Szombaton délután 2-ig
aludtam. Aaron és Lu már azt hitték, valami bajom van, ujjongtak, mikor
felkeltem. Pedig, ha azt vesszük, akkor nem aludtam annyira sokat, mert hajnali
fél 5-kor feküdtem le. Reggeli után belevetettem magam a tanulásba, elkezdtem
keresgélni az anthropologie réflexive-ről,
az volt az én feladatom. Sajnos, az interneten egy Wikipédiás oldalon kívül nem
sok mindent találtam, néhány cikkben megemlítik a dolgot, de senki nem magyarázza
el. Úgyhogy, kénytelen voltam a wikipédiás definícióból kiindulni, majd
beleolvasni a könyveimbe, amiket elhoztam a könyvtárból. Jegyzeteltem közben,
mint az őrült, és mikor már négy órája szenvedtem az egésszel, rájöttem, hogy
marhára nem arról írok, amiről kéne, és hogy a könyvben sem arról írnak, amiről
nekem kellene anyagot találnom. Mivel azt beszéltük meg, hogy estére átküldjük
egymásnak, amit összehoztunk, igencsak bele kellett húznom. Végül nagy nehezen
összekapartam valamennyit, átfogalmaztam a wikipédiás definíciót (tudom, hogy
nem szép dolog, de hétvégén nincs nyitva a könyvtár, nem volt más választásom),
aztán átküldtem a lányoknak azt a négy oldalt, amit jegyzeteltem délután. Már
jó későre járt, Aaron és Tilman az egész napos autószerelés után hazajöttek,
főzni kezdtek. Lu még mindig nem igazán békült ki Aaron-nel, sőt most az egész
odáig fajult, hogy nem is evett velünk, és elég mérges volt. Én nem nagyon
tudtam, mit csináljak, mert mindkettejüket bírom, nem akartam nagyon egyik
oldalra se állni, úgyhogy ettem a fiúkkal, aztán beszélgettem Lu-val. A srácok
vacsora után rögtön elmentek Thomas-hoz, a francia barátunkhoz, mert házavató
bulit szervezett. Mi inkább úgy döntöttünk, hogy ha már nem vártak meg minket,
nem is megyünk, így itthon maradtunk és sorozatot néztünk all night long.
Vasárnap, felébredtem,
ránéztem az órámra és hirtelen nem tudtam, hogy pánikrohamot vagy sírógörcsöt
fogok kapni – esetleg mindkettőt. Ugyanis 10:59 volt, és nekem elvileg 10-kor
kellett volna találkoznom a többiekkel a Bellecour-on,
a prezentáció miatt. Hat sms, és rengeteg nem fogadott hívás volt a
telefonomon, mindegyik Léna-tól. Na, ha eddig nem utált annyira, most biztosan
fog. Gyorsan visszaírtam, hogy bocsi, elaludtam, j’arrive, gyorsan magamra kaptam a ruháimat, aztán mindent
beleszórtam a táskámba, és rohantam ki az ajtón. A negyven perces utat végül
sikerült így nagyjából 20-ra redukálni, és 11:20-kor már ott voltam a
McDonald’s-ban, ahol találkoztunk. Hatvanszor elnézést kértem, elmondtam, hogy
én vagyok a legborzasztóbb ember a világon és teljesen megértem, ha utálnak,
blabla, ők meg tök jó fejek voltak, azt mondták, hogy C’est pas grave, vagyis hogy nem olyan nagy dolog, meg hogy
mindenkivel előfordul. Én csak néztem. Azt hittem, Léna meg fog enni. Végül
egészen délután 4-ig ott voltunk, próbáltuk összerakni az előadást. Azért mégis
volt egy szerencsém, hogy Laura még nálam is rosszabb partner, mivel ő el sem
jött ide, ráadásul, amit otthon csinált tegnap, az kb. egy mondatot leszámítva
teljesen használhatatlan volt, úgyhogy Léna-nak újra kellett írnia az ő részét
is. Én legalább megcsináltam, ami rám volt bízva. Elkezdtük a prezit is
megcsinálni, de mivel ők nagyon Power
Point-hoz vannak szokva, meglehetősen dühítette őket (főleg Maureen-t),
hogy nem tudják használni a Prezi-t.
Én próbáltam segíteni, ahol tudtam, de aztán inkább azt beszéltük meg, hogy
hazamegyünk, és ők beleírják a szöveget, én meg összerakom az egészet, hogy
normálisan nézzen ki, meg hogy vetíthető legyen.
Otthon Lu vacsival várt, chilis babot csinált megint, de az egész
napos idegeskedés után nagyon jól esett. Hazafelé ráadásul totál eláztam, mert
a nagy rohanásban észre sem vettem reggel, hogy esik, nem hogy esernyőt raktam
volna el, vagy vízálló cipőt. Vacsora után rögtön back to work, megváltoztattam a prezi jelszavamat, hogy a többiek
is tudják szerkeszteni, kicsit átvariáltam az elejét, aztán vártam, hogy Léna
jelentkezzen, és együtt folytassuk. Hajnali fél 2-ig szórakoztunk vele, de a
lényeg, hogy befejeztük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése