Le 29 Octobre 2014 - Paris

Paris is always a good idea.

Három óra alvás után tehát, reggel fél 5-kor felkeltem. Nem is esett olyan nehezemre, mint gondoltam. Tej mondjuk nem volt itthon, emiatt (meg a rohanás miatt) se müzlit nem ettem, se kávét nem ittam, de gondoltam, a buszon úgyis alszom. Elraktam három banánt, mégse korogjon egész úton a gyomrom.

Olyan negyed 6 fele már a metrónál voltam, aztán 10 perccel később az állomáson, a Gare Perrache-on. Egyetlen gondom volt csak, hogy még sosem utaztam innen, főleg nem hajnalban, úgyhogy eléggé féltem, hogy nem találom meg a buszt – ugyanis elég nagy az állomás. Megkérdeztem egy kutyás biztonsági őrt (amúgy minek reggel fél 6-kor kutyás biztonsági őr egy teljesen kihalt pályaudvarra?), aki útbaigazított, azt mondta, menjek fel a lépcsőn. Oké. Felmentem. Onnan viszont fogalmam sem volt, merre tovább, azt mondjuk sejtettem, hogy valahol le is kéne menni, nem gondoltam, hogy a buszok az első emeletről indulnak. A vonatokhoz vezető utat megtaláltam, busz sehol. Nem tudom, mennyire lehettem elveszett, de egyszer csak egy kedves SNCF munkatárs odapattant hozzám, megkérdezte, merre akarok menni. Elmagyaráztam neki, erre az volt a válasza, hogy rendben, várjak egy percet, hoz egy kávét, és segít keresni. Ránéztem az órára, 5.40 körül volt, még volt elvileg 20 percem az indulásig. Úgy döntöttem, csak többre megyek vele, mint egyedül, úgyhogy megvártam. Hozta a kávéját, kérdezősködött kicsit, aztán nagyjából 5 perccel később már a buszom előtt ácsorogtam. Azért elég szürreális volt az egész, reggel fél 6-kor, egy majdnem teljesen üres pályaudvaron egy mosolygós, harminc körüli pasi megjelenik, és kérés nélkül a segítségedre siet. Lényeg a lényeg, megtaláltam a buszomat, aztán a helyemet, és nem sokkal később már úton voltam Párizs felé.

Nyolc körül megálltunk egy pihenőnél, 45 percre (fene tudja, minek kell ennyi szünetet tartani), de legalább volt idő megreggelizni, elmenni wc-re, meg elszívni egy cigit a borzasztó hidegben. Talán még így is sok volt azért. A buszon volt konnektor, úgyhogy fel tudtam tölteni a telefonomat – különben biztosan nem bírta volna ki az egész utat, vagy legalábbis nem tudtam volna zenét hallgatni. Senki nem ült mellettem, de aludni még így is nehéz volt, mert iszonyatosan kényelmetlenek voltak az ülések. Nagyjából két órát azért sikerült, a hat órás út alatt.

"just arrived"

Délben pontban megérkeztünk Párizsba, a Gare de Paris Bercy-be egészen pontosan. Gergőék csak később tudtak a bejönni a városba, úgyhogy gondoltam sétálok kicsit. Megpróbáltam okosan használni az okos telefonomat meg a Google Maps-et, de ahelyett, hogy egyenesen a Szajna-partra kerültem volna, tettem egy nagy kört az állomás körül. Mit csináltál először Párizsban? Hát eltévedtem. Aztán nagy nehezen csak kijutottam a folyópartra, onnan már kicsit könnyebb volt tájékozódni.

Egy híddal jutottam tovább, amikor Gergő hívott, hogy nemsokára Bercy-nél vannak, úgyhogy visszamentem én is, és ott találkoztunk. Hoztak egy kis pikniket, amit egy közeli parkban ettünk meg, igazi párizsi fűnyírást hallgatva. Délután sétálgattunk a városban, benéztünk a Jardin des plantes-ba, aztán ittunk egy kávét, és igazából sötétedésig a kávézóban ücsörögtünk, mert kifáradtunk a nagy gyaloglásban, meg a kialvatlanságban (ők talán 4-et, én meg 5 órát aludtam).

"Nem tudom hol vagyok, de Párizsban."

Este Gergő munkatársaival találkoztunk egy metrómegállóban, majd onnan együtt mentünk egy kocsmába. Még sosem mentem kocsmába bőrönddel, hát most ennek is eljött az ideje. Mondjuk, nincs vele különösebb gond, ha lerakod egy sarokba. Jó kis este volt, jó fejek voltak Gergő munkatársai, mondjuk én annyira fáradt voltam, hogy inkább csak néztem ki a fejemből, és ha kérdeztek válaszoltam, de jobban nem bírtam részt venni a társalgásban. Volt egy francia csávó, aki néha beszélt hozzám franciául, azt kicsit könnyebb volt érteni, nagyon hozzá vagyok szokva, úgy látszik. Nagy meglepetésemre ő tudta, hogy mi az az antropológia. Kérdezgettem kicsit, hogy mit gondol róla, és még csak nem is keverte össze semmivel.

Éjszakai élet

Mivel Gergőék egy Párizs melletti icipici faluban laknak (Igny-ben), el kellett érnünk az utolsó vonatot, úgyhogy 11 körül el is indultunk a kocsmából – a vonat fél 12-kor indult, de addig még át kellett szállni egyszer. Aztán sok izgalom után (elérjük – nem érjük el), végül is sikerült vonattal hazajutni. A kanapé, amin aludtam, nagyobb volt, mint a lyoni ágyam, és kezdett emlékeztetni az otthoni hatalmas ágyamra, ami talán az egyetlen tárgy, amit hiányolok, mióta itt vagyok. Az ágy nagyságából meg a hatalmas fáradtságból adódóan, ami eluralkodott rajtam, szép álmaim voltak.