Ma reggel felkeltem
7-kor, hogy még megírjam a portugál házimat suli előtt, tegnap este már nem
volt energiám, és Jean-Paul most már két hete könyörög nekünk, hogy csináljunk
valamit… Kicsit összezavarodtam, mivel a telefonom még mindig nem működött, a
mikró óráján reggel 6 óra volt, a laptopomon 7, nem tudtam, most kinek higgyek.
Aztán nagy nehezen kiderítettem a pontos időt, és ugyan még volt egy órám
összehozni a portugál házit és meginni a kávémat, azért igencsak sietni kellett.
A buszra futottam, de elértem. Leszálltam a Copy-Top-nál, kinyomtattam a
portugál nyelvtant, amit a feladatokon kívül küldött nekünk Jean-Paul, aztán
irány a metró. 9:50-kor értem le, úgy, hogy 10 perc múlva elvileg kezdődött az
órám, teljesen biztos volt, hogy elkések. A metró nem indul. Egyszer csak
bemondták, hogy bocsi, baleset van, „Merci
de votre patience” (Köszönjük a türelmüket). Végül, negyedóra várakozás
után elindultunk, de már iszonyatosan nagy késésben voltam az órámról.
10:30-kor estem be Analyse des pratiques-ra, így lemaradtam
az előadás elejéről is, amit három csoporttársam tartott. Mondjuk nem sokkal
később rájöttem, hogy nem nagy kár érte, mert nem ez volt életem legizgalmasabb
előadása. Három fiú csinálta, de nagyon nem volt csoportmunka, látszott az
egészen, sőt, olyan volt, mintha összevesztek volna, mert egymástól nagyon
messze ácsorogtak végig, és egymástól teljesen függetlenül mondták a dolgokat,
mindenki a saját részét. Óra végén a tanár le is szidta őket – teljesen jogosan.
Amúgy nagyon vicces ez a pasi, mert annyira látszik, akinek az előadása nem
tetszik neki, nem leszidja, hanem csak eszméletlen sok kérdést tesz fel, és
sosem elégedett a válasszal, amit kap. Mondjuk ezek a fiúk elég érdekes
válaszokat adtak, azt meg kell hagyni, és főleg, elég nagy volt az arcuk, pedig
egyáltalán nem volt mire. Az egyik srác kifejezetten arrogáns volt, ő
folyamatosan úgy viselkedik, mintha eszméletlen intelligens lenne, mindig olyan
szavakat használ, amiket ő maga is alig ért, és ha valaki nem ért vele egyet,
elég lekezelő tud lenni… Nem túl szimpatikus, de még sosem beszéltem vele,
úgyhogy nem tudom, igazából milyen lehet. A kép, amit mutat magáról minden
esetre elég furcsa.
Óra után én rohantam
portugálra, nem nagyon álltam le senkivel beszélgetni, mert akkor sosem érek
oda az órámra. Jean-Paul már pörgött, mikor beértem, de azért odaszólt, hogy Bom dia!, én meg kerestem gyorsan egy
helyet, leültem, és elkezdtem befejezni a házimat, mert volt olyan feladat,
amit nem sikerült reggel. Mindenki gőzerővel dolgozott a feladatokon, Jean-Paul
pedig körbejárt és ellenőrzött. Nagy sokára hozzánk is eljutott – közben mellém
ült egy lány, aki lemásolta rólam az összes feladatot, megint nagyon vetésis
hangulatba kerültem – és kijavította, amit írtunk. Ahhoz képest, hogy még
mindig nem tanultam úgy igazából portugált, nem nagyon készültem órára, alig
volt hibám. De tényleg alig, és amikor valamit nem tudtam, Jean-Paul csak két
szót mondott, máris értettem, mit és hogyan kell csinálni. Nagyon bírom a
hapsit, mert minden mondatom után azt mondta, hogy Génial!, ezzel meghatszorozva az önbizalmamat. Az óra végén azt
mondta a félév végi vizsga előtt íratni fog velünk egy próba-tesztet, hogy
lássuk, milyen lesz, tudjunk kicsit készülni. Én annyira nem félek tőle,
egyáltalán nem lesz nagy dolog, a jelen idős igeragozásokat meg néhány alap
szót kell átnéznem, de azt hiszem, menni fog.
Mikor kimentem a teremből,
az egyik csoporttársam állt ott, ő is valami órára várt, odaköszöntem neki, ő
meg mosolygott, mikor meglátott. Elkezdett kérdezgetni, hogy milyen órám volt,
úgyhogy beszélgettünk kicsit, ami azért volt fura, mert ez a lány félév eleje
óta nem szólt hozzám. De nagyon aranyos volt, összeszámoltuk, hogy én a
portugállal együtt négy nyelven beszélek, ő meg még az angolt nyomja, ami neki
a franciával együtt kettő. Nekem ezzel néha az a bajom, hogy oké, soknak
hangzik, hogy négy nyelvet beszélek, de ezek közül most igazán csak kettő
számít, a francia és az angol, mert portugálul még nem tudok olyan jól, a
magyarral meg aztán sokra nem megyek itt, az biztos. Végül elköszöntem a
lánytól (sajnos a nevére nem emlékszem), és elindultam a menzára.
Nagyon örültem, mikor
megpillantottam, hogy van grande salade,
de pont előttem vitték el az utolsót, úgyhogy kénytelen voltam megint meleg
szendvicset, azaz croque monsieur-t
enni. Nagyon sietett a menzás bácsi, mert csak a szendvics fele volt meleg,
mikor megkaptam… Miután megebédeltem, elkezdtem olvasgatni az egyik szöveget,
amiből beadandót kellene írnom még a héten, Maurice Godelier a szerző, és elég
érdekes szöveg, mert az osztályelméletet (Marx, Lenin, stb.) próbálja ráhúzni
egy teljesen más kultúrára – nem mondom, hogy sikerül is neki. Egyszer csak
hallom, hogy valaki beszél hozzám, felnézek, hát Jean-Paul áll mellettem,
kérdezi, mit olvasok. Először azt hitte, portugált tanulok, de
felvilágosítottam, hogy c’est de
l’anthropologie, ő meg elolvasta a címet és a szerzőt, bólogatott, hogy
nagyon érdekes, mosolygott ezerrel, aztán leült egy másik asztalhoz, másik
diákjai közé és nagyokat röhögcsélt velük. Még mindig fura, hogy ő ennyire jó
fej és ennyire közvetlen.
Egészen fél 4-ig
olvasgattam a Godelier-féle szöveget, aztán elindultam a Domaines et pratiques de l’anthropologie c. órámra, az erdélyi
születésű tanárnőhöz – most már biztos, a mai órán elmondta, hogy ott született.
Találkoztam Marie-val a terem előtt, de úgy döntött, hogy ő inkább hazamegy,
úgyhogy nem sokat beszélgettünk. Nem sokat voltam egyedül, mert később odaért
Mélaine, Zoé, és még egy lány, akinek nem tudom a nevét, de vele most kezdek
jóban lenni. Aztán Tom is megjelent, mikor meglátott, hatalmas vigyorral az
arcán jött oda puszit adni, meg érdeklődni a hogylétem felől, nagyon aranyos
volt. Az óra jól telt, egyáltalán nem unatkoztam rajta, a tanárnőnk a saját
kutatásáról mesélt, érdekes volt.
Haza Zoé-val,
Mélaine-nel, és azzal a lánnyal jöttem, akinek még mindig nem tudom a nevét, de
ő még a metrón is velem utazott. Tök jó fej volt, mindenfélét kérdezgetett,
egész jót beszélgettünk. Szerencsére hazafelé nem volt semmi trafic perturbé, úgyhogy szépen rendben
hazaértem.
 |
| Nagyjából így éreztem magam, mikor feltámadt a telefonom |
Aaron már itthon volt
(hajnalban érkezett, stoppal jött, tegnap éjjel), a konyhában sürgött-forgott,
Lu a szobában ült a laptopjával és szokás szerint Pretty Little Liars-t nézett. Nagyon féltem kipróbálni, de
összeraktam a telefonomat, hátha két nap száradás elég volt neki. El sem hittem
először, MŰKÖDÖTT! A csuromvizes telefonom új életre kelt, semmi baja nincsen,
minden ugyanúgy működik rajta, mint ez előtt. Ez volt a nap híre, nem is tudom,
mi tett volna boldogabbá. Nagyon megijedtem, hogy venni kell egy újat, ami
azért nem kis pénz…
Vacsorára Aaron
pizzát sütött, és átjött az egyik francia barátnője is, akit Charlotte-nak
hívnak, és nagyon aranyos volt. Lu forralt bort csinált, amitől most nagyon
szépeket fogok álmodni este, az teljesen biztos. Közben beszéltem Giulio-val,
és megígérte, hogy megtanít olaszul nemsokára (a legtöbb mondatot, amit olaszul
ír nekem, értem, annyira jó érzés!). Azt hiszem, holnap lesz egy mini-előadásom
Méthodologie universitaire-en, a
kedvenc kékszemű tanáromnál, úgyhogy aludnom kellene, hogy kipihent legyek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése