Le 10 Novembre 2014

Eljött a nagy exposé napja. Nagyjából 20 ébresztőt állítottam be a telefonomon, hogy biztosan felkeljek reggel, mert ha innen elkések, na az aztán tényleg nagy égés. Arról nem is beszélve, hogy a jegyet se kapom meg. Szerencsére időben felébredtem, és negyed órával hamarabb oda is értem az egyetemre. Maureen már ott volt, aztán szépen sorban megérkeztek a többiek is. Laura elég sokat süllyedt Léna szemében, mert konkrétan megköszönte neki, hogy legalább az előadásra eljött. Mondjuk tényleg nem csinált semmit nagyjából. Kiosztottuk a „szerepeket”, ki mit mond, aztán mindenki olvasgatta a saját részét, amíg ki nem nyitották a termet nekünk. Az én laptopommal nem működött a projektor, valami csatlakozási hiba volt, de szerencsére Maureen is elhozta az övét, és úgy ment a dolog. Örültünk neki, mert a prezi volt az egyik legfontosabb rész.

Nem tudom, hogy írtam-e az előadásunk témájáról (képtelen vagyok fejben tartani, hogy mit írok meg itt és mit nem), ha igen, akkor aki már olvasta, ugorjon, aki még nem, annak most leírom. Tehát, a cikk, amiről írtunk egy kollaborációs (?) könyvben található, aminek a főszerkesztői (?) Didier Fassin és Alban Bensa, akik elég neves antropológusok, a könyv címe Les politiques de l’enquete. Ebben van tehát a cikk, amit Chowra Makaremi, egy iráni születésű, de francia antropológus írt, akinek elég kirívó családi története van, ugyanis az anyja és a nagynénje gyerekkorában lett bebörtönözve, majd meggyilkolva, és ezt az egészet csak a nagyapja naplójából tudta meg. Iránból jöttek tehát Franciaországba, emiatt őt különösen érdekli a menekültek sorsa, és ezzel foglalkozik az írásában is. Ez a cikk a Participer en observant. Étudier et assister les étrangers aux frontieres címet viseli, és a párizsi Roissy-Charles de Gaulle reptéren „élő”, menedékjogra váró menekültek helyzetével foglalkozik. Aki akarja tudni, hogyan küldik haza a menedékjogot nem kapó menekülteket, az nézze meg ezt a videót (figyelem: nagyon durva, csak erős idegzetűeknek ajánlott, és franciául van!). Ebben a menekülttáborban ugyan van egy egyesület (náluk önkénteskedett a cikk szerzője is), aki próbálja könnyíteni a helyzetet, de elég nehéz dolguk van az adminisztrációval, bírósággal, rendőrséggel. Nagy vonalakban ennyi.

Megtartottuk az előadást, én elég sokat hibáztam olvasás közben, és borzasztóan szégyelltem magam utána, mert azért tudok ennél szebben is beszélni. A vitaindítónak szánt kérdésünkre és a provokatív videóra nem teljesen az a reakció érkezett, amit vártunk. Illetve, szerintem a videó annyira sokkolt mindenkit (beleértve a tanárunkat is), hogy alig bírtak megszólalni. Tom persze kérdezgetett, meg néha mások is, de egyáltalán nem lett olyan nagy beszélgetés a témáról, mint reméltük, pedig szerintem ez pont az a téma, amiről kellene beszélni. Na, mindegy. A kevés kérdés után helyet cseréltünk a tanárral, aki el akarta mondani az észrevételeit a prezentációnkkal kapcsolatban. Fura módon nem volt neki, pedig mindig talál valami kifogásolni valót. Nagyon-nagyon megdicsért minket, a prezit imádta, azt mondta, nagyon szép munkát végeztünk. Aztán még volt fél órája beszélni egy fotósról és egy antropológusról, az előadásunkhoz kapcsolódóan, utána pedig elengedett minket. Ketten maradtunk Léna-val utolsónak a teremben, de nekem sietnem kellett portugálra, úgyhogy elindultam egyedül. Ő utánam kiabált, és amikor visszafordultam, megdicsért, hogy nagyon ügyes voltam, és jól elboldogultam. Én csak álltam, hogy milyen rendes ez a csaj, aztán mondtam neki, hogy azért ő se panaszkodhat, mert nagyjából ő rakta össze az egész előadást, és miatta kapunk jó jegyet.

Portugálon Jean-Paul nagyon helyes volt (mint mindig), most elkezdett beszéltetni minket. Mindenki kapott egy kérdést, amire válaszolnia kellett, az enyém az volt, hogy kézzel vagy számítógéppel szeretek jobban írni? Az összes kérdést közösen beszéltük meg, és a legtöbbet értettem, sőt már nagyjából válaszolni is tudtam. Imádom ezt a pasit, eszméletlen aranyos volt. Az óra végén egy pici összefoglalót kellett írnunk, egy kitalált személyről, akármit, amit le tudtunk írni portugálul, és engem nagyon megdicsért, majdnem hibátlan szöveget írtam.

A harmadik órám előtt még volt két órám, elmentem a könyvtárba és elkezdtem Tom jegyzeteit másolni, mert szerdán vissza kell adnom őket. Aztán 4 előtt már ott is voltam a terem előtt, Domaines et pratiques volt a következő óránk, a tanárnővel, aki Erdélyben kutat. Óra előtt beszélgettem a többiekkel, kérdezgettem őket kicsit az előadásról, milyen volt, és mindenki azt mondta, hogy nagyon ügyes voltam, és jól csináltam. Nem tudtam eldönteni, hogy udvariasságból mondják csak, vagy tényleg így gondolják, de mikor a sokadik ember is megerősítette, már kezdtem elhinni. Az órát azzal kezdte a tanárnő, hogy mesélt a kutatásáról, egészen pontosan Erdélyről, és a magyar-román együttélésről. Valószínűleg román származású lehet, nagyon úgy beszélt, mintha ott nőtt volna fel. Elég érdekes volt valamennyire objektíven látni a dolgot, ő valahogy tudott róla kívülállóként beszélni, mégis csak antropológus. A többieket is nagyon érdekelte a téma, Tom és Léna például rengeteget kérdezgettek az egészről.

Haza az egyik csoporttársammal, Mélaine-nel mentem, a többieknek még órájuk volt. A villamoson beszélgettünk egy kicsit, de mind a ketten fáradtak voltunk, úgyhogy nem sok értelmes dolgot tudtunk mondani. Úgy volt, hogy Lu el akar menni, bulizni megint az argentinokkal, de szerencsére meggondolta magát. Tegnap óta folyamatosan Pretty Little Liars-t néz, egyszerűen nem tudja abbahagyni, éjszaka nem is aludt. Nem csak emiatt nem akart menni, hanem nem is érzi jól magát. Én meg nagyon örültem, hogy nem kell menni sehová, mert így legalább volt időm kicsit pihenni.