Pontosan egy hónap
van karácsonyig! Ennek örömére háromnegyed 9-ig aludtam, majd maradt fél órám
összekészülni (csodák csodájára, sikerült) és elrohanni az egyetemre. Még
időben oda is értem, és nem maradtam le arról sem, ahogy a mosolygós fekete
tanárunk magyarázza, hogy pontosan mikor és hogyan lesz a vizsga. A mai
előadást két lány tartotta (eredetileg négyen voltak a csoportban, de a másik
két ember eltűnt…), és szegények eléggé össze voltak kavarodva, a hiányzók
miatt pedig az előadás fele is hiányzott. A tanárt túlzottan nem érdekelte a
dolog, azt mondta, ő az elején megmondta, hogy ez közös jegy, és ha nincs jó
előadás, nincs jó jegy, nem érdekli, hogy ki dolgozott vele, meg ki nem. Ami
ilyenkor elég nagy szívás, de azt mondjuk nem értem, hogy a többiek hova a
fenébe tűntek, amikor ezt tényleg mindenki tudta – mármint az osztályzás
szabályait félév elején leszögezte a tanár. Elég undorító dolog így otthagyni a
saját csoporttársainkat.
Óra után Tom rajtam
kereste a jegyzeteit, és eléggé megijedtem, mert tényleg nálam voltak, de
tisztán emlékeztem rá, hogy mindent visszaadtam neki. Azt mondta, mindegy, de
én nem nagyon nyugodtam bele a dologba, mert nem akarok olyan dologért hibás
lenni, amihez tényleg semmi közöm. Aztán miközben portugálra sétáltam, eszembe
jutott, hogy egy másik óra jegyzeteivel együtt adtam vissza neki és
valószínűleg nem vette észre, hogy az két külön dolog… Majd megmondom neki
később.
Portugálon Jean-Paul
most egy Rio de Janeiro-térképet hozott, sok kisebb feladattal, amiket meg
kellett oldani. Hát nem ez volt a kedvenc órám, de valószínűleg csak azért,
mert köze volt a föcihez, és semmilyen formában nem szeretek olyanokat írni,
hogy ez itt van, az ott van, ide így jutsz el, stb., még portugálul sem. Ráadásul
megint beültem a csaj mellé, aki múltkor mindent rólam másolt, és ez most sem
volt másképp. Egy szót nem beszéltünk, de minden egyes mondatot rólam másolt
le, én meg majdnem fejbe vágtam. Utálom az ilyen embereket. Nem is ismerjük
egymást, még csak beszélgetni sem próbált velem, és azt meg főleg nem értem,
hogy valaki mért nem képes magától boldogulni, legalább egy kicsit. Konklúzió:
Soha többet nem ülök a csaj mellé, most legalább megjegyeztem az arcát.
A kétórás szünetemben
átsétáltam az egyetem másik végébe, a másik menzára, és reménykedtem, hogy ott
még van valamilyen saláta. Szerencsém volt, még egész sokféle kajából
választhattam, pedig ilyenkor (délután 2 körül…) már alig kapni valami ehetőt.
Most gondoltam egyet, és kipróbáltam a lazacos salátát, és egész finom volt.
Rájöttem, hogy ezeket a tengeri halakat egészen bírom, nincs olyan
pocsolya-ízük, mint otthon. Ebéd közben olvastam az otthoni híreket (bár ne
tettem volna), utána meg előbb vettem a Psychologie
de la colonisation-t, és olvastam tovább. Eszméletlen jó az a könyv.
Látszik, hogy az 1940-es évek végén íródott, de olyan megállapítások vannak
benne, amit elég sok mindenkinek el kéne olvasnia…
A mai utolsó órámon –
Domaines et pratiques de l’anthropologie
– Denis Cerclet volt az előadó, aki egyébként szerdánként tart nekünk órát, de
ezt az utolsó két alkalmat is ő viszi majd hétfőn. Nagyon aranyos volt, mert
hasznos meg érdekes dolgokról beszélt, de nem nagyon éreztem, hogy ezzel
bármennyiben is hozzájárult a sikeres vizsgámhoz, és folyamatosan azon
gondolkoztam, hogy minek is maradtam itt erre az órára? Aztán végre vége lett,
és jöhettem haza.
Itthon Aaron a
konyhában olvasott, Lu pedig nem messze tőle szorgoskodott, és miután levettem
a kabátom, cipőm és leültem az asztalhoz, rögtön elém rakta a vacsorát: sült
padlizsán, sütőtök, krumpli, hagyma, valami tejfölös szósszal, de valami isteni
finom volt az egész. Nekem van a legjobb lakótársam a világon. Amikor pedig
benéztem a sütőbe, egy tortát láttam, és egy pillanatra azt hittem, szülinapom
van. Aztán mikor megettük az eszméletlen finom vacsorát, én elmosogattam, rendbe
tettem kicsit a konyhát. Most Aaron még mindig a konyhában olvas, Lu a
szobájában filmet néz, én az előbb skypeoltam anyával és Mártival (olyanok
voltak, mint két tojás), most pedig azt hiszem, lefekszem aludni, és majd
holnap folytatom a maratoni tanulást.
 |
| Mai vacsi |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése