Le 24 Novembre 2015

The camp is not a home.

Ma reggel nem mentem Anthropologie des religions-ra, mert nagyon tanulnom kellett. Múlt héten sem volt sok értelme, hogy ott voltam órán, mivel alig tudtam valamit jegyzetelni, úgyhogy ma inkább itthon maradtam és elkezdtem olvasni ezerrel a beadandómhoz, mert muszáj haladnom, elvileg a héten összeülünk Bastien-nel és Audrey-val, addigra jó lenne, ha lenne valami a kezemben. Egészen reggel 9-től délután 1-ig tanultam, közben JB is felébredt, ő is tanult, aztán ebédelt, és ment órára. Én is elindultam 1-kor az egyetemre, mert ma a második órám 2-kor kezdődött, a Champs et méthodes de l’anthropologie, arra mindenképpen be kellett érnem.

www.weheartit.com

Odaértem időben a campus-ra, ezt az órát most Santiago tartja, vele már tavaly is voltak óráink, nagyon jó tanár. Sajnos sokat van külföldön, úgyhogy múlt félévben is, és most is elmaradt néhány óránk, de elvileg innentől kezdve megtartja elvileg a maradékot – már csak négy maradt igazából, nem túl sok. Ezen a mai órán beszélt arról, hogy az antropológia milyen kérdésekkel foglalkozik manapság, mindenféle alapdologról, ami kapcsolódhat a „champs et méthodes” (területek és módszerek) fogalmakhoz.

Óra után rohantam a campus másik végébe, ahol portugál órám volt. Úgy volt, hogy ma összeülünk Audrey-val és Bastien-nel, de nekik előbb nem volt jó, nekem meg később nem, pont a portugál miatt, úgyhogy csúsztattuk az egészet. 

Tegnap sokat gyakoroltam, hogy a mai órán ne égjek be nagyon, de sajnos igét ragozni még mindig nem tanultam meg (a szabályos igeragozás az megy, de a kivételekkel még problémáim vannak), úgyhogy kicsit féltem, hátha olyan feladat lesz, amit nem tudok megcsinálni. Egy olyan csapathoz sikerült ülnöm, akik ismerték egymást mind, így az egész órát végigdumálták, és én alig tudtam a tanárnőre figyelni. Nem nagyon haladtunk, egész órán összesen három feladatot csináltunk meg – olyanokat, amilyenekre a Vetésiben kb. 10 percet kaptunk összesen. Finoman szólva halálra untam magam, úgyhogy egész órán chateltem a barátaimmal (tudom, hogy nem szép dolog, de tényleg nagyon unatkoztam).

Nagy nehezen vége lett a portugálnak, és mehettem haza. Olyan 7 körül már itthon is voltam, gyorsan skypeoltam egyet anyáékkal, aztán 8-kor már rohantam is el itthonról, mert moziba mentem. Út közben vettem egy szendvicset, az volt a mai vacsorám. Fél 9 előtt néhány perccel már a mozi előtt vártam Madeleline-t. 

A szaktársaim posztolták facebook-on az eseményt, egy fesztivál van most Lyonban, az a neve, hogy Migrant’-scene, egy migránsokkal foglalkozó egyesület, a Cimade szervezi, idén a „menekültek” a téma, ez az ötödik év, hogy csinálják, és ennek a fesztiválnak a keretein belül szerveződött ez a vetítés is. 

Egy fiatal francia rendező, Axel Salvatori-Sinz Les chebabs de Yarmouk c. dokumentumfilmjét vetítették, ami egy szíriai menekülttáborban élő palesztin fiatalokról szól. Mivel JB és Dani is tanulnak ezerrel, meg sem kérdeztem őket, inkább ma délután írtam gyorsan egy sms-t Madeleine-nek, hogy ráér-e, és szerencsére örömmel jött velem. 

A film zseniális volt, itt meg lehet nézni az előzetest, nagyon-nagyon szuper. Mint dokumentumfilm is nagyon tetszett, meg a téma is borzasztó érdekes volt. Ezek a fiatalok, születésük óta ebben a menekülttáborban élnek, igazából a szüleik is ott nőttek már fel. A nagyszüleik generációja alatt jött létre a menekülttábor, a háború után, 1957-ben, azt hiszem. Mivel palesztinok mind, nincs anyaországuk, nincsen állampolgárságuk sem igazából, menekültstátuszuk van csak, és ha valahova esetleg esélyük van tovább menni, akkor szír útlevelet kapnak, amin fel van tüntetve, hogy menekültek. Borzasztó kilátástalan a helyzetük, nagyon nehéz külföldre eljutniuk, a katonaság kötelező, az összes fiút besorozták, ők pedig ahogy csak lehet, próbálnak kibújni alóla, mert azt mondják, semmi értelme. Az egész életük arról szól, hogy valamilyen úton-módon kikerüljenek onnan, és új életet kezdhessenek. Egyetlen egy srác volt, aki azt mondta, semmiképp nem akarja otthagyni a tábort, ő rendező és színész volt, és azzal megelégedett volna, hogyha minden évben akár csak egyetlen előadást tud rendezni a táborban, és amúgy „normálisan” élhet. A film vége után beszélgetés következett, és az elején kiderült, hogy a tábort a film forgatása óta 60%-ban lerombolták, az akkori 500 000 helyett ma már csak 18 000-en élnek ott, a szereplők nagy része Európában vagy Dél-Amerikában él most, egy szereplő halt meg, pont ez a srác, aki mindenáron ott akart maradni. Őt besorozták, aztán a katonaságnál megkínozták, végül megölték. Ez a sors vár általában azokra, akik nem hagyják ott Szíriát, elég szomorú.
Itt van néhány kép a filmből, mindegyiket a Google-n találtam: 

Madeleine a film után lelépett, én egyedül azért ott maradtam a beszélgetésre, mert nagyon kíváncsi voltam, akkor is, ha már negyed 11 volt. Két moderátor volt a Forum-Réfugiés nevű lyoni egyesülettől, és három meghívott, egy pszichológus Brüsszelből, egy filozófus Genfből, és egy szudáni menekült férfi. A menekült férfi angolul beszélt, az egyik moderátor fordította, amit mondott. Elmesélte, hogy ő is egy ilyen menekülttáborban lakott évekig, és hogy borzasztó volt. Nagyon megrázó volt, ahogy mesélt, mert nagyon halkan beszélt, néha elcsuklott a hangja, látszott rajta, hogy még visszagondolni is nehéz neki. Olyanokat mondott, hogy „the camp is not a home” (a tábor nem otthon), meg hogy „In the camp, you have no family, you have no friends. Friends come and go away, and you never know, if you will see them again or not.” (A táborban nincsen család, nincsenek barátok. A barátok jönnek-mennek, és sosem tudod, újra látod-e őket valaha.). Én teljesen a hatása alá kerültem, iszonyatosan megsajnáltam szegényt, és belegondoltam, hogy még hányan élhetik át ezt a borzalmat, aztán ott pityeregtem a mozi-székben. 

"Palesztina a tábor" (forrás: Google)

A beszélgetés további része borzalmas volt. A moderátorok iszonyatosan béna kérdéseket tettek fel, az egész átment politizálásba, a menekültekről jóformán semmit nem tudtunk meg, holott a beszélgetés témája elvileg az lett volna, hogy mit jelent menekültnek lenni. De ami a legjobban bosszantott, az az volt, hogy szerencsétlen szudáni pasinak senki nem fordított egy kukkot sem, úgyhogy ő szerintem totál nem értette, hogy miről van szó, mivel az egész beszélgetés franciául zajlott – nem is szólalt meg többször. Teljesen olyan volt az egész, mintha odaraktak volna egy „példányt”, hogy tessék, ilyen egy menekült, róluk van szó, de abszolút nem vették még csak emberszámba sem. Egyszerűen undorító volt, más szó nincs rá, tényleg. Én ezen nagyon felhúztam magam, és majdnem odamentem utána beolvasni a szervezőknek, de aztán inkább nem pattogtam, meg amúgy is késő volt, és rohannom kellett az utolsó metróra. Mindegy, ha a beszélgetésért nem is, a filmért legalább megérte elmenni.

Végül olyan éjfél körül estem haza, JB még nagyban tanult, valami beadandót kell holnap leadnia, azt írta. Beszélgettünk kicsit, aztán nemsokára elmentünk aludni mindketten.