csatlakoznak, a probléma csak az volt, hogy nem volt térerő bent, mi szépen elkerültük egymást, úgyhogy maradtam Giulioékkal, és hajnalban egyedül sétáltam haza. Most itt biztos mindenki infarktust kapott, de megnyugtatásként közlöm, teljesen biztonságos környéken lakunk, mellesleg végig a kezemben szorongattam a telefonomat, mert Giulio a lelkemre kötötte, hogy hívjam, ha van valami, és mindenképp írjak egy sms-t, ahogy hazaértem. Így is lett. Hazafelé, mondjuk elég vicces volt, leginkább azért, mert hajnali 6-kor indultunk el a klubtól, úgyhogy mikor sétáltam haza, végignéztem, ahogy a hentes, a pék, a boltos, a házmester dolgozni kezd, mindenki takarította az üzletét. Én meg akkor mentem haza. A még nagyobb meglepetés az volt, hogy hazaérve mindenki ébren volt még, Luék ugyanis rám vártak – annyira aranyosak. Nem tudtak elérni telefonon később sem, mert Aaroné nem működik, Thomas hívását meg nem hallottam meg. Lu és Thomas fél 7-kor lementek a pékségbe reggelit venni, Aaron telefonált, én meg hajat mostam (nem bírtam tovább elviselni a hajamból áradó füstszagot), aztán bedőltem az ágyba.

Délután 1-kor azért felkeltem, mert úgy volt, hogy Juli mamával és Borival skypeolunk. Végül nem sikerült, mert Juli mama nem szeret buszozni, és a kávézó, ahol internetezni lehet, messze van tőlük. Majd felhívom őket vezetékesen nemsokára. Olyan 3 körül egyszer csak csörgött a magyar (!) telefonom, Jeremy volt. Visszahívtam a francia telefonon, és gyorsan meg is beszéltük, hogy megyünk kávézni, már 2 hónapja (egészen pontosan mióta beköltöztem az albérletbe) nem láttuk egymást. Most is pontosan ugyanolyan volt, mint néhány éve, mikor először találkoztam vele. Biciklivel jött, mosolygott, beszélt, mesélt. Jó két órát üldögéltünk egy közeli kávézóban, rengeteget beszélgettünk. Végre gyakoroltam kicsit intenzíven a francia tudásom, bár másnaposan elég nehéz volt, mit ne mondjak. Hoztam haza vacsorának valót, Aaron salátát csinált, egyikünk sem tudott normális kaját enni még. Vacsi után nem sok mindent csináltam, leginkább csak próbáltam túlélni a „másnapot”.

Vasárnap egészen sokáig aludtam, és nem nagyon csináltunk produktív dolgot Lu-val. Aaron is sokáig aludt, délután nem is nagyon találkoztunk. Én tanultam a szobámban, ő a konyhában filmet nézett vagy olvasott, Lu meg a saját szobájában szintén valami sorozatot (azt hiszem most a Gossip Girl van soron) nézett. A vacsorát tegnap együtt csináltuk, sajttal töltött pulykát ettünk (a Sparban lehet kapni kb. 1,6 euróért), rizst meg salátát. Aztán megint csak ment mindenki a maga dolgára, én tanultam, meg skypeoltam este. 

Le 21 Novembre 2014

Megint alig bírtam felkelni, biztos attól van ez a hatalmas fáradtság, hogy mostanában nem voltam futni. Nincs rendes futógatyám, vennem kéne a Decathlon-ban egy meleget, hogy ne fagyjak szét, de ahhoz meg előbb össze kéne valamennyire számolni a pénzem. Na jó, lusta is vagyok egy kicsit.

Lu már fent volt, mikor kijöttem a szobámból, Aaron pedig már az egyetemen volt, azt hiszem neki 8-kor kezdődött az órája. Összeszedtük magunkat, felöltöztünk, reggeliztünk, aztán negyed 10 körül együtt mentünk ki a buszhoz Lu-val. Semmi kedvünk nem volt egyetemre menni, én most gondolkoztam el rajta először komolyan, hogy el kéne lógni az óráimat… De aztán mégsem tettem.

Szünet óta nem sikerült Tomot elcsípni a metrón, mondjuk túl nagy erőfeszítéseket nem is tettem, az biztos. Beértem időben az órámra, lepattantam Léna mellé. A tanárunk visszaért Madagaszkárról, él és virul, nagyon pörgött. Megtartottuk a „szokásos” előadást, ami most egyáltalán nem volt szokásos, mert egy mini jelenet keretén belül csinálták meg Maevaék. Volt egy előadó, a cikket író antropológust Veronika (aki Bulgáriából jött egyébként) alakította, és volt egy diák, Maeva, aki szerint hiányos volt az előadás és egyszer csak felpattant a helyéről és elmagyarázta az irányzatot, ami szorosan kapcsolódott az íráshoz. Nagyon királyul csinálták meg, tényleg jobb volt, mint egy átlag előadás. Mondjuk én nagyon fáradt voltam, úgyhogy óra után is, mikor kimentünk az udvarra Maeva-val, alig bírtam kinyögni egy normális mondatot.

A második órán, Enquete ethno-n kérdezte a tanár, hogy ki hogy áll a kutatásával (mi konkrétan sehogy), elmagyarázta a maradék beadandót, hogyan kell megcsinálni, stb., aztán körbejárt. Nekem persze nem volt ott egyik csapattársam sem, de egész jól elmagyaráztam a tanárnak, hogy még semmire nem mentünk eddig. Ez azt jelenti, hogy nagyon diplomatikusan úgy fogalmaztam, mintha borzasztóan próbálkoztunk volna, és alig lett volna valami, ami sikerült, pedig nem teljesen így van. De biztosítottam, hogy jövő héten már mindenképp elkezdjük rendesen csinálni, írtam is egy sms-t a lányoknak, hogy hétvégén ráérnek-e. Hát természetesen egyik sem lesz itthon hétvégén. Én meg nem tudok egyedül menni, mert nem ismerem a diákokat, meg a helyet sem, ahova megyünk. Na mindegy, valahogy csak megcsináljuk majd.

Óra után megadtam Maeva-nak a számomat, mert tegnap nem találkoztunk (pedig azt mondta, várni fog az amphi előtt), és most kért hatvanszor bocsánatot, hogy ő akart szólni, de nem volt meg neki a számom. Végül is nem volt gond, mert úgyis késtem tegnap, szóval, ha ott lett volna, se találkozunk szerintem. Aztán elmentem a szuper informatika órámra, ahol még mindig az Excel-t tanuljuk. Ennyit még sosem gondolkoztam azon, hogy bemenjek-e egyáltalán infóra. Még egyetlen egyszer sem hiányoztam, úgyhogy simán tudnék, nem lenne belőle semmi gond. De végül mégis úgy döntöttem, hogy megyek, mivel nem értek egy kukkot se, abból, amit veszünk, lehet, hogy hasznos, ha ott vagyok órán. Amikor a pasi befejezte, és azt mondta, mehetünk, el sem akartam hinni. Ezért nem szeretem csak a péntekeket, mert akkor vannak a legrosszabb óráim, és amikor vége, akkor is úgy érzem magam, mint akinek kimosták az agyát.

A villamoson két tüneményes bácsi mellé ültem, akik biztos, hogy nem franciák voltak, mert teljesen más nyelven beszélgettek. De nagyon viccesek voltak, röhögcséltek folyamatosan. Az egész helyzet elég vicces volt, egy négyesben ültem, velem szembe egy egyetemista srác aludt, a táskájára hajtott fejjel, mellette terpeszkedett az egyik bácsi a nagy hasával, mellettem ült a másik, és nagyon jól szórakoztak valamin. Azért jó ez a tömegközlekedés, mindig van valaki, aki feldobja a napomat. Meg van olyan is, aki elszomorítja, mert a metrón megint találkoztam a földön csúszó-mászó nénivel, akit borzasztóan sajnálok, de még mindig nem értem szegényt, mert teljesen ki vannak tekeredve a lábai, és egyszerűen nem bírom felfogni, miért jó neki, hogy a metrón csúszik-mászik naponta… Valószínűleg nagyon rá van szorulva a pénzre, de elég elkeserítő látványt nyújt szegényke.

Itthon Aaron a konyhában üldögélt, Lu futni volt, mikor hazaértem. Nem nagyon csináltam azóta semmi extrát, szokásos péntek esti Jóbarátok-maratont kezdtem, aztán beszéltem anyával meg Karival skypeon. Most mindjárt vacsorázunk (megint szegény Aaron főzött, mert mi lusták voltunk), aztán megyünk bulizni elvileg, jön az egyik francia srác, Thomas, és majd a városban talán sikerül összefutnom Giulio-val, már írta, hogy merre lesz a barátaival, és hogy menjünk. Éljen a péntek este! (Azért a Picuri rettenetesen hiányzik.)

Le 20 Novembre 2014

Ma szerintem úgy fél órán keresztül csörgött az ébresztőm, és valószínűleg Aaron felkelt rá (mivel csak egy fal választ el mindent), de én nem. 9 óra helyett végül fél 11-kor nagy nehezen kimásztam az ágyamból. Nem tudom, mi van velem, egyszerűen nem elég 8 óra alvás sem mostanában. Lu és Aaron pedig biztosan frászt kapnak, mert olyan hangos az ébresztőm (ráadásul az undorító T-mobile alaphang), mint a süket nagymamák telefonja kb. Tényleg, ha azt vesszük, hogy még a csengőhang is olyan, akkor elég kellemetlen lehet erre ébredni – én persze nem hallom meg soha.

Megint nincs itthon tej, úgyhogy anélkül kellett innom a kávét, müzlit enni pedig esély sem volt. Utálom az ilyen reggeleket, ráadásul a mosatlan tornyozódik a mosogatóban (mert Lu egyszerűen képtelen elmosogatni), a cigi papír meg még ezer más dolog az asztalon szétszórva, de nem álltam neki takarítani, mert délutánra úgyis ugyanilyen lesz minden, semmi értelme.

Ahogy elterveztem, egyetem előtt szépen tanultam, végig, olvastam a könyvemet (Octave Mannoni: Psychologie de la colonisation), és jegyzeteltem, ami fontos. Eszméletlen érdekes, rájöttem, hogy marhára érdekel a pszichológia. Főleg egy ilyen helyzetben, mint a gyarmatosítás.

Ebédre vettem egy kis couscous-t meg répát a Spar-ban, Lu szerintem rántottát evett, de már csak a maradványait találtam meg a kajájának. Aaron elment az egyetemre olyan 2 körül, aztán én is 3-kor. A villamoson annyira olvastam, hogy nem vettem észre Marie-t, pedig pont velem szemben állt végig. Együtt mentünk órára, de nem sokat beszéltünk. Elég rosszul van szegény, azt hiszem beteg is, azért hiányzik rengeteget, most meg azt mondta, valószínűleg abbahagyja ezt a szakot, mert nem érdekli annyira, és mást választ. Hát, szíve joga, szerintem sem érdemes olyat tanulni, amit nem szeret az ember.

Az óránk, mint mindig, most is nagyon király volt, Axel Guioux hozta a formáját. Inkább nem írom le részletesen, miről volt szó, mert elég bonyolult, és különben sem nagyon tudom megfogalmazni magyarul, már fáradt vagyok.  Marie nem várt meg, ahogy vége lett az órának, eltűnt a tömegben, úgyhogy egyedül mentem haza. Elég fura az a lány.

Ilyenkor mindig nagyon sokan vannak a villamoson, metrón, mindenki megy haza a munkából/egyetemről. A metróból kijövet, átmentem a zebrán, és – ilyen még sose történt velem – egy öreg néni esküszöm konkrétan elgázolt a botjával együtt. Én úgy meglepődtem, hogy majdnem hagyat estem, mikor bevágott elém. Mivel lefelé néztem, csak azt láttam, ahogy a botját betolja a lábam elé, aztán ő is megy utána, és mivel én mentem volna előre, nekem jött, és olyan lendülettel, hogy tényleg majdnem fellökött. Nem tudom, mi van ezekkel a francia nyugdíjasokkal, de úgy látszik, kicsattannak az energiától…

Itthon Aaron éppen készült vacsorát csinálni, én segítettem neki, elmosogattam a tornyokban álló tányérokat. Nagyon-nagyon finomat ettünk, nem volt semmi extra, csak rizs meg zöldség, de szerintem már hétfő óta nem ettem rendes kaját, úgyhogy nagyon jól esett. Vett egy cidre-t is, amit mindannyian imádunk. Lu nem evett velünk, mert ő előtte evett meg „egy egész krumplit”. És tényleg elég volt az neki, mert borzalmasan nagy krumplikat vettek a Lidl-ben múltkor. Vacsi után beszéltem egy kicsit anyával skypeon, most meg lehet, hogy még tanulok, mert muszáj lenne haladnom a könyvemmel… Egy hét múlva előadunk, és nem csak ezt az egy dolgot kell addigra megcsinálnom.

Pontosan egy hónap múlva megyek haza, el sem hiszem. Annyira gyorsan telik az idő, elképesztő. Még mindig olyan, mintha két hete jöttem volna. 

Le 19 Novembre 2014

Elaludtam. 8 helyett fél 9-kor keltem, rohantam a fürdőszobába, felöltöztem, smink, stb., aztán kelteni akartam Lu-t – csodálkoztam is, hogy nincs ébren, sosem szokott elaludni. Mikor közöltem vele, hogy már fél 9 van, visszamorgott, hogy ő majd később jön. Oké. Én elindultam egyedül, hajszálpontosan be is értem az órámra (Corps et langage) és leültem Maewa és Léna mellé.

Megvártuk, amíg beér a harmincadik diák, hogy kereken legyünk vagy nem tudom miért, és csak utána kezdtük el. Azért durva, hogy a harmincadikra vártunk, mert év elején ezen az órán 50-en, vagy 60-an voltunk… Elég sokan abbahagyták amúgy az egyetemet, mások pedig csak simán nem járnak be. Vannak olyanok is, akik még bejárnak, de tudják, hogy nem az, amit csinálni akarnak, úgyhogy ennél is kevesebben leszünk. A kedves, mindig érdeklődő tanárunk, aki szokás szerint az óra felét a mindennapos problémáink felkutatásának szenteli, most elmagyarázta az osztályzást (nagyon bonyolult, de a lényeg, hogy ha egyetlen 0-m sincs, akkor az összes óra átlagát nézik, és 10-et kell elérnem a 20-ból, ahhoz, hogy meglegyen a félévem). Emellett megnyugtatott minket, hogy nincs mitől félnünk, mert aki bejárt rendesen órára és átolvassa a jegyzeteit vizsga előtt, az átmegy. Hát nagyon remélem, hogy így lesz.

Óra után Maewa-val voltam, Léna-val, meg még egy lánnyal és egy sráccal, akiknek nem tudom a nevét. Elmentünk a menzára (ettem egy borzalmas szendvicset), aztán a könyvtárba, mindenkinek volt valami dolga. Én az előadásunkhoz olvasom a Psychologie de la colonisation (A gyarmatosítás pszichológiája) c. könyvet, nagyon érdekes eddig.

A következő óránk Théories anthropologiques volt, na itt aztán tényleg sokkoló volt a hiányzók száma. Szeptemberben, emlékszem, alig találtam helyet, amikor késésben voltam, most a fél amfiteátrum üres volt. Szerintem 300-ról konkrétan 100-ra csökkent a diákok száma. Az óra elég jó volt, az anthropologie dynamique-ról volt szó, amiből az exposé-t csináljuk majd jövő pénteken. A tanárunk mondjuk eszméletlen gyorsan és nagyon sokat beszélt, értettem, amit magyaráz, de jegyzetelni iszonyatosan nehéz volt.

Óra után Maewa-val mentem haza, egészen a buszig (úgyhogy együtt villamosoztunk meg metróztunk). Nagyon aranyos csaj, tök jóban lettünk így az elmúlt héten, és úgy búcsúzott, hogy a holnapi óra előtt majd megvár az amphi előtt, és együtt tudunk akkor leülni. Még senki nem mondta, hogy menjünk együtt órára, úgyhogy ez nagyon aranyos volt tőle.

Itthon próbáltam tanulni, de nem nagyon tudtam elkezdeni, nem is volt sok időm. Lu olyan 6 körül ért haza, elmesélte a napját, aztán indultunk is a moziba, megnézni Woody Allen új filmjét, a Magic in the moonlight-ot. Az Erasmusosokkal foglalkozó egyesület szervezte, és így csak 4 euróba került. Időben odaértünk, egy ezer éves mozi volt, de jó hangulatú teremmel. Egész sokan gyűltünk össze, bár ismerőst nem nagyon láttunk. A film elég jó volt, kicsit olyan a hangulata, mint a Midnight in Paris-nek, de gondolom azért, mert mindkettő a 1920-30-as években játszódik. Meg talán azért, mert a zenéje is ugyanaz – na jó, nem végig, de néhány helyen. Nézzétek meg, megéri.

Colin Firth & Emma Stone

Hazafelé már az utcánkon sétáltunk, amikor egy kapucnis, kutyás pasi megállított minket, és tüzet kért. Adtam neki, ő pedig annyira megörült, hogy elkezdett mindenfélét magyarázni, adott nekem egy cigit, hogy ajándék, mert már nem tudom, mióta sétál, és mi vagyunk az elsők, akik megálltak neki – a többiek féltek a kutyától, meg gondolom tőle is, nem volt túl bizalomgerjesztő a kapucnijában. Aztán mikor megtudta, hogy egyetemre járunk, külföldiek vagyunk, és tanulni jöttünk ide, elkezdte magyarázni, hogy nagyon becsüljük meg, és tanuljunk tényleg, mert van, akinek ez nem adatik meg (magáról beszélt). Nagyon aranyos volt összességében, de eléggé elszomorító is, mert abszolút érződött rajta a keserűség, hogy azért vágyik ő iskolába, és boldogabb lenne, ha kicsit többet tanulhatott volna. Eszméletlen sokat beszélt, de aztán mégis elváltunk, mert a kutyája nagyon menni akart már – meg mi is. Hát, ez volt az este utolsó fontos momentuma, most be is fejezem az írást, mert holnap nagyon kell tanulnom, és korán kell kelnem. 

Le 18 Novembre 2014

Ma reggel 8-kor keltem, hogy tudjak tanulni, mielőtt elmegyek az egyetemre. Aztán természetesen nem sikerült, mert a bloggal szórakoztam, reggeliztem, és már indulnom is kellett.

Megint baleset volt, de „szerencsére” most a metroA vonalán, úgyhogy az én közlekedésemet nem zavarta meg ma semmi, és időben beértem órára. A terem előtt ücsörgött Giulio, akinek mellettem volt órája. Röhögtünk egyet, hogy bezzeg amikor találkozni akarunk, akkor nem jön össze, így teljesen véletlenül meg összefutunk. Beszélgettünk kicsit, aztán nekem mennem kellett órára. Maewa-val mentünk együtt, nagyon bírom azt a csajt, nagyon jó fej velem. Pedig először nem is volt szimpi, erre tessék, most kb. ő a legjobb barátnőm a csoportból.

A kékszemű tanárunk éppen nagyban magyarázott, amikor beértünk. Valami commentaire de texte-ről beszélt, ami beadandó, és én csak reménykedek, hogy nem neki kell beadnunk ilyet, mert egy másik órára is kell. Majd holnap megkérdezem Maewa-t, ma elfelejtettem, pedig ott ült mellettem. Az egész óra elment azzal, hogy a beadandó-írást magyarázta, aztán kitalált egy vizsgakérdést, amit felírt a táblára, hogy például ilyen lehet a vizsgánkon, és próbáljunk meg együtt válaszolni rá. Ez volt az a pont, amikor rájöttem, hogy marha gyorsan el kell kezdenem tanulni, mindent átnézni, mert akármennyire is csinálom a dolgom, még elég sok van, amit csinálnom kell.

Óra után Maewa kérdezte, hogy megyek-e vele enni valamit, de sajnos rohannom kellett, mert Lu-val megbeszéltük, hogy elmegyünk vásárolni, és várt rám. Elköszöntem Maewa-tól, aztán fel a villamosra, és indultam a Centre Commercial-ba (Pláza). Lu-val hajszálpontosan egyszerre értünk oda. Nagyjából 1,5 órán keresztül járkáltunk, nézegettük a szebbnél szebb boltokat, minden tele volt karácsonyfával, hógömbökkel, girlandokkal, Lu pedig majd’ elszállt a boldogságtól, mert imádja a karácsonyt. Persze, amikor nem akartam semmit venni, rögtön találtam két pólót nagyon olcsón, de iszonyatosan örültem neki, mert gyönyörűek, és végre van új ruhám. Szerintem fél éve nem voltam vásárolni. Lu is vett magának egy pulcsit, aztán a Carrefour felé vettük az irányt, hogy előkészítsük a saját karácsonyunkat. Vettünk egy pici műanyag fát, izzókat, díszeket, girlandokat, mindent, ami a karácsonyhoz kell, és kitaláltuk, hogy december 12-én Christmas party-t tartunk, mert addigra én is végzek a vizsgákkal, és neki is lesz ideje.

Christmas tree

Hazaérve egyből elkezdtük összerakni a fát (hú, de hülyén hangzik), felakasztani a díszeket, az izzókat, és rászórtuk a műhavat is, úgyhogy most már tényleg van egy tisztességes karácsonyfánk. Az egész díszítgetés közben karácsonyi dalokat énekeltünk (Last Christmas I gave you my heart példának okáért), és forralt bort ittunk – Lu tegnap főzte. Teljesen karácsonyi hangulatba kerültünk, vacsora közben nem is tudtunk másról beszélni, Aaron pedig teljesen el volt ájulva tőlünk, hogy mégis hogy jut ez ilyenkor eszünkbe, még csak november közepe van. Én sem gondoltam volna, hogy ez ennyire jól tud sikerülni, lehet, hogy jövőre szeptemberben szerzek egy karácsonyfát és akkor fél évig karácsony lesz nálam. Eszméletlen jó érzés, hogy belépsz az ajtón, és ott világít a karácsonyfa – még akkor is ha műanyag, és műhó van rajta.

Este felhívtam Juli mamát és Feri papát (Aaron végre leszállt a telefonról, mióta bekötöttük, folyamatosan hívta a családját, szerintem még a legtávolabbi rokonát is felhívta), nagyon aranyosak voltak. Persze Juli mama először el sem hitte, hogy én telefonálok, azt hitte, Bori. Azt mondták, mielőtt elköszöntünk, hogy: „Vigyázz magadra, egyél rendesen, aludjál, tanuljál.” Olyan jó volt velük beszélni, tisztára otthon éreztem magam. 

Hírek Paloznakról: Bori és a Lucifer pedig közben most már hivatalosan is összeköltöztek a (régi) szobámban

Le 17 Novembre 2014

Ma reggel felkeltem 7-kor, hogy még megírjam a portugál házimat suli előtt, tegnap este már nem volt energiám, és Jean-Paul most már két hete könyörög nekünk, hogy csináljunk valamit… Kicsit összezavarodtam, mivel a telefonom még mindig nem működött, a mikró óráján reggel 6 óra volt, a laptopomon 7, nem tudtam, most kinek higgyek. Aztán nagy nehezen kiderítettem a pontos időt, és ugyan még volt egy órám összehozni a portugál házit és meginni a kávémat, azért igencsak sietni kellett. A buszra futottam, de elértem. Leszálltam a Copy-Top-nál, kinyomtattam a portugál nyelvtant, amit a feladatokon kívül küldött nekünk Jean-Paul, aztán irány a metró. 9:50-kor értem le, úgy, hogy 10 perc múlva elvileg kezdődött az órám, teljesen biztos volt, hogy elkések. A metró nem indul. Egyszer csak bemondták, hogy bocsi, baleset van, „Merci de votre patience” (Köszönjük a türelmüket). Végül, negyedóra várakozás után elindultunk, de már iszonyatosan nagy késésben voltam az órámról.

10:30-kor estem be Analyse des pratiques-ra, így lemaradtam az előadás elejéről is, amit három csoporttársam tartott. Mondjuk nem sokkal később rájöttem, hogy nem nagy kár érte, mert nem ez volt életem legizgalmasabb előadása. Három fiú csinálta, de nagyon nem volt csoportmunka, látszott az egészen, sőt, olyan volt, mintha összevesztek volna, mert egymástól nagyon messze ácsorogtak végig, és egymástól teljesen függetlenül mondták a dolgokat, mindenki a saját részét. Óra végén a tanár le is szidta őket – teljesen jogosan. Amúgy nagyon vicces ez a pasi, mert annyira látszik, akinek az előadása nem tetszik neki, nem leszidja, hanem csak eszméletlen sok kérdést tesz fel, és sosem elégedett a válasszal, amit kap. Mondjuk ezek a fiúk elég érdekes válaszokat adtak, azt meg kell hagyni, és főleg, elég nagy volt az arcuk, pedig egyáltalán nem volt mire. Az egyik srác kifejezetten arrogáns volt, ő folyamatosan úgy viselkedik, mintha eszméletlen intelligens lenne, mindig olyan szavakat használ, amiket ő maga is alig ért, és ha valaki nem ért vele egyet, elég lekezelő tud lenni… Nem túl szimpatikus, de még sosem beszéltem vele, úgyhogy nem tudom, igazából milyen lehet. A kép, amit mutat magáról minden esetre elég furcsa.

Óra után én rohantam portugálra, nem nagyon álltam le senkivel beszélgetni, mert akkor sosem érek oda az órámra. Jean-Paul már pörgött, mikor beértem, de azért odaszólt, hogy Bom dia!, én meg kerestem gyorsan egy helyet, leültem, és elkezdtem befejezni a házimat, mert volt olyan feladat, amit nem sikerült reggel. Mindenki gőzerővel dolgozott a feladatokon, Jean-Paul pedig körbejárt és ellenőrzött. Nagy sokára hozzánk is eljutott – közben mellém ült egy lány, aki lemásolta rólam az összes feladatot, megint nagyon vetésis hangulatba kerültem – és kijavította, amit írtunk. Ahhoz képest, hogy még mindig nem tanultam úgy igazából portugált, nem nagyon készültem órára, alig volt hibám. De tényleg alig, és amikor valamit nem tudtam, Jean-Paul csak két szót mondott, máris értettem, mit és hogyan kell csinálni. Nagyon bírom a hapsit, mert minden mondatom után azt mondta, hogy Génial!, ezzel meghatszorozva az önbizalmamat. Az óra végén azt mondta a félév végi vizsga előtt íratni fog velünk egy próba-tesztet, hogy lássuk, milyen lesz, tudjunk kicsit készülni. Én annyira nem félek tőle, egyáltalán nem lesz nagy dolog, a jelen idős igeragozásokat meg néhány alap szót kell átnéznem, de azt hiszem, menni fog.

Mikor kimentem a teremből, az egyik csoporttársam állt ott, ő is valami órára várt, odaköszöntem neki, ő meg mosolygott, mikor meglátott. Elkezdett kérdezgetni, hogy milyen órám volt, úgyhogy beszélgettünk kicsit, ami azért volt fura, mert ez a lány félév eleje óta nem szólt hozzám. De nagyon aranyos volt, összeszámoltuk, hogy én a portugállal együtt négy nyelven beszélek, ő meg még az angolt nyomja, ami neki a franciával együtt kettő. Nekem ezzel néha az a bajom, hogy oké, soknak hangzik, hogy négy nyelvet beszélek, de ezek közül most igazán csak kettő számít, a francia és az angol, mert portugálul még nem tudok olyan jól, a magyarral meg aztán sokra nem megyek itt, az biztos. Végül elköszöntem a lánytól (sajnos a nevére nem emlékszem), és elindultam a menzára.

Nagyon örültem, mikor megpillantottam, hogy van grande salade, de pont előttem vitték el az utolsót, úgyhogy kénytelen voltam megint meleg szendvicset, azaz croque monsieur-t enni. Nagyon sietett a menzás bácsi, mert csak a szendvics fele volt meleg, mikor megkaptam… Miután megebédeltem, elkezdtem olvasgatni az egyik szöveget, amiből beadandót kellene írnom még a héten, Maurice Godelier a szerző, és elég érdekes szöveg, mert az osztályelméletet (Marx, Lenin, stb.) próbálja ráhúzni egy teljesen más kultúrára – nem mondom, hogy sikerül is neki. Egyszer csak hallom, hogy valaki beszél hozzám, felnézek, hát Jean-Paul áll mellettem, kérdezi, mit olvasok. Először azt hitte, portugált tanulok, de felvilágosítottam, hogy c’est de l’anthropologie, ő meg elolvasta a címet és a szerzőt, bólogatott, hogy nagyon érdekes, mosolygott ezerrel, aztán leült egy másik asztalhoz, másik diákjai közé és nagyokat röhögcsélt velük. Még mindig fura, hogy ő ennyire jó fej és ennyire közvetlen.

Egészen fél 4-ig olvasgattam a Godelier-féle szöveget, aztán elindultam a Domaines et pratiques de l’anthropologie c. órámra, az erdélyi születésű tanárnőhöz – most már biztos, a mai órán elmondta, hogy ott született. Találkoztam Marie-val a terem előtt, de úgy döntött, hogy ő inkább hazamegy, úgyhogy nem sokat beszélgettünk. Nem sokat voltam egyedül, mert később odaért Mélaine, Zoé, és még egy lány, akinek nem tudom a nevét, de vele most kezdek jóban lenni. Aztán Tom is megjelent, mikor meglátott, hatalmas vigyorral az arcán jött oda puszit adni, meg érdeklődni a hogylétem felől, nagyon aranyos volt. Az óra jól telt, egyáltalán nem unatkoztam rajta, a tanárnőnk a saját kutatásáról mesélt, érdekes volt.

Haza Zoé-val, Mélaine-nel, és azzal a lánnyal jöttem, akinek még mindig nem tudom a nevét, de ő még a metrón is velem utazott. Tök jó fej volt, mindenfélét kérdezgetett, egész jót beszélgettünk. Szerencsére hazafelé nem volt semmi trafic perturbé, úgyhogy szépen rendben hazaértem.

Nagyjából így éreztem magam,
mikor feltámadt a telefonom

Aaron már itthon volt (hajnalban érkezett, stoppal jött, tegnap éjjel), a konyhában sürgött-forgott, Lu a szobában ült a laptopjával és szokás szerint Pretty Little Liars-t nézett. Nagyon féltem kipróbálni, de összeraktam a telefonomat, hátha két nap száradás elég volt neki. El sem hittem először, MŰKÖDÖTT! A csuromvizes telefonom új életre kelt, semmi baja nincsen, minden ugyanúgy működik rajta, mint ez előtt. Ez volt a nap híre, nem is tudom, mi tett volna boldogabbá. Nagyon megijedtem, hogy venni kell egy újat, ami azért nem kis pénz…

Vacsorára Aaron pizzát sütött, és átjött az egyik francia barátnője is, akit Charlotte-nak hívnak, és nagyon aranyos volt. Lu forralt bort csinált, amitől most nagyon szépeket fogok álmodni este, az teljesen biztos. Közben beszéltem Giulio-val, és megígérte, hogy megtanít olaszul nemsokára (a legtöbb mondatot, amit olaszul ír nekem, értem, annyira jó érzés!). Azt hiszem, holnap lesz egy mini-előadásom Méthodologie universitaire-en, a kedvenc kékszemű tanáromnál, úgyhogy aludnom kellene, hogy kipihent legyek. 

Le 15-16 Novembre 2014

Ez tényleg nem lesz hosszú bejegyzés, mert ezen a hétvégén aztán tényleg semmit nem csináltunk. Szombaton én 11-kor, Lu csak délután kelt fel, aztán végig sorozatot néztünk (én skypeoltam Borival meg Esztivel jó sokat), néha összefutottunk a konyhában, de nem sokat kommunikáltunk. Este mondta, hogy áthívja néhány barátnőjét, és Lucas-t, a mexikói srácot, akit Aaronon keresztül ismerünk (én egyszer találkoztam vele, és nem nagyon emlékszem rá őszintén szólva), és hogy hívjak én is embereket. A francia csoporttársaimmal még nem annyira érzem úgy, hogy ilyen viszonyban lennénk, meg főleg hogy én sem ismerem azokat, akik jönnek, úgyhogy csak Giulio-nak, az olasz srácnak írtam, hogy jöjjön, ha gondolja. Azt mondta, nem messze tőlünk bulizik valami barátaival, sokan vannak, úgyhogy nem jönnének fel, de majd csatlakozzunk hozzájuk. Lu barátnői olyan 9-10 között érkeztek meg, egy lengyel lány, meg két másik, akik nem tudom, honnan valók. Borzasztó hangosak voltak, valószínűleg azért barátkozok jobban fiúkkal, mert azok nem visítoznak folyamatosan. Jó, nem minden lány visít annyit, mint Lu barátnői, az is biztos. Az egyik mindent tudni akart a szerelmi életemről, a másik pedig majdnem az összes szexuális élményét elmesélte nekem, pedig még csak 10 perce ismertük egymást. Én bírom a lányos bulikat, de ez azért egy kicsit sok volt. :D Szerencsére egy idő után megérkezett egy srác is, vele beszélgettem kicsit franciául. Az este vége az lett, hogy rengeteg üveg bor után a többiek még mindig nagyon jól szórakoztak, de Lu kidőlt, én meg beleejtettem a telefonomat vízbe és mélydepresszióba estem, hogy elromlott, úgyhogy a vendégeink jobbnak látták hazamenni. Én is csak úgy bedőltem az ágyba.

Reggel fogalmam sincs miért, de 9-kor felébredtem, kiderült, hogy Lu már reggel 7 óta fent van. Kicsit rendet raktunk a konyhában, aztán egyikünknek sem volt kedve boltba menni, úgyhogy egész nap levest és joghurtot ettünk. Nem mondom, hogy túl laktató. A telefonom nem javult meg csodák csodájára, pedig reggel azt reméltem, csak álmodtam az egészet. Most szárítom, és csak reménykedek benne, hogy megjavul néhány nap múlva. Őszintén szólva, nem sok reményt fűzök hozzá. Elég béna vagyok, mit ne mondjak, még mindig mérges vagyok magamra, de az a baj, hogy nem tudom visszacsinálni a dolgot. Az biztos, hogy még egyszer nem fog ilyen előfordulni. Ma egész nap blogoltam, és csodák csodájára így fél 12-re csak sikerült behozni a lemaradásomat. Az a baj, hogy annyi minden történik, nagyon sok mindent le akarok írni, de nagyon sokat kell tanulnom, és vannak olyan napok, hetek, amikor annyi időm sincs, hogy 10 percre leüljek nyugodtan, nem hogy blogot írjak. De ezentúl igyekszem tartani a lépést, mert elég rossz ennyire lemaradni az írással. 

Le 14 Novembre 2014

Péntek, végre, végre. Az igazat megvallva, egyáltalán nem volt hétvége-érzésem reggel. 10-kor keltem, hogy át tudjam olvasni a szöveget, amiből az exposé-t csináljuk majd. Három órán keresztül próbáltam értelmezni, jegyzetelni, nem sokra mentem vele. Georges Balandier egy borzasztó bonyolultan fogalmazó antropológus, és külföldiként egyszerűen lehetetlen megérteni, amit mondani szeretne. A lényeget kivettem, de esélytelen, hogy ebből én akármit is elő tudjak adni, pláne elmagyarázni a csoporttársaimnak… Ezért jó hogy nem egyedül kell előadnom, majd Tom meg Léna segítenek, biztosan elmagyarázzák nekem egyszerűen, hogy miről szól pontosan a szöveg.

Lu már órán volt, Aaron pedig Champagne-ba indult, mikor befejeztem az olvasást és elkezdtem készülődni az egyetemre. A buszhoz szokás szerint rohannom kellett – úgy látszik, semmit nem változtat, hogy reggel 9-kor, vagy délután 1-kor megyek egyetemre, sosem tudok időben elindulni. Ma azért mentem ilyen későn, mert az egyik tanárunk még mindig Madagaszkáron kutat (én is úgy sajnálom…), és elmaradt mind a két óránk, amit ő tartott volna, így egyetlen informatika órám volt, so much fun.

Elkéstem, de nem nagyon bántam, erről az óráról aztán tényleg szívesen kések, annyival is kevesebbet kell ott lennem és hallgatnom a világ legunalmasabb dolgait (elnézést kérek az informatikusoktól, de nem az én pályám). Mondjuk ma pont olyat vettünk, amit sosem csináltam még, a híres-nevezetes Excelt. Ettől függetlenül az újdonság ereje csak az első 10 percben hatott, utána rájöttem, hogy egy kukkot nem értek a francia informatika nyelvezetből, és feladtam a koncentrálást. Majd elolvasom otthon, amit összeírt nekünk, és valami szótárral meg valami Excel-szakértő segítségével talán boldogulni fogok. Tudom, hogy az Excel nagyon király, de nem annyira látom, hogy mikor lesz rá szükségem az életem során, sorry.

Negyed órával hamarabb szabadultunk (az egyetlen jó dolog ebben az órában, hogy hamarabb vége van), így volt időm beszaladni a menzára és venni egy croque-monsieurt, na meg átfutni még egyszer a szöveget, hátha másodszorra sikerül megérteni. Hát nem sikerült. Léna-val a könyvtárban találkoztunk, fél órán keresztül keresgéltük a kapcsolódó könyveket, aztán elindultunk Tom-hoz.

Kicsit késésben voltunk, de végül is 17.20-kor már ott álltunk a ház előtt. Nem lakik messze tőlem, nagyjából 20 perc busszal, minden nap ott szállok át. Tom lakása zseniális. Nagyon-nagyon illik hozzá, tiszta alternatív, laza, pont olyan, mint ő. A falon mindenféle afrikai, ázsiai nem tudom milyen sálak, meg szőnyegek, a kandalló felett egy hatalmas Shakespeare-idézet, könyvek és bakelit lemezek szétszórva a nappaliban. Egyedül lakik, egy viszonylag nagy nappalija van, két kanapéval és egy fotellel, egy pici konyhasarokkal, pici fürdőszoba, és egy hatalmas galéria, ahol az ágya és a műhelye (kiderült, hogy a nagybátyja bőrdíszműves volt, és ő is elkezdte) van. Az egész lakásnak nagyon jó hangulata van, egyszerűen csak szeretsz ott lenni.

Elkezdtünk beszélgetni a szövegről, én kezdetnek annyit mondtam, hogy sok ismeretlen szó volt, ők meg megnyugtattak, hogy segítenek, ha kell, és ne aggódjak, régi a szöveg, ők sem mindig értik. Aztán Tom elkezdte magyarázni a szöveget pontról pontra, Léna pedig megkérdőjelezte, amit mond, pontról pontra. Félig-meddig vita lett belőle, de nagyon érdekes volt, mert így legalább jobban értettem Balandier írását. Miután nagy nehezen megegyeztek egy-egy dologban, haladtunk tovább, de elég lassan, mit ne mondjak, mert minden második kérdésnél nekiálltak vitatkozni. Közben néha én is megszólaltam azért. Tommal nagyon egy rugóra jár az agyunk, én két részt találtam nagyon érdekesnek a szövegben, ő is pont ugyanazt a két részt emelte ki. Az egyik különösen megfogott, a „gyarmatok pszichológiájáról” (milyen változásokat okoz a gyarmatosítás) szól, egy Octave Mannoni nevű pszichológus foglalkozott a kérdéssel az 1950-60-as években, és Balandier őt idézi egy ponton. Amúgy Balandier volt az úgynevezett „anthropologie dynamique” elindítója, a szöveg, amiből előadást csinálunk, nagyon nagy vonalakban arról szól, hogy megpróbálja elmagyarázni, nincsen felső- vagy alsóbbrendűségi viszony a különböző kultúrák között, és szeretné megszüntetni a „primitív” gyarmati kultúrákhoz társított képet a köztudatban. Az egész szöveg érdekes, csak elég bonyolult.

Nagy nehezen feldolgoztuk a szöveget, felosztottuk, hogy ki mit dolgoz ki részletesen, aztán gondolom jövő héten összeülünk és megbeszéljük. Nekem van egy nagyon érdekes feladatom, lehet, hogy magyar vonatkozást is viszünk az előadásba. Balandier ugyanis egy ponton válságokról beszél, amelyek akkor következnek be, amikor egy hatalmas külső változás (pl. a gyarmatosítás, de lehet akármi más) ér egy bizonyos társadalmat, amelynek a rendszere ennek következtében gyökeresen megváltozik. Először nem nagyon értettem, de Tom elmagyarázta. Gondolkozni kezdtem, és a rendszerváltás utáni Magyarország jutott eszembe. Meséltem nekik erről, és a mostani állapotokról, és Tom teljesen fellelkesült, kiszabta, hogy ennek mindenképpen nézzek utána – nem sikerült teljesen jól megfogalmaznom franciául, meg amúgy is borzasztóan összetett folyamat. Megegyeztünk, hogy következő alkalommal jobban elmagyarázom nekik, és meglátjuk, beletesszük-e az előadásba, mert nem vagyunk benne teljesen biztosak, hogy szorosan kapcsolódik.

Miután kibeszéltük az egész szöveget, témát váltottunk, és mindenféle másról kezdtünk dumálni. Leginkább persze olyan dolgokról, amik nagyon érdekelnek minket, pl. hogy a felsőbbrendűségi viszonyok miért léteznek még mindig egy társadalomban, miért van szükség börtönökre, és még rengeteg dologról. Arra emlékszem, hogy a gondolatok eszméletlen gyorsan cikáztak a fejemben, és képtelen voltam elmondani őket, mert közben a nyelvek is keveredtek a fejemben. Egyszer csak azt vettük észre, hogy már fél 9 volt, jól elbeszélgettük az időt. Tom marasztalni akart minket vacsorára, de mivel són és rizsen kívül semmi más nem volt otthon, udvariasan visszautasítottuk, Léna pedig elhívott engem bulizni, de nem tudtam vele menni, bármennyire is szerettem volna, mert megígértem Lu-nak, hogy elkísérem az argentinokkal megint. Mellesleg Giulio-val, az olasz sráccal is beszéltem délután, hogy este jöhetne velünk. Elköszöntünk Tom-tól, és Léna-val elmentem a metróig (azt mondta nélkülem soha nem talált volna oda), beszaladtam a Carrefour-ba valami vacsiért, és irány haza.

Lu-tól ötvenszer bocsánatot kértem, amiért későn értem haza, és részben emiatt nem tudtunk bulizni menni. Más részben azért, mert ő sem érezte jól magát, és amúgy is, megint szakad az eső, ilyenkor senkinek nincs kedve kimozdulni a lakásból. Írtam egy sms-t Giulio-nak is, hogy nem megyünk sehová, je suis désolée, de a mai nap nem a legjobb a partizásra. Megvacsoráztunk Lu-val, aztán gyorsan felhívtam anyát skypeon, mert muszáj volt magyarul is elcsacsognom a napomat. Majdnem másfél órát beszéltünk, ilyen, ha elcsacsogom a napomat.

Este, a számítógép előtt felfedeztem, hogy a mai 30Y koncert minden bizonnyal életem egyik legjobb koncertje lehetett volna, és volt élő közvetítés, de pont lecsúsztam róla. Kárpótlásul végighallgattam az összes új számot legalább harmincszor, most hajnali 3 van, és azt hiszem aludnom kéne végre. Azt hiszem, tényleg koncert-függő vagyok, egyszerűen nem bírok aludni, csak azért, mert tudom, hogy mások ott vannak, és én nem lehetek (és ez nem először fordul velem elő).

Le 13 Novembre 2014

Reggel korán keltem, és mentem kinyomtatni a beadandómat, aztán az egyetemre, hogy leadjam annak a nőnek. Az összes közlekedési eszköz az orrom előtt ment el, úgyhogy mindenhol várnom kellett, de szerencsére nem sokat késtem így. Odamentem a teremhez, leadtam a tanárnak a beadandót, ő azt sem tudta, miről beszélek. El kellett neki magyaráznom, hogy de hát ő mondta múlt héten, hogy neki adjuk, most, ennél a teremnél. Nagy nehezen eszébe jutott, és elrakta. Remélem, valahogy eljut az én tanáromhoz is majd. Utána visszametróztam, buszoztam, stb. a lakáshoz, és leültem egy kicsit átnézni a dolgaimat az órám előtt. Egyszer csak Aaron lépett be az ajtón, mi Lu-val teljesen meglepődtünk, mert úgy volt, hogy csak később jön. Tilman a farmon van, már munkába állt.

Megkérdeztem, milyen volt a sítúra, azt mondta, nem volt jó hó, csak nagyon magasan, és elég rossz volt szakadó esőben oda felmászni, úgyhogy csak egy napot snowboardoztak, síeltek. Aztán 4-kor elmentem a kedvenc órámra, Unité de l’homme, diversité des cultures megint. Nagyon tetszett, mint mindig, de most különösen jó fej volt a tanár. Azzal kezdte ugyanis az órát, hogy valamit el kell mesélnie nekünk. Múlt héten felhozott példának egy fociedzőt, aki az afrikai származású játékosairól elég rasszistán nyilatkozott, és az óra után kapott egy emailt az egyik diáktól, aki elmagyarázta, hogy miért túlozta el a tanár a helyzetet, és felsorolta pontokba szedve az érveit, hogy miért nincs teljesen igaza a tanárnak. A tanárunk ezeket felolvasta nekünk, majd elmondta, hogy egyetért a diákkal, de utána gondolkozott az egészen, és most ezt és ezt gondolja. Ő is elmondta az érveit, és ezzel akkora gondolkozást és vitát indított a csoportban, hogy mindenki jelentkezett, hogy beszélni akar, ő pedig mindenkit meghallgatott, és elmondta a véleményét a különböző nézőpontokról. Nagyon jó fej volt tényleg, ezzel ment el az óránk fele, de mi díjaztuk.

Óra után hazamentem, nem nagyon találtam semmi csoporttársat, akivel dumálhattam volna még, Maewa-nak is csak egy puszira ugrottam oda, és mentem haza, mert fáradt voltam. Otthon megint Carbonara-t ettünk, maradt minden hozzávalóból pont annyi, hogy még egy adagot lehessen csinálni. Mmmm.

Le 12 Novembre 2014

Ma reggel Lu-val egy időben keltünk, megvártam, amíg lefürdik és én is mentem zuhanyozni. A probléma csak az volt, hogy három csepp víz után egyszer csak elfogyott. Kérdeztem Lu-t, mi van, nem értem, miért nincs víz? Ő nem tudott semmit, az előbb még volt. Oké. Próbálgattuk a csapot elzárni, kinyitni, semmi. Aztán rájöttem, lehet, hogy szerelik, csak nem vettük észre a papírt az előtérben. Kimentem mezítláb, pizsamában, és voilá, tényleg találtam egy papírt, hogy ma 8-12 óra között nincs víz, és legyünk szívesek elzárni a csapokat meg az egész rendszert. Hát jó, meg is tettem, miután visszamentem a lakásba.

Aztán elindultunk együtt megint az egyetemre, az F épületben pedig különváltunk, és ő is ment az ő órájára, meg én is az enyémre. Nekem Corps et langage volt, megint az aranyos tanárommal, aki mindig kérdezi, hogy vagyunk. A terem előtt találkoztam Maewa-val, az egyik csoporttársammal, akit nagyon bírok. Egymás mellé ültünk az órán, beszélgettünk kicsit. Aztán mikor vége lett, kérdezte, hogy mit csinálok, merre megyek. Mondtam neki, hogy hát először is azt hiszem, kimegyek cigizni a többiekkel, aztán valószínűleg elkezdem írni a beadandómat (amit holnap reggel kell leadnom), mert nem ártana azt is befejezni. Jött velem, aztán később csatlakozott Léna is, az egyik barátjával, így négyen beszélgettünk. Megkérdezték, megyek-e velük ebédelni, és úgy döntöttem, hogy a szocializálódás meg a barátkozás most fontosabb, mint a tanulás, úgyhogy mentem. Elmentünk a menzára, én vettem egy salátát, Maewa szendvicset, Léna-nak volt saját kajája – a srác, akivel volt közben elment a könyvtárba, tanulni. Kiültünk a Forum-ra, ami egy picike tér a könyvtár, a menza és az egyik épület között és szünetekben ott szokott ücsörögni mindenki. Megebédeltünk, beszélgettünk a lányokkal. Úgy elbeszélgettünk, minden féléről, hogy nagyon gyorsan elment az idő. Leginkább amúgy arról dumáltunk, hogy miért választottuk az antropológiát, meg a rendőrségről és a bíróságról nagyon sokat, mert Maewa apukája bíró, és sokat mesélt nekünk róla, mi meg próbáltuk fejtegetni, hogy mennyire etikus az, hogy egy másik ember dönt az életed felett, és hogy a mindenki egyenlő alapelvet ez eléggé sérti. Léna mesélt egy társadalomról, ahol nincsen börtön, egyszerűen nem létezik ez a fogalom sem, és azt mondta, nagyon szeretné megnézni, hogy ott miért tud az a rendszer működni, mert szerinte az lenne a normális. Mellesleg én is a börtönök meg az egész ellen vagyok, de pont azt beszéltük, hogy alternatívát még nem nagyon tudunk rá, jó sok gondolkozásba kerülne kitalálni valami emberibb dolgot helyette.

A hatalmas beszélgetés után Maewa hazament, mi Léna-val elindultunk órára, Théories anthropologiques-ra. Most már nem az a szörnyű nő van, hanem egy pasi, aki nagyon jól magyaráz, és időben befejezi az órát. Tényleg jó volt, de alig lehetett valamit hallani, mert amikor ilyen sokan vagyunk, mindenki össze-vissza beszél, és ha nem legelöl ülsz, akkor képtelenség hallani a tanárt. Óra után Tom fel is állt, magyarázott valami gyűlésről, ami holnap lesz, hogy menjünk, plusz megkért mindenkit, hogy legközelebb ne beszéljenek, mert van, aki azért jár órára, hogy hallja, amit a tanár mond.

Hazafelé majdnem rosszul lettem, mikor elolvastam Lu bejegyzését az Erasmus-csoportban facebook-on, ugyanis azt írta, januártól diákot keres maga helyett a lakásba, mert hazamegy, és ha valakit érdekel, akkor írjon neki. Én tudtam, hogy nem érzi jól magát, tudom, hogy az egyetemen ott tesznek be neki, ahol csak tudnak, és egyszerűen senki nem érti meg, hogy nem tud franciául, és senki nem segít neki. De ez azért meglepett. Főleg, hogy nem nagyon mondta nekem ezt előtte. Úgyhogy kisebb sokkhatás alatt buszoztam haza, de otthon nem volt időm ezen gondolkozni, mert el kellett kezdenem a beadandómat, most már tényleg. Nem tartott olyan sokáig, fél óra alatt összehoztam, mert csak 1-1,5 oldalt kellett írni, az meg hamar ment.

Lu olyan 7 körül ért haza, és azt mondta, beszélni akar velem. Bejött a szobámba, és elmesélte, hogy még ugyan csak gondolkozik, hogy hazamenjen-e karácsonykor végleg, vagy visszajöjjön januárban és folytassa, de nagyon az első opcióra hajlik. Én teljesen megértem, mert tényleg nagyon szemetek vele az egyetemen. Azt mondta, ma az egyik tanára kirakta a csoportból, mert „nem fogja tudni megcsinálni a vizsgát”, nem tud elég jól franciául hozzá. A vicc csak az, hogy ő megkérdezte ezt szeptemberben, és azt mondták neki, hogy mehet. Nem tudom, hogy az egészé félévét bukja-e emiatt, és vele együtt a pénzt is az Erasmus-ra, azt nem hiszem, de az biztos, hogy jól megszívatták. Nagyon sajnálnám azért, ha tényleg hazamenne karácsonykor, mert teljesen ugyanolyanok vagyunk, imádok vele lakni, azt mondta, ő is velem, olyan mintha testvérek lennénk, tényleg. Nem akarok új lakótársat. Amúgy Aaron is lakást keres, mert egyrészt megunta, hogy Lu-val osztozik a szobán, másrészt közelebb akar lenni az egyetemhez, és kevesebbet akar fizetni.

Este, miután kibeszéltük magunkat Lu-val, és minden eshetőséget átgondoltunk, elmentünk a boltba, mert Carbonare spagettit akartam csinálni vacsira. Felajánlottam neki, hogy segítek majd a franciában, a nyelvtant el tudom legalább magyarázni, ha a kiejtésem nem is tökéletes, azzal talán már megy valamire. Megvettünk minden hozzávalót, aztán otthon megcsináltam a spagettit (szeretném megköszönni anyukámnak, és Rásky Patrik főzőmesternek, hogy közben segítségemre siettek), Lu-nak nagyon ízlett, tényleg jól sikerült. Aztán mentünk sorozatot nézni. Jó, én tanultam.