Megint alig bírtam
felkelni, biztos attól van ez a hatalmas fáradtság, hogy mostanában nem voltam
futni. Nincs rendes futógatyám, vennem kéne a Decathlon-ban egy meleget, hogy
ne fagyjak szét, de ahhoz meg előbb össze kéne valamennyire számolni a pénzem.
Na jó, lusta is vagyok egy kicsit.
Lu már fent volt,
mikor kijöttem a szobámból, Aaron pedig már az egyetemen volt, azt hiszem neki
8-kor kezdődött az órája. Összeszedtük magunkat, felöltöztünk, reggeliztünk,
aztán negyed 10 körül együtt mentünk ki a buszhoz Lu-val. Semmi kedvünk nem
volt egyetemre menni, én most gondolkoztam el rajta először komolyan, hogy el
kéne lógni az óráimat… De aztán mégsem tettem.
Szünet óta nem
sikerült Tomot elcsípni a metrón, mondjuk túl nagy erőfeszítéseket nem is
tettem, az biztos. Beértem időben az órámra, lepattantam Léna mellé. A tanárunk
visszaért Madagaszkárról, él és virul, nagyon pörgött. Megtartottuk a „szokásos”
előadást, ami most egyáltalán nem volt szokásos, mert egy mini jelenet keretén
belül csinálták meg Maevaék. Volt egy előadó, a cikket író antropológust
Veronika (aki Bulgáriából jött egyébként) alakította, és volt egy diák, Maeva,
aki szerint hiányos volt az előadás és egyszer csak felpattant a helyéről és
elmagyarázta az irányzatot, ami szorosan kapcsolódott az íráshoz. Nagyon
királyul csinálták meg, tényleg jobb volt, mint egy átlag előadás. Mondjuk én
nagyon fáradt voltam, úgyhogy óra után is, mikor kimentünk az udvarra
Maeva-val, alig bírtam kinyögni egy normális mondatot.
A második órán, Enquete ethno-n kérdezte a tanár, hogy
ki hogy áll a kutatásával (mi konkrétan sehogy), elmagyarázta a maradék
beadandót, hogyan kell megcsinálni, stb., aztán körbejárt. Nekem persze nem
volt ott egyik csapattársam sem, de egész jól elmagyaráztam a tanárnak, hogy
még semmire nem mentünk eddig. Ez azt jelenti, hogy nagyon diplomatikusan úgy
fogalmaztam, mintha borzasztóan próbálkoztunk volna, és alig lett volna valami,
ami sikerült, pedig nem teljesen így van. De biztosítottam, hogy jövő héten már
mindenképp elkezdjük rendesen csinálni, írtam is egy sms-t a lányoknak, hogy
hétvégén ráérnek-e. Hát természetesen egyik sem lesz itthon hétvégén. Én meg
nem tudok egyedül menni, mert nem ismerem a diákokat, meg a helyet sem, ahova
megyünk. Na mindegy, valahogy csak megcsináljuk majd.
Óra után megadtam
Maeva-nak a számomat, mert tegnap nem találkoztunk (pedig azt mondta, várni fog
az amphi előtt), és most kért
hatvanszor bocsánatot, hogy ő akart szólni, de nem volt meg neki a számom.
Végül is nem volt gond, mert úgyis késtem tegnap, szóval, ha ott lett volna, se
találkozunk szerintem. Aztán elmentem a szuper informatika órámra, ahol még
mindig az Excel-t tanuljuk. Ennyit még sosem gondolkoztam azon, hogy bemenjek-e
egyáltalán infóra. Még egyetlen egyszer sem hiányoztam, úgyhogy simán tudnék,
nem lenne belőle semmi gond. De végül mégis úgy döntöttem, hogy megyek, mivel
nem értek egy kukkot se, abból, amit veszünk, lehet, hogy hasznos, ha ott
vagyok órán. Amikor a pasi befejezte, és azt mondta, mehetünk, el sem akartam
hinni. Ezért nem szeretem csak a péntekeket, mert akkor vannak a legrosszabb
óráim, és amikor vége, akkor is úgy érzem magam, mint akinek kimosták az agyát.
A villamoson két
tüneményes bácsi mellé ültem, akik biztos, hogy nem franciák voltak, mert
teljesen más nyelven beszélgettek. De nagyon viccesek voltak, röhögcséltek
folyamatosan. Az egész helyzet elég vicces volt, egy négyesben ültem, velem
szembe egy egyetemista srác aludt, a táskájára hajtott fejjel, mellette
terpeszkedett az egyik bácsi a nagy hasával, mellettem ült a másik, és nagyon
jól szórakoztak valamin. Azért jó ez a tömegközlekedés, mindig van valaki, aki
feldobja a napomat. Meg van olyan is, aki elszomorítja, mert a metrón megint
találkoztam a földön csúszó-mászó nénivel, akit borzasztóan sajnálok, de még
mindig nem értem szegényt, mert teljesen ki vannak tekeredve a lábai, és
egyszerűen nem bírom felfogni, miért jó neki, hogy a metrón csúszik-mászik
naponta… Valószínűleg nagyon rá van szorulva a pénzre, de elég elkeserítő
látványt nyújt szegényke.
Itthon Aaron a
konyhában üldögélt, Lu futni volt, mikor hazaértem. Nem nagyon csináltam azóta
semmi extrát, szokásos péntek esti Jóbarátok-maratont kezdtem, aztán beszéltem
anyával meg Karival skypeon. Most mindjárt vacsorázunk (megint szegény Aaron
főzött, mert mi lusták voltunk), aztán megyünk bulizni elvileg, jön az egyik
francia srác, Thomas, és majd a városban talán sikerül összefutnom Giulio-val,
már írta, hogy merre lesz a barátaival, és hogy menjünk. Éljen a péntek este!
(Azért a Picuri rettenetesen hiányzik.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése