Péntek, végre, végre. Az igazat
megvallva, egyáltalán nem volt hétvége-érzésem reggel. 10-kor keltem, hogy át
tudjam olvasni a szöveget, amiből az exposé-t
csináljuk majd. Három órán keresztül próbáltam értelmezni, jegyzetelni, nem
sokra mentem vele. Georges Balandier egy borzasztó bonyolultan fogalmazó
antropológus, és külföldiként egyszerűen lehetetlen megérteni, amit mondani
szeretne. A lényeget kivettem, de esélytelen, hogy ebből én akármit is elő
tudjak adni, pláne elmagyarázni a csoporttársaimnak… Ezért jó hogy nem egyedül
kell előadnom, majd Tom meg Léna segítenek, biztosan elmagyarázzák nekem
egyszerűen, hogy miről szól pontosan a szöveg.
Lu már órán volt, Aaron pedig
Champagne-ba indult, mikor befejeztem az olvasást és elkezdtem készülődni az
egyetemre. A buszhoz szokás szerint rohannom kellett – úgy látszik, semmit nem
változtat, hogy reggel 9-kor, vagy délután 1-kor megyek egyetemre, sosem tudok
időben elindulni. Ma azért mentem ilyen későn, mert az egyik tanárunk még
mindig Madagaszkáron kutat (én is úgy sajnálom…), és elmaradt mind a két óránk,
amit ő tartott volna, így egyetlen informatika órám volt, so much fun.
Elkéstem, de nem nagyon bántam, erről az
óráról aztán tényleg szívesen kések, annyival is kevesebbet kell ott lennem és
hallgatnom a világ legunalmasabb dolgait (elnézést kérek az informatikusoktól,
de nem az én pályám). Mondjuk ma pont olyat vettünk, amit sosem csináltam még,
a híres-nevezetes Excelt. Ettől függetlenül az újdonság ereje csak az első 10
percben hatott, utána rájöttem, hogy egy kukkot nem értek a francia informatika
nyelvezetből, és feladtam a koncentrálást. Majd elolvasom otthon, amit összeírt
nekünk, és valami szótárral meg valami Excel-szakértő segítségével talán
boldogulni fogok. Tudom, hogy az Excel nagyon király, de nem annyira látom,
hogy mikor lesz rá szükségem az életem során, sorry.
Negyed órával hamarabb szabadultunk (az
egyetlen jó dolog ebben az órában, hogy hamarabb vége van), így volt időm
beszaladni a menzára és venni egy croque-monsieurt,
na meg átfutni még egyszer a szöveget, hátha másodszorra sikerül megérteni. Hát
nem sikerült. Léna-val a könyvtárban találkoztunk, fél órán keresztül
keresgéltük a kapcsolódó könyveket, aztán elindultunk Tom-hoz.
Kicsit késésben voltunk, de végül is
17.20-kor már ott álltunk a ház előtt. Nem lakik messze tőlem, nagyjából 20
perc busszal, minden nap ott szállok át. Tom lakása zseniális. Nagyon-nagyon
illik hozzá, tiszta alternatív, laza, pont olyan, mint ő. A falon mindenféle
afrikai, ázsiai nem tudom milyen sálak, meg szőnyegek, a kandalló felett egy
hatalmas Shakespeare-idézet, könyvek és bakelit lemezek szétszórva a nappaliban.
Egyedül lakik, egy viszonylag nagy nappalija van, két kanapéval és egy
fotellel, egy pici konyhasarokkal, pici fürdőszoba, és egy hatalmas galéria,
ahol az ágya és a műhelye (kiderült, hogy a nagybátyja bőrdíszműves volt, és ő
is elkezdte) van. Az egész lakásnak nagyon jó hangulata van, egyszerűen csak
szeretsz ott lenni.
Elkezdtünk
beszélgetni a szövegről, én kezdetnek annyit mondtam, hogy sok ismeretlen szó
volt, ők meg megnyugtattak, hogy segítenek, ha kell, és ne aggódjak, régi a
szöveg, ők sem mindig értik. Aztán Tom elkezdte magyarázni a szöveget pontról
pontra, Léna pedig megkérdőjelezte, amit mond, pontról pontra. Félig-meddig
vita lett belőle, de nagyon érdekes volt, mert így legalább jobban értettem
Balandier írását. Miután nagy nehezen megegyeztek egy-egy dologban, haladtunk
tovább, de elég lassan, mit ne mondjak, mert minden második kérdésnél
nekiálltak vitatkozni. Közben néha én is megszólaltam azért. Tommal nagyon egy
rugóra jár az agyunk, én két részt találtam nagyon érdekesnek a szövegben, ő is
pont ugyanazt a két részt emelte ki. Az egyik különösen megfogott, a „gyarmatok
pszichológiájáról” (milyen változásokat okoz a gyarmatosítás) szól, egy Octave
Mannoni nevű pszichológus foglalkozott a kérdéssel az 1950-60-as években, és
Balandier őt idézi egy ponton. Amúgy Balandier volt az úgynevezett „anthropologie dynamique” elindítója, a
szöveg, amiből előadást csinálunk, nagyon nagy vonalakban arról szól, hogy
megpróbálja elmagyarázni, nincsen felső- vagy alsóbbrendűségi viszony a
különböző kultúrák között, és szeretné megszüntetni a „primitív” gyarmati
kultúrákhoz társított képet a köztudatban. Az egész szöveg érdekes, csak elég
bonyolult.
Nagy nehezen
feldolgoztuk a szöveget, felosztottuk, hogy ki mit dolgoz ki részletesen, aztán
gondolom jövő héten összeülünk és megbeszéljük. Nekem van egy nagyon érdekes
feladatom, lehet, hogy magyar vonatkozást is viszünk az előadásba. Balandier
ugyanis egy ponton válságokról beszél, amelyek akkor következnek be, amikor egy
hatalmas külső változás (pl. a gyarmatosítás, de lehet akármi más) ér egy
bizonyos társadalmat, amelynek a rendszere ennek következtében gyökeresen
megváltozik. Először nem nagyon értettem, de Tom elmagyarázta. Gondolkozni
kezdtem, és a rendszerváltás utáni Magyarország jutott eszembe. Meséltem nekik
erről, és a mostani állapotokról, és Tom teljesen fellelkesült, kiszabta, hogy
ennek mindenképpen nézzek utána – nem sikerült teljesen jól megfogalmaznom
franciául, meg amúgy is borzasztóan összetett folyamat. Megegyeztünk, hogy
következő alkalommal jobban elmagyarázom nekik, és meglátjuk, beletesszük-e az
előadásba, mert nem vagyunk benne teljesen biztosak, hogy szorosan kapcsolódik.
Miután
kibeszéltük az egész szöveget, témát váltottunk, és mindenféle másról kezdtünk
dumálni. Leginkább persze olyan dolgokról, amik nagyon érdekelnek minket, pl.
hogy a felsőbbrendűségi viszonyok miért léteznek még mindig egy társadalomban,
miért van szükség börtönökre, és még rengeteg dologról. Arra emlékszem, hogy a
gondolatok eszméletlen gyorsan cikáztak a fejemben, és képtelen voltam
elmondani őket, mert közben a nyelvek is keveredtek a fejemben. Egyszer csak
azt vettük észre, hogy már fél 9 volt, jól elbeszélgettük az időt. Tom
marasztalni akart minket vacsorára, de mivel són és rizsen kívül semmi más nem
volt otthon, udvariasan visszautasítottuk, Léna pedig elhívott engem bulizni,
de nem tudtam vele menni, bármennyire is szerettem volna, mert megígértem
Lu-nak, hogy elkísérem az argentinokkal megint. Mellesleg Giulio-val, az olasz
sráccal is beszéltem délután, hogy este jöhetne velünk. Elköszöntünk Tom-tól,
és Léna-val elmentem a metróig (azt mondta nélkülem soha nem talált volna oda),
beszaladtam a Carrefour-ba valami vacsiért, és irány haza.
Lu-tól ötvenszer bocsánatot kértem,
amiért későn értem haza, és részben emiatt nem tudtunk bulizni menni. Más
részben azért, mert ő sem érezte jól magát, és amúgy is, megint szakad az eső,
ilyenkor senkinek nincs kedve kimozdulni a lakásból. Írtam egy sms-t Giulio-nak
is, hogy nem megyünk sehová, je suis
désolée, de a mai nap nem a legjobb a partizásra. Megvacsoráztunk Lu-val,
aztán gyorsan felhívtam anyát skypeon, mert muszáj volt magyarul is
elcsacsognom a napomat. Majdnem másfél órát beszéltünk, ilyen, ha elcsacsogom a
napomat.
Este, a számítógép előtt felfedeztem,
hogy a mai 30Y koncert minden bizonnyal életem egyik legjobb koncertje lehetett
volna, és volt élő közvetítés, de pont lecsúsztam róla. Kárpótlásul
végighallgattam az összes új számot legalább harmincszor, most hajnali 3 van,
és azt hiszem aludnom kéne végre. Azt hiszem, tényleg koncert-függő vagyok,
egyszerűen nem bírok aludni, csak azért, mert tudom, hogy mások ott vannak, és
én nem lehetek (és ez nem először fordul velem elő).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése