Le 30 Septembre 2014

Szerencsére elég volt 10-kor kelnem ahhoz, hogy beérjek, de borzalmasan éreztem magam. Hangom alig, köhögtem, a tükörbe nézve pedig észrevettem, hogy fehér vagyok, mint a fal. De azért összeszedtem magam, és elindultam az egyetemre.

A borzalmas tömegközlekedés (ilyenkor betegen eléggé megviseli az embert) után végre beértem, megyek a terem felé, angol szavakat hallok. Benézek, a teremben angolóra van, és nem az én szép kékszemű tanárom tartja. Leültem egy padra a közelben és próbáltam kideríteni, mi történt, de mivel nem sikerült, jobbnak láttam gyorsan hazamenni.

Útközben bevásároltam, hogy tudjunk majd ebédet meg később vacsit csinálni. Aaron itthon volt, aztán elment lemásoltatni a kulcsaimat, hogy ne egy kulccsal járkáljunk hárman… Közben Lu is hazajött, főzött rizst, csinált salátát, mire kettőt pillantottam kész volt az ebéd.

Forrás: Google

Fél 4 körül hívott egy kedves technicien, hogy 10 perc múlva érkezik. Végre. Megérkezett, megnézte a dobozt, szerelt össze-vissza, jó sokáig. Nem volt túl bíztató a helyzet, de én úgy gondoltam, ő ért hozzá, biztosan megcsinálja. Hát nem. Szépen összepakolta a cuccait, majd közölte, hogy sajnálja, ő nem tud mit tenni, a vonallal van a gond, ami a France Telecom-hoz tartozik. Felhívta őket, elmondta a problémát, ők 48 órán belül visszahívnak, és amint kijavították a hibát, lesz internetünk. Nagyszerű. Komolyan kezdek gondolkozni rajta, hogy csak az internet-sztoriból írok egy könyvet. Amikor már azt hiszed, ennél nem lehet rosszabb, és most már kell, hogy megoldódjon a dolog, egyszer csak jön valami vagy valaki és puff, újra se internet, se semmi. Azért az előfizetést fizesd, és ha bármi gondod van, hívd az ügyfélszolgálatot. Amúgy azóta megint „lemerült” a pici dobozka, úgyhogy megint volt egy köröm az ügyfélszolgálatnál, hogy töltsék fel, de ez szerencsére most csak húsz percig tartott…

Azóta én itt ücsörgök Lu ágyán, a többiek aludtak, fürödtek, most pipáznak talán. Talán jó lesz, ha csatlakozom hozzájuk, mert még a végén azt hiszik, valami bajom van. 

Keddi összegzés: tele van a hócipőm az internet-üggyel, a város szép, csak kezd lehűlni az idő, a lakás továbbra is jó, az egyetemet szeretem, a lakótársaimat szeretem, mit mondjak még… 

Le 29 Septembre 2014

Újra hétfő, újra egyetem. A kedves lakótársaimról semmi hírem nem volt, de azt mondták legkésőbb hétfőn jönnek, úgyhogy hagytam egy cetlit a konyhában, az asztalon és elindultam. A betegségem kicsit javult, jobban éreztem magam, de a teára és a cigi elvonásra továbbra is szükségem van.

Egy "sapeur"

Az első órám elején olyan köhögő rohamot kaptam, hogy úgy döntöttem, nem bírom végig ezt a napot és hamarosan hazamegyek. Később kiderült, hogy ez csak pillanatnyi rosszullét volt, jobban lettem. Mivel a kedves fekete doctorant-unk véletlenül erre a napra egy csoportot sem osztott be prezentálni, ezért az egész órát débat-val, azaz vitával töltöttük. Az előző óra témájáról a S.A.P.E.-ról volt szó. Ők egy olyan csoport, Brazzaville-ben, akik annak ellenére, hogy borzalmas körülmények között élnek, minden fillért összegyűjtenek, majd drága, márkás ruhákra költik és bizonyos időpontokban ezekben vonulnak fel az utcán. Dióhéjban ennyi, ennél azért jóval összetettebb a jelenség, akit érdekel, olvasson utána. Mindenesetre jó kiindulási pont volt egy vitához, mert nagyon sok vonatkozásban lehet róluk beszélni. Miért csinálják? Viccelnek, vagy teljesen komolyan gondolják? Megéri ez nekik? Milyen további folyamatokhoz vezet ez esetleg a saját kultúrájukban? Rengeteg kérdésünk volt, sokat meg is beszéltünk, az óra pedig nagyon inspiráló volt további gondolkodáshoz, és olvasgatáshoz, biztos, hogy utána fogok nézni ennek az egésznek otthon.

Második órám a várva-várt portugál volt, ami most kicsit kevésbé volt szórakoztató, mint eddig. Feladatlapon gyakoroltuk a létigét, meg próbáltuk kitalálni egy szöveg alapján, hogy mit dolgozik Paolo, vagy Gabriel házas-e. Viszont a lány, aki mellett ültem rendes volt, és a pármunka közben mosolygott rám. Az óra közepén kaptam egy sms-t Aarontól, hogy megjöttek Lyonba, de Lu elveszítette a kulcsait, menjek haza és engedjem be őket. Nagyszerű. A kétórás ebédszünetem pont elég volt arra, hogy hazajöjjek, megegyem a szendvicsem, beengedjem Lu-t, főzzek egy teát, és indulhattam is vissza.

Szerencsére odaértem az órámra, megint az angol akcentusos tanár tartotta, Domaines et pratiques de l’anthropologie. Még mindig nem értem, miért kell nekünk a családfák jelölését tanulnunk két órán keresztül, de biztosan nagy hasznát fogom venni, mert ezen az órán is ezt gyakoroltuk, és amíg mindenki meg nem értette, nem mentünk tovább. Amit utána vettünk, az viszont nagyon érdekes volt, anthropologie de l’art, tehát tükörfordításban a művészet antropológiája, de nem nagyon találtam ehhez kapcsolódó dolgot magyar vonatkozásban. Beszéltünk Claude Lévi-Strauss-ról, aki az egyik legnagyobb francia antropológus volt, és mivel művészek között nőtt fel, sok vonatkozásban vizsgálta az emberek viszonyát a művészethez, és mindenféle ezzel kapcsolatos dolgokat.

Mikor hatkor kijöttünk az óráról, annyira el voltam fáradva, hogy másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogy: ágy, otthon. Az utolsó órámon folyamatosan hívogattak az internet miatt, és mivel nem vettem fel – persze, órán voltam – küldtek egy sms-t, hogy hívjam az ügyfélszolgálatot. Köszi.

Itthon együtt vacsoráztam Lu-val és Aaron-nel, bár nem volt egy nagy vacsora, én csak levest ettem. Aztán megpróbáltam felhívni az ügyfélszolgálatot (megint), és csodák csodájára a másodikra fel is vette egy pasi. A több mint 40 perces várakozásnak és beszélgetésnek felváltva az lett a vége, hogy holnap kiküldenek egy szerelőt 15.30 és 17.00 között, hogy megcsinálja az internetet. Közben a kis dobozos izéből is „elfogyott” a net, de szerencsére a pasi „feltöltötte” nekünk. Őrület ez az egész.

Aaron este elment „bulizni” Thomas-val, a francia haverjával. Hívtak minket is, de én még mindig nem vagyok jól és estére Lu is visszaesett kicsit, úgyhogy mi maradtunk. Együtt teáztunk az ágyon, beszélgettünk, segítettem neki lefordítani dolgokat, ha valamit nem értett. Aztán olyan 11 fele elmentünk lefeküdni, mert holnap egyetem… 

Le 27 et 28 Septembre 2014

Úgy döntöttem a hétvégéről egyben írok, mert nem történt olyan sok dolog, hogy két külön bejegyzést kellene neki szentelni.

Szombaton végre valahára sikerült elintézni az internet-ügyet. Erről még nem is írtam. A lényeg, hogy szerda óta naponta jártam be az SFR-hez, kivárva szép türelmesen a soromat, majd azt, hogy az arcomba vágják, nem tudnak segíteni, hívjam az ügyfélszolgálatot. Az elmúlt két napban összesen három és fél órán keresztül hívtam az ügyfélszolgálatot, amíg szombat reggel fél 10-kor (másfél óra várakozás után) kapcsoltak valakit. A madame elmondta milyen zsinór húzzak ki, dugjak be, mi világítson, stb. Nem működött. Rendben, küldenek egy szerelőt, aki jövő hét elején keresni fog, hogy mikor tud eljönni hozzánk. Addig pedig, szerezhetek ingyen internetet az SFR-től, be kell mennem egy kis kütyüért a boltba. Hát én egy percet sem haboztam, rögtön mentem, elkértem a kütyüt, beüzemeltem, csodák csodája: van internet a lakásban.

Ki is használtam, egész hétvégén skypeoltam, emaileket írtam, sorozatot néztem, Petőfi Rádiót hallgattam. Vasárnap kitakarítottam a lakást, mert borzalmas nagy kosz volt, és ezzel ki is szívtam magamból minden energiát, amit az alvással szereztem, úgyhogy vissza az ágyba, és újból Jóbarátok, Skype, alvás. Nem olyan mókás egyedül élni ebben a lakásban, mert az összes valamire való konyhatündér eltűnt, és beteg szervezetemnek elég rosszul esett a félig égett félig nyers rántotta, amit összeütöttem (nem tudom, hogy sikerült elrontanom a világ legegyszerűbb ételét). 

Le 26 Septembre 2014

Megfáztam. Reggel borzalmasan éreztem magam, és Lu megerősítette, hogy borzalmasan is néztem ki. Állítólag fehér voltam, beszélni alig tudtam – azt éreztem nyilván – a torkom bedagadt, és nagyon gyengének éreztem magam. Így hát sok teával felszerelkezve indultam az egyetemre, és szépen, türelmesen végigültem az óráimat.

Az első kettőn helyettesítés volt, mert a tanárnőnk hiányzott. Az első óra egész jó volt, még így is, normális volt a pasi, aki tartotta, a második viszont sokkal-sokkal rosszabb. Nagyon fura tanár volt, ő is fiatal, doctorant, és én egész órán hálát adtam, hogy nem őt kaptuk meg. Eddig nagyjából azt hittem, ezen az egyetemen csak jó tanárok vannak, mert én eddig nem láttam ellenpéldát, de most tessék, két órán keresztül kaptam az arcomba. Nem tudom megmagyarázni, miért nem volt szimpatikus, egyszerűen csak nagyon fura volt, és olyan mindent megmondós típus. A két óra közötti szünetben kimentem a cigiző csoporttársaimhoz (én nem gyújtottam rá, nyugi), beszélgettünk, és hirtelen egy tök szimpatikus társaságban találtam magamat. Majd igyekszem a közelükben mozogni, de nekik sem nagyon volt velem bajuk, mosolyogtak.

Az utolsó órám megint a kedvencem, informatika volt. Beültem, betegen, fáradtan, nagyon rossz passzban, essünk túl rajta. Azt hittem, a buzgómócsing tanár már nem okozhat meglepetést, de igen: közölte, jó lenne, ha jegyzetelnénk (!), mert így sosem fogjuk megtanulni. Én csak néztem, hogy arról a három kattintásról beszél, amit egy órán megcsinálunk? Azt nem fogom tudni megjegyezni? Aztán inkább hagytam, hadd mondja. Óra végén mondjuk rájöttem, hogy nem olyan hú de könnyű dolgokat tanulunk és még segítséget is kellett kérnem a padtársamtól – mondjuk az inkább a francia szókincsem hiányossága miatt volt.

Hazamentem, és a végre péntek érzés nagyon hatalmába keríthetett volna, de mivel alig bírtam menni a gyengeségem miatt, inkább csak az ágyamat akartam. Beszélgettem kicsit a lakótársaimmal itthon, vacsit csináltunk közösen. Ők tervezgették a hétvégét a hegyekben, hívtak engem is, de mivel borzalmasan éreztem magam, kizárt dolognak tartottam, hogy egy buszban éjszakázzak és a hideg hegyi levegőt szívjam egész hétvégén. Ismerem ezt a szuper betegséget, tavaly kéthavonta egy hétre leborított a lábamról és nem segített más, csak az antibiotikum, úgyhogy most nagyon küzdenem kell, ha nem akarok heteket kihagyni az egyetemen.

A srácok és Lu kitalálták, hogy még ma éjjel indulnak, úgyhogy pakoltak és pakoltak, az ablakon adogatták egymásnak a cuccokat, aztán végül éjfélkor el is indultak, én pedig magamra maradtam a lakásban. De mégsem teljesen, hiszen Fülöp továbbra is őrzi az álmomat. 

Le 25 Septembre 2014

Reggel Indra ébresztőórájára keltünk, de alig bírtunk kimászni az ágyból – esetemben ez azt is nehezítette, hogy Indra még mellettem feküdt. Szerintem mióta itt vagyok, azóta nem keltem reggel fél 7-nél hamarabb, hát most eljött ez a pillanat is. Összeszedtük magunkat, lementünk reggelizni. Indra apukája köntösben ücsörgött és szürcsölte a kávéját, anyukája reggelit csinált, az öccse pedig össze-vissza mászkált a nappaliban. Egyszer csak, hallom, hogy az apuka megkérdte a kisfiát, hozzon whiskeyt a pincéből. Nagyjából tíz percig gondolkoztam, hogy mi a fenének ennek reggel 7-kor whiskey, amíg rájöttem, hogy biscuit-t kért, ami félkómában ugyan hasonlít a whiskey szóra, de egyébként kekszet jelent.

Nyolckor már a Lycée Marlioz előtt ácsorogtunk, csakúgy, mint 3 éve a saját osztályommal, úgyhogy kicsit déjá-vum volt. Borival végigaludtuk az utat Lyonig, szó szerint egymáson. Az első állomás az Institut Lumiere volt, ahol a Lumiere testvérek életét, fontosabb találmányait mutatták be. Nagyon jó idegenvezetőt kaptunk, úgyhogy így másodszorra talán már meg is marad bennem valami a mozi feltalálásáról (is). A múzeum szép, de nagyon vizes és kevés paddal rendelkező kertjében ebédeltünk. Vicces volt egy másik osztály csereprogramjába belecsöppenni, pontosan ugyanazok a pillanatok ismétlődtek (szendvicscsere, panaszáradat, tapasztalatcsere, stb.), mint három évvel ezelőtt nálunk. Aztán elsétáltunk a metróhoz és elmetróztunk az óvárosba, ahol jó sokat sétálgattunk. Délután fél 3 volt, mikor végre kaptunk egy óra szabadidőt, és mivel pont a város másik végében voltunk, nem tudtam Borinak, Camille-nak és Indra-nak megmutatni a lakásomat, mert nem értünk volna vissza. Így egy icipici műanyagpoharas kávé jutott nekünk a Saone partján a lányokkal. Én egyre inkább mérges lettem a francia tanárokra, mert igazából az ő bénázásuk miatt maradt ilyen kevés időnk – legalábbis én úgy éreztem –, mellesleg nem értettem, hogy miért kellett egész délután az óvárosban mászkálni, annyira azért nem érdekes. Közeledett a fél 4, és mi kicsit szótlanul, kicsit búcsúzós hangulatban üldögéltünk a parton. Aztán visszasétáltunk a többiekhez, csináltunk néhány fotót, és irány a busz. Kivettem a két hatalmas táskát, amit anyáék küldtek, aztán néztem, ahogy szép sorban felszállnak. Mikor Bori osztálytársai jöttek elköszönni, már akkor elpityeredtem, de mikor már nem maradt senki az utcán, csak Bori, konkrétan kitört belőlem a zokogás és egy szót sem bírtam kinyögni, pedig minden erőmmel azon voltam. Miután Bori is eltűnt a busz ajtaja mögött, egyszer csak leviharzott Camille és Indra, mert elfelejtettek elköszönni, és Camille anyukájának a kabátja is rajtam maradt véletlen. Megölelgettek, megpusziltak, aztán visszarohantak, a busz meg elindult. Én csak álltam, törölgettem a könnyeimet, néztem, ahogy távolodnak, és arra gondoltam, ilyen egyedül még sosem éreztem magam mióta kijöttem.

Camille, Indra, Sári, Bori

Miután összeszedtem magam, nekiindultam a városnak gyalog a két hatalmas bőröndömmel, mivel a furcsa lelkiállapotom miatt nem sikerült olyan közlekedési módszert találnom, amely hazáig visz, a metrónál pedig valamiért nem működött a bérletem és a kapu nem engedett át. Így végigvonszoltam Lyonon a két borzasztóan nehéz bőröndömet, hogy a végén már nem is Bori miatt, hanem a vállamat hasító táska miatt sírdogáltam.

Nem tudom, Lu mit gondolhatott, mikor meglátott, mindenesetre nem nézhettem ki valami jól, mert első kérdése az „Are you OK?” azaz a jól vagy? volt. Leültem a konyhába, kifújtam magam, aztán még bementem vele a városba, mindenféle ügyet intézni, mert szüksége volt a franciatudásomra.

Este kibontottam a két hatalmas bőröndöt, amit otthonról kaptam, és első dolog, amit kitéptem belőle, a Fülöp volt. Könnyes szemmel mentem ki a konyhába, hogy Lu-nak és Tilman-nek eldicsekedjek a macimmal. Tudom, hogy húsz éves vagyok, de akkor is szükségem van az alvótársamra, aki húsz éve mellettem van. Ezt az örömáradatot még sok-sok követte, mert annyi minden szépet, meglepetést és praktikus dolgot kaptam, hogy mindegyiknek nagyon-nagyon örültem. Nem is pakoltam el őket, otthagytam egy kupacban a szoba közepén, és a kishúgomra meg anyáékra gondolva, a Fülöpöt ölelgetve mentem el aludni. 

Le 24 Septembre 2014

Reggel sikerült időben felkelni, összepakolni, reggelizni, sminkelni, hajat bodorítani, mindenre volt időm kivételesen – amikor nagyon fontos, érdekes módon sikerül korán kelni.

10-kor már bent is ültem az első órámon, az egyetemen, Corps et langage volt a címe. A múltkor egy nagyon okos idősebb pasi tartotta, aki Magyarországon is kutatott, írtam róla itt is. Mivel váltásban vannak ketten, most a másikat kaptuk, aki valami eszméletlen jó órát tartott. Megkockáztatom, eddig ez volt a leges-legjobb órám az egyetemen (a portugál miatt még gondolkozom rajta, de talán ez még azt is felülmúlta). Nagyon jól magyarázott a Monsieur, folyamatosan pattogott a katedrán, és gesztikulált, és viccelődött, de mindeközben valahogy mégis megőrizte a hitelességét és a komolyságát. Végig a különböző testbeszédekről, a test, mint kommunikációs eszköz fontosságáról beszélt, szóba hozta a tetoválásokat, hogy milyen érdekes, ki miért tetováltat, vagy esetleg akaratán kívül tetoválják. Ez valahogy olyan téma volt, amiről még órákat lehetne beszélni, gondolkozni, ezt ő is mondta. A csoporttársaimnak is nagyon tetszett, az óra végén mindenki teljes ámulatban volt.

Sajnos én nem tudtam sokáig maradni, mert rohannom kellett Lu-hoz, akivel mindenféle ügyet kellett intézni, papírokat nyomtatni a CAF-hoz (a lakástámogatásért). A Rhone partján lévő deszkaparknál vártam rá, nézegettem a tizenéves rollereseket, deszkásokat, görkorisokat. Nagyon szeretjük Lu-val azt a helyet, sokat járunk oda csak nézni a fiúkat, és kiválasztani a jövendőbeli férjünket. Ha Aaronék is velünk vannak, mindig méltatlankodnak, hogy lányok nincsenek. Lényeg a lényeg, megvártam Lu-t, elmentünk kinyomtatni a papírokat, aztán ő haza, mert megbetegedett és nagyon rosszul érezte magát, szerintem lázas is volt, én meg vissza az egyetemre. Természetesen megint rengetegen voltak a villamoson, és csak a harmadikkal tudtam elmenni, emiatt (szerencsére csak) 10 percet késtem az órámról, Théories anthropologiques-ról. Nem annyira szeretem ezt az órát, egy nagy amphi-ban vagyunk, kb. háromszázan, középen ültem és úgy is alig hallottam. A mai órán végigvettük az Ókortól egészen a 20. századik a különböző eszméket. Elég fura volt, néha rákérdezett dátumokra, amiket én volt törifaktosként kívülről tudtam, viszont a maradék több száz diáktársam közül senki nem tudta, miről beszél a tanár.  A legdurvább az volt, amikor megkérdezte, hogy mi volt 1519-ben, én egyből rávágtam magamban, hogy Luther, Reformáció, a többiek meg csak hallgattak, senki nem válaszolt neki. Én sem akartam a terem másik végéből a szuper kiejtésemmel bekiabálni, úgyhogy inkább csendben maradtam.

Miután végre kiszabadultunk a másfél órás tömény történelemóráról, rohantam a villamoshoz, hogy elérjem a vonatomat Aix-les-Bains-be, mentem Borihoz. Nagy nehezen odaértem a pályaudvarra, amit Gare Part-Dieu-nek hívnak. Mikor beléptem az ajtón akaratlanul is elhagyta egy bazdmeg a számat, mert volt 20 percem, és az egész akkora volt, mint egy repülőtér. Esküszöm. Ne egy budapesti Déli Pályaudvart, még csak ne is egy Nyugatit képzeljetek, hanem tényleg, a Ferihegyet. Pont annyi ember, annyi tábla, kassza sehol, csak automaták, és táblák, és boltok. Teljes kétségbeesésemben, miután sehol nem találtam a kasszát, egy automatánál vettem jegyet, szerencsére sikerült. Következő lépés, megtalálni a vágányt. Rendben, ki van írva. A probléma csak az volt, hogy két vonat is 17.08-kor indult, és Aix-les-Bains sehol. A nagy pánikban két szerencsétlen utast kérdeztem meg információs ember helyett, és egyik sem értette, mit akarok. Végül nagy nehezen találtam egy SNCF-es ruhába öltözött nőt, aki elmondta, hogy a H vágányhoz kell mennem. Megtaláltam, felrohantam, még van 8 percem, szuper. Találtam helyet, leültem, kifújtam magam. A hangosbemondóban erre bemondják, hogy remélik, mindenki érvényesítette a jegyét, mielőtt felszállt a vonatra. Én: teljes pánik megint, kérdezem a mellettem ülő nőt, mit csináljak, én ezt elfelejtettem. A nő is elkomorodott, azt mondta, esélytelen, hogy a vonatindulás előtt sikerül, keressem meg a kalauzt most. Megkerestem, ő pedig közölte, hogy a jegyem már érvényesítve van. Kedves külföldi, ismerd ki a francia rendszert, sok sikert hozzá.

Nagyjából másfél órás út után végre megérkeztem, leszálltam a vonatról, és három másodperc múlva megláttam a két esernyős mademoiselle-t, akik majd’ kicsattantak az örömtől, hogy újra látnak. Odafutottam, és belevettettem magam Bori és Camille ölelés- és pusziáradatába, mindannyian nagyon örültünk egymásnak. Camille nem lakik messze az állomástól, néhány perc gyaloglás – és a cipőm teljes beázása után – oda is értünk. A szülei nagyon kedvesek voltak, megköszönték, hogy eljöttem hozzájuk, ami elég fura volt, mert inkább nekem kéne hálásnak lennem, amiért befogadtak egy fél estére. A vacsora előtt megérkezett Indra is, ő is ugyanúgy a nyakamba ugrott, mint Boriék, mikor meglátott, és én is pont ugyanannyira örültem neki. Bori egyik osztálytársa is jött, aki eddig Indránál aludt, most cserélnek, Bori megy oda, Martina meg Camilleékhoz. A vacsora előtti apéritifhez a Boritól kapott kolbászt és chipset szolgálták fel Camille szülei, a kolbásznak a nagy részét szerintem én ettem meg, mert „végre otthoni kaja”. A diner hamisítatlan fondue savoyarde volt, az apuka készítette, és szerényen a világ legjobbjának titulálta a főztjét. Talán igaza is volt, annyira teleettük magunkat, hogy a desszertet (creme brulée) alig bírtuk magunkba nyomni. Nem tudom, mikor ettem utoljára ennyit, de konkrétan úgy éreztem, kipukkadok. És így kellett elindulnunk a városközpontba, találkozni a többiekkel. A hely ismerős volt – három éve én is jártam Aix-ben az osztályommal –, Bori osztálytársainak meg nagyon örültem. Beszélgettünk sokat, aztán olyan 11 körül elkezdtek szállingózni hazafelé az emberek, értünk is jött Indra anyukája.

Indráék egy kis faluban laknak Aix-les-Bains és Chambéry között, nagyjából 20-30 perc volt az út autóval. Felcipeltük Bori bőröndjét Indra szobájába, a fürdés után pedig majdnem rögtön el is aludtunk. 

Le 23 Septembre 2014

Szerencsére csak délre kellett beérnem az egyetemre, de elég nehezen ment a készülődés, a fejemben másnap volt. Kicsit meglepődtem, mert Aaron bújt ki Lu ágyából, Lu már az egyetemen volt, és gondolom bestoppolta magának egy kis időre. Együtt reggeliztünk, és közben megbeszéltük, hogyan fogunk együtt élni, mert kedvenc hajléktalanunk rájött, ez a hajlék nagyon is kedvére való, mi pedig beleegyeztünk, hogy csatlakozzon hozzánk. Megpróbáljuk majd egybenyitni a két szobát – van közöttük egy ajtó, nem falat bontunk, nyugi –, hogy Aaronnak is legyen valami normális helye. Egyelőre mindannyian örülünk a változásnak, kicsit kezd hasonlítani a dolog az Auberge espagnole c. filmre.

Sajnos a tömegközlekedés ma nagyon szívatott, a buszra nem kellett sokat várnom, se a metróra, de a villamoson annyian voltak, hogy meg kellett várnom a következőt, ami csak 15 perc múlva érkezett meg. Tehát hajszálpontosan 15 perc késéssel érkeztem meg az egyetemre, rohantam fel a lépcsőn, be a terembe… ami üres volt. Sehol senki, se egy üzenet, semmi. Nemhogy a teremben, az épületben se nagyon lézengett ember, már mindenhol elkezdődtek az órák. Próbáltam hallgatózni, hátha meghallom a fiatal kékszemű doctorant hangját valamelyik teremből, de nem jártam sikerrel. Gondolkoztam, hogyan tudnám megkeresni őket, de mivel a campus-on kb. ezer terem lehet, a csoporttársaim telefonszáma nem volt meg (csak háromé, de ők pont nem járnak erre az órára), a tanár nevére nem emlékeztem – csak a gyönyörű kék szemére és a hangjára – teljesen esélytelennek ítéltem a helyzetet és nagy csalódottan leültem az egyetem főbejárata elé. Elvileg háromszor lehet erről az óráról hiányozni, azt is csak igazoltan, nagyon remélem, hogy nem fog balhézni a srác, végül is én ott voltam, ő meg nem.

Egy órát vártam Lu-ra, majd mikor smst küldtem neki, kiderült, hogy a városközpontban van, nem is az egyetemen. A metrón egy szegény láb nélküli néni koldult, de nem tolószékben ült, hanem konkrétan csúszott a földön, és én borzasztóan megijedtem tőle. Annyira sokkban voltam, hogy majdnem elfelejtettem leszállni a Bellecour-on. Ráadásul kiderült, hogy Lu nem is ott van, hanem egy másik megállónál, és természetesen visszafele úton is találkoztam a csúszó-mászó nénivel, ez alkalommal majdnem elgázolt, és sikerült még jobban megijesztenie, mint először. Teljes sokkban értem be a postára, ahol Lu leveleket adott fel, a postás pedig az Ausztriát Ausztráliának hitte, és oda bélyegezte. Szerencsére kiderült a hiba, ő jót nevetett, mi meg kiakadtunk, hogy nem sokkal van messzebb, és azt sem tudja, hogy létezik ilyen ország.

Ma ügyintézős délután volt, elmentünk Lu bankkártyájáért is, majd nagyjából egy órát vártuk Aaront a Bellecouron. Ők mentek szórólapozni – ez Lu új munkája –, én meg hazafelé indultam, és az internet dobozunkért, ami végre megérkezett. Egy kisboltba postázták, aminek neve Á l’olivier, a pasi bent fantasztikus volt (végre valaki megdicsérte a franciámat), végig kellett szagolnom az összes olívaolaját, különböző ízesítésekben, de eszméletlen jók voltak. Volt gyümölcsös is, meg fokhagymás, bazsalikomos, stb. Kaptam egy névjegykártyát, ha ajándékot akarnék hazavinni. Csak akkor szabadultam a sok olajtól, és mindenféle mástól, amit árult, amikor újabb vevők érkeztek, akkor sok merci közepette elengedett és bonne soirée-t, azaz szép estét kívánt. Nagy boldogan elhoztam a dobozt, benne van a használati utasítás, elvileg 24-26 között aktiválják, azaz legkésőbb pénteken kell, hogy legyen internetünk itthon. Alig várom.

Már Aaron és Lu is hazaértek a melóból, most vacsit csinálnak, én pedig megpróbálom kideríteni, hogyan jutok el holnap Aix-les-Bains-be az egyetem után, ugyanis Bori megérkezett vasárnap, megyek meglátogatni őt és a lányokat, Indrát és Camillet. Csütörtökön Lyonban lesznek, majd velük jövök vissza. Alig várom, hogy ott legyek, tegnap beszéltem velük, ők is kicsattannak a boldogságtól, hogy újra találkozunk.

És máris kedd van, ilyenkor szoktam összegzést írni. Lássuk csak. Az egyetem változatlanul szuper – csak jutnék el az óráimra –, tanulni kell majd sokat, de még mindig nem gondolom, hogy vállalhatatlan lenne; egyre több barátom lesz; eddig is imádtam a várost, de ez folyamatosan fokozódik; alig várom, hogy legyen internetünk, akkor nem leszek a hülye kávézókhoz kötve, és nem kell egész nap cipelnem a laptopomat magammal; az élet drága, de nemsokára csinálok költségvetést és keresek munkát, a lakótársaimat imádom. C’est tout, je crois.

Lyoni életkép

Le 22 Septembre 2014

Újabb hétfő, második hét az egyetemen. Elaludtam reggel, fél 9-kor keltem, úgyhogy csak fél órám maradt összekészülni. Sikerült, de csak úgy, hogy nem maradt időm kávét inni és reggelizni, a sparban pedig nem árulnak tejeskávét, legalábbis nem találtam meg, úgyhogy helyette teát vettem. Siettem a buszhoz, persze, amikor rohanok, mindig az orrom előtt megy el, megint ott ácsorogtam 10 percet a buszmegállóban.

Azt hittem nem érek be, de csodák csodájára sikerült 10-re beesnem a terembe. Analyse des pratiques órám volt az első, amit a fekete doktorant tart. Megint fülig ért a szája, úgy magyarázott, a hatalmas barna szemeit tágra nyitva, eszméletlen helyes volt. Sajnos az óra nagy részében nem ő beszélt, hanem csoporttársaink, akik megtartották az első prezentációt a Jean Rouche filmből, nagyon érdekes volt. Bele is néztünk a filmbe, de nem tudtuk végignézni, mert nem volt jó az internetkapcsolat – milyen meglepő. Majd otthon kell befejeznünk, plusz nekem rendesen hozzá kell olvasnom a dologhoz, mert az órai jegyzetem az nagyjából semmi. Olyan gyorsan beszéltek, hogy mire leírtam az első szót, ők már a mondat végénél tartottak, és elfelejtettem a közepét. Majd hozzászokok, emlékszem, Saumurben is ez volt, csak az elején elég sokat kell otthon utánaolvasni a dolgoknak. A prezentációs csapatunkhoz csatlakozott még egy lány – hála Istennek, mert van egy nagyon fura csaj velünk és van egy olyan érzésem, hogy ő semmit nem fog csinálni – nagyon helyes volt, ott maradt Lena-val (akivel nagyon jóban lettem az elmúlt héten) és telefonszámot meg email címet cseréltek. Nekem rohannom kellett, mert órám volt.

Portugál. Szerintem megkaptam a világ legjobb nyelvtanárát Jean-Paul személyében. Azt mondta, nem fog minket nyelvtannal traktálni, csak beszéltetni és ő is folyamatosan ontja magából a szót. Addig beszél hozzád portugálul, amíg meg nem érted, és működik. Egy kukkot nem tudok kinyögni, de egyszer csak azt vettem észre, hogy elmeséltem neki hol lakok, milyen lakásban, és az mekkora. Mikor megtudta, hogy antropológiát tanulok, elkezdett nekem az indiánokról hadoválni valamit, és azt is nagyjából megértettem. Elképesztő volt, csak ültem és ámultam-bámultam. Az óra végére eljutottunk odáig, hogy be tudok mutatkozni portugálul. Íme: Eu me chamo Sara. Eu sou estudante d’anthropologia. Eu falo ingles. Eu vivo em Lyon. Lehet, hogy vannak helyesírási hibáim, mert a tanárnak borzalmas a kézírása és messze is ültem a táblától.

"Csak az én, csak a te"

A pici ebédszünetemben beültem az egyetem melletti kávézóba, netezni. Vettem egy kólát – most már nem álltam ki a sort, tanulok – és a kedves pincér rám köszönt, mosolygott, Ca va? Ca va. Aztán leültem. Akkor tettem fel a hétvégi bejegyzéseket, váltottam néhány szót az otthoniakkal, megírtam néhány emailt, megnéztem magam az új 30Y klipben, ami a szülinapomon jött ki. Annak a története egyébként, ha valakit érdekel: Zolival megbeszéltem, hogy koncert előtt találkozunk, de túl későn értünk oda, így csak koncert után tudtunk. Elmondtam neki, hogy megyek Lyonba tanulni, ez az utolsó koncertem itthon. Erre ő megölelt, jó hosszan, hogy vigyázzak magamra, érezzem jól magam. Hát ezt a nagy ölelést sikerült az operatőrnek vagy nem tudom kinek elkapnia, és végül még a klipbe is bekerült, ha csak egy másodpercre is. Legjobb szülinapi ajándék, amit kaphatok.

A harmadik órám borzasztó hosszúnak tűnt, és a tanárunk családfákról magyarázott majdnem végig – máig nem értem, ennek mi köze van a Domaines et pratiques de l’anthropologie c. órához. Mikor elengedett minket, egy csoporttársammal, Marie-val jöttem haza majdnem végig, kiderült, hogy csak egy kerülettel lakik messzebb. Itthon, beléptem az ajtón, Lu es Aaron a konyhában ültek, és vacsorát főztek – már majdnem kész volt. Csirkét, rizst, salátát ettünk, olcsó volt, de nagyon finom.

Aztán 9-kor nekivágtunk az éjszakának, mert Aaron talált egy Erasmus-partyt, ahol 1 euró volt a sör – később kiderült, hogy csak bizonyos ideig. A buli nagyon jól sikerült, beszélgettünk csomó külföldivel, Lu-val többször szerelembe estünk különböző cute guys-okba, Aaron meg folyamatosan lányokkal beszélgetett. 2-kor úgy estem be az ágyba, mint egy zsák.

Le 21 Septembre 2014 - Joyeux anniversaire!

Szülinapi torta, mécsesekkel + palacsinta

Délben keltem, mert szülinapom van, megtehetem – nem mintha eddig nem addig aludtam volna, ameddig akarok majdnem minden nap... Leültem a szőnyegemre a szobám közepén, és elkezdtem nézegetni az első szülinapi köszöntéseimet, otthonról. Közben Lu meghallotta, hogy ébren vagyok (fogalmam sincsen, hogyan), bejött, megölelt, boldog szülinapot kívánt, nagyon helyes volt. Majd a lelkemre kötötte, hogy be ne tegyem a lábam a konyhába. Így hát elmentem fürdeni gyorsan, aztán visszatértem a szülinapi üzenetekhez az üzenő falamon. Nem sokkal később legjobb lakótársam megint visszajött, mondta, hogy na, most már bemehetek a konyhába. Amint beléptem, a három fiú (Tilman, Aaron, Nicolas) és Lu kórusban rákezdték a Happy Birthday-t énekelni. Az asztalon torta, körülötte 20 mécsessel, palacsinta, kávé, minden, amire csak egy Birthday Girl-nek szüksége lehet. Én teljesen meg voltam hatódva, hogy még két hete sem ismerjük egymást, és máris sütnek-főznek nekem. Nagyon összeszoktunk, megszerettük egymást, már el sem tudom nélkülük képzelni a lyoni életemet.  

A szülinapi reggeli után összepakoltunk, és beültünk a buszba, mind az öten. Mikor kérdeztem, hova megyünk, a fiúk csak annyit mondtak: Keletnek. Többet szerintem ők sem nagyon tudtak. Elhagytuk Lyont, én elaludtam az autó ringatására, és mikor felébredtem, már nagyon vidéken voltunk. Erdő, mező, hegyek suhantak el mellettünk, kis falvakon mentünk keresztül. Gyönyörű idő volt, sütött a nap, csak néhány felhő volt az égen. A fiúk azt mondták, ez a szülinapom miatt van.

Sörözés a folyóparton

Megpróbáltunk felmenni egy hegyre, de kocsival behajtani tilos volt, úgyhogy a második opciót választottuk, megkerestük a közelben a folyót. Ott sem lehetett közvetlen a partig elmenni a busszal, mivel egy hatalmas kastélyt építettek oda, ami látogatható volt. Mi, kiszálltunk a buszból, bevonultunk a propriété privée, azaz a magán tulajdonra sörrel a kezünkben, strandpapucsban, Tilman pizsamában, mindenkin napszemüveg. A kapuban egy hölgy figyelmeztetett, hogy nem fognak ránk jó szemmel nézni a sör miatt, majd elmagyarázta, hogyan tudjuk megnézni a kastélyt, ingyenes idegenvezetés van. Mi nagyon céltudatosan elindultunk a folyó felé, mivel semmi kedvünk nem volt kastélyt nézegetni. A folyóparton leültünk, söröztünk, beszélgettünk, hülyéskedtünk. Pont egy sörre volt időnk, mert Nicolas-nak hamarosan indult a repülőgépe Németországba, ő csak három hétre jött.

Kivittük a reptérre, elbúcsúztunk tőle, majd mi elindultunk a közeli tóhoz. A buszban Lu-val mindketten elaludtunk, a hátsó ülésen, egymás mellett, de talán inkább egymáson, mert annyira zötykölődtünk, hogy nem lehetett nagyon egy helyben megmaradni. Tilman es Aaron pedig Bob Marley-t és Beatlest hallgattak és tervezték a közös új életüket a buszban.

A tó gyönyörű volt. Jó, nem olyan szép, mint a Balaton, az biztos – az a látvány mondjuk borzasztóan hiányzik –, de tetszett. A sok természetbe vágyó francia mind ott sétálgatott, néhányan pétanque-oztak, a gyerekek pedig bicikliztek, fogócskáztak. Mi letelepedtünk a parton, elterültünk a fűben, és élveztük a napsütést. Tilman gondolt egyet, fürdőgatyát húzott és beúszott egészen sokáig, pedig elég hideg volt a víz. Mikor elbújt a nap, és kezdett hűvösebbre fordulni az idő, elindultunk hazafelé, hogy együnk valamit, mert a reggeli óta semmi normális táplálék nem került a gyomrunkba.

Itthon a tegnapi paradicsomszószt felhasználva spagettit és salátát vacsoráztunk, aztán bevetettük magunkat Lu szobájába az ezeréves francia tévénk elé, és a három választható csatorna közül kerestünk egy viszonylag érdekeset. Aaron és Lu kitalálták, hogy így fognak franciául tanulni, be sem járnak majd az egyetemre. Én közben nézegettem az újabb szülinapi köszöntéseimet, beszéltem anyával és apával telefonon (végre), és még az is kiderült, hogy benne vagyok a 30Y legújabb klipjében, Zoli pont ölel. Ennél szebb szülinapi ajándékot nehezen tudtam volna elképzelni, ez az utolsó otthoni koncertemen készült pont, a Kobuciban.

Tilman nemrég elment a buszba aludni, Lu és Aaron is kidőltek már, én is alszom nemsokára, mert holnap újra egyetem, meg minden, ami azzal jár – pl. a korábban kelés. Azért azt még leírom, hogy el nem tudtam volna képzelni, hogy ennyire gyönyörű szülinapom lesz itt, ennél szebbet nem is kívánhattam volna.

Le 20 Septembre 2014

reggeli: croissant és kávé

Végre, szombat, hétvége. Addig alszik az ember, ameddig csak akar, ezt ki is használtuk, és csak 11 körül találkoztunk először a konyhában. Lu megint vett rengeteg croissant-t, Tilman az ablakon át mászott be, még pizsamában volt, a buszban aludt, Aaron pedig kávét főzött, mikor kimentem. Elég fura látvány lehetnénk annak, aki nincs hozzánk szokva, mi is nevetünk rajta sokat. Egy hajléktalan amerikai, aki Lu szobájában alszik a földön, egy német hippi, aki egy buszban lakik – és az ablakon közlekedik –, és mi ketten Lu-val, akik lakást bérelünk, ami kezd lassan valami fogadó vagy ingyen konyha-szerűvé átalakulni. De élvezzük, és sokkal jobb így reggelizni például, mint csak ketten.

Reggeli után elkezdődött a nagy busztakarítás, és amíg ők hárman súroltak, sikáltak, próbálták lakhatóvá tenni a kisbuszt, addig én a konyhát takarítottam, és rendet raktam a szobámban. Ebédre összegyűjtöttem az összes ehető dolgot, amit a hűtőben találtam, csináltam szendvicseket, kivittem a busztakarítóknak, akik nagyon hálásak voltak érte. Nagyjából 4-5 óra takarítás után beültünk a tiszta kisbuszba (ekkor már Nicolas is velünk volt) és elindultunk a Lidl-be, bevásárolni. A parkolóban akadt egy kis gondunk, mivel elvileg 1.90 magas volt a plafon, a busz pedig 1.94, de Tilman „let’s try it” felkiáltással elindult befelé, Nicolas pedig nézte kívülről, hogy mikor szorulunk be, vagy visszük le valamelyik lámpát. Szerencsére semmi baj nem történt, befért a busz. A Lidl-ben vettünk egy hónapra való kaját nagyjából, mosószereket, sampont, szappant, mindent. Fejenként 25 euróból ki is jöttünk, ami egyszerűen hihetetlennek tűnt az itteni viszonyokat átgondolva. Úgyhogy ezentúl mindig ott fogunk vásárolni, sokkal-sokkal olcsóbb, mint akármelyik másik szupermarket a környéken, és annyira nincs is messze.

big shopping

home-made pizza

Hazaérve rögtön nekiláttunk vacsorát készíteni, mindenki borzasztóan éhes volt a minimális ebéd és a nagytakarítás miatt. Tilman pizza-tésztát gyúrt, Lu segített zöldséget szeletelni, megint megtelt sürgő-forgó, söröző alakokkal az icipici konyhánk. Nem is kellett sokat várni az első tepsi pizzára, a saláta már készen volt, mindenki rávetette magát rögtön. A második tepsi után viszont hirtelen mindenki tele lett, egy falat sem ment le a torkunkon, ezért a maradék tésztából Tilman kenyeret sütött.

A „nagy party” előtt beültünk Lu szobájába, a fotelekbe, földre, ágyba, kinek hol jutott hely, beszélgettünk, söröztünk, boroztunk. Éjfél előtt néhány perccel pedig hirtelen ketten maradtam Nicolas-szal a szobában, a többiek felszívódtak, de csak egy pillanatra. Éjfélkor megszólalt a Happy Birthday, bejöttek egy üveg pezsgővel és poharakkal, és össze-vissza ölelgettek. Húsz éves lettem.

A szülinapozás után elindultunk az éjszakába, de nem jutottunk messzire. Bementünk egy Erasmus-party-ra, de alig volt hely, eszméletlen meleg volt, úgyhogy azzal a lendülettel vissza is fordultunk. Ücsörögtünk egy kicsit a Saone partján, aztán hazamentünk. Itthon még valahogy sikerült összetörnöm egy üveg sört, úgyhogy azt takarítottam, amíg a többiek fogat mostak. Nicolas-on – aki az előszobában aludt – átmászva beugrottam az ágyamba, és nem kellett sok idő, hogy elaludjak. 

Le 19 Septembre 2014

Ma volt az első reggel, hogy egyszerre keltünk és együtt reggeliztünk Lu-val, ami azért is volt praktikus, mert nem késtem el az egyetemről – ő főzte a kávét, addig én össze tudtam készülni.

Az egyetemre menet rögtön profitáltam az új okostelefonomból és elolvastam az otthoni híreket index-en, 444-en. Otthon is vicces volt néha olvasni, hogy mik történnek, de valahogy innen még komikusabb, hogy az új metró beázik, hogy egy magyar képes volt 11 napig sorban állni Londonban az új Iphone-ért, hogy aztán kétszeres áron eladhassa otthon, hogy miniszterelnökünk már az USA-ban is híres, stb. Imádom Magyarországot, de egy ennyire más kultúrából nézve tényleg paródia néha.

Az egyetemen első órám Lectures complémentaires volt, amit egy fiatal lány, doctorant tartott. Nagyon kedves volt, de világossá vált, hogy itt is elég sokat kell majd dolgozni. Olvasnunk kell rengeteget, itt is prezentációt csinálni csoportokban, és mellette az olvasottakat feldolgozni. De nagyon érdekesnek látszik ez is. Szünetben Léna, az egyik csoporttársam kérdezősködött, hogy vagyok, mi van velem, aztán együtt mentünk az udvarra cigizni – teszem hozzá, itt az egyetemisták 80%-a minimum cigizik. A második órán már egymás mellett is ültünk, azt is az a lány tartotta, aki az előző órát, de ez még érdekesebb volt. Mini-kutatást kell majd csinálnunk a félévben, ezen keresztül fogjuk megtanulni az antropológusok „terepmunkáját” és a különböző módszereket, amikkel dolgoznak. Mindenkinek választania kellett négy nagy irány közül, és egy kisebb témát kitalálnia, de mindezt az egyetemen, egyetemi életen belül. Hármas csoportokban fogunk dolgozni, én összeálltam két lánnyal, és a külföldi egyetemisták beilleszkedési nehézségeiről, lakáskeresésről, ilyesmiről fogjuk készíteni a mini-kutatásunkat. Én azért találtam ezt ki, mert adottak az „alanyok”, akikkel együtt élek konkrétan, a sok Erasmusos, akiknek ismerem az összes problémáját, búját-baját. Elég izgalmasan hangzik a dolog, de viszonylag sok meló lesz vele.

A második óra után Léna-val és egy másik csoporttársunkkal, Marie-val beszélgettem, olyan sokáig, hogy észre se vettem, és máris 2 óra volt, rohannom kellett a harmadik órámra. Odaértem, informatika terem, számítógépek mindenhol, 10 perc múlva kiderült, hogy ez TÉNYLEG egy nyomorult informatika óra – amit azt hittem már rég befejeztünk gimiben. A tanár elmagyarázta, mit fogunk csinálni. Szövegszerkesztés, power point, excel kezelése… Nem is tudom komolyan, miért szenvedtem végig az ECDL-t három éve. Erről az óráról pedig nem lehet hiányozni, csak igazolással, ha hiányzunk, nincs kredit és még a végén ezen is bukhat a félévem. Ráadásul mindezt pénteken délután, amikor már boldog boldogtalan hazament. Szóval teljes kétségbeesve hallgattam, ahogy a tanár azt magyarázza, amit a Vetésiben ezelőtt 4 éve – jó, volt, ami új volt, a technika fejlődik, aláírom.

Mikor végre kiszabadultam a számítógépek erdejéből, elindultam haza – farkaséhesen, mert nem volt annyi szabad percem, hogy megebédeljek az óráim között – hogy összeszedjem Lu-t, és együtt elmenjünk az internetünk után érdeklődni, és az internet kávézóba nem messze tőlünk, hogy azért egy órát tudjunk kommunikálni az otthoniakkal. Neki nem volt olyan szuper napja, mint nekem, ugyanis megvolt az első francia órája és alig értett valamit, a kínai csoporttársai francia suttogását végképp nem, úgyhogy elég lehangolva jött haza. Az SFR-nél pedig azt mondták, várjuk meg amíg kapunk smst, hogy mikor mehetünk az internet-dobozért vagy mi a csudáért, és szept.24-26 között aktiválják. Nagyon jó, újabb egy hét internet nélkül. Mondjuk, a telefonomon működik a net, úgyhogy nem vagyok teljesen elvágva, csak azért mégis jó lenne már skypeolni valakivel otthonról.

Most itt ülünk a Le Franklin-ben, Lu skypeol az egyik barátnőjével, én várom Nicolast, aki azt mondta, nemsokára érkezik. Otthon Ivan&the parazol a Presszóban. Itt is biztosan lesz valami buli, megünnepeljük, hogy nem tudom… mindig van valami amit ünnepelhetünk. 

Le 18 Septembre 2014

Mivel nem volt délelőtt órám, nagyon sokáig tudtam aludni. Mikor kiértem a konyhába, olyan látvány fogadott, hogy hirtelen nem tudtam, sírjak vagy nevessek. Az asztalon hat hatalmas croissant, Lu és Aaron pedig épp kávét főztek. Csak annyit tudtam mondani, hogy „Oh my God, you’re amazing!”, leültem, és megpróbáltam feldolgozni, hogy még nagyjából ki sem nyitottam a szemem, de igazi francia reggelit fogok enni perceken belül. Mióta itt vagyok, ez volt a legjobb reggeli, beszélgettünk, nevettünk sokat, és tömtük magunkba a croissant-t.

Egykor nagy nehezen összeszedtem magam, és elindultam az SFR-hez, mobilt venni. Teljesen be voltam parázva, mert még sosem vettem egyedül telefont, otthon sem, nemhogy itt. Első próbálkozás failed, a bolt be volt zárva, ezért vissza kellett mennem kettőkor. Ahhoz viszont, hogy odaérjek az egyetemre a 4-kor kezdődő órámra, 3-kor legkésőbb el kellett indulnom, de csak remélni tudtam, hogy az egész nem tart egy óránál tovább. Hát tévedtem. Megkaptam a telefont, rendeltem otthonra internetet és vezetékest (mert vezetékesről ingyen lehet otthoni vezetékest hívni), viszont a csaj elcseszett valamit a gépén, nagyjából fél órát telefonált a főnökével, hogy mit csináljon. Mindennek az lett a vége, hogy negyed 4 volt, mikor kiléptem az ajtón (halál idegesen), elkezdtem keresni a buszmegállót, amit természetesen nem találtam, és mielőtt kitört volna belőlem a sírás, hogy elkések a legizgalmasabbnak hangzó órámról, úgy döntöttem, hogy nem érdekel, felfordulhat a világ, ma nem megyek be az egyetemre, mert nincs kedvem egy órát metrózni/villamosozni/buszozni, majd fél óra késéssel beesni az órára, hogy désolée, nem én tehetek róla. Úgyhogy otthagytam mindent és lesétáltam a Rhone partján Lu-hoz és Aaron-hoz a Little Café-ba. A félórás séta után kicsit megnyugodtam, rendeztem gondolataimat, rájöttem, hogy talán nem vagyok olyan béna, és nem csináltam hülyeséget a francia telefonos boltban. A lényeg, hogy van mobilom, amelyről korlátlanul hívhatok akárkit, sms-ezhetek Franciaországban, lesz vezetékes telefonunk, amiről ingyen telefonálhatunk haza, és lesz internetünk otthon. Otthoni szemmel egyáltalán nem olcsó a dolog (emiatt is teljesen kétségbe voltam esve), de itt a fiúk azt mondták, hogy teljesen korrekt. Remélem, nem lesz gáz vele.

Most itt ülünk még mindig a Little Café-ban, közben Nicolas is csatlakozott hozzánk, és tervezzük a mai estét, én pedig nem gondolok rágondolni, hogy mit hagytam ki ma az egyetemen az idióta telefon miatt. 

Le 17 Septembre 2014

Reggel 8-kor keltem (még mindig nem elég egy óra a készülődéshez) és, megint késésben indultam el – még kávét inni sem volt időm –, a nagy rohanásban ragasztottam egy cetlit a nevünkkel a postaládára, hátha így kapunk levelet végre a banktól.

Az egyetemre szerencsére időben beértem, 10-kor kezdődött az első órám, ami egyszerűen zseniális volt. Ezt már egy „igazi” egyetemi tanár tartotta, aki akkor kezdett el ezen az egyetemen tanítani, amikor én születtem. Nagyon szimpatikus volt, mesélt magáról, a kutatásairól (járt Magyarországon is), és természetesen az antropológiáról. Az óra fantasztikus volt. Némi filozófiai háttérrel magyarázta, ki mit lát a világból, miért fontos, hogy mindenki másképp lássa a világot, amiben mindannyian élünk. Nagyjából hatvanan voltunk, mindenki figyelt, jegyzetelt, pedig ez még csak a bevezető óra volt. Két tanárunk lesz, akik felváltva tanítanak – minden héten más jön – és a vizsga az utolsó órán lesz megtartva. Az óra címe Corps et langage (test és nyelv), és azt fogjuk itt megtanulni, hogy hogyan kommunikál az ember a kezdetek (azaz az Őskor) óta, miért képezi a nyelv részét a testbeszéd. Mindez azért fontos, hogy megtanuljunk akármilyen kultúrából érkező embereket megérteni a testbeszéden keresztül, és mi is megértessük magunkat akármilyen körülmények, emberek között. Emellett pedig megtanuljuk, hogy különböző kultúrákban hogyan alakult ki a beszéd, a nyelv, mint kommunikációs eszköz. Ez annak, aki antropológiával foglalkozik, szerintem – és tanárunk szerint is – elengedhetetlen, mert folyamatosan különböző kulturális háttérrel rendelkező emberekkel kell együtt dolgoznunk, akár együtt élnünk, fontos, hogy megértsük őket, emellett pedig hogy mégis valamilyen szinten objektíven figyeljünk. Kicsit nehéz volt odafigyelni, mert rengeteg filozófiai utalást tett – kicsit olyan volt, mint Saumur-ben az első néhány filozófia óra ahol iszonyatosan kellett figyelni és gondolkozni, hogy megértsd, amit a tanár magyaráz. 

Az ebédszünetemben megpróbáltam használni az egyetem wifijét, nem sikerült, ezért beültem a kávézóba és annak ellenére, hogy folyamatosan ledobott az internet, sikerült a legfontosabb dolgokat elintézni.

Kettő előtt néhány perccel pedig már ott álltam az Amphi Cujas előtt. Az egyik lány hétfőről (akivel együtt csináljuk majd a prezentációt) pont kijött, tüzet kért, beszélgettünk. Később csatlakozott két srác is, és mikor kiderült, hogy Magyarországról jöttem, mindkettő elkezdett kérdésekkel bombázni, de nagyon helyesek voltak. Rájöttem, hogy az öngyújtóm a tökéletes eszköz mindenkivel megértetni, honnan jövök, mert rajta van a Balaton. Mondjuk Léo, az egyik srác azt hitte, az maga Magyarország… Nagyon rendesek voltak, meghívtak valahova az óra után, kávét inni, vagy csak sétálni a városban, de nem tudtam menni, mert Lu várt rám a Little Café-ban.

A második órám, Théories anthropologiques is érdekes volt. Mondjuk alig hallottunk valamit, mert egy iszonyat nagy amfiteátrumban voltunk szerintem több százan, és mi majdnem leghátul voltunk, a tanárnak meg nem volt mikrofonja. Itt végig fogjuk venni az összes antropológiai irányzatot, hogyan alakult ki ez a tudományág, a kezdetektől, stb. Rengeteget kell majd olvasnom az egyetem mellett, azt mondták – eddig kb. minden órámon –, az nagyon sokat számít. De szeretek olvasni, érdekel is, úgyhogy nem lesz gond.

Fél óra késéssel érkeztem meg a Little Café-ba, mert a metrón baleset volt, és három megállót kellett sétálnom. Nicolas és Lu vártak, a nap legjobb hírével: levelünk jött a bankból. Megkaptam a hülye kódot a bankkártyámhoz, aktiváltam is, most már működik. A telefont még nem intéztem el, mert már 6 óra volt, és gondoltam, nemsokára zárnak, majd holnap. A Little Café-ban azért még kértünk egy kis útbaigazítást az önkéntesektől, melyik szolgáltatót válasszuk, stb., aztán elindultunk haza.

Vacsi, német sörrel

Tilman és Aaron már úton voltak felénk, nekünk kellett főzni a vacsorát, úgyhogy bevásároltunk, aztán nekiláttunk megcsinálni az eddigi legjobb diner-t. Mire a fiúk megérkeztek, már kész is volt a csirke rizzsel, salátával. Nagyjából négy láda sört hoztak Németországból, amiért nagyon hálásak voltunk, mert iszonyatosan finom volt. Este megnéztük a buszt, amit vettek, egyszerűen tökéletes – csak ki kell takarítani. Nem tudom elképzelni, Tilman hogy akar ott élni egész télen, de nagyon eltökéltnek tűnik, szóval biztos jól fogja érezni magát. Emellett pedig oda visznek minket, ahova akarjuk, mert sokkal olcsóbb, mint akármilyen más közlekedési eszközzel menni, a busz hatszemélyes, hatfelé oszlik az útiköltség.

A jó hosszúra nyúlt busznézés után csak bedőltem az ágyba és nagyjából 3 mp alatt elaludtam, annyira fáradt voltam.

Le 16 Septembre 2014

Reggel alig bírtam felkelni, pedig már 10 óra volt. Nagy nehezen kimásztam az ágyamból, vigyáztam, hogy ne keltsem fel Lu-t. Természetesen, nem volt elég egy óra, hogy összekészüljek, úgyhogy késésben indultam el az egyetemre.

Nem is értem be pontosan az órára, de szerencsére nem voltam egyedül, az egyik csoporttársammal együtt bolyongtunk az épületben, a termet keresve. Mikor bementünk, egy fiatal, csillogó kék szemű srác fogadott minket, kérdezte a nevünket, majd visszaült a tanári asztalhoz. Én teljesen elképedtem: tényleg ő tanít minket? És igen. Az óra menetét még ő sem tudta pontosan, azt mondta, csak odaadták neki, hogy tessék, tanítsd ezt, de fogalma sincs, mi t is jelent pontosan a méthodologie universitaire. Ő is bemutatkozott, elmesélte, mit csinál, miből írja a doktoriját (ő is doctorant, akárcsak a fekete srác a hétfői órámról), merre járt eddig (Canada, USA, Izrael…), majd mi is elmondtuk röviden, honnan jöttünk, és miért pont az antropológiát választottuk. Az óra egyszerűen szuper volt, nagyon hasznos dolgokat fogunk tanulni. Azt mondta, azt szeretné, ha elsajátítanánk a kompetenciákat, amelyek később – akármilyen területen – hasznunkra válnak majd. Először is, megtanulunk gyorsan, lényegre törően olvasni, és feldolgozni, azt, amit olvastunk; majd megtanulunk előadni, prezentálni valamit (kamerát is fog hozni, hogy visszanézhessük magunkat); és végül megtanulunk disszertációt, és mindenféle más beadandót írni. Nagyon szimpatikus volt, és nem lehetett nem rá figyelni, mert olyan borzalmasan gyönyörű kék szemei voltak, hogy elmondani sem lehet. Mesélt az egyetemek kialakulásáról (hasznomra vált az Imre Tamás féle töri óra, mert egyedül én tudtam, hogy az egyetemek „őseit” a középkorban alapították szerzetesek), meg arról, mi is pontosan a felsőoktatás, az egyetemek célja. Tényleg olyan „közülünk való”-nak látszott, akkor is, ha néhány évvel azért idősebb, mint mi. Úgy elrepült az egy óra negyvenöt perc, hogy alig hittem el, amikor elköszönt tőlünk.

Mivel ma csak ez az egy órám volt, rohantam a villamoshoz, majd Bellecour-ra, hogy találkozzak Lu-val. Kicsit hamarabb értem oda, mint megbeszéltük, ezért jó 20 percet üldögéltem a Little Caféban. Mikor odaért, elkísért a bankba. Ott megkérdeztem, mi van a bankkártyámmal, mert nem kaptam semmit postán. Kiderült, hogy a kártyám ott van, oda is adták, viszont a kódot hozzá postán küldik, sehogyan másképp. Hiába magyaráztam, hogy nem fogom megkapni, mert nincs rajta a nevem még a postaládánkon, azt mondta, sajnálja, nem tud segíteni. A telefonszámomat viszont kérte, amin úgy felhúztam magam, mert amíg nem tudom használni a bankkártyám, addig nincs telefonom sem. A kedves fiatal lány elmosolyodott az egész történeten, én annyira nem találtam viccesnek.

Teljesen letörve és elég idegesen visszamentünk a Little Café-ba internetezni. Csak elintéztem a napi dolgaimat (e-mail, facebook, otthoni bankszámla), de semmi másra nem volt elég a szűk egy óra, amennyit bírt a laptopom. Ettől csak még idegesebb lettem, eddig azt hittem, ezen a héten lesz internetünk, de amíg nem kapom meg a hülye kódot, addig nem tudom aktiválni a bankkártyámat, és amíg azt nem aktiválom, addig nem állnak velem szóba se mobiltelefonnal, se internettel kapcsolatban. Szóval még az is lehet, hogy ezen a héten sem lesz internetünk, amitől csak még mérgesebb leszek, mert ez már tényleg őrület, hogy naponta 3-5 eurót költök arra, hogy fél-egy órát netezhessek. Arról nem is beszélve, hogy fogalmam sincs, mi történik otthon, mert senkivel nem tudtam rendesen beszélni, mióta internet-hiány van.

A délutáni kávémtól mondjuk kicsit megnyugodtam, de változatlanul fáradt és nyűgös voltam. Lu-val elindultunk olyan fél 6 körül megkeresni Nicolas-t, hogy segítsünk neki ajándékot választani a barátnőjének. Ezután elmentünk egy vízipipa boltba, ahol megvettük legújabb lakótársunkat, egy little pink shisha-t. Nicolas segített nekünk kiválasztani, és tényleg jó minőségűt vettünk. Nem mondom, hogy nagyon olcsó volt, de hosszútávon megtérülő befektetés.

Csak fél 9 körül estünk haza, Lu vacsit főzött, aztán miután mind a hárman jól laktunk, beüzemeltük mind a két vízipipát és most chill van. Aaron és Tilman nemrég küldtek egy képet az új buszukról, valamikor éjszaka érkeznek Lyonba, ami azt jelenti, hogy holnap Welcome Bus Party vagy valami hasonló lesz nálunk. Remélem, megint ők főznek. :)

És, el sem hiszem, de eltelt a második hét is. 

Összegzés: az egyetemet imádom, a tanáraim zseniálisak, a szaktársaim szimpatikusak, a várost imádom, a lakótársam a világon a legjobb, az összes eddig itt szerzett barátom szuper, a francia bankot nem szeretem annyira a herce-hurca miatt, az utcán már egyre több szemetet (és kutyaszart) pillantok meg, és a villamoson is gyakrabban találkozom ellenőrökkel. Minden változatlanul drága és folyamatosan lelkiismeret-furdalásom van, akármire költöm a pénzemet. Adódnak kisebb-nagyobb nehézségek, de ca va aller, azaz menni fog.

Lefekvés előtt nézegettem a 18. szülinapomra kis könyvet, amit Boritól kaptam, benne az összes barátom jókívánságaival, aztán végignéztem néhány családi fotót, a gépemen, és kicsit nosztalgikus hangulatba kerültem. Imádok itt lenni, tényleg, mindig is erre vágytam, a világért sem hagynám itt Lyont, de hiányoztok. Mindenki. 

Le 15 Septembre 2014

Reggel nem sikerült korán kelni, hogy elmenjek az állomásra bérletet venni magamnak, úgyhogy rohantam a metróhoz, jegyet venni, aztán az egyetemre. Először azt hittem, el fogok késni, mert a létező összes jármű az orrom előtt ment el, és már fél 10 volt, mikor villamosra szálltam – az órám meg 10-kor kezdődött. Szerencsére időben beértem, és még a termet is megtaláltam. Abban az épületben van, amit most építettek fel – az elmúlt két hétben fejezték be konkrétan, mert mi még láttuk a mindenféle munkásokat meg gépeket a Période d’intégration alatt.

Egy viszonylag kis teremben voltunk, nagyjából harmincan. Az óra címe Théories anthropologiques volt, és egy fiatal fekete doctorant tartotta. Iszonyatosan helyes volt, mosolygott, beszélt rengeteget, bemutatkozott, elmesélte, mivel foglalkozik. Azt mondta, „je suis amoureux de l’anthropologie” azaz, hogy szerelmes az antropológiába, és célja, hogy megismertesse velünk az érzést. Mi is bemutatkoztunk, néhányan mondták, hogy nem a régióból valók, és nem nagyon ismerik, de miután én közöltem, hogy én meg Magyarországról jöttem, mindenkinek kicsit tátva maradt a szája. Ezután a „tanárunk” elmagyarázta az órák menetét. Mi fogunk előadásokat, prezentációkat tartani, kis csoportokra osztódtunk, különböző témák szerint. Az első előadás máris egy Jean Rouche-filmről lesz, akinek a nevét (anya jóvoltából) hallásból már ismerem, úgyhogy nagyon kíváncsi vagyok. Csak azért nem azt választottam, mert egy hét alatt nem lennék képes felkészülni (főleg internet nélkül) és kiállni 30 francia elé, hogy akkor most én beszélek. Megcsinálom szívesen, de ne osztályozzák. Márpedig a félévi jegyünk fele ebből a prezentációból lesz, a másik fele valami travail individuel (egyéni munka), amit még a mosolygós tanárunk sem tudott, hogy mi lesz. Majd kitalálja. Én összebarátkoztam rögtön egy lánnyal, akivel egy csoportba kerültem, alig bírta abbahagyni a kérdezősködést Magyarországról, meg arról, hogy hogyan boldogulok itt, de nagyon helyes volt.

Második órám portugais (hangulat-zene hozzá) volt, közvetlenül az előző épület mellett, úgyhogy nem kellett sokat sétálnom. A termet kicsit nehezen találtam, de végül is időben odaértem. Az órát egy Brazíliába immigrált, spanyol nagyszülőkkel rendelkező francia tartotta. Jean-Paul, így hívják, és ő is nagyon mosolygós, lelkes volt. Látszott rajta, hogy imádja, amit tanít, imád itt lenni, szereti a diákokat. Egy kis bevezetés (mit tudsz Brazíliáról, milyen portugál szavakat ismersz, stb.) után rögtön bele is vágtunk a nyelvtanulásba, és mindenki nagyon élvezte. A kiejtést gyakoroltuk, egy szöveget olvasgattunk, a hangsúlyozást magyarázta nekünk Jean-Paul. Azt mondta, ebben a félévben ő a brazil portugált tanítja, mert az a szakterülete, de következő félévben a kolleganője megismertet minket a portugál portugállal, mert azért vannak különbségek. Házi feladatnak azt kaptuk, hogy olvasgassuk a három pici szöveget, amit adott, hangsúlyozzunk, és hallgassunk brazil rádiót. Megadta a honlapot, ahol lehet és azt mondta, nagyon szépen beszélnek.

Mindenesetre nagyon jól éreztem magam eddig az első napomon, még lesz egy órám 16-17.45-ig, Domaines et pratiques de l’anthropologie, aztán megyek haza Lu-hoz, remélem, már otthon van. Most az egyetem melletti kávézóban ülök, ittam (végre) egy kávét, és élvezem, hogy jó idő van, süt a nap. Még mindig teljesen fel vagyok dobva a reggeli óráim miatt, az itteni tanárok zseniálisak, komolyan. Annyira látszik rajtuk a lelkesedés, hogy imádják, amit csinálnak, hogy nincsenek túlságosan leterhelve, és van idejük a saját külön dolgaikra is az egyetem mellett (eddig néhányan el is mesélték, hogy mit csinálnak a tanításon kívül). Ha ez továbbra is így lesz, tényleg minden órámra be fogok járni. :)

Le 14 Septembre 2014

Ma végre teljesen kialudtam magam. Igaza volt a néninek, egy hangot sem lehet hallani itt éjszaka. Se busz, se autó, se részeg fiatalok. Szóval I slept like a baby, ahogy itt a társaságban mondogatjuk néha.

Aztán 11-kor nekiláttam kitakarítani a konyhát, és rájöttem, hogy elég nagy falat lesz, mert minden ragad, minden sarok és polc koszos, még a tányérok és a poharak is. Megvárhatnám vele Lu-t, de én már nem bírok ebben a koszban tovább létezni, és jövő héten sem hiszem, hogy több időnk lesz, az egyetem miatt. Délben Nicolas Good morning sms-t küldött, később meg is beszéltük, hogy találkozunk a Place Bellecour-on, mert ma valami hatalmas karnevál-felvonulás szerű dolog – franciául Défilé – van a városban, és meg akartuk nézni. Fél 2-kor tehát felfüggesztettem a konyha pucolását (nem jutottam sokáig igazából), és elindultam a metróhoz.

Mikor a Bellecour-on felsétáltam a metróból, nem hittem a szememnek. Annyi ember volt mindenhol, hogy hirtelen képtelenségnek éreztem megtalálni Nicolas-t. Végül nagy nehezen csak sikerült, de ő is teljesen el volt ámulva a tömegtől. Gyorsan beszaladtunk egy gyorsétterembe, mert a takarítás miatt én nem ettem semmit, ő meg majd’ szomjan halt. Mikor kijöttünk már elkezdődött a műsor, a Rue de la République-n vonultak végig a táncosok, bábszínházasok, mindenki beöltözve, a zene üvöltött… Eszméletlen hangulat volt, a közönség is táncolt. Megpróbáltam néhány képet csinálni, de annyian álltak előttünk, hogy elég nehéz volt – mellesleg a telefon kamerája sem a legjobb minőség.

Két órán keresztül álltunk ott, de úgy elfáradtunk az álldogálásba, hogy 4-kor elindultunk hazafele. Én folytatni a takarítást, Nicolas pedig alszik – mint ahogy amúgy egész hétvégén tette, úgyhogy nem lepődtem meg. Ma még vízipipázni sem jön át, mert azt mondta nagyon fáradt, de igazából jobb is így, mert nekem is suli van holnap. Holnap este viszont csapunk egy welcome-partyt Lu-nak. :)

Le 13 Septembre 2014

Ma, miután délután egykor arra ébredtem, hogy borzalmasan büdös a hajam a cigi füsttől (a hajón csak egy teremben lehetett cigizni, és mi majdnem végig ott voltunk), felkeltem, hajat mostam. Közben Nicolas is kitámolygott Lu szobájából, és rögtön el is húzta a csíkot, azt mondta, nem tud itt tovább aludni, hazamegy, fürdik, és majd este visszajön.

Én reggeli közben elhatároztam, hogy nem érdekel mennyire lesz rossz a házim, valamit megpróbálok kihozni a néhány netes oldalból, amit lementettem a gépemre, mert nincs az az Isten, hogy én most nekiálljak könyvtárat keresgélni, meg órákat ezzel tölteni a hétvégémből. Meg is csináltam, végül szerintem annyira nem lett rossz, fogalmam sincs, hogyan, meg mit osztályoznak, majd kiderül.

Betettem az első mosást, ünnepélyesen. Nem indult a mosógép, és fél órába telt, amíg rájöttem, hogy nem csak bedugni kell, hanem egy gombot is megnyomni rajta. Szerencsére nem mentek össze a ruháim, viszont nem tudom milyen mosópor ez, ami itt volt, de halszagú az összes pólóm. És, mivel nem szeretem, sőt ki nem állhatom a halat, ez egy kicsit problémás. Remélem, mire megszáradnak kimegy belőlük…

Időközben kinyitott itt szemben a Spar – nagyon praktikus, ha az ablakból látod, mikor van nyitva a közeli bolt, mert nem rohangálsz feleslegesen – úgyhogy azt hiszem, átmegyek, veszek valamit vacsorára (tegnap nagyjából az egész hűtőt felzabálták a srácok), aztán várom Nicolast, mert ketten maradtunk a társaságból, és úgy gondoltuk, jobb együtt „szenvedni”, mint külön-külön. Amúgy őt nagyon bírom, pont annyi idős, mint én, nagyon helyes srác, tegnap is egész este ő figyelt rám a legjobban, hogy nehogy elvesszek, vagy bajom legyen. Azért van előnye, ha négy sráccal mész bulizni, nem mondom. Sajnos a jövő héten megy vissza Németországba, csak rövid időre jött, de azt mondta, majd jövőre meglátogat minket, a barátnőjével. Kíváncsi vagyok, Aaron és Tilman hogy boldogul a hippibusz-vásárlással, alig várom, hogy lássam, mit vettek. Lu pedig csak hétfő este jön vissza, de már is úgy hiányzik, annyira összeszoktunk ezalatt a néhány nap alatt. 

Le 12 Septembre 2014 partie2

Az előző bejegyzésben azt írtam: megírom a házimat, és takarítok hétvégén. Na, igen. Még egyikhez sem kezdtem hozzá. A kávézó ugyanis bezárt, még mielőtt akármilyen tanuláshoz hozzáláthattam volna, csak annyi időm maradt, hogy megnyissak néhány oldalt az interneten, amikről úgy gondoltam, hasznosak lesznek. Itthon kiderült, hogy nagyjából semmire nem megyek velük, úgyhogy inkább lefeküdtem aludni, amíg Tilman nem jelentkezett.

Olyan 8 körül hívott, hogy menjek már el vásárolni, mert késnek, és főzni szeretnének. Jön Aaron (NY), egy barátja Thomas (Franciao.), és Nicolas (Németo.) is. Udvariasan mindenre rákérdezett, hogy feljöhetnek-e, főzhetnek-e, iszunk-e valamit… Én persze mindenre bőszen helyeseltem, mert nem nagyon akartam az első péntek estémet forever alone tölteni az új lakásban.

Fiúk a konyhában - és hogy ki honnan jött :)

Hát az egészből végül az lett, hogy egy óra múlva a konyhában ültem, négy pasi sürgött-forgott körülöttem, és akármit akartam segíteni, nem hagyták. Én teljesen el voltam ájulva, mondtam is nekik, hogy ez elképesztő, és nagyon rendesek, ők erre mindig azt válaszolták, hogy én vagyok a rendes, amiért befogadom őket. A végén megegyeztünk, hogy ez egy good deal (jó alku) mindannyiunknak, úgyhogy maradhat így a jövőben is.

Thomas, a francia srác hozott egy üveg rumot, ami rekordidő alatt elfogyott, majd az én két üveg borom is, mintha nem is lett volna. A vacsora is nagyon finom volt, de rájöttem, hogy a fiúknak picit nagy a szájuk. Folyamatosan hangoztatják, hogy mennyire imádnak főzni (én ezt el is hiszem amúgy), viszont tésztán és salátán kívül eddig mással még nem nagyon rukkoltak elő. Mondjuk engem aztán nem zavar, én biztos nem álltam volna neki vacsorát főzni magamnak.

Éjfélkor kitaláltuk, hogy gyerünk, valami házibuli volt a környéken, oda átugrunk. Mivel Lyonban este 10 után nagyjából sehol nem lehet alkoholt kapni, üres kézzel indultunk. Biciklit kölcsönöztünk (Vélo’V), és a srácok össze-vissza szórakoztak vele, Aaron el is esett egy hatalmas kereszteződés közepén, ráadásul nekünk volt piros és majdnem elütötték az autók. Mire odaértünk volna, a házibulinak vége lett, Tilman telefonja pedig meghalt, úgyhogy nem tudtuk elérni a többieket, akikhez mentünk volna. A Rhone partján tele van hajó-diszkókkal, és mivel mindannyian majd’ meghaltunk valami italért, bementünk az egyikbe. A vége az egésznek az lett, hogy az egész hajnalt végigbuliztuk, én ittam egy whisky-kólát és két sört ingyen, majd vetettek velem egy doboz cigit 10 euróért („majd visszaadják a pénzt”, amit azóta se láttam:D)… De mivel meghívtak két sörre, és főztek rám este, nem nagyon érdekel. Aaron és Tilman a hajóról mentek a repülőtérre, ahol reggel 7-kor felveszi őket egy Telekocsi (itt: Blabla Car) és 20 euróért elviszik őket Fraiburg-ba, Németországba, ahol lakókocsit vesznek, és majd azzal jönnek vissza jövő héten. Thomas a szájharmónikájával játszotta a francia himnuszt és így szerzett barátokat, mi meg Nicolas-szal elindultunk hazafelé. Azt mondta, semmi kedve a saját lakásához sétálni, mert azt se tudja, merre van (nem sikerült még kiismernünk a várost teljesen), úgyhogy inkább eljön velem. Én meg nem ellenkeztem, mert nem szeretek azért egyedül aludni egy (még) idegen lakásban. Reggel fél 7 volt, amikor én a saját, Nicolas pedig Lu ágyába dőltünk, és nagyjából 3 másodperc alatt elaludtunk.