11 körül ébredtem,
mert úgy volt, hogy találkozom néhány csoporttársammal, hogy elkezdjük
összerakni a november 10-ei előadásunkat. Elég furán szervezik a dolgaikat,
mert Párizsban kerestek többször is, hogy ráérek-e vasárnap, mindig elmondtam,
hogy igen, szervezzék meg, és én ott leszek. Egészen eddig semmi. Annyit
tudtam, hogy ma valamikor találkozunk, valahol… Semmi többet. Aztán nagy
nehezen, délután 2-3 fele megint kaptam egy sms-t, hogy ráérek-e, hatodszorra
is írtam nekik, hogy igen, aztán később megkaptam a többi infót is sms-ben.
Fél 6 körül
találkoztunk a Vieux Lyon-ban, ott
lakik Laura, az egyik lány, akivel csináljuk az exposé-t. Hárman voltunk: Léna, Laura, meg én, a negyedik lány,
Maureen, nem tudott eljönni, mert dolgozott délután. Igen, vasárnap délután.
Laura-nak nagyon helyes lakása van, igazából egy szoba az egész, de nagyon
aranyosan van berendezve, és a kilátás az ablakából fantasztikus. Azt mondta,
borzasztóan sokat fizet érte, de azon a környéken minden ennyire drága lehet,
mert az az óváros, a legrégebbi része a városnak, a turista-paradicsom Lyonban,
gyönyörű meg minden, egy álom lehet ott lakni, de tényleg rohadt drága,
gondolom. Laura nagyon helyes volt, csinált nekünk teát, és rendesen
elbeszélgettük az időt, egészen 8-ig ott voltunk nála. Az exposé-ról ugyan nem sok szó esett, mert mindegyikőnk csak egyszer
olvasta el a (20 oldalas) cikket, és rájöttünk, hogy az nem elég. Úgyhogy csak
nagyjából átbeszéltük, hogy mit hogyan kéne csinálni, meg hogy mindenki
keressen forrásokat és jövő héten összeülünk négyen, kitaláljuk. Iszonyú
helyesek voltak amúgy a lányok, sokat beszélgettünk antropológiáról, gimiről,
mindenféléről, nagyon jól éreztem magam. Egészen más azért így dumálni velük,
mint az egyetemen két óra között.
8 körül elindultunk
haza Léna-val, egy megállót együtt mentünk a metróval. Közben Aaron és Lu
írtak, hogy úton vannak, és olyan 9 körül érnek haza. Vacsit akartam nekik
csinálni, találtam egy egész jó receptet a neten, ami nagyon könnyűnek
ígérkezett. Brokkolis-tejszínes nem tudom milyen csirke, azért kerestem ilyet,
mert már vagy egy hete poshad a brokkoli a hűtőnkben és tényleg kéne kezdeni
vele valamit. Olyan háromnegyed 9 körül értem haza, elkezdtem főzni, de 10 perc
múlva már hallottam, hogy valaki mozgatja a kulcsot a zárban, néhány másodpercen
belül pedig Aaron ott állt az ajtóban. Első mondata az volt, hogy „Ne ölelj
meg, egy hete nem fürödtem!”, de annyira nem érdekelt, mégiscsak egy hete nem
láttuk egymást, azért hiányoztak. Úgy 10 perc múlva megérkezett Lu is, az ő
első „mondata” az volt, hogy „Aaaaaaahhh!”, mert mint később kiderült, Aaron
úgy kikészítette az egyhetes kirándulás alatt, hogy már elég nehezen viselte,
és alig várta, hogy hazaérjenek. Őt is megölelgettem, aztán folytattam a
főzést, ők meg kipakoltak, fürödtek, stb. Leginkább Aaron pakolászott, Lu leült
a konyhában és ömlött belőle a szó, mesélt a korzikai kiruccanásukról. Nagyon
jól érezték magukat, azt leszámítva, hogy egy héten keresztül napi 24 órában
elég nehezen viselték egymás társaságát, főleg a végén.
Egy óra alatt azért
sikerült elkészítenem a borzalmasan egyszerű brokkolis csirkét, megvacsoráztunk
(nagyon finom lett!), és nem sokkal később már mindenki elment aludni,
iszonyatosan fáradtak voltunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése