Ma szerintem úgy fél
órán keresztül csörgött az ébresztőm, és valószínűleg Aaron felkelt rá (mivel
csak egy fal választ el mindent), de én nem. 9 óra helyett végül fél 11-kor
nagy nehezen kimásztam az ágyamból. Nem tudom, mi van velem, egyszerűen nem
elég 8 óra alvás sem mostanában. Lu és Aaron pedig biztosan frászt kapnak, mert
olyan hangos az ébresztőm (ráadásul az undorító T-mobile alaphang), mint a
süket nagymamák telefonja kb. Tényleg, ha azt vesszük, hogy még a csengőhang is
olyan, akkor elég kellemetlen lehet erre ébredni – én persze nem hallom meg
soha.
Megint nincs itthon
tej, úgyhogy anélkül kellett innom a kávét, müzlit enni pedig esély sem volt.
Utálom az ilyen reggeleket, ráadásul a mosatlan tornyozódik a mosogatóban (mert
Lu egyszerűen képtelen elmosogatni), a cigi papír meg még ezer más dolog az
asztalon szétszórva, de nem álltam neki takarítani, mert délutánra úgyis ugyanilyen
lesz minden, semmi értelme.
Ahogy elterveztem,
egyetem előtt szépen tanultam, végig, olvastam a könyvemet (Octave Mannoni: Psychologie de la colonisation), és
jegyzeteltem, ami fontos. Eszméletlen érdekes, rájöttem, hogy marhára érdekel a
pszichológia. Főleg egy ilyen helyzetben, mint a gyarmatosítás.
Ebédre vettem egy kis
couscous-t meg répát a Spar-ban, Lu szerintem rántottát evett, de már csak a
maradványait találtam meg a kajájának. Aaron elment az egyetemre olyan 2 körül,
aztán én is 3-kor. A villamoson annyira olvastam, hogy nem vettem észre
Marie-t, pedig pont velem szemben állt végig. Együtt mentünk órára, de nem
sokat beszéltünk. Elég rosszul van szegény, azt hiszem beteg is, azért hiányzik
rengeteget, most meg azt mondta, valószínűleg abbahagyja ezt a szakot, mert nem
érdekli annyira, és mást választ. Hát, szíve joga, szerintem sem érdemes olyat
tanulni, amit nem szeret az ember.
Az óránk, mint
mindig, most is nagyon király volt, Axel Guioux hozta a formáját. Inkább nem
írom le részletesen, miről volt szó, mert elég bonyolult, és különben sem
nagyon tudom megfogalmazni magyarul, már fáradt vagyok. Marie nem várt meg, ahogy vége lett az órának,
eltűnt a tömegben, úgyhogy egyedül mentem haza. Elég fura az a lány.
Ilyenkor mindig
nagyon sokan vannak a villamoson, metrón, mindenki megy haza a
munkából/egyetemről. A metróból kijövet, átmentem a zebrán, és – ilyen még sose
történt velem – egy öreg néni esküszöm konkrétan elgázolt a botjával együtt. Én
úgy meglepődtem, hogy majdnem hagyat estem, mikor bevágott elém. Mivel lefelé
néztem, csak azt láttam, ahogy a botját betolja a lábam elé, aztán ő is megy
utána, és mivel én mentem volna előre, nekem jött, és olyan lendülettel, hogy
tényleg majdnem fellökött. Nem tudom, mi van ezekkel a francia nyugdíjasokkal,
de úgy látszik, kicsattannak az energiától…
Itthon Aaron éppen
készült vacsorát csinálni, én segítettem neki, elmosogattam a tornyokban álló
tányérokat. Nagyon-nagyon finomat ettünk, nem volt semmi extra, csak rizs meg
zöldség, de szerintem már hétfő óta nem ettem rendes kaját, úgyhogy nagyon jól
esett. Vett egy cidre-t is, amit mindannyian
imádunk. Lu nem evett velünk, mert ő előtte evett meg „egy egész krumplit”. És
tényleg elég volt az neki, mert borzalmasan nagy krumplikat vettek a Lidl-ben
múltkor. Vacsi után beszéltem egy kicsit anyával skypeon, most meg lehet, hogy
még tanulok, mert muszáj lenne haladnom a könyvemmel… Egy hét múlva előadunk,
és nem csak ezt az egy dolgot kell addigra megcsinálnom.
Pontosan egy hónap
múlva megyek haza, el sem hiszem. Annyira gyorsan telik az idő, elképesztő. Még
mindig olyan, mintha két hete jöttem volna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése