Le 15-16 Novembre 2014

Ez tényleg nem lesz hosszú bejegyzés, mert ezen a hétvégén aztán tényleg semmit nem csináltunk. Szombaton én 11-kor, Lu csak délután kelt fel, aztán végig sorozatot néztünk (én skypeoltam Borival meg Esztivel jó sokat), néha összefutottunk a konyhában, de nem sokat kommunikáltunk. Este mondta, hogy áthívja néhány barátnőjét, és Lucas-t, a mexikói srácot, akit Aaronon keresztül ismerünk (én egyszer találkoztam vele, és nem nagyon emlékszem rá őszintén szólva), és hogy hívjak én is embereket. A francia csoporttársaimmal még nem annyira érzem úgy, hogy ilyen viszonyban lennénk, meg főleg hogy én sem ismerem azokat, akik jönnek, úgyhogy csak Giulio-nak, az olasz srácnak írtam, hogy jöjjön, ha gondolja. Azt mondta, nem messze tőlünk bulizik valami barátaival, sokan vannak, úgyhogy nem jönnének fel, de majd csatlakozzunk hozzájuk. Lu barátnői olyan 9-10 között érkeztek meg, egy lengyel lány, meg két másik, akik nem tudom, honnan valók. Borzasztó hangosak voltak, valószínűleg azért barátkozok jobban fiúkkal, mert azok nem visítoznak folyamatosan. Jó, nem minden lány visít annyit, mint Lu barátnői, az is biztos. Az egyik mindent tudni akart a szerelmi életemről, a másik pedig majdnem az összes szexuális élményét elmesélte nekem, pedig még csak 10 perce ismertük egymást. Én bírom a lányos bulikat, de ez azért egy kicsit sok volt. :D Szerencsére egy idő után megérkezett egy srác is, vele beszélgettem kicsit franciául. Az este vége az lett, hogy rengeteg üveg bor után a többiek még mindig nagyon jól szórakoztak, de Lu kidőlt, én meg beleejtettem a telefonomat vízbe és mélydepresszióba estem, hogy elromlott, úgyhogy a vendégeink jobbnak látták hazamenni. Én is csak úgy bedőltem az ágyba.

Reggel fogalmam sincs miért, de 9-kor felébredtem, kiderült, hogy Lu már reggel 7 óta fent van. Kicsit rendet raktunk a konyhában, aztán egyikünknek sem volt kedve boltba menni, úgyhogy egész nap levest és joghurtot ettünk. Nem mondom, hogy túl laktató. A telefonom nem javult meg csodák csodájára, pedig reggel azt reméltem, csak álmodtam az egészet. Most szárítom, és csak reménykedek benne, hogy megjavul néhány nap múlva. Őszintén szólva, nem sok reményt fűzök hozzá. Elég béna vagyok, mit ne mondjak, még mindig mérges vagyok magamra, de az a baj, hogy nem tudom visszacsinálni a dolgot. Az biztos, hogy még egyszer nem fog ilyen előfordulni. Ma egész nap blogoltam, és csodák csodájára így fél 12-re csak sikerült behozni a lemaradásomat. Az a baj, hogy annyi minden történik, nagyon sok mindent le akarok írni, de nagyon sokat kell tanulnom, és vannak olyan napok, hetek, amikor annyi időm sincs, hogy 10 percre leüljek nyugodtan, nem hogy blogot írjak. De ezentúl igyekszem tartani a lépést, mert elég rossz ennyire lemaradni az írással.