#UniversitéDebout #NousSommesUnis
Még mindig bennem van a betegség,
de ma muszáj volt bemennem az egyetemre. Nem csak az órák miatt, erről a
kettőről még sosem hiányoztam, megtehettem volna, hogy otthon maradok. Mégis
felkeltem reggel 8-kor, minden erőmet összeszedve, lehajtottam a NeoCitran-t,
amit elvileg reggel nem is annyira szabadna innom, de muszáj volt, mert másképp
nincs semmi hangom. Nem mondom, hogy tele voltam energiával, sőt. De
elindultam, mert egyrészt kíváncsi voltam, hogyan éled újra a város a szörnyű hétvége
után, másrészt, hogy az egyetemen mit mondanak, harmadrészt, a déli egyperces
csendet mindenképp ott akartam megtapasztalni, ahova igazán tartozom most, az
egyetemen, a francia és ezer más nemzetiségű diákok között. Igyekeztem az
összes fekete ruhámat magamra venni, amit csak találtam, de sajnos nincs belőle
túl sok, szóval félig feketében, félig sötétkékben mentem ki az utcára – ez egy
facebook-os kezdeményezés volt (legalábbis én onnan értesültem róla), hogy ma tous en noir (mindenki feketében).
Nagyon érdekes hangulata volt a
városnak. A nap sütött, annyira, hogy azt hinné az ember, tavasz van,
iszonyatosan meleg volt, az időjárásnak mintha fogalma sem lenne róla, milyen
borzasztó tragédia történt pénteken, de az is lehet, hogy így próbál mosolyt
csalni a szomorú arcokra. Az utcán, a buszon, a metrón, a villamoson, az
emberek többsége feketébe volt öltözve, és különös csend volt mindenhol. Mindenki
a gondolataiba burkolózott, még a villamoson is, az egyetem felé menet, még ott
is szokatlanul csendben volt mindenki, pedig általában akkora hangzavar van a
sok diáktól. Néhányan beszélgettek, persze, de nem egymást túlharsogva és
nagyokat hahotázva, ahogy általában, hanem szépen csöndben. Olyan volt, mintha
egész Lyon temetésre menne.
Engem nagyon megviselt az egész párizsi
eseménysorozat, úgyhogy nem éreztem túl jól magam az emberek között, minél
hamarabb haza akartam menni. Ehhez hozzátett még a betegségem is, a NeoCitran
ellenére iszonyatosan fájt a torkom, és borzasztó gyengének éreztem magam. Mivel
nagyon korán elindultam otthonról, felkészülve az esetleges táskaátkutatásra és
biztonsági ellenőrzésre az egyetem kapujánál (hétvégén kaptunk egy emailt, hogy
ez várható), így időben odaértem a teremhez. Végül nem volt semmilyen
biztonsági ellenőrzés, ami egyrészről nyugtalanított, másrészről viszont
örültem neki, mert akkor nagyon sokáig állhattunk volna a kapuban, az biztos. A
város azért változatlanul tele volt rendőrökkel, amíg elértem az egyetemre,
minimum három rendőrautót láttam, a szirénázásról nem is beszélve, azt lassan
kezdem megszokni, azt hiszem.
A terem előtt kivételesen nagy
tömeg volt, Axel Guioux még nem ért oda. Nem nagyon volt kedvem beszélgetni
senkivel, pedig több ismerős is volt a környéken. Végre megérkezett Guioux,
szinte elveszett a tömegben, mert olyan kis alacsony, ráadásul valahogy furán
összehúzza magát járás közben. Bementünk a terembe, leültünk, mindenki elővette
a jegyzeteit, kíváncsian vártuk, mit mond. Egyszer csak megszólalt. Már nem
emlékszem, pontosan hogyan kezdte, de azt mondta, nem tud csak úgy belevágni az
órába, főleg, mert a mai téma (a program szerint) l’anthropologie de la mort (a halál antropológiája szó szerinti
fordításban) lenne, és ezt nem lehet a hétvégi események említése nélkül
elkezdeni. Úgyhogy elmesélte, mennyire kikészült ő is péntek este, hogy alig aludt,
egész éjjel a híreket nézte, és ő sem gondolta volna, hogy ekkora tragédia lesz
az egészből. Amikor pedig erre az órára készült, több dolog is átfutott a
fején: hogy zenét hallgatunk, esetleg valami beszédet ír, de végül mindegyiket
elvetette, mert nem érezte eléggé méltónak magát a feladatra. Végül
improvizált, azt mondta, ami eszébe jutott erről az egészről, leginkább azokat
a mondatokat, amiket most mindenki: hogy összefogásra van szükség, meg, hogy
nem a politikusok fogják megváltoztatni a világot, hanem mi, mert az egésznek
az a kulcsa, hogy a mindennapokban hogyan viszonyulunk egymáshoz. Ha minden nap
kedvesek vagyunk egymással és elfogadunk mindenkit, úgy ahogy van, akkor van
kilátás egy békés világra. Mindenki csöndben hallgatta Guioux-t, szomorúan. Ez a tragédia tényleg mindenkit megérintett, főleg a
mi generációnkat szerintem, hiszen az áldozatok jócskán ebből a korosztályból
kerültek ki, olyan körülmények között, amik teljesen természetesek nekünk (péntek este egy bárban / szórakozóhelyen).
Végül Guioux áttért a halál feldolgozásának fontosságára és úgy általánosságban
a halál témájára az antropológiában, aztán belevágott az órába. Végigvettünk
egy tucat antropológust, aki ezzel foglalkozott. Most nem volt olyan pörgős az
óra, mint szokott lenni, senki nem kérdezett, csak jegyzeteltünk, és Guioux sem
viccelődött, ahogy szokott. Óra végén felhívta a figyelmünket, az egy perces
csendre, amit a campus központi helyén tartanak, a Forum-on.
Összepakoltuk a cuccainkat, aztán
lementünk a Forum-ra. Mikor én kiértem a kapun, már akkor rengetegen voltak,
nem láttam semmit, csak a hatalmas tömeget magam előtt. Itt is szokatlan volt a
hangulat, mindenki feszülten várta, hogy elkezdődjön a megemlékezés. Dél körül
egyszer csak elkezdett mindenki pisszegni, ugyanis valaki beszédet mondott, de
annyian voltunk, hogy nem hogy nem hallottuk, nem is láttuk, kicsoda. Az összes
diák egy emberként indult meg a hang felé, és mivel kisebb-nagyobb akadályok (padok,
meg mindenféle emelkedő, a képeken lehet látni) voltak előttünk, ezeken egymást
átsegítve, egymás kezét fogva másztunk át. Amikor mindenki elhelyezkedett,
akkor lett teljes csend, és mindannyian a tanárt hallgattuk, aki egy beszédet
olvasott fel. Kifejezte az együttérzését az áldozatok családtagjainak,
barátainak, aztán arról beszélt, hogy az egyetemnek milyen fontos szerepe van
ebben az egészben, és hogy nem állhat meg az élet. Nekünk, akik életben maradtunk,
folytatnunk kell a tanulást, az egyetemre járást, nem félhetünk, nem
hátrálhatunk meg a terroristákkal szemben. Ő is hangsúlyozta az összefogás
fontosságát, különösen egy felsőoktatási intézményben, ahol tényleg mindenki
egyenlő, nem különböztethetünk meg senkit származása / vallása miatt. Azt is
mondta, az egyetem minden lehetőséget megad, hogy megemlékezést, vagy
akármilyen produktív eseményt (beszélgetést, vitát, stb.) szervezzünk a
tragédiával kapcsolatban, mert fontos, hogy beszéljünk róla, hogy feldolgozzuk,
és ebben ők segíteni akarnak minket. Nagyjából ez volt a lényege a beszédének,
ez után egy percig elcsendesült az egész campus, az a borzalmasan sok ember. Nem
messze tőlem egy lány felzokogott, nekem is könnyes lett a szemem, mindenki
ugyanúgy érezte a helyzet súlyát, tele voltunk érzelemmel. Nagyon nehéz egy
perc volt. Amikor vége lett, a tanár mindenkinek megköszönte a részvételt, és
befejezettnek nyilvánította a megemlékezést. Mivel mindenki egyszerre indult
meg órára, elég nagy dugók alakultak ki, de nem tartott sokáig, mindenki
türelmes volt a másikkal.
 |
| forrás: Université Lumiere Lyon2 (facebook) |
 |
| forrás: Université Lumiere Lyon2 (facebook) |
 |
| forrás: Université Lumiere Lyon2 (facebook) |
Én nem mentem be a mai második
órámra, mert nagyon elfáradtam. A betegség most ütött be igazán, nagyon
gyengének és fáradtnak éreztem magam, semmi értelme nem lett volna még egy órát
végigszenvednem, főleg, hogy anthropologie
de la nature jött volna, ahol rohan a pasi, és ha nem tartod a tempót,
lemaradsz - igazából képtelenség tartani a tempót, ha teljes erővel
koncentrálsz, akkor is lemaradsz. A csoporttársaim pedig remélhetőleg
megosztják majd a jegyzeteiket a közös facebook csoportunkban, ahogy eddig is
tették.
 |
| ez volt ma a lyoni égen (forrás: Instagram) |
Itthon megebédeltem gyorsan, JB
eszméletlen rendes volt, főzött ebédet, és hagyott nekem is, úgyhogy csak meg
kellett melegítenem. Néha olyan hálás vagyok neki, el sem tudom mondani. Nagyon
jó érzés úgy hazajönni, hogy ebéd vár az asztalon, és nem kell vele szenvedni,
főleg ha beteg vagy, és mást sem szeretnél már, csak aludni. Miután ettem, le
is feküdtem aludni, mert estére áthívta a barátait, és muszáj volt valamilyen
szinten formába hozni magam.
Valentin, Fanny és Julien csak
este 9 fele értek ide, mert addig dolgoztak. Együtt vacsoráztunk, JB főzött,
rakott tésztát csinált, eszméletlen finom volt, baconnel, hagymával és sajttal
sütötte össze. Valentin és Julien össze is veszett az utolsó falatokon, pedig JB
elég tisztes adagot sütött. Nagyon helyesek voltak, megittunk néhány üveg bort,
közben beszélgettünk meg játszottunk, én is örültem, hogy itt vannak, de nagyon
fáradt voltam, úgyhogy nem voltam túl hasznos társaság. Éjfél körül ők haza is
mentek, mi pedig lefeküdtünk aludni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése