October. All I need is tea coffee and warm socks.
Reggel felkeltem 6-kor – inkább
fél 7-kor – a vaksötétben, összekészülődtem, eljutottam nagy nehezen az
egyetemre. Természetesen megint elkéstem kicsit, kb. 10 percet, de ahogy mentem
le a lépcsőn a terem felé, hallottam a csoporttársaim hangját, valami nem
stimmelt. Nem nagyon értettem, 8:10-kor miért nincsenek a teremben.
 |
| www.weheartit.com |
Mikor
leértem, kiderült, hogy nincs tanár. Megint. A portugál civilizációs órára ezek
szerint annyira nem szeret bejárni a tanárnő sem reggel 8-ra. Úgy döntöttünk,
fél 9-ig várunk, ha addigra sem jön, elmegyünk. Közben egy lány megnézte az
emailjeit, amelyek között volt a kedves tanárnőtől egy, amiben leírta, hogy
beteg, és nem jön órát tartani. Az emailt reggel 6:26-kor küldte el. Mikor
hajnalok hajnalán felkelsz, rohansz, hogy elérd a buszt, pont nem az
emailjeidet fogod nézni. Miért hajnalban kell kitalálni, hogy nem tart órát? Én
tudom, hogy van, amikor az ember nagyon gyorsan nagyon beteg lesz, csak az a
baj, hogy a drága tanárnőnek nem ez az első húzása, ugyanis az eddigi három
óránkból egyetlen egyen volt hajlandó megjelenni. A probléma nem ezzel van,
hanem azzal, hogy mi viszont ott voltunk mind a három alkalommal, de mivel nem
volt óra, be kell pótolni, ha a pótláson nem vagy ott, hiányzásnak számít és
megbuksz. A pótlás pedig azon a héten lesz, amikor én már nem terveztem Lyonban
tartózkodni – karácsony előtt. Igazából nagyon aranyos a tanárnő, úgyhogy
biztosan el lehet intézni valahogy, mindössze az egész dolog logikájával van
problémám. Ha nem jön be a tanár, de te ott vagy, akkor is te szívsz. Never mind.
Hazajöttem, mert nem volt kedvem
4 órán keresztül ücsörögni a könyvtárban. JB itthon volt, tanult. Én elmentem
futni, aztán megpróbáltam elolvasni a szövegeket, amikből majd prezentálunk
jövő héten, de mivel összesen kb. 60 oldal, és egy órám lett volna rájuk, nem
nagyon sikerült a végére érni.
 |
| Ilyen volt ma a park. És 10 fok van. |
Egykor elmentem órára. Természetesen a villamos
az orrom előtt húzott el, a következő csak 10 perc múlva jön, pedig hajszálpontosan
ki volt számolva, hogy odaérek. Nem baj, kések 5 percet, ez van. Ma nincs
szerencsém, ugyanis három megállóval az egyetem előtt leállították az egész
villamos-vonalat, mert egy kamion valahol keresztbefordult a síneken. I love my life. Egy emberként indultak
meg az egyetemisták gyalog a campus
felé, nem csak én voltam egyedül késésben. Ha még ott ácsorogtunk volna a
villamoson, ki tudja mennyi ideig, végképp elkésünk. Két megállót sétáltunk,
addigra beért minket a villamos, visszaszálltunk rá, és a maradék egy megállót
viszonylag gyorsan megtettük. Nem tudom, mennyi késéssel értem be, de a
prezentációt már elkezdték a csoporttársaim. Sajnos, ezekre a szövegekre
végképp nem volt időm, úgyhogy kb. fogalmam sem volt róla, hogy miről
beszélnek. Megpróbáltam úgy-ahogy jegyzetelni, de sokra nem mentem vele. A
prezentáció után az esettanulmányokkal foglalkoztunk, amiket csoportban kell
csinálnunk, és a „tanárunk” (aki igazán nem tanár, mert doktorandusz és amúgy
is tegezzük) azt kérte, vegyük elő a cikkeket, könyveket, amiket a témában
találtunk. Körbenéztem, hátha meglátom Bastien-t vagy Audrey-t, akikkel együtt
csinálom, és náluk van valami. Én nem voltam múlt héten ezen az órán, ezért
fogalmam sem volt, hogy cikkeket kellett volna keresni. Hiába forgattam a
fejemet, se Bastien, se Audrey sehol, úgyhogy csak ültem kétségbeesetten és
egyedül az asztalnál, hogy na, most akkor mi lesz. Szerencsére, voltak az én „csoportomnál”
szerencsétlenebbek, pl. azok, akiknek egyáltalán nem volt még csoportjuk (nekem
pedig volt, csak nem voltak jelen), vagy azok, akiknek még témája sem volt az
esettanulmányhoz (nekünk ez is van, a menekültek orvosi ellátása a táborokban –
vagy valami ilyesmi). Elég tanácstalan fejet vághattam, mert Adrian, a „tanárunk”
folyton rám nézett, de végül nem volt ideje velem foglalkozni.
Óra után odamentem Charlotte-hoz
és Simon-hoz, akikkel együtt csináljuk jövő héten a prezentációt. Még van
velünk egy lány, Laura, de ő nem ért rá ma. Charlotte nagyon helyes, komoly
lánynak tűnik, Simon pedig az aktuálisan legjobb pasi az egész szakon –
legalábbis szerintem. Elég jó csoportokat tudok magamnak kifogni, pedig ez
aztán most tényleg véletlen volt. Kiültünk egy füves részre az egyetem épületei
közé, és elkezdtünk vázlatot írni a prezentációhoz. Mivel én az egyik szöveget
úgy-ahogy elolvastam, de alig emlékeztem belőle valamire, a másiknak pedig neki
se láttam, nem nagyon tudtam hozzászólni a tervezgetéshez, sőt, megérteni is
elég nehéz volt, hogy miről beszélnek. Elég nehéz szövegeket kaptunk. Nagyjából
egy óra vita után kitaláltak egy vázlatot, ami Simon szerint elég dinamikus
(nem unalmas, mert attól ő kikészül és az milyen gáz), és Charlotte
gondolatmenetének is megfelelt (logikusnak kell lennie, és összefüggőnek). Aranyosak
voltak, mert megkérdezték az én véleményemet is, de mondtam, hogy mivel kb. fogalmam
nincs, miről beszélnek, inkább nem szólnék bele, jó lesz így nekem is. Azt
mondták, ha bármi javaslatom lesz még később, nyugodtan mondjam. Az lett a
megállapodás, hogy Charlotte és Laura kidolgozza az egyik szöveget, mi
Simon-nal a másikat (mi már korábban is dolgoztunk ezen a témán). És majd
szépen összeállítjuk az egészet. Nem tudom, mikor fogunk még így összeülni, de
az biztos, hogy erre a prezentációra rá fog menni a hétvégém, mert nagyon sok. Alapból
megérteni a szövegeket, kijegyzetelni, összehasonlítani őket, aztán leírni a
saját részemet, meg összedolgozni Simon-nal… Kemény lesz. De ez van, life is hard, get used to it. Hazafelé
nem együtt mentünk, mert Simon valami busszal ment, Charlotte pedig csak egy
megállóra lakik az egyetemtől. Úgyhogy szépen hazavillamosoztam, metróztam,
buszoztam egyedül. Út közben még beugrottam kinyomtatni néhány dolgot, és vettem
vacsorára valót.
Itthon anyával skypeoltam, aztán
úgy vacsiztam, hogy mellettem JB valami házit írt nagy lázasan.
 |
| www.weheartit.com |
Esküszöm, ő
reggel óta tanult. Reggel felkelt 9-kor, tanult kb. délután 1-ig, aztán elment
az egyetemre, ott volt vagy 3 órája egymás után, ami kb. 5 óra tanulásnak felel
meg, hazajött, és éjfélig nyomta tovább. Közben voltak kritikus pontjai,
például mikor kijött az előszobába és hisztizett egyet, hogy „J’en ai trop
marre! J’en peux plus!” („Elegem van, nem bírom tovább!”), de aztán visszament
és folytatta. Éjfélkor le kellett volna fényképeznem a boldogságot az arcán,
mikor befejezte és elment végre aludni. A holnapi napom nekem is hasonló lesz,
azt hiszem – na jó, azért ennyire nem fogom halálra hajtani magam, azt csak
vizsgaidőszakban szoktam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése