Le 31 Octobre 2014 - Paris

Paris is always a good idea.

Reggel viszonylag hamar útnak indultam – a szokásos croissant után, amit Szonja hozott a Boulangerie-ből. Olyan 11 körül már a városban voltam (a Notre-Dame alatt konkrétan) és szálltam át az RER C-re, ami kivitt az Eiffel toronyhoz. Várakozás közben két embert is útbaigazítottam (egyiket franciául, a másikat angolul, hoppá, mi?), úgyhogy nagyon hasznosnak kezdtem érezni magam, amellett, hogy borzasztóan megnőtt az egóm: két nap Párizs után már majdnem igazi parisienne vagyok, aki mindent tud. Aztán felszálltam a vonatra, ami emeletes volt, és a felső rész plafonjára a versailles-i kastély tükörtermének plafonja volt festve. Egy nyugdíjas társaság beült mellém és az egyik néni megkínált cukorkával, amitől borzasztóan meglepődtem. Aztán nem nagyon beszéltem velük, meg ők se velem, amíg meg nem érkeztünk. Majdnem elfelejtettem leszállni a vonatról – majdnem Versailles-ban kötöttem ki.

La Tour Eiffel lábánál

Felmásztam a többi turistával együtt a rengeteg lépcsőn, aztán elindultam a Tour Eiffel felé, aminek még a tetejét sem láttam az elém tornyosuló hatalmas épület miatt. Aztán két utcával később már ott álltam az Eiffel torony lábánál, és bámultam felfelé, iszonyú magas, pont olyan, amilyenre emlékeztem. Most volt időm rendesen körbejárni, úgyhogy nagyjából másfél órán keresztül sétálgattam, és kerestem a megfelelő szelfi-pozíciót - nehogy már kihagyjam. A Champ de Mars-t most „felújítják” vagy nem tudom, de tele volt az egész borzalmasan ronda kordonokkal és csak bizonyos helyeken lehetett a fűre menni. A nagy sétálgatás közben csináltam néhány forever alone emberkéről képet, az egyik nagyon kedves volt, elmesélte nekem a fél életét, de utána szerencsére továbbállt. Egy másik viszont nem volt ennyire sietős, ő egyrészt folyamatosan kérdezgette az érthetetlen angoljával, hogy kivel vagyok (én hajtogattam, hogy van barátom, vár engem, ott nem messze, mennem kell, stb.), meg hogy jöhet-e velem. Nagy nehezen sikerült lekoptatni, de szegény nagyon kétségbeesetten a „friend”-em akart lenni, hiába mondtam neki, hogy rengeteg barátom van, köszi.

Kihagyhatatlan szelfi

Musée de l'Homme

Magam mögött hagyva az Eiffel torony alatt tolakodó turista tömeget, felmásztam a Szajna másik oldalán lévő Musée de l’Homme-hoz, hogy leellenőrizzem, tényleg zárva van-e. 2015-ig felújítják, addig a mellette lévő múzeum ugyan működik, de az annyira nem érdekelt. Csináltam onnan is vagy tizenöt képet az Eiffel toronyról, mert nagyon jó beállításokat lehetett elkapni. Turisták ugyan még itt is voltak, de egy kicsivel kevesebb, mint amennyi a torony lábánál. Mini Eiffel tornyokat meg idióta ugató kiskutyákat áruló négerekből sem volt hiány, de ezekre a dolgokra nem nagyon volt szükségem. Már megvettem előbb a saját Eiffel tornyomat (olcsóbban ugyan, mint egy gift shop-ban, de inkább nem váltottam át forintra az árat).

Az Eiffel torony a Musée de l'Homme árnyékában

Egész Eiffel torony

Mikor meguntam a giccsesebbnél giccsesebb smárolós szelfiket készítő emberek nézegetését, meg a cuki családi fotó előtt a gyerekei után ordibáló apukákat, na meg a borzalmasan idegesítő műanyag kiskutyák ugatását, visszamentem a Szajna-partra és elindultam a Musée du quai Branly felé. 

Ilyenekkel volt tele a múzeum

Ez egy hatalmas etnográfiai-antropológiai múzeum. Tényleg hatalmas. Megvettem a jegyemet, amivel az állandó kiállításon kívül még két kiállításra tudtam bemenni. Párizsban amúgy 25 év alatti EU-s állampolgároknak kb. az összes múzeum ingyenes. Itt is csak egy kiállításért kellett fizetnem, ami csak ezen a héten volt megtekinthető, és ezért sem teljes árat. Csak az állandó kiállításon azt hiszem 2 órát töltöttem el, és ezt is úgy, hogy nem nagyon ácsorogtam sokat egy dolognál. A különböző kontinensekről összegyűjtött tárgyakat, népviseleteket, termékenységi szobrokat, fegyvereket, stb. stb. magába foglaló kiállítás nagyon érdekes volt. Engem inkább a videók kötöttek le, amiken különböző szokásokat, tetoválást, vallási szertartásokat mutattak, de a szüleikkel járkáló kisgyerekek nagyon élvezték a különböző „babák” meg „kardok” nézegetését. A második kiállítás a tetoválásokról szólt. Szerintem mindenféle tetoválást meg lehetett ott találni az afrikai népcsoportok vallási jelölésétől kezdve a mai utcai meg börtön tetkókig. A legdurvább dolog, amit ott láttam, egy konzervált jobb kéz volt, aminek a csontjain látni lehetett a festéknyomokat. Nyilván ez nem egy mai tetoválás vagy akármi lehetett, az is lehet, hogy nem volt igazi, fogalmam sincs. Annyi leírás volt hozzá, hogy „jobb kéz” vagy valami hasonló, sokat nem mondó szöveg. Elég különböző módszerekkel készítik a tetoválásokat más-más kultúrákban, úgyhogy akár előfordulhat, hogy van olyan köztük, aminél a csonton is látszik a festéknyom. Volt konzervált bőrszövet is, amin látszódott a tetkó nyoma, azt már kicsit könnyebb volt elhinni. A legérdekesebb része amúgy az volt ennek a kiállításnak, amikor az emberek elmagyarázták a tetoválásaikat, hogy kinek mit jelent, miért csináltatta, stb.

A harmadik kiállítás (amiért fizettem) a Majákról szólt, de én igazából csak végigrohantam rajta, egyrészt mert már nagyon fáradt voltam, másrészt, mert nagyon sokan voltak, és elegem lett a nyugdíjas nénik taszigálásából. Mármint ők taszigáltak engem, mert nem látták rendesen a feliratot, vagy a kiállított tárgyat. Ha nem lettem volna ennyire fáradt, elnézem nekik, de három óra kiállítás nézegetés után elég nehezen viseli az ember az ilyet. 

Musée du quai Branly - még az Eiffel torony is látszik

Életkép Párizsból

Úgyhogy végül kijöttem a múzeumból, és elindultam a Szajna-parton a Musée Rodin felé, mert emlékeztem, hogy nagyon tetszett a kertje, mikor az osztállyal ott jártunk. A térképen viszonylag közelinek látszó múzeum a valóságban iszonyatosan messzinek tűnt, főleg 4 óra folyamatos gyaloglás után. Az Invalides (Invalidusok) mellett volt, és bármekkora szégyen, oda nem mentem be se a kertet megnézni, se a templomot megnézni, kívülről pont elég volt. Gyönyörű, de a Le Penseur-t (Gondolkodó) kicsit jobban vonzott.  A Musée Rodin előtt rájöttem, hogy a kertbe is csak a múzeumon keresztül lehet bemenni, és nekem semmi kedvem nem volt beállni a sorba, meg végigrohanni még egy múzeumon. Így hát úgy döntöttem, a Penseur várhat néhány évet még, úgyis láttam már egyszer és elindultam a metróhoz, ami elvitt egészen a Champs-Élysées-ig.

Les Invalides

A metróból a felszínre érve eszméletlen tömeggel találtam magam szembe. Szerintem fél Párizs meg a világ összes turistája ott mászkált meg vásárolt. 

Arc de Triomphe

Engem egyedül az Arc de Triomphe érdekelt, semmi kedvem nem volt boltról boltra menni, főleg ilyen tömegben nem. Ezen kívül már nagyon be akartam ülni egy étterembe enni meg inni valamit (reggeli óta egy falatot sem ettem), és leülni, mert délelőtt óta folyamatosan csak mentem. Elsétáltam az Arc de Triomphe-ig, mikor odaértem már alkonyodott, így különösen szép volt a Diadalív. Csináltam néhány fényképet, aztán vissza a metróba, a belváros felé. Pontosan nem tudtam, merre akarok menni, csak azt, hogy valami turista-mentes helyen kellene éttermet keresnem, mert azok talán valamennyivel olcsóbbak. 

A metró a Louvre alatt ment, amikor odaértünk én ki is ugrottam, mert azért a Louvre-ot mégsem hagyhatom ki, ha Párizsban vagyok. Már teljesen sötét volt, mire odaértem. A hatalmas épület gyönyörűen ki volt világítva, én leültem a legnagyobb piramis elé, a szökőkút szélére, ma először, és korgó gyomorral pihentem kicsit. Megpróbáltam szelfit készíteni a piramissal (mert az nagyon menő), de már mosolyogni sem volt energiám. Egy srác megszánt, és csinált rólam egy képet, de az még borzasztóbb lett, mint az addigi összes, amiket én csináltam. Egy idő után feladtam, és elindultam éttermet keresni.

Louvre estefelé

Sétálni kellett egy metrómegállót, és akkor az RER B vonalán kötöttem ki, ami egészen hazáig vitt majd. Gondoltam, inkább most megyek el addig, mint a vacsora után, ki tudja, mennyi időbe telik, és annyira nem akartam egyedül sétálgatni éjszaka Párizsban, még akkor sem, ha belváros és sokan vannak az utcán. A metróval szemben találtam is egy éttermet, rögtön bevetettem magam. Megkértem a pincért, hogy töltse fel a telefonomat (elég hamar lemerül, akármilyen okos), rendeltem egy Croque mossieur-t (melegszendvics), meg egy verre du vin rouge-t. Nagyon finom volt, meg nagyon drága is (vagy nem sikerült kiérnem a turista zónából, vagy Párizs mindenhol ilyen drága), de legalább végre normális kaját ettem. Úgy egy óra múlva, olyan 9 körül elindultam vissza Gergőékhez.

Eredeti metró, mögötte az étterem

Az átszállásnál rájöttem, hogy akármilyen finomat vacsoráztam, nem volt elég, megint éhes kezdtem lenni. Tant pis, gondoltam, majd eszek holnap reggelit. Felébredni nem nagyon szoktam azért, mert éhes vagyok. Egyszer csak Gergő írt, hogy élek-e még, és hogy vacsival várnak. Éljen, máris jobban siettem hazafelé. Otthon gyorsan belapátoltam egy tányér sült zöldséget, beszélgettem Gergőékkel és elkezdtem összepakolni a cuccomat. Kaptam rengeteg teát, krumplipüré port, vaníliás cukrot, pudingot, mert ők vasárnap mennek vissza Magyarországra, és nem nagyon tudnak mit csinálni a megmaradt kajával, egy egyetemistának pedig az ilyenek mindig jól jönnek. Azt hiszem, most egész télre elegendő teamennyiség gyűlt össze a bőröndömben.