Le 1er Novembre 2014 - Paris

Paris is always a good idea.

Ma reggel korábban keltünk, mint eddig bármikor mióta Párizsban vagyok. Gergő és Szonja edzőterembe (nem hiszem, hogy ez a jó szó, de nem jut eszembe más) mentek, kicsit mozogni a barátaikkal, én meg újra belevetettem magam a párizsi tömegbe. Azt hiszem, 10 körül köszöntünk el a vasútállomáson, elég fura volt azt mondani, hogy „karácsonykor találkozunk”. Mondjuk augusztusban még furább volt ezt mondani akárkinek is, az biztos.

Nem nagyon tudtam, mit csináljak, délután 5-ig akármire volt időm. Leszálltam a Notre Dame-nál, hogy nappali fényben is körülnézzek a mögötte lévő kertben. Ilyen „korán” még nem nagyon voltak turisták, egy félig hajléktalannak kinéző pasi aludt az egyik padon, és fegyveres őrök mászkáltak a környéken. Na, mondjuk az elég fura volt, hogy a Notre Dame környékén hatalmas puskával vagy nem tudom mivel járkáltak a terepruhába öltözött őrök. Különösen estefelé volt ijesztő, amikor két nappal ezelőtt arra sétáltam.

Bonjour Notre Dame!

A Notre Dame hátulról se csúnya

Beugrottam egy ajándékboltba néhány képeslapért (azért csak kell valami szuvenír), aztán a Victor Hugo háza felé vettem az irányt. Annyira megszerettem azt a kis teret, hogy muszáj volt visszamennem, mielőtt hazamegyek. Körbesétáltam a teret, kerestem egy kávéházat, ahová beülhetek. 

Petit café a Café Hugo-ban

Megtaláltam végül a tökéleteset: Café Hugo-nak hívták, és pont Victor Hugo háza szomszédjában volt. Amúgy a múzeum ma be volt zárva, örültem, hogy csütörtökön végignéztem. Rendeltem egy café noir-t, nézelődtem. Nagyon jó hangulatú kávéház volt, mellettem egy hapsi dolgozott, a másik asztalnál turisták beszélgettek. A bőröndömmel mondjuk elég nehéz volt közlekedni, nagyon kis hely volt az asztalok között – mint általában a francia kávézókban. Mikor jobban körülnéztem, egyszer csak észrevettem, hogy az egyik tükör előtt Victor Hugo képe van kitéve. Közelebb mentem, és rájöttem, hogy az igazából egy bélyeg kinagyítva, Victor Hugo képével, ráadásul Magyar Posta felirattal. A születésének a 150. évfordulójára nyomtathatták, mert két évszám van a bélyegen: 1802 (Victor Hugo születésének dátuma) és 1952. Azért mit ne mondjak, eléggé meglepett, hogy Párizsban ennyire véletlenül találkozok magyar vonatkozással.

Magyar Posta, heló! 

Fizetés után még üldögéltem egy kicsit a Place des Vosges-on, egy kisfiút néztem, aki a nagypapájával tollasozott. Gyönyörű volt az egész tér, de legfőképp az idő miatt. Nagy szerencsém volt, mert mind a három nap sütött a nap, iszonyú meleg volt, Gergő pedig azt mondta, rengeteget esik Párizsban.

Tündérke a Place des Vosges-on

Örök kedvenc hely Párizsban - gyönyörű

Dél körül volt már, mikor elindultam a Bastille felé. Jó sokat kerültem a tér körül, de nagyon helyes utcákat fedeztem fel közben. Néhány helyen még látni lehetett a tegnapi Halloween-partyk nyomát. Találtam egy eszméletlen jó művész piacot, ahol mindenféle festő, szobrász, stb. árulta a portékáját, nagyon jó hangulata volt. Azt hiszem, az önkormányzat be akarja szüntetni, mert alá lehetett írni egy petíciót, hogy maradhassanak. Mondjuk nem sokan mászkáltak ott, az biztos, nem tudom, mennyi dolgot adhatnak el hétvégenként.

Piac a Bastille-nál

City of love, nesze neked

A Bastille után elindultam kifelé a belvárosból, legalábbis a turista-központból. Ebédelni akartam mielőtt elindulok, mert 5-től éjfélig nem nagyon lesz lehetőségem már normális kaját enni a buszon. Jó sokat sétáltam, keresztülmentem egy piacon az egyik utcában, volt ott minden: hal, zöldség, sajt, nagyon szeretem az ilyen helyeket. Átsétáltam az egyik hídon a Szajna felett, és a Jardin des plantes-nál kötöttem ki, ahol első nap is voltunk Gergőékkel. Kezdtem teljesen elszomorodni, szünet vége, hazamenős, iskolakezdős hangulatom lett, és nagyon nem örültem neki. Borzasztóan fájt a szívem itt hagyni Párizst, gyönyörű város. 

Életem legjobb salátája

Mivel már majdnem kilyukadt a gyomrom, beültem az első étterembe, Brasserie d’Austerlitz volt a neve, mert a Gare d’Austerlitz mellett volt közvetlenül. Leültem a kis zöld bőröndömmel, nézegettem az étlapot, aztán végül a Salade César (Cézár-saláta) mellett döntöttem. Az étterem tele volt, de a pincér nagyon kedves volt, mindent egy szempillantás alatt kihozott. Ez volt életem legjobb salátája. Itt aztán nem sajnáltak belőle semmit (Hányszor ettem már otthon salátát, amiből kihagyták a fele hozzávalót!), rengeteg olajbogyó, sajt, paradicsom, saláta, csirke, egyszóval tényleg minden volt benne. Még baguette-et is kaptam hozzá, meg egy kancsó vizet. Megkóstoltam a vin du jour-t, ami azt hiszem egy Loire völgyi rozé volt.

Gyorsabban befejeztem az ebédet, mint gondoltam, úgyhogy maradt időm leülni a Jardin de Plantes-ban. Megint sütött a nap, meleg volt nagyon. Nézegettem az embereket, sokan voltak kisgyerekkel, babakocsival, néhány turista is volt, és akiket legjobban szeretek nézegetni, idős francia párok. Egyszerűen annyira aranyosak, totyognak szépen egymás mellett, mindketten gyönyörűek, nem az a meggyötört, fáradt, életunt arcuk van, mint a magyar nyugdíjasok legtöbbjének. A franciákon valamiért nem látszik a kor egy idő után. Ez így mondjuk elég durva általánosítás, de azért biztosan van benne valamennyi igazság. 

Jardin des plantes

Szép lassan elindultam aztán a Gare Paris Bery felé, a Szajna-parton mentem. Nagyon rossz érzés volt hazamenni, a folyóparton üldögélve majdnem elpityeredtem. Nagyon szeretem Lyont, nem is tudtam megmondani mi az, ami ennyire visszatart. Talán a buszút, talán, hogy minden folytatódik tovább, az egyetem, a mókuskerék, akármennyire is jól érzem magam ott, azért jó volt kicsit kiszakadni, meg kicsit „családban” lenni, mégiscsak az unokatesómmal voltam.

De azért Párizs, mindig Párizs marad. Zsófi mutatott nekem egy dalt a Zaz-tól, Paris sera toujours Paris címmel, hallgassátok meg, gyönyörű. (Ha ide kattintasz, elindul.)

Szajna-part

Pont de Bercy

Végül egy órával hamarabb az állomásra értem, ami teljesen kihalt volt. A vonatok ugyanis ma nem erről, hanem a Gare de Lyonból indulnak, úgyhogy nagyjából csak az én útitársaim tébláboltak ott, de ugye azok közül sem túl sokan, mert még volt egy óra az indulásig. 

Gare de Paris Bercy

Nem nagyon tudtam mást csinálni, leültem egy padra, zenét hallgattam, iszogattam az útra vásárolt gyümölcslét. Egy fél óra elteltével odamentem a buszhoz, a sofőr becsekkolt az okostelefonján, beraktam a táskámat, kicsit ácsorogtam még a levegőn, aztán felszálltam és megkerestem a helyemet. Most egy kb. 17-18 éves lány mellett ültem, aki Victor Hugo-t olvasott. Én az út elején azzal szórakoztam, hogy a lehető legtöbb képet feltegyem Instagram-ra (ja igen, ezen a linken meg tudjátok őket – és minden más eddigi képemet is nézni), aztán beszélgettem többek között Anyával kicsit facebook-on. Megint volt egy 45 perces pihenőnk a semmi közepén, egy benzinkúton, ahol legalább megvacsoráztam, mást nagyon nem tudtam csinálni. Az út második felében elaludtam, és mire felébredtem már Lyonban voltunk. Este 11 volt.

Megérkeztünk a Perrache-ra, kivettem a csomagom, és mentem is a metróhoz, hogy minél hamarabb hazaérjek. Elég rossz volt az éjszakában az üres lakásba hazaérni, de elég álmos voltam, úgyhogy nem nagyon foglalkoztam vele, lefeküdtem aludni. A csomagjaimat majd holnap kipakolom.