It takes a big heart to help shape little minds.
Borzalmasan aludtam tegnap
éjszaka. Egyrészt JB-nél sokáig égett a villany és van egy üvegajtó a két szoba
között, amin minden fény beszűrődik, tehát elég zavaró volt, másrészt viszont
kicsit stresszeltem a mai meló miatt, hogy mennem kell a gyerekekért, ne késsek
el, stb., valószínűleg emiatt nem tudtam olyan nyugodtan aludni, mint máskor.
De, sikerült felkelnem hajnalok hajnalán, sötétben, halkan összekészülődni,
aztán 7-kor már ki is léptem az ajtón, irány az egyetem.
Beértem időben a portugál
civilizációs órámra, ahol kiderült, hogy szünet előtt kaptunk házit, de mivel
én akkor nem voltam órán (mert elaludtam), nem tudtam róla.
Azért a tanárnő most odaadta, hogy mit kell csinálni, jövő órán leadhatom neki.
Ez a beadandó váltja ki az egyik órát, amit nem tartott meg. Ez egy jó módszer,
jobb, mintha maratoni órát akarna tartani az utolsó héten – ahogy néhány tanár
csinálja. Ma a portugál gyarmatosításról volt szó, érdekes óra volt, de
(remélem, hogy) a nyelvi nehézségek miatt néhány elég érdekes mondat hagyta el
a tanárnő száját, ami antropológus szemmel nem teljesen korrekt, vitatkoztunk
is vele kicsit. Igazából, én olyan álmos voltam még, hogy nem nagyon volt
kedvem beleszólni, de van rajtam kívül még két antropológia szakos a
csoportban, ők hozták a formát.
 |
| www.weheartit.com |
A maradék négy órát a könyvtárban töltöttem. Először is, megcsináltam a házi feladatot, amit a tanárnő adott
reggel, legalább így nem kell hétvégén időt töltenem vele. Aztán, megpróbáltam
összeszedni a dolgokat a mai mini-prezentációhoz, amit a menekülttáborokról
tartunk Bastien-nel és Audrey-vel. Ez az utolsó beadandóm a félévben (a
kutatásomon kívül), hárman csináljuk, arról, hogy hogyan bánnak a menekültekkel
a táborokban. Bastien időközben írt egy sms-t, hogy ne haragudjunk, de nem lesz
órán, és csak reménykedni tudtam benne, hogy Audrey jönni fog, mert egyedül
aztán végképp elveszett lettem volna. Az a baj, hogy nem nagyon csináltunk
semmit idáig, néhány ötlet van, de pontosan nem tudjuk még, hogy miről fogunk
írni, szóval elég nehéz lesz prezentálni… Ja, és persze Bastien a szíve-lelke
az egésznek, ő találta ki a témát, ő képzelte el, ezért mi elég nehezen tudjuk
elmagyarázni.
A tanárunk, Adrian elég sokat
késett, de nagy nehezen megérkezett. Én odaszaladtam hozzá óra elején, hogy
hamarabb el kell mennem (különben nem érnék oda időben a gyerekekért),
leokézta, aztán kezdődött az óra. Sorban, minden csoport bemutatta, hogy miről
fog írni, Adrian pedig tanácsokat és építő jellegű kritikát fogalmazott meg.
Mikor ránk került a sor, nekem kellett volna elkezdenem, de miután elmondtam az
első mondatot és felnéztem Adrian-ra, totál leblokkoltam. Ez a pasi úgy tud
nézni, hogy nem tudod eldönteni, nem érti, vagy nem tetszik neki, vagy szimplán
csak utál… Valahogy úgy ráncolja a szemöldökét, hogy olyan, mintha azt
gondolná: „Úr Isten, ki ez az idióta?”. Emiatt aztán egy értelmes mondat sem
jött ki ezután a számon, és Audrey megpróbált kisegíteni. Miután ő elmondta
nagyjából, hogy mire gondoltunk, Adrian elkezdett kötözködni, hogy de mi az a
menekülttábor, milyen menekültek, hogy kapcsolódik ez az anthropologie de la santé-hoz, stb. Mi csak ültünk, és néztünk,
mert ezekre mind Bastien tudott volna tökéletes választ adni, mi leginkább csak
hebegtünk-habogtunk. Elég ciki volt. Aztán szerencsére nekem el kellett mennem
óra vége előtt, de mikor kiléptem a teremből még mindig magamon éreztem Adrian
szúrós pillantását. Tudom, hogy nem direkt néz így, de egyszerűen borzalmasan érzi magát tőle az ember.
Nemhogy nem késtem el, de fél
órával hamarabb odaértem, mint hogy végeztek volna a gyerekek. Úgyhogy,
ücsörögtem egy kicsit a Cathédrale Saint
Jean lépcsőjén, nézegettem az embereket, élveztem a napsütést. Ahhoz
képest, hogy novemberben járunk, gyönyörű őszi napsütéses és viszonylag meleg
az idő.
Fél 5-kor aztán kinyitották az iskola kapuját, először mentem a
legkisebbért, Kelemenért. Megláttuk egymást, egyből futott hozzám, megfogtam a
kezét, és már magyarázta is, hogy „Tu
sais, Sara, si on…” („Tudod Sára, ha…”). Őszintén szólva, nem nagyon tudtam
rá figyelni, mert akkora kavarodás volt a sok szülő meg gyerek között, de aztán
kiértünk az épületből és mentünk a másik kapuhoz, megvárni a testvéreit. A
kicsi tele volt energiával, össze-vissza ugrált, nem bírt egy helyben maradni.
Lassan kijöttek a nagyok is, együtt hazasétáltunk. Elég veszélyes a legkisebbel
közlekedni, mert folyamatosan rohangált, és azért néhány helyen járnak autók
arrafelé. De szerencsére épségben hazaértünk. Tanultam velük, a legnagyobbtól
kikérdeztem a földrajzot és a történelmet, miközben a kicsi hangosan olvasta a
könyvét mellettünk, nem mondom, hogy egyszerű volt, mert néha összekapnak, néha
képtelenek azt csinálni, amit mondok, ez egy elég nehéz nap volt. Volt egy kisebb cselük is, mert a kicsi
folyamatosan cukorkát akart enni, amit amúgy tilos ilyenkor, én mondtam is
neki, hogy felejtse el, de a nagyok ekkor túljártak az eszemen, megkeresték a
cukorkás dobozt, és adtak az öccsüknek. Erre mondják, hogy well played, úgyhogy inkább nem mondtam semmit, gondoltam, ha
szívatni akarnak, úgyis megtalálják a módját, addig örülök, amíg csak ennyivel
próbálkoznak. Később elkezdtem összerakni a vacsorát, ők addig játszottak.
Aztán hazajött az anyuka, hamarabb, mint gondoltam, és kicsit leszidott, mert
már meg kellett volna fürödniük a gyerekeknek. Én ezt őszintén szólva
elfelejtettem, mármint azt, hogy 6-kor kell fürödniük (és fél 7 volt már), de
majd holnap jobban figyelek. Végül, együtt megcsináltuk a vacsorát az
anyukával, aztán amíg ő a nagyokkal volt elfoglalva, én megfürdettem a kicsit,
aminek az lett a végeredménye, hogy tiszta víz lettem én is, mert megint
ugrabugrált, produkálta magát. A mai nap óriási sikere volt, hogy Kelemen
megmutatta nekem a magyar mesekönyveit, pedig amúgy ki nem állhatja, ha
magyarul beszélnek körülötte, de valamiért az nagyon tetszik neki, hogy én
magyar vagyok. Úgy olvastunk, hogy elolvastam neki magyarul a szöveget, aztán
lefordítottam franciára. Ha nem tudtam a szót franciául, akkor csak rámutattam
a képre, hogy mi a katicabogár például, ő meg mondta a francia szót. Így nagyon
vicces volt, mert ő is tanult valamit, meg én is megtanultam, hogy a
katicabogár az a coccinelle. Végül
8-ig maradtam, és mikor kiléptem az ajtón, esküszöm úgy éreztem, mindjárt
összeesek a fáradtságtól. A metrón hazafelé nagyon sokan voltak, de gyorsan
hazaértem.
Itthon megvacsoráztam, JB még az egyik barátjánál volt, úgyhogy nem találkoztunk.
 |
| www.weheartit.com |
Én komolyan alig bírtam
mozogni és/vagy gondolkozni a fáradtságtól. Egyrészt egész nap vagy tanultam,
vagy mentem valahová, másrészt ma megtanultam, hogy három gyerekre vigyázni nem
kis feladat. Főleg ilyenkor, mert nagyon nem voltak engedelmes kedvükben,
amikor az anyukájuk hazajött, neki se akartak szót fogadni. És ez csak egy
délután volt. Amikor három gyerek három különböző dolgot csinál, és
mindegyikkel foglalkoznod kéne, na, az elég nehézkes. De, összességében jól
éreztem magam, és már várom a holnapot, biztosan jó lesz. Mindenesetre kicsit
könnyebb, mert az anyuka elvileg megpróbál 6-ra hazaérni, azt mondta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése