Le 7 Novembre 2014

A hét utolsó napján sikerült elaludnom egy kicsit, emiatt úgy rohantam az egyetemre, mint valami bolond. Szerencsére elértem a buszomat, és végül negyedórás késéssel  estem be az órára, de kiderült, hogy nem én vagyok az egyetlen, pl. Tom meg Mélaine is utánam érkeztek. Leültem hátra, Cécile mellé, a telefonomat nyomogattam, mert tanár az nem volt a teremben, mindenki beszélgetett. Cécile megkért, hogy adjam neki oda néhány jegyzetemet, hogy lefénymásolhassa. Én majdnem meghatódtam, I felt like home, teljesen olyan volt, mint, a Vetésiben. :D

Egyszer csak hallom az első sorokból a nevemet, odanézek, csak annyit vettem észre, hogy Léna Tom-hoz beszél, feltehetően rólam. Egy idő után teljesen megbizonyosodtam, a keddi történéseket adta tovább neki, nagy grimaszolások közepette. Azt hittem, felrobbanok. Egyáltalán nem értettem, hogy képes valaki ennyire gonosz lenni, hogy nem tudja megbeszélni velem a problémáját, hanem Tom-nak ecseteli, mintha én lennék a világ legborzasztóbb, legmegbízhatatlanabb embere. Ami azért jó különösen, mert a második prezentációt mi csináljuk hárman, úgyhogy ha Tom alapból ezt fogja gondolni rólam, akkor gratulálok, indulhatok -10-ről, 0 helyett nála. Mellesleg a keddi dologról egyáltalán nem tehetek, mint ötvenszer leírtam, csuromvizes cipőben nem akartam két órát várni rájuk, plusz két órát ott maradni, és megfázni, ráadásul azt hittem, nélkülem is meg tudják beszélni a dolgot. Négyen vagyunk, ha hárman ott vannak az miért nem elég?! Na, ezen úgy felhúztam magam, hogy képtelen voltam a csoporttársaim prezentációjára figyelni, egész órán csak és kizárólag arra tudtam gondolni, hogyan tudnám beleszúrni a tollamat Léna hátába. Ilyen mértékű agresszivitás nagyon ritkán jellemző rám, próbáltam is kitörölni a gondolatot a fejemből, de nagyon nehezen ment. Utálom az ilyen embereket, akik a hátam mögött kibeszélnek, egyszerűen nem értem, ez miért jó bárkinek is.

Óra után erőt vettem magamon, és megvártam Léna-t, aki nagy mosollyal az arcán köszönt, kérdezte, Ca va?, én meg teljesen lefagytam, mert ez annyira ellentétben állt az előbbi viselkedésével, hogy nem tudtam hova tenni. Megbeszéltük, hogy délután 4-kor találkozunk a könyvtárnál, elkezdjük összerakni a prezentációt, és szóltunk Maureen-nak is, hogy jöjjön. Aztán kimentünk cigizni, együtt.

A második órán, Enquete ethno-n nem együtt voltunk (szerencsére), Mélaine és Zoé mellé ültem le, mert elvileg velük vagyok egy csapatban. Itt is helyettesítés volt, mert Olivia, a tanárnőnk Madagaszkáron van éppen. Kiderült, hogy beadandót kellett volna hozni mára, amit én természetesen teljesen félreértettem, mert nem tudtam, hogy azt a szünet után rögtön le kell adni, azt hittem, ráér. Szerencsére nem én voltam az egyetlen, úgyhogy a tanár felajánlotta, hogy csütörtökön reggel beadhatjuk neki. Ezután egy szöveget elemeztünk, amit egy antropológus írt, akinek a kutatása abból állt, hogy sok-sok éjszakát hajléktalan szállón töltött, majd leírta a tapasztalatait. Érdekes volt, de a szövegben annyi olyan szó volt, amit nem ismertem, hogy elég nehezen boldogultam vele. A lányokkal óra végén megbeszéltük, hogy most már nem ártana elkezdeni a kutatásunkat, ha valahová jutni akarunk vele. Mélaine majd beszél a külföldiekkel és egyszer meglátogatjuk őket. Ennyivel elintéztük az ügyet.

Harmadik óra, informatika, huhú. Power Point-ot tanulunk, huhú. Valahogy azért csak végigszenvedtem, ha már muszáj járnom. Különösen érdekes dolgokról nem beszélt a hapsi, a feladatokat nagyjából megcsináltam, a többi nem érdekelt. Tudok prezentációt készíteni számítógépen, nem értem, miért kell hatvanszor elmagyarázni.

Miután végre szabadultam, rohantam a könyvtárhoz, mert ott találkoztunk a lányokkal. Csak Laura volt ott, vártunk a többiekre jó sokáig, senki sehol. Egyszer csak kaptam egy sms-t Léna-tól, hogy „Tu fais quoi?” azaz hogy „Mit csinálsz?”. Hát válaszoltam, hogy a könyvtár előtt ácsorgunk, ahogy megbeszéltük. Semmi válasz. Aztán megelégeltük a dolgot, és Laura felhívta őket, kiderült, hogy bent ültek már. Lényeg a lényeg, nagy nehezen összeraktuk, hogy ki mit csinál, miről kellene beszélnünk, miről kell anyagot keresnünk. Iszonyú sokáig dolgoztunk, már 6 óra volt, mikor befejeztük. Mi Léna-val még ott maradtunk egy kicsit, mert könyveket kerestünk, aztán együtt mentünk ki a villamoshoz. Megint olyan fura volt, nem tudtam eldönteni, hogy most jóban vagyunk-e vagy nem.

Hazafelé beugrottam a Carrefour-ba, mert majd’ éhen haltam, egész nap egy falatot sem ettem. Otthon éppen csak annyi időm volt, hogy gyorsan egyek valamit, átöltözzek, és Lu-val rohantunk Marco-hoz, egy argentin sráchoz (Lu egy koncertről ismeri őt), akivel bulizni mentünk valami barátaihoz. Az este nagyjából annyi volt, hogy először Marco-nál ittunk egy sört, utána átmentünk egy haverjához, aki a 24. szülinapját ünnepelte – és ő volt a legfiatalabb a társaságban, mindenki harminc körüli volt, néhányuknak már gyereke is volt. Nagyon helyesek voltak, a gond csak az volt, hogy mindenki spanyolul beszélt. Nagyjából mondjuk értettem, amit beszéltek, úgyhogy csak a részleteket kellett lefordítani néha, de néhányszor külön odajött hozzám egy-egy  srác és próbáltak franciául vagy angolul beszélgetni velem. Gyönyörű helyen lakik amúgy a szülinapos, a színház mellett az ötödiken, és az ablakból látni lehet a színházat, meg az egész utcát, annyira szép. Nem tudom hány üveg bor, meg valami argentin ital meg sör után elindultunk, hogy akkor bulizunk. Tuti, hogy volt már éjfél, ezt sose fogom megérteni, hogy miért éjfélkor kell elindulni, bulizni. Két diszkó-szerű helyen is voltunk, de egyik sem volt nagyon király.

A legviccesebb lyoni pillanatom viszont a második diszkóban történt, azóta is elmosolyodok, ha eszembe jut a helyzet. Álldogáltam az egyik fal mellett, szemben a pulttal, mellettem Lu beszélgetett az egyik argentin sráccal, velem szemben a társaság egyik párocskája falta egymást, szóval meglehetősen magányos voltam. Egyszer csak, két srác jelent meg a másik oldalamon, és nagyjából fél méterre tőlem elkezdtek iszonyatosan smárolni, de ez még önmagában egyáltalán nem nagy dolog, a vicces az volt, hogy az egészet felvették videóra. Olyan másfél perc után befejezték, az egyik srác rögtön el is tűnt a tömegben, a másik ott maradt mellettem és nyomkodta a telefonját. Én totál meg voltam lepődve, az egész helyzet annyira vicces volt, és ami ez után következett, az még jobb. A srác odafordult hozzám, és elkezdi magyarázni franciául, hogy na most ezt a videót elküldi a volt pasijának, mert nem tudom, hogy féltékennyé tegye gondolom. Mielőtt elkezdte volna mesélni a szakításukat és a fél életét, rájött, hogy nincs internet, úgyhogy bocsánatot kért, és elrohant, hogy minél hamarabb elküldhesse a videót. Én csak álltam, és miután ott hagyott, tényleg elkezdtem nevetni.

Fél 5-kor értünk haza, Lu-val hazafelé kibeszéltük az összes pasi-bajunkat, mindent elmondtunk egymásnak, ahogy ilyenkor szokás, néhány üveg bor meg egy nagy buli után, ha az ember a barátnőjével marad. Rájöttünk, hogy teljesen ugyanazokat a dolgokat éljük meg, ugyan mással, de teljesen ugyanabban a helyzetben vagyunk szerelmi téren.