Reggel korán keltünk,
mert Lu-val kitaláltuk, hogy elmegyünk a CAF-hoz az órám előtt, elintézni a
lakástámogatást, mert még le kellett adnunk néhány papírt. Mire odaértünk, már
teljesen beázott a cipőnk, annyira zuhogott az eső. Még jó hogy korán
odamentünk, mert hatalmas sor volt. Egy órás sorban állás után aztán végre az
ügyintézőhöz jutottunk, leadtuk az összes papírunkat, aztán mehettünk is, azt
mondta, 2-3 hét múlva küldenek egy levelet a további folyamatról (gondolom,
hogy mennyi pénzt kapunk, mikor, stb.). Én elindultam csuromvizesen az
egyetemre, megtartani az előadásomat, de mivel kezdtem fázni, nagyon
elgondolkoztam rajta, hogy hazamenjek-e inkább. Sajnos a félév elejei
hiányzásaim után megígértem a kékszemű tanárnak, hogy soha többet nem skippelem
az óráit, tehát úgy döntöttem, mindenképp elmegyek. Mellesleg az órám után,
2-kor, úgy volt, hogy találkozunk a lányokkal, összerakni az előadást,
megbeszélni, hogy ki mit csinál.
A buszon egy
mosolygós fekete apuka (nem nagyon tudom, miért írom ki néha, hogy fekete, talán annyiból fontos, hogy kicsit érzékelni lehessen a kulturális sokszínűséget, ami itt kicsit "látványosabb" mint otthon) álldogált mellettem a pici gyerekével a
karjában. Ahogy kapaszkodtam a műanyag izébe a buszon, egyszer csak érzem, hogy
valaki ráteszi az icipici kezét a kezemre. A kisfiú egész úton fogta a kezemet,
és néha elmosolyodott (beszélni még nem tudott, csak gőgicsélt), eszméletlen
aranyos volt. Az apukája először mozgolódott kicsit, de miután látta, hogy a
gyereke nem hajlandó elengedni a kezem, engem pedig nem zavar, sőt,
kifejezetten örültem neki, ott maradtak. Ez az egész úgy feldobta a napomat,
hogy akármennyire csuromvizes voltam és konkrétan ömlött a cipőmből a víz, már
nem is bántam annyira, hogy egyetemre kell mennem.
Nagy nehezen
megérkeztem a teremhez, 5 perces késés, belefér. Próbálom kinyitni az ajtót,
zárva. Azt hittem, felrobbanok. Szeptemberben, sorozatban háromszor jártam így,
ugyanezzel a tanárral, egyszerűen nem hittem el, hogy megint megtörténik.
Ácsorogtam egy kicsit az ajtó előtt, hátha történik valami, de nem nagyon volt
senki rajtam kívül. Egyszer csak megérkezett egy lány, ő is próbált benyitni,
odamentem hozzá, hogy salut, én is
ide várok, vajon hol a fenében lehetnek. Mivel neki sem volt jobb ötlete,
elindultunk haza. Leadtam a könyveimet a könyvtárban, aztán kis gondolkozás
után arra jutottam, hogy nem várom meg a megbeszélésünket, csak meg tudják
oldani nélkülem, lesznek hárman, de semmi kedvem még minimum 4 órán keresztül a
csuromvizes cipőmben maradni és megfázni csak azért, hogy átbeszélhessük az
előadásunkat. Írtam egy sms-t Léna-nak, aztán felpattantam a villamosra, és
indultam haza.
Hamarabb hazaértem,
mint Lu, aki még ott maradt a shopping
center-ben, körülnézni. Jól meglepődött, mikor 10 perccel utánam belépett
és meglátott, aztán hatalmasat röhögött, mikor elmeséltem neki, hogy mi
történt, megint a kékszemű tanáromnál.
Este aztán elolvastam
néhány cikket az exposé-hoz, írtam
egy emailt a lányoknak, amiben elküldtem mindent, amit délután találtam,
dolgoztam, stb., hogy lássák, azért csináltam valamit, attól még, hogy nem
mentem a megbeszélésre. Volt egy olyan érzésem, hogy Léna mérges rám, mert nem
válaszolt se az sms-re, se az email-re, de majd holnap megbeszélem vele. Azért
nehogy már ez gond legyen, vannak rajtam kívül hárman, csak meg tudják oldani,
én pedig vízben tocsogva, tök mérgesen, fázósan amúgy sem lettem volna túl jó
partner.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése